Politikai vetélkedés és társadalmi harcok Bolíviában

Bolívia gazdasági fontossága

Bolívia egy mintegy 11 milliós lélekszámú Andok-ország. Az itt fellelhető ásványkincsek miatt területének fontos szerep jutott már a gyarmati időkben is. Annak idején a spanyolok (pontosabban rabszolgáik) mindenekelőtt ezüstöt bányásztak itt, s az ország jelentősége e tekintetben – a kitermelés volumenének csökkenése ellenére is – napjainkban sem elhanyagolható: mintegy 40-45 millió uncia évi ezüstkitermelésével a 6. helyet foglalja el a világrangsorban. A 19. század végétől fogva azonban az ezüst mellett már elkezdtek ónércet is bányászni. Bár e tekintetben az ország a 20. század folyamán fokozatosan hátrébb került a ranglistán, a kitermelt ónérc mennyisége továbbra is jelentős, Bolívia pedig töretlenül tagja a legnagyobb kitermelők tízes listájának. Bolívia gazdasági szempontból a nemrég feltárt lítium készletei miatt is rendkívül jelentős területnek számít. Mi több, a becslések szerinti mintegy 10 ezer négyzetkilométeres kiterjedésével a bolíviai Salar de Uyuni térsége rejti a világ legnagyobb lítium-lelőhelyét, egész Bolíviában pedig a világ lítium készletének mintegy fele koncentrálódik. Míg kiváló vezetőképessége miatt az ezüstöt mindenekelőtt elektronikai és elektrotechnikai cikkek készítéséhez használják fel, a lítium többek között elektromos autók (például a Tesla) akkumulátorait működteti, illetve fontos ötvöző anyagként szolgál a repülőgépiparban, az ón pedig az okostelefonok és más informatikai eszközök nélkülözhetetlen alapanyaga. Bolívia felszíne alatt ezenkívül óriási, eleddig kitermeletlen földgázkészletek is rejtőznek. Továbbá, a rendkívül jelentős ásványkincs- és energiahordozó készletek mellett Bolívia gazdaságában fontos szerepet játszanak a különféle ültetvényes növények, mindenekelőtt a kávé, a kakaó, a dohány és a kokacserje (utóbbi jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy termesztése a világon – Perut leszámítva – egyedül Bolíviában legális).

Bolívia társadalma

Bolívia mindezen természeti erőforrásai dacára egy rendkívül szegény ország, lakosságának döntő többsége pedig a létminimumon vagy az alatt kénytelen tengődni. 2018-ban Bolívia a maga 3600 USD-os egy főre jutó GDP-jével a világranglista 125. helyén végzett, amivel még a kb. háromszor akkora lakosságú Angolát sem sikerült megelőznie. Mindezt úgy, hogy Bolívia az utóbbi időszakban stabil, bár egyre lassuló ütemű GDP-növekedést könyvelhetett el.

Az ország magán viseli a gyarmati múlt vészterhes örökségét: a spanyol gyarmatosítók, majd a helyükbe lépő kreol urak mértéktelenül kizsákmányolták e régiót, lakosságát pedig keményen elnyomták. Az itteni emberek életkörülményeinek fejlesztésével szinte egyáltalán nem foglalkoztak, az őslakosok nyelvét, vallását, szokásait és általában véve egész kultúrájukat igyekeztek korlátozni, felszámolni. Nem véletlen, hogy a kezdetektől fogva számos alkalommal került sor indiánlázadásokra: a leghíresebb a legendás Tupac Amaru vezette felkelés volt (1780-1781), melyet a spanyol gyarmattartók megannyi kínzással és kivégzéssel végül kíméletlenül vérbe fojtottak. Bár a 19. század első felében Latin-Amerika fokozatosan lerázta magáról a spanyol gyarmati igát, a függetlenség csupán a társadalom szűkebb rétegét alkotó kreol elit és a mesztic lakosság szerencsésebb része számára jelentett érdemi változást, az őslakosok döntő többségének jussa továbbra is az elnyomás és kizsákmányolás maradt. A különbség pusztán annyi volt, hogy a továbbiakban mindezt nem egy távoli király, hanem a „haza” és a „nemzet” nevében tették. Bolívia lakosságának többségét a mai napig indiánok alkotják (főként kecsuák és ajmarák), akiknek többsége a mezőgazdaságban és a kitermelőszektorban dolgozik. Fizetésük meglehetősen alacsony, ráadásul a mezőgazdasági munkák szezonális jellege, vagy egyszerűen a munkaerő-túlkínálat miatt állandóan ki vannak téve a munkanélküliség (és így a nélkülözés) állandó veszélyének.

Bolívia a globális kapitalista világgazdaság perifériáján

A 20. század folyamán, a globális kapitalizmus kibontakozásával és fejlődésével párhuzamosan a nemzetközi gazdasági befolyás egyre erősebben érvényesült Bolíviában éppúgy, mint egész Latin-Amerikában. A tőkét és a technológiát külföldi tulajdonú transznacionális cégek (TNC-k) szállították az országba, Bolívia pedig – mint ahogy az a periféria országokban lenni szokott – a kitermelendő nyersanyagokat és mezőgazdasági árucikkeket, valamint az olcsó munkaerőt volt hivatva biztosítani. Gazdaságát mindinkább alárendelték a globális kapitalizmus centrumát alkotó országok szükségleteinek és az ezeket kielégíteni hivatott TNC-k érdekeinek. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a helyi lakosság igényeivel szemben a gazdaság szinte egésze exportra rendezkedett be, a profitok pedig a nemzetközi burzsoáziát gazdagították. Ezek a tőkések nem tartoztak semmiféle felelősséggel a bolíviai nép felé, s még ha népszerűségük növelése érdekében tettek is időnként gesztusértékű felajánlásokat az ország fejlesztésére vagy a lakosság segélyezésére, ez összességében jócskán eltörpült a cégek számára befolyt és Bolíviából kiáramoltatott bevételeik mellett.

