Induljunk ki abból az optimista feltételezésből, hogy a tömeges elégedetlenség, düh és változást-akarás odáig jut, hogy egyre nagyobb területeken megszervezik magukat az elnyomott, kizsákmányolt, deprivált emberek és megdöntik a rendszert. Ennek egyik központi eleme, hogy szétzúzzák az ellenük küldött erőszakszervezeteket, különös tekintettel a rohamrendőrségre. Elég nehéz elképzelni, hogy ezeket a sikereket fegyverek nélkül érnék el. Az egyszerű rendőrök, katonák egy része passzív marad, dezertál vagy átáll, mások meghalnak vagy harcképtelenné válnak, főleg az elnyomásra irányuló parancsokat kiadó magas rangú vezetők. (A pesszimista forgatókönyvekkel, pl. hogy nem lesz forradalom vagy csak kisebb területeken győz és hosszú, véres polgárháborúk alakulnak ki, nem foglalkozunk.) A tömegek, amelyek megdöntötték a rendszert, megszervezik és részt vesznek a forradalom védelmében, az új típusú rend fenntartásában. A legelső időkben pl. útblokádok, utca- és gyár-őrségek állnak fel (aztán ahogy normalizálódik a helyzet, egyre kevesebb fegyverre lesz szükség). Ebben nem kizárólag olyanok vesznek részt, akiknek semmilyen tudásuk, képzettségük, tapasztalatuk sincs a rendfenntartásról vagy a fegyverek használatáról, hanem az átállt rendőrök, katonák, biztonsági őrök, vadászok stb. is segítenek. Az első időkben, a forradalom kipattanását követő napokban mindez meglehetősen kaotikusan zajlik majd le és valószínűleg néhány elmebeteg ámokfutó vagy épp a maga kicsinyes, számító bosszúját tervezgető ember is fegyverhez jut, akiket aztán esetleg teljesen önbíráskodás-szerűen puffantanak le azok, akik elkapják őket. Arra kell törekedni, hogy egyre inkább megszervezzük a fegyverhez jutás, ill. a fegyverrel (vissza)élők számonkérésének rendezett, racionális, korrekt módját.

Az erőszakszervezeteket tehát teljesen szét kell zúzni, a rendfenntartást alapjaiban új módon megszervezni. Viszont nem kell elsöpörni minden állami fenntartású szervezetet és intézményt! Hasonlóan egy ruha- vagy konzervgyárhoz, az iskolákat és a kórházakat sem kell megsemmisíteni, hanem új alapokra kell helyezni a működésüket. Az egészségügy (a mentő-szolgálattal), a tűzoltóság, a segélyhívó vonal stb. lényegében megmarad, csak alaposan átszervezik, elsősorban az ott mentősként stb. dolgozó proletárok. Mindenki a saját munkahelyét ismeri a legjobban, annak átszervezésében tud első körben legkönnyebben részt venni. Az átszervezés egyik legfőbb célja és mozgatórugója az elidegenedett, hierarchikus/bürokratikus viszonyok felszámolása, hogy az ott tevékenykedők számára ne robot és szolgaság, hanem kiteljesedés legyen az, amit csinálnak. Munkahelyi tanácsokat hoznak létre, az őket sanyargató, gyűlölt főnököket elzavarják, a „jó fej” vezetők viszont részt vesznek az új működésben, hiszen értékes tapasztalataik, képességeik vannak. Minden olyan tevékenységbe, amelyre társadalmi szükség mutatkozik, megpróbálnak egyre több embert bevonni, elsősorban olyanokat, amelyek korábbi munkájára nem lesz szükség és rokon szakmákban dolgoztak. (Tehát nyilván nem arról van szó, hogy a bolti pénztárost behívják agysebészkedni, de előképzettség nélkül is meg lehet egyre több kisegítő- és rész-tevékenységet tanulni, hogy tehermentesítsék azokat a szakembereket, akikből túl kevés lesz.)

Gyakran felmerül az, hogy mivel hosszú folyamat, míg az emberek levetkőzik az évszázados (évezredes) elnyomás miatt kialakult mentalitásokat (önzés, passzivitás, lustaság, kapzsiság), a ma létező emberekből, a mai társadalomban megfigyelhető emberi tulajdonságokból, gondolkodásmódokból kell kiindulni az új társadalom építésénél. Mi azt gondoljuk, hogy ez féligazság. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a forradalmak során az emberek igen jelentős része változáson megy át, másként kezd viselkedni: nyitottabb, aktívabb, szolidárisabb lesz. Ez bizonyos szintig tautológia, hiszen enélkül nem robbanhatna ki, pláne nem győzhetne forradalom. Tehát épp az lenne logikai ellentmondás, hogy győz a forradalom, de az emberek ugyanolyanok maradnak, mint a forradalom előtt. Viszont lehetnek, lesznek olyanok is, akikre úgy hat ez a kataklizma, hogy előjön belőlük a „vadállat”: gyilkolnak, nőket erőszakolnak meg, kirabolják a szomszédukat, stb. Erre számítani kell és kíméletlenül fel kell lépni ellenük, hasonlóan, mint a tudatosan ellenforradalmi megmozdulásokkal szemben. Azok a tömegek, akik a testi épségüket, életüket kockáztatva nekimentek a hatalomnak, nem fogják hagyni, hogy az ilyen elemek veszélyeztessék azt, amiért küzdöttek. Természetesen az emberek sokféleképp fognak gondolkodni és lesznek konfliktusok közöttük, de mivel ezeknek nem lesz feloldhatatlan érdekellentét a mélyén, ezért a vitás kérdések őszinte átbeszélésével, (akár kívül álló moderátorok segítségével) ezeket többnyire meg lehet majd oldani. Tudatosan figyelni kell arra, hogy problémák adódhatnak abból, ha a régi erőszakszervezetek tagjai nagy számban, a régi mentalitásukat nem megfelelően levetkőzve vesznek részt a rendfenntartásban.


Nem szabad elfelejteni, hogy mindeközben folyamatosan megy az agitáció anarchista/kommunista irányba. Először az interneten, a munkahelyeken és az utcákon, majd a tévé, rádió elfoglalása után ott is. Különféle érvekkel és módokon megpróbáljuk megértetni az emberekkel, mi a baj a kapitalizmussal, a hierarchikus viszonyokkal, miért fő érték a szolidaritás és a szabadság. De a forradalom előrehaladtával egyre szélesebbé válik a spektrum: világosan kell kommunikálni az emberek felé, hogy zéró tolerancia van a nemi erőszakkal szemben, hogy tilos az állatkínzás, a gyermekbántalmazás (különösképpen a gyerekek megcsonkítása). Nem csak elméleti, logikus gondolkodással megérthető érvelésekről van itt szó (pl. online közvetített előadások vagy vitaestek formájában), hanem érzelmekre (is) ható módszerekről. Pl. érzékenyítő tréningek, erőszakmentes/asszertív kommunikációs tanfolyamok (amelyek jelenleg több tízezer forintba kerülnek) és más, a tudatosság növelését, a hatékony konfliktus-megelőzést és kezelést segítő módszerek tömegessé tételéről, hogy az emberek képesek legyenek szabad közösségekben élni. Ezek hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek elinduljanak a szabad személyiségfejlődés hosszú útján. Az ehhez szükséges felhalmozott tudás és módszerek (persze messze nem végleges formájukban) már ma is rendelkezésre állnak. A már működő szakembereken (pl. pszichológusokon, trénereken, stb.) kívül bevonhatók LMBTQ és más kisebbségi-jogi aktivisták, hogy a gyanakvás és a kirekesztés helyett az együttműködés és a kölcsönös tisztelet társadalma épüljön fel. A tudatosság fejlődése és a forradalmi folyamat előrehaladása egymást kölcsönösen feltételező és erősítő, dialektikus folyamat.

Az első időkben minden bizonnyal meg kell majd erősíteni a 112-höz hasonló segélyvonalak működését, akiket fel lehet hívni nemcsak baleset esetén, hanem mindenféle destruktív viselkedés vagy folyamat észlelésekor, amely kezelésére helyben nincs elég lehetőség. Azt egyértelmű esetekben a fellépésnek határozottnak kell lennie, a randalírozó náci bandák pl. nem érdemelnek kíméletet. Sok nem egyértelmű eset is lehetséges, pl. emberek közötti, régóta elfajult személyes konfliktusok. Ilyeneknél lehet szerepük azoknak, akik eddig is mediátorként dolgoztak vagy azon jogászoknak (bíróknak, ügyvédeknek, …) akik hajlandóak szemléletet váltani és túllépni az állam- és tulajdon-központú, elidegenedett jogrendszeren. Ha a mediáció nem jár sikerrel egy elmérgesedett konfliktus esetén, akkor fel lehet állítani pl. egy döntőbíró szerepét eljátszó bizottságot. Annál a nagyon kevés embernél, aki nem fogadja el azt, hogy egy ilyen testülettel együttműködjön, felmerül a gyanú, hogy antiszociális, pl. szociopata. Ekkor a megfelelő szakembereknek (lehetőleg nem egynek, hogy a tévedés lehetőségét minimalizáljuk) meg kell vizsgálniuk, hogy mennyire veszélyes az illető és indokolt esetben a lehető legkorszerűbb kényszergyógykezelésben kell részesíteni. Tehát a ma „igazságszolgáltatásnak” nevezett működés helyébe olyan lép majd, ami nem a megtorlásra, hanem a bajok okainak felszámolására és persze ártalomcsökkentésre fog fókuszálni. Nem támogatható az a szemlélet, hogy aki (tudatilag, morálisan) lent van, azt még lejjebb nyomjuk azzal, hogy büntetés címén ártunk neki pl. azzal, hogy bezárjuk egy kalitkába. A társadalomnak természetesen meg kell védenie magát a veszélyes, erőszakos egyénektől, de hogy ez technikailag hogy lesz megvalósítva (a szabad mozgás korlátozásával vagy pl. az illetőt mindenhová követő robot-őr segítségével), azt nagyon merész lenne a mából megmondani.

Miért nem nevezhetjük államnak az új rendszert, ha sok hasonló feladatot ellát, mint a mai állam? Először is a (mai) állam alapvető társadalmi funkciója az uralkodó osztály hatalmának és vagyonának, a kizsákmányolás rendjének a védelme. Ehelyett a legfőbb cél az lesz, hogy biztosítsuk a szabad személyiségfejlődést minden ember számára (ökológiai szempontból is harmóniában, stb.). A jogászok tanulnak arról, hogy az állam néptől elkülönült (diszjunkt) közhatalom: „az állam kialakulásával a közhatalom (pontosabban az azt gyakorló apparátus) többé már nem esik egybe a fölfegyverzett nép egészével”. Az anarchia ezzel ellentétes, de nem azt jelenti, hogy nincs semmiféle közhatalom, hanem hogy azt az emberiség (kezdetben mondjuk a forradalmi proletariátus) kollektíve gyakorolja, amely így nem válik uralommá. A struktúrák, szervezetek nem lesznek hierarchikusak, centralizáltak, hanem alulról, a tömegek öntevékenysége által jönnek létre, hálózatosan épülnek fel és úgy hangolják össze világméretekben a tevékenységüket. Senkinek (sem embernek, sem parlamentnek vagy bizottságnak) nem lehet általános hatalma, a felelősök, koordinátorok nem felülről, hanem alulról lesznek számon kérhetők és leválthatók. Nem egy olyan társadalomért küzdünk tehát, amely elszigetelt, egymással többnyire csak felszínes kapcsolatban lévő emberek halmaza, akiket egy elidegenedett hatalmi struktúra figyel és igazgat és ahol a hivatalos és az önbíráskodás között szükségszerűen áthidalhatatlan szakadék tátong. Hanem egy olyanért, ahol szabad emberek maguk szervezik az életüket, közösségi alapon, kíváncsisággal, tisztelettel és empátiával fordulva egymás felé, és ahol így az esetleges destruktív tendenciákat és hajlamokat már azelőtt kezelik, mielőtt komolyabb baj történne.

Végezetül még egyszer leszögezzük, hogy nem gondoljuk azt, hogy a jövőbe látunk és hogy pont úgy fog lezajlani a forradalom, ahogy mi leírtuk. Egy totális forradalmasodás olyan alapvető változásokat jelent és hoz létre, amelyeket ma elképzelni sem tudunk, mint ahogy egy középkori hóhér sem tudott volna elképzelni egy mai korszerű elmegyógyintézetet. Nem a jövendölés volt a célunk ezzel a szöveggel, hanem hogy bebizonyítsuk, hogy elvileg felépíthető úgy az anarchista-kommunista társadalom, hogy ne legyen ellentmondás az alapelvekkel, és hogy eloszlassuk az ezekkel kapcsolatos félreértéseket.

Politikai vetélkedés és társadalmi harcok Bolíviában

Bolívia gazdasági fontossága

Bolívia egy mintegy 11 milliós lélekszámú Andok-ország. Az itt fellelhető ásványkincsek miatt területének fontos szerep jutott már a gyarmati időkben is. Annak idején a spanyolok (pontosabban rabszolgáik) mindenekelőtt ezüstöt bányásztak itt, s az ország jelentősége e tekintetben – a kitermelés volumenének csökkenése ellenére is – napjainkban sem elhanyagolható: mintegy 40-45 millió uncia évi ezüstkitermelésével a 6. helyet foglalja el a világrangsorban. A 19. század végétől fogva azonban az ezüst mellett már elkezdtek ónércet is bányászni. Bár e tekintetben az ország a 20. század folyamán fokozatosan hátrébb került a ranglistán, a kitermelt ónérc mennyisége továbbra is jelentős, Bolívia pedig töretlenül tagja a legnagyobb kitermelők tízes listájának. Bolívia gazdasági szempontból a nemrég feltárt lítium készletei miatt is rendkívül jelentős területnek számít. Mi több, a becslések szerinti mintegy 10 ezer négyzetkilométeres kiterjedésével a bolíviai Salar de Uyuni térsége rejti a világ legnagyobb lítium-lelőhelyét, egész Bolíviában pedig a világ lítium készletének mintegy fele koncentrálódik. Míg kiváló vezetőképessége miatt az ezüstöt mindenekelőtt elektronikai és elektrotechnikai cikkek készítéséhez használják fel, a lítium többek között elektromos autók (például a Tesla) akkumulátorait működteti, illetve fontos ötvöző anyagként szolgál a repülőgépiparban, az ón pedig az okostelefonok és más informatikai eszközök nélkülözhetetlen alapanyaga. Bolívia felszíne alatt ezenkívül óriási, eleddig kitermeletlen földgázkészletek is rejtőznek. Továbbá, a rendkívül jelentős ásványkincs- és energiahordozó készletek mellett Bolívia gazdaságában fontos szerepet játszanak a különféle ültetvényes növények, mindenekelőtt a kávé, a kakaó, a dohány és a kokacserje (utóbbi jelentőségét mi sem mutatja jobban, minthogy termesztése a világon – Perut leszámítva – egyedül Bolíviában legális).

Bolívia társadalma

Bolívia mindezen természeti erőforrásai dacára egy rendkívül szegény ország, lakosságának döntő többsége pedig a létminimumon vagy az alatt kénytelen tengődni. 2018-ban Bolívia a maga 3600 USD-os egy főre jutó GDP-jével a világranglista 125. helyén végzett, amivel még a kb. háromszor akkora lakosságú Angolát sem sikerült megelőznie. Mindezt úgy, hogy Bolívia az utóbbi időszakban stabil, bár egyre lassuló ütemű GDP-növekedést könyvelhetett el.

Az ország magán viseli a gyarmati múlt vészterhes örökségét: a spanyol gyarmatosítók, majd a helyükbe lépő kreol urak mértéktelenül kizsákmányolták e régiót, lakosságát pedig keményen elnyomták. Az itteni emberek életkörülményeinek fejlesztésével szinte egyáltalán nem foglalkoztak, az őslakosok nyelvét, vallását, szokásait és általában véve egész kultúrájukat igyekeztek korlátozni, felszámolni. Nem véletlen, hogy a kezdetektől fogva számos alkalommal került sor indiánlázadásokra: a leghíresebb a legendás Tupac Amaru vezette felkelés volt (1780-1781), melyet a spanyol gyarmattartók megannyi kínzással és kivégzéssel végül kíméletlenül vérbe fojtottak. Bár a 19. század első felében Latin-Amerika fokozatosan lerázta magáról a spanyol gyarmati igát, a függetlenség csupán a társadalom szűkebb rétegét alkotó kreol elit és a mesztic lakosság szerencsésebb része számára jelentett érdemi változást, az őslakosok döntő többségének jussa továbbra is az elnyomás és kizsákmányolás maradt. A különbség pusztán annyi volt, hogy a továbbiakban mindezt nem egy távoli király, hanem a „haza” és a „nemzet” nevében tették. Bolívia lakosságának többségét a mai napig indiánok alkotják (főként kecsuák és ajmarák), akiknek többsége a mezőgazdaságban és a kitermelőszektorban dolgozik. Fizetésük meglehetősen alacsony, ráadásul a mezőgazdasági munkák szezonális jellege, vagy egyszerűen a munkaerő-túlkínálat miatt állandóan ki vannak téve a munkanélküliség (és így a nélkülözés) állandó veszélyének.

Bolívia a globális kapitalista világgazdaság perifériáján

A 20. század folyamán, a globális kapitalizmus kibontakozásával és fejlődésével párhuzamosan a nemzetközi gazdasági befolyás egyre erősebben érvényesült Bolíviában éppúgy, mint egész Latin-Amerikában. A tőkét és a technológiát külföldi tulajdonú transznacionális cégek (TNC-k) szállították az országba, Bolívia pedig – mint ahogy az a periféria országokban lenni szokott – a kitermelendő nyersanyagokat és mezőgazdasági árucikkeket, valamint az olcsó munkaerőt volt hivatva biztosítani. Gazdaságát mindinkább alárendelték a globális kapitalizmus centrumát alkotó országok szükségleteinek és az ezeket kielégíteni hivatott TNC-k érdekeinek. Ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a helyi lakosság igényeivel szemben a gazdaság szinte egésze exportra rendezkedett be, a profitok pedig a nemzetközi burzsoáziát gazdagították. Ezek a tőkések nem tartoztak semmiféle felelősséggel a bolíviai nép felé, s még ha népszerűségük növelése érdekében tettek is időnként gesztusértékű felajánlásokat az ország fejlesztésére vagy a lakosság segélyezésére, ez összességében jócskán eltörpült a cégek számára befolyt és Bolíviából kiáramoltatott bevételeik mellett.

Hogy e folyamatot és rendkívül súlyos következményeit könnyebben megérthessük elég csak egy emblematikus eseménysorozatot idézni az ezredfordulóról: a cochabambai vízháborút. Bolívia az Amazonas vízgyűjtőterületének részét képezi, azonban az ország magashegységi területeinek vízellátottsága már korántsem ilyen kedvező, ráadásul ezeket a területeket a klímaváltozás is mindinkább sújtja (elég csak a Titicaca-tó apadására gondolnunk). Cochabambában, Bolívia harmadik legnagyobb városában az ivóvízellátás biztosítása hagyományosan az önkormányzat feladata volt. 1999 végén azonban a bolíviai kormány adósságainak csökkentéséért és egy Világbank-kölcsönért cserében a SEMAPA elnevezésű vízszolgáltató céget privatizálták, melynek következtében az egy amerikai székhelyű transznacionális konzorcium kezébe került. A vízdíjak ettől kezdve rohamosan emelkedni kezdtek, s egyik pillanatról a másikra az embereknek már kétszer annyit kellett fizetniük az élethez nélkülözhetetlen ivóvízért. Ezzel párhuzamosan még azt is megtiltották, hogy a helyiek az esővizet saját ciszternáikban összegyűjtsék. A vízprivatizáció nyomán fellépő drágaság és vízhiány persze szinte azonnal erőteljes tiltakozómozgalmakhoz vezetett, melynek nyomán a SEMAPA újra állami felügyelet alá került. Az események mindenesetre jól példázzák, hogy Bolívia és lakossága mennyire kiszolgáltatott volt (és jelenleg is az) a nemzetközi tőke érdekeivel szemben.

Az ország modern kori történelme során ugyan időnként történtek olyan felülről jövő kísérletek, amelyek a külföldi tőke ellenőrzésére és korlátozására irányultak (például államosítások formájában), ám ezeket jellemzően rövid időn belül leállították, az ország politikai rendszerét pedig ismét liberalizálták, azaz hozzáidomították a nemzetközi tőke érdekeihez, sőt lényegében alárendelték neki. A felülről érkező reformok mellett a bolíviai proletariátus, illetve más, archaikusabb jellegű, elnyomott társadalmi rétegek is időről időre kifejezték elégedetlenségüket a mindenkori fennálló rendszerrel és saját léthelyzetükkel szemben. Tiltakozásaik nem egyszer igen harciasak voltak (pl. sztrájkok, felkelések), követeléseik pedig gyakran radikálisak (pl. kapitalizmusellenesek), és mint azt az említett vízháború példája is mutatja, időnként sikeresek. Bolívia elnyomott és kizsákmányolt népe tehát gazdag osztályharcos tapasztalatokban, és nem riad vissza attól, hogy elégedetlenségének hangot adjon, szóban és tettekkel egyaránt.

A Morales-rendszer reformpolitikája

2005-ben fontos fordulatra került sor az ország politikai életében: az elnökválasztáson Evo Moralest választották meg, aki ezzel Bolívia első őslakos származású vezetője lett. Morales komoly gazdasági és szociális reformokat ígért, hatalomra kerülésétől fogva pedig ennek megfelelően számos olyan intézkedést tett, amely a nemzetközi tőke érdekeivel szembement, illetve amellyel a társadalom alsó (mindenekelőtt őslakos) rétegeinek érdekét kívánta szolgálni. Ennek megfelelően a 2009-ben életbe lépő alkotmány példátlan módon 36 őslakos nemzetet ismert el, s számukra nagyobb fokú autonómiát és széleskörű jogokat biztosított. 14 évig tartó kormányzása idején sikerült jelentős mértékben csökkentenie az analfabetizmust és a szegénységi rátát, a nyugdíjasok és a kisgyermekes anyák helyzete fokozatosan javult, a nők és az őslakosok számára pedig nagyobb teret biztosított a közéletben.

Ami a gazdasági reformokat illeti, Morales már első hivatali évében hozzálátott a földgázszektor államosításához oly módon, hogy a kitermelésben érdekelt külföldi vállalatokba az állam bevásárolta magát, és legalább 51%-os részesedés elérésére törekedett. A földgázkitermelésből származó bevételek nem elhanyagolható részét a Morales-rezsim szociális kiadásokra fordította. Mélyreható földreform vette kezdetét (eredetileg maga Morales is kokatermesztőként kezdte, így számára a földkérdés nagyon is kézzelfogható problémát jelentett), amelynek célja egy kiegyensúlyozottabb birtokszerkezet megteremtése volt. Ennek érdekében hat év alatt mintegy 20 millió hektárnyi földet osztottak újra – aszerint az alapelv szerint, hogy 5000 hektárnál senki sem birtokolhat nagyobb földterületet –, jelentős mértékben javítva ezzel az őslakosság megélhetési viszonyain. A földreform ugyanakkor – a kitermelőszektorban véghezvitt államosításokhoz hasonlóan – alapvetően szembement a nemzetközi tőkeérdekekkel. Számukra a nagy mennyiségben exportra termelő nagybirtokok rendszere jelentette az optimális modellt.

A belpolitikai változások mellett hangsúlyeltolódás következett be a bolíviai külpolitikában is. A Morales-rendszer igyekezett lazítani az Egyesült Államoktól való függésén, s támogatni részben a szorosabb regionális együttműködéseket (elsősorban Venezuelával és Kubával), részben pedig új partnerkapcsolatokat keresni (pl. Kínával, Indiával és Oroszországgal). Az Egyesült Államokkal szembeni nyílt és kritikus kiállás magában foglalta az USA kábítószer-ellenes politikájának elutasítását, amelyet Morales az ország belügyeibe való beavatkozásként, illetve képmutatásként értékelt (elvégre a Bolíviában termelt kokacserjéből előállított kokain egyik fő fogyasztójának éppen az amerikai társadalom tekinthető).

A Morales-rezsim reformpolitikája tehát nyílt kihívást jelentett az Egyesült Államok, a nemzetközi (de legfőképpen a nyugati) burzsoázia, illetve a bolíviai társadalom vagyonosabb (alapvetően kreol vagy mesztic) rétegeivel szemben. A reformok kibontakozásával párhuzamosan az ő elégedetlenségük is egyre csak fokozódott, és az idő előrehaladtával a fennálló politikai rendszerrel szemben egyre több fellépésre került sor. A teljesség igénye nélkül említünk csak néhány jellemző epizódot: az USA jelentős mértékű (kb. 89 milliós dolláros) anyagi segélyt tagadott meg Bolíviától, mivel a kormány nem volt hajlandó alávetni magát az Egyesült Államok által diktált drogpolitikának, s helyette saját maga vállalta a kábítószer-termelés és -kereskedelem visszaszorítását, ami az ENSZ jelentései szerint pár év alatt látványos eredményeket hozott. Az ország azon területein, ahol nagyobb arányban élnek az őslakosság számára biztosított jogokat sérelmező, valamint saját vagyonukat és befolyásukat féltő kreolok, több tiltakozó megmozdulásra is sor került Morales hivatali pályafutása idején, s ezek esetenként erőszakos akciókba torkolltak. Tudunk olyan 2009-es esetről is, hogy az elnök ellen merényletet terveztek, melynek keretében külföldi, többek között magyar származású zsoldosokat béreltek fel Morales likvidálására (például Rózsa-Flores Eduardót), a szervezkedést azonban még idejében felszámolták, s a vádlottakat végül terrorizmusért és államellenes bűncselekményért elítélték.

A Morales-rezsim kritikája

Mielőtt rátérnénk a Bolíviában zajló legfrissebb eseményekre, fontosnak tartjuk leszögezni, hogy nem kívánunk osztozni a Morales-rendszer iránt elfogult megannyi baloldali csoportosulás rajongásában, sem azok kritikátlanságában. A történet korántsem fekete-fehér, és pusztán azért, mert egyértelműen szemben állunk a nemzetközi nagytőke törekvéseivel, nem jelenti azt, hogy Morales (vagy bármely hozzá hasonló vezető) automatikus pártolói, szövetségesei lennénk. Látnunk a Morales-rezsim és személyesen Morales hibáit, hiányosságait és korlátait, s rá kell mutatnunk reformpolitikájának elégtelenségére! Néhány pontban összefoglaljuk a legfontosabbakat:

1. Morales ideológiája – hasonlóan más latin-amerikai, magát szocialistának mondó politikusokéhoz – antiimperialista, de leginkább USA-ellenes. Tagadhatatlan, hogy a latin-amerikaiak pontosan tudják, hogy milyen fenyegetést jelent északi szomszédjuk gazdasági-politikai-katonai dominanciája rájuk nézve, hiszen számukra lényegében erről szólt a 20. század történelme. Ugyanakkor ez az attitűd egyfajta szemellenzősséghez és kettős mércéhez vezet, melynek eredményeképp az Egyesült Államok az abszolút gonosz megtestesítőjévé válik, miközben más nagyhatalmak – melyek alkalmasint éppolyan elnyomók és kizsákmányolók tudnak lenni – felmagasztosulnak, vagy legalábbis más elbírálás alá esnek. Itt elég csak arra utalni, hogy az amerikai tőke kiszorításával párhuzamosan Bolívia részéről sorozatos kapcsolatépítésre került sor más olyan országokkal (pl. Kínával és Oroszországgal), amelyek – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – élen járnak a környezetszennyezésben, a természeti és emberi erőforrások kizsákmányolásában, az emberi jogok és más országok szuverenitásának megsértésében, stb.

2. Morales reformpolitikája bármennyire is radikálisnak tűnik, különösen az Egyesült Államok politikusai és a nemzetközi burzsoázia reakcióinak fényében, attól még messze nem forradalmi. A tulajdonviszonyok megváltoztatása nem volt olyan léptékű, hogy azt valóban antikapitalistának lehetne nevezni, és Morales – az ország gazdasági stabilitásának megőrzése érdekében – azért a gyakorlatban mindvégig vigyázott arra, nehogy túlságosan is szembemenjen a (hazai és nemzetközi) tőkés érdekekkel. Bolívia továbbra is alapvetően exportra termel, ennyiben az ország gazdasága óhatatlanul alárendelődik a globális tőkeérdekeknek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kormányzat négyszeresére (5-ről 20 hektárra) növelte az égetés útján szerezhető területek maximális méretét. Az utóbbi hónapokban a világsajtót bejárták az amazóniai esőerdőt megállíthatatlanul pusztító tűzvészekről készült felvételek, a közbeszédben azonban szinte kizárólag Bolsonaro, Brazília jobboldali, piacpárti elnökének rendszere lett elmarasztalva. A becslések szerint azonban Bolívia is jócskán kivette a részét a pusztításból: a nyár folyamán összesen mintegy 4 millió hektárnyi erdő pusztult el a tűzvészek következtében. Hasonlóképpen az ország bevételi forrásainak jelentős részét kitevő kitermelő szektor is óriási mértékű környezetrombolással és –szennyezéssel (például masszív CO₂-kibocsátással) jár együtt, ami a bányászat fokozódó üteme miatt évről évre súlyosbodó problémát jelent mind Bolíviára, mind az egész bolygóra nézve. A bányavidékeken élők emiatt az elmúlt időszakban már többször is hangot adtak nemtetszésüknek. A földbirtokreform, bár hozzájárul a társadalmi különbségek csökkenéséhez, nem az osztálytársadalom felszámolásának irányába mutat. Az őslakosok érdekében véghezvitt szociális reformok nem jelentenek valódi alternatívát, pusztán javulást a korábbi látványosan rossz életkörülményekhez képest. Amíg a társadalmi átalakulás mind elméletben, mind gyakorlatban megmarad az országhatárok között. addig igazi áttörés nem érhető el. A rendszert és annak megannyi káros megnyilvánulási módját felszámolni csak nemzetközi összefogással és forradalmi úton lehetséges.

3. Morales eszmei és politikai síkon egyaránt követendő mintát és szövetségest lát(ott) a Castro-féle Kubában, valamint a Chávez-, illetve Maduro-féle Venezuelában, mint „szocialista” országokban. Azon túl, hogy ezekben az országokban tagadhatatlanul sor került például fontos szociálpolitikai lépésekre, gazdaság- és társadalompolitikájuk – az Egyesült Államok korlátozásaitól függetlenül is – sok szempontból zsákutcának tekinthető, diktatórikus politikai berendezkedésük pedig szintén erős kételyekre ad okot. Ez a fajta szövetségkeresés több szempontból is káros: egyrészt azért, mert ezzel sokak szemében legitimálja az említett rendszereket, másrészt azért, mert alternatívát, követendő mintát lát bennük, s modelljüket kellő kritika híján kívánja átvenni, megismételve ezzel ezen rendszerek minden hibáját.

4. Evo Morales eredetileg – egy saját maga által hozott törvény értelmében – 2019-ben már nem indulhatott volna negyedik alkalommal az elnöki pozícióért, a Morales hívei által vezetett legfelsőbb bíróság azonban ezt mégis lehetővé tette számára. Ez a jogi kiskapu sokak szemében vörös posztó volt – ezt ellenzéke is érvként hozta fel vele szemben az utóbbi hetekben –, és sokan joggal tartottak attól, hogy Morales megkísérli majd tartósítani a hatalmát, és akár élete végéig betölteni az elnöki pozíciót. Ez a fajta forgatókönyv nem idegen gyakorlat a globális periféria országainak küldetéstudattal megáldott vezetőitől, és jellemzően oda szokott vezetni, hogy megágyaz egy veszélyes, személyközpontú, potenciálisan mindinkább tekintélyelvű rendszer kialakulásának. A hatalomgyakorlás módján felül vannak más jelek is, amelyek arra engednek következtetni, hogy Morales egyfajta személyi kultusz építésén munkálkodott. Például egy kis hegyi faluban felállított egy saját dicsőségét hirdető múzeumot, vagy La Pazban egy új, 25 emeletes elnöki palotát építtetett – mondani sem kell, mindkettőt tetemes összegekből. Mindezeken felül egyre többen illetik kritikával Morales rendszerét az államigazgatást átszövő klientúra-láncolat és az elburjánzó korrupció miatt is.

