Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Az emberi természetről




Sokat vitatkoztak már az emberi természettel kapcsolatban. Úgy tűnhet, hogy logikailag négy lehetőség van.

1. Az emberi természet jó (pl. szolidáris, önzetlen, segítőkész, képes az önfeláldozásra).
2. Az emberi természet rossz (pl. agresszív, destruktív, önző, egoista, másikat elnyomó).
3. Mind a kettő, tehát rossz is és jó is van benne, egyesekben több a jó, másokban több a rossz (pl. genetikai okok miatt).
4. Egyik sem. Nincs olyan, hogy emberi természet, az ember "tiszta lappal" születik, a társadalmon múlik, hogy milyen lesz.

A következőkben kimutatjuk, hogy ez a logika meglehetősen mechanisztikus és túlságosan leegyszerűsített.

Társadalom nélkül emberi tudatot nem lehet értelmezni. Pszichológiai evidencia, hogy az ember társas lény. Ezt többféle szempontból bizonyították már, melyek közül az egyik legkézzelfoghatóbbat a biológiai kutatások adják. Gondoljunk csak arra, hogy mind az embereknél, mind az állatoknál fontos az, hogy a kritikus periódusban megkapja a külső, környezeti ingereket. Ez a periódus biológiailag meghatározott, ha a kulcsfontosságú inger ezen az időszakon kívül érkezik, akkor adott képességek nem fejlődnek ki, és ezt utólag már nem vagy csak csökevényesen lehet bepótolni. Ezt az ingert az ember csakis egy másik embertől kaphatja meg. Voltak olyan esetek, amikor állatok neveltek fel gyerekeket (lásd például Kamala és Amala vagy Oxana Malaya esetét). Ezeknél a gyerekeknél nem fejlődtek ki mindazok a képességek, amelyek emberré tesznek minket. Általában nem tudtak megtanulni beszélni, legtöbbjüknek azért meg lehetett tanítani pár szót. Nem fejlődött ki az emberekhez való kötődés, az empátia, nem tudtak érzelmeket értelmezni, és a memóriájuk is visszafejlődött. Csupán az itt és mostban tudtak élni, a szükségleteik kielégítését nem tudták késleltetni. A szocializálódás egyáltalán nem sikerült ezeknél a gyerekeknél, legtöbbjük idejekorán meg is halt.

Súlyos retardációk jelennek meg akkor is, ha a gyereknek a fizikai szükségleteit kielégítik, ugyanakkor nem kapnak megfelelő gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Mi történik ekkor? Tulajdonképpen az, hogy az egyik ember (a gondozó) a másik embert ( a csecsemőt) tárgyként kezeli.
Árvaházi kutatások bizonyítják, hogy ahol a gyerekek csupán ezt a minimális gondozást kapták meg, lemaradtak a fizikai, értelmi és érzelmi fejlődésben. Akik egészen fél éves korukig nem kaptak megfelelő gondoskodást, nem érintették meg őket elégszer, nem figyeltek rájuk, azoknak szegényes volt a mimikájuk, közönyössé váltak a külvilág felé, kerülték a kontaktust. Mindezzel párhuzamosan elmaradt a testi fejlődés, és sokkal fogékonyabbá váltak a betegségekre, nagy részük még kisgyermekként meghalt.

Az ember hormonszabályozása úgy alakult ki, hogy a kötődés, az együttműködés, a szeretetérzés megfelelő körülmények között biztosítva legyen. Az oxitocin nevű hormonnak például rendkívül nagy jelentősége van az anyák és kisbabájuk közötti kötődés kialakításában. Ha az anya érzelmileg támogató társadalomban él, akkor magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, ami azt eredményezi, hogy könnyebben tud kötődést kialakítani kisbabájával, azaz "jó anya" lesz. Ugyanígy a gyermek hormonháztartása is jelentősen javul, szintén magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, így a babában kialakul az ún. ősbizalom, és a későbbi években mindennek a szociális viselkedésére is pozitív hatása van. Azonban ez fordítva is igaz. Ha érzelmileg nem támogató a környezet, úgy az alacsony oxitocin szint miatt a kismama "rossz anya" lesz, mely növeli annak a valószínűségét, hogy a gyermek később antiszociálisan viselkedjen. Mindez átadódhat generációról generációra, ugyanis ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak, akkor a jobb, gondoskodóbb anya gyermeke is jobb anya/apa lesz, és fordítva. Az oxitocin mellett más hormonok is fontos szerepet játszanak az érzelmi egyensúly kialakításában (pl. az endorfin). Tehát értelmetlen azt mondani, hogy az ember elsősorban biológiai, és csak mellékesen társadalmi lény is, hiszen biológiailag determinált, hogy társadalmi lények vagyunk.

Az embernek már magzati korától fogva vannak alapszükségletei. Ezek az alapszükségletek az elfogadás, elismerés, a szeretet megélése. Amennyiben ezek egészen ettől a kortól kezdve kielégülnek, az egyén szeretetteljes, kreatív, empatikus felnőtté válik. Például, ha a gyermek fontosnak érzi magát, az növeli az értelmi és az érzelmi intelligenciáját. Akit viszont érzelmileg elhanyagolnak, nem fogadnak el, nem fordulnak empátiával felé, és azt éreztetik, hogy nem fontos, azaz ezek az alapszükségletek nem elégülnek ki, akkor különböző pszichés zavarok jelenhetnek meg, mint a függőségek, a destruktív agresszió, a mentális betegségek, melyek hatással lehetnek az értelmi képességekre, s mindemellett hajlamosítanak a testi megbetegedésekre. Ha gyakran bánnak durván a gyermekkel azok a személyek, akik a legfontosabbak lennének a gyerek számára, akikhez támogatásért fordult volna, akkor a gyerek a társadalmat ennek megfelelően fogja érzékelni és értelmezni, ami azt jelenti, hogy kamaszként, majd később felnőttként számára a világ például rettegett, ellenséges, pokoli lesz, és szisztematikusan hasonló bánásmódra fog számítani másoktól is. Az ilyen ember tehát pl. gyanakvó és rosszhiszemű lesz, és valószínűbb, hogy a konfliktusai elmérgesednek.

Azt, hogy biológiailag társas lények vagyunk, az is bizonyítja, hogy az empátia valójában biológiai eredetű. Az úgynevezett tükörneuronok segítségével beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, akár anélkül is, hogy ez tudatosodna bennünk. Ennek segítségével pedig mélyen megérthetjük a másik élethelyzetét, elősegítve ezzel a pozitív viszonyulást a másik emberrel szemben. Ez rengeteg pozitív visszacsatolást eredményezhet. Ha az egyén egy támogató közösség tagja, ahol az emberek empatikusak egymással szemben, és kölcsönösen segítik egymást, az pl. javítja az immunrendszert, így az egyén ellenállóbb lesz a különböző betegségekkel szemben, tehát javul az életminősége. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy felnőttkorban is minél kevésbé elégülnek ki az ember szeretetre, empátiára, intimitásra, kötődésre irányuló szükségletei (magány vagy nem megfelelő emberi kapcsolatok miatt), minél nagyobb létbizonytalanságban él, annál valószínűbb a rosszabb egészségi állapot és a korai halálozás. Például kimutatták, hogy akik kiegyensúlyozott házasságban élnek, azok ellenállóbbak a betegségekkel, pl. a koszorúér megbetegedéssel szemben, és hosszabb életre számíthatnak, illetve akinek sikerült megfelelő kötődést és kapcsolatot kialakítani gyermekével, annak is javul az életminősége.

A szülő személyisége, és az, hogyan bánik a gyermekével, a társadalmat tükrözi, ugyanis a család nem egy izolált rendszer, hanem a társadalom szerves része. Az is számít, hogy generációkra visszamenően hogyan kezelték a felmenői a kapcsolatokat, és azok hogy bántak a gyermekeikkel, egyáltalán, milyen társadalmi közegben, helyzetben éltek. Súlyos nyomot hagy a szülő és ezáltal a gyermek személyiségben az is, hogy a szülővel a társadalom hogyan bánik, illetve milyen viszonyok között kell élnie. Tipikus példa a jelenlegi társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban az, hogy a szülőnek hatalmas távolságokat kell utaznia ahhoz, hogy eljusson a munkahelyéig, vagy több munkahelyen is dolgozik, hogy ki tudjon jönni a család a fizetéséből. Így tulajdonképpen idegenné válhat a gyereke, ugyanis nincs rá ideje, ennél fogva a megfelelő kötődés nem tud kialakulni, ami súlyos személyiségbeli változásokat idézhet elő a gyermekben. Gyakori jelenség mindemellett a munkahelyi stressz is, amit a szülőnek nap mint nap át kell élnie, majd akaratlanul, sokszor tudattalan rázúdítja a felhalmozódott dühét a kiszolgáltatott gyermekére, aki sokkal sérülékenyebb, mint a szülei, ezért sokkal súlyosabbak a következmények is. Külön hangsúlyoznánk, hogy maga a szegénység is óriási stresszt jelent a család számára.