Hogy e folyamatot és rendkívül súlyos következményeit könnyebben megérthessük elég csak egy emblematikus eseménysorozatot idézni az ezredfordulóról: a cochabambai vízháborút. Bolívia az Amazonas vízgyűjtőterületének részét képezi, azonban az ország magashegységi területeinek vízellátottsága már korántsem ilyen kedvező, ráadásul ezeket a területeket a klímaváltozás is mindinkább sújtja (elég csak a Titicaca-tó apadására gondolnunk). Cochabambában, Bolívia harmadik legnagyobb városában az ivóvízellátás biztosítása hagyományosan az önkormányzat feladata volt. 1999 végén azonban a bolíviai kormány adósságainak csökkentéséért és egy Világbank-kölcsönért cserében a SEMAPA elnevezésű vízszolgáltató céget privatizálták, melynek következtében az egy amerikai székhelyű transznacionális konzorcium kezébe került. A vízdíjak ettől kezdve rohamosan emelkedni kezdtek, s egyik pillanatról a másikra az embereknek már kétszer annyit kellett fizetniük az élethez nélkülözhetetlen ivóvízért. Ezzel párhuzamosan még azt is megtiltották, hogy a helyiek az esővizet saját ciszternáikban összegyűjtsék. A vízprivatizáció nyomán fellépő drágaság és vízhiány persze szinte azonnal erőteljes tiltakozómozgalmakhoz vezetett, melynek nyomán a SEMAPA újra állami felügyelet alá került. Az események mindenesetre jól példázzák, hogy Bolívia és lakossága mennyire kiszolgáltatott volt (és jelenleg is az) a nemzetközi tőke érdekeivel szemben.

Az ország modern kori történelme során ugyan időnként történtek olyan felülről jövő kísérletek, amelyek a külföldi tőke ellenőrzésére és korlátozására irányultak (például államosítások formájában), ám ezeket jellemzően rövid időn belül leállították, az ország politikai rendszerét pedig ismét liberalizálták, azaz hozzáidomították a nemzetközi tőke érdekeihez, sőt lényegében alárendelték neki. A felülről érkező reformok mellett a bolíviai proletariátus, illetve más, archaikusabb jellegű, elnyomott társadalmi rétegek is időről időre kifejezték elégedetlenségüket a mindenkori fennálló rendszerrel és saját léthelyzetükkel szemben. Tiltakozásaik nem egyszer igen harciasak voltak (pl. sztrájkok, felkelések), követeléseik pedig gyakran radikálisak (pl. kapitalizmusellenesek), és mint azt az említett vízháború példája is mutatja, időnként sikeresek. Bolívia elnyomott és kizsákmányolt népe tehát gazdag osztályharcos tapasztalatokban, és nem riad vissza attól, hogy elégedetlenségének hangot adjon, szóban és tettekkel egyaránt.

A Morales-rendszer reformpolitikája

2005-ben fontos fordulatra került sor az ország politikai életében: az elnökválasztáson Evo Moralest választották meg, aki ezzel Bolívia első őslakos származású vezetője lett. Morales komoly gazdasági és szociális reformokat ígért, hatalomra kerülésétől fogva pedig ennek megfelelően számos olyan intézkedést tett, amely a nemzetközi tőke érdekeivel szembement, illetve amellyel a társadalom alsó (mindenekelőtt őslakos) rétegeinek érdekét kívánta szolgálni. Ennek megfelelően a 2009-ben életbe lépő alkotmány példátlan módon 36 őslakos nemzetet ismert el, s számukra nagyobb fokú autonómiát és széleskörű jogokat biztosított. 14 évig tartó kormányzása idején sikerült jelentős mértékben csökkentenie az analfabetizmust és a szegénységi rátát, a nyugdíjasok és a kisgyermekes anyák helyzete fokozatosan javult, a nők és az őslakosok számára pedig nagyobb teret biztosított a közéletben.

Ami a gazdasági reformokat illeti, Morales már első hivatali évében hozzálátott a földgázszektor államosításához oly módon, hogy a kitermelésben érdekelt külföldi vállalatokba az állam bevásárolta magát, és legalább 51%-os részesedés elérésére törekedett. A földgázkitermelésből származó bevételek nem elhanyagolható részét a Morales-rezsim szociális kiadásokra fordította. Mélyreható földreform vette kezdetét (eredetileg maga Morales is kokatermesztőként kezdte, így számára a földkérdés nagyon is kézzelfogható problémát jelentett), amelynek célja egy kiegyensúlyozottabb birtokszerkezet megteremtése volt. Ennek érdekében hat év alatt mintegy 20 millió hektárnyi földet osztottak újra – aszerint az alapelv szerint, hogy 5000 hektárnál senki sem birtokolhat nagyobb földterületet –, jelentős mértékben javítva ezzel az őslakosság megélhetési viszonyain. A földreform ugyanakkor – a kitermelőszektorban véghezvitt államosításokhoz hasonlóan – alapvetően szembement a nemzetközi tőkeérdekekkel. Számukra a nagy mennyiségben exportra termelő nagybirtokok rendszere jelentette az optimális modellt.

A belpolitikai változások mellett hangsúlyeltolódás következett be a bolíviai külpolitikában is. A Morales-rendszer igyekezett lazítani az Egyesült Államoktól való függésén, s támogatni részben a szorosabb regionális együttműködéseket (elsősorban Venezuelával és Kubával), részben pedig új partnerkapcsolatokat keresni (pl. Kínával, Indiával és Oroszországgal). Az Egyesült Államokkal szembeni nyílt és kritikus kiállás magában foglalta az USA kábítószer-ellenes politikájának elutasítását, amelyet Morales az ország belügyeibe való beavatkozásként, illetve képmutatásként értékelt (elvégre a Bolíviában termelt kokacserjéből előállított kokain egyik fő fogyasztójának éppen az amerikai társadalom tekinthető).

