Vadászó-gyűjtögetők és a piac mitológiája
(John Gowdy)

Hunter-Gatherers and the Mythology of the Market - John Gowdy

Marx azt állította, hogy „a primitív közösségek összehasonlíthatatlanul életképesebbek voltak, mint a […] modern kapitalista társadalmak. Ezt az állítást azóta számos tanulmány igazolta. A színvonalas „Cambridge Encyclopedia of Hunters and Gatherers” („Vadászók és gyűjtögetők cambridge-i enciklopédiája”) című mű gondosan összegzi ezeket a tanulmányokat. A következőket találjuk ebben az enciklopédiában: a vadászat és a gyűjtögetés volt az emberiség első és legsikeresebb életmódja, amely az emberiség történetének legalább kilencven százalékát teszi ki. Egészen 12.000 évvel ezelőtti időkig minden ember így élt.”
A modern élet iróniája, hogy az anyagi bőség látványos növekedése és az évszázados technológiai fejlődés ellenére a majdnem teljesen anyagi javak nélkül élő vadászó-gyűjtögető népeknek sok szempontból ugyanolyan kielégítő és élvezetes volt az életük, mint az iparosodott északon élőknek. Számos vadászó-gyűjtögető társadalom bőségben élt abban az értelemben, hogy megvolt mindenük, amire szükségük volt. Így például néprajzi beszámolók a dél-afrikai Ju/'hoansi népről kimutatják, hogy társadalmuk tagjainak megfelelő volt az étkezése, elérhetők voltak azok az eszközök számukra, amelyek biztosították számukra a megélhetést, és bőséges szabadidejük volt (Lee 1993). Szabadidejüket evéssel, ivással, játékkal – együtt töltötték. Röviden tehát éppen azzal foglalkoztak, amelyekről a jólét jut eszünkbe. Sok vadászó-gyűjtögető társadalomban az egyének nagyfokú személyi szabadságot élveztek. Például a !Kung és a tanzániai Hadza népeknek vagy egyáltalán nem volt vezetőjük, vagy csak ideiglenesen volt, akinek hatalmát jelentősen korlátozták. Ezekben a társadalmakban nem voltak társadalmi osztályok, és feltehetőleg nem volt nemek közötti diszkrimináció. Életmódjuk és kollektív döntéshozataluk tette lehetővé, hogy több tízezer éven keresztül életben maradjanak és gyarapodjanak, harmóniában a környezettel, úgy, hogy nem semmisítették meg az erőforrásokat, amelyekre gazdaságuk épült.  

Minél többet tudunk a vadászó-gyűjtögetőkről, annál inkább ráébredünk arra, hogy az a kulturális hiedelem, amely a modern piaci kapitalizmust övezi, nem tükrözi az egyetemes „emberi természetet”. Számos vadászó-gyűjtögető népcsoportra nem alkalmazható az a feltételezés – amit a piacgazdaságon alapuló társadalmakban élők általánosnak vélnek, – hogy az emberek természetüknél fogva versengenek és kapzsiak, és az, hogy a társadalmi rétegződés természetes. Iparosodott világunkban a közgazdaságtan uralkodó irányzata a neoklasszikus közgazdaságtan, amely úgy tartja, hogy ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek a gazdasági fejlődéshez és a jóléthez. Az is igaz, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak kultúrája igen sokféle, vannak, amelyek kevésbé alapulnak egyenlőségen, és vannak, amelyeknek kevésbé kielégítőek az életkörülményeik abban az értelemben, ahogy Sahlins (1972) használja ezeket a kifejezéseket. Mégis a legtöbb közgazdász elképzelését az emberi természetről megkérdőjelezi az a tény, hogy léteznek olyan társadalmak, amelyek kielégítően, sőt boldogan élnek, úgy, hogy nincs iparuk, se mezőgazdaságuk, és minimális anyagi javakkal rendelkeznek.

