The Corporation - kritika The Corporation - az alternatív kapitalista mozgalom Bibliája?


A The Corporation c. film és könyv rengeteg díjat és pozitív kritikát kapott. Azonban a mű nemcsak számos ellentmondást tartalmaz, hanem alapvető szemléleti problémák vannak vele, így a kritikák jelentős része is felszínes és megalapozatlan.

 

„Kívül vagy és kinn is maradsz.

Még csak nem is érted.

Ha törvényt írnak, nincs mit remélj,

Az tőled óv, nem téged.”

 

A könyv (és a film) fő gondolata az, hogy az óriási részvénytársaságok hatalmas károkat okoznak a természetben és a társadalomban felelőtlen profithajhászásukkal.

 

Erre számos példát hoz a gyermekmunkától a folyók szennyezéséig. Ezzel az üzenettel és a könyv számos egyéb állításával nyilván egyet is tudunk érteni, és a félreértések elkerülése végett megjegyezzük, hogy nem gondoljuk, hogy a szerző az ellenségünk, a műve pedig rossz vagy a „gonoszt” szolgálja. Írásunkban mégis ellensúlyozni szeretnénk a sok kritikátlan kritikát, amit ez a mű kapott, ugyanis nemcsak számos ponton zavaros, hanem szemléletileg – a mi nézőpontunkból - teljesen hibás módon tárgyalja a globális kapitalizmus problémáit, nem is beszélve a megoldási lehetőségekről. Kezdésnek itt van mindjárt egy ellentmondás, amikor az író azt keresi, kik felelősek a társaságok által elkövetett bűnökért, azaz kik hozzák meg az érdemi döntéseket: „A huszadik század elejére a részvénytársaságok jellemzően ezernyi vagy akár százezernyi egymástól elszigetelt tulajdonos egyesülései voltak, akik így természetszerűleg képtelenek voltak arra, hogy együttes fellépésükkel a menedzserek döntéseire hathassanak.

 

Ahogy gyengült a tulajdonosok helyzete és befolyása a részvénytársaságokban, úgy erősödött meg a menedzsereké. az óriásvállalatok igazgatóságai rendkívül hatékony önhatalmú szervekké váltak a tulajdonosok teljesen súlytalanná váltak az elméletileg általuk birtokolt cégben.” [24-25.o.] Ugyanakkor az 58-59. oldalon éppen azt ecseteli, hogy a cégek vezetőinek nincs mozgásterük, mert a befektetők (részvényesek) diktálnak: „Ha a szívedre hallgatnál, sok mindent másképp csinálnál. De a részvénytársaság vezetőjeként ezt nem teheted meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy cég részvényeket bocsát ki, nem számít más, csak a növekedés. És mindezt egy rendkívül szűk befektetői csoport dirigálja ” Ha a menedzsment vált hatékony önhatalmú szervvé a század elejére, mikor és hogyan tűnt el ez a hatalma? Végül is nem derül ki a könyvből, kik kényszerítik arra a részvénytársaságokat, hogy mindent alárendeljenek a profitnak, a növekedésnek. Pontosabban megpróbál választ adni, de az egy olyan irányba mutat, amelyre – bevalljuk őszintén – nem számítottunk. Az eredendő okot Bakan ugyanis az (amerikai) Állam által meghozott törvényekben keresi, ami persze egy jogásztól nem meglepő – mondhatjuk így utólag. Ismerteti a Dodge kontra Ford ügyet (45-46 o.), amelyben a fő részvényes Dodge testvérek beperelték Henry Ford autógyárost, mivel ő ahelyett, hogy kifizette volna nekik az osztalékot, a termékek árát csökkentve kiosztotta azt a részvényesek között.

 