A Morales-rezsim reformpolitikája tehát nyílt kihívást jelentett az Egyesült Államok, a nemzetközi (de legfőképpen a nyugati) burzsoázia, illetve a bolíviai társadalom vagyonosabb (alapvetően kreol vagy mesztic) rétegeivel szemben. A reformok kibontakozásával párhuzamosan az ő elégedetlenségük is egyre csak fokozódott, és az idő előrehaladtával a fennálló politikai rendszerrel szemben egyre több fellépésre került sor. A teljesség igénye nélkül említünk csak néhány jellemző epizódot: az USA jelentős mértékű (kb. 89 milliós dolláros) anyagi segélyt tagadott meg Bolíviától, mivel a kormány nem volt hajlandó alávetni magát az Egyesült Államok által diktált drogpolitikának, s helyette saját maga vállalta a kábítószer-termelés és -kereskedelem visszaszorítását, ami az ENSZ jelentései szerint pár év alatt látványos eredményeket hozott. Az ország azon területein, ahol nagyobb arányban élnek az őslakosság számára biztosított jogokat sérelmező, valamint saját vagyonukat és befolyásukat féltő kreolok, több tiltakozó megmozdulásra is sor került Morales hivatali pályafutása idején, s ezek esetenként erőszakos akciókba torkolltak. Tudunk olyan 2009-es esetről is, hogy az elnök ellen merényletet terveztek, melynek keretében külföldi, többek között magyar származású zsoldosokat béreltek fel Morales likvidálására (például Rózsa-Flores Eduardót), a szervezkedést azonban még idejében felszámolták, s a vádlottakat végül terrorizmusért és államellenes bűncselekményért elítélték.

A Morales-rezsim kritikája

Mielőtt rátérnénk a Bolíviában zajló legfrissebb eseményekre, fontosnak tartjuk leszögezni, hogy nem kívánunk osztozni a Morales-rendszer iránt elfogult megannyi baloldali csoportosulás rajongásában, sem azok kritikátlanságában. A történet korántsem fekete-fehér, és pusztán azért, mert egyértelműen szemben állunk a nemzetközi nagytőke törekvéseivel, nem jelenti azt, hogy Morales (vagy bármely hozzá hasonló vezető) automatikus pártolói, szövetségesei lennénk. Látnunk a Morales-rezsim és személyesen Morales hibáit, hiányosságait és korlátait, s rá kell mutatnunk reformpolitikájának elégtelenségére! Néhány pontban összefoglaljuk a legfontosabbakat:

1. Morales ideológiája – hasonlóan más latin-amerikai, magát szocialistának mondó politikusokéhoz – antiimperialista, de leginkább USA-ellenes. Tagadhatatlan, hogy a latin-amerikaiak pontosan tudják, hogy milyen fenyegetést jelent északi szomszédjuk gazdasági-politikai-katonai dominanciája rájuk nézve, hiszen számukra lényegében erről szólt a 20. század történelme. Ugyanakkor ez az attitűd egyfajta szemellenzősséghez és kettős mércéhez vezet, melynek eredményeképp az Egyesült Államok az abszolút gonosz megtestesítőjévé válik, miközben más nagyhatalmak – melyek alkalmasint éppolyan elnyomók és kizsákmányolók tudnak lenni – felmagasztosulnak, vagy legalábbis más elbírálás alá esnek. Itt elég csak arra utalni, hogy az amerikai tőke kiszorításával párhuzamosan Bolívia részéről sorozatos kapcsolatépítésre került sor más olyan országokkal (pl. Kínával és Oroszországgal), amelyek – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – élen járnak a környezetszennyezésben, a természeti és emberi erőforrások kizsákmányolásában, az emberi jogok és más országok szuverenitásának megsértésében, stb.

2. Morales reformpolitikája bármennyire is radikálisnak tűnik, különösen az Egyesült Államok politikusai és a nemzetközi burzsoázia reakcióinak fényében, attól még messze nem forradalmi. A tulajdonviszonyok megváltoztatása nem volt olyan léptékű, hogy azt valóban antikapitalistának lehetne nevezni, és Morales – az ország gazdasági stabilitásának megőrzése érdekében – azért a gyakorlatban mindvégig vigyázott arra, nehogy túlságosan is szembemenjen a (hazai és nemzetközi) tőkés érdekekkel. Bolívia továbbra is alapvetően exportra termel, ennyiben az ország gazdasága óhatatlanul alárendelődik a globális tőkeérdekeknek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kormányzat négyszeresére (5-ről 20 hektárra) növelte az égetés útján szerezhető területek maximális méretét. Az utóbbi hónapokban a világsajtót bejárták az amazóniai esőerdőt megállíthatatlanul pusztító tűzvészekről készült felvételek, a közbeszédben azonban szinte kizárólag Bolsonaro, Brazília jobboldali, piacpárti elnökének rendszere lett elmarasztalva. A becslések szerint azonban Bolívia is jócskán kivette a részét a pusztításból: a nyár folyamán összesen mintegy 4 millió hektárnyi erdő pusztult el a tűzvészek következtében. Hasonlóképpen az ország bevételi forrásainak jelentős részét kitevő kitermelő szektor is óriási mértékű környezetrombolással és –szennyezéssel (például masszív CO₂-kibocsátással) jár együtt, ami a bányászat fokozódó üteme miatt évről évre súlyosbodó problémát jelent mind Bolíviára, mind az egész bolygóra nézve. A bányavidékeken élők emiatt az elmúlt időszakban már többször is hangot adtak nemtetszésüknek. A földbirtokreform, bár hozzájárul a társadalmi különbségek csökkenéséhez, nem az osztálytársadalom felszámolásának irányába mutat. Az őslakosok érdekében véghezvitt szociális reformok nem jelentenek valódi alternatívát, pusztán javulást a korábbi látványosan rossz életkörülményekhez képest. Amíg a társadalmi átalakulás mind elméletben, mind gyakorlatban megmarad az országhatárok között. addig igazi áttörés nem érhető el. A rendszert és annak megannyi káros megnyilvánulási módját felszámolni csak nemzetközi összefogással és forradalmi úton lehetséges.