A PIAC MITOLÓGIÁJA

A tankönyvek a következőképp definiálják a közgazdaságtant: “A közgazdaságtan azt tanulmányozza, hogy a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan lehet a különféle célok érdekében elosztani.” Tehát azt állítják, hogy az embereknek korlátlan szükségleteik vannak, azonban korlátozott eszközeik vannak ahhoz, hogy kielégítsék ezeket a szükségleteket, így a hiány elkerülhetetlen. Nem lehet meg bármink, amire szükségünk van, így választanunk kell, hogy mit szeretnénk. Így minden egyes fogyasztás egyben lemondás is. Minél többet fogyasztunk, annál több mindentől leszünk megfosztva. Ebben a lehangoló helyzetben nekünk gazdasági szereplőkként az a feladatunk, hogy korlátozott jövedelmünket úgy osszuk be, hogy a lehető legnagyobb élvezetet kapjuk abból a viszonylag kevés dologból, amit megvehetünk.
Az ipari kapitalizmust támogató kulturális hiedelmek arra szolgálnak, hogy igazolják az embereknek egymással és a környezetükkel nemrégiben kialakult viszonyaikat.  Ennek a kulturális hiedelemnek a központi eszméje a „gazdasági ember”. Ez az „ember” a természeténél fogva kapzsi, versengő, racionális, számító és állandóan keresi azokat a lehetőségeket, amelyekkel javítani tudna anyagi jólétén. Jelenleg mi, az iparosodott északon a „gazdasági ember” eszméjét nem igazán kulturális hiedelemként, inkább univerzális tényként fogjuk fel,  mivel legtöbbünket pontosan így lehet jellemezni. Kicsi korunktól racionalizáljuk időnket, hogy megkapjuk a szükséges képzést ahhoz, hogy pénzt keressünk, gondosan eldöntjük, hogy ebből a jövedelemből mit vegyünk meg az árucikkek és szolgáltatások szédítő zuhatagából, amelyek elérhetők a piacokon. Viccelődhetünk fajunk irracionalitásán, de valahol mélyen mindannyian azt hisszük, hogy mi személyesen meglehetősen racionálisak és következetesek vagyunk választásaink során. Azt hisszük, hogy az, hogy egyre több mindent akarunk, természetes emberi tulajdonság. Többre értékeljük az egyént, mint a társadalmat. A versengés és a terjeszkedés, és nem a kooperáció és a stabilitás szabályai működtetik a világgazdaságot. Most már mindannyian „gazdasági emberek” vagyunk. Korlátozott mennyiségű erőforrásunk (jövedelmünk) van, és nagyon hosszú a listánk van arról, hogy mit szeretnénk.

A neoklasszikus közgazdaságtan többet tartalmaz az emberi természetről alkotott hiedelmeknél. Ez egy olyan ideológia, amely szentesíti a fennálló gazdasági berendezkedést, az erőforrások felhasználását és a vagyon elosztását (Gowdy és O’Hara 1995). Ez a hiedelemrendszer a társadalmi rétegződést elkerülhetetlennek tartja, és úgy véli, hogy a természet „természeti erőforrások” együttese, amelyet a gazdasági növekedés és technológiai fejlődés motorjának üzemanyagaként használhatunk. A kapitalista gazdaságban a javak egyenlőtlen elosztását az elosztás „marginális termelékenység elmélete” igazolja. A munkásokat a szerint jutalmazzák, hogy mennyivel járulnak hozzá a gazdasági összkibocsátáshoz. Például, ha egy cég eggyel több munkást alkalmaz, és így a vállalat kibocsátásának értéke felmegy napi 100$-ral (amely tartalmazza a gazdasági profitot), a munkás napi bérének 100$-nak kellene lennie. Az, aki többet adott a társadalom gazdasági össztermelésébe, nagyobb részesedést kell, hogy kapjon, mint az, aki csak keveset tett hozzá. A közgazdászok továbbá azzal érvelnek, hogy a verseny garantálja azt, hogy a bérek egyenlőek legyenek a munka marginális termelékenységének értékével. A marginális termelékenység elméletének ideológiai következtetése szerint a versenyen alapuló gazdaságban az a tendencia, hogy a dolgozók annyi bért kapnak, amennyit megérdemelnek.

A piaci kereskedelem neoklasszikus közgazdasági elmélete nem veszi figyelembe a történelmi és a társadalmi körülményeket, amelyek lehetővé teszik azt, hogy egyesek többet termeljenek, mint mások. Az öröklött vagyonnal például az egyén több tőkéhez juthat, és így marginális termelékenysége általában nagyobb lesz, mint annak, aki nem született ilyen előnyös helyzetbe. Ez a helyzet általában véve azokkal is, akik több oktatásban részesültek családi hátterükből kifolyólag: magasabb lesz a marginális termelékenységük, és így több lesz a jövedelmük a kevésbé tanultakéhoz képest. A neoklasszikus közgazdaságtan az egyéneket elszigetelt termelőknek illetve a piaci javak elszigetelt fogyasztóinak tekinti, akik egymással versenyeznek a szűkös erőforrásokért. Az egyén, mint individuum értéke nagyban függ a gazdaság sikerétől, valamint attól, hogy képes-e több vagyont felhalmozni (és fogyasztani), mint mások.

Az emberi természetnek az a felfogása, amelyet beágyaztak a neoklasszikus közgazdaságtanba, anomáliának számít az emberiség kultúrái között. Valójában piacgazdaságunk alapvető szervező elve– az, hogy az embereket a mohóság és a „több mindig jobb, mint a kevesebb” elv motiválja, csak egyfajta megközelítése a megélhetés gazdasági problémájának. Számos más kultúra teljesen másként szervezi meg a termelést és az elosztást. A Hadza népnek például igen bonyolult szabályai vannak annak biztosítására, hogy az összes húst egyenlő részekre osszák szét. Náluk társadalmilag teljesen elfogadhatatlan a felhalmozás, vagy az, hogy több legyen valakinek, mint amennyi a másiknak van. Eltekintve a személyes tárgyaktól, mint a szerszámok, fegyverek, vagy a pipa, szankciókat vetnek ki a felhalmozott magántulajdon ellen. Ráadásul a magántulajdon csak zavaró tényező ezeknél az állandóan vándorló vadászó-gyűjtögetőknél . Woodburn (1982) szerint a !Kung és a Hadza népnél elképzelhetetlen lenne az, hogy valaki ételt halmozzon fel, míg egy másik ember éhes. A vadászó-gyűjtögetők a „gazdaságtalan ember” jó példái (Sahlins 1972:13).

