A "kulturált" törvényes küzdelem csatornáiba terelve

kérdés a 2010-es választásokra - 4. rész

A cikk 2014-re aktualizált verziója:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/02/28/a-2014-es-valasztasokrol

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját." 

Próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Először is meg kell vizsgálni, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogy keletkezett az általános választójog.

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó tömegek beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor generalizálódnak. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság a „kulturált”, törvényes küzdelem csatornáiba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a radikálisabb erők (pl. anarchisták) vették volna át a kezdeményezést.

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása, stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen. A választási rendszer tehát arra szolgál, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogja, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye is fontos. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára.

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az itt leírt logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen az erőszakos hatalomgyakorláshoz, felszámolja a demokráciát, pl. fasiszta rendszert épít ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

Jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét. A társadalom a szétesés felé tart, az emberek úgy érzik, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoznak. A rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált tehát a kormány és az állami vezetők lecserélése.

A burzsoázia egyik (a megfelelő ideológiával felvértezett) érdekcsoportjának előretörése és esetleg hatalomra jutása erősíti a szembenálló csoportokat. Az egyik reakció a másik ellen, pl. a napokban lezajlott antifasiszta tüntetés reakció volt arra, hogy egy rabbi ablakát kővel bedobták, stb. Ez azonban újabb szavazatok százait hozta a Jobbiknak, a tüntetők szándéka ellenére. Így szolgálják mindkét fél akciói a helyzet polarizációját. A baj az, hogy nem a valódi osztályfrontok mentén alakul ki és éleződik a konfliktus, hanem a burzsoázia két frakciójához, azok zászlaja alá beállt proletárok között (pl. antirasszista munkások vs. cigányoktól rettegő falusiak).

Vidéki emberek tömegei már csak a Jobbikban bíznak, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta őket. Ők nem nyugdíjba küldeni akarják a kormányt, hanem likvidálni. Mikor szokták pl. az antifasiszták azért tüntetni, hogy pl. az SZDSZ volt és jelenlegi vezérkarát küldjék a kőbányába, teljes vagyonelkobzás mellett? A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne, főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akit a tömegek gyűlölnek, mert meglopják stb. őket.

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető, pl. befagyasztaná a minimálbért. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 100 éve keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?). Valószínűleg éppen lagymatagsága, a jelenlegi parlamenti pártokkal és a nagytőkével való, csak tutyi-mutyi szembenállása miatt nem lett népszerű, főleg vidéken.

Tehát azon felül, hogy a szembenálló pártok és ideológiák kölcsönösen erősítik egymást, mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

Tehát nem azt mondjuk, hogy semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, hanem hogy a kapitalizmust nem lehet így megdönteni és ezért az alapvető problémákat sem lehet megoldani. Magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következnek a problémák: az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel. A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van) közel van már az az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni.