DANIEL GUÉRIN:

A spanyol forradalom és az anarchia


A szovjet ábránd
Örök jelenség a történelemben, hogy a tények szubjektív feldolgozása mindig lemarad az objektív valóság mögött. Az orosz anarchisták például s mindazok, akik szemtanúi voltak az orosz drámának, már korán, 1920-ban megtanulták a leckét, de az események csak évekkel később váltak ismertté, csak ekkor fogadták el őket, a tények csak ekkor váltak közös tapasztalattá. A földgolyó több mint egyhatodán győzedelmeskedő proletárforradalmat oly hírnév és ragyogás övezte, hogy a munkásmozgalmat sokáig szinte hipnotizálta a példa lenyűgöző ereje. Mindenfelé felbukkantak az oroszországi szovjetek képére megalkotott "tanácsok", s ahogy láttuk, nemcsak Olaszországban, hanem Németországban, Ausztriában és Magyarországon is. Németországban, a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette Spartacus Szövetség legfőbb programpontja a tanácsrendszer létrehozása volt.

1919-ben a Bajor Tanácsköztársaság elnöke, Kurt Eisner orgyilkosság áldozata lett Münchenben. Ekkor Gustav Landauer, a libertariánus író vezetése alatt kikiáltották a tanácsköztársaságot. Landauer szintén merénylet áldozata lett, őt azonban az ellenforradalmárok lőtték agyon. Barátja és harcostársa, Erich Mühsam anarchista költő "Räte-Marseillaise"-t (Tanács-Marseillaise) komponált, amelyben fegyverbe szólítja a munkásokat, de nem azért, hogy háborúzzanak, hanem hogy orosz és magyar mintára tanácsokat alakítsanak, s így vessenek véget az évszázados szolgaságnak.

Mindazonáltal 1920 tavaszán a "Räte-Kommunismus" (Tanács-kommunizmus) híveiből álló német ellenzékiek egy csoportja kivált a kommunista pártból és megalakította a Német Kommunista Munkáspártot (KAPD). [1] Hermann Gorter és Anton Pannekoek vezetésével Hollandiában is létrejött egy ehhez hasonló csoport, melyet szintén a tanácsok társadalmi eszméje ihletett. Hermann Gorter, aki élénk vitát folytatott Leninnel, volt olyan bátor, hogy a maga hamisítatlan libertariánus stílusában válaszoljon az orosz forradalom csalhatatlan vezérének: "Továbbra is keressük azokat a valódi vezetőket, akik nem akarnak majd a tömegek nyakába ülni és nem fogják elárulni őket. Addig is, amíg nem találjuk meg őket, a feje tetejére akarunk állítani mindent, és létrehozzuk a tömegek diktatúráját önmaguk felett. Ahelyett, hogy elfogadnánk egy olyan helyi vezetőt, aki a szakadékba kormányoz, inkább magunk próbálunk szerencsét." Pannekoek kijelentette, hogy a tanácsok az önkormányzat szervei és egyszer majd a régi világ állami intézményeinek helyébe lépnek. Ugyanúgy, mint Gramsci, ő sem tudott különbséget tenni a tanácsrendszer és a "bolsevik diktatúra" között.

Az anarchisták számos helyen, különösen Bajorországban, Németországban és Hollandiában, pozitív szerepet játszottak a tanácsrendszer elméleti és gyakorlati kidolgozásában.

Akárcsak a többi országban, az októberi forradalom Spanyolországban is megszédítette az anarchoszindikalistákat. A CNT [2] madridi kongresszusán (1919. december 10-20.) egy olyan nyilatkozat hangzott el, mely szerint "az orosz nép hőstörténete felvillanyozta a világ proletariátusát". A kongresszus, általános tetszésnyilvánítás közepette, "vonakodás nélkül, mint a szépasszony, mikor odaadja magát a szeretett férfinak" megszavazta ideiglenes jelleggel a Kommunista Internacionáléhoz való csatlakozást. Miközben azonban az internacionálé forradalmi jellegét hangsúlyozták, kifejezték reményüket, hogy a jövőben sor kerül egy nemzetközi munkáskongresszus összehívására, ahol majd lefektetik egy igazi munkás internacionálé alapjait. Mindazonáltal néhány bátortalan hang is megszólalt, mely az általános véleménytől eltérően azt állította, hogy az orosz forradalom "politikai" forradalom volt, s mint ilyen, nem testesítette meg a libertariánus eszményt. A kongresszus azonban elsiklott e megállapítások fölött és úgy határozott, hogy delegációt küld a III. Internacionálé 1920. július 15-én, Moszkvában tartandó II. kongresszusára.

Ekkor azonban a szerelmi házasság már felbomlóban volt. A spanyol anarchoszindikalistákat képviselő küldöttséget rávették, hogy működjék közre egy nemzetközi forradalmi szakszervezeti központ létrehozásában. Amikor azonban egy olyan szöveg került a kezükbe, amely a "politikai hatalom megragadásáról" és a "proletariátus diktatúrájáról" szólt, álláspontot változtattak: a szöveg ugyanis a szakszervezetek meg a kommunista pártok között egyfajta organikus jellegű kapcsolatot javasolt, mely elleplezte volna, még ha igen átlátszóan is, az előbbiek alárendelődését az utóbbiaknak.

A Kommunista Internacionálé elkövetkezendő kongresszusain a különböző országok szakszervezeteit az illető országok kommunista pártjainak küldöttsége képviselte volna, s azt tervezték, hogy a Vörös Szakszervezeti Internacionálé nyíltan a Kommunista Internacionálé és annak nemzeti szekcióinak ellenőrzése alá kerül. Angel Pestaña, a spanyol szóvivő, a társadalmi forradalom libertariánus koncepciója mellett érvelt és kijelentette, hogy "A forradalom nem pártfeladat és nem is válhat azzá. A legtöbb, amit egy párt tehet, hogy államcsínyt készít elő. Az államcsíny azonban nem forradalom." Majd fejtegetéseit a következőkkel zárta: "Azt mondjátok, hogy kommunista párt nélkül nincsen forradalom, hogy a politikai hatalom megragadása nélkül nem valósítható meg a szabadság, és hogy diktatúra nélkül nem győzhető le a burzsoázia. Ezek az állítások azonban teljesen indokolatlanok."

A kommunisták úgy tettek, mintha figyelembe vennék a CNT küldöttsége által megfogalmazott kételyeket és kijavítanák a határozatot a "proletárdiktatúra" szempontjaira való tekintettel. Mindazonáltal az orosz szakszervezeti vezető, Luzsovszkij a szöveget végül eredeti formájában tette közzé, Pestaña aláírásával, ám az általa javasolt módosítások nélkül. Trockij majd egy órán át korholta a spanyol küldöttséget a szónoki emelvényről, ám, amikor Pestaña szót kért, hogy megválaszolhassa a támadásokat, az elnök lezártnak nyilvánította a vitát.

Pestaña hónapokat töltött Moszkvában, és az országot mélységesen kiábrándulva hagyta el 1920. szeptember 6-án. "Mint egy hajótörött" - ilyennek látta őt Berlinben nem sokkal ezután Rudolf Rocker. Pestañát nem vitte rá a lelke, hogy felvilágosítsa spanyol elvtársait az igazságról. "Gyilkosságnak" tűnt szemében, hogy lerombolja azokat a szertelen reményeket, amelyeket az orosz forradalom ébresztett bennük. Amint átlépte a spanyol határt, letartóztatták, s így megmenekült a fájdalmas kötelességtől, hogy elsőként beszéljen.

1921 nyarán a CNT újabb küldöttséget menesztett a Vörös Szakszervezeti Internacionálé alapító kongresszusára. A delegátus tagjai között az orosz bolsevizmus olyan ifjú apostolai képviseltették magukat, mint Joaquin Maurin és Andrés Nin, de velük volt a higgadt gondolkodású Gaston Leval is, a francia anarchista. Leval inkább vállalta a vádat, hogy "összejátszik a burzsoáziával", meg hogy "az ellenforradalmat támogatja", mint hogy csendben maradjon. A hallgatásnál is rosszabb lett volna eltitkolni a tömegek elől, hogy Oroszországban nem a forradalom vallott kudarcot, hanem az állam, nem megmutatni nekik "az élő forradalom mögött a forradalmat gúzsba kötő és megfojtó államot". Maga írta e szavakat a Le libertarie-ban, 1921 novemberében. Levalnak az volt a véleménye, hogy a bolsevikokkal való "mindenféle tisztességes és őszinte együttműködés" lehetetlenné vált, és Spanyolországba való hazatértekor javasolta a CNT-nek, hogy lépjen ki a III. Internacionáléból, s ne vegyen részt annak a szakszervezetek felett gyakorolt hazug gyámkodásában.

Leval Pestañának is megadta a kezdő lökést, elhatározta, hogy nyilvánosságra hozza első oroszországi beszámolóját, s hogy később egy másodikkal egészíti ki, melyben feltárja a bolsevizmussal kapcsolatos teljes igazságot: "A kommunista párt pont az ellenkező elveket vallja, mint amiket a forradalom első óráiban meghirdetett. A kommunista párt elvei, módszerei és végső célja szöges ellentétben áll az orosz forradaloméval... Amint a kommunista párt korlátlan hatalomhoz jutott, még a gondolkodás jogát is megvonta azoktól, akik más véleményen vannak, mint a kommunisták (persze, ahogy a kommunizmust ők elképzelik) A kommunista párt megtagadta az orosz munkásoktól mindazokat a szent jogokat, amelyekkel a forradalom felruházta őket." Pestaña ezek után kétségbe vonta a Kommunista Internacionálé létjogosultságát, azt az Orosz Kommunista Párt kihelyezett szervének nevezte, és fenntartását fejezte ki arra vonatkozóan, hogy az megfelelően képviselni tudná a forradalmat a világ proletariátusa előtt.