5. Morales, bár szereti magát becsületes, erényes embernek beállítani, és széles rétegek körében valóban ilyen kép is él róla, nem átallott meglehetősen tisztességtelen módszerekhez is folyamodni hatalma megtartása és akarata keresztülvitele érdekében. Persze a latin-amerikai történelem tagadhatatlanul tele van puccsokkal, erőszakos fellépésekkel, titkos CIA-akciókkal, stb., maga Morales azonban politikáját éppen ezekkel a gyakorlatokkal szemben igyekszik meghatározni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a színfalak mögött ő sem riad vissza attól, hogy politikai ellenzékétől körmönfont és kegyetlen módszerekkel szabaduljon meg. A WikiLeaks és több más hitelesnek tekinthető forrás szerint például a Morales elleni, fent említett merénylet megtervezésében oroszlánrészt vállalt maga a Morales-rezsim. Konkrétan az elnök elleni merényletre szerződtetett zsoldosokat titokban maga a rezsim bérelte fel és pénzelte, hogy aztán a megfelelő pillanatban lecsaphasson rájuk, és az egész merényletet az ellenzék számlájára írhassa, ezzel szilárdítva meg Morales tekintélyét és lehetetlenítve el a vele szemben álló politikai erőket. Az üggyel kapcsolatban még sok a tisztázatlan pont, maga a gyakorlat azonban nem ismeretlen a 20. századi történelemből.

A Morales-rezsim bukása

Evo Morales ötéves elnöki mandátuma 2019-ig szólt, viszont a Movimiento al Socialismo (MAS) párt színeiben ősszel ismételten ringbe szállt a bársonyszék megszerzéséért. Morales a választási kampány során – saját sikerének előmozdítása érdekében – mozgósította az egész államapparátust. Az országos választások első fordulójára október 20-án került sor. A bolíviai választási rendszer értelmében ahhoz, hogy valamely elnökjelölt mindjárt az első fordulóban győzedelmeskedjék, a szavazatok legalább 50%-át kellene megszereznie, vagy pedig legalább 40%-át, de minimum 10%-kal többet, mint a második legtöbb szavazatot kapó jelölt. Ellenkező esetben második fordulót kell tartani. Bár az előzetes közvélemény-kutatások szerint Morales támogatottsága 35-38% közül mozgott, a vasárnapi elnökválasztáson nem várt módon a szavazatok kb. 47%-át szerezte meg, míg fő politikai ellenfele, a mérsékelt jobboldali Carlos Mesa (Bolívia korábbi, 2003-2005 közötti elnöke) mindössze kb. 36,5%-ot kapott. Vagyis a fentiek értelmében Morales győzött.

A választások tisztaságát és Morales győzelmét azonban már kezdettől fogva sokan kétségbe vonták, természetesen mindenekelőtt politikai ellenlábasai. Mesa állítása szerint ugyanis számos körzetben a választásra jogosultaknál többen szavaztak, továbbá a választási hatóságok néhány helyen a szavazás megismétlését rendelték el, ezt azonban Moralesék figyelmen kívül hagyták. Mindezek mellett a választások napján az Előzetes Választási Eredmény Továbbító szavazatszámláló rendszer (TREP) menet közben leállt. A még közzétett utolsó részeredmények alapján a Morales-re és Mesára leadott voksot különbsége nem haladta meg a 10%-ot, a végeredmény viszont épp ennek ellenkezőjét mutatta, ami sokakat gyanakvással töltött el. Jelentős részben az ellenzéki pártok és a vállalati média mozgósításának köszönhetően az emberek az ország több pontján kirobbanó tüntetésekkel adtak hangot ellenérzéseiknek. Több helyütt konfrontációra került sor a rendvédelmi erőkkel, Tarijában és Chuquisacában pedig a tüntetők felgyújtották a választási hatóság épületeit. A kemény rendőri fellépésről szárnyra kapó hírek csak olaj voltak a tűzre. Október 21-én a választások menetét felügyelő Amerikai Államok Szervezete is elítélte a TREP leállását, noha sajtóközleményében azon állítását, hogy ez Morales-ék tudatos tette lett volna a győzelem biztosítása érdekében, már nem tudta minden kétséget kizáróan bizonyítani. A Legfelsőbb Választási Bíróság elnöke azt állította, hogy a TREP-et azért állították le, nehogy összekeveredjenek az előzetes és a hivatalos adatok, továbbá az országos internet lefedettség és a személyzeti állomány hiányosságai miatt a TREP amúgy sem tudta volna a szavazatok 100%-át összeszámolni. Véleménye szerint tehát nem került sor csalásra. Morales (természetesen) hasonlóképpen látta a dolgot, és az ellenzék által terjesztett vádakat nem pusztán rágalomnak, hanem egy részben külföldről tudatosan támogatott puccs részének nyilvánította.

Bár a színfalak mögött zajló játékokról nem tudhatunk semmi biztosat, annyi mindenesetre tény, hogy Morales és pártjának támogatottsága a legutóbbi választások eredményéhez képest csökkent, sőt még olyan területeken is jelentősen kevesebb voksot tudtak gyűjteni, ahol korábban stabil szavazótáboruk volt. Ezt a tényt tovább nyomatékosították a választási iroda által október 23-án közzétett adatok, miszerint Morales és Mesa között a különbség kevesebb, mint 10% volt, vagyis a bolíviai választási rendszer szabályainak értelmében nem elegendő Morales azonnali győzelméhez; december közepére ki kell tehát írni az elnökválasztás második fordulóját. Morales ebbe még talán bele is ment volna (bár kétarcúsága azért jól tetten érhető az olyan kijelentéseiben, miszerint hogyha kell, „partizánjait” rászabadítja az ellene tüntetők tűzfészkeiként nyilvántartott városokra), viszont ellenfele, Mesa ragaszkodott ahhoz, hogy az újonnan megrendezendő választásokon Morales – a személyével kapcsolatos bizalmatlanság miatt – ne induljon. Mindez tovább tüzelte az indulatokat, és sokak szemében igazolttá tette a vádat, miszerint Morales tisztességtelen eszközökkel kívánta megőrizni a hatalmát.

A tiltakozóhullám erősödése és az utcai harcok kiterjedése a fegyveres erők fokozódó repressziójához és egyben térnyeréséhez is vezetett, melynek köszönhetően három hét alatt legalább heten vesztették életüket. A bolíviai erőszakszervetekben és különösen azok tiszti karában – mint jellemzően mindenütt a világon – aránylag magas a jobboldali beállítottságú elemek aránya, akik maguk is növekvő elégedetlenséggel szemlélték Morales politikai pályafutását és az elnökválasztás körülményeit. Egyes rendőri alakulatok nyíltan leszaggatták egyenruhájukról – a Morales által bátorított – indián identitásra utaló szimbólumokat, parancsnokaik pedig még ennél is egyértelműbb állásfoglalásokat tettek. Kaliman tábornok, a fegyveres erők parancsnoka nyíltan felszólította Moralest, hogy a béke és stabilitást helyreállítása érdekében távozzon posztjáról. A személyével szembeni növekvő bizalmatlanság, a fokozódó utcai harcok, továbbá a külföldi és a hazai prominens tisztségviselők részéről érkező deklarációk végül ahhoz vezettek, hogy november 10-én, három héttel az elnökválasztás első fordulóját követően, Morales bejelentette lemondását, és Mexikóba menekült. Vele együtt pár napon belül több fontos állami posztról is távoztak hívei, többek között az alelnök, a szenátus, valamint az alsóház elnöke is. Morales leköszönő beszédében továbbra is az ellenzék által kirobbantott puccsnak titulálta az ellene indított hadjáratot és az utcai zavargásokat. Nem ismerte el az ellene felhozott vádakat, s távozását azzal indokolta, hogy reméli, ennek következtében helyre fog állni az országban a rend, és véget ér a politikai indíttatású zaklatás és erőszak.

A zavargások folytatódnak

Morales távozása után az államfői tisztséget ideiglenes jelleggel – a korábbi elnök politikáját évek óta bíráló – Jeanine Áñez ellenzéki szenátornő vette át, a régi kabinet helyére pedig átmeneti kormány került. Áñez tagadta Morales állítását, miszerint puccs történt volna, s a törvényesség helyreállítása érdekében új választások megrendezését helyezte kilátásba. Lojalitásuk biztosítása és a rend helyreállítása érdekében Áñez tisztújításokat eszközölt a fegyveres erők parancsnokainak körében, november 16-án pedig felmentette a felelősségre vonás alól a tüntetőkkel szemben erőszakot alkalmazó rendvédelmi erők tagjait. A Morales-rendszer bukása egy-két napon belül komoly változásokat hozott Bolívia nemzetközi kapcsolataiban is. Egyfelől sor került például a diplomáciai kapcsolatok megszakítására a Maduro vezette Venezuelával, s a Bolíviában tartózkodó venezuelai diplomaták kiutasítására, mivel bennük az új (ideiglenes) kormány komoly biztonsági fenyegetést lát. Másfelől a Morales-rezsim által háttérbe szorított Egyesült Államok vezetése nem habozott nyomban elismerni Bolívia új (ideiglenes) államfőjét és kormányát. Míg előbbi fordulat híven tükrözi a szakítást Morales ideológiájával és politikájával, addig az utóbbi esemény nyilvánvalóan előrevetíti az amerikai befolyás növekedését az országban.

Bár Áñez kinevezését az alkotmánybíróság jóváhagyta, a volt elnök hívei nem voltak hajlandók elismerni ennek törvényességét, és ezúttal ők vonultak utcára tiltakozásuk jeléül. Az elmúlt másfél hét folyamán a helyzet Bolíviában egyre inkább súlyosbodni látszik. A főváros több pontján, illetve a La Pazt más nagyvárosokkal összekötő főutakon a tüntetők barikádokat emeltek, jelentős akadályokat gördítve ezzel nem csupán a közlekedés, de az áruszállítás útjába is. Mindössze egy héttel az elnök lemondását és távozását követően La Pazban élelmiszer- és üzemanyaghiány lépett fel, az állami erőszakszervezetekkel szembeni összecsapásokban pedig ez idő alatt kb. háromszor többen vesztették életüket, mint az elnökválasztást követő három hét zavargásai során. November 21-én az elhunyt tüntetők koporsóival az elnöki palotához vonuló tömeget a karhatalmi egységek könnygázzal oszlatták szét. Az összecsapások az ország más régióira is kiterjedtek. Cochabambában például – amely vidék lakossága két évtizeddel korábban már demonstrálta harciasságát és elszántságát a vízháború során – egy héten belül kilencre emelkedett a halálos áldozatok száma. A rendőrségi beszámolók szerint a tüntetők itt békésen viselkedtek, de egyes személyeknél fegyvereket és robbanóeszközöket találtak, ezért nyitottak rájuk tüzet – méghozzá éles lőszerrel. A legfrissebb értesülések szerint az októberi választások óta alsó hangon összesen 32-en veszítették életüket az utcai összecsapásokban, a sebesültek száma pedig eléri a 800 főt. A mexikói menedékjogi státuszt élvező Morales nyíltan népirtásnak minősítette a Bolíviában zajló történéseket. Bár a jövőre vonatkozó forgatókönyvek eltérők a különböző tiltakozó csoportok részéről, abban mindannyian egyetértenek, hogy Áñeznek záros határidőn belül távoznia kell a hatalomból.

A konfliktus eszkalálódása és elmélyülése a napokban arra sarkallta Áñezt, hogy a kongresszushoz forduljon az új választások mielőbbi kiírása érdekében, annak várható dátumát azonban egyelőre még nem határozta meg. A bolíviai politikai krízis tehát továbbra is megoldatlan, a társadalmi harcok pedig egyelőre nem látszanak csitulni.

Mi állhat a háttérben?

Morales és rendszere elsősorban a bolíviai társadalom alsóbb – főképp indián – rétegeinek kedvezett, a rendszerint tehetősebb kreol lakosság viszont korántsem fogadta osztatlan lelkesedéssel a 2005 óta tartó reformfolyamatot. A versenyszférában tevékenykedő vállalkozók érdekétől távol állt a földek állami redisztribúciója, a szociális kiadások fokozása, vagy épp a béremelés gondolat, elvégre ezek a folyamatok rontottak versenyhelyzetükön és megnehezítették számukra a profitszerzést. Morales bukása és egy kiszámítható, jobboldali, piacpárti kormányzat számukra potenciálisan az anyagi gyarapodás ígéretét hordozta magában. A gazdaságban közvetlenül nem érdekelt bolíviai – jellemzően kreol és mesztic – középosztály egy része szintén Morales ellenlábasai közé tartozott, hiszen az elnök által bevezetett szociális vagy indiánjogi reformok számukra nem kecsegtettek különösebb haszonnal. Aggódva figyelték az ország kapcsolatépítését az államcsőd és káosz szélén tántorgó Maduro-féle Venezuelával, és Morales újraválasztását a bolíviai demokrácia záróakkordjának tekintették. Sőt, sokan közülük az őslakosokkal szemben még mindig egyfajta – a gyarmati múltból eredeztethető – lenézéssel viseltetnek, s azt vallják, hogy támogatásukkal a kormányzat csak ront a helyzeten, és egész Bolíviát visszahúzza a múltba, melynek örökségétől inkább megszabadulni kellene. Mindeközben az elmélyülő konfliktusban hangját hallató katolikus egyház – ahogy az általában lenni szokott – megbékélésre és a rend helyreállítására – vagyis kimondatlanul Morales-szel szemben az új rendszer támogatására – szólított fel. Miután Fernando Bascope püspök november 17-i szabadtéri miséjén azt mondta, „az új Bolíviának a mennyekből, Isten szívéből kell leszállnia”, az ájtatos tömeg megtapsolta az őket kísérő rendőröket.

Az eseményekben azonban – az elnökválasztáson Morales ellen szavazók mellett – döntő szerepet játszanak a külföldi (jellemző amerikai vagy európai) tulajdonban levő transznacionális cégek, és a bonyolult szálakkal – direkt vagy indirekt módon – gyakran hozzájuk kötődő kormányzati érdekek.

Az Egyesült Államok elméletben a 1820-as években meghirdetett Monroe-doktrína, a gyakorlatban pedig a 19. század végén kibontakozó imperialista külpolitikai törekvések folytán kiemelkedően fontos szerepet játszott az egész amerikai kontinens és ezen belül Bolívia életében. Geopolitikai szempontból Latin-Amerika az Egyesült Államok elsődleges érdekszférájához tartozik, gazdasági értelemben pedig utóbbi vitathatatlanul Közép- és Dél-Amerika természeti erőforrásaira és piacaira utalt. Az amerikai tulajdonú TNC-k mindenütt jelen vannak a kontinensen, s vezetőik, illetve az amerikai kormányzat egyaránt azon fáradozik, hogy számukra minél jobb feltételeket biztosítson a térség országaiban. Egy kiszámítható, piac- és USA-barát kormányzat Bolíviában (és másutt) éppolyan fontos számukra profitjuk realizálása, mint a régió katonai és biztonságpolitikai stabilitása szempontjából. Latin-Amerika modernkori történelme éppen ezért tele van a különböző formájú és intenzitású amerikai befolyásolási technikákkal és az egyes államok belügyeibe való beavatkozásokkal. Hogy csak néhány példát említsünk, a teljesség igénye nélkül: kormányközi megállapodások kereskedelmi és egyéb előjogokról, monopóliumokról; katonai vezetők amerikai kiképzése; politikai és katonai vezetőknek juttatott kenőpénzek (az államcsíny útján hatalomra kerülő és 1966-1969 között Bolívia elnökeként regnáló René Barrientos jobboldali tábornok hatalomra kerülését és rezsimjét például a CIA mintegy egymillió dollárral támogatta); katonai intervenciók (például Haitin, Nicaraguában vagy épp Panamában); titkos CIA-akciók, többek között veszélyesnek ítélt személyek likvidálására (a Bolíviában gerillaháborút kirobbantani készülő Che Guevara fogságba ejtése és kivégzése például egy CIA által kiképzett veteránokkal kiegészült bolíviai katonai különítményhez köthető), és igen, károsnak ítélt kormányok elleni puccsok szítására, támogatására (például az 1961-es – sikertelen – Disznó-öböli incidens a Castro-rezsim megbuktatására, vagy az Allende-kormány elleni 1973-as chilei államcsíny támogatása, amely megágyazott Pinochet tábornok jobboldali diktatúrájának). A történelmi példák jelentette precedensen kívül a puccs mellett szólhat még érvként Morales antiimperializmusa és erős USA-ellenessége, valamint a bolíviai rendszer eszmei és politikai szövetségesének tekintett rendszerek (Kuba, Venezuela) fokozatos erodálódása és összeomlása Latin-Amerika-szerte. Érdekes adalék, hogy míg a nyugati híradások alapvetően semleges vagy Morales-ellenes színezetűek, addig például az orosz Russian Today televízió tudósításai a Morales-pártiak puccsot kiáltó beszédeit, illetve a tüntetők USA-ellenes kiállását állították a középpontba. Mindezek tükrében tehát egyáltalán nem lenne meglepő, hogyha a jelenlegi bolíviai események mögött is valamilyen formában ott állna az Egyesült Államok, vagy konkrétan a CIA. Erről biztosat állítani azonban kellően megalapozott információk hiányában még korai lenne, ráadásul a dolog nem is feltétlenül olyan fekete-fehér, mint amilyennek a bukott elnök és baloldali szimpatizánsai világszerte láttatni szeretnék.

Bár Morales és hívei részéről gyakran elhangzó állítás, miszerint az egykori elnökkel és rendszerével szemben puccs történt, az utóbbi napok eseményeinek tükrében úgy látszik, Morales és körének tevékenysége sem áll távol egy ellenpuccs szervezésétől, még ha a külföldre menekült elnöknek valódi tömegbázisa is van Bolíviában. Arturo Murillo belügyminiszter a napokban közzétett egy hangfelvételt, melyen – állítólag – Morales hallható, amint útblokádok felállítására szólítja fel híveit a városi élelmiszer-ellátás megakadályozása érdekében. Murillo ezt emberiség elleni bűncselekményként értékelte, Morales-t pedig emiatt lázítónak, sőt egyenesen terroristának bélyegezte. Hogy egy burzsoá politikus mit állít, az számunkra nem mérvadó, a nyilvánosságra hozott bizonyíték mindenesetre nem érdektelen. Hasonlóképpen érdekesek lehetnek a tüntetőknél talált fegyverekről és robbanóeszközökről szóló rendőrségi tudósítások is, melyek az utcára vonulók harciasságán túl szervezettségükről és anyagi erőforrásaikról is árulkodhatnak. Ezek tükrében a bolíviai utcai harcok teljesen spontán jellege és alulról szerveződése kérdésessé válik. Semmiképpen sem kívánjuk kétségbe vonni számos bolíviai (főképp őslakos származású) proletár őszinte és elszánt kiállását, akik számára az elnök- és rendszerváltás feltehetően semmi jót nem tartogat, mindazonáltal látni kell, hogy a megmozdulások egy része egyértelműen felülről szervezett és tisztán hatalomrestaurációs célokat szolgál. De még ha ezt félre is tesszük, érdemesnek tartjuk kiemelni, hogy az utcára vonulók követelései egyáltalán nem mutatnak túl az országot átmenetileg irányítók lemondatásán, Morales hatalomba való visszahelyezésén, s legfeljebb a hatósági erőszakért felelős személyek elszámoltatásán. A tüntetők döntő többsége számára az elérhető és kívánt maximum a status quóhoz való visszatérés. A megmozdulásoknak direkt módon sem osztályharcos, sem államellenes karaktere nincsen, a demonstrálók jelszavai, transzparensei a „fasiszta puccsistákat”, az amerikai imperializmust és a CIA-t korholják a történtek miatt. Gyakorlati fellépésük is legfeljebb a Morales után hatalomra került politikai, katona- és rendőrtiszti elit ellen irányul. Ha a zavargások keretében tevékenykednek is olyan militánsok és mozgalmi csoportok¹, akik, illetve amelyek ennél radikálisabb álláspontot képviselnek, jelenlétük és hatásuk (mindeddig) nem tekinthető döntőnek. Fellépésüket – minden törekvésük ellenére – Moralesék tábora ez idáig be tudta csatornázni saját céljainak elérése érdekében és ők a nemzetközi médiában is rendre úgy tűnnek fel, mint „masisták”, vagyis Morales pártjának támogatói. Áñezék esetleges bukása esetén valószínűnek tűnik, hogy ezek a csoportok és militáns tagjai – annak dacára, hogy ők alkották az ellenállás egyik fő tartóoszlopát – magukra fognak maradni és elszigetelődnek.

Ahelyett azonban, hogy beleragadnánk a színfalak mögötti machinációk, titkos konspirációk, puccsok és ellenpuccsok, hírek és álhírek szövevényes hálójába, fontosabbnak tartjuk rámutatni az egész bolíviai krízis mögött meghúzódó gazdasági mozgatórugókra. Bolívia a globális kapitalizmus perifériáján helyet foglaló, természeti erőforrásokban gazdag ország, mely erőforrások jelentős része ez idáig kiaknázatlan maradt. A világ transznacionális tőkésosztálya számára, profitja megőrzése és növelése érdekében elengedhetetlen, hogy folyamatosan életben tartsa a kizsákmányolás gépezetét és egyben fokozza is annak volumenét és hatékonyságát. Bár e természeti erőforrások kitermelésében közvetlenül a különféle bányatársaságok érdekeltek, könnyű belátni, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségi ásványkincsek, nyersanyagok és energiahordozók biztosítása mennyire létkérdés az azt feldolgozó iparágak számára is. A késztermékek forgalmazására viszont egy egész sor szolgáltatás épül (szállítás, kereskedelem és pénzügy, marketing stb.), melyek közvetve szintén a kitermelés zavartalanságában érdekeltek. A gazdaság szereplőit sújtó magasabb adók és vámok, a szigorúbb környezet- és munkavédelmi előírások és az egyes vállalatok tevékenységét korlátozó vagy tiltó rendelkezések éppúgy, mint az államosítás gyakorlata, természeténél fogva szemben áll a magántőke érdekeivel, hiszen a kiadások növekedéséhez és ezzel a profit csökkenéséhez vezethet. E számukra kedvezőtlen következmény enyhítése érdekében az érintett vállalatok árdrágításhoz folyamodnak, és veszteségeiket az általuk kitermelt javak magasabb összegért történő értékesítése révén igyekeznek csökkenteni. A kitermelés színteréül szolgáló országban bekövetkezett gazdasági korlátozások és szigorítások ily módon továbbgyűrűznek, és kisebb-nagyobb mértékben kihatnak az egész világpiacra.

Ami a konkrétumokat illeti, Morales elnöksége több (elsősorban nyugati, tehát amerikai és európai) transznacionális tőkés nagyvállalatnak is keresztbe tett. Egy héttel hatalomból való távozása előtt (november 4-én), Morales felmondott egy az ACI Systems Alemania GmbH német tulajdonú bányatársasággal – a Tesla Motors, Inc. egyik fontos beszállítójával – korábban kötött, évi 40 ezer tonna lítium kitermeléséről szóló szerződést. A továbbiakban felmerült a szerződés újratárgyalásának gondolata a korábbinál – a helyi bolíviai lakosság számára – kedvezőbb feltételekkel, illetve a teljes államosítás gondolata is. A kormányzat hosszú távú célja ezzel az lett volna, hogy a Bolíviában bányászott lítium ne nyersanyagként kerüljön a világpiacra és ne külföldi tulajdonban lévő cégek által, hanem hazai termelőegységekben kerüljön feldolgozásra, és csak a késztermékeket exportálják. A német ipar köztudatottan az Európai Unió élvonalába tartozik, nem véletlen, hogy a német tulajdonú TNC-k részéről a lítium iránti érdeklődés nem példa nélküli: korábban például a K-UTEC AG Salt Technologies készített tanulmányt egy 4,5 millió eurós bolíviai beruházásról évi 30 ezer tonna lítium kitermelésének céljából. Az állandó érdeklődés nem meglepő, hiszen azon túl, hogy Bolívia rejti a világon a legnagyobb készleteket, a lítium világpiaci ára – annak a gazdaság húzóágazataiban való nélkülözhetetlensége miatt – rohamosan emelkedik, méghozzá jóval nagyobb mértékben, mint más ásványkincseké vagy energiahordozóké. Ennélfogva a transznacionális tőkésosztály közös érdeke a lítium és egyéb természeti erőforrások akadálytalan kinyerésének és gördülékeny feldolgozásának biztosítása. Nem véletlen, hogy az össztőkés érdekeket politikai síkon megtestesítő és képviselő állami vezetők – legyenek azok németek vagy amerikaiak – nem maradtak el a Morales-t bíráló és a helyébe lépő új rezsimet méltató szónoklataikkal. Merő képmutatás részükről a sok, demokráciáról és jogállamiságról pufogtatott frázis, mely mindenekelőtt gazdasági és geopolitikai érdekeik valódi mibenlétét hivatott palástolni. Egyes gazdasági befektetésekkel kapcsolatos beszámolók évekkel korábban (egy német tanulmány például már 2011-ben, jóval az újonnan feltárt lítium-lelőhelyek feltérképezése előtt) egyértelműen kimutatták, hogy a bolíviai gazdaság nyersanyagfüggősége és a világpiaci árak ingadozása az ország politikai rendszerének destabilizálódásához, illetve ezzel párhuzamosan helyi konfliktusokhoz vezethet. A globális kapitalizmus gépezete most érlelte meg ezt a pillanatot. Morales bukása – a tőkelogika kíméletlensége folytán – előbb vagy utóbb mindenképp bekövetkezett volna, így esetleges visszatérése nem csupán nem jelentene valódi megoldást, de feltehetőleg még a konfliktus során felszínre került problémákat sem lenne képes orvosolni.

A jövő kilátásai

Bolívia tehát elsősorban a transznacionális tőkésosztály áldozata, mely lényegében hasznos bábként használja fel Morales bolíviai ellenzékét saját érdekeinek érvényesítése érdekében. A belpolitikai átrendeződés mindenekelőtt és kimondatlanul a külföldi (főképp nyugati) tőkebehatolás és profitszerzés elősegítésére irányul, mely a környezetpusztítás fokozódását, a bolíviai proletariátus az eddiginél nagyobb mértékű elnyomatását és kizsákmányolását fogja maga után vonni. Ebben a helyzetben tehát nem Morales visszatérésében és a korábbi reformista irányvonal újjáéledésében kell látni a jövő zálogát, hanem az osztályantagonizmusok kiéleződése nyomán remélhetőleg felszínre törő proletár-önszerveződésben és az alulról jövő osztályharc fokozódásában. A maga meztelenségében megmutatkozó kapitalizmus brutalitása és barbarizmusa az elégedetlenséget szerencsés esetben a rendszer, s nem annak speciális megnyilvánulási formái ellen fogja fordítani. A reformista jelszavak és a status quo helyreállítására törekvés helyét fokozatosan átveszik a radikális követelések és a társadalmi forradalom szükségességének felismerése. A bolíviai társadalmi harcok a tőke elleni általános küzdelem részeivé válnak, s résztvevői egymásra találnak Ecuadorban, Chilében, Kolumbiában és Latin-Amerika más országaiban. A megmozdulások résztvevőinek fel kell ismerniük, hogy földrajzi és egyéb megosztottságuk ellenére ellenségük valójában egy és ugyanaz, akárcsak a végcél: egy elnyomás és kizsákmányolás nélküli világ.

(Megjegyzés: Az alább olvasható cikk egy kritika, amely megírására a Forradalmi Forrás nevű csoporttól kaptuk a felkérést. A kritizálandó cikket Jodi Dean-től fordították, nem tudjuk pontosan, mennyire tükrözi a Forradalmi Forrás álláspontját.
A kritikánkra válasz is érkezett a FF-tól, ez ide kattintva olvasható.)


A szerveződés kérdéséről

Elvi szinten egyetértünk azokkal, akik azt javasolják, hogy mi, (valóban) antikapitalista mozgalmárok hangoljuk össze jobban a tevékenységünket és tendáljunk arrafelé, hogy valamilyen egységes szervezetbe tömörüljünk. Sokan, pl. a Részeg Hajó és a Forradalmi Forrás, ezt pártnak neveznék, bár, mint látni fogjuk, teljesen mást értenek ezen.

A Forradalmi Forrás által Jodi Dean-től fordított cikkben a szerző „politikai” pártról, „politikai” harcról, „politikai” hatalom megszerzéséről beszél [1], anélkül, hogy tisztázná, mit ért ezen fogalmak alatt. A legtöbb ember ezekről arra asszociál, hogy az államhatalom meghódításán keresztül, törvényekkel és rendeletekkel akarnak bevezetni valamit, amit szocializmusnak gondolnak. Dean ezt írja:

„Ne gondoljátok, hogy a legfontosabb kérdések szervezeti szőrhasogatásokon múlnának (tagsági elvárásokon, centralizáláson vs. hálózati struktúrákon, vezetőség személyein, stb.). Meggyőződésem szerint az elsődleges kihívásunk a politikai akarat kapcsán merül fel. Létezik-e, vagy hiányzik-e azon akaratunk, hogy összegyűljünk, hogy létrehozandó kollektív hatalmunkat megszilárdítsuk és közösségünkből kiáramoltassuk? Magától értetődőnek tartom, hogy amennyiben megalakul egy kommunista párt, a tagság az őket érő kihívásokra megfelelő struktúrákat lesz képes kidolgozni. ”

Beleköthetnénk abba, hogy zavaros elképzelésnek tűnik a hatalmat egy közösségből kiáramoltatni. (Talán úgy szeretnék, mint ahogy az ezoterikus gyógyítók a csí energiát?) Nehéz másként értelmezni ezeket a gondolatokat, mint hatalomvágynak, bolsevik típusú pártdiktatúra felépítésére irányuló szándéknak, főleg annak tudatában, hogy a szerző az ilyen rendszerek ismert apologétája [2] Emlékeznünk kell ugyanis arra, hogy „Leninnél a párt mint strukturált politikai intézmény, mint katonailag-bürokratikusan szervezhető struktúra jelent meg”. [3]. Olvasás közben tehát az a gyanúnk támad, hogy a cikkben leírt szociológiai jellegű elemzések is (amelyeket önmagukban értékesnek tartanánk) csak arra szolgálnak, hogy segítsenek lenyelni az új diktatúra szükségességének keserű piruláját, segítsenek elfelejteni azt, hogy a „vörös burzsoázia” mekkora károkat okozott a munkásmozgalomnak a XX. században (lásd erről pl. az utolsó lábjegyzetet).