A vadászó-gyűjtögetők lehetőséget adnak arra, hogy egy másfajta emberi természetbe nyerhessünk bepillantást, mielőtt azt a piaci kapcsolatok és az individualizmus modern eszméje formálta volna. Könnyen lehet, hogy a jelenlegi iparosodott gazdaságunk korlátozza az együttműködést, a fogyasztás csökkentését és általában a fenntartható életet, de mivel tény, hogy az emberiség majdnem egész története során nem létezett ez a korlátozás, kijelenthetjük, hogy ez nem is „természetes”. A vadászó-gyűjtögető társadalmak puszta léte, és különösen sikeressége a bizonyíték arra, hogy a termelés megszervezésének és a javak elosztásának sok, rendkívül hatékony módja létezik a versenyen alapuló piacgazdaság mellett.
VADÁSZÓ-GYŰJTÖGETŐK: EGY KIHÍVÁS AZ ORTODOX KÖZGAZDASÁGTAN SZÁMÁRA
A vadászó-gyűjtögető társadalmak életének dokumentálása leginkább a következőkben kérdőjelezi meg az ortodox közgazdaságtant:
1. A szűkösség gazdasági eszméje társadalmi konstrukció, és nem az emberi léttel járó szükségesség.
2. A munka és a társadalmi élet különválása nem a gazdasági termelés elkerülhetetlen velejárója.
3. Nem szükségszerű a gazdaság megszervezésekor az, hogy összekapcsoljuk az egyén jólétét az egyéni termeléssel.
4. Az önzés és a kapzsiság része az ember természetének, de nem feltétlen kerülnek túlsúlyba.
5. Az osztály és nemi alapú egyenlőtlenség nem szükséges velejárója az emberi társadalomnak.  

Hiány

Tehát a hiány fogalma is nagyrészt társadalmi konstrukció, amely nem szükségszerűen az emberiség létezése, vagy emberi természet miatt van.  A vadászó-gyűjtögetőket azért is tekinthetik bőségben élő népeknek, mert az eszközök és célok között egyensúlyt teremtettek, úgy, hogy megvolt minden, amire szükségük volt, és nem is különösebben akartak többet. Megkérdezték a !Kung nép egyik tagját, hogy miért nem ültetnek gabonát, mire ő így felelt: „- Miért kellene növényt termesztenünk, amikor olyan sok mongongo dió van a világon?” (Lee 1968:33). Egy JuPhoansi dal így szól: „- Azok, akik gürcölnek azért, hogy megéljenek, az ő bajuk!” (Lee 1993:39). A vadászó-gyűjtögetőknek csak néhány személyes tulajdonuk van, viszont annál több szabadidejük, és bizonyára gazdagabb társas életük, mint a „bőségben” élő iparosodott északiaké. Számos vadászó-gyűjtögető gazdasággal ellentétben a modern ipari rendszer hiányt termel azáltal, hogy korlátlan szükségletet teremt. A fogyasztók a fogyasztási javak áradatának rabjai, és folyamatosan úgy érzik, hogy megfosztják őket valamitől, mert ettől a függőségtől soha sem lehet megszabadulni. Shalins (1972:4) szavaival: „A fogyasztás kettős tragédia: elégtelenséggel kezdődik, és megfosztottsággal végződik.” Az, hogy a modern világ az anyagi javak rabja, veszélyezteti az emberek lelki egészségét, valamint a gazdasági rendszerünk biológiai és geofizikai alapjait.

Produktív tevékenység

A vadászó-gyűjtögető élet másik jellemzője, hogy a munka társas és együttműködő tevékenység. Tipikus jelenség a vadászó-gyűjtögető társadalmakban, amelyekben „az azonnali megtérülés”  elve érvényesül, (Barnard and Woodburn 1988, Testart 1982, Woodburn 1982), mint a legegyszerűbb technológiát használó Hadza és a !Kung népeknél, hogy naponta csak három-négy órát töltenek úgynevezett gazdasági tevékenységgel. Ezen tevékenységek során sokféle állatfajra vadásznak, és igen változatos növényfajtákat gyűjtenek össze. A sikeres termeléshez igen kifinomult tudásra van szükség a növények és az állatok életéről, mivel ezen múlik életben maradásuk, és nem a munkaeszközökön. A vadászat és a gyűjtögetés szertartás, szocializáció és művészi kifejezés is egyben. Az az eszme tehát nem létezik a vadászó-gyűjtögető kultúrákban, hogy a megélhetést csak lélekölő munka árán érhetjük el, amelynek csak az a célja, hogy lehetővé tegye számunkra azt, hogy az „igazi” életünket éljük.


