ALEXANDER BERKMAN:

Az orosz forradalom és a kommunista párt


Az októberi forradalom nem volt a hagyományos marxizmus törvényes gyermeke. Oroszország kevéssé emlékeztetett egy olyan helyre, ahol, Marx szavaival élve, "a termelési eszközök koncentrációja és a munkaeszközök társadalmasítása elérkezett arra a fokra, hogy többé nem tarthatók meg a kapitalista keretek között. Szétfeszítik kereteiket..."

Oroszországban a keretek váratlanul törtek szét. A robbanás akkor történt, amikor az alacsony technikai és ipari fejlettségi szinten állt és a termelési eszközök centralizációja épphogy csak megkezdődött. Oroszország rosszul szervezett közlekedési hálózattal, gyenge burzsoáziával és proletariátussal, ellenben nagy számú és társadalmilag igen jelentős paraszti népességgel rendelkezett. Magyarán, szemmel láthatólag szó sem volt a felnövekedett ipari munkásság és az érett kapitalista rendszer antagonisztikus ellentétéről. Ennek ellenére 1917-ben a körülmények alakulása különleges helyzetet teremtett Oroszországban, mely az egész gazdasági rendszer katasztrofális összeomlásában tetőzött. Az események láttán jogosan írta Lenin, hogy "könnyű volt az oroszoknak megkezdeni a szocialista forradalmat egy olyan kivételes pillanatban, mint 1917".

A különlegesen kedvező feltételek, melyek elősegítették a szocialista forradalom kitörését, a következők voltak:

1. A tömegek elcsigázottsága és kiábrándultsága olyan helyzetet teremtett, amelyben a szocialista forradalom jelszavait egyesíteni lehetett az imperialista világháború befejezésére irányuló népi követeléssel.

2. Megvolt rá a lehetőség, hogy Oroszország, legalább a kiugrás után egy kis időre, kívül maradjon a háborút folytató európai tőkés csoportok befolyási övezetén.

3. E lélegzetvételnyi idő is alkalmat adott rá, hogy megkezdjék a belső szervezési munkákat és lerakják a forradalmi újjáépítés alapjait.

4. Az ország hatalmas területe és a hírközlés elégtelensége különlegesen kedvező helyzetet teremtett az oroszok számára arra az esetre, ha netalán új támadás érné őket a nyugat-európai imperializmus részéről.

5. Ezek a körülmények a polgárháború esetén is előnyt jelentenek.

6. S végül megvolt rá a lehetőség, hogy a forradalmi parasztság alapvető követeléseit szinte haladéktalanul teljesítsék, jóllehet a mezőgazdasági népesség alapvetően demokratikus szempontjai mindenestül ellentmondtak a "proletariátus pártja" - mely magához ragadta a kormányzást - által meghirdetett szocialista programnak.

Továbbmenve, a forradalmi Oroszországnak megvolt az az előnye, hogy már nagy tapasztalatokkal rendelkezett - mögötte volt 1905, amikor a cári autokráciának éppen azért sikerült levernie a forradalmat, mert az kizárólagosan politikai kívánt maradni s így sem a parasztságot nem tudta mozgásba hozni, sem a proletariátus nagy tömegeit fellelkesíteni. A világháború, azáltal, hogy feltárta a parlamentáris rendszer teljes csődjét, olyan hatalmas társadalmi mozgásokat készített elő és gyorsított fel, amelyek legbensőbb lényegüknél fogva nem torkollhattak másba, csak társadalmi forradalomba.

A forradalmi tömegek a forradalmi kormány intézkedéseit megelőzve, sőt gyakran azok ellenére, már jóval az októberi napok előtt önhatalmúlag nekiláttak társadalmi eszményeik megvalósításának. Birtokba vették a földet, a gyárakat, a bányákat, a malmokat és a termelési eszközöket. Kiebrudalták a kormány és a hatalom leggyűlöletesebb és legveszélyesebb képviselőit. A kitörő forradalmi lelkesedés elsöpörte a politikai és gazdasági elnyomás minden formáját. Oroszország belsejében társadalmi forradalom tombolt, miközben a fővárosokban, Péterváron és Moszkvában megindultak az októberi változások.

A kommunista párt, mely diktatúrára törekedett, már kezdettől fogva helyesen ítélte meg a helyzetet. Miközben kidobálta pártprogramjának demokratikus ballasztjait, egy határozott mozdulattal kisajátította a társadalmi forradalom jelszavait, hogy ily módon ellenőrzése alá vonja a tömegek mozgalmát. A forradalom kibontakozása során a bolsevikok konkrét formát adtak az anarchista kommunizmus olyan alapelveinek és módszereinek, mint például a parlamentarizmus tagadása, a burzsoázia kisajátítása, a közvetlen akció taktikája, a termelési eszközök birtokbavétele, a munkás- és paraszttanácsok (szovjetek) rendszerének kiépítése és így tovább. Ezenkívül, a kommunista párt magáévá tette a tömegek minden, halasztást nem tűrő követelését: Békét! Minden hatalmat a forradalmi proletariátusnak! Földet a parasztoknak! stb. Ez a közönséges demagógia, mint később látni fogjuk, felmérhetetlen pszichológiai tényezőnek bizonyult a forradalmi folyamat felgyorsításában és intenzívebbé tételében.

Mindazonáltal, ha megkezdeni könnyű is volt a forradalmat, mint ahogy azt Lenin is megállapította, továbbvitelét és megszilárdítását már jóval nehezebb körülmények között kellett megvalósítani.

1918 közepe táján maga Lenin is úgy jellemezte Oroszország külső helyzetét, hogy az továbbra is "szokatlanul bonyolult és veszélyes", és "pillanatnyi gyengeségével kísértést jelent a környező imperialista államok számára". A Szovjet Szocialista Köztársaság "rendkívül bizonytalan és meglehetősen kritikus nemzetközi helyzetben" volt.

Tulajdonképpen Oroszország egész innen kezdődő külső története telve volt nehézségekkel amiatt, hogy állandó harcra kényszerült, gyakran egyszerre több fronton is a nemzetközi imperializmus ügynökei ellen, sőt közönséges kalandorok ellen. Csak a Vrangel csapatai felett aratott döntő győzelemmel sikerült véget vetni az oroszországi belügyekbe való közvetlen katonai beavatkozásnak.

Az ország belső helyzete sem volt kevésbé bonyolult és összetett, sőt mi több kaotikus. Összeomlott az egész ipar; csődöt mondott a nemzetgazdaság; szétzilálódott a közlekedési rendszer; éhség és munkanélküliség pusztított; elégtelen volt a munkásság szervezettsége; a paraszti életben szokatlan bonyolult és ellentmondásos viszonyok uralkodtak. Aztán ott volt az új szovjet rendszerhez ellenségesen viszonyuló "kistulajdonosi" lelkület, és a szovjetmunkát szabotáló műszaki értelmiség; a pártból hiányoztak a helyi viszonyokat ismerő képzett munkások, a pártvezetők pedig gyakorlatilag alkalmatlanok voltak feladataik ellátására. Végül, a nagy bolsevik vezető őszinte bevallása szerint, "a tömegek mérhetetlen gyűlölete és bizalmatlansága mindennel szemben, ami állami" - ezek alkották azt a közeget, amelyben a forradalomnak első és legnehezebb lépéseit tennie kellett.