Próbáljunk meg hát kicsit átlátni a ködösítésen. Tehát a marxisták (sőt, ami nem ugyanaz, a marxi alapon álló kommunisták) szerint a forradalmi párt lényege nem a szervezeti forma, hanem a kapitalista társadalom elemzéséből és az osztályharc történelméből leszűrt forradalmi program. [4] Ez elsőre szépen hangzik, csakhogy pontosításra szorul: a párt tagjainak nem a történelem és a társadalom van a fejében, hanem csupán az ezekről alkotott gondolataik. Szerintünk viszont idealizmus azt gondolni, hogy egy csoportot vagy szervezetet pusztán az definiál, hogy a tagjai mit akarnak, mit gondolnak a világról, a szervezetről, annak céljairól. A szervezet is egy rendszer, amely nem csupán alkotóelemei puszta összessége. Tíz vagy épp tízezer ember, akik ugyanazt gondolják, még nem szervezet, még nem párt. Meghatározó kérdés nem csak az, hogy kik a tagjai, hanem, hogy milyen viszonyok állnak fenn a tagok között. Hogyan hozzák meg a döntéseket, hogyan szervezik meg a tevékenységeket, hogyan áramlanak az anyagi és nem anyagi erőforrások, különös tekintettel az információra.

A szervezeten belüli viszonyok, a tevékenység és annak megszervezési módja visszahatnak a gondolatokra és a programra is. Bizonyos szempontból ez hasonlít ahhoz, hogy a társadalom sem pusztán/elsősorban a gondolatok, eszmék, jogszabályok alapján fejlődik. Amint mi is írtuk a materializmusról szóló cikkünkben, „Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját. ” [5]. Azt látjuk, hogy amit a marxisták/bolsevikok észrevettek a társadalmi totalitás kapcsán, azt nem látják a saját mozgalmuk esetében. Ennek az lehet az (egyik) oka, hogy annyira a gazdaságot, a termelési és tulajdonviszonyokat helyezték a középpontba, hogy elfelejtkeztek az általános emberi viszonyokról. Más szavakkal egyfajta vulgármaterializmus csapdájába estek.

Ha az információáramlás centralizált, pl. ha egy szűk csoport (párt-elit) effektíve monopolizálja a médiát, akkor nem lesz könnyű megakadályozni, hogy a vélt vagy valós, párton belüli vagy kívüli ellenfeleiket a tömegek szemében egy rágalomkampánnyal befeketítsék úgy, hogy annak nincs lehetősége válaszolni. Ezt tették a bolsevikok már jóval a sztálini fordulat előtt [6], de erre törekszik minden diktátor-aspiráns, pl. Orbán Viktor is. Aztán ha az illető csoport az anyagi erőforrások felett is rendelkezik, akkor az ezektől való megfosztással, kiéheztetéssel hozhatja lehetetlen helyzetbe ellenfeleit, lásd pl. azt, amikor a spanyol polgárháborúban a sztálinisták a szovjet fegyverekből nem adtak a hozzájuk nem lojális milíciáknak [7]. Ha pedig ez a csoport egy hierarchikus, centralizált erőszakszervezet feletti parancsnokságot is megszerzi, fizikailag is megsemmisíti mindazokat, akik teljhatalmának útjába állnak.

Erre édeskevés azt mondani, hogy ezúttal majd olyan munkásokat juttatunk hatalomba, akik elnyomottak és kizsákmányoltak voltak. Akik bizonyították, hogy becsületesek, jóindulatúak és tényleg a népért akarnak dolgozni. Majd ők nem lesznek hataloméhesek és korruptak, nem akarnak majd új elnyomókká válni! Materialistaként mi azt gondoljuk, hogy egyrészt a hierarchikus hatalmi struktúrák logikája követeli meg, hogy az akadékoskodókat, a nem engedelmeskedőket megbüntessék, akár brutális fizikai terrorral. Másrészt az az ember, aki csúcsvezető, pl. pártfőtitkár lett egy hatalmon lévő bolsevik pártban, az nem munkás többé, a léthelyzete, az életviszonyai drasztikusan megváltoztak, a kapcsolata a többi emberrel elidegenedettebbé vált. [8] Ugyanis az egészséges emberi kapcsolatoknak az a feltétele, hogy az emberek közti hatalmi viszonyok nagyjából szimmetrikusak legyenek. Ha A hatalmi pozícióban van, ha B megkérdezése nélkül dönthet annak sorsáról, B viszont ezt nem teheti meg A-val, akkor B kiszolgáltatott A-nak. Ekkor pl. B nem mondhatja meg A-nak őszintén a véleményét, különösen, ha az bíráló jellegű, anélkül hogy retorziótól, büntetéstől kellene félnie. Így mindkettejük személyisége torzul, és ha A csúcsvezető, akkor szélsőséges esetben teljesen elveszítheti a kapcsolatát a valósággal, különösképpen az alárendeltek problémáival kapcsolatban, lásd a „Nincs kenyerük? Egyenek kalácsot!” effektust. Érdemes elolvasni erről Bakunyin rövidke írását is. [9], aki már Marx életében figyelmeztetett arra, hogy a marxisták hatalomra jutásával egy újfajta zsarnokság jöhet létre [10].

Aki szokott anarchista szerzőket olvasni, azt nem lepi meg a következő tény: ahol hierarchia van, ahol hierarchikus pozíciók vannak, ott rögtön megindul a pozíciókért való küzdelem. Hiszen (amíg végleg nem hagyjuk messze magunk mögött az osztálytársadalmak személyiségszocializációját) mindig lesznek olyanok, akik szeretnék, ha az ő akaratuk érvényesülne, ha mások felnéznének rájuk, táplálnák az egójukat. Ebben a küzdelemben valószínűleg az a legügyesebb, legsikeresebb, aki narcisztikus és/vagy pszichopata jegyekkel bőségesen rendelkezik. Ez egy elég fontos kérdés, lentebb még visszatérünk rá.

A FF cikke még csak a látszat szintjén sem próbálja tisztázni azt, hogy a múltban miért vezetett kiábrándító eredményre a szocdem/bolsevik pártok hatalomra jutása. Inkább elegánsan szőnyeg alá söpri a problémát:

„Ekképp vélekedik a mai napig a radikális baloldal: „jaj, kérem, a hatalom megront, nem szabad érte küzdeni!” – nos, nem véletlen, hogy nincs hatalmunk! Ha a hatalmat félredobjuk, nem markolhatjuk! Ki merjük mondani, hogy „igen, politikai hatalomra van szükségünk”?! De a legfontosabb: merjük kiépíteni?! ”

Sőt, odáig megy, hogy letagadja, hogy bármi baj lehet a centralizált állammal:

„Számunkra a „tekintélyelvűség” épp, hogy nem annyira a centralizált államhatalomban keresendő; hanem, inkább abban, ahogyan decentralizáltan szerteosztja a piaci rendszer a hatalmát: ”

Miért ragaszkodnak mégis a bolsevikok a hierarchikus, centralizált szervezési módokhoz? A fő indokuk az, hogy hatékonyabban működik. Azonban ez egyrészt féligazság, hiszen pl. ha az ellenség kiiktatja a központot, rögtön felléphet a fejetlenség. Másrészt ez a hatékonyság az ellenforradalom felé haladás hatékonysága. Nem lehet úgy a szabadság felé haladni, hogy szolgának állunk. A bolsik azt hangoztatják, hogy képtelenség a siralmas jelenből egy ugrással a távoli jövőbe repülni. Jelenleg a munkások tudatossága, erkölcsi szintje nagyon alacsony, így a jól képzett párt-elitnek kell irányítani őket. Nos, elismerjük, hogy az ellenforradalmi időszakokban, mint ezen sorok írásának idején is, az alacsony színvonal tekintetében többnyire tényleg igazuk van, csakhogy forradalmi fellendülés idején ez pozitív irányba változik. Nem elég gyorsan? Sajnos a bolsevik módszerek éppen hogy lassítják ezt a folyamatot azzal, hogy birkaszerepbe nyomják le a lázadó energiával teli embereket. [11] Ez nem csak pár „hóbortos” anarchista rémálma, hanem tanácskommunisták, mint Pannekoek is észrevették:

„A jelenlegi munkáspártok egészen más jellegűek. Ezen kívül más a céljuk: a hatalom megszerzése és annak gyakorlása egyedül saját hasznukra. Távolról sem próbálnak meg hozzájárulni a munkásosztály emancipációjához, maguk akarnak kormányozni, és ezt a szándékot a proletariátus felszabadításának színlelésével leplezik. A szociáldemokrácia, amelynek emelkedő időszaka a nagy parlamentáris korszakba nyúlik vissza, ezt a hatalmat egy parlamenti többségre alapuló kormányzásnak tekinti. A maga részéről a Kommunista Párt hatalmi politikáját annak szélsőséges következményéig fokozza: a pártdiktatúráig. (...) ezeknek a pártoknak merev struktúrákkal kell rendelkezniük, melyek kohézióját szabályzatok, fegyelmi rendszabályok, belépési és kizárási eljárások biztosítják. Mivel uralkodásra lettek tervezve, úgy harcolnak a hatalomért, hogy az általuk birtokolt hatalmi szervekbe irányítják az aktivistákat és egyfolytában növelni igyekszenek befolyási övezetüket. Nem tekintik feladatuknak, hogy a munkásokat önálló gondolkodásra neveljék; ellenkezőleg, arra törekszenek, hogy kiképezzék, tanaik hűséges és odaadó követőivé változtassák őket. Míg a munkásosztálynak a szellemi fejlődés határtalan szabadságára van szüksége ahhoz, hogy növelje erejét és győzedelmeskedjen, a párthatalom alapja minden, a pártvonallal összhangban nem álló vélemény elnyomása. A demokratikus pártokban ezt olyan módszerekkel biztosítják, melyek porhintéssel fizetik ki a szabadságot; a diktatórikus pártokban brutális és nyílt represszióval.” [12]

Elvtársa, Otto Rühle a következőket állapította meg a német „kommunista” pártról:

„A KPD is politikai párttá vált. Történelmi értelemben vett párttá, olyanná, mint a burzsoá pártok, … A KPD vezetői is a szavakból indulnak ki. Szónokolnak, ígérnek, csábítgatnak, parancsolnak. Amikor a tömegek megjelennek, kész tények előtt találják magukat. Felsorakoztatják és ütemre meneteltetik őket. Hinniük, hallgatniuk, fizetniük kell. El kell fogadniuk és végre kell hajtaniuk a parancsokat és az utasításokat.

És szavazniuk kell!

Mert a KPD vezetői be akarnak jutni a parlamentbe. Tehát meg akarják választatni magukat. Miközben a tömegek süketen engedelmeskednek és passzívak maradnak, a KPD vezetői majd csinálják a parlamentben a szent politikát.” [13]

Amikor mi rámutatunk arra, hogy ez az út semmilyen szabadsághoz sem vezethet, a bolsik azzal vádolnak meg minket, hogy mi legyengítjük a mozgalmat azzal, hogy azt javasoljuk, hogy mindenki csináljon azt, ami épp eszébe jut, amihez épp kedve van. Merthogy ugye mi teljesen elvetjük a szervezett, fegyelmezett cselekvést. Pedig ez egyáltalán nem igaz ránk. Ebben a kérdésben lényegében egyetértünk Mahnóval, akinek egyébként több éves forradalmi-gyakorlati tapasztalata is volt:

„Szervezeten belüli fegyelem nélkül egyáltalában nincs mód semmilyen következetes forradalmi tevékenység keresztülvitelére.” [14]

Kérdés, hogy milyen módon lehet úgy szervezkedni, hogy ne alakuljon ki egy újabb elnyomó párt, ill. rendszer. Egyes anarchisták írásaiból az olvasható ki, hogy különféle csoportok és közösségek (önigazgató gyárak munkástanácsai, lakóközösségek, kommunák stb.) egymással szolidaritás alapján álló föderációkba szerveződjenek. Amennyiben ezt úgy értik, hogy ezek a közösségek alkalomszerűen, szükség esetén kommunikáljanak egymással és segítsenek egymáson, akkor ezt a koncepciót hibásnak tartjuk. Az ilyen közösségek szükségképp a saját érdekeiket fogják szem előtt tartani, a gyárat, a földet tulajdonként fogják kezelni, hiszen a megélhetésük ettől a darabka termelőeszköztől függ. A saját problémáikkal lesznek elsősorban elfoglalva, a másokon segítést csak egy koloncnak fogják érezni a nyakukon.

Mi azt gondoljuk, hogy ezeknek a csoportoknak és közösségeknek már a kezdetektől határozottan törekedniük kell az összehangolt működésre, hogy az atomizációt leküzdve, a részérdekek harcán felülemelkedve egy globális emberi közösségbe szerveződést célozzanak meg. Egyetértünk a Részeg Hajóval, amikor ezt írják:

„Egymással kell összeszerveződni, egymásnak kell helyet biztosítani a tanácsokban; konszenzussal kell meghozni a döntéseket; amennyire lehet előnyben kell részesíteni az egyenlőt és a közvetlent a hierarchiával és a megbízottakkal szemben. A tulajdoni elválasztást e hálózatosodással kell felszámolni; … A gyárak stb. tanácsai nem lehetnek elkülönült darabok, hanem eme hálózatban hálózati csomóponttá kell válniuk.” [15]

Azt mondjátok, hogy ettől még mesze vagyunk? Ez igaz, de ha nem a cél felé, hanem az ellenkező irányba indulunk, akkor sosem jutunk el egy szabad társadalomhoz. Biztosak vagyunk abban, hogy nem csak az eszmeiségnek, hanem a szervezkedés formájának is tükröznie kell azt a társadalmat, ahová el akarunk jutni.

Mi a konkrét, jelenre vonatkozó javaslatunk? Nos, a mi zsebünkben sem lapul ott a bölcsek köve, de  röviden a következőket gondoljuk. Akik elvtársnak gondolják a másikat, kezdjenek el nem csak kommunikálni, nem csak eljárni egymás rendezvényeire (vitaest, olvasókör, szubkulturális események,...), hanem a kölcsönös segítség alapján összeműködni. Ha lehet, akkor offline, személyesen, ha nem, akkor legalább a virtuális térben. Első körben pl. lehet segíteni egymás anyagait (mémek, cikkek, videók, matricák) terjeszteni (legkisebb befektetéssel online, pl. a facebookon). Persze a mások produktumát sosem gondoljuk olyan tökéletesnek, mint a sajátunkat. Sebaj, el lehet látni (nem destruktív, nem sértő hangnemű) megjegyzésekkel, hogy mit tehetett volna még hozzá, mit csinálhatott volna másképp. Aztán, akinek van ideje, segíthet a másiknak már az alkotás fázisában is. Emellett lehet pl. arról egyeztetni, hogy mely megmozdulásokon, tüntetéseken jelenjünk meg egy blokkot alkotva, ezáltal láthatóbbá válva. Ezek a lépések elvezethetnek oda, hogy a meglévő egyének és csoportok között megerősödjenek a kapcsolatok, hosszabb távon létrejöhet egy olyan hálózat, amely sok-sok egyeztetés alapján összehangoltan képes cselekedni. Tehát nem az a legfontosabb, hogy deklaráljuk egy egységes szervezetet alapítását, hanem hogy felépítsük a valóságos viszonyrendszert, pl. cselekvések közössé tevését a mozgalmárok között. Ebből talán kinőhet egy olyan folyamat, amelynek során egyre nagyobb tömegek támadják meg a kapitalizmust és minden elnyomó viszonyt, míg hierarchikus hatalmi struktúrákból biztosan nem [16].

De hát ha mindig minden kérdést minden érintett részletesen megvitat, hogy konszenzusra jusson, akkor évek telhetnek el, míg bármit is elkezdünk! Mi van egy olyan helyzetben, ahol 5 perc sincs dönteni, pl. az ellenforradalmi hadsereggel vívott katonai ütközetben? – Kérdez(het)ik az államisták.

Egy adott projektben (pl. egy üzem vagy egy híd felépítése) ki lehet jelölni (önkéntes és döntően szakmai alapon) egy embert vagy egy néhány fős csoportot, akik koordinálják a tevékenységet és felelősséget vállalnak érte. De ettől ők még nem lesznek új elnyomók, nem foszthatják meg megélhetésüktől és nem vitethetik el Szibériába az okvetetlenkedőket. Ha despotikusan próbálnak működni, ha nem egyeztetnek az érintettekkel, akkor hamar visszahívják/leváltják őket.

Egy ütközet vezetése már fogósabb kérdés. Ha szükség is van parancsnokra, annak leválthatónak kell lennie, akár két csata közti szünetben. De még így sem lehet teljesen kizárni azt, hogy a parancsnok beküldje a legveszélyesebb helyekre (a golyózáporba stb.) azokat, akik korábban megkritizálták vagy ellenezték a megválasztását, így tartósítva a pozícióját. Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy nálunk – minthogy kommunistának is hívjuk magunkat –  le van rögzítve, hogy ez az illető nem kaphat anyagi előnyöket, pl. magasabb juttatásokat a pozíciója miatt, ami legalábbis gyengíti a motivációt arra, hogy így viselkedjen az illető.

Van, aki erre úgy érvel, hogy ezek szerint elismerjük, hogy kellenek vezetők. Nos, a köznyelvben (részben a radikális baloldali körökben) sajnálatosan sok fogalom össze van zavarva/mosva. Pl. a párt, tekintély, vezető, demokrácia szavak egymástól eléggé távol álló, minőségileg különböző dolgokat jelentenek [17]. Az uralkodó osztálytól (és a médiájától) nyilván hiába várjuk, hogy eloszlassa a homályt és tisztázza a kérdéseket. Nincs igazán külön szó a különféle típusú vezetőkre, ill. „koordinátorokra”. Mahno meglehetősen más értelemben volt vezető, mint „Szent” István, Sztálin vagy ma Orbán. Röviden azt mondhatjuk, hogy nálunk egy koordinátornak nincsen általános hatalma, nem engedelmeskedik neki vakon semmilyen erőszakszervezet, és nem egy felsőbb hatalom által kinevezve vagy mások kizsákmányolásával jutott a pozíciójába, hanem a rátermettsége, vagy az átlagon felüli hozzáértése, szaktudása miatt.

Az, hogy nem szeretjük, ha parancsolgatnak nekünk, nem burzsoá/kispolgári liberális individualizmus. Ez az individualizmus (amit az individualista anarchisták vittek el logikus végpontjáig) a tradicionális „kollektivista” tekintélyelvűség tagadásaként, antitéziseként jött létre, de az elidegenedés birodalmán belül. Mi mindkettővel szemben állunk, pontosabban ezen két pólus szintézisére törekszünk meghaladva tagadásuk által. Ennek anyagi alapja a társadalmivá vált termelés, egyik legfőbb célja minden ember szabad személyiségfejlődésének biztosítása, amelyet a hierarchikus viszonyok közvetlenül gátolnak.

Hangsúlyozzuk, hogy a kommunista program, amit követendőnek tartunk, nem pusztán a tulajdonviszonyok és az elosztás radikális átalakításáról szól, mint a vulgármaterialistáknál. Az összes elnyomó, kizsákmányoló viszonyt meg kell támadni, fel kell számolni [18], különös tekintettel a politikai szférában jelen lévő hierarchiákra. Ez számunkra nem szőrszálhasogatás, hanem központi kérdés, ezért is hívjuk magunkat anarchistának (is).

Itt kell visszatérnünk az emberi személyiséggel kapcsolatos, lelki kérdésekre. Hallottunk már olyan véleményt a mozgalomban, hogy „Nem attól lesz győztes kommunista forradalom, hogy a kommunisták jó emberek!” hiszen a kapitalizmus objektív, kibékíthetetlen ellentmondásai számítanak. Ez nem csak leegyszerűsített féligazság. hanem veszélyes is. Alkalmas kifogás arra, hogy ne kelljen az illetőnek foglalkozni a saját személyiségfejlődésével. Ugyanis jelen társadalomban lényegében nincs olyan, hogy mentálisan teljesen egészséges ember. Ahogy egy korábbi cikkünkben írtuk:

„A kapitalista rendszer, amiben élünk, totális. Minden viszonyunkba behatol és mindent a saját képére formál. Önzést, versengést, kegyetlenséget, szorongásokat, boldogtalanságot termel ki. Mindannyiunkat eltorzít, megnyomorít, persze mindenkit másképp és más mértékben. Ez nem csak az ember gyerekkorában kezdődik, hanem már a születés előtt, a magzatkorban is, sőt, sok probléma transzgenerációsan öröklődik pl. epigenetikai úton. ” [19]

A sokféle kisebb-nagyobb probléma különböző módokon és mértékben gátolhatja azt, hogy közösségeket, osztályharcos szervezetet hozzunk létre. A függőség (pl. alkoholizmus vagy társfüggőség), kényszeresség (pl. tisztaságmánia) vagy a depresszió lehet igen súlyos probléma egy ember életében, de szervezeti működés szempontjából ez nem kiemelten fontos: egy ilyen ember nem biztos, hogy maradéktalanul elvégzi az általa elvállalt feladatokat, de ettől nagyobb baj szervezeti szempontból többnyire nincs ezzel. Egy kontrollmániás már több kárt csinálhat, főleg, ha magas pozícióba kerül. Egy narcisztikus személyiségzavaros viszont akármilyen pozícióból szétverhet egy közösséget a különböző manipulációs eszközökkel és általában a narcisztikus működésével [20].

Összességébe véve, nem csak a narcisztikus személyiségzavar ellenforradalmi, ugyanis általában véve is igaz, hogy mivel egy spektrumról lévén szó, minél egoistább, narcisztikusabb stb. valaki, minél kevésbé képes kölcsönös tiszteleten, empátián alapuló kapcsolatokat építeni, annál kevésbé lehet vele bármilyen olyan szervezetet vagy társadalmat építeni, amelyben a szolidaritás nem csak üres jelszó, hanem alapvetően fontos szervezőelv.

A mozgalmi csoportoknak szerintünk jelenleg sem csupán az a feladata, hogy elméleti munkát végezzen, agitáljon és szervezze az uralkodó osztály elleni harcot (bár persze ezek a legfontosabbak). A lehetőségeinkhez mérten (!) segítenünk kell egymást nem csak a kapitalista társadalmon belüli túlélésben, elvtársi szolidaritással, hanem a saját (többé-kevésbé narcisztikus) egónkon való felülemelkedésen, továbbá egyéb lelki problémák (függőségek, stb.) leküzdésében. Számunkra a hamis tudat nem csak a politikáról, gazdaságról vallott tudatos nézeteket jelenti (pl. hogy a szegények maguk tehetnek a szegénységükről), hanem a különböző, az osztálytársadalom által kitermelt torz lelki működéseket, önvédő mechanizmusokat (projekció, elfojtás, passzív agresszió) is, amelyek akadályozzák a megfelelő szerveződést. [21]

Emellett fontosnak tartjuk, hogy nem csak jóval a forradalom után, hanem minél hamarabb elkezdjük informálni az embereket a nárcizmusról és hasonló, ellenforradalmi működést eredményező lelki torzulásokról. Minél többen, minél gyorsabban képesek felismerni azt, hogyha valakinek csökevényes az empátiája és eszközként használja az embertársait, annál kevesebb lehetőséget kap az illető az elnyomásra, a rombolásra. Mindezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy gyűlölni vagy bántani kell a lelkileg problémás embereket, hanem azt, hogy tudatosabban kell a kérdéshez hozzáállni.

Tehát igaz ugyan, hogy a hatalom korrumpál, azonban nem mindenfajta hatalom egyformán és nem minden embert egyformán korrumpál. Fontos tudatosan odafigyelni arra, hogy olyan szerveződési formákat találjunk, amelyekben minimális az elnyomó struktúrák, apparátusok kialakulásának esélye.

Na és miből gondoljuk, hogy az embereket mindez majd érdekli? Biztos, hogy energiát akarnak majd mindezekbe fektetni? Nos, ezt nem tudjuk (bár tény, hogy egyre többen foglalkoznak pl. a narcizmus témakörével), viszont ha nem akarnak szabadok lenni, ha nem akarnak tenni is egy emberhez méltóbb életért, akkor mi anarchisták és kommunisták nyilván nem rúghatunk labdába. Csakhogy akkor pártfunkcionáriusok által kiadott parancsokkal és hatósági eljárásokkal sem érdemes megpróbálni „kommunizmust” építeni, hiszen ez nem csak elméletileg ellentmondásos és etikailag megkérdőjelezhető, hanem gyakorlatilag is kontraproduktív lenne. A Rosa Luxemburg Kommunától kezdve Kronstadton át Spanyolországig [22] láttuk, hová vezet ez. Mi nem kérünk még egyszer ebből!

Jegyzetek:

[1] „A pártforma azért szükséges, mert az osztályharc nem csak gazdasági, de politikai harc is egyben. Az egyén csak a politikai harcon keresztül nőheti ki az őt sújtó korlátokat: egységben többedmagával. ”
„Hogy világunkat gyökeresen megváltoztathassuk, arra van szükségünk, hogy politikai hatalmat tudjunk teremteni, összpontosítani és fenntartani.”

A cikket Jodi Dean-től fordították, nem tudjuk pontosan, mennyire tükrözi a Forradalmi Forrás álláspontját. https://forradalmiforras.blog.hu/2019/05/01/a_partforma_szuksegessegerol_kommunizmus_vagy_baloldali_realizmus?

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Jodi_Dean

[3] https://www.eszmelet.hu/krausz_tamas-lenin-es-a-szervezeti-kerdes-torteneti-reko/

Bár volt olyan, amikor Lenin egészen mást javasolt.

[4] „The corollary is that the revolution is not a question of forms of organization. It depends on the programme. Only one proved, that the party form is the one most suited to represent and to defend the programme. The organizational rules in this case are not adopted from bourgeois society, but derive from the vision of future society, as we shall show.”
www.marxists.org/archive/camatte/origin.htm

[5] https://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/08/31/amit-eddig-felreertettel-a-materializmussal-kapcsolatban

[6] „Trockij, a hadügyi népbiztos, aki remek tollú szerző volt, valóságos sajtóhadjáratot indított Mahno és emberei ellen – megteremtve ezzel a későbbi sztálinista „történetírás” számos rágalom-toposzát. (Az már a történelem iróniája, hogy ezeket a Trockij által feltalált jelzős szerkezeteket – „a burzsoázia acsarkodó kutyája”, „veszett dúvad” stb. – majd éppen szerzőjük ellen fogják oly sokszor alkalmazni...)”
https://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b12.htm

[7] A kormány a CNT tagjait igyekezett még a repülőgép-összeszerelő műhelyektől is távol tartani, nehogy rátehessék a kezüket a legmodernebb harci eszközökre. Ez persze csak egy apróság volt a sok közül, amit műveltek, lásd az utolsó lábjegyzetet.

[8] Egy egyszerű történeti példa, amely Szovjet-Oroszországban történt: „Pestańa különösen megbotránkozott azon, hogyan viselkednek a Komintern Kongresszus külföldi delegáltjai a szállodában. Voltak, akik minden este kitették cipőjüket a folyosóra, hogy reggelre a személyzet lepucolja azt. Mások a hotel fodrászát fenyegették meg azzal, hogy kirúgatják, ha rosszul végzi a dolgát. (...) A leggyomorforgatóbb eset azonban mégis az volt, amikor egy delegált szexuális ellenszolgáltatásért cserébe felajánlotta élelmiszer-fejadagjának egy részét az egyik szobalánynak. Pestańa mindezek iránt érzett határtalan felháborodását Leninnek a következőképpen fejezte ki: „Néhány ritka kivételtől eltekintve mindegyiküknek burzsoá mentalitása van. Néhányuknak azért, mert társadalmi törtetők, másoknak pedig azért, mert tanultak vagy ilyen az alkatuk. […] Képzelheted, hogy fognak ezek az emberek cselekedni, ha holnap végbemegy a forradalom a saját országukban, és ha ők lesznek az egyedüliek, akik hatalmi pozícióban parancsokat osztogathatnak. A beszédek, amiket a kongresszuson mondtak, nem számítanak! Az, hogy testvériségről, barátságról és elvtársiasságról beszélnek, és azután rabszolgatartókként viselkednek, egyszerűen nevetséges, ha nem gyarló és utálatos dolog. […] Miért kellene hinnünk az ilyen emberek forradalmi szellemében és komolyságában?”.” (Poór Péter: Hetven nap, ahogy Ángel Pestańa látta. Egy spanyol anarcho-szindikalista utazása Szovjet-Oroszországban. In: MOSZT Könyvek 11. Új nemzedék. PTE BTK TTI MOSZT Kutatócsoport, Pécs, 2018. 133-134.)

[9] https://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/mihail-bakunyin/a-hatalom-korrumpal-a-legjobban.html

[10] Korábban erről ezt írtuk: „Marx egy korszakalkotó zseni volt, akinek fontos felismerései mellett súlyos tévedései és hiányosságai is voltak. Szerintünk ezek közül a legvégzetesebb az volt, hogy túlságosan leegyszerűsítette az állam, a hierarchia, a tekintély kérdését. Nem ismerte fel elég tisztán, hogy a hierarchikus, államista szerveződési mód akkor is a tömegek elnyomását szolgálja, ha történetesen korábbi elnyomottak kerülnek a hierarchia csúcsára. Bakunyin vitába szállt Marxszal és még Marx életében figyelmeztetett arra, hogy egy újfajta zsarnokság jöhet létre. Meglátásunk szerint Marx jellemhibái (önteltsége és arroganciája) is hozzájárultak ahhoz, hogy ezeken a kritikákon képtelen volt érdemben elgondolkodni, továbbá abban, hogy végül is elmérgesedett a konfliktus a munkásmozgalom magát anarchistának és szociáldemokratának / kommunistának nevező szárnya között. Tehát egy egészen kicsi felelőssége mégiscsak van abban, amit aztán a nevében elkövettek. Ezzel együtt sem gondolnánk, hogy abban az értelemben tekintélyelvű lett volna, hogy Sztálinnal és követőivel lehetne rokonítani. Biztosak vagyunk benne, hogy egyáltalán nem azt értette proletárdiktatúra alatt, amit Lenin vagy Sztálin megvalósított, nem is beszélve Pol Potról.” Hozzátesszük, hogy azt sem gondoljuk, hogy Bakunyin „jobb”, vagy „okosabb” lett volna Marxnál, de ebben a kérdésben pont neki volt igaza. A Marx-Bakunyin vitáról bővebben: https://ceasefiremagazine.co.uk/in-theory-bakunin-2/

[11] A bolsevizmus általános kritikájára itt nem vállalkozhatunk. Részben azért, mert nincs elég tudásunk hozzá, részben pedig mert a Részeg Hajó szerzői (akik jóval olvasottabbak e témában) már bővebben írtak erről:
www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/reszeg-hajo--eloszo-paul-avrich---kronstadt-1921-c.-konyvehez.html

[12] https://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/nemet---holland--baloldali--kommunizmus/anton-pannekoek/anton-pannekoek---part-es-munkasosztaly--1936-.html?fbclid=IwAR33QSWd41WUFkQvZIKjr_vUbFOebqU3IQiRBV-LM1b_1V8l3p222ZF_9Yc

[13] https://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/nemet---holland--baloldali--kommunizmus/otto-ruhle/otto-ruhle---a-forradalom-nem-partugy.html?fbclid=IwAR3zJRRuiQGc9Z7ajBpQhKBiGnrkCPX_ayRMRXLb8afv94ia3V0RSdmKh0Y

[14] https://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/07/07/nyesztor-mahno-a-forradalmi-fegyelemrol

[15] Az idézett szöveg folytatása is érdekes: „A kommunista pártnak, mint nem-hierarchikusnak: nemzetivé, elkülönült közhatalommá, állammá nem lehetőnek pont az a feladata, hogy e hálózatot létrehozza, hogy eme hálózattá legyen; az a feladata, hogy társadalmibb (és tudatosabb) lévén a munkásellenőrzés-önigazgatás szerveinél, a gyárak, a forradalmi alakulatok, a földfoglalók, a munkanélküliek, a lakók stb. bizottságait, tanácsait a párt mozzanataivá egyesítse, s ezzel a párt minden konspiratív-önvédő, nem-hierarchikus elkülönülése megszűnjön: a párt társadalommá (és nem állammá) legyen. S e hálózatban, új társadalommá levésben kell az új viszonyoknak, a szabad személyiségfejlődés szükségleteinek megfelelő termelőerő (tudás, technika, eszköz, mentalitás stb.) fejlesztést végrehajtani a restauráció lehetőségnek megszüntetéséért, az új viszonyok stabilizálásáért. Viszont addig, amíg az új viszonyoknak megfelelő új termelőerő bázis nem alakul ki, tetszik vagy sem, a rendszert szükségképp gazdaságon kívüli kényszerrel, a külső-belső ellenforradalmi tendenciák elfojtásával, proletárdiktatúraként lehet csak működtetni. S ez utóbbi sem lehet elkülönült közhatalom, állam; ám, mint diktatórikus működés szükségképp veszélyeztetnie kell a szabad személyiségfejlődés társadalmának kialakítását. De hát a kommunistáknak nem csak a fennállóval és az ellenforradalommal kell harcolniuk, hanem önmagukkal is: nincs végső biztosíték arra, hogy a konspiráció, önvédelem, proletárdiktatúra ne váljon önmaga gyilkos karikatúrájává. Így a negatív tendenciákat csak fékezhetik - s ez a legtöbb, mi elérhető és ennyiben jobbak a bolsevikoknál, akik adott esetben öntudatlanul, ezért (ön)kritikátlanul, de maguk e tendenciák – tudatosan, kritika és önkritika útján kialakított kommunista irányelvek megértésével, megértetésével, következetes alkalmazásával, ekképp végrehajtva a kommunizmus létrehozásának történelmi feladatát.”

https://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo---eloszo-paul-avrich-kronstadt-1921-c.-konyvehez.html?fbclid=IwAR3xeJqVQtfsweV6vl9gZeNOfuEv-tQKPg5uaItU7514DAwF2_yoqxLyxX4

[16] Az anarchistának vagy anti-autoriternek nem nevezhető Bordiga sem gondolta, hogy a formális pártalapítás lenne a lényeg: „When the mass is thrust into action, these small groups lead the rest. The material party is the collection of small leading groups, the radical minorities. The movement that defines a class, also necessitates a party. But that party may exist materially but not formally. That is the political movement of the class is not necessarily grouped in a particular formal organisation, called a Party, with membership cards, aims and principals, an internal bulletin. The party may exist as a more diffuse movement, perhaps of several groups, all or none of whom may be called parties.”
https://libcom.org/library/bordiga-versus-pannekoek

[17] Fromm pl. megpróbál tisztázni egy fontos különbséget, amikor racionális és irracionális tekintélyről beszél. De ezt a témát feszegeti meglehetősen zavarosan Engels a tekintélyről szóló írásában, amire az anarchista válaszok itt olvashatók:

https://anarchism.pageabode.com/afaq/secH4.html

https://libcom.org/blog/authority-revisited-17052018

[18] „A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. … Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta (feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult.”
https://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/01/17/az-anarcho-kapitalizmus-egy-kritikaja

[19] https://thinkingandrioting.blogger.hu/2018/01/20/acab-minden-rendor-szemet-vagy-megsem

[20] Egy rövid cikk arról, hogy egy narcisztikus főnök hogy rombolhat le egy céget:

https://www.irishtimes.com/business/work/how-malignant-narcissist-bosses-destroy-companies-1.3101532

Akit bővebben érdekel a téma, Tuija Välipakka A lélek meggyilkolásának 100 módja c. könyvét ajánljuk, különösen a 119. o.-tól.