A precedens-értékűvé vált ítélet a részvényesek javára döntött és kimondta azt is, hogy „egy részvénytársaság létezésének és működésének első számú célja a részvényesek számára való pénztermelés”. A szerző szerint ez a döntés az eredete a cégek pénzhajhászásának: jogtudósunk eddig tudott visszamenni az ok-okozati láncban! Ezzel összhangban tárgyalja a 26. oldalon azt az alkotmánybírósági döntést, hogy a cégek is személyek, ezért a 14. alkotmány-kiegészítés védelme alá esnek, vagyis jár nekik a tisztes törvényi eljárás és az egyenlő jogvédelem. A filmben ezek a jogi döntések még nagyobb hangsúlyt kaptak, központi jelentőségűnek tüntették fel őket. Az még rendben van, hogy ezek az események érdekesek lehetnek abból a szempontból, hogy jobban megértsük azt a folyamatot, ahogy a történelem eljutott az egyéni tőkéstől és tulajdonától azokig a gigantikus szervezetekig, ahol az egyes emberek (a tulajdonosok és az igazgatók is) már csak cserélhető alkatrészek; azaz a tőke önállósodásához. Az egyes, véletlenszerűnek tűnő jogi döntéseket tenni meg végső, történelmet meghatározó okoknak azonban idealizmus és a tényleges összefüggések megértésének súlyos hiányára utal. Erre lehet következtetni abból is, ahogy következetesen azt hajtogatja, hogy a részvénytársaságokat a törvény szülte, pl.: „A kormányok éppen úgy teremtik a társaságokat, mint Frankenstein doktor építette a maga szörnyét ” [164.o.]. Sőt, a 170. oldalon odáig elmegy, hogy kijelenti: „Az állam adta nekik azt az életcélt, hogy a profitot mindenek fölé helyezzék”. Felmerül azonban a kérdés, hogyan magyarázza a szerző azt a tényt, hogy: „A világ több száz társasági törvénye csaknem mind ugyanúgy rögzíti a cégek mozgásterét: a lehető legtöbb pénzt gyártani a részvényesek számára” [46-47. o.]

 

A könyv erre nem ad közvetlenül magyarázatot, úgy tűnik, mintha ez a véletlenek szerencsétlen egybeesése lenne. Azonban ettől látszólag függetlenül két helyen is arról ír (egyébként nagyon helyesen), hogyan versengenek az államok a tőke kegyeiért: „ a századfordulón két állam, New Jersey és Delaware eltörölte a népszerűtlen korlátozások nagy részét, azt remélve, hogy az aranytojást tojó tyúkoknak, jó adófizetőknek számító részvénytársaságok közül több fogja magát területükön bejegyeztetni. enyhítették az összeolvadásokat és felvásárlásokat szabályozó törvényeket is Persze a többi állam sem akart lemaradni a jó adófizetőkért folyó versenyben, ezért rövidesen sorra hasonló intézkedéseket vezettek be.” [23. o.] „ahhoz, hogy az óriáscégek fenntartsák befektetéseiket, vagy újakat hozzanak létre, a kormányoknak versengve kell egymás alá ígérni, hogy melyikük tud tehermentesebb, ideálisabb környezetet biztosítani azok üzleti vállalkozásaihoz. A végsőkig folytatott licitben oldják föl önként az országok a gazdasági szabályozásaikat – elsők közt a dolgozókat és a környezetet óvó előírásokat -, de csökkentik az adókat is, leépítik a szociális programokat ” [32. o.] Azonban az államok közti, a nagytőke kegyeiért folyó verseny csak másodlagos, önmagában messze nem elégséges magyarázat a nagytőke erejének, hatalmának megállíthatatlannak tűnő növekedésére. Az elsődleges a tőkések (és általában az árutermelők) közti verseny.

 

Nézzük meg, mit ír erről Marx: „A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. a verseny sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak. a hitelrendszer amely kezdetben mint a felhalmozás szerény segítője lopakodik be, láthatatlan szálakkal egyéni vagy társas tőkések kezébe vonja a társadalom felületén nagyobb vagy kisebb tömegekre szétaprózott pénzösszegeket, de csakhamar a versenyharc új és szörnyű fegyverévé lesz és végül a tőkék centralizálására szolgáló óriási társadalmi szervezetté válik. Amilyen mértékben a tőkés termelés és felhalmozás fejlődik, úgy fejlődik a verseny és a hitel, a centralizáció két leghatalmasabb emelentyűje.

 

Emellett a felhalmozás előrehaladása gyarapítja a centralizálható anyagot, azaz az egyes tőkéket, miközben a tőkés termelés terjeszkedése az egyik oldalon társadalmi szükségletet, a másik oldalon technikai eszközöket teremt olyan hatalmas ipari vállalatok létrehozására, amelyek megvalósítása a tőke centralizációjához van kötve. Manapság tehát az egyes tőkék kölcsönös vonzása és a centralizációra irányuló tendencia erősebb, mint valaha.” [1] Tehát azok a mechanizmusok, amelyek kikényszerítik a tőkecentralizációt, a részvénytársaságok létrejöttét, már lassan másfél évszázada közismertek. Lehet, hogy formailag a törvények teremtik a részvénytársaságokat, valójában azonban a kapitalista társadalom, ill. ennek szükségletei termelik ki az ilyen törvényeket a részvénytársaságokkal együtt. Ennek ellenére Bakan a filmben nem (a kapitalizmusban) szükségszerűnek és természetesnek ábrázolja ezeket a folyamatokat, hanem néhány esetleges, véletlenszerű egyéni döntés következményének.