Meg kell említenünk, hogy a forradalmi kormánynak további sajátos problémákkal is szembe kellett néznie. Nevezetesen azzal, hogy az egyes társadalmi csoportok érdekei és törekvései között mélyen gyökerező, ha nem kibékíthetetlen ellentétek feszültek. E társadalmi csoportok közül a legjelentősebbek a következők voltak:
  1. A legfejletlenebb és az ipari központokban a legnagyobb befolyással rendelkező csoport a gyári munkásság volt. Viszonylagos kulturális és szakmai elmaradottságuk ellenére a társadalomnak ezek az elemei támogatták a valódi kommunista módszerek alkalmazását.

  2. Számszerűleg igen jelentős volt a paraszti népesség, amelynek gazdasági magatartása döntő volt, különösen egy olyan helyzetben, amikor az országot gazdaságilag térdre kényszerítették és blokád alá vették. Ez az osztály telve volt bizalmatlansággal, sőt gyűlölettel minden olyan kísérlet iránt, amellyel a kommunista állam megpróbálta a gyámolító szerepét eljátszani és így ellenőrzése alá vonni a parasztok gazdasági tevékenységét.

  3. Igen jelentős és pszichológiailag befolyásos csoportot alkottak (a közvélemény-formálás és pánikkeltés értelmében) az úgynevezett átlagpolgárok: a burzsoázia felsőbb rétegeinek maradványai, műszaki szakemberek, kiskereskedők, kistulajdonosok, mindenféle ügynökök - szóval egy népes társadalmi réteg, amelyben az új viszonyokhoz alkalmazkodó, volt cári hivatalnokok is megtalálhatók voltak, akik hol kiszolgálták, hol szabotálták a szovjet állam működését. De ide sorolhatók azok az elemek is, akiket csábított a dolgok új rendje, és megpróbáltak karriert kovácsolni belőle; s végül azok az emberek is, akik kiszakadva megszokott életmódjukból, a szó szoros értelmében éheztek. A becslések szerint ez az osztály a szovjet intézményekben dolgozó alkalmazottaknak megközelítőleg 70 %-át tette ki.
Természetes, hogy mindezek a társadalmi csoportok más-más szemüvegen át nézték a forradalmat, jövőjét saját szempontjaik szerint ítélték meg, s a forradalmi kormány intézkedéseire mindegyikük a maga sajátos módján reagált.

Ilyen, gyakran véres összecsapásokká fajuló ellentétek szaggatták az országot s terelték ellenállhatatlanul az ellenforradalom felé - ez nem valami kis összeesküvést vagy lázongást jelentett, hanem szörnyű megrázkódtatást az ország számára, mely kettős katasztrófát élt meg egyszerre: a háborút és a társadalmi forradalmat.

A diktátor szerepében fellépő politikai párt hallatlanul bonyolult problémákkal került szembe. A kommunista párt nem riadt vissza e problémák megoldásától s ebben áll halhatatlan történelmi érdeme.

Bármilyen mélyek is voltak ezek az ellentmondások, bármennyire nyilvánvaló volt, hogy a társadalmi forradalom feltételei hiányoznak, már túl késő volt arról vitatkozni, hogy kitessékeljék a hívatlan vendéget, és egy új, kedvezőbb alkalomra várjanak. Csak a vakok és a dogmatikusok vagy a kifejezetten reakciós elemek képzelhették, hogy a forradalmat "másképp is lehetett volna" csinálni. A forradalom nem volt és nem is lehetett az elvont emberi akarat mechanikus terméke. A forradalom egy organikus folyamat eredménye volt, mely az emberek legmélyebb szükségleteiből, a létüket meghatározó viszonyok bonyolult összhatásából robbant ki elementáris erővel.

Ám az, hogy visszatérjenek a régi politikai és gazdasági rendszerhez, vagyis az ipari feudalizmushoz, az szóba sem jöhetett. Lehetetlenség lett volna, s mindenekelőtt azért, mert megtagadta volna a forradalom legnagyobb vívmányát: a munkások jogát ahhoz, hogy normális emberi életet éljenek. Egy ilyen fordulat az új nemzetgazdaság alapelvei miatt is elképzelhetetlen lett volna; a régi rendszer eredendően ellenségesen viszonyult a szabad társadalmi kapcsolatok kialakulásához - abban a rendszerben nem volt hely az alulról jövő kezdeményezések számára.

Nyilvánvaló volt, hogy az egyedül helyes és hatékony megoldás - amellyel meg lehet menteni a forradalmat külső ellenségeitől, amellyel meg lehet szabadítani az ország testét tépő belső küzdelmektől, amellyel magát a forradalmat is ki lehetne terjeszteni és el lehetne mélyíteni - szóval, hogy egy ilyen megoldás csakis a dolgozó tömegek közvetlen és alkotó kezdeményezéséből fakadhat. Csakis ők, akik évszázadokon keresztül viselték a legnehezebb terheket, csakis ők találhatják meg az utat tudatos és módszeres munkával a megújhodott társadalom felé. S ez lett volna példátlan forradalmi küzdelmük méltó betetőzése.

A kérdésre, hogy: "hogyan őrizzük meg, s hogyan erősítsük a proletariátus forradalmi pártjában a fegyelmet?", Lenin maga világos és határozott választ adott egyik munkájában: "Tudnunk kell, hogyan találkozzunk, hogyan fogjunk össze, sőt bizonyos mértékig, hogy hogyan egyesüljünk a dolgozók széles tömegeivel, elsősorban a proletariátussal, de a dolgozó tömegek nem proletár rétegeivel is." [Lenin kiemelése.]

Egészében véve azonban ez a felfogás kibékíthetetlen ellentétben állt, s áll ma is a marxizmus hivatalos bolsevik értelmezésével, de mindenekelőtt annak lenini, tekintélyelvű válfajával.

A bolsevikok, miután éveken át a maguk sajátos "földalatti" társadalomfilozófiájukon nevelkedtek, amelyben a társadalmi forradalomba vetett izzó hit valami furcsa módon megfér az állami centralizáció iránti nem kevésbé fanatikus lelkesedéssel, a taktikának teljesen új módszereit dolgozták ki. Abból a meggondolásból jutottak erre a következtetésre, hogy a társadalmi forradalom előkészítéséhez és végigviteléhez szükség van egy olyan különleges, konspiratív élcsapat megszervezésére, mely kizárólag a mozgalom teoretikusaiból áll és diktatórikus hatalommal rendelkezik abból a célból, hogy a maga konspiratív eszközeivel már jó előre megtisztítsa és tökéletessé fejlessze a proletariátus osztályöntudatát. Ily módon a bolsevik lelkület legalapvetőbb jellegzetességévé vált a tömegekkel, a proletariátussal szembeni bizalmatlanság. A magukra hagyott tömegek - a bolsevikok meggyőződése szerint - csak a kisstílű reformer tudati szintjére tudtak felemelkedni.