[21] https://thinkingandrioting.blogger.hu/2019/01/20/kerdesek-az-egyenrol-es-tudatarol

[22] „Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje falu melletti Rosa Luxemburg Kommuna volt. A több mint 300 tagot számláló kommuna jóval nagyobb termelékenységet mutatott fel, mint a korábbi nagybirtok, pedig tagjai nem dolgoztak látástól-vakulásig. Ésszerűbben, részben a saját szükségleteiknek, de részben még mindig egy elvont piac igényeinek megfelelően szervezték meg a termelőmunkát. (Az első kommuna egyébként szomorú sorsra jutott: 1919. június 10-én a bevonuló bolsevikok porrá égették, tagjai közül sokakat lemészároltak.)”

https://www.nestormakhno.info/magyar/barikad/b8.htm

A Kronstadti felkelésről és vérbefojtásáról röviden:

https://rednews.hu/index.php/a-gyakorlat-elmelete/303-xyz?screen_width=1440

és részletesen:

https://www.reszeghajo.eoldal.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/

A spanyol eseményekről:

„a sztálinisták befolyása a közigazgatásban és a fegyveres erők fölött – a már hónapok óta tartó folyamat betetőzéseként – óriási mértékben megnövekedett, s a Szovjetunió támogatásával együtt ez elégséges volt ahhoz, hogy akaratukat így is érvényesíteni tudják a kormányzásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az NKVD ellenőrzése alatt álló titkosrendőrség a nélkül láthatott hozzá a PCE politikai ellenfeleivel, kritizálóival való leszámozáshoz, hogy tartania kellett volna a kormány esetleges számonkérésétől. Sőt, az 1937 augusztusában Indalecio Prieto kezdeményezésére – a különböző kémelhárító szervek központosítása céljából – felállított SIM (Servicio de Investigación Militar, Katonai Nyomozó Szolgálat) is fanatikus sztálinisták irányítása alá került. A nyár folyamán katonai bíróságokat hoztak létre, és megkezdődtek a moszkvaihoz hasonló, nyilvános koncepciós perek, melyekben a szükséges vallomásokat a jól ismert módszerekkel csikarták ki a vádlottakból. Ahogy a spanyol történelemben rejlő folyamatosságra utalva Antony Beevor brit történész cinikusan megjegyezte: „az inkvizíció örökébe a SIM lépett, az egyház szerepét pedig a komisszárok vették át.”
A POUM lapját, illetve magát a pártot is betiltották, vezetőit elfogták és „árulásuk” bevallására kényszerítették. A szalámi-taktika elvének megfelelően a következő támadás az anarchisták ellen irányult, akiknek tevékenységét a PCE már régóta elégedetlenül szemlélte, de támogatottságának és fegyveres erejének nagysága miatt mindeddig nem mert nyíltan szembeszállni velük. Anarchistaellenes terveik megvalósításában Negrín maradéktalanul támogatta a sztálinistákat, s ezt a kormányfő könnyen megtehette, mert a CNT-FAI megbízottjai már nem voltak tagjai a központi kormánynak. A CNT lapját, a Solidaridad Obrerát szigorú cenzúrának vetették alá, jelentősen megnehezítve mind a sztálinisták vádjaira való reflektálást, önigazolást, mind pedig az anarchisták megszervezését saját védelmük és forradalmi vívmányaik megóvása érdekében.
A liberterek vezetése alatt álló barcelonai Védelmi Tanácsot még 1937 májusában feloszlatták, 1937. augusztus 11-én pedig ugyanerre a sorsra jutott a CRDA és valamennyi tagszervezete. A tanácstagokat letartóztatták, és Joaquín Ascaso, a CRDA elnöke ellen nyilvános pert indítottak. Súlyos támadás érte a polgárháború kezdeti időszakában önigazgatóvá vált gyárakat és a frissen létrehozott anarchista, vagy közös CNT-UGT termelőszövetkezeteket, melyekkel szemben Negrín, mint pénzügyminiszter már korábban is foganatosított intézkedéseket. 1937 júniusának második felében a központi kormány rendeleti úton elérte, hogy az ilyen üzemek nyersanyagkészleteit a magánkézben levő gyáraknak juttassák. Bő egy hónappal később megkezdődtek az állam javára történő rekvirálások, ezt követően pedig a mezőgazdasági kollektíváktól elkobzott gépeket, szerszámokat, járműveket és vetőmagokat a kollektivizálásból kimaradt kisbirtokosok közt osztották szét. (Ez gazdaságilag nem volt indokolható lépés, hiszen az önálló kisparasztok száma mindössze fele volt a termelőszövetkezetek kötelekében dolgozókénak.) Ahhoz, hogy mindezen céljait megvalósíthassa a PCE-támogatta központi kormány, mindenekelőtt a katonai feltételek megteremtésére volt szükség. A sztálinisták legjobb egységeit a határ őrzéséért felelős carabinerókkal egyetemben Aragóniába vezényelték. Emellett átszervezésre került a köztársasági haderő, s ennek következtében az anarchisták egyfajta külön hadseregeként létező és az aragóniai fronton állomásozó három hadosztálya (a 25, a 26. és a 28. hadosztály) élére sztálinista parancsnokokat neveztek ki. Az anarchisták ellen megindított offenzíva során pedig mindent megtettek, hogy ezeknek az egységeknek az – amúgy is aratással foglalatoskodó – tagjai ne szerezhessenek tudomást a hátországban történtekről.”

(https://www.academia.edu/18496206/Az_anarchist%C3%A1k_%C3%A9s_az_anarcho-szindikalist%C3%A1k_politikai_szerepv%C3%A1llal%C3%A1s%C3%A1nak_problematik%C3%A1ja_a_k%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1gi_Spanyolorsz%C3%A1gban_1936-1939_ 26-27. o.)

Ivácson András Áron cikke érdekes és gondolatébresztő, csak sajnos a fő céljának, a tisztázásnak nem igazán tesz eleget. Nem mondja meg, pontosan mi az az „egyén”, amit meg kellene szüntetni, és mit akar a helyére állítani. Lehet, hogy ha elolvasnánk Badiou hatvan évet felölelő munkásságát, akkor megértenénk, de a cikkből ez nem derül ki. Nem vagyunk rosszindulatúak sem a szerzővel, sem Badiou-val szemben és nem tételezzük fel, hogy valamiféle „kaszárnyakommunizmust” szeretnének, ahol mindenki egyformára van vasalva.

A cikkben ezt írja: „egyéni határvonalak szabdalják szét az emberiséget, végső soron alaptalan ideológiai, politikai és gazdasági elvek mentén.”

Először is nem pusztán, illetve nem elsősorban „alaptalan elvek” szabdalják szét az emberiséget (idealizmus lenne ezt gondolni!), hanem konkrét, valóságosan létező viszonyok, működési módok. Például az, hogy egy hajléktalan halálra fagy az utcán/erdőben, amíg Pénztáros Lőrincet a luxusjachtján masszírozzák – nem „alaptalan elv”, hanem nagyon is húsbavágó különbség. A kapitalizmus fő működési elvei (pl. profitmaximalizálás) egyáltalán nem alaptalanok, hanem éppenséggel kikerülhetetlenek a (tőkés) társadalom újratermelésében. Ha azok lennének, akkor elég lenne velük új elveket szembeszögezni! Ezzel szemben mi és még sokan mások azt mondjuk, hogy a rendszert csak úgy lehet meghaladni, hogy a proletariátus gyakorlati tevékenysége megdönti és felépít helyette egy magasabb szintű közösségi formát.

Másodszor, nem csak politikai, ideológiai különbségek szabdalják szét az emberiséget, vagy ami jelen rendszerben még lényegesebb, a munkásosztályt. Az, hogy egy adott munkás fogékony egy adott burzsoá ideológiára, a másik pedig nem, olyan tényezőkön is nagyban múlik, amelyeknek nem közvetlenül gazdaságiak/politikaiak. Az a „marxizmus”, amely pusztán a (kapitalista) termelési viszonyokból próbál levezetni minden társadalmi jelenséget, féllábú óriás. Mi ettől szeretnénk tovább, mélyebbre menni.

„Marx egyik legtisztábban megfogalmazott mondandója éppen az, hogy csupán akkor leszünk egy organikus társadalom önrendelkező tagjai a mai önző és egymást kizsákmányoló egyének (indvidiumok) helyett, amikor megszűnik az elidegenedés négyféle formája.”

A négyféle formán a szerző minden bizonnyal azt érti, amit Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban zseniálisan leírt immár több mint másfél évszázada. Marx az ember (a bérmunkás) mindennapi életéből, termelő tevékenységének elidegenedettségéből kiindulva vezette le azt, hogy az ember saját magától és embertársaitól is elidegenedik. Tette ezt akkor, amikor a pszichológia tudománya lényegében még nem létezett. Azonban nyilvánvaló, hogy az elidegenedés folyamata nem akkor indul be, amikor az egyén belép a gyárkapun és odaáll a futószalaghoz. Sőt, tudata sem akkor kezd kialakulni, amikor megszületik, és adott társadalmi viszonyrendszerbe kerül.

Röviden szólva a következőket gondoljuk a tudatról:

Egyfelől – persze ezzel nem mondunk újat – a genetikai állomány határozza meg, másfelől környezeti tényezők formálják. Különösen negatívan hatnak a ki nem elégült szükségletek, bántalmazások, az elhanyagolás stb. Egyre inkább beszivárog a köztudatba, hogy főleg a 0-tól három éves korig a legszenzitívebb az ember ezekre a hatásokra, azonban már a fogantatástól kezdve súlyos következményei vannak ezeknek a tényezőknek.

Ezek a gyermekkorban elszenvedett hatások különböző idegrendszeri, hormonális stb. elváltozásokat eredményeznek, befolyásolják, mi kerül le a tudattalanba és mi nem. Mindezek bonyolult és egyedi összjátékából jön létre a konkrét egyén, a maga sémáival, szorongásaival stb., kialakulhat pl. depresszió, függőségek, kényszeresség.

Ennek a dinamikáját, okait, eredetét nem lehet teljesen megérteni pusztán a jelenben létező nukleáris családra fókuszálva, ugyanis figyelembe kell venni a család transzgenerációs történetét. Ha valamikor a felmenők között megjelent egy elnyomó, bántalmazó karakter, az nem csak a viselkedésében sémaműködésében, mintáiban hatott az utódokra (pl. megtanulják, hogy az a normális, ha a konfliktusokat úgy oldják meg, hogy pofozkodnak). Napjainkban kezdik feltárni, hogy a traumák epigenetikai átörökítés által, azaz biológiai szinten is hatnak az utódok egészségére (pl. az unokák is fogékonyabbak lesznek bizonyos betegségekre), vagy ami számunkra fontosabb, szorongások is átadódhatnak a felmenőkről a leszármazottakra.

Emiatt a tudat nem egyszerű, egyértelmű függvénye a gazdasági alapnak. Túlságosan leegyszerűsítő vulgármarxizmus lenne „a lét meghatározza a tudatot” elvet úgy értelmezni, hogy amennyiben a léthelyzet, a társadalmi viszonyok stb. megváltoznak, azonnal hozzáigazodik a tudat és a viselkedés.

Tehát az egyének nem csak gazdasági szempontból, mint a termelés és fogyasztás szereplői vesznek részt a társadalom újratermelésében, hanem a hamis tudat kitermeléséhez is közvetlenül hozzájárulnak. Ráadásul még ezt sem csupán tudatosan, kognitív szinten teszik, hogy pl. szidják a „kommunizmust”, hanem mintegy tudattalan módon is, pl. a szorongásaik, énvédő mechanizmusaik (projekció, elfojtás, passzív agresszió, …) akaratlan átadásával. Átgondolandó, hogy pl. ezek alapján tágítani kellene a hamis tudat fogalmát.

Sőt, számunkra éppen az az egyik legérdekesebb kérdés, hogy a konkrét elidegenedett működési módok, személyiségzavarok, stb. hogyan, milyen módokon erősítik az atomizációt, és gátolják ezzel a kizsákmányoltak közti szolidaritás létrejöttét, a kapitalizmus meghaladását. Álláspontunk szerint itt a nárcizmus a kulcsfontosságú elem. Elméleti szinten azért, mert közvetlenül, lényegénél fogva ellentétes a szeretettel, akadályozza az empátiát, a szolidaritást (míg a többi, pl. függőség csak „mellékhatásaiban”). Gyakorlatilag pedig azért, mert a nárcisztikus attitűdök tömegesen jelen vannak a társadalomban, sőt, már-már normává váltak. Ráadásul a tendencia az, hogy a kapitalista viszonyok totálissá válásával egyre terjednek és az egyénben elhatalmasodnak. Ami nem csak azért baj, mert az egyéni nárcizmus hajlamosabbá tesz a csoportnárcizmuson alapuló (pl. nacionalista) vagy épp az individualista egoizmusra építő (pl. „anarcho”-kapitalista) ellenforradalmi ideológiák követésére. Hanem azért is, mert rombolja a társadalom mikroszövetét, tönkreteszi az emberek közti bizalmat, együttműködési hajlandóságot. Emellett a jelenlegi (fogyasztói, spektakuláris) kapitalizmus nemcsak kitermeli, hanem igen gyakran vezető pozícióba juttatja a nárcisztikus karaktereket, akik profi manipulátorok (a bűnbakképzés nagymesterei, azaz a kizsákmányoltak egyik csoportját a másik csoport ellen uszítják), vagyis elmélyítik a hamis tudatot (lásd pl.: Trump vagy Orbán). Ezáltal stabilizálják, támogatják, védelmezik a fennálló rendszert.

Mi az egyén felszámolásának homályos és félreérthető programjával való riogatás helyett inkább ezekkel a kérdésekkel szeretnénk foglalkozni. Mivel ez igen szerteágazó problémakör, jól jönne ehhez némi segítség. Hiszen már a szakirodalom felkutatása sem könnyű, pl. a alábbi okokból.

-       A pszichológusok/pszichiáterek vagy nem foglalkoznak az egyén, illetve a család társadalmi meghatározottságaival, illetve ha foglalkoznak (pl. Bánki György), akkor is a saját hamis tudatuk korlátaiba ütköznek, mivel nincs egy megalapozott kapitalizmus-kritikájuk.

-       Akiknek megvan az elmélyült antikapitalista (pl. marxista) tudása, szemlélete, azok általában nem eléggé képzettek pszichológiából, ill. a kapcsolódó tudományterületekből.

Akiknél mind a két fenti feltétel szerencsésen együttáll (pl. Vigotszkij, Fromm), már régen éltek és alkottak. Ez nem csak azért gond, mert azóta a pszichológia is fejlődött, hanem a társadalmi viszonyok is változtak (ha nem is alapjaikban).


Folytatás:

Az eredeti Ivácson András Áron cikk:

Én, aki eltűnök, de nem hirtelen, mint erdőben a vadnyom

Kapcsolódó anyag: Az emberi természetről

A rövid filmecske itt tekinthető meg:  https://youtu.be/F54tzIKS3bI

A videó, ahhoz képest, hogy milyen rövid, ügyesen és szellemesen mutatja be azt, hogy miért nem sikerült még megállítani az éghajlatváltozást és a természet pusztítását, sok ember erőfeszítése ellenére. A film a közepétől azonban kisiklik. Amikor ezt mondja:

„Ezért uralja a piszkos pénz a politikát”, amikor a „környezetszennyezési paradoxon” nevű jelenséget állítja a központba, már elkezd torzítani. Azt sugallja, hogy a politikusok a tömegek érdekeit tartanák szem előtt, ha nem korrumpálnák őket azok a kapitalisták, akik szennyezik a környezetet az emberek óhajaival ellentétben. Ezzel egyúttal azt is mondja, hogy amikor az ökológiai problémák még nem voltak napirenden (pl. 100 éve) akkor minden rendben volt.

Számunkra azonban nyilvánvaló, hogy az állam mindig is alapvetően az uralkodó osztály állama volt. A vezetők az úgynevezett korrupció nélkül sem valamiféle közérdeket képviseltek volna, hanem elsősorban a saját egyéni- és csoportérdekeiket. Monbiot elemzése azért csúszhatott ennyire félre, mert kiszakította a vizsgált problémát a társadalmi valóságból, nem az évezredek óta folyó osztályharcba beágyazva értelmezi ezt az érdekellentétet (sem).
Mióta osztálytársadalomban élünk, mi korbácsot, karóba húzást, sortüzet, kardlapozást, gumibotozást kaptunk az uralkodó osztálytól, nem pedig őszinte partnerséget, az érdekeink figyelembe vételét és hasonló, a liberálisok által kedvelt nyalánkságokat. Ez pedig nem azért van, mert ők gonoszok vagy pszichopaták (bár ez nem biztos, hogy távol áll a valóságtól), hanem mert a rendszer logikájából és a léthelyzetükből ez következik. A neoliberalizmus sem a sors valami különös perverziója folytán vált domináns irányzattá, hanem mert ez passzol a transznacionális monopolkapitalizmus objektív szükségleteihez (lásd az erről írott cikkünket).

A film végén aztán teljesen kibújik a szociáldemokrata szög a zsákból. Attól, hogy egy-két Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn-féle politikus hatalomra kerül, még ugyanúgy kapitalizmus marad, tehát a lényeg nem változik. Ennek megértéséhez tisztáznunk kell, hogy a kapitalizmus egyáltalán nem csak a szabad piacot jelenti, vagy bizonyos (neoliberális vagy nyíltan szegényellenes) gazdaságpolitikákat, pl. privatizációt, deregulációt (pl. a környezetvédelmi szabályok gyengítését) vagy épp a segélyek megvonását. Hanem egy totális társadalmi-gazdasági alakulatot, amelynek alapja az, hogy a termelőeszközök el vannak választva a termelést végző emberektől, valaki más tulajdonát képezik. A termelést végző munkások csak úgy végezhetnek mégis termelő munkát, hogy az egyben a tulajdonosok számára végzett (többnyire bér-) munka lesz, a megtermelt érték a tulajdonosé. Ő pedig (legyen magánszemély vagy valamilyen intézmény) nem pusztán kincset gyűjt, hanem a tulajdonában lévő értéket úgy fekteti be és használja fel, hogy az „idegen”, nem általa létrehozott értékkel minél gyorsabban gyarapodjon, azaz tőkeként működjön. Tehát a termelés legfőbb célja nem az emberi lények gyarapodása, fejlődése, szükségleteinek kielégítése, hanem a tőke gyarapodása, a profit maximalizálása. A munkások pedig rendszerint csak úgy kaphatják meg az általuk vagy más munkások által létrehozott terméket, ha áruként megveszik őket. A kapitalizmus alapja tehát a tulajdon, az árutermelés, a bérmunka.

De a kapitalizmus egyáltalán nem csupán ennyit jelent. Annak, amit eddig leírtunk, ugyanis következményei vannak. Mint ahogy a pitypang gyökeréből nem nőhet tölgyfa vagy ciprus, úgy a kapitalista termelési viszonyokra sem épülhet akármilyen társadalom. Szükségszerűen kitermelődnek a vagyoni egyenlőtlenségek, kiépül a bürokratikus állam, amely elkerülhetetlenül korrupt lesz, gazdasági válságok és háborúk robbannak ki, és még napestig lehetne sorolni a tüneteket. A kapitalizmus minden társadalmi viszonyba egyre inkább behatol, maga képére próbálja formálni az emberi tudatot.

A szociáldemokrácia tevékenysége mindig arrafelé irányul, hogy kissé megváltoztatva, „megszelídítve” ugyan, de megmentse a kapitalizmust. Jusson hatalomra bármely párt akármilyen szépen hangzó programmal, a tőkés termelés és felhalmozás lényegében ugyanúgy fog működni, mint eddig. Ebből a szempontból tehát Sanders és Corbyn is pusztán baloldali kapitalistának tekinthetők.

Velük ellentétben mi azt látjuk, hogy az emberiség egyre kétségbeesettebben vergődik a kapitalizmus halálos szorításában. A jelenlegi rendszer napjai meg vannak számlálva. Nem érdemes arra koncentrálni, hogy részproblémákra próbálunk tüneti kezelést találni. E helyett azon kell dolgoznunk, hogy a maga teljességében meghaladjuk ezt a rendszert és egy alapjaiban mást építsünk fel helyette.

(A https://www.facebook.com/anarchoinfo/ oldal szerkesztőinek kritikája)

Kapcsolódó cikkek:

Alapozás:
https://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

A szociáldemokrácia bővebb kritikája a feltétel nélküli alapjövedelmen keresztül:

https://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/11/17/a-feltetel-nelkuli-alapjovedelemrol

és a globalizáció-kritika kritikáján keresztül:
https://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/11/02/the-corporation-kritika

Arról, miért nem megy a környezetbarát kapitalizmus kialakítása:
https://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/12/15/mi-a-kapcsolat-a-kapitalizmus-es-a-kornyezeti-valsag-kozott

https://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

A feliratok szövege:

- Trump egyfajta vállalat, amely emberi alakot öltött.
- Nincs meg a fékek és ellensúlyok erkölcsi rendszere, ami a legtöbb embernél megvan.
- Nincsenek közös érdekei velünk, mint a többi embernek.
- Helyette csak céges érdekekkel rendelkezik: Hogyan maximalizálhatom a profitomat, hogyan maximalizálhatom a márkámat,
- Hogyan maximalizálhatom a profilomat.
- Szóval amikor a nagy hatalmú emberek azt mondják neki: „Ki akarunk lépni a Párizsi klímaváltozási egyezményből!”
- akkor ő azt mondja, hogy: “Rendben, lépjünk ki!”
- A társcégeim azt mondják, hogy az eredményeiket befolyásolják a klímaváltozási egyezmények, szóval szabaduljunk meg tőlük!
- Engedjük szabadjára az Exxont, a szénvállalatokat, az olajhomokot bányászó cégeket, és az összes többit.
- Szabadítsuk meg az összeset mindennemű felesleges kényszertől, „Miért is léteznek ők egyébként? Hogy megmentsék az embereket?”
- „Kit érdekelnek az emberek? Engem nem érdekelnek, én egy vállalat vagyok!”
- Civilizációnknak nincs olyan aspektusa, melyet ne fenyegetne a klímaváltozás.
- Már látjuk a természetre gyakorolt súlyos hatását.
- A Nagy-korallzátony, az élővilág egyik leglenyűgözőbb csodája,
- és mi ezt tesszük tönkre.
- Ez egyre közelebb fog jönni az otthonainkhoz.
- Az egyik legnagyobb ellentmondása az éghajlatváltozásnak, hogy:
- a gazdagoké lesz az öröm, a szegényeké a fájdalom, de senki sem mentesül a hatása alól.
- 4 Celsius fok választ el bennünket a legutóbbi jégkorszaktól.
- 4 fok, amit még ebben az évszázadban elérhetünk.
- A klímaváltozás nem a véletlen műve, hanem a rendszer terméke.
- A környezetszennyezés paradoxonja a következőképp működik:
- a cégek és a nagyon gazdag emberek a társadalomra leginkább ártalmas szokásaikkal
- nem nyerhetnek úgy, hogy arról győzködik az embereket, hogy „egy rosszabb bolygón akarunk élni”.
- Nem fogsz választásokat nyerni ezzel a szöveggel, ezért választásokat kell vásárolnod helyette. Tehát font- és dollármilliókat költesz parlamenti képviselők, politikai pártok és kongresszusi tagok megvásárlására, hogy elérd ezt az eredményt.
- Ezért uralja a piszkos pénz a politikát: ez a környezetszennyezési paradoxon.
- És ez az a probléma, amivel szembesülünk minden egyes szektorban, amivel szembe kell néznünk.
- És mindannyian a fogyasztás csapdájába estünk: vágyakozunk valamire, felvágunk vele, majd megszabadulunk tőle.
- El tudnak neked adni egy havazó szaunát, amelyben egy kapcsolásra hóhullást kaphatsz.
- Komolyan, ezek valódi termékek. Parókát adnak el kisbabák részére.
- Egy iPotty-t, hogy a gyermek játszhasson az iPhone-ján, miközben a bilijén ül.
- Eladnak neked egy kerekes görögdinnyehűtőt,
- hogy hűtött görögdinnyét vihess magaddal piknikezni.
- Ez egyfajta fantasztikus, zseniális szemét, amit azért termelnek, hogy vágyat ébresszenek benned.
- Az összes ilyen szemétnek ára van, mégpedig igen magas,
- ára, mely egyáltalán nincs arányban az összes lehetséges előnyével.
- Amikor azt mondják nekünk, hogy nincs elég, akármennyink is van éppen,
- hirtelen ebben a hedonista taposómalomban találjuk magunkat, egy örömmentes hedonizmusban,
- ahol állandóan rohanunk csak azért, hogy ugyanott maradjunk.
- Olyan hirdetések, marketing és celebek csábításában, akiknek alapjában véve csak cuccokat akarnak nekünk eladni.
- Ezzel elveszítjük magunkat, illetve jólétünket és jövőnket egyaránt.
- Két különböző dolgot említhetünk az éghajlatváltozásra adott globális válasszal kapcsolatban.
- Az egyik, hogy a nemzetállamok eddigi válasza szánalmas.
- Másrészről viszont tömegek mozdultak meg, hogy megpróbálják megállítani a frakkolást (hidraulikus rétegrepesztést),
- a külszíni szénbányászatot, az olajhomok kitermelését.
- Akik folyamatosan próbálkoznak azzal, hogy megállítsák az egész ipar rombolását, ami szó szerint felgyújtja a jövőnket.
- A kulcs, amire szükségünk van szinte mindenhol, az egy kormányváltás.
- Jelenleg egy pszichopatákból álló osztály kormányoz bennünket, akik nem osztják érdekeinket,
- Akik úgy tűnik, nem osztanak semmiféle emberi érdeket úgy általában.
- Ami reménytelen helyzetnek látszik, valójában nem is reménytelen.
- Amit tennünk kell, hogy elképzelünk egy jobb jövőt, és aztán ezt az elképzelést gyakorlatba öntjük.
- A politikai kudarc valójában a képzelet kudarca.
- Annak a kudarca, hogy nem látjuk, hogy mennyi mindent megtehetünk, ha nagyon sok ember mozdul meg.
- Mennyi mindent valósíthatunk meg, ha a politikát nem hagyjuk egyedül a politikusokra.
- Láttuk, mikor Jeremy Corbyn és Bernie Sanders majdnem nyertek,
- Mindketten nevetségesnek tekintett helyzetből indultak mielőtt a kampányuk elkezdődött,
- Teljesen leírták őket, mint teljesen kívülállók és reménytelenek, aztán mindketten nagyon közel kerültek a győzelemhez.
- Eddig csak sejtéseink lehettek mindazokról a lehetőségről, amelyek most megvalósulhatnak.

K. L. írása

Forradalmi események Magyarországon 1918-1919-ben

I.

Az 1917-1923 közötti világforradalmi hullám, mely végigsöpört az egész bolygón, a 20. század alapvető jelentőségű eseménye volt. Az 1917 februári oroszországi forradalom volt a szikra, melynek nyomán a következő években forradalmi megmozdulásokra került sor a világ számos pontján. Kanadától Argentínáig, Szibériától Olaszországig, Egyiptomtól Kínáig lázadások, felkelések, földfoglalások, üzemfoglalások történtek, hosszabb-rövidebb életű autonóm forradalmi kormányzatok alakultak. Ezek az események hatással voltak egymásra és összefüggő láncolatot alkottak. Egy új társadalom felépítése reális alternatívának tűnt a társadalom széles rétegei számára. Ahogy Thomas Mann írta egy levelében: „A kommunizmus, ahogy én értem, sok jót és emberit tartalmaz: célja végül is általában véve megszüntetni az államot, amely mindig megmarad hatalmi szervnek, emberivé tenni a világot és megfosztani mérgétől, depolitizálása révén. Alapjában véve kicsoda ellenzi ezt?”[1]

Az eseménysor lezárásának az 1923-as bulgáriai és hamburgi felkelés tekinthető, de természetesen a következő években is zajlottak nagyszabású megmozdulások. Ha az 1914-1918 közötti első világháborút tekintjük a 19. század záró eseményének, akkor a világforradalmi hullám joggal nevezhető a 20. század kezdetének. A 20. század első felét az ellenforradalmi terrorból kibontakozó fasizmus határozta meg, a második felét pedig a hidegháború korszaka jellemzi, melynek egyik pólusa a forradalom nyomán megszülető Szovjetunió volt.