 

A könyvben ezt némileg árnyalja, (pl. a 18. oldalon arról ír, hogy az ipar tőkeigényességének nem tudtak megfelelni a hagyományos társtulajdonosi formák), de összességében mégis az esetlegest domborítja ki a szükségszerűvel szemben. Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó bírók és egyéb állami hivatalnokok (pl. a fent említett két amerikai állam döntéshozói) nem azért hozták ezeket a döntéseket, mert aznap épp bal lábbal keltek fel, hanem tudatukat és döntéseiket az adott társadalom, annak viszonyai és erőviszonyai határozták meg. Másrészt, ha épp ők nem hozták volna meg, akkor meghozta volna helyettük egy másik vagy egy harmadik. Ugyanis a tőkések számára az, hogy mennyire centralizálódhat a tőke, illetve, hogy mekkora adók terhelik, kardinális kérdés (mesés nagyságú pénzösszegek, esetleg a fennmaradás vagy elbukás múlik rajtuk), emiatt igen erős nyomást fognak kifejteni az államapparátusokra és előbb-utóbb úgyis megtalálják a „leggyengébb láncszemet”, azt az államot (ill. annak döntéshozóit), amely a többihez képest kedvezőbb feltételeket kínál. Ha pedig megtalálták, akkor a tőkék elkezdenek oda vándorolni. Tehát az, hogy mindenhol erősek a korlátozások a nagytőkén, instabil állapotnak tekinthető, mivel ha csak egy-két helyen elkezdik ezeket enyhíteni, a többieknek is követniük kell a példát, különben a tőke elvándorol tőlük, és egyre rosszabb helyzetben lesznek. Magyarul egy öngerjesztő folyamat indult be, amely még ma is tart, és amelynek logikáját és dinamikáját megismerve lényegében lehetetlennek tűnik, hogy a jelenlegi rendszeren belül leállítsuk, sőt a visszájára fordítsuk.

 

A The Corporation sajnos nem egészében, a szükségszerűségével együtt akarja láttatni ezt a folyamatot, hanem csak összedobál egyes eseményeket, mint érdekességeket, kiszakítva őket a társadalmi valóság egészéből. Lehet, hogy ez szőrszálhasogatásnak tűnik, de valójában ennek óriási jelentősége van, nem utolsósorban a problémák megoldásának keresésekor, lásd lentebb. Már eleve az önkényesnek tűnik, hogy a társadalom problématengeréből pont a részvénytársaságokat pécézte ki magának Bakan és őket kiálltja ki a legfőbb rossznak. Pedig - és ezt sokszor szeretik elhallgatni, - a kisvállalkozók sokszor még keményebben zsákmányolják ki alkalmazottaikat, és ők is szeretik externalizálni a költségeiket. Ha pedig az ökológiai szempontokat is figyelembe vesszük, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kis- és nagyvállalatok mellett a lakosság is tevékenyen részt vesz a fenntarthatatlan mértékű széndioxid-kibocsátásban és a környezet egyéb típusú szennyezésében. A tőkés vállalatokra – az egyszemélyes cégekre is - a verseny miatt nyomás nehezedik, hogy mindenféle költségtől igyekezzenek megszabadulni, beleértve az externáliák felszámolásának költségeit. De általánosabban tárgyalva, egy elidegenedett társadalomban az egyén miért ne hárítaná át másokra – idegenekre – a költségeit? Ezért nem sok értelme van a bűnbakkeresésnek, a termelési (és fogyasztási) mód, valamint a hozzá tartozó tudat együttesen termelik ki a problémákat.

 

A részvénytársaságok keletkezése és erősödése (az ezt támogató államapparátusi döntésekkel együtt) is csak egy okozat - egy a sok közül, amelyek persze kölcsönhatásban vannak egymással és azokkal a folyamatokkal, amelyek okozták őket - és Bakan is beállt azok közé, akik az okozatokat támadják. Érdekes, hogy nem szól egy rossz szót sem a versenyről, a hitelről, a tőkés termelési (és elosztási) módról, vagy még mélyebbre menve a magántulajdonon, árutermelésen és cserén alapuló termelésről, (és ezektől elválaszthatatlanul az elidegenedésről; ui. akivel egyek vagyunk, annak akkor is figyelek a szükségleteire, ha éppen nem tud semmit adni cserébe,) mintha nem lenne már ezekbe bekódolva a tőkecentralizáció, az óriásvállalatok létrejötte. Nem, Bakan tolmácsolásában a történelem így fest: kezdetben vala a nagy és dicső demokrácia, de néhány gyarló tisztségviselő véletlenül kiengedte a gonosz és elmebeteg óriás(vállalat)ok szellemeit a palackból, és azok most átvették a hatalmat. Legalábbis erre következtethetünk, amikor a demokratikus illúzióiról ír: „Az általunk fabrikált felettébb hatékony profitgyártó gépezet az utóbbi háromszáz évben kitört az ellenőrzésünk alól ” [174. o.] „ hogyan tudjuk a demokrácia keretei közé visszaterelni a gazdaság folyamatait ” [177.o.]