1922 júniusában, a CNT Zaragozában tartott országos kongresszusán elfogadták Pestaña jelentését és úgy határoztak, hogy kilépnek a szakszervezeti frontból, a Vörös Szakszervezeti Internacionáléból. Döntés született arról is, hogy delegációt küldenek egy decemberben, Berlinben tartandó anarchoszindikalista konferenciára, melynek eredményeképp később megalakult a Nemzetközi Munkásszövetség. Ez nem volt igazi internacionálé, mivel a jelentős spanyol csoporttól eltekintve, más országokban nem igen akadt támogatója. [3]

A szakítás után Moszkva engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett a spanyol anarchizmus iránt. A CNT elhatárolta magát Joaquin Maurintól és Andrés Nintől, akik kiléptek a szövetségből és megalapították a Spanyol Kommunista Pártot. 1924 májusában Maurin röpiratot tett közzé, melyben élethalálharcot hirdetett korábbi elvtársai ellen: "Nehéz feladat véglegesen felszámolni az anarchizmust egy olyan országban, ahol a munkásmozgalom ötvenévi anarchista propaganda jegyét viseli magán. De elintézzük őket!" A fenyegetést beváltották.


Az anarchista tradíció Spanyolországban
A spanyol anarchisták ily módon már igen korán levonták az orosz forradalom tanulságait, és ez arra indította őket, hogy a forradalom számára egy másik utat készítsenek elő. A tekintélyelvű kommunizmus torzulásai még szilárdabbá tették őket abbéli elhatározásukban, hogy győzelemre vigyék a kommunizmus libertariánus formáját. Kegyetlenül csalódtak a szovjet ábrándban és - Diego Abad de Santillan szavaival - az anarchizmusban "e komor kor utolsó reményét látták a megújulásra".

A néptömegek tudatában és a libertariánus gondolkodók munkásságában a libertariánus forradalom már szilárd alapokkal rendelkezett. José Peirats szerint az anarchoszindikalizmust "lelkülete, vérmérséklete és a világról alkotott felfogása a legspanyolabb dologgá teszi egész Spanyolországban". Az anarchoszindikalizmus egy összetett fejlődési folyamat kettős eredménye volt. Nemcsak az elmaradott ország fejletlen viszonyainak, a még archaikus körülmények között élő parasztságnak felelt meg, hanem választ adott az egyes iparosodottabb területeken élő, már felnövekvőben lévő modern proletariátus kérdéseire is. A spanyol anarchizmus e sajátos jellege múlt és jövő különös keveredéséből alakult ilyenné. A két folyamat szimbiózisa távolról sem volt tökéletes.

1918-ban a CNT több mint egymillió szakszervezeti tagot tudott sorai között. Az iparosodott térségek közül jóval erősebb befolyással bírt Katalóniában, mint Madridban és Valenciában, [4] viszont mély gyökerei voltak vidéken, ahol a szegényparasztság még őrizte a faluközösség, a lokálpatriotizmus és a kooperatív szellem hagyományait. 1898-ban Joaquín Costa író lejegyezte az agrárkollektivizmus emlékeit. Sok faluban fennmaradt a közösségi tulajdon. A közös földből osztottak telket a föld nélküli parasztoknak, de az is gyakran előfordult, hogy más falvakkal együtt legeltetésre vagy egyéb közösségi célokra használták. Délen, ahol a nagybirtokrendszer uralkodott, a földosztás eszméje nem talált követőkre, a napszámosok inkább a szocializálás hívei voltak.

A több évtizedes, vidékre koncentrálódó, rövid, népszerű röpiratok formájában terjesztett anarchista propaganda előkészítette a talajt az agrárkollektivizmus számára. Különösen erős volt a CNT délen, az andalúz parasztok körében, keleten (a levantei térségben, Valencia környékén) és északkeleten (Aragóniában, a Zaragozát övező területeken).

A spanyol anarchoszindikalizmus ekképpen - mivel egyaránt voltak hívei az ipari munkásság és a parasztság körében - kettős talajba eresztette gyökerét, és az ez által hirdetett libertariánus kommunizmust is kétarcúvá tette: egyrészt kommunista, másrészt szindikalista vonások jellemezték. A kommunizmus inkább helyi színezetet öltött, a paraszti, mondhatnánk azt is, hogy a déli szellemiség nyert benne kifejezést, mivel egyik fő bástyája Andalúziában volt. Másrészről a szindikalizmusban inkább az urbánus és unitariánus, vagyis az északi szellemiség tükröződött, hiszen Katalónia volt a legjelentősebb központja. Ez a különbség valamelyest szakadást idézett elő, megosztotta a libertariánus gondolkodókat.

Egy részük Kropotkinra esküdött, és a primitív paraszti közösségek spanyolországi hagyományait Kropotkinnak a középkori közösségekről vallott, tudományosan megalapozott, de leegyszerűsítő elképzeléseivel azonosította. Kedvenc jelszavuk a "szabad közösség" volt. A köztársaság 1931-ben történő megalakítását követő parasztfelkelések során számos kísérlet történt a libertariánus kommunizmus gyakorlati megvalósítása terén. Számos közösség jött létre paraszti kistulajdonosokból, akik önkéntes és kölcsönös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy együtt művelik a földet, bevételeiket egyenlő részre osztják és ellátásukról maguk gondoskodnak egy "közös alap" létrehozásával. Szélnek eresztették a községi elöljáróságot és bizottságokat választottak feladataik ellátására. Naivul azt hitték, hogy függetleníthetik magukat a környező társadalomtól, az adózási kötelezettségektől és a katonai szolgálattól.

A spanyol kollektivista, szindikalista és internacionalista munkásmozgalom alapító atyja Bakunyin volt. Őt és tanítványát, Ricardo Mellát követték többnyire azok az anarchisták, akik egy kicsit reálisabban gondolkodtak és az aranykor helyett inkább a jelen foglalkoztatta őket. Fő gondjuk az ország gazdasági egyesítése volt, és azt vallották, hogy szükség lenne egy hosszú átmeneti időszakra, melynek során helyénvalóbb lenne a munkást a ledolgozott órák után és nem szükségletei szerint részesíteni a közös javakból. Képzeletükben a jövő gazdasági rendszere a helyi szakszervezeti csoportok szövetségén és a gazdasági ágazatokat tömörítő föderációkon nyugodott.

A CNT-n belül sokáig a "síndicatos únicos" (helyi szakszervezetek) játszották a vezető szerepet. A helyi szakszervezeti csoportok, amelyek szoros közelségben éltek a munkásokkal és mentesek voltak minden intézményi egoizmustól, mind fizikai, mind lelki értelemben a proletariátus otthonává váltak. [5] A helyi szakszervezetekben folyó képzés a szakszervezeti eszmét a kommunális gondolattal egyesítette az egyszerű munkások soraiból kikerült aktivisták fejében.

Az elméleti vita, mely már az 1907-es Nemzetközi Anarchista Kongresszuson szembeállította a szindikalistákat az anarchistákkal, újból feléledt és két táborra osztotta a spanyol anarchoszindikalistákat. A napi követelésekért folytatott küzdelem hozta létre a CNT reformista szárnyát, amellyel szemben az 1927-ben alapított FAI (Federación Anarquista Ibéracia) (*) vállalta az eredeti anarchista eszmék védelmét. 1931-ben a szindikalista szárny a Harmincak manifesztumában nyilvánosan elítélte a kisebbségek "diktatúráját" a szakszervezeti mozgalomban, meghirdette a szakszervezeti mozgalom függetlenségét és jogát arra, hogy megmaradjon saját keretei között. A szakszervezetek egy része kivált a CNT-ből, de egy reformista mag azután is tartotta magát a szakszervezeti központban, hogy a szakítás az 1936-os júliusi forradalom előestéjén végérvényessé vált.

(*) FAI: Ibériai Anarchista Szövetség

Az elmélet
A spanyol anarchisták rendszeresen kiadták a nemzetközi anarchizmus főbb, illetve kisebb jelentőségű műveit spanyol nyelven. Így a forradalmi és egyben szabad szocializmus hagyományait nemcsak a feledéstől óvták meg, hanem a teljes tönkretételtől is. Augustin Souchy német anarchoszindikalista író, a spanyol anarchizmus híve arról tudósít, hogy "a társadalmi forradalom kérdéseit az anarchista szakszervezetekben és csoportos összejöveteleken, az anarchista újságokban, kiadványokban és könyvekben folyamatosan és rendszeresen megvitatták."