A világforradalom leglátványosabb eredménye a világháború befejezése volt. A Központi Hatalmak katonai veresége 1918 őszére már nehezen vitatható ténnyé vált, ugyanakkor a hadi eseményeknek a német és az osztrák-magyar csapatok katonai lázadása vetett véget. Ezután éveken át heves harcok tomboltak a forradalom és az ellenforradalom erői között, eltűntek a térképről a korábban meghatározó birodalmak, új országok születtek, és hosszabb-rövidebb életű forradalmi kormányzatok alakultak. A harcok súlypontja Közép- és Kelet-Európában zajlott.

Hosszú évek súlyos harcai után a forradalmi hullám elcsendesült.

Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság illeszkedett a nemzetközi forradalmi hullám eseményeihez. Nem különleges, de nagyszabású esemény volt.

II.

Magyarország a Habsburg birodalom része volt a 18. század kezdete óta, majd 1867-től az Osztrák-Magyar államszövetség egyik tagja. Egy nagyobb gazdasági egység részeként az országban viszonylag gyors ipari fejlődésre került sor, nagyvárosok, ipari centrumok születtek. Habár magas maradt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya – több mint 60 % -, de az iparban és a kereskedelemben dolgozók aránya meghaladta a 20 %-ot, ebből az ipari munkásság aránya elérte a 15 %-ot. Az ország soknemzetiségű volt, Magyarország húszmilliós lakosságának több mint 50 %-a nem magyar nemzetiségű volt 1914-ben. A 20. század első fele a nemzetállamok kialakulásának korszaka volt Kelet-Európában, és mivel a Habsburg monarchiában a magyar uralkodó osztály keményen fellépett a nemzetiségi jogok ellen, így 1918-ban, a Habsburg birodalom széthullása után Magyarország lakosságának jelentős része tartotta vonzónak egy új nemzetállamhoz való tartozást. A nacionalizmus komoly tényezővé vált a forradalom leverése szempontjából, a nacionalizmus erősebbnek bizonyult az internacionalizmusnál.

Az első világháború kirobbanásában is volt szerepe a magyar imperialista érdekeknek, hiszen Szerbia a balkáni terjeszkedés útjában állt, és támogatta a Monarchiától elszakadni vágyó délszláv népességet. A háború azonban nem várt következményekkel járt: a Habsburg birodalom nemcsak elvesztette azt, de gazdaságilag is belerokkant.

A teljes vereséget előzte meg a hadsereg lázadása, mely nem volt előzmények nélküli. A háború elleni mozgalom 1917-ben, az oroszországi forradalom hírére megerősödött. 1918-ban januárban és júniusban került sor országos sztrájkokra, több mint félmillió résztvevővel. Az üzemekben sok helyen illegális munkástanácsok alakultak, a katonai alakulatoknál pedig katonatanácsok, és terjedt a dezertálás, a parancsmegtagadás. 1918 őszére felbomlott a frontokon a fegyelem, és a hatalom a hátországban sem volt ura a helyzetnek.

III.

1918 októberében Budapesten ellenkormány alakult Nemzeti Tanács néven, élén a népszerű háborúellenes liberális politikussal, Károlyi Mihállyal. Október 31-én a tüntető tömeg elfoglalta az utcákat, a katonatanács lefegyverezte a kormányhű alakulatokat, a király pedig kinevezte kormányfőnek Károlyit. Két héttel később kikiáltották a köztársaságot. Az új kormányban szerepet vállalt a szociáldemokrata párt is, melynek ekkor jelentős befolyása volt a munkásságra. Vidéken a frontokról hazatérő katonák álltak a mozgalom élére, kifosztották a boltokat és a földesúri kastélyokat, sok helyen leszámoltak a régi rend gyűlölt képviselőivel. A sebtében felállított nemzetőrség csak hetek alatt, sok helyen súlyos harcokban tudta helyreállítani a rendet.

Az új kormány hozott szociális intézkedéseket, de a forradalom dinamikája egyre radikálisabb fellépésre sarkallta a munkásságot. Sorra foglalták el az üzemeket, leváltották a gyárigazgatókat, és a munkástanács vette át az irányítást. Vidéken sok helyen a helyi munkástanács volt a közigazgatás tényleges irányítója, ők gondoskodtak több helyen is a lakosság ellátásáról. A kormány részleges földreformról hozott határozatot, de ez ténylegesen keveseket érintett. Viszont sok helyen került sor földfoglalásokra, sőt, több megyében szövetkezeteket is szerveztek, melyeket a Budapesti Munkástanács is támogatott. 1918 őszén alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), mely integrálta a baloldali szociáldemokratákat, és a korábbi baloldali csoportokat is. A polgári kormány próbálta megállítani a forradalmi folyamatokat, ennek részeként 1919 február 20-án letartóztatták a KMP vezetőit, de ezzel csak a párt népszerűségét növelték. Szigorú őrizetről szó sem lehetett, a börtönük hamarosan már pártirodaként működött. A polgári reformok nem elégítették ki a társadalom semelyik rétegét sem. A kormány helyzetét végleg megnehezítette, hogy az Antant ultimátumot adott a kormánynak, melyben kijelölték az új demarkációs vonalakat. A kormánynak nem volt katonai ereje a jegyzék visszautasítására, de azt, mivel jelentős, magyar többségű területek átadásával járt volna, elfogadni sem kívánta. Időközben a két munkáspárt tagsága egységesen az összefogást, és a forradalom továbbvitelét kívánta. A koalíciós kormány egyik minisztere így jellemezte a helyzetet: „Március hóban Budapest utcáin már együtt tüntetett a szocialista és bolsevista tömeg, és köztük minden különbség elmosódott. Kitűnt ez az anyagi természetű követeléseknél, melyeket kétségtelenül a kommunisták vetettek bele a köztudatba, azonban azt egyformán követelte minden proletár.”[2] Ugyanezt a folyamatot Károlyi így írta le: „A tényleges hatalom már hónapok óta kizárólag a szervezett munkásság kezében volt.”[3]

Ebben a helyzetben a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült, és új kormányt alakított. Ezzel kezdődött 1919 március 21-én a magyarországi Tanácsköztársaság 133 napos története.

Az Antant szövetségesei, elsősorban Románia és a megszülető Csehszlovákia igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni, és katonailag is jobban álltak, mint Magyarország, melynek alig maradtak csapatai. A Tanácsköztársaság történetét végig kísérte a külföldi intervenció elleni harc, és később ennek döntő szerep volt a bukásban.

A szociáldemokrata párt számára 1919 tavaszán úgy merült fel a kérdés, hogy Lenin vagy Noske[4] példáját kívánják követni? A szociáldemokrácia nemcsak Németországban, de a Habsburg birodalom területén is tömegpárt volt 1914 előtt. Az 1918-as forradalom szélesre tárta a lehetőségek kapuját a szociáldemokrácia számára, amire országonként eltérően reagált. Nyugatról kelet felé haladva egyre jobban belesodródott a forradalmi politikába. Németországban összefogott a reakciós-katonai erőkkel, és részt vett a forradalom fegyveres leverésében[5]. Ausztriában sikeresen részt vett a polgári demokrácia konszolidálásában, Magyarországon viszont összefogott a forradalmi erőkkel. Oroszországban egyenesen a forradalom vezető erejévé vált.

A magyarországi szociáldemokrata párt balszárnya nyitott volt a szocializmus irányába. A párt centruma elfogadta a realitásokat: a polgári kormány megbukott, egyedül a munkáspártok hatalomra kerülésének van valódi társadalmi bázisa. A centrum részt vett a Forradalmi Kormányzótanács megalakításában, de a nyári hónapokra abba a hamis illúzióba ringatta magát, hogy képesek lehetnek a kommunisták nélkül is kormányozni. A párt jobboldala háttérbe húzódott, visszavonult, bár folyamatosan terveket készített a Tanácsköztársaság bukása utáni időszakra.

IV.

A Tanácsköztársaság kommunista-szociáldemokrata koalícióból született. Programja ennek megfelelően összetett volt, időnként ellentmondásos.

A Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) 1918 november 24-én alakították Oroszországból hazatért volt hadifoglyok és baloldali csoportok tagjai. Alapvető programjuk a forradalom továbbvitelére irányult, fő céljuk a proletárdiktatúra kikiáltására irányult. De hogy milyen is legyen a proletariátus diktatúrája, azt ők sem tudták pontosan. A munkás-önigazgatást hirdette a Vörös Újság[6], és az üzemek elfoglalására szólították fel a munkásokat, de a hatalom birtokában már némiképp máshogy viszonyultak a munkásautonómiához.

A munkástanácsok az 1918 októberét követő hónapokban egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Sok gyárban leváltották és elzavarták az igazgatókat, a tulajdonosokat. Kisebb településeken sok helyen a ténylegesen működő közigazgatást a helyi munkástanács képviselte, széles jogkörrel. Ezeknek a helyi tanácsoknak változatos volt az összetétele. Ahol olyan volt a társadalmi összetétel, mint a nyugati országrész több vidékén, ott a módosabb gazdák, a középbirtokosok voltak a vezetők, míg a szegényebb vidékeken a radikálisabb, föld nélküli szegényparasztok. Az iparvidékeken a radikális baloldali munkások voltak a hangadók. A koalíciós kormány sikertelenül próbálta csökkenteni a munkástanácsok befolyását, ez még oly módon sem sikerült, hogy a munkástanácsokból 1919 januárban kizáratták a kommunista párttagokat. Sok helyen nem is hajtották végre ezt a rendelkezést.

A fegyveres erők legfontosabb vezető testülete a katonatanács volt, mely egyre inkább kommunista irányítás alatt állt. A katonatanács az átmeneti idők terméke, mely 1918 őszén a felbomló hadvezetés helyette az egész hadsereg irányító centruma lett. Ezt a szerepét egészen a tanácskormány megalakulásáig betöltötte.

A koalíciós kormány 1919 áprilisra írt ki parlamenti választásokat, de ezt a Forradalmi Kormányzótanács elvetette, helyett országos tanácsválasztásokat tartottak. A megválasztott helyi tanácsok delegáltak küldötteket az országos tanácsba. A települések élére direktóriumok álltak, melyek működését a helyi munkástanács támogatta. Direktóriumok sok helyen már március 21 előtt is alakultak, és vették át a település irányítását. A választójog – melyet már Károlyi alatt is kiterjesztettek – minden korábbinál szélesebb körre terjedt ki. A 18 év feletti férfiak és nők szavazhattak, kivéve a gyártulajdonosokat, nagyrészvényeseket, papokat. A fő hatalmat a gyakorlatban a budapesti 500 fős központi munkástanács gyakorolta – a Tanácsok Országos Gyűlése csak rövid ideig ülésezett -, és ez a testület, akárcsak a kormányzótanács, pártharcok színtere volt. A centrista szociáldemokraták igyekeztek a folyamatot lassítani, a radikális kommunisták pedig gyorsítani. A hatalom centrumában Kun Béla, a kommunista párt vezetője állt, aki sokkal inkább volt autoriter, intrikáló politikus, mint forradalmár. Azt sikeresen akadályozta meg, hogy a kommunista párt radikális elemei önálló szervezkedésbe kezdjenek.

A tanácskormány is törekedett az üzemi munkástanácsok ellenőrzésére, és termelőbiztosokat neveztek ki a nagyobb gyárakba. Az egyik első – a 9. számú – rendelettel a húsz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket köztulajdonba vették. Az ennél kisebb üzemek dolgozói azt követelték, hogy szocializálják az ő munkahelyeiket is, és sok helyen egyszerűen átvették az üzem irányítását. Az élelmiszerüzletek és gyógyszertárak kivételével minden üzletet bezártak és leltárba vették a készleteket, melyeket központilag osztottak el. Ez jelentős ellátási nehézségekhez vezetett, de a kiterjedt szociálpolitika részeként többek között bútort is osztottak a rászorulóknak. Az élelmiszerellátást is igyekeztek javítani, többek között élő tyúkot és libát adtak a nagyvárosi munkásoknak. A Tanácsköztársaság hivatalos pénzét[7] a birtokos parasztság nem szívesen fogadta el, ez fokozta az élelmiszerhiányt. A lakóházakat is állami tulajdonba vették, és 20 %-kal csökkentették a lakbért. A nagy lakásokat megosztották, és munkáscsaládokat költöztettek a polgári lakásokba és villákba. Még azt is elrendelték, hogy a fürdőszoba-tulajdonosok kötelesek használatra átengedni a fürdőszobát a fürdeni vágyóknak, sőt, igény szerint szappant és törölközőt is kell biztosítaniuk. Teljes alkoholtilalmat rendeltek el – ezt a tilalmat csak a nyári hónapokban enyhítették. A múzeumokat, magángyűjteményeket, színházakat mindenki számára elérhetővé tették, a magánparkokat megnyitották, az iskolakötelezettséget 14, majd 18 évre kívánták növelni. Központilag szerveztek nyári üdülést a munkásgyerekeknek.

A parasztpolitika ellentmondásos volt. A Károlyi-kormányok meghirdették a nagybirtokok felosztását, de a tanácskormány nem értette meg a parasztok föld utáni vágyát. Állami tulajdonba vették - átlagosan – a 100 hold feletti birtokokat, és a szociáldemokrata programnak megfelelően földműves szövetkezeteket kívántak szervezni mert úgy vélték, a szövetkezeti tulajdon magasabb rendű, mint a földmagántulajdon. Az alakuló szövetkezetek működését központilag irányították, úgyhogy ezek inkább állami gazdaságok voltak. A központi szándék ellenére több helyen is került sor földosztásokra, ahol ezt a helyi parasztok elég határozottan akarták, és a helyi tanács vezetői is támogatták. A kormány bizalmas rendeletet adott ki, mely szerint ha nagyon muszáj, akkor lehet földet osztani, maximum 5 holdat családonként. Összesen talán tíz vagy húszezer paraszt kaphatott így földet. A mezőgazdaság központi irányítása azt eredményezte, hogy sok helyen a volt földbirtokos lett a termelési biztos, a volt földesúri emberek maradtak a főnökök.

A középparasztság, mely szeretett volna nagyobb földtulajdonhoz jutni, többnyire ellenségesen állt hozzá a tanácskormányhoz, a fegyveres ellenforradalmi akciók egyik bázisát adták. A kisgazdák ingadoztak, de mivel ők is földmagántulajdont akartak elfogadták a nagygazdák politikai irányítását. Viszont a földnélküli zsellérek, a majorságok nincstelen parasztjai közül sokan csatlakoztak a szövetkezetekhez.

1918 őszén az új, a forradalmi hatalom sortüzekkel fékezte meg a parasztforradalmat. 1919-ben a Tanácsköztársaság centralizálással állta útját az autonóm parasztmozgalomnak. A szegényparasztok spontán anarchizmusa csak részlegesen tudott kapcsolódni a kommunista munkásmozgalomhoz.

Az értelmiség jelentős része eleinte szimpatizált a tanácsrendszerrel. Az a politizáló közvélemény számára nyilvánvaló volt, hogy a királyi Magyarország véget ért, és 1917 után elképzelhetőnek tűnt, hogy új történelmi korszak kezdődik. Az értelmiség alsó rétegéből, a tanítók, fiatal mérnökök közül sokan támogatták a tanácskormányt. A művelődéspolitikai intézkedések egy része – pl. a közoktatás kiterjesztése, a kultúrára fordított pénz növelése – más értelmiségiek számára is elfogadható volt, de a sajtószabadság korlátozása – a polgári lapokat a papírhiányra hivatkozva betiltották -, a vallási türelmetlenség sokakat elidegenített a rendszertől. A kispolgári, kistulajdonos réteg bizalmatlan volt, hiszen a szocializálás az ő kis boltjaikra, műhelyeikre is kiterjedt.

Amikor március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot a külpolitikai helyzet reménytelen volt, az Antant szövetségesei egyre nagyobb területeket követeltek. A tanácskormány meghirdette a „forradalmi honvédelmet”. A munkásosztály, a szegényparasztság ebben a forradalom védelmét látta, a polgárság, a középrétegek és a tisztikar viszont a honvédelmet. A hetek alatt felállított Vörös Hadsereg jelentős sikereket ért el. A román csapatokat a Tisza keleti partján szorították vissza, a csehszlovák hadseregtől pedig a júniusi hadjáratban visszafoglalták a történelmi Magyarország jelentős részben szlovákok által lakott északi területeinek nagy részét. A katonai sikereket nem sikerült politikaira átváltani. Az Antant követelte az északi területek kiürítését, cserébe megígérte a román csapatok visszavonását. A Vörös Hadsereg kivonult az északi területről – ezután megbukott a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság -, viszont a román csapatok nem mozdultak. Júliusban a Vörös Hadsereg átkelt a Tiszán és rátámadt a románokra, de az északi visszavonulás miatti csalódottság lenyomta a csapatok harci szellemét. A hivatásos tisztikar, mivel eleinte egyedül a tanácskormányban látta a történelmi határok megvédőjét, meglepően nagy számban támogatta a kommünt egy ideig. De júliusra többségük már szembefordult vele. A tisztikar morálja annyira leromlott, hogy még a vezérkari főnök is juttatott el fontos információkat a román hadvezetésnek, minden szinten hiányzott a bizalom, és a legfelsőbb szinteken is akadályozták a harcoló csapatok utánpótlását.

A munkásosztály és a szegényparasztság, akik a Tanácsköztársaság fő bázisát alkották, elbizonytalanodott. Már a négyéves háború is súlyos veszteségeket okozott, és belefáradtak a további háborúba. A szociáldemokraták egy része egyre nyíltabban agitált a tanácskormány ellen. Azt terjesztették, hogy ha a kommunistákat kiteszik a kormányból, akkor az Antant elfogad egy szociáldemokrata kormányt. Véget ér a háború, megmarad a „munkáskormány”, javul az ellátás.

Az ipari és az agrárproletariátus csalódott volt. A parasztok nem kaptak földet, a gyárak munkásellenőrzése nem volt teljes körű, és amúgy is akadozott a termelés, és alapvető ellátási gondok voltak. A Tanácsköztársaság vezetésében a nyári hónapokban egyre mélyült a megosztottság. A szociáldemokraták az Antanttal tárgyaltak, a kommunisták radikálisai pedig Kun Béla és a szociáldemokraták eltávolítását, „valódi proletárdiktatúra” bevezetését tervezték. Általános volt a protekció, a felső vezetés sok tagja, Kun Béla is, sokféle okból hajlott a kivételezésre. Általánosságban megállapítható, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjainak jelentő része elsősorban politikus volt, és politikai vezetőként viselkedett. A vezetés alsóbb szintjein és a helyi direktóriumokban viszont inkább az őszinte forradalmi lelkesedés volt a jellemző. Ezek az emberek, akik korábban többnyire szociáldemokraták voltak, elhitték, hogy eljött a szocializmus ideje, és új korszak kezdődött az emberiség történetében[8].

V.

A Tanácsköztársaság bázisa fogyatkozóban volt, a vezetésben mélyült a kibékíthetetlen érdekellentét, nőtt a rendszer ellenségeinek tábora, de a bukást mégis a katonai intervenció okozta. Az elárult haditervek birtokában a román csapatok megállították a Vörös Hadsereg offenzíváját, majd ellencsapásba kezdtek. A kudarc végleg demoralizálta a katonákat, és a magyar hadsereg szétzilálódott, a román csapatok előtt nyitva állt az út Budapest felé. A kormányzótanácsban a többség a harc feladása mellett döntött, a tanácskormány augusztus elsején lemondott, és a vezetők valamit velük együtt sok ezer baloldali Ausztriába menekült. Jobboldali szociáldemokraták alakítottak kormányt, de ezt hamar megdöntötte egy puccs, majd novembertől, a román kivonulás után a tényleges hatalom Horthy Miklós kezébe került. Horthy és tiszti csapata addig a román megszálláson kívüli, nyugat-magyarországi területeken folytatott bosszúhadjáratot. Nincs megbízható adat, de vélhetően ezernél többen estek áldozatul a fehérterrornak. Régi vitatéma, hogy a fehér vagy a vörös terror volt a véresebb. Az általános tapasztalat szerint az ellenforradalom áldozatainak száma mindenhol nagyságrendileg nagyobb, mint a forradalomé.

Magyarország első világháborús veszteségei elérték a 600.000 főt, nem számítva a sebesülteket. 1918 őszén a forradalom során a bukott rendszer képviselőinek tucatjai haltak meg, de az új polgári demokratikus kormány karhatalmi alakulatai által meggyilkolt, főleg falusi lakosság száma már több százra tehető. A román megszálló csapatok is felelősek több száz ember haláláért. A Tanácsköztársaság idején politikai okokból meggyilkoltak száma nem haladja meg az 1-200 főt, ennyire tehető a vörös terror áldozatainak száma. Ehhez képest az önmagát büszkén „ellenforradalminak” nevező Horthy és csapata által meggyilkoltak száma kiugróan magas. Sok ezren kerültek börtönbe, internáló táborba, és sok ezren emigráltak.[9]

Horthyt 1920 március 1-én ellenállás nélkül kormányzóvá választották, és az Antant is elismerte törvényes hatalomgyakorlónak. A Horthy-kormányzat írta alá a békeszerződést, amiben magyar többségű területek is a környező országokhoz kerültek. A nemzeti mitológia azóta is 1918-1919 forradalmát teszi felelőssé a történelmi Magyarország területeinek elvesztéséért, pedig nem magyar lakosság által lakott régiók elszakadása a nemzetállamok létrejöttének szükségszerű velejárója volt.

VI.

1918-1919 forradalma a magyar történelmi emlékezetben soha nem foglalhatta el méltó helyét. Az 1919-1945 közötti autoriter, konzervatív rezsim antikommunista és antiszemita volt, legitimitását a forradalom leverésére alapozta. 1945 után a szovjet blokk országaként azért nem beszéltek sokat a forradalomról, mert annak sok emigráns vezetőjét a Szovjetunióban a sztálini terror gyilkolta meg. 1956 után a Kádár-rendszer[10] is torz képet rajzolt a korszakról. Saját elődjének nevezte ugyan a „kommunisták által vezetett Tanácsköztársaságot”, de igyekezett kivonni belőle a tényleges forradalmi tartalmat. 1990 után a szellemi élet gyorsan jobbra tolódott, és a hivatalos történelemszemlélet felújította a Horthy-korszak értékelését. Ma is ez a helyzet.

A "kulturált" küzdelem törvényes útjára terelve

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját."

Először próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Vizsgáljuk meg, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogyan keletkezett az általános választójog.

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó, nyíltan és brutálisan kizsákmányolt jobbágyok beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen, a rendszert nem megtámadva kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor válnak általánossá és döntik meg az elit hatalmát. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság küzdelmét „kulturált”, törvényes csatornákba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a munkásmozgalom radikálisabb erői (pl. forradalmi anarchisták, valódi kommunisták) vették volna át a kezdeményezést.

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása, fékek és ellensúlyok rendszere stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen.[1]

Emellett persze van egy másik fontos funkciója: Amennyiben ez a rendszer jól működik, a burzsoázián belüli hatalmi egyensúlyt szolgálja. Azt, hogy egyik tőkés csoport se kerülhessen hegemón helyzetbe, hanem hosszú távon a tőkéjüknek, ill. a politikába befektetett összegeknek arányában részesüljenek a hatalomból, az állam által biztosított előnyökből. Vagyis hogy az állam a tőkések kollektív érdekeit képviselje, ne csak bizonyos tőkésekét más tőkések rovására. A kiszámíthatatlanság, a hatalmi önkény megnehezíti azt, hogy a befektetők felmérjék, hogy melyik vállalkozásba fektessék a tőkéjüket a maximális profit érdekében. Attól persze, hogy ez működik, a munkásosztálynak még az ilyen rendszerekben sem lesz politikai hatalma, mint ahogy semmilyen más államista rendszerben sem.[2]

Végül is a választási rendszernek alapfeladata, hogy a kapitalizmus működését zökkenőmentessé tegye. Ehhez az is kell, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogják, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye és érdekei is fontosak. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látványosságként működő küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb, illetve velük leginkább összefonódott tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

A „demokratikus” politika arénájában jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. Az egyik csoport hatalomra jutása bár gazdaságilag gyengíti a vele szembenálló csoportokat, a vonzerejüket és a legitimációjukat viszont hosszabb távon erősíti. Hiszen ahogy kormányra jut egy csoport, az idő múlásával egyre inkább őket lehet felelőssé tenni a problémákért. Tehát a szembenálló pártok és ideológiák nemcsak támadják, hanem kölcsönösen erősítik is egymást.[3] Ezen felül mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”.

Ez a képlet persze csak a liberális demokráciában működik tisztán, a Fideszes NER (hasonlóan a Putyini vagy más tekintélyelvű „kvázi-demokratikus” rendszerekhez) részben épp arról szól, hogy a politikai vezetéssel összefonódott tőkések (oligarchák) lesznek a dominánsak és a többi tőkét megpróbálják maguk alá gyűrni, vagy legalább semlegesíteni, hogy ne támogassa a politikai ellenzéket.

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az eddigiekben kifejtett logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen a nyíltan erőszakos, terrorisztikus hatalomgyakorláshoz, felszámolja a „demokráciát”, például fasiszta rendszert építsen ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

Magyarországon a korábbi bolsevisták (azaz szavakban antikapitalisták) jelentős része ’89 körül lényegében liberálissá (effektíve nagytőke-pártivá) vált. Persze valószínűleg egyik eszmerendszerben sem hitt igazán, hanem ezeket eszközként használja célja, a hatalom (és a gyors vagyongyarapodás) eléréséhez. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét.[4] A társadalom a szétesés felé tartott, az emberek úgy érezték, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoztak. A magukat liberálisnak nevezők egyre inkább meggyengültek, de a baloldali köntösbe bújtatott (egykori bolsevik) liberálisok az őszödi beszédig még tartották magukat. 2006-ban azonban a korábbinál is nagyobb tömegek szemében váltak teljesen hiteltelenné, vagyis a rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált a kormány és az állami vezetők lecserélése. Mégpedig olyanokra, akik az állam hatalmát az előbbieknél határozottabban felhasználva hathatós intézkedéseket hoznak, pl. beavatkoznak a piacgazdaság működésébe a tömegek érdekében – legalábbis a látvány szintjén.

2010-ben a Fidesz minden korábbinál nagyobb gátlástalansággal és cinizmussal kezdte kiépíteni „régi-új” rendszerét. Teljes tudatossággal alárendelt mindent a két legfőbb célnak: a politikai hatalom bebetonozása és a vagyonfelhalmozás. Ez a két cél szorosan összefonódik: a hatalom segítségével harácsolják össze a százmilliárdokat, ami részben arra szolgál, hogy gazdasági alapot, hátországot teremtsen a hatalom további növeléséhez. Sokan közülünk azt mondják, hogy a rendszer egyre inkább a fasizmus felé tendál.[5] Nézzük, milyen jelenségek támasztják alá ezt az elképzelést.

1. Pártállam építése. Orbánék eltökélten igyekeznek kiszorítani minden pozícióból nemcsak azokat, akik ellenük vannak, hanem mindenkit, aki nem lojális hozzájuk: a köztársasági elnöktől az iskolaigazgatókig, a jegybankelnöktől a tévé-bemondónőkig mindenkinek talpnyalónak kell lennie. Ez nem csak az állami alkalmazottakra igaz, hiszen a gazdaságba is próbálnak minél mélyebben behatolni és kisgömböc módjára mindent bekebelezni. Mindez azt is jelenti, hogy egy esetlegesen megalakuló új kormányt gyorsan megfojtaná azon fideszesek tömege, akiket bebetonoztak az államapparátus és gazdaság kulcspozícióiba (pl. legfőbb ügyész hivatali ideje 9 év). Az Orbán-rezsim tehát „szalonképes” módszerekkel leválthatatlan, hiszen ha egy új kormány ezeket az embereket el akarná távolítani, akkor ő tűnne fel úgy, mint aki az „alkotmányos rend” ellen támad.

2. A "liberális demokrácia" felszámolásának, kiüresítésének folyamata. Az ún. fékek és ellensúlyok rendszeréből már alig maradt valami (egyéni képviselői indítványok és más trükkök a törvényhozásban, stb.) Egyre gyakoribb, hogy megpróbálják megfélemlíteni a politikai ellenfeleiket. Az állami alkalmazottak esetében ezt egzisztenciális nyomással érik el (az iskolaigazgatóktól a közmunkásokig mindenkinek százszor is meg kell gondolnia, mer-e nyilatkozni akár a facebook-on is a rezsim ellen). Általában pedig felhasználják ehhez az államapparátust (rendőrség, adóhatóság), vagy esetleg a felhergelt tömegeket (pl. békemenet, a menekültek elleni fizikai erőszak tolerálása).

3. Lebutított, gyűlölködő propaganda. A nacionalista propaganda, a bűnbakképzés és a félelemkeltés – főként az idegenek és a „külföldi ügynökök” ellen –  az utóbbi években már nem csak mellékesen jelenik meg, hanem a kormánykommunikáció gerincét alkotja. Az érem másik oldala az Orbán körül kialakuló személyi kultusz: a Vezető tévedhetetlen, bírálhatatlan, a személye garantálja a nemzet jólétét és biztonságát. Ez a végletekben gondolkozó, fekete-fehér látásmód hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta polgárháborús hangulat alakult ki. Egy adott politikai tábor tagjai nem úgy tekintenek a többi táborra és főleg annak vezetőire, mint versenytársakra, hanem egyre inkább úgy, mint a sátán ügynökeire, akiket meg kell semmisíteni, de legalábbis örökre el kell szigetelni a hatalomtól. Ezt segíti elő az is, hogy a különböző táborok hívei különböző médiából tájékozódnak, így egyfajta párhuzamos valóságokban élnek. A fanatikusokat immáron semmiféle észérv vagy tapasztalat nem késztetheti elgondolkodásra, és álláspontjuk megváltoztatására.[6]

4. Szegényellenesség. A gazdaság- és társadalompolitika a társadalom szegényebb rétegeit összességében hátrányosan érinti. Az adók elsősorban a szegényeket sújtják (pl. egykulcsos jövedelemadó), a kedvezmények elsősorban a gazdagabbakat segítik (pl. CSOK, GYED extra, rezsicsökkentés a korábbi gázár-támogatás helyett), a segélyeket csökkentik vagy az inflációnál kisebb mértékben növelik, és egyéb szegényellenes intézkedéseket hoznak, pl. leépítik a szociális szférát, szigorítják a börtönbüntetéseket.

5. Militarizmus. Tízmilliárdokkal növelik a hadsereg anyagi támogatását,[7] lőtereket építenek, törekszenek az oktatás militarizálására (katonai alapismeretek, küzdősportok, lövészet bevezetése, még az óvodáknak is Honvédelmi Intézkedési Tervet kell készíteni[8]…)

Ezek a tendenciák külön-külön nem feltétlenül adnának okot arra, hogy fasizmussal riogassunk. Azonban látni kell, hogy ezek egy összefüggő rendszert képeznek, és nem úgy tűnik, hogy van békés visszaút a liberális modellhez.

A Fidesz működését lehet „antidemokratikusnak” nevezni, de az ún. „demokrácia” most is ellátja fő feladatát: a legtöbb elégedetlen ember továbbra is abban bízik, hogy a rendszeren belül, jogkövető módon leválthatja a hatalmat és jobbá teheti életét. Orbán Viktor és oligarchái pusztán következetesek: a kapitalista verseny törvényei szerint minél jobban meggyengítem a versenytársam, minél többet ártok a konkurenciának, minél tökéletesebben stabilizálom az elért pozíciómat, annál jobb nekem.