Természetesen az, hogy milyen ember lesz valakiből, nem lehet pusztán a szűken vett családra, a szülői bánásmódra visszavezetni. A barátok és iskolatársak, a kapitalizmus által kitermelt személyiségjegyek, a mikroközösség, az intézmények és az ott dolgozók (pl. tanárok) hozzáállása, az általuk közvetített és/vagy kikényszerített minták mind-mind hatással vannak az egyénre. Az iskola például különböző mértékben, de passzivitásra neveli a gyermeket. A gyermek ugyanis csak akkor tehet meg valamit, ha az éppen ott és akkor megengedett. Arra szoktatják, hogy ne örömből, a felfedezés vágyától hajtva tegyen meg dolgokat, hanem hogy elkerülje a büntetést és/vagy jutalmat kapjon. Magától már nem fog semmihez hozzákezdeni, azaz "lusta" lesz. Ez a folyamat az úgynevezett lustaságnak csak az egyik, bár igen fontos oka, de ebből is látszik, hogy a lustaság és a passzivitás társadalmi termék.

Tudattalan alakítják továbbá a kapcsolatrendszerünket az általában vett társadalmi viszonyok. Így például a versengésen alapuló társadalmakban az válik természetessé, hogy nem a másikkal együttműködve, az ő szükségleteire figyelve akarjuk elérni a céljainkat, hanem rajta felülkerekedve, őt eltiporva. Milyen változásokat tapasztalhatunk egy olyan légkörben, ahol egymással kell versenyeznünk, hogy elnyerjük a jutalmunkat? Az önértékelésünk leginkább attól függ majd, mennyire teljesítettünk. Így a nem nyertes többség alacsony önértékeléssel fog küszködni. Aki pedig egyszer nyert, az újra és újra bizonyítani akar önigazolásképp, hogy ő a legjobb, így újból nyerni akar, elindítva ezzel a szorongás ördögi körét. Nem csak önmagunkkal nem leszünk kibékülve, hanem sérülnek a kapcsolataink is. Akivel most vagy a jövőben versenyeznünk kell, az érdekelt a mi bukásunkban, tehát sosem bízhatunk meg benne teljesen. Így általánossá válik a bizalmatlanság, mely eltávolít a másik embertől. Ezáltal csökken az empátia, az erőforrásainkat pedig nem fogjuk megosztani másokkal, ez pedig egoistává és önzővé tesz. Mindemellett különböző kutatások kimutatták, hogy a verseny miatt csökken a spontaneitás és a kreativitás, és mindezzel együtt a teljesítmény is. A légkört a boldogtalanság hatja át, mivel nem a tevékenységet fogjuk élvezni, hanem a végcélra koncentrálunk. Így végeredményben nem csak a saját tevékenységünktől és saját magunktól idegenedünk el, hanem tárgyiasítjuk a másik embert, aki eszközzé vagy akadállyá válik a saját szükségleteink kielégítésében.

Főként a konzervatívok és a szélsőjobbosok gondolják úgy, hogy az ember általában vagy legalábbis az emberek egy része, különösen a sötétebb bőrűek, "eredendően rosszak" (fenti 2. és 3. pont). Szembehelyezkedve a tudományos kutatások eredményeivel azt állítják, hogy az embert alapvetően nem változtatja meg a környezet, ugyanis genetikailag kódoltak a tulajdonságai, pl. a destruktív ösztönök. Erre az emberképre magától értetődően olyan politikai ideológiát lehet építeni, amelyben központi szerepet játszik egy erős államhatalom, amely megakadályozza, hogy az emberek ösztöneik hatása alatt raboljanak, gyilkoljanak és nemi erőszakot kövessenek el az első kívánatos szexpartnernek tűnő járókelő ellen az utcán. Szigorú büntetéseket követelnek a szabályok megszegőinek, mivel szerintük csak így lehet fenntartani a rendet, amelynek hiánya zülléshez és erkölcsi fertőhöz vezet. Nem csak a felnőttekről, hanem (akár egészen pici) gyermekekről is így gondolkodnak: ha "rossz" a gyerek, akkor megbüntetik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy milyen szükségletei nem teljesülnek, ill. teljesültek, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Az elrettentőnek szánt büntetések az esetek döntő többségében bántalmazások, amelyek súlyosan ártanak a gyermek lelki egészségének. A büntetéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottság igen káros az egyénre (gyerekre és felnőttre is). Ebben az esetben ugyanis az egyén bűntudatot és szégyent érez, illetve azt, hogy nincs hatalma a saját élete felett, ez pedig egyenes utat jelent például az apátiába.

A fentebb említett genetikailag meghatározott emberképet egy külön tudományág rengeti meg, amely azt vizsgálja, hogy az ember személyiségét, hajlamait, biológiai és társadalmi működését, genetikai állományát hogyan tudja módosítani a környezet. Ez pedig az úgynevezett epigenetika, amely kimutatta például, hogy a stressz hogyan aktivál egy-egy addig csak "szunnyadó" genetikai hajlamot. Persze ezek a hajlamok is az akkori természeti, ill. társadalmi környezet hatására alakulhattak ki egy-egy felmenőnkben. Ha maga a társadalom embertelen, ennek hatására az egyes ember is hajlamos lesz destruktivitásra, ami irányulhat mind önmaga, mind környezete ellen is, megváltoztatván ezzel az egyén és utódai biológiai működését is egy egészségtelenebb irányba. Tehát önmagában semmilyen gén nem okozhat versengő, önző, bűnöző stb. személyiséget, hanem hajlamaink vannak, és az a kérdés, hogy a környezet mely hajlamainkat aktiválja.

A kapitalizmus egyik legitimáló hiedelme az, hogy az ember természeténél fogva versenyző, a másokon uralkodni vágyó, önmagának felhalmozó, egoista lény. Azonban ha az egyénnek a fentebb említett alapvető szükségletei ki vannak elégítve, akkor ezek a hajlamok nem jelennek meg. Épp ellenkezőleg: a szolidaritás, a kooperáció, az empátia, a szeretetnyilvánítás, az önzetlenség, és mások elfogadása kerül előtérbe. Mindemellett megfelelő környezetben miért lenne az egyén uralomvágyó? Ha az élete során nem lát ilyen példát, a többiek nem ezzel akarják elnyerni mások elismerését és tiszteletét, akkor elég nehezen tudna ehhez a tulajdonsághoz nyúlni, mivel ez nem tartozik a társadalom viselkedés-repertoárjába. Ha véletlenül mégis megjelenne valamilyen, a közösség ellen ható megnyilvánulás, akkor ez ellen a közösség tudatosan fellép, mint ahogy azt tették számos, antropológusok által megfigyelt vadászó-gyűjtögető ősközösségben is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a fenti 1. pont (az ember eredendően jó), ebből a szempontból közel áll a valósághoz.

Sokan érvelnek úgy, hogy elég egy-két ember, aki megbontja a közösséget a destruktivitásával, és tönkreteszi az egész kapcsolatrendszert, a pozitív egymáshoz viszonyulást. Vegyük szemügyre ezzel kapcsolatban az egyik legszélsőségesebb esetet. A kutatók feltételezése szerint az emberek egy nagyon kis százaléka pszichopataként születik, azaz nem tud empátiát érezni a másik emberrel szemben, így például nem okoz nekik problémát másoknak fájdalmat okozni. Ezért a jelenségért a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén egyik változata felelős, amely kapcsolatban van az agresszív viselkedéssel. Azonban a kutatások kimutatták, hogy abból a pszichopatából, akit gyermekkorában nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el, ún. pro-szociális pszichopata lesz, ami azt jelenti, hogy termékenyen és kreatívan képes és hajlandó funkcionálni a társadalomért. Ők hideg (kognitív) empátiájuk segítségével "leolvassák" mások érzéseit, így érzékelik pl. azt, hogyha a másik ember szenved. A szenvedő ember fájdalmát azonban nem akarják fokozni, inkább enyhíteni. Azokból lesz hidegvérű gyilkos, akik nem szeretetteli családban, társadalmi környezetben nőttek fel, tehát ebben az esetben is társadalmi okokra vezethető vissza a destruktív hajlam. Ebből az következik, hogy egy egészségesen működő társadalom nagy valószínűség szerint nem termel ki pl. tömeggyilkosokat, az egyes individuum nem bontja meg a már kialakult társadalmi viszonyrendszert.