A Spanyol Köztársaság kikiáltása után, 1931-ben, elszaporodtak az úgynevezett "eseményeket váró" írások: Peirats közel ötvenet sorol fel, de nem győzi hangoztatni, hogy ennél jóval több volt, és kijelenti, hogy a "forradalmi megszállottság" a művek valóságos elburjánzásához vezetett, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a népet forradalmi útra tereljék. A spanyol anarchisták azért ismerik James Guillaume 1876-ban kiadott Idées sur l'Organisation Sociale (Gondolatok a társadalom szervezetéről) című munkáját, mert Pierre Besnard bőségesen idézi az 1930-ban, Párizsban megjelent könyvében, a Les Syndicats Ouvriers et la Révolution Sociale-ban (A munkásszervezetek és a társadalmi forradalom). Gaston Leval Argentínába emigrált és 1931-ben kiadta a Social Reconstruction in Spaint (Társadalmi újjáépítés Spanyolországban), mely közvetlen ösztönzést adott Diego Abad de Santillan a későbbiekben még tárgyalásra kerülő, jelentős munkájához.

1931-ben Isaac Puente, aki egyébként városi orvos volt, közzétett egy meglehetősen naiv és idealisztikus írást a libertariánus kommunizmusról. Gondolatait átvette a CNT 1936 májusában tartott zaragozai kongresszusa. Maga Puente 1933-ban egy felkelőbizottság élére állt Aragóniában.

Az 1936-os zaragozai program meglehetős pontossággal kidolgozta a közvetlen faludemokrácia működésének tervét. A program szerint a lakosok általános gyűlése községi tanácsot választ, melyben részt vesznek a különböző műszaki bizottságok képviselői. Az általános gyűlés köteles összejönni, valahányszor a közösség érdekei úgy kívánják, de össze kell hívni a községi tanács kérésére, illetve a lakosság közvetlen követelésére is. Az egyes felelős tisztségek nem lennének végrehajtó, illetve bürokratikus jellegűek. Néhány szakembertől és statisztikustól eltekintve, a tisztségviselők - akárcsak a többi dolgozó - termelőkként végeznék munkájukat. A nap végeztével megbeszélést tartanának azokról a részletkérdésekről, melyekhez nem szükséges az általános gyűlés döntése.

A tervezet szerint minden aktív dolgozó "termelői kártyát" kap, melyen napi egységekben mérve rögzítik az elvégzett munka mennyiségét; a kártya aztán árura cserélhető. A közösség inaktív tagjai egyszerűen "fogyasztói kártyát" kapnak. A program szerint nem állapítanának meg általános szabályokat: tiszteletben tartanák az egyes közösségek autonómiáját. Bármelyiknek jogában állna az elosztás más mechanizmusát kiépíteni, ha úgy látja helyesnek, egyedül arra kell tekintettel lenni, hogy ne sértse más közösségek érdekeit. Az autonómiához való jog mindazonáltal nem ellenkezne a közösségek tartományi és regionális szövetségeiben érvényes kollektív szolidaritási kötelezettséggel.

A zaragozai kongresszus tagjai fő helyen foglalkoztak az elme művelésének kérdéseivel is. Az emberek számára egész életükben biztosítani kell, hogy hozzáférhessenek a tudományokhoz és művészetekhez, lehetővé kell tenni számukra mindenféle kutatást, feltéve, hogy e tevékenységek nem kerülnek ellentétbe az anyagi javak termelésével. Megszűnik a társadalom felosztása fizikai és szellemi munkásokra: mindenki ez is, meg az is egyszerre. A párhuzamosan végzett fizikai és szellemi munka biztosítja majd az emberi természet egészséges egyensúlyát. Amint a dolgozó elvégezte napi termelőmunkáját, szabadon rendelkezik saját ideje felett. A CNT jól látta, hogy a felszabadult társadalom anyagi szükségleteinek kielégítésével egyre nagyobb hangsúlyt kap a lelki igények kifejeződése.

A spanyol anarchoszindikalistákat már régóta foglalkoztatta az általuk "érdekcsoportoknak" nevezett közösségek autonómiájának védelme. Tagjaik között szép számmal voltak naturizmus- és vegetariánizmusszakértők, akik elsősorban a déli szegényparasztság köréből kerültek ki. Úgy vélték, hogy ezek az életformák alkalmasak az emberi természet átalakítására a libertariánus társadalom előkészítésének folyamatában. A zaragozai kongresszus tagjai nem feledkeztek meg azoknak a naturista és nudista csoportoknak a sorsáról sem, akik "alkalmatlanok az iparosodásra". Minthogy e csoportok nem lennének képesek kielégíteni saját igényeiket, a kongresszus felvetette, hogy a konföderációs ülésekre delegált küldöttségeiknek jogában álljon különleges gazdasági egyezményeket kötni a többi mezőgazdasági és ipari közösséggel. Minket tán megmosolyogtat e gondolat - de a nagyszabású, véres társadalmi átalakulás előestéjén a CNT nem tartotta fölöslegesnek, hogy megpróbáljon eleget tenni az emberek végtelenül változatos igényeinek.

Ami a bűnözést és a büntetéseket illeti, a zaragozai kongresszus Bakunyin nyomán megállapította, hogy a bűnözés fő oka a társadalmi igazságtalanság, s ha majd ez eltűnik, törvénysértéseket is csak nagy ritkán fognak elkövetni. A kongresszus kijelentette, hogy az ember nem eredendően rossz. Az erkölcsi téren, valamint a termelésben elkövetett emberi hibákat népgyűlések fogják megvizsgálni, és mindent el fognak követni, hogy valamennyi esetben megtalálják az igazságos megoldást.

A libertariánus kommunizmus az orvosi kezelésen és az átnevelésen kívül nem ismeri el semmiféle büntetési módszer szükségességét. Ha valaki valamiféle patologikus állapot folytán megsértené az embertársai között uralkodó harmóniát - amellett, hogy igyekeznének feltámasztani benne az erkölcsi és közösségi érzést -, kiegyensúlyozatlan lelkiállapota miatt orvosi kezelésben részesítenék. A zaragozai kongresszus "levegőváltozást" ajánl azoknak, akik szerelmi vágyukban túllépik azokat a határokat, amelyeket az embertársaink szabadságának tiszteletben tartása megkövetel. Véleménye szerint ez a szerelmi bánatnak éppolyan jót tesz, mint a testi betegségeknek. A szakszervezeti szövetség őszintén kételkedett abban, hogy a szexuális szabadság légkörében előfordulhat ilyen extrém viselkedés.

Amikor 1936 májusában a CNT-kongresszus elfogadta a zaragozai programot, senki sem gondolta volna komolyan, hogy megvalósítására mindössze két hónapot kell majd várni. A föld és az üzemek társadalmasítása, melyre a július 19-i forradalmi győzelmet követően került sor, a gyakorlatban egészen másképp nézett ki, mint ez az idillikus program. Miközben a különböző írásos szövegek hemzsegtek a "kommuna" szótól, a szocialista termelőegységeket valójában "collektividades"-nek hívták. Ez nemcsak terminológiai változást jelentett: az önigazgatás spanyolországi megteremtői az ihlet új forrásai felé tekingettek.

Két hónappal a zaragozai kongresszus előtt Diego Abad de Santillan kiadott egy könyvet El Organismo Económico de la Revolución (A forradalom gazdasági szervezete) címmel. Santillan gazdasági tervezete némileg más úton indult el, mint a zaragozai program. Santillan, sok más kortársától eltérően nem félt alakító kézzel nyúlni a nagy XIX. századi anarchisták hagyományaihoz. Sajnálattal említette, hogy az elmúlt huszonöt, illetve harminc év anarchista irodalma oly kevés figyelmet fordított az új gazdasági rendszer konkrét problémáira, s hogy nem nyitott meg új távlatokat a jövőre. Másrészt azonban az anarchizmus minden nyelven bőséggel ontotta a műveket, mindenhol ugyanazon a teljesen elvont szabadságfogalmon rágódva. Santillan ezt az óriási mennyiségű művet összehasonlította az I. Internacionálé országos és nemzetközi kongresszusainak tett jelentésekkel (az utóbbiakat találta a legmegfelelőbbnek az összehasonlításra). Santillan szerint a nemzetközi kongresszusoknak küldött jelentések jóval nagyobb megértést mutatnak a gazdasági problémák iránt, mint ahogy az később tapasztalható volt.

Santillan haladó gondolkodású, igazi tudós volt, aki megértette korát. Tudatában volt, hogy "a modern ipar hatalmas fejlődése egy egész sor olyan új problémát hozott felszínre, melyet lehetetlen volt előre látni". Ma már fel sem merülhet, hogy visszatérjünk a római harci szekérhez vagy a kézműves termelés primitív formáihoz. A gazdasági elkülönültség, a vicinálisszemlélet, az aranykor után sóhajtozó spanyol parasztok szívének olyannyira kedves "patrica chica" (szűkebb pátria), a Kropotkin-féle középkori, kézműves "szabad közösségek" - mindezt már régiségmúzeumban kéne mutogatni, mint egy idejétmúlt közösségfelfogás utolsó emlékeit. Gazdasági szemszögből "szabad közösség" mint olyan, nem létezhet: "Célunk az olyan közösség, mely egy forradalmi folyamat során társulásokba és föderációkba tömörül, s beolvad országa, valamint a többi ország gazdaságának teljességébe." Az még nem jelent kollektivizmust, sem önigazgatást, ha a magántulajdonost egy hétfejű tulajdonossal helyettesítjük. A föld, a gyárak, a bányák, a közlekedési eszközök az összesség munkájának gyümölcsei és az összességet kell szolgálniuk. Napjainkban a gazdasági tevékenység nem szorul helyi vagy akár nemzeti keretek közé, hanem nemzetközi méretekben folyik. Modern életünket az jellemzi, hogy a termelőerők és disztributív mechanizmusok kivétel nélkül összefüggő rendszerré szerveződtek. "A társadalmasított, irányított tervgazdaság kiépítése ma már parancsoló szükségszerűség, ez felel meg a modern világgazdaság igényeinek."