 

Természetesen homályban hagyja azt a kérdést, hogy hogyan tudtak a részvénytársaságok kitörni 300 év alatt az ellenőrzés alól, amikor pl. Angliában, 1720-ban legalább ötven évre betiltották őket [17. o]. Ne vizsgáljuk meg azt az ellentmondást sem, hogy ez a „kitörés-elmélet” kissé ellentmond annak, ahogy a 153. oldalon a demokrácia fejlődéséről ír: „A huszadik század folyamán a világ ugyan botladozva, meg-megtorpanva, vargabetűket írva, de haladt az egyre szélesebb körű, egyre fejlettebb demokrácia és humanizmus irányába”. Foglalkozzunk most inkább azzal, hogy a The Corporation teljesen hamis képet fest a kapitalizmus hajnaláról és az azt megelőző korokról. Az igazság az, hogy mióta osztálytársadalomban élünk, a termelés és elosztás alapvető kérdéseinek eldöntésében a széles tömegek soha nem játszottak döntő szerepet, a társadalom legnagyobb hatalmú intézményeit sohasem a gürcölő kisemberek irányították [2]. Hiszen pont erről szól az osztálytagozódás: a többség termel, a kisebbség (az uralkodó osztály) pedig ennek egy részét kisajátítja.

 

Azonban azt, hogy mennyit sajátít ki, nem bocsátják szavazásra, hanem az erő-, ill. a tulajdonviszonyok alapján dől el. Konkrétan háromszáz éve az akkori államok és a kormányok (vagy uralkodók) távolról sem az emberek többségének akaratát és érdekeit tartották szem előtt, a parasztság és a még csekély létszámú munkásság egyáltalán nem volt képviselve a törvényhozatalban. Az általános választójog csak a XIX. sz. végén jelent meg és a XX. században vált általánossá. De persze még ez sem jelenti azt, hogy az államot a tömegek irányítják. Elszigetelt, szervezetlen „kisemberek” ugyanis sohasem ellenőrizhetik, pontosabban uralhatják a társadalmi folyamatokat, a társadalmasodott termelést és az uralkodó intézményeket sem. Attól pedig, hogy ezen egyénekből álló tömegek megválasztanak valakit, hogy képviselje az érdekeiket egy elidegenedett és hierarchikus hatalmi struktúrában, még nem lesz igazi, effektív hatalmuk (az anarchista irodalom rengeteget foglalkozott ezzel). Például az antikapitalista beállítottságú munkásság erejére és szavazataira támaszkodva lett Ebert szociáldemokrata politikus Németország kancellárja, ezután az állam erejére támaszkodva ő verte le a proletárok (jelentős részben saját szavazói) forradalmát, holott annak szavakban mindig is élharcosa volt.

 

Az az elmélet, hogy az állam a kapitalizmus előtt, vagy annak kezdetén a „mi államunk” volt, a mi érdekünkben tevékenykedett, veszélyes téveszme. A következő mondat is hasonló szellemben íródott : „ az akkoriban (a XVII. sz. végén) elterjedt társtulajdonosi formával, melyben a személyes, kölcsönös bizalom és hűség által összekovácsolódott, viszonylag kis befektetői csoportok alapítottak egy céget ” [16. o.] Nem azt mondjuk, hogy nem volt ilyen, hanem azt, hogy Bakan itt is azt sugallja, hogy valaha minden rendben volt. Ez a nosztalgiázó aranykor-elmélet azokra a népmesékre emlékeztet, amelyekben a király boldogan élt a lányaival, azonban egyszer csak jött egy gonosz sárkány és elrabolta a lányokat. Nézzük meg közelebbről, milyen is volt ez a boldog élet! Háromszáz éve Angliában épp javában folyt az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás. Ennek alapját jelentős részben az adta, hogy a földműveseket tömegesen elkergették addigi birtokaikról - természetesen családostól. Amikor emiatt jobb híján koldulásból próbáltak megélni, a törvények értelmében megkorbácsolták, visszaesés esetén gyakran ki is végezték őket. Kis késéssel, de hasonló zajlott le Franciaországban is, itt pl. egy 1777-ben hozott rendelettel „minden 16 és 60 év közötti épkézláb embert, akinek nem volt foglalkozása és nem tudott megélni, a gályákra küldtek.” [3] Vajon azok, akiket elűztek, megkorbácsoltak, megbélyegeztek, és gályára küldtek, maguk fabrikálták, és demokratikusan ellenőrizték a „profitgyártó gépezeteket”? Vagy arra gondol, hogy az egyes tőkések ellenőrizték a termelés gépezetét, amely mára öntörvényűvé vált és a vállalkozók nagyobb részének nincsenek igazi választási lehetőségei, inkább ki vannak szolgáltatva a gazdaság folyamatainak? (Ez utóbbi esetben Bakan egyértelműen a burzsoáziával azonosítaná magát.)