Elosztás
A vadászatra és gyűjtögetésre épülő gazdasági rendszerekkel kapcsolatos harmadik tény is ellentétben áll a modern közgazdaság központi gondolatával, „gazdasági ember” eszméjével: az egyén termelése és részesedése nincs feltétlenül kapcsolatban egymással. A közgazdászok azzal érvelnek, hogy az elosztásnak racionális gazdasági alapjai vannak (Frank 1994). Az, akivel ma megosztjuk élelmünket, holnap lehet, hogy minket fog etetni, ha a szerencsénk, vagy képességünk cserbenhagy. Az osztozkodás egyfajta racionális biztosítási módszer az éhezés kockázatának csökkentésére. Azonban a vadászó-gyűjtögető kultúrákban az elosztás jóval mélyrehatóbb, mint ez. Legalábbis számos kultúrában nem kapcsolják össze azt, hogy ki termelte a javakat azzal, hogy ki kap a megtermelt javakból. Woodburn (1982) szerint például a Hadza nép néhány tagja szinte egész életükön át nem dolgozik. Sok hadza férfi lándzsa hegyekkel egyfajta szerencsejátékot űz, és nem akarnak vadászni, nehogy a hegyek megsérüljenek. Mégis minden alkalommal megkapják a jussukat az elejtett vadból. Bár a „potyázás” mindig is potenciális probléma volt ezekben a kultúrákban, az azok iránti megvetés, akik nem végeznek gazdasági tevékenységet, nyilvánvalóan egy kultúra-specifikus érzelem.
A Ju/'hoansi népnél a hús elosztása komoly társadalmi esemény. Nagy gondot fordítanak arra, hogy azt pontosan osszák szét. Lee (1993:50) a következőket írja: „Az elosztást nagy gonddal hajtják végre, meghatározott szabályok szerint, újra és újra elrendezik a darabokat akár egy órán keresztül, azért, hogy a nép minden egyes tagja megkapja a megfelelő adagját. A sikeres elosztásra még hetekkel később is szívesen visszaemlékeznek, míg ha nem megfelelően osztják szét a húst, annak a közeli rokonság keserves pörlekedése lehet a vége.” Ezzel ellentétben a piacrendszer azzal, hogy az elosztást az egyes individuum elszigetelt termelékenységére alapozza, megtagadja a termelés társadalmi természetét, valamint ezzel egy időben felbontja azokat a társadalmi kötelékeket, amelyek más társadalmakat összetartanak.


Tulajdon és tőke

A korai európai felfedezők és antropológusok feljegyzései alapján elmondható, hogy a vadászó-gyűjtögetők általános jellemzője az osztoszkodás, illetve az, hogy nincsenek arra törekvések, hogy személyi tulajdonuk legyen. A Hadza népnél nem csak magántulajdon nincs: náluk ez a szabály az erőforrásokra is vonatkozik (Woodburn 1968).

A keleti hadza törzs tagjai nem érzik tulajdonuknak a földet és annak be nem gyűjtött erőforrásait. Mindenki ott él, ahol akar, vadászhat, gyökereket, bogyókat, mézet gyűjthet, vizet húzhat az egész hadza területen minden megkötés nélkül. Nemcsak hogy nem osztják fel a földet és annak erőforrásait maguk között, még arra sem törekszenek, hogy kizárják az általuk elfoglalt területről a nem a saját törzsükhöz tartozó embereket.

Ha a „tulajdon” fogalmával próbáljuk meg leírni a vadászó-gyűjtögető emberek és a föld közötti kapcsolatot, akkor nyugati fogalmakat erőltetünk rájuk, noha a miénktől rendkívüli módon különböző elképzeléseik vannak az emberek egymás közötti, valamint az ember és a természet kapcsolatáról. Riches (1995) úgy érvel, hogy a „tulajdon” fogalmát csak akkor kellene használni, ha megfigyelhetjük, hogy az egyes emberek megtagadják másoktól azt a jogot, hogy bizonyos erőforrásokat felhasználhassanak. A puszta engedélykérés lehet, hogy csak társadalmi elvárás, amely barátságos szándékot fejez ki, és nem az erőforrások „jogi” úton történő felügyeletét.  

A vadászó-gyűjtögetőknek leginkább csak a testükre és az intelligenciájukra van szükségük napi élelmük megszerzéséhez. A mozgékonyság kiemelkedő fontosságú, a munkaeszközök szükségszerűen egyszerűek. A vadászó-gyűjtögetők világában a tőke nem egy fizikai dolog, amit lehet manipulálni és felügyelni, hanem inkább tudás, amelyet megosztanak, és mindenki számára hozzáférhető (lásd: A vebleni vita 1907). Ezzel a tudással a vadászó-gyűjtögetők gyorsan létre tudják hozni anyagi kultúrájukat. Turnbull (1965:19) így ír a közép-afrikai pigmeusokról: „A menedék, a ruhák és más használati tárgyak elkészítéséhez szükséges anyagok mind ott vannak kéznél egy szempillantás alatt.” Az ipari társadalom legyártott tőkéjével szemben a vadászó-gyűjtögetők törzstőkéje a tudás, amely szabadon átadható, és lehetetlen korlátozni a hozzáférést csupán az egyén érdekében.  Továbbá az, hogy nem kell állandóan azzal foglalkozniuk, hogy anyagi javakat szerezzenek be, megadja a vadászó-gyűjtögetőknek azt a szabadságot, hogy élvezhessék az életet. A legtöbb vadászó-gyűjtögető nem a munkahelyen tölti életét, távol a barátaitól és a családjától, hanem beszélgetnek, pihennek, megosszák az ételt és ünnepelnek: röviden azzal, hogy emberek legyenek. Ez a modern nyugati társadalom eszményképe, amelyet a főbb vallások és a populáris kultúra képvisel, ám ez többnyire nem valósul meg.