A kapitalizmus jelenlegi, nagymértékű elidegenedést kitermelő fázisa (amelyet leegyszerűsítve fogyasztói társadalomnak is neveznek) alapvetően a narcisztikus és pszichopata karakterek kitermelődését támogatja. Egyre inkább az a tendencia, hogy az emberek a kapcsolatokat a haszonelvűség alapján
mérlegelik. Megnézik, hogy elég (érzelmi vagy másfajta) profitot hoz-e a számukra, megéri-e egyáltalán fenntartani. Ebben az állandó kalkulációban pedig csak az önös érdekeiket nézik. (Ennek egyik kirívó példája Ayn Rand, aki az önzést, az egoizmust, az önérdek gátlástalan érvényesítését, mások problémái iránti érzéketlenséget erényként dicsőíti, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy még betegebb legyen a társadalom.) Az ilyen emberek a bezsebelt érzelmi nyereségeket arra használják, hogy a folytonos én-megerősítésüket fenntartsák, viszonzásra szinte képtelenek. Ebben a rendszerben egyre inkább visszaszorulnak azok, akik hajlandóak önkéntes alapon adni, az emberek egyre kevésbé képesek empátiát érezni a másik iránt, ennek eredményeképp pedig egyre többen magányosodnak el és betegszenek meg.

Persze nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt néhány megkeseredett ember beállítja. Pozitív tendenciák is vannak, pl. egyre kevésbé toleránsak az emberek az állatkínzással szemben. Ez egyébként csattanós cáfolata azoknak a féligazságoknak, hogy az empátia és önzetlenség csak azok felé működik, akik közel állnak hozzánk: családtagok vagy éppen fehér bőrű, velünk egyező anyanyelvű emberek.

Nem csak a kötődésre és intimitásra vágyik természeténél fogva az ember, hanem a szabadságra/autonómiára és a (lét)biztonságra is. Van benne olyan törekvés, hogy saját maga határozza meg, mit tesz és mit nem. Bizonyos társadalmakban (pl. a kapitalizmusban)  a szabadságot és a létbiztonságot vagyonfelhalmozással és mások dominálásával lehet elérni. Azonban ez utóbbiak csak módszerek, stratégiák a szükségletei kielégítésére, nem önmagukban szükségletek. Paradox módon, ha ezen stratégiákra épül a társadalom, akkor az egyes ember működése mások szükségleteinek kielégítését korlátozza.
Az, hogy valaki lelkileg egészséges-e, objektív kérdés, amelynek megítélése független a társadalomtól és a kultúrától. A különböző társadalmi berendezkedések és kultúrák egyáltalán nem egyformán támogatják a lelki egészséget, nem egyenlő mértékben vannak harmóniában az ember természetes szükségleteivel. Már önmagában abból a tényből, hogy jelenleg sokak szerint az ember természeténél fogva önző, kitalálhatnánk, hogy ez a társadalom nem éppen optimális abból a szempontból, hogy magas szintű lelki egészséget biztosítson. Ha alaposan szétnézünk, azt látjuk, hogy rengeteg és egyre több ember, már gyerekkortól szenved különféle lelki és pszichoszomatikus problémáktól/betegségektől. Tömegesen vannak jelen pl. a különböző függőségek, amelyek között leglátványosabb a designer drogok járványszerű terjedése. De más függőségek is gyakoriak, pl. társ- vagy szexfüggőség, internet- vagy vásárlásfüggőség, stb. 

Tehát alapvetően a társadalom határozza meg, hogy milyen is lesz az ember, de nem határozhatja meg akárhogy. Az ember nem egy üres papírlapként (tabula rasa) születik, amire bármit rá lehet írni. Ezért bár a fenti 4. pont közel áll az igazsághoz, önmagában mégis túlzottan leegyszerűsítő. Az embernek vannak természetes, biológiai eredetű szükségletei, de ezek között nincs ott az uralomra törés, a versengés, a harácsolás, stb. Egyértelműen hamisak azok az állítások, hogy az ember természeténél fogva rossz, azaz önző, versengő, hatalomvágyó, szadista. Az embernek lehetnek ilyen tulajdonságai, de ezeknek mindig vannak okai, méghozzá ki nem elégített alapszükségletek, sérülések, melyeket az esetek többségében vissza lehet fejteni - a pszichológia mint tudomány fejlődésével egyre nagyobb mértékben. A jelenlegi nyugati típusú társadalmakban főleg a kötődés és az intimitás szenved egyre inkább csorbát (a függő kapcsolatban egyiket sem találjuk meg igazán), míg az autonómia és a létbiztonság kellő mennyiségű pénzzel megszerezhető, azonban ez tömegek számára elérhetetlen. A tendenciák tehát ebből a szempontból sem pozitívak, és ez a tény is az emberiség előtt álló problémák megoldása helyett azok mélyülését vetíti előre, hacsak nem sikerül a kapitalizmus helyett világméretekben kialakítani egy olyan rendszert, ami az általános értelemben vett emberi szükségletekhez illeszkedik. Végeredményben kijelenthető, hogy a pszichológia és a biológia tudományos eredményei alapján az elidegenedésen, a tulajdonon, a versenyen, a hierarchián alapuló társadalom, vagyis a kapitalizmus meghaladása nem csak lehetséges, hanem kívánatos is.


Irodalom

Az íráshoz, sőt, akár annak egyes bekezdéseihez könyvtárnyi anyag található, itt most csak néhány fontos példát sorolunk fel.


Kopp Mária: Epigenetika, epidemológia és magatartásorvoslás. A társadalmi változások hatása a mentális fejlődésre és az egészségi állapotra. Magyar Tudomány. http://www.matud.iif.hu/2012/08/06.htm

James Fallon: Can a Psychopath Learn to Feel Your Pain?

http://greatergood.berkeley.edu/article/item/can_a_psychopath_learn_feel_pain

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér, 1997.

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág, 2010.

Erich Fromm: A rombolás anatómiája, Háttér, 2001.

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona, Libri, 2012.

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig, Kulcslyuk, 2010.

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, 2014.

Állatok nevelte gyerekek: vadon felnőni
http://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

Orphans - Early Literature On Institutionalization
http://family.jrank.org/pages/1232/Orphans-Early-Literature-on-Institutionalization.html

Jon M. Sephard: Sociology, Virginia Polytechnic Institute and State University, 2010.

Kirtikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről
Az emberi természetről videó:
https://www.youtube.com/watch?v=HRJUPnfS5HQ

Robert Sapolsky:
A stressz hatásáról: http://news.stanford.edu/news/2007/march7/sapolskysr-030707.html
A hierarchia hatásáról: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK242456/
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=9aDTAX7V5Ew

Peter Gray: How Hunter-Gatherers Maintained Their Egalitarian Ways
https://www.psychologytoday.com/blog/freedom-learn/201105/how-hunter-gatherers-maintained-their-egalitarian-ways

Angyal András: Autonómia és heteronómia, in: Személyiségelméletek, szerk. Dr. Szakács Ferenc, Dr. Kulcsár Zsuzsanna, ELTE Eötvös, Bp. 2001.

Kritikusan a polgári (kapitalista) pszichológiáról

 

A polgári (kapitalista) szemléletű gondolkodók, tudósok, szakemberek igencsak hajlamosak arra, hogy olyan elméleteket gyártsanak, illetve olyan kísérleteket végezzenek, amelyek a kapitalista szemléletüket alátámasztják, más szavakkal igazolják azt, hogy a kapitalizmus az egyetlen ésszerű, szóba jöhető rendszer, szükség van pl. hierarchiára. Különösen jellemző ez néhány pszichológusra, akik az emberi lélekről, az emberi természetről próbálnak meg állításokat megfogalmazni. Zimbardo is ezt tette híres kísérletében, amely véleménye szerint azt igazolta, hogy az emberekből előtörne a szadista állat, mihelyt megfelelő helyzetbe kerülnek. Ez a kérdés azért is érdekes, mert a konzervatívok pont ezzel próbálják cáfolni az anarchisták érvrendszerét. A videó alatt olvasható Erich Fromm (aki antikapitalista pszichológusnak tekinthető) elemzése, amelyben ízekre szedi a kísérletet és a belőle levont következtetéseket.

 

 

Fromm kritikája a kísérletről

A kísérletről szóló első beszámoló egy rövidke kis írás (P. G. Zimbardo, 1972), amely, miként azt a szerző levélben közölte velem, a börtönreformmal foglalkozó kongresszusi albizottság előtt elhangzott előadás rövidített változata. Az írást, éppen rövidsége miatt, dr. Zimbardo nem tekinti munkája kritikai megíté­léséhez elégséges kiindulópontnak, ezt az óhaját az alábbiakban - bár némi sajnálattal — tudomásul is veszem, a későbbi, rész­étesebb tanulmány (C. Haney, C. Banks, P. Zimbardo, megjele­nés előtt)1 az elsőként megjelenthez képest ugyanis eltéréseket mutat, amelyekre az alábbiakban majd szeretném felhívnia figyelmet. Az első cikkre csupán röviden fogok kitérni, s csak két szempontra hívnám fel a figyelmet. Ezek: a) az őrök attitűdje és b) szerzők tézise.

A kísérlet annak vizsgálatára irányult, hogy miként viselkednek létköznapi emberek, ha egy „mesterséges börtön” körülményei között a fogva tartottak és az őrök szerepét kell játszaniuk. Az általános tanulság, amit a szerzők a kísérlet eredményéből levonni véltek, a következő: sok ember van, talán az emberek többsége, akiket — akár erkölcsi ítéleteik, meggyőződésük s értékrendjük elllenéreszinte bármire rá lehet venni, ha a szituáció, amelybe kerülnek, ezt kívánja meg (P. G. Zimbardo, 1972). Közelebbről: a kísérlet céljából létrehozott börtönszituáció az őröket játszó kísér­leti alanyok többségét brutális szadistává változtatta, az elítéltek szerepét játszók pedig szánalmas, rémült, behódoló figurákká váltak, akik közül többen olyan súlyos mentális tüneteket mutattak, hogy néhány nap elteltével szabadon kellett engedni őket. Tény, hogy mindkét csoport oly erőteljesen reagált, hogy a két hétre tervezett kísérletet hat nap után be kellett fejezni.

Meggyőződésem szerint a kísérlet a behaviorista tézist nem bizonyította, hamarosan rá is térek majd az álláspontomat alátámasztó érvekre. Mindenekelőtt azonban (a hosszabb lélegzetű második tanulmányt alapul véve) meg kell ismertetnem az olvasóval a kísérlet részleteit is. Újságban adtak fel hirdetést, mely­ben a börtönélet pszichológiai vizsgálatában való részvételért 15 dolláros napidíjat ajánlottak, a hirdetésre egyetemi hallgatók jelentkeztek. A vállalkozó kedvűek

részletes kérdőívet töltöttek ki, amelyben családi hátterük, fizikai és mentális kórtörténetük, a pszichopatológia forrásaival kapcsolatos tapasztalataik és hajlamaik felől érdeklődtünk (beleértve bűncselekmények­ben való esetleges részvételüket is). A kérdőív kitöltése után a két kísérletvezető minden jelentkezővel elbeszélgetett. Végül kiválasztottuk a 24 (mentálisan és fizikálisan) legstabilabbnak, leginkább érettnek ítélt s a legkevesebb antiszociális vonást mutató jelentkezőt. Véletlenszerűen 12-jükre az elítéltek, 12-jükre pedig a börtönőrök szerepét osztottuk.

A részvételre kiválasztottak „a kísérlet megkezdése előtti na­pon újabb pszichológiai tesztet töltöttek ki, amelyet azonban — elkerülendő a kísérletező-megfigyelők esetleges részrehajlását — csak a kísérlet befejezése után értékeltek ki". A szerzők szerint a kiválasztott individuumok a populáció normális elosz­lását reprezentálták, s nem mutattak öröklött szadista vagy ma­zochista hajlamokat.

A „börtönt" a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének épületében, az alagsori folyosó egy tízméteres szakaszában ala­kították ki. Valamennyi kísérleti alannyal közölték, hogy

mindegyiküket — teljesen véletlenszerűen — vagy rab, vagy börtönőr szerepre fogják kiválasztani, s mindannyian beleegyeznek abba, hogy a rájuk rótt szerep követelményeinek — a napi 15 dolláros díjazás elle­nében — két héten keresztül alávetik magukat. Aláírtak egy szerződést, amelyben minimálisan elégséges étkezést, szállást, orvosi ellátást s anyagi juttatásokat garantáltak számukra, annak fejében, hogy kinyil­vánították: szerepüket a kísérlet végeztéig játszani fogják.

A szerződésben külön kiemelték: a raboknak számítaniuk kell ar­ra, hogy felügyelet alá kerülnek (s magánjellegű kapcsolataikat rész­ben vagy egészben korlátozni fogják), s hogy emberi jogaik némelyike fogva tartásuk ideje alatt csorbát szenvedhet, fizikai bántalmak mind­azonáltal nem érik őket. További információkat arról, hogy mire szá­míthatnak, nem kaptak, miként instrukciókat sem az ilyen helyzetben elvárható viselkedésről. Azokkal, akiket erre a szerepre választottunk ki, telefonon tudattuk, melyik vasárnap az, amelyiken a kísérlet meg­kezelődik, s amikor megadott címükön elérhetőnek kell lenniük.

A börtönőrök szerepére kijelölt kísérleti alanyok az „igazgatónál” (a kísérletben asszisztensként közreműködő egyetemi hall­gatónál) és a börtönfelügyelőnél (a kísérlet tényleges vezetőjé­nél) eligazításon vettek részt. Itt megtudták, hogy a feladatuk „a rend és fegyelem azon szintjének fenntartása, amely a börtön hatékony működéséhez elengedhetetlenül szükséges”.

E helyütt ki kell térnünk arra, mit is értenek a szerzők a „bör­tön” kifejezésen. Nem eredeti jelentésében használják ugyanis a szót, mint mondjuk „a törvénnyel szembeszegülők elkülönítésé­re létrehozott hely”, hanem egy különleges, bizonyos amerikai börtönökre jellemző feltételeket hangsúlyozó értelemben.

Szándékunk nem az volt, hogy egy amerikai börtönt minden rész­letre kiterjedően szimuláljunk, hanem csapán egy funkcionális repre­zentációt tartottunk szem előtt. Erkölcsi és gyakorlati okokból kifolyólag nem alkalmazhattunk hosszabb – esetleg életfogytig tartó – büntetést, nem helyezhettünk kilátásba kísérleti alanyainknál súlyos testi fenyítést, nem engedhettünk teret rasszista vagy homoszexuális gyakorlatnak, miként a börtönélet más specifikumait sem állt módunkban utánozni. Mindennek ellenére úgy véljük, sikerült olyan, reálisnak ható körülményeket létrehoznunk, amelyek között a szerepjátékban való részvétel túlment a felületes azonosuláson, s lehetőség nyílt a játszott karakter mélyebben rejlő vonásainak tanulmányozására is. A valódi börtönélet gyakorlatának funkcionális megfelelőit vezettük be, amelyek várakozásaink szerint hasonló pszichológiai reakciókat képesek kiváltani kísérleti alanyainkban, mint amelyeket a valódi elítéltek mutatnak: a hatalom és a hatalomnélküliség érzését, az ellenőrzés és az elnyomás, az elégedettség és a frusztráció, a tekintélyelven bevezetett szabályok és az azokkal szembeni tiltakozás, az agresszív machóság és a totális gyengeség tapasztalatát.

Mint azt az olvasó a börtön szabályainak leírásával megismerkedve hamarosan látni fogja, a fenti leírás jelentős mértékben megszépíti a kísérlet során valóban alkalmazott módszereket, amelyekről a fenti idézet utolsó mondatai csak távolról utalnak. A ténylegesen alkalmazott módszerek a megalázás és a lealacso­nyítás szisztematikus módszerei voltak, s nem csupán az őrök vi­selkedése, hanem a kísérlet vezetői által kijelölt szabályok miatt is.

A „börtön” szó használata alapján arra következtethetnénk, hogy minden amerikai — s ténylegesen bármely — börtön ilyen jellegzetességeket mutat. Ha ekképp vélekedünk, esetleg elke­rülheti figyelmünket a tény, miszerint az Egyesült Államok szá­mos szövetségi börtönében (s bizonyos más országbeli börtö­nükben) kevésbé embertelenek az állapotok, mint a szerzők mesterséges börtönében.

Miképpen is bántak a „rabokkal”? Meghagyták nekik, hogy álljanak készenlétben a kísérlet megkezdésére.

A Palo Altó-i városi rendőrséggel együttműködve, a rabok szerepére kijelölt, lakóhelyükön tartózkodó kísérleti alanyokat váratlanul „letartóztatták”. A rendőrök betöréssel vagy fegyveres rablással gyanúsították őket, közölték velük jogaikat, megbilincselték és alaposan megmotoz­ták őket (nem egy esetben a kíváncsi szomszédok szeme láttára), s a rendőrautó hátsó ülésén a kapitányságra szállították őket. Itt túlestek az ilyenkor szokásos procedúrán: ujjlenyomatot vettek tőlük, vala­mennyiüket nyilvántartásba vették, és az őrizetesek számára fenntar­tott cellába kísérték. Később egy, a kísérletben részt vevő személy és egy „őr" kíséretében mindegyiküket bekötött szemmel a mesterséges börtönbe vezették. A rendőrök a letartóztatás egész folyamata során hi­vatalos, komor magatartást tanúsítottak, s egyetlen olyan kérdésre sem válaszoltak, amelyet a letartóztatottak azért tettek föl, hogy tisztázzák, milyen összefüggésben áll „letartóztatásuk” és a mesterséges börtön kísérleti vizsgálata, amelyre szerződtek.

Kísérleti börtönünkbe érkezésük után valamennyi rabot levetkőz­tették, rovarirtó szerrel permetezték be (valójában dezodoráló sprayt használtunk), ezek után egy ideig mezítelenül kellett álldogálniuk a cellájukban. A fegyencruha felvétele után — a rendőrségi azonosítás céljából — mindenkit újra lefényképeztek, majd visszavitték a cellájá­ba, s utasították, maradjon csendben.

Mivel a „letartóztatást” valódi rendőrök hajtották végre (az ember önkéntelenül is elgondolkodik, vajon jogszerű volt-e a rendőrség részvétele a kísérletben), a kísérleti alanyok szemében az egész eljárás valódinak tűnt, különösképpen azok után, hogy a rendőrök nem adtak felvilágosítást a kísérlet és a letartóztatás kapcsolatáról. Vajon mit gondolhattak? Honnan tudhatták volna, hogy a „letartóztatás" nem valódi letartóztatás, hogy a rendőröket valójában csak kölcsönvették, s csupán azért élnek erőszakos módszerekkel, hogy a kísérletet még életszerűbbé tegyék?

A „rabok" öltözete különleges figyelmet érdemel. Börtönru­hájuk

bő, hosszú kartoning volt, elöl-hátul azonosító számmal. Alsóneműt nem kaptak. Egyik bokájukra könnyű láncot lakatoltak. Lábukra gumiszandált, fejükre pedig sapkaformára alakított nejlonharisnyát húztak. (…) A rabok egyenruhája nemcsak azt a célt szolgálta, hogy viselőiket minden egyéni vonásuktól megfosszuk, hanem egyszersmind megalázásukat, alávetettségüket és kiszolgáltatottságukat is szimbolizálta. A bokájukra erősített lánc állandóan (még éjszaka is, midőn minduntalan másik bokájukhoz verődött) emlékeztette őket félelmetes környezetükre. A harisnyasapka — a hadseregben vagy egyes valódi börtönökben viselt egyensapkákhoz hasonlóan — minden, a hajszínhez és hosszhoz, valamint a frizurához kapcsolható individuális jelleget eltüntetett. A szánalmas szabású egyenruhában a rabok mindvégig kényelmetlenül érezték magukat, különösen ha mozogniuk kellett; mivel pedig nem viseltek alsóruhát, különleges, inkább nőkre, mint férfiakra jellemző pózokat kellett felvenniük, ezáltal is megtapasztalva a férfiatlanná válás érzését.

 

Hogyan reagáltak helyzetükre a rabok és őreik a kísérlet hat napja során?

 

A szituációnak a kísérleti alanyokra gyakorolt hatása legdrámaibban annak az öt rabnak a heves reakcióin volt lemérhető, akiket felfokozott érzelmi depresszió, sírógörcsök, dührohamok és akut szorongás miatt idő előtt szabadon kellett bocsátanunk. Négyüknél teljesen hasonló tünetek jelentkeztek már fogva tartásuk másnapján. Az ötödiket azután kellett elbocsátani, hogy testét több helyen is pszichoszomatikus eredetű kiütések borították el. A megmaradt rabok közül csupán ketten voltak, akik nem akarták pénzüket elveszíteni, s nem kérték „ideiglenes szabadlábra helyezésüket”. Mikor a hatodik napon váratlanul véget vetettünk a kísérletnek, azt valamennyi megmaradt rab örömteli fejleményként, sorsa hirtelen jóra fordulásaként élte meg. (...)

A rabok válaszreakciója tehát csupán fokozatbeli eltéréseket mutatott, a börtönőrök viselkedésében ezzel szemben sokkal jelentősebbek voltak a különbségek.

 

A rabokkal ellentétben a börtönőrök többsége csalódottan fogadta a kísérlet befejezésének bejelentését; úgy tűnt, szerepükkel olyan mértékben azonosultak, hogy a kezükbe került különleges ellenőrző hatalmat már kezdték élvezni s csak kelletlenül váltak meg tőle.

A szerzők ekképp számolnak be az „őrök" attitűdjéről:

Minden egyes őr mindig pontosan érkezett meg szolgálati helyére, sőt, számos alkalommal önként maradtak tovább, anélkül, hogy pa­naszt emeltek volna, holott túlóradíj nem járt nekik.

A kísérleti alanyok mindkét csoportjában tapasztalható szélsőséges, patologikus reakciók a szituációban ható szociális jellegű tényezők ere­jét támasztják alá, mindazonáltal az új típusú tapasztalat feldolgozását és az alkalmazkodás sikerét illetően már az individuális eltérések is megfigyelhetők voltak. A rabok fele jól viselte a nyomasztó légkört, s az őrök sem folyamodtak valamennyien erőszakos eszközökhöz. Néme­lyikük szigorú volt, de igazságos („betartotta a szabályokat"), mások a kreatív kegyetlenségben és a rabok zaklatásában messze túlteljesítették a rájuk bízott feladatot — de akadtak olyanok is, akik passzívak marad­tak, s csak nagy ritkán alkalmaztak erőszakot a rabokkal szemben.

Sajnálatos módon pontosabb adatok nem állnak rendelkezé­sünkre, csupán olyanok, mint: „némelyek”, „egyesek” vagy „né­hányan”. Mivel a pontos számadatok feltüntetése semmilyen különösebb problémát nem jelentett volna, mindezt szükségte­len egyszerűsítésnek érzem. Annál is megdöbbentőbb, hogy a korábban megjelent cikkben pontosabb, ugyanakkor tartalmilag eltérő állítások szerepeltek. A tevékenyen szadista, „a rabok lel­kének megtörésében különleges leleményességet tanúsító” őrök arányát itt egyharmadra becsülik. A fennmaradókat két cso­portba sorolták, úgymint 1. „szigorú, de igazságos”, illetve 2. „a rabok szemében jó őr, aki irányukban barátságosan viseltetik, s még apróbb szívességekre is kapható” — milyen más ez a meg­fogalmazás, mint a későbbi tanulmányban szereplő „passzív, s csak nagy ritkán alkalmaz erőszakot a rabokkal szemben”!

Az elemzésben tehát tetten érhető egyfajta felületesség az adatok kezelésében, ami annál is inkább sajnálatos, hiszen e pongyolaság éppen a kísérlet fő tézisét érinti. A szerzők szerint bizonyítást nyert itt, hogy a szituáció egymagában elégséges ah­hoz, hogy normális emberek nyomorúságos, behódoló ronccsá vagy könyörtelen szadistákká váljanak. Számomra inkább úgy tűnik: ha valamit bizonyít is a kísérlet, akkor ennek éppen az ellenkezőjét. Ha ugyanis annak ellenére, hogy az egész kísérleti börtönt a degradálás és a megalázás eszközeként hozták létre (amellyel az őröknek nyilvánvalóan azonnal azonosulniuk kel­lett), az őrök kétharmada nem folyamodott szadista eszközök­höz, az inkább azt bizonyítja, hogy az emberek nem változtatha­tók oly könnyen szadistává, pusztán azáltal, hogy az ilyen hajla­mok kiélésére alkalmas körülmények közé helyezzük őket.

A viselkedés és a jellem közötti különbség ebben a kontextus­ban különösen fontos. Egy dolog szadista szabályoknak megfele­lően viselkedni, ettől pedig alapvetően különbözik, ha valaki ilyen akar lenni, vagy élvezi, ha más emberekkel kegyetlen le­het. A különbség figyelmen kívül hagyása nagyban csökkenti a tanulmány értékét, amiként Milgram kísérletének értékét is kétségbe vonta.

A szóban forgó különbség a tanulmány másik fő mondaniva­lójának szempontjából is figyelmet érdemelne, miszerint tehát a tesztek sorozata megmutatta, hogy a kísérleti alanyok körében szadista vagy mazochista viselkedésre való hajlandóságot nem tapasztaltak, azaz a tesztek nem mutattak ki szadista vagy mazo­chista jellemvonásokat. Ha kizárólag olyan pszichológusokról van szó, akik számára a megfigyelhető viselkedés a döntő, ez a konklúzió akár helyénvalónak is tűnhet. A pszichoanalitikus gyakorlatot alapul véve mindazonáltal nem túl meggyőző. A jellemvonások gyakorta teljesen tudattalanok, ráadásul a hagyományos pszichológiai tesztek alapján nem tárhatók fel; a T. A. T. vagy a Rorschach-féle projektív tesztek alapján pedig csupán a tudattalan folyamatok feltárásában nagy gyakorlattal rendelkező kérdezők képesek valamirevaló következtetések levonására.

Az „őrökre” vonatkozó adatok egy további szempontból is megkérdőjelezhetők. A kísérleti alanyokat épp azért választották ki, mert többé-kevésbé átlagos, normális embernek bizonyultak, akik mentesek szadista hajlamoktól. A kiválasztás eredménye ellentétben áll azon empirikus vizsgálatokkal, amelyek szerint a tudattalan szadisták százalékos aránya egy átlagos populációban zérónál nagyobb. Ezt kísérleti eredmények is alátámasztják (E. Fromm, 1936; E. Fromm és M. Maccoby, 1970), de a gyakorlott szemlélő, mindenféle tesztek és kérdőívek nélkül is hasonló eredményre jut. Bármekkora is tehát a szadista hajlamúak ará­nya egy átlagos populációban, a kategória teljes figyelmen kívül hagyása nem szól a szerzők által használt tesztek alkalmassága mellett.