Santillan úgy képzelte, hogy a tervezési és koordinációs feladatokat egy föderációs gazdasági tanács végezné, mely nem lenne politikai hatóság, csak egy egyszerű koordinációs szerv, egy gazdaságirányítási szabályozó testület. A föderációs tanács alulról, az üzemi tanácsoktól kapná az iránymutatásokat. Az egyes üzemi tanácsok egyrészt ágazati szakszervezetekbe tömörülnének, másrészt helyi szinten hoznának létre gazdasági tanácsokat. A föderációs tanács ily módon a helyi és szakmai érdekekből fonódott kettős hatalmi lánc végpontjait kötné össze. Az alsó szervek látnák el statisztikai adatokkal, hogy mindig tisztában legyen a valós gazdasági helyzettel. Az adatok alapján nyomon tudná követni, hol lép fel nagyobb hiány, hogy mely körzetekben van leginkább szükség új termékekre vagy szolgáltatásokra. "Ahol a legfelső hatóság számokból és statisztikákból áll, ott a rendőrségre többé semmi szükség nincsen." Egy ilyen rendszerben haszontalanná és fölöslegessé válik az állami kényszer, sőt egyáltalán ki sem alakulhat. A föderációs tanács gondoskodik arról, hogy az új szabályok ismertté váljanak, hogy az egyes térségeket a kölcsönös függőség szálai egyre szorosabban kössék össze, hogy kialakuljon a nemzeti szolidaritás. Ösztönzi az új munkamódszerek, az új termelési eljárások, az új mezőgazdasági technológiák kifejlesztésére irányuló kutatásokat. Megszervezi az egyes térségek, illetve gazdasági ágazatok között munkaerő-átcsoportosítást.

Kétségtelen, hogy Santillan sokat tanult az orosz forradalomtól. Az nemcsak arra tanította meg, hogy tartson az állam és a bürokratikus apparátus újjáéledésének veszélyétől, hanem arra is, hogy a győztes forradalom nem kerülhet meg bizonyos átmeneti gazdasági formákat, [6] amelyekben - Marx és Lenin kifejezésével élve - a "burzsoá jog" még egy jó darabig tovább él. Például, nyilvánvaló, hogy a bank- és pénzrendszert nem lehet egy csapásra megszüntetni. A fennálló intézményeket kell úgy átalakítani, hogy segítségükkel a csereforgalom átmenetileg lebonyolítható legyen. Ez megakadályozná, hogy megbénuljon a társadalmi élet, s egyben előkészítené az új gazdasági formák kialakítását.

Santillan később jelentős szerepet játszott a spanyol forradalomban: tagja lett az antifasiszta milícia központi bizottságának (1936. július vége), majd a Katalán Gazdasági Tanácsnak (augusztus 11.), később pedig megválasztották a Katalán Kormány gazdasági miniszterének (december közepe).


Az "apolitikus" forradalom
Mint a fentiekből láthattuk, a forradalom már bizonyos fokig elő volt készítve a libertariánus gondolkodók munkásságában és a néptömegek tudatában egyaránt. Éppen ezért nem meglepő, hogy a népfront 1936-os februári győzelmét a spanyol jobboldal a forradalom kezdeteként értékelte.

Csakugyan, a tömegek nem sokáig érték be azokkal a szűk lehetőségekkel, amelyeket a választási urnáknál elért győzelem biztosított számukra. Felrúgták a parlamenti játszma szabályait, s a bebörtönzöttek szabadon bocsátásával még az új kormány megalakítását sem várták meg. A gazdák nem fizettek többé adót a földesuraknak, a napszámosok földeket foglaltak és megkezdték azok művelését. A falvak lakói szélnek eresztették a községi elöljáróságokat és sietve önkormányzatokat választottak. A vasutasok sztrájkba léptek és a vasutak államosítását követelték. A madridi építőmunkások a társadalmasítás első lépéseként síkra szálltak a munkásirányítás bevezetéséért.

A Franco tábornok vezetése alatt tömörült katonai vezetők a forradalmi próbálkozásokra puccsal válaszoltak. Mindazonáltal nem értek el mást, mint hogy felgyorsították a már úgyis beindult forradalmi folyamatot. Csaknem minden nagyvárosban megindult a támadás: Valencia járt az élen, de így volt Madridban és Barcelonában is - egyedül Sevilla volt kivétel. Az emberek megrohanták a laktanyákat, barikádokat építettek az utcán és elfoglalták a stratégiailag fontos helyeket. A munkásság megindult, hogy engedelmeskedjen a szakszervezetek hívásának. Puszta kézzel, fedetlen kebellel, életüket nem kímélve ütöttek rajta a Franco-csapatok hadiszállásain. Sikerült fegyvert szerezniük az ellenségtől, s buzdító szavuknak engedve a katonák egy része átállt soraikba.

A népharag már az első huszonnégy órában gátat vetett a katonai puccsnak, és a társadalmi forradalom spontán kibontakozásnak indult. Persze a különböző megyékben és városokban másként és másként zajlottak a folyamatok; Katalóniában, de ott is elsősorban Barcelonában csapott legmagasabbra a forradalmi hév. Mire a hivatalos szervek magukhoz tértek meglepetésükből, arra eszméltek, hogy már nem léteznek többé. Úgy tűnt, hogy az állam, a rendőrség, a hadsereg és a közigazgatás számára nincs többé "raison d'être". (*) A polgárőrséget szétkergették vagy megsemmisítették, és a győzelmes munkásság tartotta fenn a rendet. A legsürgősebb feladat az élelmiszer- ellátás megszervezése volt: bizottságok osztották szét az élelmiszerkészletet a kantinná átalakult barikádokról, később pedig közétkezdéket nyitottak. Lakóhelyi bizottságok gondoskodtak a közigazgatás megszervezéséről, és háborús bizottságok intézkedtek róla, hogy a munkásmilíciák kijussanak a frontra. A valódi városháza a szakszervezeti központban székelt. Ez már nem a "köztársaság védelme" volt a fasizmussal szemben, ez már maga a forradalom volt - a forradalom, melynek - az orosztól eltérően - nem kellett mindenféle hatalmi tákolmányokat létrehoznia: a mindenütt jelenlévő, különböző bizottságok működésére alapuló anarchoszindikalista szervezetek fölöslegessé tették a szovjetek megválasztását. Katalóniában a CNT és tudatos kisebbsége, a FAI sokkal hatékonyabban ténykedett, mint a hatóságok, melyek merőben látszatintézményekké váltak. Semmi sem akadályozta meg a munkásokat abban - s ez elsősorban Barcelonára volt jellemző -, hogy "de jure" magukhoz ragadják a hatalmat, amit "de facto" már egyébként is gyakoroltak. Mégsem tették. A spanyol anarchizmus évtizedek óta óvta a népet a "politika" csábításától s hirdette a "gazdaság" elsődlegességét. Mindig is arra törekedett, hogy eltérítse az embereket a polgári demokratikus forradalomtól, célja az volt, hogy közvetlen akciók sorozatán át társadalmi forradalomba vigye a népet. A forradalom előestéjén az anarchisták olyan jelszavakat hangoztattak, hogy a politikusok csak csináljanak, amit akarnak; mi "apolitikusok" ragadjuk magunkhoz a gazdaságirányítást. 1936. szeptember 3-án a CNT-FAI által kiadott Információs közlemények cikket tett közzé a "Kormányzat hiábavalósága" címmel. Az írás arról igyekezett meggyőzni olvasóit, hogy a már megindult gazdasági kisajátítás ipso facto vezet el a "burzsoá állam felszámolásához, mely légüres térbe kerülvén, egyszerűen megfullad".

(*) raison d'être (francia): létalap; a lét igazolása

Anarchisták a kormányban
Az állam szerepének alábecsülése azonban hamarosan az ellenkezőjébe fordult át, és az anarchisták egyik pillanatról a másikra létének fontosságát kezdték hangsúlyozni. Röviddel a július 19-i barcelonai forradalom kitörése után megbeszélésre került sor García Oliver, az anarchista aktivista és a katalán kormány elnöke, a burzsoá liberális Companys között. Companys kész volt lemondani, ám ennek ellenére megtartották hivatalában. A CNT és a FAI nem volt hajlandó anarchista "diktatúrát" gyakorolni, és bejelentették, hogy hajlandók együttműködni más baloldali csoportokkal. Szeptember közepe táján a CNT felszólította a központi kormány miniszterelnökét, hogy hozzon létre egy tizenöt tagú "honvédelmi tanácsot", amelyben ők öt hellyel beérték volna. Ez egyenértékű volt azzal, mintha beleegyeztek volna, hogy más név alatt bekerüljenek a kabinetbe.

Az anarchisták végül két kormányban fogadtak el miniszteri tárcát: először Katalóniában, majd később Madridban. Camillo Berneri, az olasz anarchista ez idő tájt Barcelonában tartózkodott és 1937. április 14-én nyílt levelet intézett elvtársához, Federica Montseny miniszterhez. Levelében szemére vetette az anarchistáknak, hogy csak túszként tartják őket a kormányban, s hogy hátuk mögé bújhassanak azok a politikusok, akik az (osztály)ellenségekkel kacérkodnak. [7] Való igaz, hogy a kormány, amelyben a spanyol anarchisták szerepet vállaltak, továbbra is burzsoá kormány maradt: tagjai és politikai tisztségviselői jóformán semmi lojalitást nem mutattak a köztársaság iránt. Mi volt hát az anarchisták pálfordulásának oka?