Így tértek le arról az útról, mely a tömegek közvetlen alkotó tevékenységének kibontakoztatásához vezet.

A bolsevik felfogás szerint a tömegek "sötétségben élnek", lelküket megnyomorította az évszázados szolgaság. A tömegek sokfélék: a forradalmi élcsapattól eltekintve, soraikban ott találjuk a közömbösek népes táborát és a haszonlesőket. A tömegeket, Rousseau régi, de máig érvényes megfogalmazása szerint, erőszakkal kell felszabadítani. Nem szabad tétovázni: a szabadságra neveléshez szükség van kényszerítésre és erőszakra.

"A proletariátussal szemben alkalmazott kényszer - írja Buharin, az egyik legkiemelkedőbb kommunista teoretikus -, annak minden formájában, az adminisztratív kivégzéseken kezdve a kényszermunkáig, bármilyen képtelenül is hangozzék, a kapitalista korszakban formálódott emberanyag megmunkálásának eszköze, amelynek segítségével a kommunista humanizmus megvalósításához jutunk el."

Ez a cinikus doktrinerség, ez a fanatikus kvázifilozófia megspékelve egy kis kommunista pedagógiával és megtámogatva a "szentséges funkcionárius" (Slapnyikov, a kiemelkedő kommunista és munkásvezető kifejezése) befolyásával, képezi a pártdiktatúra valódi módszereinek lényegét, mely a "proletárdiktatúra" jelvényét csak hazai ünnepi alkalmakra veszi fel vagy reklám céljából külföldön.

A nép és a párt szerepét a forradalmi újjáépítésben pontosan kijelölték és szigorúan elválasztották egymástól, s mindezt már egészen korán, 1918-ban, a forradalom első napjaiban, amikor Lenin először számolt be részletesen a világnak társadalmi és gazdasági programjáról. Az egyik oldalon ott van egy tökéletesen engedelmes nyáj, a néma tömeg; a másik oldalon a mindent tudó és mindenekfölött álló politikai párt. Amit még csak felfogni sem tud senki, az nyitott könyvként fekszik előtte. A földön egyetlen kétségbevonhatatlan forrása lehet az igazságnak - az állam.

A kommunista állam azonban - lényegét és gyakorlatát tekintve - egyedül a párt vagy helyesebben a központi bizottság diktatúrája. Minden egyes állampolgárnak az államot kell szolgálnia mindenekelőtt, engedelmes hivatalnokokká kell válnia, aki szó nélkül végrehajtja ura akaratát - ha nem meggyőződésből, hát félelemből. Az államról alkotott képből hiányzik mindenféle szabad kezdeményezés, származzon bár az az egyéntől vagy a közösségtől. A népi szovjeteket az uralkodó párt végrehajtó szerveivé degradálták. Intézményei lélektelen hivatalnokká váltak, melyeknek egyetlen feladata, hogy a centrum akaratát a perifériára közvetítsék. Az állami tevékenység minden megnyilvánulására a kommunizmus jóváhagyó pecsétjét kell ütni, egy olyan kommunizmusét, mely megfelel a hatalmon lévő klikk elképzeléseinek. Minden más fölösleges, haszontalan, sőt veszélyes.

Ez a töltényekkel és szuronyokkal megtámogatott kaszárnya-abszolutizmus az élet legapróbb megnyilvánulását is maga alá rendelte. Nem rettent vissza a legnagyobb kulturális értékek elpusztításától, sem attól, hogy a legelképesztőbb módon pazarolja az emberi életet és energiát.

A bolsevik diktatúra, amikor kijelentette, hogy "L'état, c'est moi" ("Az állam én vagyok"), a forradalomért való teljes felelősséget magára vállalta, annak minden történelmi és erkölcsi következményével együtt.

A kommunista párt, miután minden alulról jövő alkotó kezdeményezést elfojtott, nem is számított már másra, csak saját magára. Milyen eszközökkel akarta ezek után a bolsevik diktatúra a legelőnyösebben kihasználni a társadalmi forradalom erőforrásait? Milyen úton-módon kívánta a tömegeket, nem csupán hatalmának engedelmes végrehajtóvá tenni, hanem tanítani, magasrendű társadalmi eszmékkel átfűteni, és - mivel nemcsak kimerültek a háborútól, a gazdasági összeomlástól és a rendőruralomtól - erőt önteni beléjük a társadalmi újjászületésbe vetett megújult hittel? Mivel pótolta a párt a forradalmi lelkesedést, mely oly hévvel lángolt azelőtt? Két dologgal, mely a bolsevik diktatúra alkotó tevékenységének kezdő- és végpontját jelentette:

1. a kommunista állam elmélete és
2. a terrorizmus.

A kommunisták programjáról tartott beszédeiben, a konferenciákon és a kongresszusokon elhangzott vitákban valamint a Baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegsége című nevezetes brosúrájában Lenin fokozatosan alakította ki a kommunista állam sajátos elméletét, melynek az a sors jutott, hogy döntő módon határozza meg a párt magatartását és hogy irányt szabjon a bolsevikok minden további lépésének a gyakorlati politika területén. A kommunista állam doktrínája zegzugos politikai útra vitte a bolsevikokat; ezt az utat "időnyerések" és "anyagi áldozatok", megalkuvások és engedmények, előnyös hátraarcok, hasznos visszavonulások és kapitulációk szegélyezték - vagyis egy minden ízében klasszikus kompromisszumos politika kellékei.

Lenin, miközben mély megvetéssel kísérte a "burzsoá lakájok kárörömét és gúnykacaját", arra szólította fel a munkástömegeket, hogy "szélirányban hajózzanak", vonuljanak vissza, várják meg az alkalmas pillanatot, fontolva haladjanak stb., stb. Szó sem volt már a kommunizmus lángoló szelleméről, csak józan üzleti megfontolásokról, melyek tán hozzásegíthetnek néhány morzsányi szocializmushoz a még mindig eleven burzsoáziával folytatott alkudozásokban - ez volt hát "a szükség parancsa". Kifejleszteni a jó kereskedő erényeit, a krajcároskodó gondoskodást, támogatni a jövedelmező üzleti kapcsolatokat - ez a "felemelkedett" nép számára az első parancsolat.

Említett brosúrájában Lenin mélységes megvetéssel sújtja a hagyományos erkölcsi elveket, és a pártja által követett taktikát egy hadvezér hadműveleteihez hasonlítja, megfeledkezvén arról, hogy milyen óriási szakadék választja el e módszereket az általuk elérendő céloktól. A győzelem érdekében minden eszköz felhasználható. Elkerülhetetlenek a kompromisszumok. Lenin, megleckéztetvén a "naiv német baloldali kommunistákat", akiket saját forradalmi buzgalmuk tesz képtelenné a cselekvésre, a következőket írja: "A bolsevizmus egész története, az októberi forradalom előtt és után, bővelkedik a más pártokkal, sőt magával a burzsoáziával kötött kompromisszumokban." Állításának igazolása Lenin a burzsoá pártokkal folytatott alkudozások egész sorát hozza fel, kezdve 1905-tel, a "a szociálforradalmárok agrárprogramjának in toto, változtatás nélküli" elfogadásáig, mely utóbbira az októberi forradalom idején került sor.