 

Abból, hogy valaki idilli képeket fest a múltról, már előre sejthetjük, hogy retrográd javaslatokat fog letenni az asztalra. Valóban, Bakan (és a globkrit mozgalom rendszerkonformabb szárnya) számára a megoldás egyik fontos pillére az állami szabályozó rendszer fejlesztése [177.o.]. Csakhogy maga Bakan írja a 88. oldalon, hogy „Egy társaság számára a törvénytisztelet is azon múlik, hogy miként függ tőle a profit. a társaságok aszerint tartják be a törvényeket, hogy azok költséghatékonyak-e, vagy sem.” Megjegyezzük, hogy ez az állítás lényegében a maffiára is igaz, időnként a leggátlástalanabb maffiózó is betartja a törvényt. Úgy tűnik, nincs éles határ a legális cégek és a maffia-jellegű bűnszervezetek között. Előbbiek hivatalosan be vannak jegyezve és igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy teljesen legálisak. Tényleges működésükben csak fokozati különbségek vannak: a cégek főbb tevékenységei legálisak, a maffia viszont kezdetben (amíg nem jutott elég nagy tőkéhez) főként illegális üzelmekben forgatja a tőkéjét, ui. itt gyorsabb a felhalmozódás üteme.

 

Tehát még ha valami szent szellem megszállná a törvényhozókat és érdemben szigorítanák a cégek tevékenységét szabályozó törvényeket (a fentebb leírtak ellenére), akkor sem lenne semmi garancia a helyzet javulására. Még kevésbe realisztikus a könyv következő javaslata: „A nemzeteknek együtt, közösen kell fellépniük az olyan nemzetközi intézmények, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank jelenlegi ideológiája és tevékenysége ellen.” [180. o.] Nem tisztázza, hogy kik azok a „nemzetek”, akiknek fel kellene lépniük. A szervezetlen, megosztott állampolgár-tömegeknek kellene lecserélniük beszűkült, atomizált tudatukat? De az sem világos, hogy ezen tudat-csere után hogyan, milyen módszerekkel kellene fellépniük. Vagy azoknak az államapparátusoknak, akik létrehozták ezeket a szervezeteket, ill. pedáloztak azért, hogy a tagjaik lehessenek, kellene most hirtelen teljesen megtagadni eddigi önmagukat? Csakhogy a nemzeti határokon túlnőtt kapitalizmusnak szüksége van a tőkefelhalmozás kereteit biztosító nemzetközi szervezetekre (mint ahogy korábban szüksége lett nemzetállamra) és ezek a szervezetek ideológiája és tevékenysége nyilván a globális erőviszonyokat fogja tükrözni.

 

A megoldás másik lehetséges eleme, hogy a profitorientált részvénytársaságok egy részét közhasznú társaságokkal kell kiváltani [176. o.]. Példaként az USA postaszolgálatát hozza fel, amelynek célját a törvény nem a profitszerzésben, hanem a jó szolgáltatás nyújtásában határozza meg. Lábjegyzetként ugyanakkor megemlíti, hogy „ennek dacára rendszeresen előkerül az amerikai posta privatizációjának kérdése”. Vajon Bakan tényleg azt gondolja, hogy egy törvény miatt ez a szféra tabu lesz a tőkések számára? Nem tűnik fel neki, hogy éppen ellenkező irányba halad a világ? Tényleg nem érti a tőke valódi természetét, azt, hogy mindenből profitot akar csinálni, és ebben nemhogy a törvények nem tudják (és egyre kevésbé akarják) megakadályozni, hanem képes akár az egész emberiséget veszélybe sodorni. Pont a The Corporation mondja ki, hogy ha ember lenne, pszichopatának hívnánk. Nem érdemes szép szóval, papírra írt paragrafusokkal próbálkozni, erővel kell fellépni ellene. Erről szól a legrokonszenvesebb rész a könyvben, amikor a bolíviai Cochabamba városban az emberek fellázadtak az ivóvíz-szolgáltatás privatizációja, valamint ennek következményei, pl. a víz árának háromszorosára emelése ellen és a szerző egyértelműen a lázadók oldalára áll. A népfelkelés vezetője szerint „Százezer ember vonult az utcára és ott voltak minden társadalmi rétegből: gazdagok és szegények, falusiak és városiak, férfiak és nők, öregek és fiatalok.” [183.o.] Nagyon lelkesítő ez az összefogás, de valljuk be, nehezen hihető, hogy az igazán gazdagok is kimentek volna az utcára. Vitték vajon a testőreiket és a szobalányaikat is?