3. Morales eszmei és politikai síkon egyaránt követendő mintát és szövetségest lát(ott) a Castro-féle Kubában, valamint a Chávez-, illetve Maduro-féle Venezuelában, mint „szocialista” országokban. Azon túl, hogy ezekben az országokban tagadhatatlanul sor került például fontos szociálpolitikai lépésekre, gazdaság- és társadalompolitikájuk – az Egyesült Államok korlátozásaitól függetlenül is – sok szempontból zsákutcának tekinthető, diktatórikus politikai berendezkedésük pedig szintén erős kételyekre ad okot. Ez a fajta szövetségkeresés több szempontból is káros: egyrészt azért, mert ezzel sokak szemében legitimálja az említett rendszereket, másrészt azért, mert alternatívát, követendő mintát lát bennük, s modelljüket kellő kritika híján kívánja átvenni, megismételve ezzel ezen rendszerek minden hibáját.

4. Evo Morales eredetileg – egy saját maga által hozott törvény értelmében – 2019-ben már nem indulhatott volna negyedik alkalommal az elnöki pozícióért, a Morales hívei által vezetett legfelsőbb bíróság azonban ezt mégis lehetővé tette számára. Ez a jogi kiskapu sokak szemében vörös posztó volt – ezt ellenzéke is érvként hozta fel vele szemben az utóbbi hetekben –, és sokan joggal tartottak attól, hogy Morales megkísérli majd tartósítani a hatalmát, és akár élete végéig betölteni az elnöki pozíciót. Ez a fajta forgatókönyv nem idegen gyakorlat a globális periféria országainak küldetéstudattal megáldott vezetőitől, és jellemzően oda szokott vezetni, hogy megágyaz egy veszélyes, személyközpontú, potenciálisan mindinkább tekintélyelvű rendszer kialakulásának. A hatalomgyakorlás módján felül vannak más jelek is, amelyek arra engednek következtetni, hogy Morales egyfajta személyi kultusz építésén munkálkodott. Például egy kis hegyi faluban felállított egy saját dicsőségét hirdető múzeumot, vagy La Pazban egy új, 25 emeletes elnöki palotát építtetett – mondani sem kell, mindkettőt tetemes összegekből. Mindezeken felül egyre többen illetik kritikával Morales rendszerét az államigazgatást átszövő klientúra-láncolat és az elburjánzó korrupció miatt is.

5. Morales, bár szereti magát becsületes, erényes embernek beállítani, és széles rétegek körében valóban ilyen kép is él róla, nem átallott meglehetősen tisztességtelen módszerekhez is folyamodni hatalma megtartása és akarata keresztülvitele érdekében. Persze a latin-amerikai történelem tagadhatatlanul tele van puccsokkal, erőszakos fellépésekkel, titkos CIA-akciókkal, stb., maga Morales azonban politikáját éppen ezekkel a gyakorlatokkal szemben igyekszik meghatározni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a színfalak mögött ő sem riad vissza attól, hogy politikai ellenzékétől körmönfont és kegyetlen módszerekkel szabaduljon meg. A WikiLeaks és több más hitelesnek tekinthető forrás szerint például a Morales elleni, fent említett merénylet megtervezésében oroszlánrészt vállalt maga a Morales-rezsim. Konkrétan az elnök elleni merényletre szerződtetett zsoldosokat titokban maga a rezsim bérelte fel és pénzelte, hogy aztán a megfelelő pillanatban lecsaphasson rájuk, és az egész merényletet az ellenzék számlájára írhassa, ezzel szilárdítva meg Morales tekintélyét és lehetetlenítve el a vele szemben álló politikai erőket. Az üggyel kapcsolatban még sok a tisztázatlan pont, maga a gyakorlat azonban nem ismeretlen a 20. századi történelemből.

A Morales-rezsim bukása

Evo Morales ötéves elnöki mandátuma 2019-ig szólt, viszont a Movimiento al Socialismo (MAS) párt színeiben ősszel ismételten ringbe szállt a bársonyszék megszerzéséért. Morales a választási kampány során – saját sikerének előmozdítása érdekében – mozgósította az egész államapparátust. Az országos választások első fordulójára október 20-án került sor. A bolíviai választási rendszer értelmében ahhoz, hogy valamely elnökjelölt mindjárt az első fordulóban győzedelmeskedjék, a szavazatok legalább 50%-át kellene megszereznie, vagy pedig legalább 40%-át, de minimum 10%-kal többet, mint a második legtöbb szavazatot kapó jelölt. Ellenkező esetben második fordulót kell tartani. Bár az előzetes közvélemény-kutatások szerint Morales támogatottsága 35-38% közül mozgott, a vasárnapi elnökválasztáson nem várt módon a szavazatok kb. 47%-át szerezte meg, míg fő politikai ellenfele, a mérsékelt jobboldali Carlos Mesa (Bolívia korábbi, 2003-2005 közötti elnöke) mindössze kb. 36,5%-ot kapott. Vagyis a fentiek értelmében Morales győzött.

A választások tisztaságát és Morales győzelmét azonban már kezdettől fogva sokan kétségbe vonták, természetesen mindenekelőtt politikai ellenlábasai. Mesa állítása szerint ugyanis számos körzetben a választásra jogosultaknál többen szavaztak, továbbá a választási hatóságok néhány helyen a szavazás megismétlését rendelték el, ezt azonban Moralesék figyelmen kívül hagyták. Mindezek mellett a választások napján az Előzetes Választási Eredmény Továbbító szavazatszámláló rendszer (TREP) menet közben leállt. A még közzétett utolsó részeredmények alapján a Morales-re és Mesára leadott voksot különbsége nem haladta meg a 10%-ot, a végeredmény viszont épp ennek ellenkezőjét mutatta, ami sokakat gyanakvással töltött el. Jelentős részben az ellenzéki pártok és a vállalati média mozgósításának köszönhetően az emberek az ország több pontján kirobbanó tüntetésekkel adtak hangot ellenérzéseiknek. Több helyütt konfrontációra került sor a rendvédelmi erőkkel, Tarijában és Chuquisacában pedig a tüntetők felgyújtották a választási hatóság épületeit. A kemény rendőri fellépésről szárnyra kapó hírek csak olaj voltak a tűzre. Október 21-én a választások menetét felügyelő Amerikai Államok Szervezete is elítélte a TREP leállását, noha sajtóközleményében azon állítását, hogy ez Morales-ék tudatos tette lett volna a győzelem biztosítása érdekében, már nem tudta minden kétséget kizáróan bizonyítani. A Legfelsőbb Választási Bíróság elnöke azt állította, hogy a TREP-et azért állították le, nehogy összekeveredjenek az előzetes és a hivatalos adatok, továbbá az országos internet lefedettség és a személyzeti állomány hiányosságai miatt a TREP amúgy sem tudta volna a szavazatok 100%-át összeszámolni. Véleménye szerint tehát nem került sor csalásra. Morales (természetesen) hasonlóképpen látta a dolgot, és az ellenzék által terjesztett vádakat nem pusztán rágalomnak, hanem egy részben külföldről tudatosan támogatott puccs részének nyilvánította.