A kísérlet további zavarba ejtő eredményeinek magyarázatát feltehetően másutt kell keresnünk. A szerzők állítása szerint a kísérleti alanyok nehezen tudták csak megkülönböztetni, mi a valóság, és mi a szerep; szerintük ez egyedül a szituációnak tud­ható be. Ebben igazat is adhatunk nekik, a helyzet azonban az, hogy ezt az eredményt a kísérlet már eleve magában hordozta. Először is, a „rabokat” több körülmény is megzavarhatta. A fel­tételek, amelyeket közöltek velük, s amelyek alapján részt vettek a kísérletben, drasztikusan különböztek azoktól, amelyekkel ténylegesen szembesültek. Feltehetően nem számítottak olyan mértékben megalázó és lealacsonyító légkörre, amilyet a kísér­let vezetői teremtettek számukra. A zavarodottságot csak fokozta a rendőrség bekapcsolódása. A rendőri szervektől merőben ide­gen, hogy effajta kísérleti játékokban vesznek részt, a rabok en­nélfogva nemigen tudták a valóságot a szerepjátszástól megkü­lönböztetni. A beszámoló szerint még azt sem tudták biztosan, vajon van-e valami köze letartóztatásuknak a kísérlethez, amely­re jelentkeztek. Mondjuk meg őszintén: ennyi talán nem elegen­dő ahhoz, hogy az átlagembert összezavarja, s ahhoz vezessen, hogy magát becsapottnak és elesettnek érezve, aggodalommal várja eljövendő megpróbáltatásait?

Miért nem szálltak ki a játékból azonnal, esetleg egy-két nap elteltével? Szerzőink nem világosítanak fel minket arról, mivel indokolták rabjaik előtt mesterséges börtönbeli fogva tartásukat. Én legalábbis semmiféle utalást nem találtam arra vonatkozóan, hogy a rabokkal közölték volna: amennyiben a további maradást elviselhetetlennek érzik, szabadon távozhatnak. Valójában az történt, hogy a szökési kísérleteket az őrök erőszakkal akadályozták meg. A beszámoló arra enged következtetni, hogy a ra­bok egyedül „az ideiglenes szabadlábra helyezésről döntő bizottság" határozatában bízhattak. A következőket olvashatjuk:

A kísérlet egyik legfigyelemreméltóbb eseményének a szabadlábra helyezésről döntő bizottság ülésén lehettünk tanúi. A kísérlet vezetője a szabadon bocsátásra alkalmasnak talált öt rab mindegyikének feltette a részt: elfogadják-e, hogy eddig megkeresett pénzüket a szabadon bocsátással mind elveszítik. Ötből hárman igennel válaszoltak. Annak ellenére tehát, hogy a kísérletben való részvétel elsődleges ösztönzője számukra a pénzkereset lehetősége volt, e lehetőséget már négy nap elteltével készek voltak feladni. S ami még ennél is meglepőbb: mikor közölték velük, hogy kérésüket még a bizottság tagjai is jóvá kell, hogy hagyják, a rabok ezt csendesen tudomásul vették, s – őrzőjük kíséreté­ben – visszatértek cellájukba. Ha magukra egyszerűen mint egy kísér­let megfizetett – résztvevőire tekintettek volna, semmi sem késztethette volna maradásra őket a számukra teljesen nyilvánvalóan ellensé­ges szituációban. A helyzet hatalma azonban oly erős volt felettük, a szimulált börtönvilág oly valószerűnek tűnt a szemükben, hogy eredeti, elsődleges szempontjaik már elhalványultak – ez vezetett ahhoz, hogy cellájukba visszatérve türelmesen vártak fogva tartóik döntésére.

Valóban olyan könnyedén megszabadulhattak volna szorult helyzetükből? Miért nem ezt mondták nekik: „Aki önök közül távozni akar, szabadon megteheti, csupán a pénzét fogja elveszíteni." Ha ezután is a maradás mellett döntenek, az valóban alátámasztotta volna a szerzők vélekedését, miszerint valamen­nyien könnyen befolyásolható, megtörhető kísérleti alanyok. A szokásos bürokratikus „ezt a lehetőséget még a bizottság tag­jajnak is meg kell vitatni, mielőtt döntés születhetne” válasz viszont arra engedett következtetni, hogy a raboknak nem volt joguk arra, hogy távozzanak.

„Tudták-e” vajon a rabok valójában, hogy az egész csupán egy kísérlet? Attól függ, mit értünk e helyütt „tudáson”, s hogy a ra­bok gondolkodására milyen tényezők gyakoroltak hatást, ami­nek eredményeképpen intencionálisan oly mértékben összeza­varodtak, hogy azt sem tudták, kinek vagy minek higgyenek.

De még ha eltekintünk is az adatok kissé pongyola módon való kezelésétől s attól, hogy elmaradt az eredmények valame­lyest önkritikusabb értékelése is, a kísérletnek még egy hiányos­ságára rá kell mutatnunk: az eredményeket nem vetették össze a valódi börtönökben megfigyelhető állapotokkal. Az amerikai börtönökben — akár a legrosszabbakban — talán a rabok többsé­ge szolgai módon megalázkodó, őreik pedig szinte egytől egyig kíméletlen szadisták? A szerzők mindössze egyetlen volt elítéltet és egy börtönlelkészt szólaltatnak meg, alátámasztandó hipoté­zisüket, mely szerint mesterséges börtönükben lényegében ugyanazok az állapotok uralkodnak, mint a valódiakban. Mivel itt a kísérlet egészének szempontjából sarkalatos kérdésről van szó, alaposabb összehasonlító elemzésekre lett volna szükség, esetleg több egykori börtönlakót kellett volna meginterjúvolni. Ugyanúgy, ahelyett, hogy egyszerűen csak „börtönről” beszél­nek, meg kellett volna adni: az amerikai börtönök hány százalé­ka tekinthető az általuk megalkototthoz hasonló degradáló, le­alacsonyító intézménynek.

A szerzők mulasztását, hogy eredményeiket a valósággal ös­szevessék, még sajnálatosabbá teszi az, hogy ténylegesen rendel­kezésre állnak leírások, amelyek a legszörnyűbb amerikai börtö­nökben tapasztalhatónál is kegyetlenebb börtönszituációt mu­tatnak be: a hitleri koncentrációs táborokat.

Az SS tagjainak spontán kegyetlenkedései mind ez idáig nem képezték szisztematikus vizsgálat tárgyát. Saját korlátozott körű vizsgálódásaim arra engednek következtetni, hogy a spontán módon szadista őrök (tehát azok, akiknek szadista megnyilvá­nulásai túllépték a bevett gyakorlat kereteit, s személyiségük sza­dista hajlamaiból fakadtak) aránya 10 és 90 százalék között mozgott — az alsóbb becslések többségükben volt politikai elítéltektől származnak.2 Ahhoz, hogy a pontos tényeket megállapítsuk, a koncentrációs táborok náci rendszerének minden részlet­re kiterjedő vizsgálatára lenne szükség. Ez többek között magában kellene hogy foglalja:

1. Az egykori fogva tartottakkal készített szisztematikus interjúk sorát, amelyben megállapítanák — más releváns adatokkal egyetemben — korukat, fogva tartásuk okát és időtartamát; s hasonló interjúkat kellene készíteni a táborok még élő őreivel is.3

2. Közvetett információk egész sorát, mint például az aláb­biak: az 1939 előtti rendszer vizsgálata; az újdonsült rabok megtörése a táborokba szállítás során, ami többek között fizikai bán­talmazásban (verés, szurony által ejtett sebek), éheztetésben és különösen megalázó bánásmódban nyilvánult meg. Az SS-őrök a szadista parancsokat kíméletlenül végrehajtották. A későbbiekben azonban, amikor az — akkor már „régi raboknak” számító — fogva tartottakat egy másik táborba szállították, már egy ujjal sem értek hozzájuk. Ha az őrök saját örömükre teret akar­tak volna engedni szadista hajlamaiknak, minden bizonnyal megtehették volna, semmiféle büntetéstől nem kellett ugyanis tartaniuk.4 Abból, hogy ez mégsem fordult elő olyan gyakran, az őrök individuális szadista hajlamaira vonatkozóan bizonyos következtetéseket máris levonhatunk. Ha pedig a rabok beállítottságát vesszük szemügyre, a koncentrációs táborokra vonatkozó információk éppen hogy megcáfolni látszanak Haney, Banks és Zimbardo azon tézisét, mely szerint a személyes értékrend, az erkölcsi elvek és meggyőződések a környezeti hatásokkal össze­hasonlítva vajmi keveset nyomtak a latban. Éppen ellenkezőleg, a (többségiekben zsidó) középosztálybeli, nem politikai okokból letartóztatott rabok viselkedése jelentős eltéréseket mutatott azon bajtársaikhoz képest, akiket vallásos vagy politikai meggyő­ződésük miatt hurcoltak el; a személyes meggyőződés és érték­rend tehát igenis szerepet játszott abban, hogy milyen módon reagáltak a koncentrációs táborok foglyai a – mindegyiküket egyformán sújtó – környezeti hatásokra.