Egyenlőtlenség

Végül az egyenlőtlenség az emberi társadalmaknak nem természetes, vele született tulajdonsága. Az „azonnali megtérüléses” vadászó-gyűjtögető társadalmak „agresszívan” egyenlőségre törekvőek voltak (Woodburn 1982). Ezek a társadalmak éppen azért– és nem annak ellenére – működtek, hogy a hatalmat és a tekintélyt kordában tartották.  Az, hogy az egyenlőtlenség az ember természtének eredménye, a „gazdasági ember” kulturális mítoszának másik oldala. A gazdasági racionalitás logikája igazolja az elkerülhetetlen jövedelemkülönbségeket, amelyeket osztály, faji és nemi különbségekre alapoznak. Ez a szentesítés néha nyílt, de általában (és egyre alattomosabban) a gazdaság hatékonyságának növelésén keresztül valósul meg. A gazdasági növekedés és a méltányosság kompromisszuma a legtöbb bevezető tankönyv tárgya. Ha társadalmunk hibázik abban, hogy túl sokat tesz az igazságosságért, akkor (legalábbis ezzel érvelnek) elveszítjük a motivációt, hogy dolgozzunk, a termelékenység csökken, és még azok is rosszabb helyzetbe kerülnek, mint voltak, akik ideiglenesen jól jártak a nagyobb jövedelem-egyenlőséggel.

A vadászó-gyűjtögetőkről szóló szakirodalom megmutatja, hogy a „gazdasági racionalitás” a piaci kapitalizmus jellegzetessége, pusztán kulturális meggyőződések rendszere, és így nem egy objektív, egyetemes természeti törvény. Van számos más, ugyanúgy racionális viselkedési mód, amely nem simul bele a piaci kereskedelem törvényeibe. A „gazdasági ember” mítosza megmagyarázza a jelenlegi kapitalizmus szervező elvét, de annál se többet, se kevesebbet (Heilbroner 1993). Nem racionálisabb, mint az a mítosz, amely motiválja a Hadza, az Aborigine, vagy a !Kung társadalmát. Az iparosodott társadalmakban azonban a „gazdasági ember” mítosza igazolja azt, hogy egy pár ember eltulajdoníthatja az emberiség anyagi kultúráját, amely évezredek alatt alakult ki, és azt is, hogy ők sajátíthatják ki és pusztíthatják a világ fizikai és biológiai erőforrásit (Gowdy 1997).

A VADÁSZÓ-GYŰJTÖGETŐK ÉS A MODERN VILÁG
A vadászó-gyűjtögetők ki voltak téve ugyanazon gyarlóságoknak, mint minden ember: az agressziónak, a féltékenységnek és a kapzsiságnak. Számos vadászó-gyűjtögető népcsoport éppúgy komoly hatással volt a természeti környezetre, mint ahogy más nagyobb faj is (Flannery 1994, Gamble 1993). Azonban ezek a társadalmak ökológiai és társadalmi harmóniában éltek, olyan olyan mértékben, amelyet az iparosodott társadalmak soha sem értek el. Ez már így önmagában is értékes információ, mivel mióta az emberiség megjelent a földön, majdnem végig vadászó-gyűjtögetőként élt. Érdekes továbbá a társadalom egyenlőségre tövekvése és a környezet fenntarthatósága közötti kapcsolat. Azok a jellegzetességek, amelyek az egyenlőségre törekvő társadalmat támogatták (megosztás, kollektív döntéshozatal, tudás alapú gazdaság), elősegítették azt, hogy harmóniában éljenek a környezetükkel. A vadászó-gyűjtögetők nem szándékosan fejlesztették ki magasabb szintű etikai tudatosságukat, viselkedésüket gazdaságuk anyagi tulajdonságaihoz igazították.
Földünk népességével, amely jelenleg megközelíti a 6 milliárd embert, nem tudunk visszatérni vadászó-gyűjtögető életmódra, kivéve az emberi népesség létszámának katasztrofális összeomlása esetén. Azonban tehetünk azért, hogy átvegyük a vadászó-gyűjtögető társadalmak néhány tulajdonságát, amelyek elősegítették az ökológiai és a társadalmi harmónia fenntartását. Ezek a tulajdonságok a következők:


Társadalmi biztonság

Az „Azonnali megtérülés” elvén alapuló társadalmakban minden egyén részesedik a társadalmi termelésből, függetlenül attól, hogy mennyivel járult ahhoz hozzá. A társadalmi biztonság szintén fontos szerepet játszhat a mondern társadalmak fenntarthatóságában. Lappe és Schurman úgy érvelnek, hogy a társadalombiztosítás a modern Kínában annyival járult hozzá a születések csökkentéséhez, mint az „egy gyermekes” politika (Gordon and Suzuki 1990:104). Caldwell (1984) kimutatja, hogy a társadalombiztosítási programok és a nyugdíjrendszer kiépítése Keralában (India) és Sri Lankán ugyanúgy döntő szerepet játszottak a népesség számának csökkentésében. Úgy érvel, hogy amikor az emberek úgy érzik, hogy biztonságban vannak, már nincs szükségük a nagycsaládra azért, hogy biztosítsák, hogy gondoskodjanak róluk idősebb korukban.