Bár a színfalak mögött zajló játékokról nem tudhatunk semmi biztosat, annyi mindenesetre tény, hogy Morales és pártjának támogatottsága a legutóbbi választások eredményéhez képest csökkent, sőt még olyan területeken is jelentősen kevesebb voksot tudtak gyűjteni, ahol korábban stabil szavazótáboruk volt. Ezt a tényt tovább nyomatékosították a választási iroda által október 23-án közzétett adatok, miszerint Morales és Mesa között a különbség kevesebb, mint 10% volt, vagyis a bolíviai választási rendszer szabályainak értelmében nem elegendő Morales azonnali győzelméhez; december közepére ki kell tehát írni az elnökválasztás második fordulóját. Morales ebbe még talán bele is ment volna (bár kétarcúsága azért jól tetten érhető az olyan kijelentéseiben, miszerint hogyha kell, „partizánjait” rászabadítja az ellene tüntetők tűzfészkeiként nyilvántartott városokra), viszont ellenfele, Mesa ragaszkodott ahhoz, hogy az újonnan megrendezendő választásokon Morales – a személyével kapcsolatos bizalmatlanság miatt – ne induljon. Mindez tovább tüzelte az indulatokat, és sokak szemében igazolttá tette a vádat, miszerint Morales tisztességtelen eszközökkel kívánta megőrizni a hatalmát.

A tiltakozóhullám erősödése és az utcai harcok kiterjedése a fegyveres erők fokozódó repressziójához és egyben térnyeréséhez is vezetett, melynek köszönhetően három hét alatt legalább heten vesztették életüket. A bolíviai erőszakszervetekben és különösen azok tiszti karában – mint jellemzően mindenütt a világon – aránylag magas a jobboldali beállítottságú elemek aránya, akik maguk is növekvő elégedetlenséggel szemlélték Morales politikai pályafutását és az elnökválasztás körülményeit. Egyes rendőri alakulatok nyíltan leszaggatták egyenruhájukról – a Morales által bátorított – indián identitásra utaló szimbólumokat, parancsnokaik pedig még ennél is egyértelműbb állásfoglalásokat tettek. Kaliman tábornok, a fegyveres erők parancsnoka nyíltan felszólította Moralest, hogy a béke és stabilitást helyreállítása érdekében távozzon posztjáról. A személyével szembeni növekvő bizalmatlanság, a fokozódó utcai harcok, továbbá a külföldi és a hazai prominens tisztségviselők részéről érkező deklarációk végül ahhoz vezettek, hogy november 10-én, három héttel az elnökválasztás első fordulóját követően, Morales bejelentette lemondását, és Mexikóba menekült. Vele együtt pár napon belül több fontos állami posztról is távoztak hívei, többek között az alelnök, a szenátus, valamint az alsóház elnöke is. Morales leköszönő beszédében továbbra is az ellenzék által kirobbantott puccsnak titulálta az ellene indított hadjáratot és az utcai zavargásokat. Nem ismerte el az ellene felhozott vádakat, s távozását azzal indokolta, hogy reméli, ennek következtében helyre fog állni az országban a rend, és véget ér a politikai indíttatású zaklatás és erőszak.

A zavargások folytatódnak

Morales távozása után az államfői tisztséget ideiglenes jelleggel – a korábbi elnök politikáját évek óta bíráló – Jeanine Áñez ellenzéki szenátornő vette át, a régi kabinet helyére pedig átmeneti kormány került. Áñez tagadta Morales állítását, miszerint puccs történt volna, s a törvényesség helyreállítása érdekében új választások megrendezését helyezte kilátásba. Lojalitásuk biztosítása és a rend helyreállítása érdekében Áñez tisztújításokat eszközölt a fegyveres erők parancsnokainak körében, november 16-án pedig felmentette a felelősségre vonás alól a tüntetőkkel szemben erőszakot alkalmazó rendvédelmi erők tagjait. A Morales-rendszer bukása egy-két napon belül komoly változásokat hozott Bolívia nemzetközi kapcsolataiban is. Egyfelől sor került például a diplomáciai kapcsolatok megszakítására a Maduro vezette Venezuelával, s a Bolíviában tartózkodó venezuelai diplomaták kiutasítására, mivel bennük az új (ideiglenes) kormány komoly biztonsági fenyegetést lát. Másfelől a Morales-rezsim által háttérbe szorított Egyesült Államok vezetése nem habozott nyomban elismerni Bolívia új (ideiglenes) államfőjét és kormányát. Míg előbbi fordulat híven tükrözi a szakítást Morales ideológiájával és politikájával, addig az utóbbi esemény nyilvánvalóan előrevetíti az amerikai befolyás növekedését az országban.