A különbséget jól érzékelteti Bruno Bettelheim mélyreható elemzése:

A nem politikai okokból letartóztatott középosztálybeli rabok (akik a koncentrációs tábor lakóinak egy kisebb hányadát tették csak ki) vi­selték legnehezebben a kezdeti megrázkódtatásokat. Egyáltalán nem értették, mi történt velük, s azt sem, hogy miért. Fokozottabban próbáltak belekapaszkodni mindabba, ami addig önbecsülésük alapjául szolgált. Megaláztatásuk ellenére biztosítani akarták az SS-t arról, hogy soha nem kerültek szembe a náci rendszerrel. Nem tudták felfogni, miért üldözik éppen őket, akik mindig mintaszerűen betartották a tör­vényeket. Még most, hogy igazságtalanul fogva tartották őket, most sem vették a bátorságot, hogy — gondolatban legalább — szembeszegüljenek elnyomóikkal, pedig ez megadhatta volna nekik az önbecsülésnek azt az érzését, amelyre annyira szükségük volt. Csak mentegetni próbálták magukat, sokan meg is alázkodtak. Mivel a törvény és a rendőrség te­kintélye megkérdőjelezhetetlen volt szemükben, a Gestapo minden megnyilvánulását igazságosnak fogadták el. Csupán az ellen emeltek kifogást, hogy miért pont ők váltak az amúgy igazságos — az intézmé­nyek tekintélye által is erősített — üldözés áldozataivá. Rádöbbentek, hogy nem lehet egykönnyen a velük történteket egy, a rendszerbe be­csúszott „hibának” tulajdonítani. Az SS pedig jókat szórakozott rajtuk, embertelen bánásmódnak vetették alá őket — a felsőbbségérzetüket erősítő jelenetekben az őrök ugyanakkor örömeiket lelték. A raboknak ez a csoportja különösen nagy gondot fordított arra, hogy középosztálybeli státusának valamiképpen érvényt szerezzen. Leginkább az háborí­totta fel őket, hogy úgy bántak velük, „mint a közönséges bűnözőkkel”.

Viselkedésük meggyőzően bizonyította, hogy az apolitikus német középosztály milyen kevéssé volt képes fennmaradni a nemzetiszocialista rendszerrel szemben. Nem akadt olyan konzisztens erkölcsi vagy politikai filozófia, amely integritásuk alapjául szolgálhatott, vagy a nácizmussal való szembeszálláshoz a belső tartást biztosíthatta volna. Szinte semmire nem támaszkodhattak, amikor a letartóztatás megrázkódtatása érte őket. Önbecsülésük társadalmi helyzetükből táplálkozott, lett légyen ez állásuk, családfői státusuk vagy egyéb külső körülmény. ( ... )

Szinte valamennyiük elveszítette jellegzetes középosztálybeli erényeit, mint amilyen az igazságérzet vagy az önbecsülés. Gyámoltalano­kká váltak, társadalmi rétegük visszataszító vonásai — kicsinyesség, perlekedő hajlam, önsajnálat— hatalmasodtak el rajtuk. Sokan csalók lettek, s még loptak is társaiktól. (Az SS becsapása vagy a katonáktól való lopás éppoly dicséretes tett volt, mint amilyen megvetendő ugyanez, ha bajtársakkal szemben követték el.) Látszott, hogy képtelenek saját, megszokott életvitelüket folytatni, ehelyett más rabcsoportokat próbáltak utánozni. Csak nagyon kevesen választották követendő példának a politikai elítélteket, akiknek álláspontja ugyan megkérdőjelezhető volt, ám a legnagyobb megbecsülés az általuk képviselt viselkedésformákat övezte. Némelyek akképp cselekedtek a fogságban, amint azt szabadon is jónak látták volna: ellenszegülés nélkül aláve­tték magukat az uralkodó csoport akaratának. Megint mások felsőbb osztálybeli fogolytársaikra akaszkodtak, s próbálták az ő viselkedésüket utánozni. Sokan szolgai módon behódoltak az SS-nek, s besúgókká lettek (amire pedig rajtuk kívül csupán bűnözők vetemedtek). Ezzel persze nem segítettek magukon, a Gestapo ugyanis csak az információkat fogadta örömmel, az árulókat mindenki megvetette (B. 114-Itelheim, 1960).

Bettelheim a középosztálybeli átlagpolgár önazonossága és önbecsülése eredetének beható elemzését nyújtja: a szociális helyzet, a presztízs, a hatalmi pozíció alkotják ezen érzések gyö­kereit. Azt is megmutatja, miért demoralizálódtak, s hogyan vált sokukból szánalmas roncs, mi több, az SS besúgója. A metamor­fózis okai közül egyet feltétlenül ki kell emelnünk: ezek az apo­litikus rabok nem értették a helyzetüket, nem tudták felfogni, miért is kerültek koncentrációs táborba, elvégre abban a hitben éltek, hogy börtönbe csupán a bűnözőket zárják – ők pedig nem voltak bűnözők. Összeomlásuk döntően ennek a zavarodottság­nak tudható be.

A politikai vagy vallásos meggyőződésük miatt letartóztatottak ugyanarra a helyzetre szögesen ellentétes módon reagáltak.

A politikai elítélteknek, akik az üldöztetésre számítottak, s arra lel­kileg felkészültek, a letartóztatás nem jelentett akkora megrázkódta­tást. Nem voltak ugyan elégedettek sorsukkal, de valamiképpen elfo­gadták mint olyasmit, ami a dolgok menetében nem jelentett felfogha­tatlan fordulatot. Érthetően — és indokoltan — aggódtak ugyan jövőjük, családjuk és barátaik sorsa miatt, nem láttak azonban okot arra, hogy a bebörtönzés miatt lealacsonyítva érezzék magukat, noha éppen annyit szenvedtek a fogva tartás során, minta többi rab.

Mivel lelkiismereti okokra hivatkozva valamennyien megtagadták a katonai szolgálatot, Jehova tanúit is táborokba hurcolták. A fogva tar­tás rájuk még kisebb hatással volt, szilárd vallásos meggyőződésüknek köszönhetően mind megtartották integritásukat. Az SS szemében egyetlen bűnük a fegyveres szolgálat megtagadása volt, így gyakran fel­ajánlották nekik a szabadságot, ha álláspontjukon változtatnak — ezt azonban állhatatosan visszautasították.

E csoport tagjainak szemléletmódja általában véve kissé korlátolt volt, minduntalan téríteni akartak, de bajtársiasságból, segítőkészség­ből, becsületességből és megbízhatóságból egyaránt példát mutattak. Ha valaki kétségeket támasztott vallásos meggyőződésükkel szemben, akkor heves szópárbaj volt az eredmény, ami akár veszekedéssé is fa­julhatott. Lelkiismeretes munkamoráljuk alapján többjüket elöljáró­nak nevezték ki. Ilyenkor az SS-től kapott utasításokat hiánytalanul és a megadott időre végrehajtatták társaikkal. S bár ők alkották az egyet­len olyan csoportot a rabok között, amelynek tagjai sohasem alázták meg társaikat (éppen ellenkezőleg, általában kifejezetten előzékenyek voltak), az SS-tisztek szívesen állították őket kisebb csoportok élére, éppen munkamoráljuk és szerény viselkedésük miatt. S a táborokban zajló folyamatos testvérharccal mintegy mit sem törődve, Jehova tanúi sohasem használták a tisztekkel való kapcsolataikat arra, hogy különféle kiváltságokat biztosítsanak maguknak (B. Bettelheim, 1960).

 

Bettelheim leírása a politikai elítéltekről meglehetősen elna­gyolt ugyan,5 de még így is nyilvánvaló, hogy azok a fogva tartot­tak, akik erősen hittek valamilyen eszmében, egészen másként reagáltak ugyanazokra a körülményekre, mint ilyen meggyőződéssel nem bíró társaik. Ez pedig határozottan ellentmond Haney és társai behaviorista tézisének, amelyet kísérletükkel próbáltak bizonyítani.

Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: miben is áll ezen „mesterséges” kísérletek tudományos értéke, ha egyszer a „természetbeli megfigyeléshez is oly sok adat áll rendelkezésünkre? A kérdés még inkább előtérbe kerül, mihelyt figyelembe vesszük, hogy a szóban forgó kísérletek nemhogy nem nyújt­ják azt a pontosságot, amelynek alapján a természetbeni megfi­gyelésekkel szemben előnyt élveznének, de a mesterséges beállítások a kísérleti szituáció olyan mértékű torzításához vezetnek, ami a való élettel való kapcsolatot alapjaiban rendíti meg.

Mit értünk itt a „való életen”?

Célszerűbbnek látszik a terminust néhány példán keresztül bemutatni, egy formális definíció ugyanis súlyos filozófiai és ismeretelméleti kérdéseket vetne fel, amelyek megvitatása fő gondolatmenetünktől túlságosan messzire vezetne.