A spanyol forradalom az ellenforradalmi puccs által kiváltott népmozgalom eredménye volt. Mivel már az első percekben fel kellett állítani a népi milíciákat, melyek felvehették a harcot Franco tábornok csapataival, a forradalom katonái, önvédelmi jellege került előtérbe. A mindannyiukat fenyegető veszély hatására az anarchisták arra a következtetésre jutottak, hogy legjobb, ha szövetségre lépnek minden olyan szakszervezeti erővel, sőt politikai párttal, mely hajlandó szembeszállni a Franco-felkeléssel. Ahogy a fasiszta hatalmak fokozták a Francónak nyújtott támogatásukat, az antifasiszta küzdelem valódi háborúvá: hamisítatlan totális háborúvá fajult. A libertariánusok ebben csak úgy tudtak részt venni, hogy fokozatosan feladták mind politikai, mind katonai elveiket. Azzal érveltek - hibásan -, hogy a forradalom győzelméhez előbb meg kell nyerni a háborút, s így aztán - ahogy Santillan később megjegyezte - "mindent áldozatul dobtak" a háborúnak. Hiába érvelt Berneri a háború szerepének túlértékelése ellen, hiába hangoztatta, hogy a Franco feletti győzelmet csakis egy forradalmi háború biztosíthatja. Igen, a forradalom lefékezése egyet jelentett azzal, hogy legerősebb fegyverétől: a tömegek aktív részvételétől fosztják meg a köztársaságot. Ennél is súlyosabb következményekkel járt, hogy a nyugati demokráciák által blokád alá vett és az előrenyomuló fasiszta csapatok által fenyegetett Spanyol Köztársaság - fennmaradása érdekében - a Szovjetunió katonai segítségre szorult. A segítség nyújtásának két feltétele volt: 1. a Kommunista Párt minél többet, az anarchisták pedig minél kevesebbet profitáljanak belőle; 2. Sztálin mindenáron meg akarta akadályozni a társadalmi forradalom győzelmét Spanyolországban, s nemcsak azért, mert e társadalmi forradalom libertariánus jellegű lett volna, hanem azért is, mert brit érdekeltségű tőkebefektetések is kisajátítás alá kerültek volna, és Anglia tudvalevőleg a Szovjetunió szövetségese volt a Hitler-ellenes "demokratikus szövetségben". A spanyol kommunisták odáig mentek, hogy tagadták, hogy egyáltalán forradalom megy végbe: a törvényes hatalom szerintük egyszerűen csak egy katonai zendülést próbált leverni. 1937 májusában véres összecsapásra került sor Barcelonában: a munkásokat sztálinista parancsnokság alatt álló csapatok fegyverezték le. Az anarchisták az antifasiszta egység nevében megtiltották a munkásoknak, hogy elégtételt vegyenek. E könyv szűk keretei nem engedik meg, hogy részletesen foglalkozzunk az anarchisták e sajnálatos hűségével, mellyel - ugyanabba a hibába esvén, mint a népfront - egészen a köztársaság végső bukásáig kitartottak az orosz szövetség mellett.


Önigazgatás a mezőgazdaságban
Mindazonáltal azon a területen, mely a legjelentősebb volt számukra - a gazdasági élet területén -, a spanyol anarchisták sokkal intranzigensebbnek mutatkoztak és sokkal kevésbé hajlottak az engedményekre. Az iparban és a mezőgazdaságban az önigazgatás kialakulása belső folyamat eredménye volt. Az állam erősödésével azonban, ahogy a háború egyre inkább totálissá vált, mind élesebben mutatkozott meg az ellentét a hadban álló polgári köztársaság és a kommunista, pontosabban libertariánus kollektivista kísérlet között. Végül is az önkormányzatoknak kellett visszavonulniuk, őket kellett feláldozni az "antifasizmus" oltárán. Peirats szerint az önigazgatási kísérlet módszeres vizsgálata még mindig várat magára: a feladat nem könnyű, mivel a különböző helyeken, más-más időben megalakult önkormányzatok számtalan változatban jelentkeztek. A kérdés annál is inkább figyelmet érdemel, minthogy az emberek igen kevesen tudnak róla. Még republikánus körökben is vagy lebecsülik jelentőségét vagy elsiklanak fölötte. A mozgalmat túlharsogta a polgárháború és mindmáig elhomályosította az emberek emlékezetében. Példának okáért, a Madridban meghalni című filmben sem tesznek említést róla, jóllehet minden valószínűség szerint ez a spanyol anarchizmus leggazdagabb öröksége.

Az 1936. július 19-i forradalom a nép villámgyors önvédelmi reakciója volt Franco pronunciamentójára. (*) A gyárosok és a földbirtokosok vagyonukat prédául hagyva, fejvesztve menekültek külföldre. A munkások és a parasztok rátették kezüket az elhagyott vagyonokra; a mezőgazdasági bérmunkások úgy döntöttek, hogy saját szakállukra folytatják a föld művelését. Spontán módon "kollektívákba" szerveződtek. Szeptember 5-re a CNT regionális parasztkongresszust hívott össze Katalóniában. A kongresszus hozzájárult, hogy kollektivizálják a földet szakszervezeti irányítás és ellenőrzés alatt. Úgy tervezték, hogy a nagybirtokok és a fasiszták tulajdona kerül szocializálás alá, s a kisbirtokosok szabadon választhatnak magán- és köztulajdon között. A jogi szentesítés később, 1936. október 7-én érkezett, a köztársasági kormány kártérítés nélkül elkobozta azon személyek vagyonát, akik "kompromittálták magukat a fasiszta felkelésben". Az intézkedés jogi szempontból hiányos volt, lévén, hogy az öntevékeny foglalásoknak csak egy részét szentesítette: a parasztok, amikor kisajátították a földet, nem nézték, hogy ki vett részt a katonai puccsban és ki nem.

(*) pronunciamento (spanyol): katonai lázadás, ill. ennek kiáltványa
A fejlődésben lemaradt országokban, ahol a nagyüzemi mezőgazdasági termelés feltételei hiányoznak, a szegényparasztságra inkább a magántulajdon gyakorol vonzerőt (minthogy abban még nem volt része), s nem a szocializált mezőgazdaság. Spanyolországban azonban a libertariánus nevelés és a kollektivista hagyományok ellensúlyozták a technikai fejlődés hiányosságait s legyűrvén a parasztban az individualista érzelmeket, figyelmét közvetlenül a szocializmusra irányították. Ez utóbbira inkább a szegényparasztság adta voksát, míg azok, akiknek egy kicsit jobban ment a soruk, mint a katalán parasztoknak, ragaszkodtak a magántulajdonhoz. A földművesek óriási többsége (90%-a) már a kezdet kezdetén csatlakozott valamilyen kollektívához. Döntésük szoros szövetségbe fonta a parasztságot és a városi munkásságot. Az utóbbi ugyanis, már csak működésmódjának lényegére tekintettel is, a termelési eszközök társadalmasítását támogatta. A kép azt mutatta, hogy a társadalmi tudatosság vidéken még magasabb fokú, mint a városokban.

A létrejött mezőgazdasági kollektívák vezetésében kétféle funkció különült el: a gazdasági és a területi irányítás. Noha e kétféle irányítás szétvált egymástól, általában mindkettőt a szakszervezetek gyakorolták vagy ellenőrizték. A dolgozó parasztság általános gyűlése minden faluban vezetőbizottságot választott a gazdaságirányítással kapcsolatos feladatok ellátására. A bizottság tagjai, a titkár kivételével, tovább folytatták termelő tevékenységüket. A munka minden tizennyolc és hatvan év közötti egészséges férfi számára kötelező volt. A parasztok tíz- vagy többfős csoportokba oszlottak. Minden csoport egy-egy megbízott vezetése alatt művelte a rá kiosztott földet vagy végezte a tagok korának és az adott munka természetének megfelelő feladatokat. A vezetőbizottság minden este fogadta a csoportok megbízottait. A helyi ügyek intézése végett a közösség időnként általános gyűlésre hívta össze a lakosságot, hogy meghallgassák a beszámolókat a vállalt feladatokról. Minden közös alapba került, kivéve a ruházati cikkeket, bútorokat, az egyéni megtakarításokat és a család élelmezését szolgáló egyes háziállatokat, kiskerteket és szárnyas jószágokat. Az iparosok, fodrászok, cipészek stb. kollektívákba tömörültek; a közösség tulajdonában lévő juhokat többszázas nyájakba terelték, s egy-egy pásztor gondjaira bízva kihajtották őket a gondosan felosztott hegyi legelőkre.

Ami a termékek elosztását illeti, többféle rendszert is kipróbáltak: egyesek kollektivista alapon működtek, mások a totális kommunizmus elveit követték, megint mások a kettő ötvözéséből hoztak létre valamit. A legterjedtebb az volt, hogy a fizetést a család szükségleteihez szabták. Minden családfő különleges jellel ellátott pesetákban kapta meg a napi járandóságát. Ezt a pénzt csak fogyasztási javakra lehetett becserélni a többnyire templomokban vagy templomokhoz tartozó épületekben berendezett kommunális üzletekben. Minden fel nem használt megtakarítást az egyén javára szóló hitelszámlán helyeztek el. E számláról meghatározott összegű zsebpénzt lehetett felvenni. Ingyenesek voltak a bérletek, az elektromosság, az orvosi ellátás, a gyógyszerek és a többi; mindenkinek járt öregségi segély. Az oktatás úgyszintén ingyenes volt és kötelező minden tizennégy év alatti gyermek számára, akiknek egyúttal a fizikai munka végzését is megtiltották. Az iskolákat általában korábbi kolostorépületekben rendezték be.