Idealizmus lenne mindezt arra fogni, hogy a véletlen szeszélye folytán egy Orbán nevű pszichopata maffiózó került hatalomra és csapdába ejtette az országot. Ez igaz, de nem véletlenül történt. Egyfelől látni kell, hogy, – főleg a 2008-as válság óta – világtendencia a fasizálódás, elég Trumpra, Dutertére, vagy a népirtásba egyre jobban belebonyolódó Erdoganra utalni. Másfelől figyelembe kell venni, hogy a liberális demokrácia, a jogállam mindig is elsősorban a gazdag, fejlett országokban működött, a közepesen vagy gyengén fejlett országokban többnyire ingatag volt. Ennek fő oka nem az itt élők tudatlansága és „ázsiai mentalitása”, ahogy egyes burzsoá ideológusok hangoztatják, hanem a következő. A tőkehiány miatt a vállalkozói csoportok nehezen tudják felvenni a versenyt a gazdagabb országok tőkéseivel. Emiatt az államnak kulcsszerepe van abban, hogy segítse a túlélésben és a fejlődésben a vállalatokat, nemcsak a többi, háttérbe szorított tőkés rovására (hiszen mindenkit nem tud segíteni, arra messze nincs elég pénze), hanem a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek kárára. Tehát a magántőke az államtól függ és viszont; az állam a korrupt bürokrácián keresztül a politikai csúcsvezetéssel szövetséges tőkés köröket segíti a túlélésben, a terjeszkedésben. A korrupció a rendszer lényegi alkatrésze, így szükségszerűen hatja át az egész társadalmat.[9]

Ily módon akárki kerülne is hatalomra, túl nagy változást nem várhatunk tőle. Különösen igaz ez a Jobbikra. Sok ember (főleg a szegényebb régiókból) már (naiv módon) csak bennük bízik, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta. Ezek az emberek az eddig regnáló politikusokat nem pusztán leváltani, azaz ellenzékbe küldeni akarják: gyűlölik őket, és a legkeményebb büntetést akarják kiosztani nekik. Másfelől egyre jobban félnek a náluk is rosszabb sorban élő „lumpen” rétegektől, akiknek jelentős része történetesen bőrszíne miatt jól azonosíthatóan más etnikumhoz tartozik. A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne; főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akiket a tömegek gyűlölnek, mert pl. meglopják őket.

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, a bejutásra esélyes pártok közül talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 1914 előtt keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?)

Jelen pillanatban még nem teljesen kizárt, hogy 2018-ban a kiépülő és fasizálódó „irányított demokrácia” fullasztó börtönét le lehet váltani, de ami esetleg jönne helyette, annak sem lehet igazán örülni. Még a saját választóinak többsége sem hisz abban, hogy a "balliberálisok" érdemben tennének valamit a nyomor és más bajok ellen, pusztán azért szavaznak rájuk, mert Orbánt és rendszerét elviselhetetlennek tartják.

Mi anarchisták tehát nem azt mondjuk, hogy abszolút semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, és hogy teljesen mindegy, ki van kormányon. Természetesen valamivel kellemesebb lenne egy „jóléti” demokráciában élni, mint oligarchia-kapitalizmusban. Csakhogy az innen oda vezető út valószínűleg illúzió.

Egyes elvtársaink úgy érvelnek, hogy minél elnyomóbb és elviselhetetlenebb a rendszer, annál valószínűbb, hogy elsöpri majd egy forradalom. Ez a logika azonban meglehetősen spekulatív. Pl. attól, hogy minden csatornából ömlik a bevándorló-ellenes propaganda, nem közelebb kerülünk a kizsákmányoló rendszer megdöntéséhez, hanem inkább távolabb tőle.

Mi azt állítjuk, hogy a kapitalizmust és az államot nem lehet szavazgatással megdönteni, és ezért az alapvető problémákat sem lehet ilyen módszerrel megoldani. A háborúk, a menekültválság, a környezetpusztítás, a munkanélküliség, a nyomor stb. egy gigantikus, egymással összefüggő problémahalmaz, amely magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következik. Vagyis az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel.[10] A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van!) közeleg már az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és egyre nyilvánvalóbb kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni.

Tehát szerintünk nem az a legfontosabb, hogy elmész-e szavazni, és hogy kire szavazol. A szavazás nem megoldás, de önmagában a szavazástól való távolmaradás sem lehet az, még csak egy lépés sem a megoldás felé. Add le a voksod, vagy bojkottáld ezt a cirkuszt, vagy dobj zsíros szalámi-darabot[11] az urnába! Csak közben ne gondold, hogy ez forradalmi, állam-ellenes tevékenység! Inkább koncentrálj a lényegre: arra, hogy mit teszel annak érdekében, hogy megerősödjön a világméretű antikapitalista mozgalom, ami egyszer elsöpörheti az egész fennálló rendszert a mindenféle oldali politikusokkal és oligarchákkal együtt.

Ha szeretnél hasonló írásokról értesülni: https://www.facebook.com/anarchoinfo

Mindenki, aki tenni szeretne valamit egy elnyomó és kizsákmányoló rendszer ellen, szembekerül a hatalmat védelmező fegyveres szervekkel, elsősorban a rendőrökkel. Nap mint nap jönnek a hírek, hogy ártatlan vagy pitiáner „bűncselekményeket” elkövető (pl. droghasználó) embereket vernek össze vagy (főleg az USA-ban) lőnek le az állam pribékjei. Ez vezetett ahhoz, hogy elterjedt a rendszerellenes (pl. anarchista) körökben és szubkultúrákban az A.C.A.B. (= All Cops Are Bastards)[1] jelszó. Valóban minden rendőr egy szemét lenne?

Feltehetjük a kérdést általánosabban is: kik az ellenségeink és kik azok, akikkel szolidaritást vállalunk? Nem is olyan könnyű ez a kérdés, mint elsőre látszik. Természetesen a kizsigerelt munkások, a kirekesztett romák, a bántalmazott nők, stb. oldalán állunk és a korrupt politikusokat, meg az őket védő rendőröket utáljuk. De erre azt kérdezik a konzervatívok, hogy ha pl. egy munkás rendszeresen megerőszakolja a kislányát és ezért letartóztatja a rendőr, akkor mi azt követeljük, hogy hadd folytassa az erőszaktevő borzalmas tevékenységét? Természetesen nem!

A kapitalista rendszer, amiben élünk, totális. Minden viszonyunkba behatol és mindent a saját képére formál. Önzést, versengést, kegyetlenséget, szorongásokat, boldogtalanságot termel ki. Mindannyiunkat eltorzít, megnyomorít, persze mindenkit másképp és más mértékben. Ez nem csak az ember gyerekkorában kezdődik, hanem már a születés előtt, a magzatkorban is, sőt, sok probléma transzgenerációsan öröklődik pl. epigenetikai úton.[2] Ily módon valahol mindenki a rendszer áldozata (a kőgazdagok is), és mi csak úgy lehetünk következetesek, ha ezen az elvont szinten mindenkivel (az egész emberiséggel) szolidárisak vagyunk. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez csak egy absztrakt szolidaritás, amelyből nem feltétlen lesz cselekvés. Ugyanis a legtöbb ember valamilyen módon és (nagyon különböző) mértékben maga is részt vesz az elnyomásban (pl. veri a gyerekét vagy szidja a sötétebb bőrűeket), illetve haszonélvezője a kizsákmányolásnak (pl. azok a férjek, akik a feleségükre hagyják a házimunkát).

Ez egy hihetetlenül bonyolult rendszer és ezen a szinten nem érdemes túl sok energiát fektetni abba, hogy méricskéljük, kit nyom el jobban a rendszer és ki mennyire vétkes ennek fenntartásában. Első körben azt lehet mondani, hogy minél több elnyomott csoportban van egyszerre valaki (pl. fogyatékkal élő munkanélküli roma nő), annál rosszabb a helyzete[3], és annál egyértelműbb, hogy ki kell állni mellette (…és mellesleg annál gyomorforgatóbb, amikor a tehetős családba született vagy épp állami megrendeléseken meggazdagodott jobbosok az illető saját felelősségéről papolnak).

Emellett azonban nem lehet eltekinteni attól, hogy valaki hogy viselkedik másokkal. Annál inkább megjelenik ténylegesen, a gyakorlatban is egy adott ember felé a szolidaritásunk, minél inkább felvállalja ő is a szolidaritást más elnyomottakkal. A minimum az, hogy ne akarjon elnyomni másokat, hanem inkább empatikusan, segítőkészen álljon hozzájuk. Első körben a mindennapi életben, a másodikban pedig a napi politikában (pl. ne támogassa a kormány elnyomó intézkedéseit). A legmagasabb szintű szolidaritás akkor jelenik meg, amikor közösen, életünket is kockáztatva szembeszállunk a hatalommal, aminek csúcspontja a rendszer elleni általános felkelés, forradalom. Ekkor pedig nem elsősorban az illető „előéletét” kell nézni, pl. hogy x éve milyen bűnöket követett el. Hiszen ha csak szent életű, teljesen tiszta lelkű emberekkel akarnánk összefogni a rendszer megdöntésére, akkor ítéletnapig várhatnánk, míg összejön a kritikus tömeg. Tehát az alapvető kérdés az lesz, hogy az illető csatlakozni akar-e a forradalomhoz az egész emberiség felszabadítását szolgálva, passzív/semleges marad vagy ellenünk támad. Ez utóbbi esetben az illető saját maga teszi önmagát az ellenségünkké. Számos rendőr, katona vagy céges biztonsági őr lesz, aki a legbrutálisabb erőszakot is hajlandó elkövetni ellenünk az uralkodó elit parancsára (sőt, még örömét is lelheti ebben) és ők nem fognak meghatódni attól, hogy virágot nyújtunk át nekik egy tüntetésen.

Vannak egyértelmű esetek: egyfelől az olyan emberek, mint pl. Orbán (mondhattuk volna azt is, hogy Putyin, Trump, Kim Jong Un, vagy Rothschild) tudatosan szervezik az elnyomást és a kizsákmányolást a saját hatalmuk és vagyonuk növelése érdekében. Ők egyértelműen az ellenségeink. (De még őket sem dehumanizáljuk és azt sem szeretnénk, ha a gyűlölet elhomályosítaná és dogmatikussá tenné a gondolkodásunkat.) Általában is minél gazdagabb és hatalmasabb valaki, annál valószínűbb, hogy fontosabb neki a pozíciója, mint a mi életünk.

Másfelől a bántalmazott gyerekek, a megerőszakolt nők, az identitásuk miatt összevert transzneműek mellett akkor is ki kell állni, ha épp ők helytelenül is szoktak cselekedni és ha nem jutnak el oda, hogy fel akarjanak lépni sorstársaikért is. Amikor pl. egy fideszes kiskirály elagyabugyálja a feleségét, akkor mi elvi szinten is mindenképp szolidárisak vagyunk a nővel, de kimegyünk pl. egy olyan tüntetésre is, amely a nők elleni erőszakra hívja fel a figyelmet. Csakhogy elképzelhető, hogy ugyanez az asszony a leghangosabb szószólója annak, hogy a romákat ostorral kell munkára kényszeríteni, a migránsokat pedig géppuskákkal kell fogadni a határoknál. Ekkor ő nyilván nem lehet részese annak a küzdelemnek, amit az elnyomás megszüntetéséért folytatunk. Saját magát zárja ki abból, hogy szolidárisak legyünk konkrétan vele.

A rendőrség elsődleges társadalmi szerepe az, hogy megvédje az uralkodó osztály érdekeit, ránk kényszerítse az állami vezetők akaratát. Az egy tévhit, hogy azért hozták létre a rendőrséget, hogy a szegény öreg nénit megvédje az útonállóktól.[4] Az sem teljesen igaz, hogy a rendőr is csak ugyanolyan ember, mint a többi. Ugyanis vannak tudományos kutatások arról, hogy aki rendőrnek megy, az átlagosan tekintélyelvűbb és agresszívebb, mint a többi ember.[5] Ugyanakkor a rendőrök és a börtönőrök is bérmunkát végeznek, ki vannak téve a feletteseik és a kormány szeszélyeinek.[6] Egy részük (ez kevésbé igaz a rohamrendőrökre és a magas rangú tisztekre) komolyan gondolja, hogy ő a becsületes embereket védi. Köztük is vannak, akik felismerték a rendszer embertelenségét és egy tényleg komoly és széleskörű forradalomban átállnának a forradalmárok oldalára. És ez fontos is, hiszen anélkül, hogy az átállások, de legalább a dezertálás és a szabotázs jelentős méretekben elharapózna a fegyveres szerveknél, nehezen lehet sikeres akármilyen forradalom. Ebből a nézőpontból nemcsak hamis, hanem konktraproduktív is a rendőröket általánosítva szapulni.

Tehát alapvetően minden elnyomottal, kizsákmányolttal és kifosztottal szolidárisak vagyunk, (kivéve, ha az illető maga döntött úgy, hogy nem lesz szolidáris másokkal, lásd pl. a nácikat). Arra törekszünk, hogy összefogjunk, és együtt felszámoljuk ezt az elnyomó rendszert. Ehhez meg kell ismerni a rendszer működését, beleértve azt, hogy milyen módon nyomja el az egyes csoportokat. Akkor kezd el pl. egy átlag munkás szolidáris lenni egy transzneművel, ha megérti, hogy nem feltűnési viszketegségből öltözik számára meghökkentő ruhákba, épp ellenkezőleg, rengeteg bántást és hátrányt kell elviselnie emiatt.

Azonban az osztályszolidaritásnak kitüntetett szerepe van. Az elnyomott nők, melegek és transzneműek az etnikai kisebbségekkel összefogva sem tudják megdönteni a kapitalizmust. Ennek egyik oka, hogy az ő helyzetük elvileg a kapitalizmuson belül is rendezhető és sokan közülük abban reménykednek, hogy majd jön egy új, humanista, felvilágosult stb. kormány és megoldja a problémáikat. A társadalom alapját jelenleg a kapitalista termelési viszonyok képezik és az informáltság, a jóindulat, az egymás elfogadása önmagában édeskevés a megdöntéséhez. Ehhez az kell, hogy felismerjük magunkban és egymásban a kapitalista rendszer áldozatát, az elidegenedett, értelmetlen munkára kényszerített, biorobotként működő proletárt. Aztán pedig az, hogy elutasítsuk ezt a szerepet és másként akarjunk élni. Nagyon másként. És annyira nagyon akarjuk, hogy el is kezdjünk agitálni, szervezkedni, harcolni.

Kovács Lajos írása

Az első világháború történelmi jelentősége nem vitatott, a „Nagy háború” véget vetett a „hosszú tizenkilencedik századnak”. Ugyanakkor a háborút lezáró, évekig tartó forradalmi hullám a „rövid huszadik század” indító és egyben meghatározó eseménysorozata volt. A háborús és a forradalmi események egymáshoz kapcsolódó láncolata új alapokra helyezte a világ politikai és részben gazdasági életét, ezért fontos értelmezni a forradalom jelenségét. Hogyan vetett véget a forradalom az évekig tartó véres háborúnak, és miért beszélhetünk világforradalomról? Hol volt az események centruma, és milyen utat járt be a forradalom? Hogyan ért véget a világforradalmi hullám? Ezekre a kérdésekre próbálok meg rövid választ találni.

A forradalmi hullám jelentősége

Az első világháborút követő világforradalom a 20. század alapvető jelentőségű eseményláncolata. A forradalommal összefüggésben két olyan mozgalom került hatalomra, két olyan alrendszer jött létre, melyek meghatározták a történelem menetét. A fasizmus a század első felének, míg a „szocializmus” elsősorban a század második felének volt a legfontosabb világtörténelmi jelensége.

A forradalom leverésének egyik eszköze, illetve a forradalom utáni visszarendeződés és egyben a forradalmi út helyett kínált alternatíva volt a fasizmus gyűjtőnéven[1] említett társadalmi-politikai rendszerek létrehozása. A fasizmus ideológiák különféle arányú keveréke, a hatalom megszerzésére irányuló politikai mozgalom, és egyben totalitárius politikai rendszer. Történetileg a forradalmi fellendülés által kiváltott rémületre adott hatalmi reakció – mint Olaszországban, ahol a gyárfoglaló és földfoglaló mozgalmak által is felerősített hatalmi vákuum a nagyiparos és nagybirtokos réteg egyes csoportjait, illetve a politikai elit egy részét arra késztette, hogy egy újfajta mozgalmat segítsen hatalomra, mely a társadalmi rend helyreállítását tűzte ki célul: a fasizmust. Más országokban, bár hatalomra nem sok helyen kerültek a forradalmi időszakban, de a fasiszta és pre-fasiszta csoportok, katonai különítmények aktívan közreműködtek a forradalmi jelenségek elfojtásában, illetve a forradalom utáni megtorlásban[2]. De a fasizmus nemcsak reakció, hanem egyben preventív ellenforradalom is, a németországi nemzetiszocializmus hatalomra juttatásában nem kevés szerepe volt az esetlegesen forradalmasodó munkásosztálytól való félelemnek a politikai-gazdasági elit köreiben. A forradalom utáni bő két évtizedet a korszakot leginkább meghatározó jelenség nyomán joggal nevezhetjük a fasizmus korának[3].

A forradalom egyik lehetséges útja volt az oroszországi események sora, a szociáldemokrácia bolsevik szárnyának hatalomra kerülése. Ez a fejlemény a szociáldemokrácia radikális szárnyának forgatókönyve alapján zajlott: a megszerzett hatalom birtokában a gazdaság és a társadalom „szocialista” – a vizsgált időszak során a „kommunista” szó használata vált általánossá – átalakítása, a kapitalizmushoz képest egy alternatív termelési rendszer kialakítása. Bár az átalakulás iránya, a bolsevik forgatókönyv folyamatosan módosult[4], a megalakuló új államalakulatot, a Szovjetuniót a győztes oroszországi forradalom termékének tekintette a közvélemény többsége. Ez az önmagát szocialistának nevező[5] formáció a 20. század második felének meghatározó államrendszerévé vált, a kétpólusú világ egyik pólusává, ami évtizedekre sajátos karaktert adott a világ társadalmi-politikai arculatának. A „szocialista” rendszer bukása egyben a „rövid huszadik század” lezárulását is jelentette.

Forradalom

A forradalom, mint társadalmi-politikai jelenség a nagyléptékű gazdasági-társadalmi átalakulások kísérője. A gazdasági szerkezetváltások minden korban jelentős feszültséget generálnak. A kapitalizmus árutermelési rendszerének uralkodóvá válása az utóbbi két-három évszázad legfontosabb világtörténeti folyamata, és ez a folyamat minden régióban forradalmak kirobbanásával járt együtt. Nyugat-Európában, tehát a világrendszer első centrumában ez zajlott a 19. század első felében[6], és Kelet-Európa 20. századi forradalma szintén tekinthető e történelmi átalakulás kísérőjének. A globalizálódó kapitalizmus kialakította a maga világrendszerét, kialakult a centrum, a perifériák, és a kettő között a félperiféria régiója. Történetileg a félperifériás régiókban alakul ki lázadó munkásmozgalom, így mai szemmel visszanézve nem meglepő, hogy Kelet-Európa vált a forradalom epicentrumává - bár ez akkor egyáltalán nem volt evidens.

Az általunk tárgyalt időszak kezdő dátuma 1917, az oroszországi forradalom kezdete, záró dátumnak pedig 1923 tekinthető, a bulgáriai felkelés, illetve a szászországi és thüringiai tanácskormányok, valamint a hamburgi felkelés bukása. A forradalom kirobbanásának közvetlen oka a háború volt. A tömeges halál, a hátországi nyomor elmélyülése, a gazdaság összeomlása végsőkig növelte a lakosság elkeseredését. Az elsődleges követelés, a legfontosabb mozgósító jelszó a béke volt. Oroszországban a forradalmi események elsodorták a cár bukását követő Ideiglenes kormányt, elsősorban azért, mert az új kormány is folytatni kívánta a háborút. A Központi Hatalmak országaiban a fronton és a hátországban egyaránt a kitört forradalom vetett véget a háborús politikának. Az első világháború befejezését végül a német flottánál kitört lázadás hozta el, amit követően napok alatt összeomlott a császári rendszer.

A háborús vereség és a forradalom elsöpörte a nagy közép- és kelet-európai birodalmakat. Általában egy adott országban a központi hatalom, az állam megrendülése forrongásokat, lázadásokat okoz, különösen ha korábban erős elnyomó apparátus működött, így a császári, cári dinasztiák bukása a forradalmi folyamatok további kiterjedését eredményezte.

Nem elhanyagolható tényező, hogy a háborút megelőző korszakban hangsúlyosan jelen volt a közhangulatban a forradalmi változások iránti igény. Új, eszközeiben gyakran forradalmi művészeti, kulturális mozgalmak bontakoztak ki, és a munkásosztály egy viszonylag jelentős szektora a kapitalizmus meghaladását hirdető pártokat, mozgalmakat támogatott.

„Avantgarde pártok és avantgarde művészeti irányzatok, a társadalmi cselekvés legkülönbözőbb formái fémjelezték a felgyülemlett feszítő-robbanó erők mértékét.”[7]

A háborús időszak propagandája egy időre ellensúlyozta a rendszerellenes mozgalmakat, de az egyre inkább értelmetlennek tűnő vérontás, a háborús nélkülözés keserű valósága lassan érvénytelenítette a háborús mozgósítás erejét.

Miért világforradalom?

Az 1917-1923 között zajló forradalmi hullám világszerte egymással összefüggő, egymásra ható forradalmi eseménysor volt. Az események Oroszországban kezdődtek, ami nem volt teljesen meglepő. T.G. Masaryk, a háború után megalakuló Csehszlovákia első elnöke így ír a jellemzően Világforradalom címet viselő emlékirataiban a háború kitörésekor képviselt álláspontjáról: „Én attól féltem, okulván a japán háború tanulságain, hogy Oroszország nem fog győzni s erre újabb forradalom fog kitörni Oroszországban.”[8] Ez így is történt. A háború előrehaladtával minden hadviselő országban sűrűsödtek a háborúellenes megmozdulások, sztrájkok, frontbarátkozások. Petrográdban 1917 február 25-én (március 8.) a sztrájkoló munkások csatlakoznak a nőnapi felvonuláshoz, majd a tiltakozás forradalomba csap át.

„Oroszország olyannyira készen állott a társadalmi forradalomra, hogy a petrográdi tömegek a cár bukását az egyetemes szabadság, egyenlőség és közvetlen demokrácia proklamációjának tekintették.”[9] Az országot hetek alatt elöntötte a forradalom, és megjelentek a forradalom autentikus szervezetei: „alulról, spontán módon szerveződött tanácsok (szovjetek) ezrei gombamód bújtak elő.”[10] Az oroszországi forradalom híre gyorsan bejárta a világot. Nem volt ez másként már 1905-ben sem,[11] de 1917-ben a háború által felerősített osztályszembenállás időszakában különösen erősen érvényesült a fellazító hatás. A Habsburg birodalom cenzúrai statisztikái szerint a cenzúrázott katonalevelek egyharmada a forradalmi Oroszországtól, másik harmada a forradalomtól remélt békét, míg a levelek egyötöde mindkettőtől együttesen[12]. A szervezett munkásmozgalom már évtizedek óta várt erre a jelre, és most a várakozás kiterjedt nemcsak általában a munkásosztályra, de a politizáló közvéleményre is. A hadviselő országokban megszaporodtak a sztrájkok, több helyen is illegális üzemi tanácsok alakultak, majd 1918-ban világméretűvé terebélyesedett a forradalmi hullám.

A forradalom lángjai a háború vesztes országaiban csaptak a legmagasabbra. Németországban a császárság összeomlását követően évekbe telt a köztársaság megszilárdítása. 1919-ben a januári és márciusi berlini harcok és a bajor Tanácsköztársaság mellett több rövid életű, városi tanácskormány is alakult, miközben a nagyobb iparvidékeken a munkásság jelentős része akár fegyveres harcra is készen állt. A Ruhr-vidéket az 1920-as Kapp-puccs utáni általános sztrájk leverése során, míg a thüringiai és szászországi iparvidéket az 1921-es „Marzaktion” után sikerült a kormánycsapatoknak pacifikálni. Az 1923 októberi hamburgi felkelés volt a forradalmi hullám legutolsó fellángolása[13]. Magyarországon a háború után a polgári kormány nem tudta hatalmát megszilárdítani, ezért országos hatókörű tanácskormány alakult, melyet külföldi intervenciós csapatok döntöttek meg. Rövid ideig fennálló regionális tanácskormányok alakultak több helyen is, például Szlovákiában, és a romániai Zsil-völgyében. A balkáni délszláv régióban a háború után még hosszú hónapokig tevékenykedtek „zöld gárdák”, forradalmi szabadcsapatok. Bulgáriában sajátos „parasztdemokrácia” alakult, mely ugyan keményen fellépett a kommunista szerveződések ellen, de még így is túlságosan forradalmi volt a polgárság számára, így 1923-ban puccsal megdöntötték a kormányt, majd véresen leverték az ezt követő kommunista felkelést. A baltikumi régióban, Finnországban hónapokig elhúzódó harcok során, német csapatok segítségével állították helyre a rendet 1918-1919 során. Az újjászülető Lengyelországban szintén több hónap alatt sikerült felszámolni a keleti területek „parasztköztársaságait” és az iparvidékek munkástanácsmozgalmait. Az Antant országait sem hagyta érintetlenül a forradalmi fellendülés. A leghevesebb küzdelmek Olaszországban zajlottak, melyek csúcsát a föld-és gyárfoglaló mozgalmak jelentették 1919-1921 között. Angliában, Franciaországban sőt még Svájcban is sztrájkhullámok voltak 1918-1919-ben. Spanyolország 1917-1919 közötti időszakát „bolsevik két évként” emlegetik[14].

Az Európán kívüli világ is megmozdult.

Az amerikai kontinensen több országban is zajlottak harcok. Mexikóban már 1910 óta folytak változó hevességű forradalmi küzdelmek, és bár a mozgalom a tízes évek végére már túl volt a zenitjén, Zapata és Villa csapatai visszaszorultak, de a forradalom felszámolása elhúzódott 1921-ig.

Az Egyesült Államokban az első világháború utáni időszakot kisebb-nagyobb sztrájkhullámok jellemezték, illetve a forradalmi hullám begyűrűzését megakadályozandó, állami szintről folytatott antikommunista hisztériakampány, amit munkásmozgalmi aktivisták ezreinek bebörtönzése kísért.[15] Jellemző epizód, hogy ebben az időszakban alakult újjá a Ku-Klux-Klan, mely a rasszizmus mellett a munkásmozgalom elleni harcot is képviselte. Az általános hisztéria légkörében 1920-ban tartóztatták le Saccót és Vanzettit, két anarchista munkást, akiket a világméretű tiltakozás ellenére hozott, vitatott ítélet nyomán 1927-ben kivégeztek[16]. Nevük azóta is a politikai koncepciós perek áldozatainak szimbóluma. Kanadában 1919-ben öthetes általános sztrájk zajlott.

Dél-Amerikában a legnagyobb hullámokat Argentínában keltette a forradalmi vihar. 1919 januárjában zajlott Buenos Airesben a „tragikus hét”, melynek során az utcai harcokban sok száz ember veszítette életét, 1921-ben pedig Patagóniában bontakozott ki lázadás.

Afrikában, melynek nagy része gyarmat volt ebben az időben, nem volt ilyen magas szintű küzdelem, de az jellemző, hogy 1919-ben került sor az I. Pánafrikai Kongresszusra Párizsban, mely egy lépés volt a gyarmati uralom felszámolása felé. Egyiptomban szintén 1919-ben zajlott az ország nagy részére kiterjedő felkelés, melynek során földfoglalásokra is sor került.

Ázsia sem maradt mozdulatlan. Kínában 1919-ben antiimperialista modernizációs mozgalom bontakozott ki, a „május 4” mozgalom. Japánban sztrájkmozgalom, Irakban 1920-ban felkelés zajlott. Indonéziában demokratikus reformokat vezettek be. Indiában megerősödött a függetlenségi mozgalom, 1919 tavaszán országos általános sztrájk is zajlott.

Világszerte eluralkodott a társadalmi nyugtalanság, és ahol nem is voltak konkrét harcok, ott is „volt valami a levegőben”. Ki dühösen, ki félve, de nagyon sokan reménykedve várták az események továbbterjedését.

A forradalom centruma

A forradalom központi helyszínei Németország és Olaszország, valamint az ettől keletre fekvő területek voltak – ahogy Hobsbawm írja :

„A forradalom Vlagyivosztoktól a Rajnáig elsöpört minden rendszert.”[17]

A térséget a 19-20. századforduló időszakában modernizációs folyamat jellemzi – természetesen nagyon eltérő fejlettségű területeket találunk ebben az óriási térségben. A kapitalista árutermelés viszonyai – a bérmunka, a piaci gazdálkodás -, technikája – nagyüzemi ipari termelés – megérkezett, uralkodóvá vált, illetve kijelölte a jövő útját. Hozzá kell tenni, hogy Kelet-Európa jelentős részén egyenetlen volt a fejlettség szintje, nagyon jellemző a város és vidék közötti különbség, illetve a szigetszerű fejlődés, azaz civilizációs, modern „szigetek” létrejötte (nagyvárosok, iparvidékek).

A háború reménytelensége után a kibontakozó forradalmi változásoktól a társadalom minden rétege várt valamit. A politikai, gazdasági, értelmiségi elit sok helyen az önálló államiság megvalósulását, esetleg területi terjeszkedést várt. A lakosság többsége földművelő volt, a parasztság a földhöz jutásban bízott. A munkásosztály aránya a legtöbb országban alacsony volt ugyan, de ők a szigetszerű fejlődés miatt koncentráltan, és gyakran jól szervezetten voltak jelen. A forradalmi időszak tetőpontján a munkásság egy része megpróbálta átvenni az üzemek irányítását: az egész régióban munkástanácsok alakultak mindenhol, ahol jelentősebb létszámú munkásság volt. A közvélemény, az átlagember számára világos volt, hogy vége van a régi világnak. Ezek után bármilyen irányba mehetnek a dolgok, még az is lehet, hogy a világforradalom fog győzni. Hogy ez pontosan mit is jelent, kevesen vélték tudni, de az új eszmékbe vetett optimizmus széles körű volt. Thomas Mann így írt 1919 tavaszán: „A kommunizmus, ahogy én értem, sok jót és emberit tartalmaz: célja végül is általában véve megszüntetni az államot, amely mindig megmarad hatalmi szervnek, emberivé tenni a világot és megfosztani mérgétől, depolitizálása révén. Alapjában véve kicsoda ellenzi ezt?”[18]

A forradalom útja

A fejlődő, világrendszerré váló kapitalista árutermelés létrehozta a saját ellenzékét is. A rendszer meghaladását céljává kitűző munkásmozgalom a centrum országaiban és részben Kelet-Európában is politikai és társadalmi tényezővé vált a 19-20. század fordulójára. Németországban a szociáldemokrácia a legszervezettebb politikai mozgalom volt, milliós tagsággal, pártfunkcionáriusok ezreivel, helyi csoportokkal, komoly tömegsajtóval, széles támogatói bázissal. A rendszer megdöntésének perspektíváiról nemzetközi szinten folyt az eszmecsere. A II. Internacionálé, és az attól balra álló szerveződések[19] programszinten hirdették a kapitalizmus meghaladását. A háború kitörése összezilálta a rendszer ellenzékének sorait, a korábban nagyhatalmúnak vélt mozgalmak többsége feloldódott a háborús nemzeti összefogás sűrű masszájában. Habár a háborúellenes, pacifista szervezkedés hamar megindult,[20] de a rendszerkritika 1917-ig nem találkozott tömeges méretekben a növekvő háborúellenes indulatokkal. Egyre többen akartak békét, de hogy a béke eléréséhez magát a rendszert kell megdönteni, ez egyelőre kevesek számára vált világossá. E folyamatnak az oroszországi forradalom vált a katalizátorává. 1918-ban már országos sztrájkhullámok vonultak végig elsősorban a Központi Hatalmak országain, és sorra alakultak az illegális üzemi tanácsok Németországban és a Habsburg birodalom nagyvárosaiban, iparvidékein, s megindult a forradalmi erjedés.