Bár Áñez kinevezését az alkotmánybíróság jóváhagyta, a volt elnök hívei nem voltak hajlandók elismerni ennek törvényességét, és ezúttal ők vonultak utcára tiltakozásuk jeléül. Az elmúlt másfél hét folyamán a helyzet Bolíviában egyre inkább súlyosbodni látszik. A főváros több pontján, illetve a La Pazt más nagyvárosokkal összekötő főutakon a tüntetők barikádokat emeltek, jelentős akadályokat gördítve ezzel nem csupán a közlekedés, de az áruszállítás útjába is. Mindössze egy héttel az elnök lemondását és távozását követően La Pazban élelmiszer- és üzemanyaghiány lépett fel, az állami erőszakszervezetekkel szembeni összecsapásokban pedig ez idő alatt kb. háromszor többen vesztették életüket, mint az elnökválasztást követő három hét zavargásai során. November 21-én az elhunyt tüntetők koporsóival az elnöki palotához vonuló tömeget a karhatalmi egységek könnygázzal oszlatták szét. Az összecsapások az ország más régióira is kiterjedtek. Cochabambában például – amely vidék lakossága két évtizeddel korábban már demonstrálta harciasságát és elszántságát a vízháború során – egy héten belül kilencre emelkedett a halálos áldozatok száma. A rendőrségi beszámolók szerint a tüntetők itt békésen viselkedtek, de egyes személyeknél fegyvereket és robbanóeszközöket találtak, ezért nyitottak rájuk tüzet – méghozzá éles lőszerrel. A legfrissebb értesülések szerint az októberi választások óta alsó hangon összesen 32-en veszítették életüket az utcai összecsapásokban, a sebesültek száma pedig eléri a 800 főt. A mexikói menedékjogi státuszt élvező Morales nyíltan népirtásnak minősítette a Bolíviában zajló történéseket. Bár a jövőre vonatkozó forgatókönyvek eltérők a különböző tiltakozó csoportok részéről, abban mindannyian egyetértenek, hogy Áñeznek záros határidőn belül távoznia kell a hatalomból.

A konfliktus eszkalálódása és elmélyülése a napokban arra sarkallta Áñezt, hogy a kongresszushoz forduljon az új választások mielőbbi kiírása érdekében, annak várható dátumát azonban egyelőre még nem határozta meg. A bolíviai politikai krízis tehát továbbra is megoldatlan, a társadalmi harcok pedig egyelőre nem látszanak csitulni.

Mi állhat a háttérben?

Morales és rendszere elsősorban a bolíviai társadalom alsóbb – főképp indián – rétegeinek kedvezett, a rendszerint tehetősebb kreol lakosság viszont korántsem fogadta osztatlan lelkesedéssel a 2005 óta tartó reformfolyamatot. A versenyszférában tevékenykedő vállalkozók érdekétől távol állt a földek állami redisztribúciója, a szociális kiadások fokozása, vagy épp a béremelés gondolat, elvégre ezek a folyamatok rontottak versenyhelyzetükön és megnehezítették számukra a profitszerzést. Morales bukása és egy kiszámítható, jobboldali, piacpárti kormányzat számukra potenciálisan az anyagi gyarapodás ígéretét hordozta magában. A gazdaságban közvetlenül nem érdekelt bolíviai – jellemzően kreol és mesztic – középosztály egy része szintén Morales ellenlábasai közé tartozott, hiszen az elnök által bevezetett szociális vagy indiánjogi reformok számukra nem kecsegtettek különösebb haszonnal. Aggódva figyelték az ország kapcsolatépítését az államcsőd és káosz szélén tántorgó Maduro-féle Venezuelával, és Morales újraválasztását a bolíviai demokrácia záróakkordjának tekintették. Sőt, sokan közülük az őslakosokkal szemben még mindig egyfajta – a gyarmati múltból eredeztethető – lenézéssel viseltetnek, s azt vallják, hogy támogatásukkal a kormányzat csak ront a helyzeten, és egész Bolíviát visszahúzza a múltba, melynek örökségétől inkább megszabadulni kellene. Mindeközben az elmélyülő konfliktusban hangját hallató katolikus egyház – ahogy az általában lenni szokott – megbékélésre és a rend helyreállítására – vagyis kimondatlanul Morales-szel szemben az új rendszer támogatására – szólított fel. Miután Fernando Bascope püspök november 17-i szabadtéri miséjén azt mondta, „az új Bolíviának a mennyekből, Isten szívéből kell leszállnia”, az ájtatos tömeg megtapsolta az őket kísérő rendőröket.

Az eseményekben azonban – az elnökválasztáson Morales ellen szavazók mellett – döntő szerepet játszanak a külföldi (jellemző amerikai vagy európai) tulajdonban levő transznacionális cégek, és a bonyolult szálakkal – direkt vagy indirekt módon – gyakran hozzájuk kötődő kormányzati érdekek.