A kollektívákba továbbra is önkéntesen lehetett belépni - ez alapkövetelménye a szabadságról alkotott anarchista felfogásnak. A kisbirtokosokra semmiféle nyomás nem nehezedett. Ha úgy döntöttek, hogy kívül maradnak a közösségen, nem tarthattak igényt a közösség által nyújtott szolgáltatásokra és juttatásokra, mivel ezzel kifejezésre juttatták, hogy képesek gondoskodni magukról. Dönthettek úgy is, hogy csak kívánságuk arányában vesznek részt a közösségi munkában, termékeiket pedig bevihették a közös boltokba. Részt vehettek az általános gyűléseken és bizonyos közösségi juttatásokban is részesülhettek. Egyedül az volt megtiltva számukra, hogy több földet vegyenek birtokba, mint amennyit meg tudtak művelni, és egyetlen korlátozás vonatkozott rájuk: jelenlétükkel és földtulajdonukkal nem zavarhatták meg a szocialista rendet. Egyes helyeken a szocializált földek nagyobb egységekbe olvadtak a kívülálló parasztokkal folytatott önkéntes telekcsere következtében. Idővel a legtöbb faluban csökkent a magántulajdonosok száma mind a parasztok, mind a kereskedők között. Kirekesztettnek érezték magukat és jobbnak látták, ha csatlakoznak a kollektívához.

A tapasztalatok azt mutatták, hogy a napi bérezés kollektivista elvére épülő közösségek szilárdabbak, mint az a hozzájuk képest kis számban előforduló kollektíva, mely túl sietve próbálta bevezetni a teljes kommunizmust és nem vette figyelembe az emberi természetben, kivált az asszonyokéban még oly mélyen gyökerező egoizmust. Abban a néhány faluban, ahol kiiktatták a pénzforgalmat és a lakosság a közös alapból látta el magát, ahol sem a termelés, sem a fogyasztás terén nem léptek ki a kollektíva szűk kereteiből, az önellátás hátrányai hamar éreztették bénító hatásukat. Újból felszínre tört az individualizmus: a korábbi kisbirtokosok, akik tagok voltak ugyan, de hiányzott belőlük a valódi kommunista gondolkodásmód, visszaléptek, s ezzel a közösség teljes felbomlását idézték elő.

A kommunák kantonális föderációkba tömörültek, ezeket pedig regionális szövetségek fogták össze. Elméletileg az egy kantonális föderációhoz tartozó földeket belső határok nélküli egységes területként kezelték. [8] A falvak minden lehetséges módon segítették egymást, a közös alapok pedig lehetővé tették, hogy támogatást nyújtsanak a legszegényebb kollektíváknak. Szerszámokat, nyersanyagokat s többletmunkát bocsátottak azon közösségek rendelkezésére, amelyek szükséget láttak valamiben.

A mezőgazdaság társadalmasítása különböző mértékű volt az egyes tartományokban. Ismert tény, hogy Katalóniában a közép- és kisbirtokok voltak az uralkodók és a parasztság igen erős magántulajdonosi hagyományokkal rendelkezett, így aztán ezen a területen mindössze néhány kísérleti kollektíva létesült. Másfelől azonban Aragóniában a földnek több mint háromnegyedét szocializálták. E térségben a mezőgazdasági munkások kezdeményezőkészségét egy libertariánus nemzetőregység is serkentette. Itt haladt át ugyanis a Durruti Hadoszlop útban az északi front felé, a francóista csapatok elleni bevetésre készen, s nyomukban olyan forradalmi szervezet alakult a milícia támaszpontján, mely a maga nemében egyedülálló volt a Spanyol Köztársaságban. Mintegy négyszázötven kollektíva alakult vagy félmillió taggal. A levantei térségben (öt tartomány, fővárosa Valencia), Spanyolország leggazdagabb vidékén közel kilencszáz kollektívát hoztak létre. Ők tették ki a földterület 43%-át és adták a citrustermelés 50, a citruskereskedelem 70%-át. Kasztíliában körülbelül háromszáz kollektíváról tudnak, megközelítőleg százezer taggal. Esztremadurában és Andalúzia egy részén is gyors ütemben haladt a szocializáció, ellenben Asztúriában gyorsan elfojtottak néhány korai próbálkozást.

Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ez a népi indíttatású szocializmus nem egyedül az anarchoszindikalisták műve volt, mint ahogyan azt sokan feltételezik. Gaston Leval szerint az önigazgatási mozgalom támogatói gyakran a "libertariánusok voltak anélkül, hogy tudtak volna róla". Esztremadurában és Andalúziában a szociáldemokrata és a katolikus, sőt, Asztúriában a kommunista érzületű parasztság járt elöl a kollektivizálásban. Azokon a déli területeken azonban, amelyek nem álltak anarchista ellenőrzés alatt, ahol a helyhatóságok hatalmi eszközökkel sajátították ki a nagybirtokokat, a mezőgazdasági bérmunkások sajnos nem érezték meg a változások forradalmi jellegét: bérük és életkörülményeik semmit sem változtak; nem alakult ki az önkormányzat.

A parasztság önkormányzatainak megalakulása elvitathatatlan sikert jelentett, kivéve ott, ahol a mozgalom ellenfelei szabotálták működésüket, vagy ahol elsöpörte őket a háború. A mezőgazdasági nagybirtokok termelését nem volt nehéz túlszárnyalni, minthogy e tekintetben siralmas állapotok uralkodtak. Mintegy tízezer feudális földbirtokos tulajdonában volt a spanyol félsziget földterületének fele. Birtokaik hatalmas részét hagyták megműveletlenül, mivel egy független gazdálkodóréteg kialakulása vagy napszámosaik elfogadható bérezése még ennél is károsabbnak tűnt szemükben; bármelyiket is tették volna, középkori feudális hatalmukat ásták volna alá. Így létükkel megakadályozták, hogy kivirágozzék a spanyol föld természetes gazdagsága.

A forradalmat követően a földet racionális tagokban egyesítették és az agronómusok átfogó terveinek és iránymutatásainak megfelelően nagyüzemi művelés alá vették. Az agrárszakemberek gondos munkájának köszönhetően a terméshozam 30-50%-kal emelkedett a korábbihoz képest. Egyre nagyobb területeket vontak művelés alá, ésszerűsítették az emberi, állati és gépi energiák kihasználtságát, nem is szólva a munkamódszerek tökéletesítéséről. Bővítették a terményfajtákat, növelték az öntözött területek nagyságát, újrafásítási programokat kezdtek, faiskolákat telepítettek, mintagazdaságokat hoztak létre. Számos helyen fajtanemesítő szarvasmarha-tenyésztésbe fogtak és mezőgazdasági melléküzemágakat állítottak fel. A szocializált mezőgazdaság nemcsak a földjeivel nem törődő, azok jó részét parlagon hagyó nagybirtokos gazdaságnál mutatkozott magasabb rendűnek, hanem a primitív eszközökkel, rossz minőségű vetőmaggal és trágya nélkül művelt kisgazdaságnál is.

A mezőgazdasági tervezés terén is megindultak az első kísérletek. A tervek statisztikákon alapultak, melyeket az egyes kantonális bizottságok állítottak össze a kollektívákban megtermelt és elfogyasztott javakról. A statisztikákat a területükön folyó termelés mennyiségéért és minőségéért felelős regionális bizottságok összesítették. A térségek között bonyolódó kereskedelemmel szintén egy-egy regionális bizottság foglalkozott: összegyűjtötték az eladásra kerülő árukat, majd értük olyan árukat vásároltak, melynek az egész térség szükségét látta. A rurális anarchoszindikalizmus szervezőkészsége és koordinációs képessége a levantei térségben mutatkozott meg legelőnyösebb oldaláról. A citrusfélék exportja modern kereskedelmi szaktudást igényel; a dolgok e téren is ragyogóan működtek, annak ellenére, hogy néhol keserves vitákat folytattak a jómódú termelőkkel.

Az anyagi prosperitás a kultúra fejlődését is maga után vonta: kampány indult a felnőtt analfabetizmus felszámolására; a regionális szövetségek minden faluban előadás-sorozatokat, filmvetítéseket és színielőadásokat szerveztek. A sikereket nemcsak a szakszervezetek erejének tudhatták be, a nép intelligenciája és kezdeményezőkészsége is nem csekély mértékben járult hozzá. Noha a parasztok nagy része írástudatlan volt, a társadalmi tudatosságnak, a gyakorlati érzéknek, valamint a szolidaritásnak és az áldozatkészségnek oly magas fokáról tettek tanúbizonyságot, hogy az még a külföldi megfigyelők csodálatát is kivívta. Fenner Brockway, akkor még a Független Angol Munkáspárt tagja, ma Lord Brockway, látogatást tett a segorbe-i kollektívában és a következőket jegyezte fel: "Csodálatra méltó az a jó hangulat, az a lelkesedés és büszkeség, ahogy a parasztok részt vesznek a közös munkában."