Háborús játékokban néhány katonát „halottnak”, bizonyos fegyvereket pedig „szétromboltnak” nyilvánítanak. A játéksza­bályok szerint valóban azok, ám ennek nincsenek következmé­nyei magukra a személyekre vagy a dolgokra nézve: a „halott” katona élvezi a szusszanásnyi szünetet, a „lerombolt” ágyú a kö­vetkező fordulóban újra dörögni fog. A vesztes csapattal nem történhet rosszabb annál, mint hogy vezérlő tábornokának karrier­je kisebb törést szenved. Más szóval, ami a háborús játékban történik, az a benne részt vevők többségének valódi helyzetére semmiféle hatást nem gyakorol.

A szerencsejátékok, amelyekben pénzt lehet nyerni, már más lapra tartoznak. A legtöbben, akik kártyára, rulettre vagy lóver­senyre teszik fel pénzüket, tökéletesen tisztában vannak a játé­kot és a valóságot elválasztó határvonallal, s csak olyan téteket kockáztatnak, amelyek elvesztése komolyabb következménnyel nem jár, gazdasági helyzetüket nem rendíti meg.

Van persze egy kisebbség, a megszállott játékosoké, akik ak­kora összegeket kockáztatnak, amelyek elvesztése komolyabb következménnyel járhat, akár totális csődöt is eredményezhet. Az ilyen „megszállottak” azonban valójában nem „játszanak”: igazából egy nagyon is valóságos, gyakran drámai fordulatokat hozó életmód rabjai. Ugyanezt a „játék-valóságot” figyelhetjük meg a víváshoz hasonló sportokban is, ahol egyik versenyző sem kockáztatja az életét. Ha pedig mégis ez a helyzet, akkor már párbajról, nem pedig játékról beszélünk.6

Amennyiben a pszichológiai kísérletek valamennyi szereplője tisztában van azzal, hogy az egész csapán játék, akkor minden nagyon egyszerű lenne. Ám sok esetben, mint amilyen például Milgram híres kísérlete, a kísérleti alanyokat félrevezették, és hazudtak nekik, miként a börtönszimulációt is úgy valósították meg, hogy a résztvevők már csak alig vagy egyáltalán nem voltak tudatában annak, hogy csupán kísérletről van szó. Már maga a tény, hogy e kísérletekben megtévesztő elemeket kellett felhasz­nálni, bizonyítja a szóban forgó valótlanságot; a résztvevők realitásérzékét összezavarták, kritikai ítélőképességüket pedig meggyengítették.7

A „való világban" mindenki tudja, hogy tetteinek következ­ményei vannak. Fantaziálhatunk ugyan arról, milyen is lenne megölni valakit, az ilyen képzelődést azonban csak elvétve váltjuk tettekre. Sokan fantaziálnak álmukban, az álom állapotában ugyanis a képzelődés nem jár következményekkel. Azok a kísér­letek, amelyekben a résztvevők teljesen elveszítik realitásérzékü­ket, olyan reakciókat válthatnak ki, amelyek a személyek tudat alatti vonásainak engednek teret, s nem azt mutatják, miként vi­selkednének a valóságban.8 Az, hogy valamely esemény a valóság vagy pedig egy játék része, egy további szempontból is döntő jelentőséggel bír. Jól ismert, hogy valódi veszélyhelyzetekben az ember bizonyos vészhelyzeti energiát képes mozgósítani, gyakran olyan intenzitással, amelyet maga a cselekvő sem tételezne fel magáról, legyen szó akár fizikai erőről, akár bizonyos képességekről, akár kitartásról. Ez az energia azonban csak akkor sza­badul fel, ha a személy valódi veszéllyel szembesül, s megfelelőek a neuropszichológiai tényezők is — azok a veszélyhelyzetek azonban, amelyeket az ember csupán elképzel magának, ilyen felszabadító hatással nem járnak, legfeljebb félelmet és szorongást eredményezhetnek. Ugyanez nemcsak a veszélyhelyzetek­ben való cselekvésre érvényes, hanem alkalmazható a fantázia és a valóság közötti különbségtétel más aspektusaira is, mint például az erkölcsi meggyőződések mozgósítása vagy a lelkiis­meret szava azokban az esetekben, amelyekben mindez elma­radna, ha a szituáció nem tűnne fel valóságos színben.

Említést kell tennünk a kísérletező szerepéről is a fenti típu­sú laboratóriumi vizsgálatokban. Ez a személy egy saját maga ál­tal elképzelt és megalkotott valóságot irányít. Bizonyos értelem­ben ő reprezentálja a valóságot a kísérleti alanyok előtt, hatása ennélfogva hasonló jellegű, mint amilyet a hipnotizőr gyakorol az általa befolyásolt személyekre. Bizonyos mértékig leveszi a kí­sérleti alany válláról a felelősség és a szabad akarat terhét, ami­vel hajlamosabbá teszi a szabályok betartására, sokkal inkább, mint azt egy hipnózis elérhetné.

Végezetül, a mesterséges börtön lakói és a valódi elítéltek kö­zötti különbség olyan mértékű, hogy szinte lehetetlen érvényes analógiát felállítani pusztán az előbbi csoport megfigyelése alap­ján. A valódi elítélt előtt, akit valamely cselekedete miatt zártak börtönbe, a szituáció nagyon is valóságos: ismeri az indokot (e szempontból nem jelent különbséget, hogy igazságosan ítélték-e el vagy sem), tisztában van tehetetlenségével s a kevés joggal, amivel még rendelkezik, miként annak esélyeivel is, hogy eset­leg hamarabb helyezik szabadlábra. Az, hogy tudjuk, két hetet, két hónapot, két évet vagy netán húszat kell börtönben tölte­nünk, nyilvánvalóan alapvetően befolyásolja viselkedésünket. E tényező már önmagában döntő a reménytelenség, a demoralizá­ció szempontjából, s néha (bár csak kivételes esetekben) lap­pangó energiákat is mozgósíthat, jókat, illetve kártékonyakat egyaránt. A rab azonban nem csupán „egy rab”: individuum, akinek válaszreakciói is — jellemvonásai függvényében — indivi­duális eltéréseket mutatnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy reakciója egyedül karakterétől függ, környezetétől pedig nem. Egészen egyszerűen naiv dolog azt gondolni, hogy az ok vagy az egyik, vagy a másik tényezőben keresendő. Az igazán összetett és a valódi kihívást jelentő probléma minden individuum — és cso­port — esetében éppen az, hogy meghatározzuk, milyen specifi­kus kölcsönhatások lépnek fel valamely szociális helyzet s egy adott karakterstruktúra között. A valódi vizsgálat csak ezen a ponton kezdődhet, erejét pedig csak csökkentheti az a tévhit, mely szerint az emberi viselkedést magyarázó egyetlen tényező: az adott szituáció.

 

1 Ha azt külön nem jelezzük, az alábbi idézetek mind e közösen jegyzett tanulmányból származnak, amelynek kéziratát dr. Zimbardo volt szíves rendelkezésemre bocsátani.

2 H. Simmonson professzor és H. Brandt személyes közlése alapján, akik mindketten éveket töltöttek koncentrációs táborokban mint politikai elítéltek. Ugyanezt más, nevük elhallgatását kérő szemtanúk is megerősítették. W. H. Brandt (1970).

 

3 Dr. J. M. Steiner értesített, hogy ő éppen egy ilyen interjúkon alapuló tanulmány utómunkálatain dolgozik, ez a témához való értékes hozzájárulásnak ígérkezik.

 

4 Ez idő tájt az őrök csupán akkor tartoztak írásbeli jelentést tenni, ha megöltek egy fogva tartottat.

5 Részletesebb leírás olvasható H. Brandt (1970)


6 A játékattitűd dinamikájára a legújabb időkben M. Maccoby tanul­mányai hívták fel a figyelmemet, amelyekben a játékoknak az ameri­kaiak szociális karakterére gyakorolt hatását vizsgálja (M. Maccoby, megjelenés előtt, vö. még M. Maccoby, 1972).

7 Mindez a tévéreklámok egyik lényegi vonását juttathatja eszünkbe, jelesül azt, hogy olyan atmoszférát hoznak létre, amely a fantázia és a valóság közötti határt szinte észrevétlenné teszi, ezáltal is erősítve az „üzenet” hatását. A néző „tudja” ugyan, hogy ama bizonyos szappan megvásárlásával életében nem következik be semmiféle csodálatos változás — énjének másik fele azonban mégis hisz a dologban. Ahelyett, hogy élesen meghúzná a való világ és a fikció közötti határvonalat, gondolatai továbbra is megragadnak a valóság és az illúzió összefonódásá­nak félhomályában.

 

8 Ugyanezen okból az álombeli gyilkosság jelezheti ugyan ilyenfajta impulzusok meglétét, ám semmit nem árul el azok intenzitásáról. A kvantitatív analízishez csupán az álmok gyakori visszatérése nyújthat támpontot.

 

Forrás: Erich Fromm, A rombolás anatómiája, Háttér, Bp., 90-108.