Az Egyesült Államok elméletben a 1820-as években meghirdetett Monroe-doktrína, a gyakorlatban pedig a 19. század végén kibontakozó imperialista külpolitikai törekvések folytán kiemelkedően fontos szerepet játszott az egész amerikai kontinens és ezen belül Bolívia életében. Geopolitikai szempontból Latin-Amerika az Egyesült Államok elsődleges érdekszférájához tartozik, gazdasági értelemben pedig utóbbi vitathatatlanul Közép- és Dél-Amerika természeti erőforrásaira és piacaira utalt. Az amerikai tulajdonú TNC-k mindenütt jelen vannak a kontinensen, s vezetőik, illetve az amerikai kormányzat egyaránt azon fáradozik, hogy számukra minél jobb feltételeket biztosítson a térség országaiban. Egy kiszámítható, piac- és USA-barát kormányzat Bolíviában (és másutt) éppolyan fontos számukra profitjuk realizálása, mint a régió katonai és biztonságpolitikai stabilitása szempontjából. Latin-Amerika modernkori történelme éppen ezért tele van a különböző formájú és intenzitású amerikai befolyásolási technikákkal és az egyes államok belügyeibe való beavatkozásokkal. Hogy csak néhány példát említsünk, a teljesség igénye nélkül: kormányközi megállapodások kereskedelmi és egyéb előjogokról, monopóliumokról; katonai vezetők amerikai kiképzése; politikai és katonai vezetőknek juttatott kenőpénzek (az államcsíny útján hatalomra kerülő és 1966-1969 között Bolívia elnökeként regnáló René Barrientos jobboldali tábornok hatalomra kerülését és rezsimjét például a CIA mintegy egymillió dollárral támogatta); katonai intervenciók (például Haitin, Nicaraguában vagy épp Panamában); titkos CIA-akciók, többek között veszélyesnek ítélt személyek likvidálására (a Bolíviában gerillaháborút kirobbantani készülő Che Guevara fogságba ejtése és kivégzése például egy CIA által kiképzett veteránokkal kiegészült bolíviai katonai különítményhez köthető), és igen, károsnak ítélt kormányok elleni puccsok szítására, támogatására (például az 1961-es – sikertelen – Disznó-öböli incidens a Castro-rezsim megbuktatására, vagy az Allende-kormány elleni 1973-as chilei államcsíny támogatása, amely megágyazott Pinochet tábornok jobboldali diktatúrájának). A történelmi példák jelentette precedensen kívül a puccs mellett szólhat még érvként Morales antiimperializmusa és erős USA-ellenessége, valamint a bolíviai rendszer eszmei és politikai szövetségesének tekintett rendszerek (Kuba, Venezuela) fokozatos erodálódása és összeomlása Latin-Amerika-szerte. Érdekes adalék, hogy míg a nyugati híradások alapvetően semleges vagy Morales-ellenes színezetűek, addig például az orosz Russian Today televízió tudósításai a Morales-pártiak puccsot kiáltó beszédeit, illetve a tüntetők USA-ellenes kiállását állították a középpontba. Mindezek tükrében tehát egyáltalán nem lenne meglepő, hogyha a jelenlegi bolíviai események mögött is valamilyen formában ott állna az Egyesült Államok, vagy konkrétan a CIA. Erről biztosat állítani azonban kellően megalapozott információk hiányában még korai lenne, ráadásul a dolog nem is feltétlenül olyan fekete-fehér, mint amilyennek a bukott elnök és baloldali szimpatizánsai világszerte láttatni szeretnék.

Bár Morales és hívei részéről gyakran elhangzó állítás, miszerint az egykori elnökkel és rendszerével szemben puccs történt, az utóbbi napok eseményeinek tükrében úgy látszik, Morales és körének tevékenysége sem áll távol egy ellenpuccs szervezésétől, még ha a külföldre menekült elnöknek valódi tömegbázisa is van Bolíviában. Arturo Murillo belügyminiszter a napokban közzétett egy hangfelvételt, melyen – állítólag – Morales hallható, amint útblokádok felállítására szólítja fel híveit a városi élelmiszer-ellátás megakadályozása érdekében. Murillo ezt emberiség elleni bűncselekményként értékelte, Morales-t pedig emiatt lázítónak, sőt egyenesen terroristának bélyegezte. Hogy egy burzsoá politikus mit állít, az számunkra nem mérvadó, a nyilvánosságra hozott bizonyíték mindenesetre nem érdektelen. Hasonlóképpen érdekesek lehetnek a tüntetőknél talált fegyverekről és robbanóeszközökről szóló rendőrségi tudósítások is, melyek az utcára vonulók harciasságán túl szervezettségükről és anyagi erőforrásaikról is árulkodhatnak. Ezek tükrében a bolíviai utcai harcok teljesen spontán jellege és alulról szerveződése kérdésessé válik. Semmiképpen sem kívánjuk kétségbe vonni számos bolíviai (főképp őslakos származású) proletár őszinte és elszánt kiállását, akik számára az elnök- és rendszerváltás feltehetően semmi jót nem tartogat, mindazonáltal látni kell, hogy a megmozdulások egy része egyértelműen felülről szervezett és tisztán hatalomrestaurációs célokat szolgál. De még ha ezt félre is tesszük, érdemesnek tartjuk kiemelni, hogy az utcára vonulók követelései egyáltalán nem mutatnak túl az országot átmenetileg irányítók lemondatásán, Morales hatalomba való visszahelyezésén, s legfeljebb a hatósági erőszakért felelős személyek elszámoltatásán. A tüntetők döntő többsége számára az elérhető és kívánt maximum a status quóhoz való visszatérés. A megmozdulásoknak direkt módon sem osztályharcos, sem államellenes karaktere nincsen, a demonstrálók jelszavai, transzparensei a „fasiszta puccsistákat”, az amerikai imperializmust és a CIA-t korholják a történtek miatt. Gyakorlati fellépésük is legfeljebb a Morales után hatalomra került politikai, katona- és rendőrtiszti elit ellen irányul. Ha a zavargások keretében tevékenykednek is olyan militánsok és mozgalmi csoportok¹, akik, illetve amelyek ennél radikálisabb álláspontot képviselnek, jelenlétük és hatásuk (mindeddig) nem tekinthető döntőnek. Fellépésüket – minden törekvésük ellenére – Moralesék tábora ez idáig be tudta csatornázni saját céljainak elérése érdekében és ők a nemzetközi médiában is rendre úgy tűnnek fel, mint „masisták”, vagyis Morales pártjának támogatói. Áñezék esetleges bukása esetén valószínűnek tűnik, hogy ezek a csoportok és militáns tagjai – annak dacára, hogy ők alkották az ellenállás egyik fő tartóoszlopát – magukra fognak maradni és elszigetelődnek.