 

Másrészt a könyv úgy állítja be, mintha a „szegények” pusztán a privatizáció ellen lázadtak volna fel és vállalták az összeütközést a hatalommal, a privatizáció előtti problémákról (a vízvezetékrendszer elöregedésén kívül) nem esik szó. Mintha az embereknek nem a szegénységükkel, hanem csak a nagyvállalatokkal lett volna bajuk. Valójában a felkelés más, a konkrét áremelés által nem érintett városokra is kiterjedt, főként béremelést és a munkalehetőségeket követelve [4]. Mindenesetre az emberek elszántsága Cochabambában megakadályozta a nagytőke nyomulását, azonban a szerző is elismeri, hogy ez „sajnos csak átmeneti sikert jelenthet” [184. o.]. Világszinten az óriásvállalatok hatalma, pozíciói lényegében nem változtak, terjeszkedésüket tovább folytatják, pl. a szomszéd városban. A tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció nem állhat meg semmi áron. Ehhez egy sokkal kiterjedtebb, világméretű felkelésnek, forradalomnak kellene alapjaiban átrendeznie a globális erőviszonyokat, létrehozva egy teljesen más társadalmat, amelyben a termelést nem profithajhász vállalatok uralják, azaz nincsenek óriáscégek sem. Bakan viszont - egy harvardi közgazdász-professzor tekintélye mögé bújva - lemond a részvénytársaságok megszüntetéséről [175. o.], pontosabban bizonytalan időre elnapolja ezt, inkább meg akarja őket változtatni, illetve meg akarja dönteni az uralmukat (184. o.).

 

Csakhogy az óriásvállalatok hatalma gazdasági erejükből következik [5]. Ők a fontosabb termelőeszközök tulajdonosai és az emberek többségének nincs más választása, mint hogy bérbe adja nekik a munkaerejét. Ők döntik el, el az emberek jelentős része hol és mit csinál aktív életének nagyobb részében. Míg biztonsági őrök tömegei fizikailag védik őket, értelmiségiek teljes munkaidőben dolgoznak érdekeikért, új technológiákat fejlesztenek ki számukra, vagy az ideológiai síkon képviselik érdekeiket. Pl. a PR-osok pl. zöldre festik őket, a lobbisták lobbiznak az érdekeikért, legális vagy illegális módszerekkel, a végeredmény szempontjából mindegy. Egy ilyen cikkben nem vállalkozhatunk mindazon okok és mechanizmusok leírására, amelyek miatt a nagytőke érdekei nem kerülhetőek meg, amelyeken keresztül kikényszerítik akaratukat. Ez a könyv dolga lett volna és ennek részben eleget is tett. Megemlíthette volna pl. azt, hogy a a think-tank-eket, a front group-okat és a felülről generált pszeudo-grassroots mozgalmakat [6]. Itt pusztán érzékeltetni akartuk, hogy amíg megvan a gazdasági hatalmuk, nem lehetséges komolyan csökkenteni a befolyásukat. Másrészt a termelés jelenlegi fejlettségi fokán, a közeljövőben elérhető technológiai szinten lehetetlen visszatérni a fragmentált kistulajdonosi termeléshez (anélkül, hogy a fejlett országok lakosai számára elérhető anyagi javak mennyiségben és választékban drasztikusan lecsökkennének), a gazdasági erő, a tőke, termelőeszközök koncentrációja visszafordíthatatlan.

 