Környezeti fenntarthatóság
Mivel az „azonnali megtérülés” elve szerint élő vadászó-gyűjtögetők életük legnagyobb részét kint töltötték közvetlenül a természetben, azonnal érzékelték, amikor a természetben zavarok keletkeztek. A fenntarhatóság azt jelentette, hogy fenntartották a természet képességét, hogy ellássa őket az életbenmaradáshoz szükséges feltételekkel. A vadászó-gyűjtögetők képesek voltak arra, hogy bizonyos természeti erőforrásokat másokkal pótoljanak, de gondoskodtak arról, hogy a természet körforgását fenntartsák.
A piacgazdaságban a helyettesítés szintén az egyik legnagyobb hajtóerő, de teljesen más, kártékony formát ölt. A gazdasági piacokon mindegy milyen erőforrásról van szó, a helyettesítő mindig meg fog jelenni, ha az ár azt diktálja. Azonban mivel a piacokon az alapvető értékmérő a pénz, így mindent egyetlen közös nevezőre redukálnak, azaz a pénzre. A helyettesítés a pénzügyi értéken alapul, és így figyelmen kívül hagyhatja azokat az alapvető jellemzőket, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a piac működéseihez. A gazdasági ismérvek alapján a gazdaság fenntartható, ha képes bevételt termelni, azaz, ha a gazdaság termelési eszközeinek pénzügyi értéke nem csökken (Pearce and Atkinson 1993). Ezzel a kikötéssel „fenntartható” például az is, ha kivágjuk az esőerdőt (a közgazdászok ezt nevezik „természeti tőkének”) akkor, ha a kivágásból származó pénzügyi nyereséget a jövő nemzedéke számára befektetjük. Nem számít a befektetés típusa. Lehet több erdőbe, gépkocsigyárba fektetni, vagy lehet akár pénzügyi befektetés. A természeti tőke és a mesterséges tőke felcserélhetők egymással, tehát minden átváltható, minden átváltható,mással helyettesíthető. Ez a világnézet elfedi azt, hogy röpke gazdasági nyereségekért feláldozzuk erőforrásaink életképességét, amelyektől fajunk létezése függ.
Ökológiai közgazdászok fenntarthatósági irányelveket javasoltak, amelyek figyelembe veszik az alapvető különbséget a természeti és a mesterséges tőke között.  Goodland, Daly, és El Serafy (1993) két széleskörű kritériumot javasolnak, amelyet ők „erős fenntarthatóság”-nak neveznek:
1.    fenn kell tartanunk a környezet azon képességét, hogy fel tudja dolgozni az iparosodott társadalom hulladékát.
2.    meg kell őrizni a természeti erőforrások készletét, így a talajt, a tiszta vizet és levegőt, amelyek szükségesek a gazdasági tevékenységhez.


Nemi egyenlőség és fenntarthatóság

Bár nem lehet olyan egyértelműen szétválasztani a szerepeket, hogy a nők a gyűjtögetők, a férfiak pedig a vadászók, mint azt egykor hitték (lásd ebben a kötetben K. L. Endicott), számos, vagy éppen a legtöbb trópusi és mérsékelt övi vadászó-gyűjtögető társadalmakban az élelem nagyobb részét a nők biztosították gyűjtögetéssel, bár voltak kivételek, különösen azokban a kultúrákban, amelyek a hideg északi hőmérséklethez alkalmazkodtak, ahol a növényi táplálékból relatíve kevés áll rendelkezésre. Az, hogy függtek a gyűjtögetéstől, bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy általában a jelenlegi vadászó-gyűjtögető társadalmakban is fennmaradt a nemi egyenlőség. A közelmúltban számos példát találunk arra, hogy a nők társadalmi státusza jelentősen csökkent. A nők alacsony státuszát számos országban gyakran a népességrobbanás egyik fő kiváltóokaként idézik (Jacobson 1987). Még az agrártársadalmakban is a nők játszották a döntő szerepet abban, hogy ápolják az ökológiai rendszerek változatosságát, és fenntarthatóságát. Néhányat a legjelentősebb ökopolitikai mozgalmak közül, mint a Chipko-t a Garhwal-Himalájában is nők vezetik (Norberg-Hodge 1991; Shiva 1993).