1918 őszén a katonaság lázadása után a nagy múltú dinasztiák hetek alatt összeomlottak, az orosz példa nyomán a hatalmi vákuum időszakában az alulról szerveződő forradalmi szervezetek átvették a tényleges irányítást, miközben ezzel szoros összefüggésben a kapitalizmus megdöntésén munkálkodó szerveződések lázas sietséggel igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat, és nem kevésbé sietős módon kidolgozni a saját forradalmi programjukat. Ez utóbbi tevékenység nem maradt meg az elméleti fejtegetések szintjén, hiszen nemcsak Oroszországban, de Németországban, Ausztriában és Magyarországon is hatalomra kerültek a kapitalizmusellenes pártok. A felmerült problémákat különféleképpen oldották meg, és ez a megoldás többnyire a forradalom leszerelését jelentette.

A tanácsmozgalmat alkotó, a forradalom kezdeti időszakában létrejövő autentikus szerveződések nem képeztek egységes mozgalmat. A különféle munkás- katona- és paraszttanácsok, továbbá a régió jelentős részében a folyamatok valódi irányítóivá váló nemzeti tanácsok  a résztvevők politikai irányultságától, korábbi tevékenységétől, illetve az adott helyi osztályviszonyoktól és külső körülményektől függően tevékenykedtek. A tanácsok adott területen hetekig-hónapokig a hatalom valódi birtokosai voltak.

A nemzeti tanácsok az újonnan alakuló nemzetállamok csíráját jelentették, ahol a résztvevők elismerték az állami függetlenség elérését elsődleges célnak. Csehszlovákiában, Lengyelországban, a szerveződő dél-szláv államalakulatban az államiság kivívásáért együtt munkálkodtak nem csak a polgári pártok, de a hagyományos szociáldemokrata csoportok egy része is.

A falusi paraszttanácsok leginkább a földművesek földhöz juttatását koordinálták, eltérő mértékű radikalizmussal. Ahol nagymértékű volt a földéhség – a régió nagy részében -, és különösen szegény a falusi lakosság, ott a módszerek is ennek megfelelően radikálisak voltak: a parasztok felosztották maguk között az elűzött földbirtokosok és az egyházak földjeit. Nemzetiségi területeken[21] ezt a tevékenységet gyakran felkarolták a nemzeti tanácsok is, de természetesen elsősorban a más nemzetiségű birtokosok esetében.

A katonatanácsok a forradalom kezdetei időszakában játszottak fontos szerepet, amikor még egyes alakulatok együtt voltak – a legtöbb besorozott katona a frontról egyenesen haza sietett, gyakran a fegyverével együtt. A kialakuló, a forradalmi folyamatot megállítani kívánó új hatalmak tisztában voltak vele, hogy a hatalom birtoklásához fegyveres erőre van szükség. Ennek érdekében igyekeztek az egyes csapatok fölött a tényleges ellenőrzést gyakorló katonatanácsokat maguk mellé állítani, vagy ha ez nem ment, akkor semlegesíteni. Ez különösen Németországban komoly harcokkal járt. A szociáldemokrata vezetés az ellenforradalmi tiszti csapatok segítségével számolta fel a forradalmi alakulatokat, de ez hónapokig tartott. A legnagyobb ilyen csoportot, a Népi Tengerész Hadosztályt 1919 márciusában sikerült végleg feloszlatni.

A forradalom szempontjából a munkástanácsok váltak a tanácsmozgalom legfontosabb tényezőivé. Ennek több oka is volt. Az üzemekben volt a legnagyobb a szervezett, politikai tapasztalattal rendelkező aktivisták aránya – szemben a falusi lakossággal. A munkástanácsok egyidejűleg igyekeztek a háború után fellépő ellátási hiányosságokat orvosolni, vagyis újraindítani a termelést a háború végét követő zavaros időszakban, valamint javítani a saját helyzetükön, jobb munkakörülményeket, magasabb fizetést kivívni. Sok helyen eljutottak annak felismeréséig, hogy követeléseik úgy érhetnek célt, ha saját kezükbe veszik a gyár irányítását. Ezt időnként igen határozott formában tették meg. Egy korabeli beszámoló szerint Kende Tódor, a Kőbányai úti Ganz-Danubius-féle Gép és Vagongyár igazgatója elutasította a munkások segély iránti kérelmét, majd elhagyta irodáját, de „az udvaron záporeső módjára hullottak reá a pofonok, botütések, végigpofozták a gyár udvarán keresztül, az utcán is a villamosmegállóig, ahol aztán feldobták egy kocsira.”[22] Ez nem számít egyedi esetnek.

Ezen túl, mivel a hatalom központja a nagyvárosokban volt, az aktív, politizáló munkásság egy része a munkástanácsokon keresztül is igyekezett beleszólást nyerni az álam irányításába. A tanácsköztársaság elnevezés pontosan azt jelentette, hogy a hatalom, az állam elsődleges szervei a munkástanácsok által létrehozott testületek. Ez természetesen csak kisebb, városi méretekben valósult meg ilyen tiszta formában.[23] Oroszországban és Magyarországon a folyamatokat irányító, vagy irányítani próbáló kommunista pártok és a tanácsok viszonya összetettebb, ellentmondásosabb volt. Németországban az Általános Német Tanácskongresszus 1918. december 16-án lemondott a hatalomról, és az állam irányítását átruházta a következő évi választás nyomán felálló parlamentre.[24] De ott sem mentek ilyen simán a dolgok, a forradalom során kivívott munkásautonómia intézményeit, szerveződéseit, és nem mellesleg fegyverraktárait évekig tartó, súlyos harcok során számolta fel az új köztársaság államszervezete.

A forradalom továbbvitelén dolgozó szervezetek számára egyértelmű volt, hogy a harcot nemzetközi szinten kell megvívni. A Nemzetközi Munkásszövetség megalakulása óta több nemzetközi szervezet is működött, nem csak a II. Internacionálé, de anarchista internacionálék is. 1917 után sorra alakultak a magukat forradalminak tekintő szervezetek, kommunista pártok, uniók, szakszervezetek, melyek a kezdetektől törekedtek tevékenységük nemzetek fölötti összehangolására. A legismertebbé a III. Internacionálé vált, de működött szindikalista Internacionálé is, és 1923-ban baloldali kommunista pártok megalakították a Kommunista Munkásinternacionálét.[25] Nagyon korán, már 1918 januárjában összeült Petrográdon egy nemzetközi tanácskozás, melyen kilenc országból származó aktivisták vettek részt.[26] 1919 elején egy hasonló tanácskozáson már a III. Internacionálé alapító kongresszusát hirdették meg, melyre márciusban sor is került, bár az ott éppen zajló sztrájkok és utcai harcok miatt nem az eredetileg tervezett helyszínen Berlinben, hanem Moszkvában. A kongresszuson 21 ország 35 szervezetének küldöttei vettek részt, és az elfogadott platform megállapította: „Új korszak született, a kapitalizmus rothadásának, belső szétesésének a korszaka, a proletariátus kommunista forradalmának a korszaka”.[27]

Ezt így látták a forradalom résztvevői. „A nemzetközi forradalom kopog az ajtón. Álljatok a világforradalom szolgálatába, proletárok! …A forradalom – az élet.”[28] Ugyanakkor nem voltak biztosak benne, hogy egy adott országon belül rendelkeznek-e elég erővel a harc győzelmes megvívásához, tehát a világforradalom terjedése valójában élet-halál kérdése volt számukra.

Hobsbawm szerint: „Lenin programja... alapvetően azon a hazárdjátékon alapult, vajon sikerül-e az orosz forradalmat világforradalommá, de legalábbis európai forradalommá szélesíteni.”[29] Krausz Tamás szerint viszont Lenin szigorún a tényekből indult ki, mérlegelte az erőviszonyokat és elvetett mindenfajta „hazárdjátékot”, amit az is mutat, hogy Lenin számára az általános európai forradalom kibontakozásáig az orosz forradalom pozícióinak védelme volt a legfontosabb.[30] A kortársak számára sem tűnt ez „hazárdjátéknak”. „Minden ország proletariátusának egységes rohamot kell indítania a kapitalizmus ellen, amint a kapitalizmus is egységesen támad ma a proletariátus ellen.”[31]

Az „egységes roham” azonban korántsem volt egységes, az események hatására egyre komolyabb törésvonalak jelentkeztek a forradalmárok soraiban. Az első komoly szakítás a szociáldemokrata mozgalomban következett be. Az elbürokratizálódás miatt a szociáldemokraták balszárnyából kiszakadtak a kommunista pártok, bár igaz, egyes balos csoportok erre már korábban rászánták magukat, vagy soha nem is tartoztak oda. Ez a szakítási folyamat 1914-ben vált igen markánssá, amikor a szocialista pártok szinte mindenhol csatlakoztak a háborús oldalhoz, feladva korábbi békepolitikájukat.

A forradalom viharában több helyen is kormányzati tényezővé vált a szociáldemokrata párt. Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon koalíciós kormányok részesei lettek, és a demokratikus átalakulás programját szociális reformokkal bővítették. Volt ahol ily módon sikerült konszolidálni az új hatalmat, és volt ahol nem. Ez utóbbira jó példa Németország, ahol a szociáldemokrácia már évtizedek óta a szocializmust hirdette, majd hirtelen a hatalom birtokosává vált, de nem tudott mit kezdeni hatalmával. Összefogott a bukott császárság katonai és gazdasági elitjével, és először kivette az irányítást az alulról építkező forradalmi szerveződések kezéből, majd önként átengedte azt a polgári demokratikus erőknek.[32] Magyarországon ellentétes folyamat zajlott, a szociáldemokrata párt a polgári koalícióból kilépve csatlakozott – bár nem túlzott lelkesedéssel – a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Oroszországban a szociáldemokrata párt bolsevik irányzata már a háború kezdetétől felismerte, hogy a háború a kapitalizmus globális megnyilatkozásának válsága, így a háború elleni küzdelem egyben a kapitalizmus megdöntéséért vívott harc is egyben. 1917-ben a bolsevik párt sikeresen használta ki a hatalmi vákuumot, magához ragadta a hatalmat, és dinamikusan bővülő tagságára, valamint a társadalom többsége számára kedvező politikája[33] által kivívott támogatottságára alapozva sikerült azt megszilárdítania. Az igazi gondok ezután kezdődtek. Mivel a világforradalom fellobbanó tüzei nem álltak össze egyetlen hatalmas tűzviharrá, a problémák – éhezés, a termelés visszaesése, és különösen a minden oldalról folyó katonai támadás hosszú évei – hatására az orosz párt kénytelen volt módosítani korábbi elképzelésein. A gazdasági és politikai hatalmat centralizálták, és ez a munkások autonómiájának, illetve a többi forradalmi irányzatnak a felszámolását jelentette. A korábban tervezett mezőgazdasági kollektívák helyett a paraszti egyéni gazdaságok rendszere épült ki, ráadásul az új kormány a kapitalista államok megszokott külpolitikai, diplomáciai manővereit is folytatta. Lenin 1918 tavaszán megfogalmazta a szovjethatalom legfontosabb feladatait: „.meg kell valósítani a termékek termelésének és elosztásának legszigorúbb és mindenre kiterjedő nyilvántartását és ellenőrzését, fokozni kell a munka termelékenységét”[34] mert Lenin szerint ez jelenti a termelés társadalmasítását a gyakorlatban.

„Ma a forradalom… a szocializmus érdekében megköveteli, hogy a tömegek ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek a munkafolyamatot vezetők egyetlen akaratának.”[35] Habár Lenin a proletariátus hatalmáról beszélt, valójában úgy vélte, átmeneti korszak van, amikor a párt gyakorolja a proletárdiktatúrát. Nem lehet igazi munkásállamot létrehozni, mivel a munkásság számbeli kisebbségben van, ráadásul szétforgácsolt. Az államosítás minimálisra csökkentette a társadalmi ellenőrzés lehetőségét, majd ezt követte a NEP politikája 1921-től, ami Lenin szerint is „a kapitalizmus részleges visszaállítása” volt, „államkapitalizmus”.[36]

A forradalmi mozgalomban megjelentek a „győztes forradalmi hatalommal” szembeni kritikai hangok. Rosa Luxemburg, aki a baloldali szociáldemokrácia egyik legfontosabb teoretikusa volt, már 1918-ban, a börtönben ülve elemezte az orosz forradalom tanulságait. Bár az információknak csak korlátozottan volt birtokában, mégis lényegi problémákat tudott felvetni. A forradalom általános törvényszerűségét így fogalmazta meg:

„Az orosz forradalom ebben csak megerősítette minden nagy forradalom alapvető tanulságát, amelyek léttörvénye így hangzik: a forradalomnak vagy nagyon gyorsan és határozottan kell előrenyomulnia, vaskézzel le kell győznie minden akadályt s céljait mind magasabbra kell tűznie, vagy nagyon gyorsan visszavetik a kiindulópontra és az ellenforradalom elfojtja.”[37]

Miért tudtak sikeresek lenni a bolsevikok? Azért, mert szakítottak a szociáldemokrata gyakorlattal, mely szerint „… ha valamit érvényesíteni akarunk, először többségben kell lennünk. Tehát a forradalomban is: először toborozzunk „többséget”. A forradalom valódi dialektikája azonban a feje tetejére állítja ezt a parlamenti vakondbölcsességet: nem a többségen át vezet az út a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktika vezet a többséghez.”[38]

Viszont a bolsevikok Luxemburg szerint nem megfelelő módon használják a megszerzett többséget. Bírálta a földosztást, mert az csak egy új magántulajdonosi réteget hoz létre, bírálta a nemzetiségi politikát, mert az szerinte csak a nemzeti burzsoáziákkal való alkudozásról szól, és különösen bírálta a pártvezetés diktatórikus módszereit. A dekrétumok, a gyári felügyelők teljhatalma, a szigorú büntetések, amik a bolsevik intézkedésekben szerepeltek, elnyomják a tömegek természetes szabadságvágyát, és a kibontakozó újjászületést.

Vita volt a szovjet állam és a világforradalom sorsát illetően is. Az oroszországi baloldali csoportok a világforradalom sikerét tartották elsődlegesnek, mert úgy vélték, anélkül a szovjet hatalom is megbukik.[39] A németországi kommunisták egyik fontos teoretikusa, Karl Schröder úgy vélte, hogy a valódi Internacionálé nem pártok szövetsége kell hogy legyen, hanem a tanácsok nemzetek fölötti közössége. A kommunizmus alulról létrehozott gazdasági és szellemi föderáció, és nem egy centralizált világhatalom .[40]

Az események haladtak előre, és egyre több jel mutatott arra, hogy nem sikerül megdönteni a kapitalista világrendszert. A III. Internacionálé már 1921-ben így értékelte a helyzetet: „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő , a módszerek és célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett,lényegében, úgy látszik, lezárult.”[41]

A történész így összegezte a történteket: „Végül a Szovjetunió állami érdekei felülkerekedtek a Kommunista Internacionálé világforradalmi érdekein.”[42] Ezzel vitatkozva Krausz Tamás szerint nem az történt, hogy 1921 után a bolsevikok áttértek a hatalmi politikára, hanem egyszerűen elkezdődött egy új korszak – a világforradalom kora pedig lezárult.[43]

A forradalom vége

A háború utáni általános válság megoldására a polgári világ is kidolgozott megoldásokat. A leghatásosabbnak a kelet-európai térségben a wilsoni 14 pont nyomán kialakuló nemzetállamok bizonyultak. Az osztályharc helyett a nemzeti harc, az internacionalizmus helyett a nemzetállami nacionalizmus bizonyult erősebbnek, ráadásul a nemzeti irányú elterelés egyaránt sikeres volt mind a győztesek – Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Lengyelország, balti államok -, mind a vesztesek –Magyarország, Németország – oldalán.

Ezen túl a forradalom végét négy fő tényező hatása érte el.

A forradalmat katonai erővel leverték, valamilyen szintű ellenforradalmi erőszak mindenhol volt. Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban több százan, Németországban több ezren, Oroszországban pedig több százezren veszítették életüket - Kelet-Európában országonként e kettő nagyságrend közötti volt a halottak száma -, és sok tízezren kerültek börtönbe. A történeti kutatások mindenhol vizsgálták mennyire voltak véresek az összeütközések és leszámolások, az nagyjából biztosan kijelenthető, hogy az ellenforradalmi erőszak áldozatainak száma sokszorosa a forradalmi áldozatokénak.[44]

Fontos szerepe volt a társadalmi-politikai reformoknak. Finnországtól Görögországig sor került valamilyen földreformra. A korábbi nemzetiségi területeken, ahol a földbirtokos más nemzetiségű volt, ott még bőkezűbben osztogatták a földet. Ez természetesen leginkább látszatintézkedés volt, hiszen nem jöttek létre életképes parasztgazdaságok, de a parasztmozgalmakat sikerült leszerelni. A politikai rendszer alapos megreformálásra is sor került. Vagy újonnan hoztak széleskörű demokratikus és szociális törvényeket, de volt ahol a forradalmi időszak némely intézkedését hagyták érintetlenül. Az elfogadott jogszabályok azonban –egy-két kivételtől eltekintve - nem valósultak meg a gyakorlatban. A forradalom utáni korszak Kelet-Európája még a kor szintjén sem lett a demokrácia fellegvára.

A szociáldemokrata mozgalom szerepe gyökeresen megváltozott. A háború előtt ettől a mozgalomtól várták az új rendszer létrehozását, de a forradalom során kiderült, hogy erre nem csak nem képes, de nincs is szándékában kivívni a szocializmust. A szociáldemokrata pártok mindenhol visszafogni igyekeztek a forradalmi folyamatokat, és több helyen az ellenforradalmi erőkkel összefogva fojtották vérbe a mozgalmat. Száz év távlatából már látszik, hogy a szociáldemokrata mozgalom feladata, reformizmusának lényege az volt, hogy a munkásosztályt integrálja a politikai rendszerbe. Ezt a 20. század során sikeresen elvégezte, kitágította a polgári demokrácia kereteit, de a kapitalizmus meghaladása már hosszú ideje nem tartozik a mainstream szociáldemokrácia célkitűzései közé, és legfeljebb a propaganda szintjén szerepel a legradikálisabb szociáldemokrata szervezeteknél. A bolsevizmus szerepéről azóta is folynak viták, és politikai véleménytől függően lehet beszélni a Szovjetuniót illetően a forradalom győzelméről, elfajulásáról, illetve bukásáról. Az biztos, hogy a „létezett szocializmus” a világforradalom egyik lehetséges kifutása volt, de hogy ez mennyire jelent és jelentett-e egyáltalán alternatívát a kapitalista világrendszerhez képest, az kérdéses.

Az viszont vitán felül áll, hogy a világforradalom romjain születő fasiszta ideológia, mozgalom és diktatúra az ellenforradalom győzelmét jelentette. A fasizmus részt vett a forradalom leverésében, terepet adott az uralkodó osztály bosszújának, és a későbbiekben preventív ellenforradalmi tényezőként működött első történelmi korszakának lezárultáig, 1945-ig. Az ellenforradalomnak a fasizmus volt a legszélsőségesebb iránya, de Kelet-Európában ebben a korban a kormányzatok, politikai rendszerek még csak részlegesen mentek el idáig, és megmaradtak egy autoriter rezsim szintjén.

Az ellenforradalmi erőszaknak mindenhol volt szerepe a forradalmi hullám megállításában, a másik három tényező – tehát a szociáldemokrácia, a demokratikus reformok és a fasizmus - pedig különféle kombinációkban eredményezték az ellenforradalmi világ konszolidációját.

A világforradalom vihara, miután alaposan felforgatta a háború által amúgy is szétzilálódott világot, elvonult. De a rendszer újratermelte a problémákat, és ezek a problémák két évtizeden belül új, a korábbinál sokkal súlyosabb világégéshez vezettek. Azokra a kérdésekre, melyeket az 1917-ben indult világforradalom feltett, még ma sem született válasz.

Punk és politika

Politikai tartalom a magyarországi punk-mozgalomban, a kezdetektől napjainkig

I. A punk politikuma

A punk – amelyet definiálhatunk szubkultúraként, illetve kulturális vagy ifjúsági mozgalomként is – alapvetően politikai töltetű. A világról, a fennálló rendszerről, a társadalomról alkotott kritikus kép harsány megfogalmazása adja a punk-mozgalom lényegét. A modern társadalmakban folyamatosan bukkannak fel új szubkultúrák, ifjúsági divatok, új zenei irányzatok, melyek időnként megmaradnak szűk keretek között, de gyakran új irányt mutatnak a tömegkultúra számára is. A punk egy ezen stílusok közül, de annyiban különleges, hogy a leginkább politikai tartalommal telítődött irányzat[1]. A punk a legpolitikusabb szubkultúra, ezt kívánom a mozgalom történetének bemutatása során bizonyítani.

A punk politikuma kettős. Egyrészt van egyfajta punk-attitűd, ami legalább olyan fontos szerepet tölt be a 20. század utolsó negyedének kulturális életében, mint maga a szorosan vett mozgalom.

Ez az attitűd több elemből tevődik össze. A lázadás minden ifjúsági mozgalom alapeleme, ironikus módon még a rendpárti divatok[2] is képviselnek egyfajta lázadó hozzáállást. A nonkonformizmus fontos része a punknak. A fogyasztói társadalom, a divat elutasítása a kispénzű fiataloknak egyébként is rendkívül praktikus. „Úgyis csak szakadt ruhákra és a legolcsóbb piára van pénzünk, hát legyen ebből ideológia!” A punk, mint minden ellenkultúra, a hivatalos kultúra elutasítását jelenti. Mivel a punk kulturális tartalma elsősorban a rock-zenében jelentkezik, ezért a punk mindig az adott kor sikeres, népszerű divatirányzatait utasítja el, ez kialakulása idején, az 1970-es évtized közepén az éppen fellendülő disco-irányzat volt. Ezzel párhuzamosan magát a rock-sztár státuszát is elveti, hiszen az reprezentálja a divatot, az agymosást, a pénz hatalmát, és a társadalmi különbségeket is. A hivatalos ideológia, és ennek minden megjelenési formája – a reklámok, a tömegkultúra – a szépet, a jót, a sikert hirdeti, mintegy azt sugallva, hogy a világon alapvetően jól mennek a dolgok, és minden rendben van. A punk ezzel szemben negatív esztétikát képvisel: az élet nem szép, legyen hát minden csúnya, koszos, zajos. Nem mosolygunk, hanem vicsorgunk és ordítunk. Ebből fakad az irányzat agresszivitása is, bár ehhez hozzá kell tenni, hogy amikor tömegmozgalommá vált a punk, akkor a polgári világ és a hatalom részéről nagyon erős ellenállással találkozott, utcai verekedések, rendőrségi eljárások sorával kísérve. Ez az egyöntetű elutasítás azonban nem elnyomta, hanem csak megerősítette, és még keményebbé tette a mozgalmat.

A punk politikumát a punk-attitűd mellett a nyílt politizálás képviseli. A legtöbb punk zenekar megfogalmaz rendszerkritikát, ez tulajdonképpen a punk imázs része. Az autentikus punk helyzetéből fakadóan érzékeny a társadalmi, politikai problémákra, és mindig akadnak szövegírók, akik ezt rendszerellenes ideológiává tudják bővíteni. A színtér ilyen szempontból nagyon sokszínű, vannak kifejezetten apolitikusnak számító zenekarok, és vannak politikai manifesztumokat megéneklő bandák is. A hatalom, az elnyomó gépezet, a gazdasági kizsákmányolás mindenesetre a punk legfontosabb alaptémája. Ez a hozzáállás értelemszerűen radikális baloldali pozíciókat feltételez, nem véletlen, hogy a bekarikázott A-betű vált a punk egyik védjegyévé.[3] Az, hogy adott országban mennyire politikus a punk, sok mindentől függ, a társadalom általános állapotától, a politikai viszonyoktól, a politikai és társadalmi tiltakozó mozgalmak erősségétől, tehát nincs általános szabály. Az viszont tény, hogy a rendszerkritikus, vagy éppen nyíltan anarchista megmozdulásokon mindig lehet punkokkal találkozni, és a punk szubkultúra szorosan kapcsolódik a radikális baloldali miliőhöz[4]. Sok bandánál a politizálás kimerül anarchista jelszavak hangoztatásában, de vannak a punkok és a punkzenészek között szép számmal politikai aktivisták is.[5]

II.  A mozgalom kezdetei

A punk-mozgalom kialakulása 1974-75-re tehető, a helyszín New York. Egy egyszerű kialakítású, olcsó kis klubban minden este fellépési lehetőséget kaptak új hangzással próbálkozó zenekarok, akkor is, ha mindössze két-három akkord felhasználásával írták meg számaikat[6]. Az itt fellépő, később világhírűvé váló zenészek[7] többnyire nem politizáltak, sokkal inkább művészek voltak, semmint politikusok, de a punk kirekesztettsége többnyire náluk is jelen volt: drog, prostitúció, munkanélküliség, szegénység…  Habár sokféle zenei irányzat megjelent, itt még nem beszélhetünk egységes punk stílusról, de a szubkultúra számtalan eleme már megjelent, és a közönség soraiból kikerülő, képzőművészethez kötődő fiatalok már punk névvel illették az új szubkultúrát kis példányszámú folyóirataikban[8].

A punk végül Angliában vált tömegmozgalommá, nem véletlenül. A szigetország indította útjára az egyre újabb ifjúsági divatokat, szubkultúrákat, zenei irányzatokat már az 1960-as évek kezdetétől. Az angliai fiatalok jelentős része hajlandó egy-egy irányzattal azonosulni, a stíluselemeket viselni, illetve a zenei stílusok is megtalálják minden időben a szükséges infrastruktúrát: koncerthelyek, lemezkiadók, lemezboltok. Az 1970-es évek szociális feszültségei, az ifjúsági munkanélküliség, a rockzene mainstreammé és így kiüresedetté válása kedvező feltételeket teremtett egy új stílus megszületéséhez. A zenei alapok nagyjából adottak voltak, hiszen már az 1960-as években is sok banda játszott egyszerű, kemény rockmuzsikát[9]. Malcolm McLaren, aki New Yorkban találkozott a punk irányzattal Angliába importálta a stílust, és útjára indította a Sex Pistolst, az első punk-sztár bandát. Sebők János szemléletesen írja le a punk mozgalom elindulását.

„A hetvenes években… nagyon sok fiatal munka nélkül maradt…. Pénz nélkül, munka nélkül nem volt hova menniük. Maradt a banda, az utca. Koncertekre jártak, keresték a lehetőséget energiáik levezetésére, gyűlöletbe csapó indulataik kiélésére. Aztán akadt egy ötlet. Valaki kifestette az arcát… valaki biztosítótűt szúrt a fülébe… A felnőttek már a világ végéről kezdtek el beszélni. A rohadtak! Hát akkor legyen világvége! Munkát adni, azt nem tudnak, de károgni, azt igen! Hát akkor ezt nekik! Bele a rohadt pofájukba! Adj nekik! Dögöljenek meg! Pusztuljanak el! Öljétek meg a szüleiteket! Úgyse jók másra! El kell pusztítani mindent, mert semmire nem jó, értelmetlen a világ! Le a rohadt iskolával, a szarházi hivatalnokokkal, a buzi zsarukkal! Kiáltsátok mindenre, hogy nem, nem, nem! Nincs jövő, nincs remény. Rombolj! Aztán egy este az egyik klubban megjelent valami ismeretlen banda egy patkányképű énekessel, aki elkapta a mikrofont, és a színpad előtt állók is rázendítettek az új idők új himnuszára:

Antikrisztus vagyok/ anarchista vagyok/ nem t’om hogy mit akarok/ de t’om hogy kapjam meg/ ki akarom irtani a járókelőket/ mer’ anarchia akarok lenni

nem holmi balek/ - anarchia az Egyesült Királyságban..”[10]

Az első hullám zenekarai többnyire nem léptek ezen a politikai üzeneten túl, leginkább még a Clash volt az, akik átfogóbb társadalomkritikát fogalmaztak meg.

„Nem akarom tudni, mit csinálnak a gazdagok/ Nem akarok arra járni, amerre a gazdagok/ Oly okosnak és tévedhetetlennek képzelik magukat/ De az igazságot csak az utcakölykök ismerik.”[11]

Az átlagos punk zenekar némi anarchista, némi radikális baloldali, de többnyire nihilista, hatalomellenes üzenettel jelent meg. Viszont igen korán, már 1977-ben megjelent a punk köntösbe öltöztetett tudatos politikai agitáció, az anarcho-punk irányzat első zenekara a Crass. Számukra a punk a politikai üzenet hordozóeszköze volt, de talán épp ezért sikerült a punk lényegét, a dühös szembenállást kifejezniük.

A Crass iskolát teremtett, a következő években sorra alakultak az anarcho-punk zenekarok. Egy jellemző idézet:

„A törvények azért vannak, hogy engedelmeskedjünk nekik, és így működik a rendszer/ Az országnak kéznél van a katonaság, hogy védje az államot/ Az iskolában arra tanítottak, hogy megjátszd a bolondot/ Az út meghatározott, és mindenki követi…” (Conflict[12])

És egy vélemény a zeneiparról:

„30 éve ugyanaz az öreg szar/ a zenéé, a pénzé, sláger után slágeré/ mosolyok, hazugságok, kiárusítások, falak/ ez a rock’n’roll 30 éve…” (The Ex[13])

A mozgalmi zenekarok tudatosan kívül maradtak a zeneiparon, igyekeztek saját kiadókat, saját koncerthelyeket létrehozni, és széles körben terjeszteni a D.I.Y.[14] mentalitást, ami amúgy teljes mértékben megfelelt a punk lényegi tartalmának.

A mozgalmi bandák zeneileg is radikálisok voltak, gyorsabbak, agresszívabbak mint a legelső punk zenekarok, de ez valójában nem volt követelmény.

Több országban is hasonlóan erős politikai kiállású, radikális baloldali zenekarok a legismertebb, legnépszerűbb punk zenekarokká váltak az 1980-as évek elején. Az Egyesült Államokban a Dead Kennedys, Nyugat-Németországban a Slime, Franciaországban a Bérurier Noir. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a punk közönség nagy része – főleg miután néhány év alatt a punk csak az egyik, többé-kevésbé elfogadott ifjúsági divatirányzattá vált a sok közül – nem tartozott az anarchista politikai mozgalomhoz, de a politikai, agitációs punk korántsem mellékszál volt, hanem a zenei mozgalom meghatározó zenekarai tartoztak ide. Valójában nehéz lenne, akár még a valódi rock-sztárrá váló punk zenekarok[15] között is olyan bandát találni, amelynek nincsenek rendszerkritikus, politikai megnyilvánulásai.