Kompromisszumok és engedmények, melyek miatt a bolsevikok oly könyörtelenül, ám jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az államszocializmus más felfogásának képviselőit, most a forradalmi újjáépítéshez vezető út felett ragyogó betlehemi csillaggá változtak. Magától értetődik, hogy az effajta módszerek végzetes törvényszerűséggel vezetik az embert a konformizmus, a képmutatás és az elvtelenség mocsarába.

A breszt-litovszki béke; a görcsös agrárpolitika, amelyben a paraszt hol szegényember, hol kulák; a tanácstalan, fejvesztett magatartás a szakszervezetekkel szemben; a műszaki értelmiség teljesen következetlen megítélése, beleértve azt az elméleti és gyakorlati váltást is, amely az ipari üzemek testületi vezetését, az "egyszemélyi hatalommal" váltotta fel; kapkodó egyezkedések a nyugat-európai kapitalizmussal a hazai és nyugat-európai proletariátus feje fölött; s végül az a legutóbbi következetlen és kanyargós úton megvalósított intézkedéssorozat, mely minden kétséget kizáróan a már megszüntetett burzsoázia újjáélesztését szolgálja - ezek alkotják a bolsevizmus újfajta rendszerét. Irdatlan méretekben gyakorolt, példátlan cinizmus jellemzi ezt a rendszert, gyalázatos kettős játék, amelyben a bal kéz - a kommunista párté - elvi alapon, szándékoltan nem tudja, mit csinál a jobb. Így aztán, miközben kijelenti, hogy a legsürgősebb és legfontosabb feladat a kispolgársággal szembeni küzdelem (és mellesleg a hagyományos bolsevik frazeológiával élve, az anarchista elemek elleni harc) új intézkedések bevezetésével termeti meg ugyanennek a burzsoáziának az újjászületéséhez és megerősödéséhez szükséges műszaki-gazdasági és lélektani feltételeket. Így néz ki az a bolsevik politika, mely örök mementóul szolgálva testesíti meg azt az alapvetően hamis és ellentmondásos, csak saját hatalmával törődő, opportunista magatartást, mely a kommunista pártdiktatúrát jellemzi.

Bármilyen hangosan is kürtölje szét a diktatúra új politikai módszereinek hatalmas sikerét, a tragikus tény az, hogy a forradalom legfájóbb, gyógyíthatatlan sebei magától a kommunista diktatúrától származnak.

A kommunista párturalom logikájából kikerülhetetlenül adódott a bolsevik vezetés másik "módszere": a terrorizmus.

Valamikor régen Engels azt mondta, hogy a proletariátusnak nincs szüksége az államra szabadságának megvédéséhez, számára az állam egyedül arra kell, hogy segítségével elhallgattassa ellenfeleit; s ha már lehet majd a szabadságról beszélni, az állam is eltűnik. A bolsevikok magukévá tették ezt a társadalompolitikai irányelvet, de nemcsak az "átmeneti korszakban" kívánták alkalmazni, hanem általános érvényre emelték.

A terrorizmus mindig is a létében fenyegetett államok ultima ratioja volt, s az is marad. A terrorizmus hatalmas lehetőségekkel kecsegtet. Reményetlen helyzetekben, úgyszólván tányéron kínálja a megoldást. Pszichológiai szempontból az önvédelem ad rá magyarázatot, az a megfontolás, hogy a felelősségtől úgy szabadulhatunk a legjobban, ha rajtaütünk az ellenségen.

A terror azonban visszaüt, mert vele a forradalom és a szabadság szenved végzetes sérelmet. A korlátlan hatalom saját híveit ugyanúgy megrontja és maga alá gyűri, mint ellenfeleit. Egy nép, mely nem ismeri a szabadságot, természetesnek veszi a diktatúrát: a terrorizmus maga neveli ki a zsarnokságot és az ellenforradalmat, amely ellen harcol.

Ha az állam egyszer a terror útjára lépett, szükségképpen elidegenedik a néptől. Az állam biztonsága érdekében a lehető legszűkebbre kell korlátozni a különleges hatalommal felruházott személyek körét. Így jön létre az, amit tán hatalmi pániknak nevezhetnénk. A diktátor, a zsarnok mindig gyáva. Mindenhol árulást sejt. És minél inkább úrrá lesz rajta a félelem, annál veszettebbül tombol rémült fantáziája, s végül képtelenné válik arra, hogy különbséget tegyen a valódi és a képzelt veszélyek között. Az elégedetlenség, ellenségeskedés és a gyűlölet magvait hinti szét. Ha az állam erre az útra lépett, sorsa, hogy végig kell járnia.

Az orosz nép néma maradt. És az állam nevében - az ellenforradalommal szembeni halálos küzdelem örve alatt - a kommunista párt könyörtelen leszámolásba kezdett politikai ellenfeleivel. Gyökerestül téptek ki mindent, ami még a szabadságból megmaradt. Gondolat-, sajtó- és gyülekezési szabadság, munkás- és szakszervezeti önkormányzat, szabad munkavállalás - mindenről kiderítették, hogy avítt kacat, doktriner ostobaság, "burzsoá előítélet" vagy ellenforradalmi mesterkedés. Gyanússá vált a tudomány, a művészet és az oktatás. A tudomány egyetlen feladata, hogy a kommunista párt által hirdetett igazságokat tanulmányozza és terjessze. Az iskolák és az egyetemek rohamos gyorsasággal alakultak át pártiskolákká.

A választási kampány - mint például a moszkvai szovjet legutóbbi (1921-es) újraválasztása - azt jelenti, hogy letartóztatják és börtönbe vetik a hatalom által rossz szemmel nézett ellenjelölteket. Az állam teljesen büntetlenül teszi a nem kommunista jelölteket köznevetség tárgyává és nyilvános sértegetések célpontjává a hirdetőtáblákra kiragasztott hivatalos lapok hasábjain. A másik oldalon pedig a legkülönbözőbb fogásokkal ugratják be és tartják sakkban a választókat, hogy aztán az úgynevezett választások a népakarat teljes eltorzításával érjenek véget.

Az állami terrorizmust a Különleges Bizottságok néven ismert kormányszervek gyakorolják. Ezek a bizottságok, amelyek fel vannak mentve minden ellenőrzés alól, gyakorlatilag senkinek sem tartoznak felelősséggel, a vizsgálat és az eljárás számukra fenntartott "egyszerűsített" formáit alkalmazzák és nagyszámú tudatlan, korrupt, minden jó érzéstől mentes hivatali személyzet fölött rendelkeznek, rövid időn belül nemcsak a valóságos vagy képzelt ellenforradalom számára váltak rettegetté, ennél sokkal fontosabb, hogy létükkel elevenen sajgó sebet ütöttek az ország forradalmi lelkén.

A titkosrendőrség mindent behálózó módszerei, s mindaz, ami velük együtt jár, a provokációs mechanizmus, a lakosság felosztása jószándékú és ellenséges elemekre, a besúgás, szabad rablás és erőszak tomboló őrületté változtatta az új világért folytatott küzdelmet.