Bioregionalizmuson alapuló kulturális és ökológiai változatosság
A vadászók és gyűjtögetők a Föld minden olyan részén éltek, ahol ma a modern emberiség él, és legnagyobrészt fenntartható technológiával tevékenykedtek. Az észak-amerikai inuitok és az ausztrál sivatag őslakói képesek voltak olyan éghajlaton fenntartható életvitelt kialakítani, ahol az iparosodott társadalom tagjai nem lennének képesek életben maradni a külső erőforrások állandó pótlása nélkül. A vadászó-gyűjtögetők figyelemre méltóan változatos életmóddal alkalmazkodtak a különböző környezeti feltételekre. Az ember létezésének legalább két millió évének legnagyobb részében életformák és gazdaságok széles skálája alakult ki a különféle ökológiai rendszerekben, a sivatagon át a tundrán keresztül egészen az esőerdőig.  Ez a változatosság alapvető fontosságú a természeti rendszerek védelmében. Vandana Shiva (1993:65) a következőket írja:
„A sokféleség a természet jellemzője és az ökológiai stabilitás alapja. A különböző ökológiai rendszerekből az élet különböző formái és különböző kultúrák keletkeznek. A kultúrák, létformák és élőhelyek együttes evolúciója megőrizte bolygónkon a biológiai sokféleséget. A kulturális és a biológiai sokféleség együtt jár.”
Az életmód sokféleségével az emberiségnek jobb esélye van arra, hogy túlélje a megrázkódtatásokat, az éghajlat változásait és más megpróbáltatásokat. Dasgupta (1995), Hern (1990), Homer-Dixon et al. (1993) és sokan mások rámutattak arra, hogy a modern homogén világgazdaságunk különösen sebezhető, ha a környezeti és társadalmi zavarok lépnek föl.
Közösségi döntéshozatal
A vadászó-gyűjtögető társadalmakról szóló feljegyzések megmutatják, hogy mennyire fontos a közmegegyezés és a kollektív döntéshozatal a piaci társadalom individualizmusával szemben (Lee 1979, Marshall 1976, Turnbull 1965, Woodburn 1982). Ezek a társadalmak a társadalmi döntéshozatalra olyan mechanizmusokat fejlesztettek ki, amelyek lehetővé teszik, hogy a népcsoport hosszú távú jólétének érdekében a legjobbat válasszák.
Ezzel ellentétben az iparosodott társadalmak közérdeke egyre jobban a piaci, vagy annak tűnő megközelítéseken alapulnak, mint pl. a költség-haszon elemzéseken. A piaci kibocsátások azoknak az individuumoknak a döntésein alapulnak, akik elszigeteltek a társadalom többi tagjától. Ami kedvező az elszigetelt egyén számára egy személytelen piacon, az nem biztos, hogy kedvező a társadalom egészére nézve. Például az ökoszisztémák társadalmi és biológiai értékét tekintve nem sok értelme van a társadalom, mint egész számára annak, hogy úgy diszkontáljuk ezeket az értékeket, mintha egy individuum tenné azt, azaz úgy, hogy kijelentené, hogy kevesebbet érnek a jövőben. A társadalom szempontjából nézve nem sok értelme van azt feltételezni, hogy a tiszta levegő, az iható víz vagy a stabil éghajlat értéke folyamatosan és meredeken csökken, ahogy telik az idő. A piaci döntések az egyének érdekeit tükrözik, nem feltétlen a közösségét, és egyáltalán nem a természet megmaradt részének jólétét. Individuumként teljesen más döntéseket hozunk, mint mikor a család, a közösség, a nemzet tagjaként, vagy a világ polgáraként határozunk.
Ebből a szempontból ismét rengeteget tanulhatunk a bennszülött népektől. A magántulajdon intézménye nem az egyetlen olyan mechanizmus, amely elősegíti a hatékony erőforrás-felhasználást. Valójában vannak arra bizonyítékaink, hogy a köztulajdon-rendszerek hatékonyak lehetnek az erőforrásokkal való gazdálkodásban, így pl. a halászatban, még korunk kapitalista gazdaságaiban is, mint azok az irányvonalak, amelyek az egyén tulajdonjogainak szentségén alapulnak. Acheson és Wilson (1996) például amellett érvel, hogy a paraszti és törzsi társadalmak olyan gazdálkodást folytatnak, amelyek sokkal következetesebben követik a biológiai adottságokat és a halállommány kiszámíthatatlanságát. Még az elméleti közgazdászok is kezdik egyre komolyabban venni a köztulajdon alapú gazdálkodásról szóló elméleteket. (Berkes 1989, Hanna et al. 1996).
KÖVETKEZTETÉSEK
A modern kort egyre inkább a kétségbeesés jellemzi: úgy tűnik, a társadalom kicsúszott az irányítás alól, és a katasztrófa szélén áll. Egymással összefüggő problémák, mint az éghajlatváltozás, a biodiverzitás elvesztése, túlnépesedés és társadalmi zavargások fenyegetik civilizácónk létét, amelyről az iparosodott északon a legtöbben azt gondolják, hogy sokkal magasabbrendűbb, mint azok a kultúrák, amelyek egyszerűbb technológiával rendelkeznek.
Valahogy vígasztaló az a felismerés, hogy a túlélés kulcsa itt van kultúrális történelmünkben. A vadászó-gyűjtögetőkről szóló történeti feljegyzések alapján ítélve, az idő legnagyobb részében, amelyet az emberiség a Földön töltött, viszonylag harmóniában élt a természettel és egymással. Értelmünk és kultúránk ilyen körülmények között alakult ki. Ha megértjük azt, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak hogyan oldották meg az alapvető gazdasági problémákat, úgy, hogy adott környezeti addottságokban kellett boldogulniuk a lehető legnagyobb emberi szabadság elérésével, megtalálhatjuk azt a kulcsot, amely biztosítja fajunk számára a hosszú távú túlélést.