III. Magyarország, a kezdetek

A punk viszonylag hamar, már az 1970-es évek végén megjelent Magyarországon, de eleinte inkább csak művészi attitűdként. Az első punk zenekarnak tekintett Spions[16] punknak vallotta magát, és valóban, zeneileg is, szellemiségben is beleillettek volna a mozgalomba, csakhogy akkor még nem volt mozgalom. Az 1980-as évek legelején kibontakozó, a szaksajtóban art-punk[17] néven emlegetett irányzat a punkot mint művészetet jelenítette meg. Az ide sorolt zenekarok[18] leginkább a korai, new york-i mozgalom szellemiségét képviselték, bár kelet-európai mivoltukból fakadóan többet foglalkoztak az elidegenítő hatalom problémájával. Annak ellenére, hogy kívül álltak a mainstream kultúrán, sokan ismerték ezeket a zenekarokat, hiszen valójában egy generációs életérzést fogalmaztak meg, és bár közönségük nagy része nem vett részt kifejezetten politikai szerveződésekben, mégis, az art-punk zenekarok többsége egy szélesebb, a rendszerrel szemben kritikus ellenzéki szellemi hálózat részének tekinthető.

Gyakran említik a punk-mozgalomhoz sorolva a Vágtázó Halottkémek nevű zenekart is, akik 1975-ben kezdtek el zenélni. Való igaz, az 1980-as években sok punk járt VHK koncertre, az underground fontos zenekara volt sokáig. Zenéjük sok punk elemet használ, de a VHK mégsem nevezhető punk zenekarnak. A VHK a kezdetektől egy saját mitológiát teremtett, egyedi, vallási révületre emlékeztető, sámánokra hivatkozó „folyamatzenét”[19], és egyfajta szertartást celebrálnak koncertjeiken, gyakran jelmezekben, kifestve lépnek színpadra. Ez meglehetősen távol áll a rendszer ellen lázadó proligyerekek világától, annak ellenére is, hogy már többen próbáltak párhuzamot vonni a punk és a sámán-hit extatikus megjelenésében[20]. A rendszerváltás utáni időkben a pogány hitvilág felerősödött a VHK énekes-ideológusa, Grandpierre Attila[21] megnyilvánulásaiban, és ez sajnálatosan befogadhatóvá tette zenéjüket a – többek között – neopogány egyházakat is integrálni törekvő szélsőjobboldali tábor számára[22].

Előfutárnak, sőt bizonyos megszorításokkal akár „magyar punk” mozgalomnak is tekinthetjük a csöveseket. Ez az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek elejéig emlegetett szubkultúra a hippi mozgalom lecsengése volt. A csöves szellemiséget sok minden rokonítja a punkkal, elsősorban a nonkonformizmus, továbbá a tekintély és a bevett társadalmi normák elutasítása. Teljes szubkultúra volt, saját öltözködési stílussal  – beszűkített szárú farmer, kockás ing vagy matrózpóló, alföldi papucs, gázálarctáska, vagyis „szimatszatyor”, bőr ékszerek, ápolatlan frizura  –, saját zenével – a hard rock akkori képviselői, eleinte a Piramis, majd a Beatrice, a P.Mobil és más rock-zenekarok, valamennyire a Hobo Blues Band is -, és saját életformával : közösen lógni a köztereken, nyáron hálózsákkal csavarogni, és amennyire lehet, kerülni az iskolát és a munkát[23].

A „valódi” punk első emblematikus zenekara a CPG[24] volt Magyarországon. Rövid pályafutás, néhány tucatnyi koncert után a zenekar több tagját is bebörtönözték 1983-ban, politikai okokból. A korabeli pártállam szempontjából „rászolgáltak” az ítéletre, szövegeikben a korszak bandái közül ők támadták legdirektebb formában a fennálló rendszert.

„Szabad legyek, azt akarom, ne kormányzott hülye barom

Ez a helyes én már tudom. Anarchiát! Anarchiát!”

Hasonló egyértelműséggel utasították el a szovjet-amerikai fegyverkezési versenyt, tagadták, hogy „a munka nemesít”, és nem gondolták, hogy a pénz értékessé teszi az embert. Nem csoda, hogy pont ők kerültek először börtönbe, hiszen ennyire nyílt rendszerellenes üzenetet nem sokan mertek megfogalmazni.

Az első punkhullám – ez az 1980-as évek első felére tehető időszak- többi zenekara nem fogalmazott ilyen egyértelműen, és nyilván a Cpg-per, továbbá a folyamatos hatósági zaklatás is elrettentő hatású volt[25]. De az ösztönös anarchista hozzáállás többnyire felbukkan. Szó sincs tudatos politizálásról, inkább csak polgárpukkasztó szlogenekről, de az összhatás így is rendszerkritikus véleményt mutat. Egy börtönviselt punk-zenész így foglalta össze politikai hozzáállásukat:

„Szóval randalíroztunk rendesen. Nem mondom, hogy tudatos politizálásból, de egyfajta ellenállás volt ez. Lázadtunk, eléggé agresszíven, nem tudtunk mit csinálni.”[26]

Érdekes körképet ad Lucile Chaufour 2012-ben bemutatott dokumentumfilmje, az East Punk Memories. A film francia készítője az 1980-as évek elején forgatott magyarországi punkokról, majd húsz évvel később interjút csinált tucatnyi akkori szereplővel. Habár a filmben a többség azt hangsúlyozza, hogy akkor egyáltalán nem érdekelte a politika, mégis valójában egy politikai körképet látunk. A politizálástól való elhatárolódás ellenére nagyon is világos politikai vélemények fogalmazódnak meg. Mindnyájan – habár akkor tizenéves fiatalok voltak – átlátták a rendszer hazugságait, a hirdetett ideológia és a valóság között feszülő ellentmondást, majd a rendszerváltás után megtapasztalták, hogy a „szabad” világ is hasonló sorsot szán az embereknek, ami ellen ugyanúgy lázadni kell.

Az első punk hullám legtöbb zenekara sok egyértelmű politikai tartalmú szöveget énekelt, de anélkül, hogy politikai programot fogalmaztak volna meg. Jól érzékeltetik a punk általános hozzáállását a társadalmi viszonyokhoz: elégedetlenség, kiábrándultság, a hatalom iránt érzett ellenséges érzelmek, az egész rendszer elutasítása.[27] Mindez együtt a feltűnő öltözködéssel, a rendszeres csoportos megjelenéssel, közösségi rendezvényekkel – koncertek – hamar politikai problémává vált a pártállam számára. A Spions tagjai még emigrációba kényszerültek, de 1981-82 után már nem néhány elszigetelt művész ügye volt a punk. Az ifjúsági sajtó egyre többet cikkezett a témáról, és eleinte nem is feltétlenül negatív felhanggal. Rockzenei sajtó csak nyomokban létezett, az időről-időre kiadott rocklapok nem éltek meg egy-két számnál többet. Az országos nyilvánosságba Erdős Péter nagy feltűnést keltő cikke dobta be a témát, amely a Kritika folyóirat 1983/6. számában jelent meg.[28] Már a cím megmutatta a szerző hozzáállását: „Felszólalás a szennyhullám ügyében”. Erdős Péter a korabeli könnyűzenei politika egyik nagyhatalmú irányítója volt, és talán nem véletlen, hogy az említett cikk megjelenése új szintre emelte a CPG zenekar elleni hatósági eljárást. Formailag egy „aggódó nagymama” feljelentése nyomán, de minden bizonnyal a pártvezetés beleegyezésével a zenekar tagjait bíróság elé állították, és négyből hármójukat letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.

Erdős Péter cikke leszögezi, hogy a demokráciának vannak határai, és bár a hatalom alapvetően nem üldözi a zenei újhullámot, de a társadalom kiveti magából a destruktív elemeket. A leghatásosabbnak gondolt érve az egész punk mozgalom lefasisztázása volt. A valóban létező neonáci megnyilvánulásokra a skinheadek kapcsán még visszatérünk, de azt le kell szögezni, hogy fasiszta politikai véleményeknek soha nem volt helyük a punk mozgalomban. Felbukkantak ilyen jelenségek, de a punkok reakcióját a legjobban a Dead Kennedys 1981-ben kiadott száma fejezi ki: „Nazi punks fuck off!”

A pártállam különösen érzékeny volt a rendszert illető baloldali kritikákra, hiszen a balról jövő kritika alapvetően kérdőjelezte meg a rendszer identitását. Határozottan léptek fel a ’68-as újbalos, újmarxista csoportosulások ellen, és ugyanez a határozott fellépés volt jellemző az alapvetően anarchista, tehát semmiképpen sem jobboldali szellemiségű punk mozgalom esetében is. De a perek és bebörtönzések nem jártak sikerrel. 1985 után egyre kevesebb alkalommal került sor koncertek betiltására, a punkok és a punkzenekarok is egyre nagyobb számban jelentek meg az utcákon és a koncerttermekben, és az évtized második felében már egy országos, sok ezer fiatalt elérő szubkultúráról beszélhetünk.

Ha a magyarországi punk-mozgalom első hullámát, vagyis az 1980-as évtizedet összességében kívánjuk értékelni akkor azt állíthatjuk, hogy a korszakban a punk egy néhány ezerfős szubkultúra ügye volt, és mivel a viszonyok nem tették lehetővé hogy lemezeket adjanak ki vagy punk klubot hozzanak létre, így nem is volt esély rá, hogy szélesebb körhöz eljusson a mozgalom. Koncertek többnyire csak esetlegesen voltak, a zenét házilag másolt kazettákon[29] tudták terjeszteni, a stílushoz tartozó ruházati kiegészítőket  – jelvények, láncok, hajfesték, pólók, bakancsok – házilag kellett elkészíteni, esetleg Nyugat-Európából lehetett beszerezni. Ennek ellenére a mozgalom jelen volt, és az 1980-as évtized második felében, a diktatórikus rendszer olvadásának időszakában egyre nagyobbá vált. Az évtized végén már gyakrabban lehetett koncerteket tartani, megjelent a punkhoz kötődő földalatti sajtó, a fanzine[30], országos punk fesztiválokra került sor[31], és elszaporodtak a punkot nemcsak megtűrő, de kifejezetten támogató klubok[32] is. Már teljesen nyíltan lehetett szidni a rendszert, és a „sima” garázdaságot a hatalom sem igyekezett politikai felhangokkal súlyosbítva üldözni.

Az 1980-as évekről szólván meg kell említeni egy mellékszálat is, a skinheadeket. A skinhead mozgalom az 1960-as évek utolsó éveiben született az Egyesült Királyságban, nevét képviselőinek rövid hajáról kapta. A stílus egyfajta ellen-hippi divat volt, mely azóta is büszkén hivatkozik munkásosztálybeli gyökereire[33]. A mozgalom képviselőinek többsége a kezdetektől napjainkig apolitikus volt, ám érdekes módon a mozgalomban bekövetkező, több ízben is szakításhoz vezető viták politikai témák miatt robbantak ki. A mozgalom apolitikus volt, és ennek megfelelően a skinheadek nem voltak rasszisták sem. Az első hullám lehanyatlása után a punk megjelenésével kapott új lendületet a mozgalom, és talán pont ezért figyelt fel a skinheadekre a korabeli angol szélsőjobboldal. Néhány ember beszervezése, néhány nagyobb balhé és a bulvársajtó ténykedése nyomán a közvéleménybe a skinhead már a rasszista, újfasiszta szinonimájaként került be. Sok skinhead emiatt otthagyta a mozgalmat, mások, fasiszta aktivisták pedig levágatták a hajukat. A mozgalom nemzetközi elterjedése ilyen előzmények után történt. Magyarországra már az eredeti tartalomtól eltávolodott, rasszista, nacionalista ideológiával telített irányzat érkezett meg. Jól jellemzi a helyzetet az egyik első, önmagát „skinheadnek” nevező zenekar, a Mos-oi ténykedése. A zenekar mindössze egy-két koncertet adott, de a CPG ellen folytatott eljárás keretében ők is a hatóság látókörébe kerültek, és felfüggesztett börtönbüntetést kaptak a cigányok és arabok kiirtására buzdító, soviniszta szövegeikért. A hazai „skinhead” sokáig ezen a vonalon mozgott, és bár az 1980-as évek közepén még előfordultak közös punk-„skin” koncertek, de az évtized végére az önmagukat rendpártinak tekintő, a náci ideológia irányába nyitott kopaszok már a punkokat is ellenségnek tekintették. Az irányzat hatókörébe vonta a ska-stílust is, ami egy jamaicai eredetű zenei stílus esetében meglehetősen furcsa. Rasszista ska-zenekarra nem sok példa van a zenetörténetben, ez is egyfajta hungarikum. A valódi skinhead stílus képviselői Magyarországon az 1990-es évek közepén jelentek meg[34], nagyobb számban pedig csak az ezredforduló után. A bonehead-bandák[35] haladtak tovább a szélsőjobboldali úton. Létszámukat nagymértékben meghatározta, milyen politikai csoport állt mögéjük – eleinte a MIÉP, az ezredforduló után a Jobbik -, majd nagy részük felolvadt a „nemzeti rocknak” nevezett, a folk-zenekaroktól metál-bandákon át nyíltan náci zenekarokig sokféle irányzatot tömörítő, a szélsőjobb ideológiai előrenyomulását támogató zenei mozgalomban.

IV. A rendszerváltás után

A demokratikus átalakulás kettős hatással volt a punkra. A korábbinál jóval szélesebb körben vált ismertté, sokan csatlakoztak is, több lett a koncertlehetőség, új bandák sora alakult. Ezzel párhuzamosan az addig a féllegalitás határán egyensúlyozó punk-zeneipar is kibontakozott. A punk árucikké vált, ugyanúgy mint Nyugat-Európában tíz évvel korábban. Punk zenei elemekkel operáló, amúgy politikailag teljesen semleges zenekarok turnéztak az országban, de az üzletorientált apolitikus irányzat nem fedte le a mozgalom egészét.

A punk eredeti, lázadó üzenetének megtartásában jelentős szerepe volt a burjánzó- fentebb már említett - fanzine-mozgalomnak. A korábban nehezen elérhető sokszorosítási lehetőségek mindenki számára hozzáférhetővé váltak, így egy újság elkészítéséhez nem volt szükség másra, mint ollóra, ragasztóra és egy írógépre – bár volt, aki ez utóbbit sem használta. Fénymásolót pedig bárhol lehetett találni, nagyon gyakran barátok munkahelyein, így a sokszorosítás akár ingyenesen is megoldható volt. Gyakorlatilag az egész országban, egészen kis falvakban is jelentek meg sajtótermékek, Budapesten kívül különösen sok a Dél-Alföldön és Nyugat-Magyarországon. A tipikus fanzine-szerkesztőség egy vagy legfeljebb két-három emberből állt. Változatos, sokféle tematika megjelent, de a túlnyomó többségét a punk, rendszerellenes attitűd jellemezte. Továbbá a punk-zenéhez való kötődés: az újságok többsége közölt lemezismertetőket, koncertbeszámolókat, dalszövegeket, zenekari interjúkat. Sok újságból egyetlen szám készült el, de sok volt, amelyik akár a harmadik, negyedik számig is eljutott. Egy korabeli cikkben[36] Rácz Mihály, maga is aktív fanzine-készítő, mintegy nyolcvan kiadvány címét említi meg. Mivel teljes körű gyűjtésre nemigen vállalkozhatott senki, feltételezhető hogy legalább száz különböző kiadvány látott napvilágot az 1980-as 90-es évek fordulóján. A példányszám nagyon eltérő volt, akadt nyomdában készülő, ezernél is több példányban készülő újság – például a Második Látás, Rácz Mihály szerkesztésében -, de a legtöbb lapból legfeljebb néhány tucat fénymásolat készült. Mivel ezek a lapok kézről-kézre jártak, így is több ezres olvasótáborról beszélhetünk[37]. A sajtószabadság viszonylag korlátok nélkül érvényesülhetett, bár előfordult hatósági fellépés is. A nyíregyházi „A búvárok reménykednek” című fanzint egy címlapján szereplő rendőr - illetve valószínűleg a felettesei – feljelentése nyomán állították bíróság elé, az Anarchista Újságot pedig a pápa látogatására időzített tematikus, antiklerikális szám miatt kobozták el, végül mindkét ügy ítélet nélkül zárult.[38]

1990 tavaszán a korszak legismertebb anarchista csoportja, az Autonómia csoport feloszlása után még anarcho-punk politikai csoport is alakult, a NAP anarcho-punk csoport[39]. 1989 decemberében punkok elfoglaltak egy üresen álló házat a budapesti 8. kerületi Nap utcában, innen a csoport neve. Ez volt talán az első hazai foglalt ház, de a házfoglaló mozgalom nem tudott gyökeret verni Magyarországon, bár az évtized elején az ország több városában is működtek, igaz, legfeljebb néhány hónapig foglalt házak. A NAP-csoport külön rovatot kapott a Második Látás nevű fanzinban[40], ahol beszámoltak tevékenységükről, tüntetéseikről, illetve anarchista szövegeket tettek közzé. A NAP Anarcho-Punk csoport célja: ”… a punk kultúra terjesztése, harc a kizsákmányolás, a rasszizmus, a hierarchiák ellen…”[41] A csoport olyan zenekarok aktív támogatását élvezte, mint a Trottel, vagy az AMD.

Az évtized közepére vált népszerűvé egy komlói zenekar, amelynek a pályafutása külön figyelmet érdemel: a HétköznaPI CSAlódások. Eredetileg Picsa néven akartak koncertezni, de ezt sehol sem engedték, így aztán „elrejtették” a nevükbe az eredeti elnevezést. A zenekar, mely ma is aktív, huszonöt év alatt tucatnyi lemezt adott ki, és dalszövegeiben, melyek kiemelkedően költőiek, folyamatosan reflektál a világpolitika eseményeire és a magyarországi történésekre. Az üzenet gyakran költői képek mögé van rejtve, gyakran csak egy hangulat megfogalmazása, de más, direkten politizáló szövegek ismeretében, illetve a zenével, esetleg az élő előadással együtt egyértelműen értelmezhető. Baloldali radikális rendszerellenességet sugároz a Picsa - bár általában törekszik a távolságtartásra -,ezt időnként Kádár illetve a Szovjetunió iránti nosztalgiával fűszerezik. Ez utóbbi több mint egyszerű provokáció, a zenekar valóban úgy gondolja, hogy az előző rendszer magában hordozta egy lehetséges szocialista alternatíva elemeit. A zenéjük az évek során egyre jobbá csiszolódott, de megmaradt dallamos, élvezhető punk muzsikának. A Picsa kultikus zenekarrá vált, nem túlzás azt állítani, hogy az ezredforduló óta az egyik legnépszerűbb hazai punk zenekar. Ez is igazolja a bevezetőben felvetett alaptételt, hogy a baloldali, politizáló punk zenekarok a punkon belül a „mainstreamet” képviselik.

A Picsa megfogalmazza a rendszerváltás utáni csalódottságot, a változással járó társadalmi lesüllyedés – ami a munkahelyét elvesztő milliónyi ember számára ismerős életérzés volt – által kiváltott rosszkedvet. Szűkebb környezetükben, Komlón, ahol a kádári korszak az évek múltával egyre inkább bányász aranykornak látszik, bőven kaphattak inspirációt a kapitalizmuskritikához.

„45-töl 90-ig, igen, az volt az aranykor
a vájár hitt és dolgozott, a szénpor tüdőket roncsolt
égbe szöktek a grafikonok, az induló meg harsogott
de ennek vége mára bezár a bánya.

Nincs több leszálló a kasban, nem lebeg csille a magasban
üres a drótkötélpálya, a részeg a zárórát várja,
de addig halkan dúdolgat, valami réges-régi dalt
valahogy szíven találta, hogy bezár a bánya.

Gyere velem, gyere velem, mesélek a halott városról

hát ez itt a nagy magyar valóság, egy új világ
Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll
az elhagyott bányavidék fölött csak szürke köd szitál
Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll
és mind a tizenkét apostol megállt Komlónál”

A zenekar bátran merít a munkásmozgalmi hagyományokból, mind hazai – József Attila megzenésítések, hajdani osztályharcos események megéneklése -, mind nemzetközi – Che Guevara dala, utalás korábbi évtizedek harcaira – vonatkozásban. A Picsa inspirálóan hatott egész punk generációkra, kevés olyan punkot találni, aki ne fújná kívülről a legismertebb dalaikat. Habár van sok hasonló, sőt a Picsánál is elkötelezettebb zenekar, hozzájuk foghatóan sikeres politizáló bandát nem találni. A zenekar mottójának is felfogható ez a dalszövegrészlet:

„Én az eszmét úgy hirdetem, hogy énekelek
A baloldalra tettem fel egy egész életet
Velem van sok kizsákmányolt, munkanélküli
És mindenki aki ezt a rohadt rendszert gyűlöli „

Az ezredforduló időszakából a Barackca zenekart érdemes kiemelni, nem is annyira zenéjük miatt, hanem mert az ő ténykedésük jól mutatja az anarchista zenekarok hozzáállását. A Barackca – mely 1993-ban alakult - tagjai a zenélésen kívül is nagy aktivitást fejtettek ki, néhány évig ők voltak a hazai underground punk mozgalom fő szervezői. Nem-Art néven – egy ideig a Snobs zenekarral együtt -– működtettek klubot, zeneboltot, kiadót. Fesztiválokat szerveztek -–Kamikaze-fesztivál -, illetve több klubot is üzemeltettek: Csepelen a Freeport klubot, majd a ferencvárosi "rozsdaövezetben"”a Music Factoryt, melyek néhány évig a hazai punk mozgalom központi helyei voltak, ahol számtalan magyar és külföldi zenekar megfordult. Saját szervezésű koncertjeiken tudatosan törekedtek a punk-közeli stílusok keveredésére, ezzel is elősegítve az underground színtér nyitottságát és erősödését[42].

Barackca

„Ha befogod a szád, mint oly sok ember
Csak egy csepp leszel s körülötted a tenger
Amely szennyezett és nincs benne élet
Ha ilyen maradsz van mitől félned!

Ha elégedetlen vagy nyisd ki a szád!”

„Ha legyőzzük együtt a zsarnokokat, a kapitalista önkényuralmakat
Az álnok és hazug rendszereket, felszabadítják a szenvedő lelkeket!”

A nemArt Független Zenei Szövetség 2000-től 2004-ig létezett, majd onnan kiválva hozta létre az x-art projektet az 1996 óta létező Snobs zenekar több tagja[43]. A DIY szerveződési elveken túl a Snobs számára a politikai üzenet közvetítése legalább olyan fontos, mint a zene. Lemezeket adnak ki, koncerteket szerveznek, és ők a Freefest házigazdái is. Ez a fesztivál 2005-ben volt először,[44] és egyik fő jellemzője, hogy ingyenes, nincs belépő. A zenekarok sem kapnak pénzt, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért az adott időszak underground zenekarai nagy létszámban jelennek meg. A Snobs emellett gyakori vendég rendszerkritikus rendezvényeken, tüntetéseken vagy éppen autonóm baloldali majálison.

Snobs

„Nem bálványozok senkit, mert az ideálok tömegcikké váltak

A legfőbb értékem az önkifejezésem, mit nem gátolhat a hatalom

Szabadságomat hirdetem, elutasítom az elnyomást

Nem zsákmányolhat ki, nem élősködhet rajtam senki”

Hosszan lehetne sorolni tovább a rendszerellenes gondolatokkal teli punk-szövegeket, de talán elég lesz, ha két, ismert és elismert, népszerű punk-zenekartól idézünk.

Fegyelmező Részleg

„Harcolj velem ha kell, takard az arcodat kendővel
az utca frontján, a barikád oldalán bátor légy haver!

Nekem az öklöm a boxerem, utcakő a fegyverem
emeld a hangod, a tömeg az arcod, szabadság az istenem

Rántsuk le a leplet, betelt a pohár, döntsd fel a kordont, mi előtted áll
szorít a bilincs és kattan a zár, IMF mennyország”

Hiteljugend

„Ember vagyok, vagy egy gép, testem rázza a feszültség
Egész nap kussban robotolok, akaratom vezérlik a programok.
Nem kérdezek és nem álmodok, semmit sem érzek, és nem tudok,
Időre szarok és zabálok, ahogy előírják a szabályok.
Esténként, ha lekapcsolnak, vége a munka üzemmódnak,
Pihenőállás, elemcsere, újratöltés: munka holnap.”

Azok a zenekarok, amelyek igényesek önmagukkal szemben, és nem egyszerűen a botrányokozás és a feltűnősködés a céljuk – ami egyébként teljesen autentikus punk-hozzáálás, és szerves része a punk-mozgalomnak -, hanem valóban jó zenét csinálnak, ők a szövegekre is figyelnek. Van mondanivalójuk, amit minél több emberhez szeretnének eljuttatni. A kidolgozott zenét játszó zenekarok szövegei általában erősen rendszerkritikusak, és a rendszer elleni lázadás üzenetét hordozzák.

V. Politikai viták a jelenkori punk mozgalomban.

A punk a legpolitikusabb szubkultúra, éppen ezért elkerülhetetlenek a politikai viták. Nem politikai tézisekről folyik eszmecsere, hanem sokkal inkább általános kérdésekről.

A skinhead mozgalom hiteles képviseletéért továbbra is folyik a harc. Egyik oldalon a SHARP[45] és redskin csoportok, továbbá az apolitikus, vagyis antirasszista skinheadek[46], velük szemben pedig a szélsőjobboldali mozgalmak zászlóvivőivé züllött rasszista bonehead csapatok között. Az ezredforduló utáni évtizedben a street-punk család, ahova a skinheadek is tartoznak, viszonylag sok, több száz embert mozgatott meg országszerte, de azóta ez a hullám elcsendesedett, és a második évtizedben a bonehead-vonal látszik népesebbnek.

Folyamatos vitára ad okot a politika elutasítása is. Vannak könnyen fogyasztható, hülyéskedő, viccesen polgárpukkasztó szövegekkel szereplő zenekarok is, melyek punk és nem punk körökben, főleg a legfiatalabb korosztályoknál, népszerűek. Akik ilyen zenekarokat szeretnek, gyakran nem tudnak mit kezdeni a keményen anarchista, rendszerellenes bandákkal és dalokkal.

Visszatérő probléma a fasisztoid megnyilvánulásokra adandó reakció is. A szélsőjobboldal kulturális offenzívájának egyik eleme, hogy szélsőjobboldaliak is megjelennek punk bulikon. Ez nem feltétlenül tudatos politikai akció, hiszen nagyon vegyes, és a punkoknál nagyságrendekkel népesebb az a tábor, akik a punkot elsősorban mint zenei irányzatot szemlélik, vagyis „szeretik a punk zenét”, viszont annak rendszerellenes karaktere nem érinti meg őket. A politikailag tudatos punkok pontosan azért kritizálják az apolitikus vonal képviselőit, mert úgy vélik, hogy aki nem politizál, az a gyakorlatban elfogadja a rasszista, nacionalista megnyilvánulásokat. Gyakoriak az olyan viták, melyek arról szólnak, hogy egy-egy zenekar miért vállal fellépést olyan helyszínen, ahol más esetben szélsőjobboldali bulikat tartanak[47]. A szélsőjobboldalt toleráló punk zenekarok mintát nyújtanak, és ezzel akaratlanul is hozzájárulnak a punk kiüresedéséhez, hiszen a rasszizmus sohasem lehet a lázadás ideológiája. Ugyanakkor a politizáló punkok azt is elvárják, hogy mindenki legyen következetes, és ne barátkozzon rasszista emberekkel. Ezt a kérdést már a Specials nevű angliai ska-zenekar is felvetette az 1970-es évek végén: Ha van rasszista barátod, itt az idő véget vetni a barátságnak…[48]

Az antifasizmus, vagyis a rasszizmus és nacionalizmus elutasítása viszonylag hamar megjelent a punk mozgalomban. Nyugat-Európában, ahol létezett szervezett antifasiszta mozgalom, majdnem a kezdeteknél, de Magyarországon is az 1980-as évek második felében. Mint fentebb már utaltam rá, az első évek után a szélsőjobboldali orientációjú „skinek” a punkokat is ellenségnek tekintették, gyakoriak voltak az összetűzések, több ízben punk koncerteket is megtámadtak, persze a visszavágás sem maradt el. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az antifasizmus a punk identitás részévé vált, különösen miután a rendszerváltás éveiben antifasiszta csoportok alakultak. A fasizmus ideológiai elemeinek elutasítása egyfajta punk minimummá vált a mozgalom nagy részében, de ez sem kizárólagos. Akadnak náci-szimpatizáns punkok is, ami ellen a többség igyekszik fellépni.

Az ezredforduló utáni időszakban nem ritka, hogy azok a zenekarok, melyek szélsőjobboldali szimpátiával gyanúsíthatóak, bojkottlistára kerülnek, sok helyre nem hívják őket, vagy jó páran tudatosan miattuk nem mennek el egyes koncertekre.

VI. A punk jövője

Habár a punk negyven évvel ezelőtt a „Nincs jövő!” üzenetével robbant be a köztudatba, ennek ellenére nagyon is úgy tűnik, a punk él és virul, és még jövője is van. A punk mint zene számtalan irányzatra bomlott – hardcore-irányzatok,  grindcore, folk-punk, crust-punk és hosszan sorolhatnánk -, de ezek az irányzatok folyamatosan hatnak egymásra. A punk közönség rétegződik, de a punk-fesztiválokon - melyekből nemcsak Nyugat-Európában, de a környező országok mindegyikében is találunk nagyon színvonalas rendezvényeket, Magyarország ebből a szempontból kicsit le van maradva – a mozgalom minden irányzata fellelhető. A 20. század utolsó negyedében a punk gyökeresen megújította és felfrissítette a rock-zenét.

A punk társadalmi hátterét adó viszonyokra sem mondhatjuk, hogy megváltoztak volna. A kapitalizmus folyamatosan termel társadalmi problémákat - munkanélküliség vagy éppen halálra dolgoztatás, nehéz életkörülmények, tömeges szegénység és lecsúszás, a hatalom képviselőivel, rendőrökkel, tanárokkal, főnökökkel való szembekerülés, háborúk -, melyekre nemcsak a művészet reflektál a maga eszközeivel, hanem a különböző, folyamatosan megújuló protest-mozgalmak is. A punk e kettőnek egy izgalmas, a változó körülményekhez folyton alkalmazkodó keveréke. Mivel a fennálló viszonyokkal való szembenállás, a lázadás az éltető eleme, így a punk mindig megtalálja az ellenségét, ami, ha jobban megnézzük, sohasem változik: maga a gazdasági-politikai-társadalmi rendszer. A punk üzenete változatlan: ne fogadd el azt a szerepet, amit a rendszer kiosztott rád, lázadj a rend ellen! Ez az üzenet még jó darabig aktuális marad, és a fiatalság körében mindig lesz, aki vevő rá – a punk mozgalom eltelt négy évtizede ezt bizonyítja.

FORRÁSOK

Anticiklon. 2011.

Második Látás. 1990-1991.

Olvasnivaló. 1989-1991.

Skandal. 1995-1996.

The Razor. 1997.

HIVATKOZOTT IRODALOM

Csoma Lajos 2005 : Skinhead – a közellenség. Eszmélet (68). 86-89.

Csoma Lajos 2015: Fasiszta mozgalom Magyarországon. Eszmélet (105)  64-65.

K. Horváth Zsolt 2010: A gyűlölet múzeuma. Spions, 1977-1978. Korall (39) 119-144.

Rácz Mihály 1993 : Feljegyzések a magyar gerillasajtóról. Mozgó Világ (1993/12) 141-146.

Sebők János 1981: A Beatlestől az Új Hullámig. Budapest.

Sebők János 1984: Magya-rock. Budapest.

Sükösd Miklós 1993: Az alternatív nyilvánosság. Mozgó Világ (1993/11) 87.

Szőnyei Tamás 1989: Az új hullám évtizede. Budapest.

Szőnyei Tamás 1993: „A zene mindenkié”. Mozgó Világ. (1993/11.) 105.

Szőnyei Tamás 2005: Nyilván tartottak. Titkos szolgák a magyar rock körül. 1960-1990. Budapest.