Nem volt még olyan reakciós rendszer, mely állampolgárainak életét és szabadságát oly önkényes és zsarnoki módon uralta volna, mint az állítólagos "proletárdiktatúra". Mint annak idején, a cárizmus napjaiban, az országot az ohrana (a titkosrendőrség) tartja a kezében. A szovjet börtönök zsúfolásig teltek a legkülönbözőbb politikai hitvallású szocialistákkal és forradalmárokkal. Újból napirenden vannak a politikai foglyokkal szemben alkalmazott fizikai erőszak és az éhségsztrájkok a börtönökben. Bevett dologgá vált, hogy rögtönítélő bíróságok ítélkezzenek az emberek fölött és nemcsak egyénenként küldik őket a halálba, hanem en masse. (*) A szocialista állam nem habozik olyan eszközökhöz nyúlni, amelyeket még a legelvetemültebb burzsoá kormány sem mert volna használni: a túszszedés módszeréhez. Még az olyan ártalmatlan kapcsolatok is, mint az alkalmi barátkozás, elegendő alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy könyörtelenül üldözzenek embereket, és - ami gyakran megtörténik - főbenjáró büntetést rójanak ki rájuk.

(*) en masse (francia): tömegesen
A legelemibb emberi jogok égbekiáltó és durva megsértése a kommunista állam számára alaptétellé vált.

A Különleges Bizottságok fokozatosan, s mintegy ellenállhatatlan törvényszerűséggel növekedtek roppant hatalmi gépezetté; minden más szervtől függetlenül, senkinek sem tartozván felelőséggel, élet és halál uraivá váltak. A fellebbezés elképzelhetetlen, nem is létezik. Keserű tapasztalatok mutatják, hogy még az államhatalom legfelsőbb szervei is tehetetlenül állnak a különleges bizottságok előtt.

A bolsevik párt jó szokásai közé tartozik, hogy az igazság semmiféle eltorzításától nem riad vissza, ha arról van szó, hogy a bolsevikellenes bírálatokat lejárassa, azokat a "jobboldali" szocialista pártok: a szociáldemokrata mensevikek és a szociálforradalmárok "összeesküvéseként" tüntesse fel. A kommunisták így akarják igazolni a "jobboldali elemek" kegyetlen elnyomását. Az anarchisták szerint azonban a bolsevik terror nem igazolható ilyen eszközökkel.

És itt helyénvaló, hogy végre felvázoljuk - még ha oly röviden is - az anarchizmus és bolsevizmus kapcsolatát a forradalomban.

1917-ben, a forradalom első napjaiban a munkástömegek az anarchistákkal vállvetve láttak neki, hogy lerombolják a magántulajdon rendszerét és az állam épületét. Az októberi forradalom ösztönösen követte azt az utat, amelyet a nagy népfelbuzdulás jelölt ki számára, s amely természetéből fakadóan anarchista tendenciákat tükrözött. A forradalom szétzúzta a régi államgépezetet és szovjetek föderációit tette a politikai élet alapjává. Hogy megszüntesse a magántulajdont, a közvetlen kisajátítás módszeréhez folyamodott: a munkások és a parasztok kisajátították a földesurakat, elüldözték a pénzintézetekből a bankárokat, magukhoz ragadták a gyárak, a bányák, a malmok és a hivatalok irányítását. A gazdasági újjáépítés területén a forradalom létrehozta a munkahelyi és üzemi bizottságok föderációs rendszerét, hogy így biztosítsa a termelés irányítását. Lakóbizottságok gondoskodtak a lakások elosztásáról.

Az októberi forradalom e korai szakaszában, az anarchisták minden rendelkezésükre álló erővel segítették a tömegeket, és kéz a kézben dolgoztak a bolsevikokkal az új elvek támogatása és megszilárdítása érdekében. A forradalom lelkes harcosainak táborában, akik a végsőkig hűek maradtak az anarchizmus elméletéhez és gyakorlatához, itt mindenekelőtt Justin Zukot, a híres Schluesselburg lőporgyár alapítóját említhetnénk meg, aki forradalmi katonai kötelességek teljesítése közben vesztette életét. Ide sorolhatjuk Zseleznyakovot (*) is, aki ritka erőről és bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor feloszlatta az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és aki később egy ellenforradalmi támadás visszaverése során esett el.

(*) Zseleznyakov, Anatolij Grigorjevics (1895-1919) kazánfűtő, katona. 1917-től egy, a bolsevikokat támogató anarchista csoport tagja. 1918-ban a dunai flotta komiszárja; majd egy helyi egység parancsnokaként részt vett az intervenciósok elleni harcban. 1919-ben a 14-es hadseregben egy páncélvonat parancsnoka; Gyenyikin és Grigorjev csapatai ellen harcolt.
Mihelyt azonban a bolsevikoknak sikerült ellenőrzésük alá vonni a tömegek mozgalmát, a társadalmi újjáépítés folyamata mind jellegében, mind formájában éles fordulatot vett. Ettől kezdve a bolsevikok a proletárdiktatúra nevének fedezékéből mindent elkövettek, hogy felépítsenek egy centralizált bürokratikus államot. Mindazok, akik úgy értelmezték a társadalmi forradalmat, hogy az mindenekelőtt a tömegek önkormányzatát és egy nem állami jellegű kommunizmus bevezetését jelenti - ettől kezdve üldöztetésnek voltak kitéve. Elsősorban a "baloldaltól", az anarchistáktól származó bírálatokat vették tűz alá. 1918 áprilisában az uralmon lévő kommunista párt úgy határozott, hogy megszüntet minden anarchista szervezetet. Április 12-én éjszaka, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, ágyukkal és gépfegyverekkel vették körül a moszkvai anarchista kör épületét, az ott tartózkodókat megadásra szólították fel. Aki ellenállni próbált, arra tüzet nyitottak. Az anarchista központokat lerohanták, és másnap az egész anarchista sajtót betiltották.

Ettől fogva az anarchisták és szervezeteik üldözése szisztematikus jelleget öltött. S miközben elvtársaink sorra pusztultak a polgárháború frontjain az ellenforradalommal szembeni küzdelemben, otthon a bolsevik állam mért rájuk halálos csapást a Különleges Bizottság (Cseka) segítségével.

Minél jobban letért az október forradalom által kijelölt útról az uralmon lévő párt, annál ádázabbul számolt le a forradalom többi képviselőjével, s köztük is elsősorban az anarchistákkal. 1918 novemberében, az anarchoszindikalisták Moszkvában tartott összoroszországi konferenciájának résztvevőit in corpore (*) letartóztatták. Az anarchisták többi szervezetét szétzúzták és terrorizálták. Mivel törvényes működésük teljesen lehetetlenné vált, az anarchisták egy része úgy döntött, hogy illegalitásba vonul. Többen közülük, a baloldali szociálforradalmárok egy csoportjával együttműködve terrorista tevékenységbe kezdtek. 1919. szeptember 25-én bombát robbantottak abban az épületben (Leontyevszkij Pereulok), amelyben a párt moszkvai bizottsága ülésezett. A moszkvai anarchista szervezetek, miután azon a véleményen voltak, hogy a terrorizmus nem oldja meg a problémákat, nyilvánosan elítélték a földalatti csoport módszereit. Ennek ellenére a kormány azzal válaszolt, hogy a megtorlást minden anarchistára kiterjesztette. A földalatti csoport számos tagját kivégezték, a moszkvai anarchisták közül sokakat letartóztattak, vidéken pedig felléptek az anarchista mozgalom minden megnyilvánulásával szemben. Ha egy házkutatás során olyan anarchista műveket találtak, mint Kropotkin és Bakunyin írásai, akkor azt szükségszerűen letartóztatás követte.