Tehát végül is arra a következtetésre jutunk, hogy amíg a termelés döntő része magánkézben, ill. kis csoportok vagy részvénytársaságok kezében van, addig magánérdekek (a tőketulajdonosok profitérdekei) fognak dominálni a közérdek, a többség érdekei, végső soron az emberiség érdekei felett. Bár kisebb, átmeneti eredményeket elérhet az önkormányzatok, iskolatanácsok, szakszervezetek, fogyasztóvédelmi, környezetvédelmi, emberi jogi és egyéb érdekvédő szervezetek összefogása (amely szükségképpen ideiglenes), a világméretű folyamatok irányát nem változtathatják meg, nem fordíthatják vissza. Hiába jelenti ki Bakan, hogy ezeknek a szerv(ezet)eknek - nyilvánvalóan a tőkés társaságok rovására - nagyobb szerepet kell kapniuk az ellenőrzésben, a döntéshozatalban! [178.o.] Hiába akar olyan választójogi reformokat, amelyek nagyobb szerepet adnak a részvételi demokráciának, és háttérbe szorítják a tőkés társaságokat! Elképzelhetetlen, hogy a tőkések, menedzserek, világbankárok és tőzsdecápák (a burzsoázia) döntő többsége teljesen feladja megszerzett pozícióját, tarkóra tett kézzel visszavonuljon állásaiból és átengedje a terepet holmi civil szervezeteknek. Még ha néhányukban komolyan feltámadna a lelkiismeret, és ténylegesen elkezdenék rombolni a tőke pozícióit, előbb-utóbb eltávolítanák őket (lásd Stiglitz esetét, aki épp csak a jéghegy csúcsát kezdte el bírálni), ugyanis a tőke érdekérvényesítő folyamatai, mechanizmusai intézményesültek, a rendszer struktúrájába vannak belekódolva.

 

Végeredményben Bakan a kapitalista társadalom meghatározó motivációit, a rendszerben ható erőket akarja megváltoztatni anélkül, hogy magát a rendszert alapjaiban megváltoztatná: versenyt akar győzni akarás nélkül és vesztesek nélkül, kapitalizmust akar kizsákmányolás, önzés és mohóság nélkül, államot és hierarchiát akar alávetés és az alávetettek passzivitása nélkül. Nem is feltételezi, hogy lehetőség lenne a társadalom működésének, létezésének olyan módjára, amely nem kapitalista. Ez a szemlélet teljesen elfogadhatatlan számunkra, nem pusztán azt zárja ki, hogy a kapitalista társadalmat, mint totalitást tagadja, hanem ezt is, hogy egyáltalán értelmezze. Látható, hogy mivel a jelenségek gyökerét nem sikerült megragadnia, a megoldás csakis zavaros és ellentmondásos lehet. Van ugyan néhány jó felismerése, pl. látja, hogy az állam jóval szorosabban kötődik a részvénytársaságok érdekeihez, mint a közérdekhez. [171. o.] Bátran tesz olyan kijelentéseket is, hogy „a jelenlegi demokratikus intézményrendszer egészében véve alkalmatlan a demokratikus kontroll ellátására. Kár tőle túl sokat remélni.” [168. o.] A következő oldalon olvasható mondat viszont nem csak ennek, hanem önmagának is ellentmond: „Bár a mai felügyeleti és politikai rendszerek nem képesek érvényre juttatni a demokratikus elveket, hiányosságaikkal együtt is, még mindig alkalmasak a társadalom demokratikus igazgatására” Ennél szebb példát maga Orwell sem adhatott volna a duplagondol jelenségére.

 

A baj az, hogy ez a tudathasadásos állapot ma nem kivételes, hanem inkább tipikus azokban a mozgalmakban, amelyek zászlajukra tűzik az embertelen állapotok megszüntetését, így a globalizáció-kritikus mozgalomban is. A szerző az általa üdvözítőnek tartott megoldástól radikálisabb javaslatokat, ill. az ezeket támogató tömegeket észre sem akarja venni, elhallgatja a létezésüket is. A „globalizációkritikus” demonstrációk kapcsán pl. így ír: „a tiltakozók egy társadalmi szervezeteket, közösségi összefogásokat és szakszervezeteket is magában foglaló globális mozgalom tagjaiként üzentek hadat az óriáscégek ellen.” [37.o.] Milyen barátságosan, szinte selymesen hangzik: „társadalmi szervezet”, „közösségi összefogás”. Az igazság az, hogy nyugaton az ilyen tüntetéseken az egyik leggyakoribb szín a vörös. Vörös zászlók alatt magukat antikapitalistának, marxistának stb. valló emberek tömegei vonulnak. Ott vannak mindenféle bolsevik szervezetek (pl. trockisták), ezenfelül különböző anarchista csoportok, többek közt „No war, but class war!” (Háború helyett osztályharcot!) feliratú táblákkal [7]. Persze részt vesznek az olyan jellegű civil szervezetek is, mint nálunk a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, amelyekre tényleg ráillik Bakan leírása. De erős torzítás az, hogy ilyenekre szűkítjük le a résztvevők körét. Bár a könyvben két helyen is elejt egy-egy apró megjegyzést arról, hogy a „munkásmozgalmi kezdeményezések” [28. o.] ill. a „munkásforrongások” [96. o.] nyomást gyakoroltak a kormányokra és a nagyvállalatokra, összességében úgy tűnik, igyekszik elkenni, mellékes jelenségként beállítani az osztályok létezését és egymás elleni harcát.