Ahelyett azonban, hogy beleragadnánk a színfalak mögötti machinációk, titkos konspirációk, puccsok és ellenpuccsok, hírek és álhírek szövevényes hálójába, fontosabbnak tartjuk rámutatni az egész bolíviai krízis mögött meghúzódó gazdasági mozgatórugókra. Bolívia a globális kapitalizmus perifériáján helyet foglaló, természeti erőforrásokban gazdag ország, mely erőforrások jelentős része ez idáig kiaknázatlan maradt. A világ transznacionális tőkésosztálya számára, profitja megőrzése és növelése érdekében elengedhetetlen, hogy folyamatosan életben tartsa a kizsákmányolás gépezetét és egyben fokozza is annak volumenét és hatékonyságát. Bár e természeti erőforrások kitermelésében közvetlenül a különféle bányatársaságok érdekeltek, könnyű belátni, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségi ásványkincsek, nyersanyagok és energiahordozók biztosítása mennyire létkérdés az azt feldolgozó iparágak számára is. A késztermékek forgalmazására viszont egy egész sor szolgáltatás épül (szállítás, kereskedelem és pénzügy, marketing stb.), melyek közvetve szintén a kitermelés zavartalanságában érdekeltek. A gazdaság szereplőit sújtó magasabb adók és vámok, a szigorúbb környezet- és munkavédelmi előírások és az egyes vállalatok tevékenységét korlátozó vagy tiltó rendelkezések éppúgy, mint az államosítás gyakorlata, természeténél fogva szemben áll a magántőke érdekeivel, hiszen a kiadások növekedéséhez és ezzel a profit csökkenéséhez vezethet. E számukra kedvezőtlen következmény enyhítése érdekében az érintett vállalatok árdrágításhoz folyamodnak, és veszteségeiket az általuk kitermelt javak magasabb összegért történő értékesítése révén igyekeznek csökkenteni. A kitermelés színteréül szolgáló országban bekövetkezett gazdasági korlátozások és szigorítások ily módon továbbgyűrűznek, és kisebb-nagyobb mértékben kihatnak az egész világpiacra.

Ami a konkrétumokat illeti, Morales elnöksége több (elsősorban nyugati, tehát amerikai és európai) transznacionális tőkés nagyvállalatnak is keresztbe tett. Egy héttel hatalomból való távozása előtt (november 4-én), Morales felmondott egy az ACI Systems Alemania GmbH német tulajdonú bányatársasággal – a Tesla Motors, Inc. egyik fontos beszállítójával – korábban kötött, évi 40 ezer tonna lítium kitermeléséről szóló szerződést. A továbbiakban felmerült a szerződés újratárgyalásának gondolata a korábbinál – a helyi bolíviai lakosság számára – kedvezőbb feltételekkel, illetve a teljes államosítás gondolata is. A kormányzat hosszú távú célja ezzel az lett volna, hogy a Bolíviában bányászott lítium ne nyersanyagként kerüljön a világpiacra és ne külföldi tulajdonban lévő cégek által, hanem hazai termelőegységekben kerüljön feldolgozásra, és csak a késztermékeket exportálják. A német ipar köztudatottan az Európai Unió élvonalába tartozik, nem véletlen, hogy a német tulajdonú TNC-k részéről a lítium iránti érdeklődés nem példa nélküli: korábban például a K-UTEC AG Salt Technologies készített tanulmányt egy 4,5 millió eurós bolíviai beruházásról évi 30 ezer tonna lítium kitermelésének céljából. Az állandó érdeklődés nem meglepő, hiszen azon túl, hogy Bolívia rejti a világon a legnagyobb készleteket, a lítium világpiaci ára – annak a gazdaság húzóágazataiban való nélkülözhetetlensége miatt – rohamosan emelkedik, méghozzá jóval nagyobb mértékben, mint más ásványkincseké vagy energiahordozóké. Ennélfogva a transznacionális tőkésosztály közös érdeke a lítium és egyéb természeti erőforrások akadálytalan kinyerésének és gördülékeny feldolgozásának biztosítása. Nem véletlen, hogy az össztőkés érdekeket politikai síkon megtestesítő és képviselő állami vezetők – legyenek azok németek vagy amerikaiak – nem maradtak el a Morales-t bíráló és a helyébe lépő új rezsimet méltató szónoklataikkal. Merő képmutatás részükről a sok, demokráciáról és jogállamiságról pufogtatott frázis, mely mindenekelőtt gazdasági és geopolitikai érdekeik valódi mibenlétét hivatott palástolni. Egyes gazdasági befektetésekkel kapcsolatos beszámolók évekkel korábban (egy német tanulmány például már 2011-ben, jóval az újonnan feltárt lítium-lelőhelyek feltérképezése előtt) egyértelműen kimutatták, hogy a bolíviai gazdaság nyersanyagfüggősége és a világpiaci árak ingadozása az ország politikai rendszerének destabilizálódásához, illetve ezzel párhuzamosan helyi konfliktusokhoz vezethet. A globális kapitalizmus gépezete most érlelte meg ezt a pillanatot. Morales bukása – a tőkelogika kíméletlensége folytán – előbb vagy utóbb mindenképp bekövetkezett volna, így esetleges visszatérése nem csupán nem jelentene valódi megoldást, de feltehetőleg még a konfliktus során felszínre került problémákat sem lenne képes orvosolni.

A jövő kilátásai

Bolívia tehát elsősorban a transznacionális tőkésosztály áldozata, mely lényegében hasznos bábként használja fel Morales bolíviai ellenzékét saját érdekeinek érvényesítése érdekében. A belpolitikai átrendeződés mindenekelőtt és kimondatlanul a külföldi (főképp nyugati) tőkebehatolás és profitszerzés elősegítésére irányul, mely a környezetpusztítás fokozódását, a bolíviai proletariátus az eddiginél nagyobb mértékű elnyomatását és kizsákmányolását fogja maga után vonni. Ebben a helyzetben tehát nem Morales visszatérésében és a korábbi reformista irányvonal újjáéledésében kell látni a jövő zálogát, hanem az osztályantagonizmusok kiéleződése nyomán remélhetőleg felszínre törő proletár-önszerveződésben és az alulról jövő osztályharc fokozódásában. A maga meztelenségében megmutatkozó kapitalizmus brutalitása és barbarizmusa az elégedetlenséget szerencsés esetben a rendszer, s nem annak speciális megnyilvánulási formái ellen fogja fordítani. A reformista jelszavak és a status quo helyreállítására törekvés helyét fokozatosan átveszik a radikális követelések és a társadalmi forradalom szükségességének felismerése. A bolíviai társadalmi harcok a tőke elleni általános küzdelem részeivé válnak, s résztvevői egymásra találnak Ecuadorban, Chilében, Kolumbiában és Latin-Amerika más országaiban. A megmozdulások résztvevőinek fel kell ismerniük, hogy földrajzi és egyéb megosztottságuk ellenére ellenségük valójában egy és ugyanaz, akárcsak a végcél: egy elnyomás és kizsákmányolás nélküli világ.