(*) in corpore (latin): testületileg
Az anarchista mozgalom egyedül Ukrajnában marad bizonyos mértékig aktív, mivel a bolsevik hatalom itt viszonylag gyenge volt a mahnoviscsinaként (vezetőjük, az anarchista Mahno után) ismert, széles körben elterjedt lázadó parasztmozgalom következtében. Miután Vrangel egészen Ukrajna szívéig nyomult és a Vörös Hadsereg képtelen volt előretörését megakadályozni, Mahno átmenetileg felfüggesztette a szabad szovjetekért és a munkás tömegek önrendelkezési jogáért vívott harcát. Felajánlotta segítségét a bolsevikoknak a közös ellenség, Vrangel leküzdése érdekében. Ajánlatát elfogadták, és a szovjet kormány hivatalos szerződést kötött Mahno hadseregével.

Vrangelt visszaverték, csapatait szétszórták, és Mahno nem kis szerepet játszott e nagyszabású katonai győzelemben. Vrangel megsemmisítése után azonban már nem volt többé szükség Mahnóra. Miután veszélyt jelentett a bolsevikok számára, elhatározták, hogy megszabadulnak tőle, véget vetnek a mahnoviscsinának, és vele együtt az anarchistákat is, úgy, ahogy vannak, elintézik. A bolsevik kormány elárulta Mahnót: a Vörös Hadsereg erői álnok módon bekerítették csapatait s megadásra szólították fel őket. Ezenközben Harkovban - hivatalos engedéllyel - kongresszust készültek tartani az anarchisták, ám az oda érkező küldöttségeket egytől-egyik letartóztatták s velük együtt az összes Harkovban tartózkodó anarchistát, meg a kongresszusra igyekvő, még en route lévő elvtársakat is.

Ennek ellenére az oroszországi anarchisták, nem törődve a bolsevikok velük szemben alkalmazott provokatív és terrorisztikus módszereivel, a polgárháború alatt mindvégig tartózkodtak attól, hogy Európa és Amerika munkásaihoz forduljanak - mindenkor csakis az orosz dolgozók előtt emelték fel tiltakozó szavukat -, mert attól tartottak, hogy egy ilyen akció sértheti az orosz forradalom érdekeit, és a közös ellenségnek, a nemzetközi imperializmusnak nyújthat segítséget.

A polgárháború befejeztével azonban az anarchisták még rosszabb helyzetbe kerültek. A bolsevikoknak a burzsoá világgal folytatott nyílt kompromisszumos politikája egyre határozottabbá és egyértelműbbé vált, s mind élesebben kerültek szembe a munkástömegek forradalmi vágyaival. Az anarchizmus ellen folytatott harc, melyet addig azzal a kifogással mentegettek, hogy le kell számolni az "anarchizmus álarcában jelentkező banditizmussal", mostanra kifejezetten az anarchista eszmék és eszmények ellen vívott nyílt és gátlástalan háborúvá fejlődött.

A kronstadti események meghozták végre a várva várt alkalmat az anarchizmus teljes "megsemmisítésére". Letartóztatási hullám kezdődött szerte az országban. Gyakorlatilag minden ismert orosz anarchista - függetlenül attól, hogy melyik irányzathoz tartozott - a rendőrség hálójába került. Mind a mai napig vádemelés nélkül tartják fogva őket. 1921-ben, az április 25-ről 26-ra virradó éjszaka erőszakkal más börtönökbe szállították a Butirkában (Moszkva) őrzött több mint négyszáz politikai foglyot. A foglyok mindannyian a szocialista pártok jobb-, illetve balszárnyának képviselői közül kerültek ki, vagy valamely anarchista szervezethez tartoztak. Az átszállítás jó alkalmat nyújtott arra, hogy a rabokat kegyetlenül bántalmazzák: a nőket hajuknál fogva vonszolták le a lépcsőn és más politikaiak is súlyos sérüléseket szenvedtek. A foglyokat csoportokra osztották és szétszórták őket különböző vidéki börtönökben. További sorsukról mindeddig nem sikerült megbízható értesülést szereznünk. [1]

Így válaszoltak hát a bolsevikok arra a forradalmi lelkesedésre és arra a megingathatatlan hitre, mely annak idején erőt adott a tömegeknek ahhoz, hogy a szabadságért és igazságosságért vívott nagyszabású küzdelmüket megkezdjék. Ez a magatartás kifelé kompromisszumos politikát, befelé terrort jelentett.

A bolsevikok politikája végzetesnek bizonyult: szétzilálta a forradalom sorait, lezüllesztette és megmérgezte magát a forradalmat, kioltotta a lángját és megfosztotta erkölcsi, szellemi jelentőségétől. A "proletárdiktatúra", zsarnokságával, csökönyös és kisszerű paternalizmusával, a forradalmi eszmék elárulásával, fojtó formalizmusával, a tömegek érdekei és vágyai iránti bűnös közömbösségével, és egyáltalán, a néppel szemben tanúsított gyáván gyanakvó és bizalmatlan magatartásával menthetetlenül elvágta magát a dolgozó tömegektől.

A proletariátus, miután félrelökték és megakadályozták, hogy a forradalmi alkotó munkában közvetlenül részt vegyen, miután minden lépését figyelték, örökösen zaklatták és állandó ellenőrzés alatt tartották, kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a forradalmat s annak további sorsát a bolsevikok magánügyének tekintse. A kommunista párt azonban hiába próbálja újabb és újabb intézkedésekkel biztosítani hatalmát az ország élete fölött. Az emberek keresztüllátnak a pártdiktatúrán. Ismerik annak igazi arcát: szűklátókörű, önző dogmatizmusát, gyáva opportunizmusát. Tisztában vannak a párt belső rothadtságával, tudják, hogy milyen intrikák zajlanak a színek mögött.

Azon a földön, ahol három évi roppant erőfeszítés, szörnyű és hősies áldozat után végre fel kellett volna röppennie a kommunizmus kék madarának - sajnos, még a szárnyaikat bontogató fiókái is a bizalmatlanság, közöny és ellenségeskedés áldozataivá váltak.

Így következett el a stagnálás és a meddőség kora, a párt politikai módszerei itt már semmit sem segíthetnek. Ezek már a teljes társadalmi összeomlás jelei.

A kompromisszumok e mocsara, amelybe a bolsevik diktatúra tévedt, végzetesnek bizonyult: gyilkos levegőjével megmérgezte a forradalmat. Hiába próbálják az imperialista világot felelőssé tenni az Oroszországban bekövetkezett gazdasági csődért; hiába próbálják azt a blokád és a fegyveres ellenforradalmi támadások számlájára írni. Nem ők az összeomlás és a bukás igazi okai.