 

De ha nem a proletariátus, a kizsákmányoltak önmagát megszervezett osztálya hajtja végre a társadalmi viszonyok mélyreható megváltoztatását (mint a történelem során már többször is, igaz, csak térben és időben behatároltan), akkor ki? Bakan nem mutatja meg azt a társadalmi erőt, amely erre képes, amely erő létrejötte és működése alapvetően megváltoztatná az erőviszonyokat, úgy „rendbe tenné” az államokat, hogy rá tudnák kényszeríteni a cégeket, hogy ne tegyenek a közérdek ellen. Bár kijelenti, hogy „a joghézagok foltozgatásával semmire sem megyünk” [175.o.], de ő maga sem mutat rá, hogy a rendszer alapjaiban hibás, és nem toldozgatni-foltozgatni kell, hanem teljesen lerombolni és egy másikat építeni helyette. Kérdés, hogy Bakan miért nem mondja ki ezeket. Ha a Cochabambai felkelést nem méltatta volna, akkor ez nem is lenne különösebben érdekes, elkönyvelnénk egy szokványos alternatív kapitalistának, aki a jelenleg háttérbe szorított tőkések (pl. kisvállalkozók) érdekeit képviseli. Azonban ezen a döntő ponton mégiscsak mellénk áll, sőt, burkoltan általános követendő példává teszi meg az állam erőszakos megtámadását. Mivel nem láthatunk a fejébe, nem tudhatjuk, ténylegesen mennyire radikális. Lehet, hogy „szalonképes” akar lenni, hogy azok a tisztes (konzervatív) polgárok se forduljanak el undorral könyvétől és ideológiájától, akik egyébként feltétlen hívei a magántulajdonon alapuló rendnek. De az is lehet, hogy tényleg nem akarja meghaladni a kapitalizmust, és ha egy általános felkelés „legyőzné” az óriásvállalatokat, akkor megpróbálná rávenni a proletárokat, hogy továbbra is bérrabszolgaként dolgozzanak, csak épp a kisvállalkozóknak, a közhasznú társaságoknak vagy épp az Államnak.

 

Végeredményben a könyv hasznos lehet abban, hogy sok olyan embert elbizonytalaníthat, aki eddig támogatta a jelenlegi rendszert. Azoknak viszont, akik már eljutottak oda, hogy elutasítsák, érdemes mélyebb, alaposabb elemzéseket keresniük. Esetleg olyanokat, amelyeket a "tisztes polgárok" felháborítónak vagy szélsőségesnek bélyegeznek. A csak oldalszámmal jelzett idézetek Joel Bakan The Corporation című művéből valók (Független Média Kiadó, 2005). A cikk eleji versszakot az Omen nevű rockzenekar Vámpírváros c. száma tartalmazza. [1] Marx, A Tőke I, 677-678. o. (Szikra, 1949) [2] Egyes korszakokban (pl. kora középkor) és egyes helyeken az „átlagembernek” a falugyűléseken és egyéb fórumokon keresztül fontos szerepe lehetett a közös ügyek intézésében, az igazságszolgáltatásban, stb., lásd pl. Kropotkin: Mutual Aid. A politikai centralizáció (sokszor erőszakos és brutális) folyamatáról, amelyben kialakult a modern állam, Bakan egy szót sem ír, mindenesetre a XVII. sz. elejére nem sok maradt a korábbi lokális önigazgatásból. [3] Marx, A Tőke I, 797. o. [4] lásd például: http://en.wikipedia.org/wiki/Cochabamba_protests_of_2000 http://www.socialismtoday.org/47/bolivia.html [5] „Ma már a külföldi leányvállalatokkal is rendelkező transznacionális monopóliumok adják a világ ipari termelésének több mint felét, a világ GDP-jének negyedét. A nemzetközi kereskedelem 2/3-a van a kezükben. A transznacionálisok külföldi leányvállalatai, leányintézményei 15,7 billió dollár értékben értékesítettek 2000-ben, ami a világexport kétszeresét, a világ GDP-jének közel 50%-át érte el.” [Farkas Péter, A globalizáció és fenyegetései, 32. o., Aula, 2002] [6] http://hungary.indymedia.org/cikk.shtml?x=6300 http://www.nonprofit.hu/files/9/0/8/2/9082_zoldrefestes.txt [7] Ezeknek a csoportoknak és irányzatoknak az elemzésével és bírálatával itt nem foglalkozunk, mindenesetre legalább szavakban eljutnak a kapitalizmus tagadásáig.