De a vadászó-gyűjtögetők több mint a múlt maradványainak érdekességei, akiknek története értékes információkkal szolgálhat más életmódokról. Még léteznek vadászó-gyűjtögetők és más bennszülött népek, akik még mindig kínálnak alternatívákat a világ kapitalista, magántulajdon után vágyakozó individualizmusa helyett. A bennszülött népek a világ számos pontján élen járnak az emberi méltóságért és a környezetvédelemért folytatott küzdelmekben (Nash 1994). A világ kultúrájának támadása ellenére sok bennszülött nép fenntartja és terjeszti a „a gazdasági emberrel” szembeni alternatívákat. (Lee 1993, Sahlins 1993). Ezek az alternatívák egy nap talán egy új, a természeti erőforrásokat tekintve fenntartható és társadalmilag igazságos gazdasághoz vezetnek minket.
HIVATKOZÁSOK:
Acheson and J. Wilson (1996). Order out of chaos. American Anthropologist 98(3):579-94.
Barnard, A. and J. Woodburn (1988). Property, power and ideology in hunter-gatherer societies: an introduction. In T. Ingold, D. Riches, and J. Woodburn (eds.), Hunters and gatherers, vol. 11, Property, power and ideology, pp. 4-31. Oxford: Berg.
Berkes, F. (1989). Common property resources: ecology and community based sustainable development. London: Bellhaven
Caldwell, 1. ( 1984). Theory of fertility decline. New York: Academic Press.
Dasgupta, 1. ( 1995). Population, poverty and the local environment. Scientific American 272 (February):40-5.
Flannery,T (1994). The future eaters. New York: George
Frank, R. ( 1994). Microeconomics and behavior: New York: McGraw-Hill.
Gamble, C. (1993). Tune walkers: the prehistory of global colonization. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Gent gescu-Roegen, N. ( 1977). Inequality, limits, and growth froth bioeconomic viewpoint. Review of social economy 37:361-5.
Goodland, R., H. Daly, and S. El Serafy (1993). The urgent need for rapid transition to global environmental sustainability. Environmental Conservation 20(4):297-309.
Gordon, A., and D. Suzuki ( 1990). A matter of survival. Sydney: Allen and Unwin.
Gowdy, J. (1997). The value of biodiversity: economy, society, and ecosystems. Land Economics 73:25-41,
Gowdy, J. and S. O'Hara (1995). Economic theory for environmentalists. Delray Beach, FL: St. Lucie Press.
Hanna, na, S., C. Folke and K.-G. Maler (1996). Rights to nature. Washington, DC: Island Press.
Heilbroner, R. (1993). 21st century capitalism. New York: W. W. Norton.
Hera, W. (1990). Why are there so many of us? Description and diagnosis of a planetary ecopathological process. Population and Environment 12:9-42.
Homer-Dixon, T., J. Boutwell, and G. Rathjens (1993). Environmental change and violent conflict. Scientific American 268 (February):38-45.
Jacobson, 1. (1987). Planning the global family. Worldwatch Paper 80, Washington, DC: Worldwatch Institute.
Lee, R. B. (1968). What hunters do for a living, or, how to make out scarce resources. In R. B. Lee and I. DeVore (eds.), Man the hunter, pp, 30-48. Chicago: Aldine.
Lee (1979). The !Kung San: men, women, and work in a foraging society. Cambridge: Cambridge University Press.
Lee (1993). The Dobe Ju/'hoansi. Orlando, FL: Harcourt Brace.
Marshall, L. ( 1976). Sharing, talking, and giving: relief of social tensions among the !Kung. in R. B. Lee and DeVore (eds.), Kalahari hunter-gatherers, pp. 349-71, Cambridge, MA: Harvard University Press,
Nash, L (1994). Global integration and subsistence insecurity. American Anthropologist 96(l):7-3().
Norberg-Hodge, H. (1991 ). Ancient futures: learning from Ladakh. San Francisco: Sierra Club Books.
Pearce, D. and G. Atkinson (1993). Capital theory and the measurement of sustainable development: an indicator of weak sustainability. Ecological Economics 8:103-8. Riches, D. (1995). Hunter-gatherer structural transformations. Journal of the Royal Anthropological Institute 1:679-701.
Sahlins, M. (1972). Stone age economics. Chicago: Aldine.
Sahlins (1993). Goodbye to Tristes tropes: ethnography in the context of modern world history. Journal of Modern History 65:1-25.
Shiva, V. (1993). Monocultures of the mind. London: Zed Books.
Testart, A. (1.982). The significance of food storage among hunter-gatherers: residence patterns, population densities, and social inequalities. Current Anthropology 23(5):523-37.
Turnbull, C. (1965). The Mbuti Pygmies. New York: Simon and Schuster.
Veblen, T. (1907). Professor Clark's economics. Quarterly journal of Economics 22:147-95.
Woodburn, J. (1968). An introduction to Hadza ecology. In R. B. Lee and I. DeVore (eds.), Man the hunter, pp. 49-55. Chicago: Aldine.
Woodburn (1980). Hunter-gatherers today and reconstruction of the past. to E. Gellner (ed.), Soviet and Western anthropology, pp. 95-117. London: Duckworth.
Woodburn (1982). Egalitarian societies. Man 17(3):431-51.