Sem a blokád, sem az idegen reakció elleni háború nem csüggeszthette el és nem győzhette le azt a népet, amelyek példátlan hősiessége, önfeláldozása és kitartása minden külső ellenséget visszavert. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy a polgárháború valójában a bolsevikokat segítette. Elevenen tartotta a nép lelkesedését és táplálta a reményt, hogy a háború végzetére majd a hatalmat birtokló kommunista párt megvalósítja az új forradalmi eszméket és olyan körülményeket teremt, hogy a nép élvezhesse a forradalom gyümölcseit. A tömegek alig várták már az áhított alkalmat, hogy a társadalmi és gazdasági szabadságot megvalósíthassák. Bármilyen képtelenül is hangozzék, a kommunista diktatúra, uralmának megszilárdításához és meghosszabbításához nem is találhatott volna jobb szövetségest, mint az éppen ellene harcoló reakciós erőket.

Csupán a háború befejezése után derült teljes fény arra, hogy a diktatúra elvakult, zsarnoki módszereivel milyen gazdasági romlásba vitte a forradalmi országot és hogy erkölcsileg mennyire szétzüllesztette. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a forradalom legveszedelmesebb ellensége nem az ország határain kívül, hanem belül keresendő; a veszély éppen azoknak a társadalmi és gazdasági intézkedéseknek a formájában leselkedik az országra, amelyek a jelenlegi "átmeneti időszak" lényegét képezik.

Teljes mértékben tisztában vagyunk azzal, hogy a polgári közgazdaságtan tudorai durva hibát követnek el akkor, amikor társadalmi-történeti vizsgálódásaik során szándékosan figyelmen kívül hagyják a gazdasági fejlődést és ostoba módon összekeverik az államkapitalizmus rendszerét a szocialista diktatúráéval. A bolsevikoknak igazuk van, amikor kijelentik, hogy e kétféle társadalmi-gazdasági fejlődés "lényegénél fogva kizárja egymást". Mindazonáltal hiábavaló s helytelen lenne tagadnunk, hogy a gazdasági életnek a proletárdiktatúra jelenlegi rendszerében megvalósult formája valami lényegesen más dolog, mint az államkapitalizmus. A proletárdiktatúra mai megjelenésében valójában semmiben sem különbözik az államkapitalizmustól.

Az államkapitalizmus sajátosságait, a belső társadalmi ellentmondásokat a Szovjetköztársaság csak látszólag szüntette meg. Kizsákmányolás, szolgaság, kényszermunkarendszer és annak büntető szervei - ezek az államkapitalizmus jellegzetes vonásai, mely nem tekinti emberi lénynek, önálló személyiségnek az állampolgárt, hanem az állami kézben lévő univerzális gazdasági mechanizmus mikroszkopikus alkatrészévé teszi.

Mindeme jellemvonások a mai orosz rendszerben is megtalálhatók. Megbocsáthatatlan naivság, sőt mi több, megbocsáthatatlan képmutatás lenne úgy tennünk - ahogy a bolsevik teoretikusok s köztük is elsősorban Buharin tesz -, mintha a proletárdiktatúrában, az államkapitalizmussal szemben, munkaszolgálat a tömegek önálló kezdeményezéséből jött volna létre a munka megszervezése céljából, vagy mintha a "gazdasági mozgósítás egyet jelentene a szocializmus megszilárdításával", és a "proletárdiktatúrában alkalmazott állami kényszer a kommunista társadalom felépítésének eszköze" lenne.

Egy évvel ezelőtt, a Szovjetunió Kommunista Pártja X. kongresszusán Trockij hangzatos kirohanást intézett az ellen a "burzsoá nézet" ellen, mely azt állítja, hogy a kényszermunka nem hatékony. Trockij abban látta a fő problémát, s hallgatóságát is arról szerette volna meggyőzni, hogy "a munkást nem külső kényszerrel kell a munkafolyamatba bevonni, hanem a késztetés belső, pszichológiai eszközeit kell igénybe venni". Amikor azonban a gyakorlati végrehajtás kérdése került szóba, Trockij egy olyan "rendkívül komplex megoldási módot" vázolt fel, "mely a munkatermelékenység fokozása érdekében egyrészt etikai természetű eszközökhöz folyamodik, másrészt a jutalmazás és büntetés módszereit is alkalmazza, összhangban azokkal a kényszermechanizmusokkal, amelyekre egész gazdasági rendszerünk épül".

A kísérletet megkezdték, s az meglepő eredményeket hozott. Vagy az elavult "burzsoá nézet" bizonyult helyesnek, vagy a legújabb szocializmus nem mutatkozott eléggé hatásosnak "belsőleg s pszichológiailag eléggé kényszerítő erejűnek" ahhoz, hogy "a munkást" a jutalmazás és a büntetés stb. módszereivel "vonja be a munka folyamatába". Tény az, hogy a munkás nem hagyta magát a "pszichológiai kényszer" bűvös jelszavával lépre csalni. A párt ideológiája és gyakorlata kétségkívül meggyőzte a dolgozókat arról, hogy a bolsevikok társadalmi-gazdasági eszményei egyébként a munka fokozottabb kizsákmányolásához is elvezetnek. Miután a bolsevizmus amellett, hogy igencsak távol állt attól, hogy az országot megmentse a tönkremenéstől s a tömegek életkörülményein sem javított egy jottányit sem, jó irányba haladt afelé, hogy azt, aki tegnap még csak kiszolgáló volt, mára teljes rabszolgaságba süllyessze. Hogy a kommunista állam mily kevéssé törődött a munkások jólétével, az abból a kijelentésből is látszik, ami a párt X. kongresszusán hangzott el az egyik jeles kommunista küldött szájából: "A szovjet állam mind a mai napig semmiféle elképzelést nem dolgozott ki a munkakörülmények javítására vonatkozóan." Majd később: "Legfeljebb véletlenségből történt ez irányban valami vagy a helyi hatóságok tettek tétova lépéseket kifejezetten a tömegek nyomására."

Mi ez hát akkor: proletárdiktatúra vagy államkapitalizmus?

Munkapadjához láncolták, megfosztották a jogtól, hogy otthagyja munkahelyét, s "munkakerülésért" adminisztratív intézkedéssel kirótt börtön vagy halálbüntetés vár rá, ha mégis megpróbálná; minden lépését pártellenőrök fürkésző szeme kíséri és irányítja; beskatulyázták: vagy a szakképzett bárányok (szakmunkások) vagy a szakképzetlen kecskebakok (segédmunkások) nyájába tartozik, hogy aztán ennek megfelelően kapja eltérő fejadagját; rongyos és éhes, s még ahhoz sincs joga, hogy tiltakozzék vagy sztrájkba lépjen - így néz ki a modern proletár a kommunista diktatúrában. Nem a feudális jobbágysághoz vagy a néger rabszolgasághoz tér-e vissza a dolgozó tömegeknek ez az "összeszerveződése"? A kommunista állam végrehajtó szerveinek kezében tán kevésbé kegyetlenül csattan a korbács, mint az ültetvényeken a munkafelügyelőjében? A rabszolgaságnak ebben a legsúlyosabb formájában csakis a skolaszticizmus vagy a vak fanatizmus láthatja a munka emancipációját vagy akárcsak a legkisebb lépést is efelé.