Önigazgatás az iparban
Az önigazgatást az iparban is kipróbálták; elsősorban Katalóniában, Spanyolország legiparosodottabb térségében vezették be. Azokban a gyárakban, ahol a munkaadók maguktól megszöktek, a munkások vállalták a termelés irányítását. Barcelona üzemeit, melyek fölött ott lengett a CNT vörös-fekete zászlaja, több mint négy hónapig forradalmi munkásbizottságok vezették anélkül, hogy az államtól vagy akár saját vezetőségüktől bármiféle támogatást kaptak volna. A proletariátusnak nagy szerencséje volt, hogy mellé állt a szakértelmiség. Nem így történt Oroszországban 1917-1918-ban és Olaszországban 1920-ban az üzemek elfoglalására tett rövid életű kísérletek során. A mérnökök ugyanis itt semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy közreműködjenek a társadalmasításra irányuló újfajta vállalkozásban - Spanyolországban azonban már a kezdet kezdetétől támogatták a munkásokat.

1936 októberében Barcelonában ült össze az a hatszázezer munkást képviselő konferencia, mely a társadalmi tulajdon kiterjesztését tűzte céljául az iparban. A munkások kezdeményezésének a katalán kormány 1936. október 24-én kelt rendelete adta meg az intézményes formát. Ez az intézkedés szentesítette a "fait accompli"-t, (*) ám egyidejűleg az állami ellenőrzés bizonyos elemeit is beépítette az önigazgatás rendszerébe. Az ipart szocialista és magánszektorra osztották. A tervek szerint társadalmi tulajdonba került volna minden száz főnél többet foglalkoztató üzem (illetve az 50-100 fős üzemek az ott dolgozók háromnegyedének kérésére), valamint azok, melyeknek a magánszektorból való kiemelését a termelésben betöltött szerepük indokolja. (Valójában számos vállalat azért került társadalmi tulajdonba, mert súlyos adósságok terhelték.)

(*) fait accompli (francia): befejezett, megmásíthatatlan, kész tény
Az önigazgatás alatt álló üzemeket 5-15 tagú vezetőbizottságok irányították. A különböző szakmákat és foglalkozási ágakat képviselő tagokat a munkások nevezték ki az általános gyűlésen. Megbízatásuk két évre szólt, minden évben a tagság felét választották újjá. A bizottság nevezte ki az igazgatót, akire aztán átruházta hatalmát, illetőleg annak egy részét. A nagyüzemekben az igazgató kinevezéséhez szükség volt a felügyelő szerv jóváhagyására. Sőt minden vezetőbizottság mellé egy kormányellenőrt neveztek ki. Valójában itt nem is igazi önigazgatásról volt szó, hanem egy fajta közös irányításról, szoros együttműködésben a katalán kormánnyal.

A vezetőbizottság visszahívásának joga a munkások általános gyűlését, és az adott iparágat képviselő általános tanácsot illette meg (ez négy vezetőbizottsági tagból, nyolc szakszervezeti képviselőből és négy, a felügyelő szerv által kinevezett szakemberből állt). Az általános tanács készítette el a munkatervet és döntött a nyereség elosztásáról, határozatai kötelező erejűek voltak. A magánkézben maradt vállalatoknál választott munkásbizottság ellenőrizte a termelési folyamatot és a munkafeltételeket "szoros együttműködésben a munkaadóval". A bérrendszerhez nem nyúltak a szocializált üzemekben. A munkások továbbra is egy fix összeget kaptak kézhez, és nem részesedtek az üzem nyereségéből. A bérek a szocializálás után alig emelkedtek, sőt a magánszektorhoz képest még alacsonyabb szinten is maradtak.

Az 1936. október 24-ei rendelet kompromisszum volt az önigazgatási törekvések és a baloldali kormány azon igyekezete között, hogy gyámságot gyakoroljon a gazdaság felett, egyben átmenetet jelentett a kapitalizmus és a szocializmus között. A rendeletet egy libertariánus miniszter szövegezte meg és a CNT hagyta jóvá, mivel anarchista vezetők is tagjai voltak a kormánynak. Miért akadályozták volna meg az állami beavatkozást az üzemi önkormányzatba, mikor maguk is a hatalom részesei voltak? A farkas sem kíméli a juhokat, ha beszabadul az akolba.

Jóllehet, meglehetősen nagy hatalmat ruháztak az iparágak képviseletében fellépő általános tanácsokra, nem tudtak gátat vetni az üzemi önkormányzat berkeiben eluralkodó vicinálisszemléletnek. Peirats szavaival a "burzsoá kooperatívizmus" egyik válfajának kialakulását figyelhettük meg: a termelőegységek csak saját érdekeikkel törődtek. Gazdag és szegény kollektívák egyaránt léteztek. Voltak olyan üzemek, melyek meglehetősen magas béreket tudtak fizetni, miközben mások még a forradalom előtti bérszínvonal megőrzésére sem voltak képesek. A gyárak egy része bőségesen el volt látva nyersanyaggal, máshol azonban nem volt belőle elegendő. Az egyenlőtlen helyzetet igen hamar orvosolták egy központi elosztási alap létrehozásával. 1936 decemberében szakszervezeti kongresszust tartottak Valenciában, ahol elhatározták, hogy átfogó, egységes tervben hangolják össze az egyes gazdasági szektorok termelését. A terv lehetővé tette volna, hogy elejét vegyék a káros versengésnek és a munkaerő pazarlásának.

A szakszervezetek ekkor egész szakmai ágazatok módszeres átszervezésébe fogtak, százával zárták be a kis vállalatokat, hogy a termelést a legjobban felszerelt üzemekbe koncentrálják. Például Katalóniában az öntödék számát 70-ről 24-re csökkentették, a bőrkikészítő üzemeket 71-ről 40-re, és közel 100 üveggyárból mindössze úgy 30-at hagytak meg. A szakszervezetek irányításával lezajló ipari centralizáció azonban nem tudott olyan gyorsan és mindenre kiterjedően végbemenni, ahogy azt az anarchoszindikalista tervezők szerették volna. Hogy miért? Mert a sztálinisták és a reformisták ellenezték a középosztály kisajátítását és aggályos tisztelettel viseltettek a magánszektor iránt.

A katalán szocializálási rendelet érvénye nem terjedt ki a köztársasági Spanyolország más ipari központjaira, s így ezeken a helyeken kollektivizálásra is ritkábban került sor. Mindamellett gyakran szerveztek munkásellenőrző-bizottságokat a magánvállalatoknál, például Asztúriában.

Az ipari önkormányzatok egészében véve ugyanolyan sikerrel működtek, mint a mezőgazdaságban. Azok a megfigyelők, akik közvetlenül tanúi voltak az eseményeknek, nem győzték dicsérni munkájukat, különösen az önkormányzati vezetés alatt álló városi közszolgáltatások olajozott működéséről lelkendeztek. Az üzemek egy részében - ha nem az összesben - egészen figyelemreméltó vezetési módszereket alkalmaztak. A szocializált ipar tekintélyes részt vállalt a haditermelésben. Az 1936 előtt épült csekély számú spanyol fegyvergyárat Katalónián kívül állították fel: a gyárosok valójában féltek a katalán proletariátustól. A barcelonai térségben ezért sürgősen át kellett alakítani néhány üzemet háborús célokra. A munkások és a mérnökök nagy lelkesedéssel és alkotókedvvel versenyeztek egymással, s a főként katalán üzemekből kikerülő hadianyag rövidesen megérkezett a frontra. A háborús célokat szolgáló vegyszerek termelésében hasonló erővel folyt a munka. A szocializált üzemek a fogyasztói javakat előállító ágazatokban is nagy léptekkel haladtak előre: foglalkoztak textilkikészítéssel - először Spanyolországban -, valamint kender-, eszpartófű-, (*) rizsszalma- és cellulóz-feldolgozással.

(*) eszpartófű (alfafű): kárpitosok által használt észak-afrikai fűféle

Az önkormányzatok kudarca
Mindeközben a külkereskedelem és a hitelforgalom magánkézben maradt, a burzsoá köztársasági kormány akaratának megfelelően. Igaz ugyan, hogy a bankok állami ellenőrzés alatt álltak, de az állam gondoskodott róla, hogy ne kerüljenek önkormányzati vezetés alá. Az üzemek jó része tőkehiányban szenvedett és kénytelen volt az 1936 júliusában forradalmi kezelésbe vett pénzeszközökhöz nyúlni. Ez annyit jelentett, hogy napi szükségleteiket alkalmi szerzeményekből kellett kielégíteniük; templomok, szerzetesrendek tulajdonát képező kincsek és értéktárgyak, valamint külföldre távozott Franco-hívek vagyonának kisajátításából. A CNT javaslatot tett az önkormányzatok finanszírozását szolgáló "szövetségi bank" létrehozására. A magánkézben maradt finánctőkével azonban nem lehetett versenyre kelni. Az lett volna az egyetlen megoldás, ha a finánctőkét teljes egészében a szervezett proletariátus kezébe adják - a CNT azonban a népfront foglya volt és nem mert ilyen messzire menni.

Mindazonáltal a legnagyobb akadályt a köztársasági Spanyolország politikai vezérkarának az önkormányzatokkal szemben tanúsított nyílt és mind fokozottabbá váló ellenséges magatartása jelentette. Azzal vádolták az önigazgatási szerveket, hogy megbontják a munkásosztály és a kisburzsoázia "frontjának egységét" és "összejátszanak" a fasiszta ellenséggel. (Az önkormányzatok szidalmazói odáig merészkedtek, hogy megtagadták a libertariánus csapatok felfegyverzését is, így azok puszta kézzel voltak kénytelenek szembeszállni a fasiszta gépfegyverekkel - később aztán szemükre vetették "tétlenségüket".)

Az 1936. október 7-i rendelet végrehajtásáról, mely legalizálta a mezőgazdaság kollektivizálását, a sztálinista mezőgazdasági miniszter, Vincente Uribe gondoskodott. A látszat ellenére azonban Uribében nyoma sem volt a kollektivista elkötelezettségnek. Abban reménykedett, hogy demoralizálhatja a szocializált közösségekben élő parasztokat. A kollektivizálás törvényesítése szerfölött szigorú és bonyolult jogi szabályozásnak volt alávetve. A közösségek számára rendkívül szigorú határidőt szabtak, és amelyeket nem legalizáltak a megadott időpontig, azokat automatikusan törvényen kívül helyezték, s földjeiket kötelesek voltak visszaadni korábbi tulajdonosaiknak.

Uribe arra biztatta a parasztokat, hogy maradjanak távol a közösségektől, és elégedetlenséget szított a kollektívákkal szemben. 1936 decemberében beszédet intézett a földjeiket megtartó kisbirtokosokhoz, melyben kijelentette, hogy a kormány és a Kommunista Párt fegyverei a rendelkezésükre állnak. Importált műtrágyával látta el őket, amit viszont a kollektíváktól megtagadott. Sztálinista kollégájával, Juan Comorerával együtt, aki a gazdaság irányítás legfőbb posztját töltötte be Katalóniában, reakciós szövetségbe tömörítette a közép- és kisbirtokosokat, majd megengedte az üzletembereknek, sőt némely nagybirtokosnak is, hogy kisbirtokosnak tüntessék fel magukat. Barcelona élelmiszer-ellátását kivették a szakszervezetek kezéből és magánkereskedőkre bízták.

Végül, amikor 1937 májusában [9] szétverték a forradalom élgárdáját Barcelonában, a koalíciós kormány nem átallotta fegyverrel szétzúzni a mezőgazdasági önkormányzatokat. Egy 1937. augusztus 10-én kelt rendelettel feloszlatták az aragóniai "regionális védelmi tanácsot" azzal az ürüggyel, hogy "nem vett részt a centralizációs folyamatban". Alapítóját, Joaquin Ascasót "ékszer-kereskedelemmel" vádolták, noha az ékszereladásokkal a kollektívák számára próbált pénzt előteremteni. Nem sokkal később a sztálinista Lister parancsnok tankokkal támogatott mozgó hadosztálya támadásba lendült a kollektívák ellen. Mint valami ellenséges országot, úgy rohanták le Aragóniát.

A szocializált vállalatok vezetőit letartóztatták, épületeiket elfoglalták, majd bezárták, a vezetőbizottságokat feloszlatták, a kommunális üzleteket kiürítették, berendezésüket összetörték, a nyájakat szétkergették. A kommunista sajtó "az erőltetett kollektivizálás bűneitől" harsogott. Romjaiban hevert az aragóniai kollektívák 30%-a.

A sztálinizmusnak ilyen kegyetlen módszerekkel sem sikerült mindenhol sikert aratnia; még így is akadtak olyan aragóniai parasztok, akik nem voltak hajlandók magántulajdonosokká lenni. Hiába kényszerítették őket pisztollyal a tulajdonosi okmányok aláírására, a Lister Hadosztály távozása után megsemmisítették a papírokat és újjáalakították a kollektívákat. Ahogyan G. Munis, spanyol trockista írta: "Ez volt a spanyol forradalom egyik leglelkesítőbb fejezete. Az elszenvedett állami terror és gazdasági bojkott ellenére a parasztok újra megerősödtek szocialista hitükben."

Az aragóniai kollektívák újjáalakításának volt egy másik, kevésbé heroikus indítéka is: a történtek után a kommunista párt ráeszmélt, hogy éltető erejüktől fosztotta meg a paraszti gazdaságokat; hogy a munkáskezek hiánya miatt veszélyben van a termés; hogy a közösségek elpusztítása demoralizálja az aragón fronton harcoló katonákat és veszélyesen megerősíti a földbirtokos középosztályt. Az új kollektívák azonban nem tudtak többé akkora és olyan minőségű földre szert tenni, mint elődeik, s munkaerő-állományuk is megcsappant, miután az aktivisták egy része börtönben ült vagy a frontra szökött, hogy az anarchista hadosztályokban keressen menedéket az üldöztetés elől.

A republikánusok is hasonló módon bántak el a mezőgazdasági önkormányzatokkal Levantéban, Kasztíliában, Huesca és Teruel tartományokban. Ennek ellenére azonban a kollektíváknak sikerült így vagy úgy életben maradniuk néhány olyan vidéken - elsősorban Levantéban -, mely nem került a Franco-csapatok kezére.

A valenciai kormányzatnak a paraszti szocializmussal szemben tanúsított félreérthető magatartása - hogy enyhén fejezzük ki magunkat - nagyban hozzájárult a Spanyol Köztársaság bukásához: a szegényparasztok nem mindig tudták biztosan, hogy a köztársaság védelme az ő érdekük.

Jóllehet az üzemi önkormányzatok értek el sikereket, működésüket szabotálta az adminisztratív bürokrácia és a tekintélyelvű szocialisták. A rádió és a sajtó előkészítésképpen nagyszabású rágalomhadjáratba kezdett, hogy befeketítsék a vezetőbizottságokat. A központi kormányzat megtagadta a hitelt a katalán önkormányzattól, s magatartásán az sem változtatott, hogy a katalán gazdasági miniszter, a libertariánus Fabregas, biztosítékképpen egy milliárd peseta értékű takarékbetétet ajánlott fel. 1937 júniusában a sztálinista Comorera vette át a gazdasági tárcát. Elszállíttatta a nyersanyagokat az önigazgatás alatt álló üzemekből és odaadományozta a magánszektornak. Még azt is megtette, hogy megakadályozta a katalán kormány által rendelt szállítmányok eljuttatását a szocialista vállalatokhoz.

A központi kormány markában tartotta a kollektívákat: a közlekedés államosítása lehetővé tette, hogy egyesek számára biztosítsa az áruellátást, másoktól viszont megtagadja a szállításokat. Mi több, importálta a köztársasági katonai egyenruhákat, csak hogy ne kelljen katalán textilkollektíváktól rendelnie. 1937. augusztus 27-én rendeletben függesztette fel a katalán kormánynak a bánya és fémkohászati üzemek társadalmasítását elrendelő, 1936 októberében kelt határozatát. A rendeletet katonai érdekekkel indokolták és kijelentették, hogy a katalán kormány határozata "ellenkezik az alkotmány szellemével". Visszahelyezték azokat az igazgatókat és művezetőket, akiket szélnek eresztettek az üzemi önkormányzatok, vagy talán helyesebb lenne azt mondanunk, hogy akik visszautasították az önigazgatás alatt álló vállalatokban felajánlott értelmiségi állásokat; ezek az emberek aztán alig várták, hogy végre bosszút állhassanak.

A mondat végére az 1938. augusztus 11-i rendelet tett pontot. A határozat a hadiipari miniszter irányítása alá rendelte a hadiüzemeket. Nagyhangú és rossz modorú bürokraták árasztották el a militarizált gyárakat - ellenőrök és igazgatók hada, akik pozícióikat egyedül politikai kapcsolataiknak köszönhették, illetve friss tagságuknak a sztálinista kommunista pártban. A munkások demoralizálódtak, látván, hogy a gyárak, miket a háború első kritikus hónapjaiban ők teremtették elő a semmiből, más kezébe kerülnek - a termelés visszaesett.

A katalán ipari önkormányzatok más ágazatokban egészen a spanyol köztársaság bukásáig működtek. Termelésük üteme azonban lelassult, mivel elvesztették legfőbb felvevőpiacukat, s amellett nyersanyagokban is hiányt szenvedtek, miután a kormány megtagadta tőlük a megvásárlásukhoz szükséges hiteleket.

Összefoglalva: az újonnan született spanyol kollektívákra nyomban egy hagyományos módszerekkel vívott háború kényszerzubbonyát húzták; e háború nevében a köztársaság szárnyát szegte saját élcsapatának és kiegyezett a hazai reakciós erőkkel.

A kollektívák tapasztalatai azonban még így is lelkesítőek. Hadd idézzük e helyütt Emma Goldman magasztaló szavait 1938-ból: "A földek és a gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeképp ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él." 1937. július 21-én Federica Montseny beszédet tartott Barcelonában, amelyben világosan kifejtette az alternatívákat: "Vagy a hatalmat és a totalitárius államot támogatjuk, állami irányítás alá helyezzük a gazdaságot és létrehozunk egy olyan társadalomszervezetet, mely militarizálja az embereket és az államból egyetlen hatalmas munkaadót, egyetlen hatalmas vállalkozót csinál vagy a szakszervezeti szövetségbe tömörült, szervezett munkásosztály kezébe tesszük le a bányák és a földek, a gyárak és az üzemek irányítását." Ez volt a spanyol forradalom dilemmája s a világon minden szocializmus ez előtt a válaszút előtt áll.


(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Daniel Guérin: Anarchism and the Spanish Revolution. In: Daniel Guérin: Anarchism. New York, Monthy Review Press, 1970. 114-143. o.)