A tragédiák tragédiája, hogy az államszocializmus nem tudott többet adni a világnak, minthogy még kiélezettebbé tette annak a rendszernek az ellentmondásait, amelynek visszásságai annak idején a forradalomba torkolltak.

A pártdiktatúrának a parasztsághoz való viszonya is szóról szóra ezt az irányt követi. A mezőgazdaságban ugyanúgy az állam a legfőbb úr. A pártpolitikát itt ugyanúgy a kényszermunka jellemzi, az elnyomás, a kémkedés, a paraszti munka gyümölcseinek szisztematikus kisajátítása; a jól bevált beszolgáltatási rendszer, mely gyakran a legelemibb létszükségleti cikkektől is megfosztja a parasztot; vagy az újonnan bevezetett, de nem kevésbé rabló jellegű élelmiszeradó; meg az élelem felmérhetetlen és értelmetlen pazarlása, mely a centralizáció ormótlan gépezetének elégtelen működése és a bolsevik élelmiszerpolitika következtében áll elő; nem is szólva arról, hogy egész megyéket ítélnek lassú éhezésre, betegségre és halálra; hogy napirenden vannak a büntetőexpedíciók, melyek tömegével irtják ki a parasztcsaládokat és egész falvakat tesznek a földdel egyenlővé, ha azok a legkisebb ellenállást is tanúsítják a kommunista diktatúra rablópolitikájával szemben - igen, ilyen módszerekkel dolgozik a bolsevik uralom.

Így aztán az ipari és a mezőgazdasági proletariátust mind gazdasági, mind politikai szempontból ugyanúgy kizsákmányolják, mint eddig. A dolgoknak csak a külső megjelenése változott: a kizsákmányolás korábban tisztán kapitalista jellegű volt; ma mindez az államkapitalizmus keretében történik, és "munkás-paraszt kormánynak" meg "kommunista gazdaságnak" titulálják.

Ez a modern rendszerű államkapitalizmus azonban nemcsak azért kártékony, mert az élő embert lélektelen géppé degradálja. Működéséhez egy másik, nem kevésbé romboló hatású tényező is hozzátartozik - nevezetesen a szélsőséges agresszivitás, mely természetének legbensőbb lényegéből fakad. A militarizmust nemhogy megszüntették volna, ellenkezőleg, az emberi tevékenység minden megnyilvánulását, a szó szoros értelmében militarizálták, felhasználván a militarizmus minden tartozékát: a mechanikus fegyelmet, a hatalom felelőtlenségét és az elnyomást.

A szocialista militarizáció tényét a pártteoretikusok nemcsak hogy elismerik, de egyenesen védelmükbe veszik, s még igazolást is keresnek rá. Ennek megfelelően Buharin Az átmeneti időszak gazdaságáról szóló tanulmányában a következőket írja: "A proletár állam azért visel háborút, hogy gazdasági alapjait, amelyekre épül, azaz a szocialista termelési formákat kiszélesítse és megszilárdítsa. Mellesleg, ebből az »azaz«-ból kiderül, hogy elméletileg akár egy támadó jellegű forradalmi szocialista háború is megengedhető." És valóban, már nem ismeretlenek előttünk a "proletár"-diktatúra imperialista hatalmi igényei.

Az ablakon kidobált "burzsoá előítéletek" így térnek vissza az ajtón keresztül.

Nyilvánvaló, hogy a többi militarista rendszerhez hasonlóan, a "munkáshatalom" által kiépített militarista rendszer is csak úgy működhet, ha egy hatalmas nemtermelő hadsereget hoz létre. Ehhez járul aztán, hogy egy ilyen hadsereget s annak különböző szervezeteit technikailag fel kell szerelni és el kell látni a létfenntartáshoz szükséges eszközökkel, ami további terheket rak a termelők, vagyis a munkások és parasztok vállára.

A másik, s legkomolyabb belső veszélyt maga a diktatúra jelenti. A diktatúra zsarnoki kíméletlenségével elidegenítette magát a dolgozó tömegektől, eltaposta az önálló kezdeményezés és a szabadság csíráit, kiirtotta az alkotó szellemet azokból, akik a legtöbb áldozatot hozták a forradalomért, és lassan, de biztosan elhintette mérgét az emberi szívekben és agyakban.

A diktatúra így maga szórta el az ellenforradalom magvait. Nem külföldi irányított összeesküvések s nem is Gyenyikin vagy Vrangel hadai tartják az Oroszország fölött lebegő Damoklesz kardját. Az igazi s legnagyobb veszélyt az az egész országban eluralkodott kiábrándultság, a bolsevik zsarnokság ellen irányuló harag és gyűlölet, az az általános ellenforradalmi érzület jelenti, mely a kommunista pártdiktatúra törvényszerű következménye.

Már a proletariátus soraiban is egyre fokozottabb erővel érlelődik a tiltakozás a bolsevizmus reakciós "kemény kéz" politikája ellen.

A februári forradalom után az oroszországi szervezett munkásmozgalom gyors fejlődésnek indult. A munkahelyi és üzemi bizottságok megalakítása jelentette az első lépést a magántulajdon felett gyakorolt valódi munkásellenőrzés megteremtése felé. A munkásellenőrzés általánossá válásához azonban szükség volt a többi hasonló jellegű bizottság tevékenységének összehangolására. Így jöttek létre a munkahelyi és üzemi bizottságok szovjetjei, illetve általános gyűlései és azok összoroszországi kongresszusa.

A munkahelyi és üzemi bizottságok ily módon úttörőkké váltak a gazdasági élet felett gyakorolt munkásellenőrzés megteremtésében, és jó kilátásaik lehettek arra, hogy a közeljövőben az üzemi irányítás teljes egészében a kezükbe kerüljön. Mindehhez járultak még a szakszervezetek, amelyek tagságuk életkörülményeinek és kulturális környezetének javításán fáradoztak.

Az októberi forradalom után azonban megváltozott a helyzet. Centralizációs módszereivel a bolsevik diktatúra a szakszervezetekbe is beférkőzött. Fölöslegesnek kiáltották ki a munkahelyi bizottságok önállóságát. A szakszervezeteket üzemi alapon szervezték újjá, az üzemi bizottságot egyszerűen a szakszervezet egyik "sejtjévé" fokozták le és a központi szervek kizárólagos felügyelete alá helyezték. A munkások kezéből így kiütötték az önálló tevékenység és kezdeményezés lehetőségét és azt a szakszervezeti bürokrácia kiváltságává tették. E politika végül azt eredményezte, hogy a munkásság teljesen közömbössé vált a szakszervezetekkel és a termelés kimenetével szemben.

A kommunista párt ekkor megkezdte saját tagságával feltölteni a szakszervezeteket. Elfoglalták a szakszervezeti hivatalokat. Ez annál is könnyebben ment, minthogy minden más politikai pártot törvényen kívül helyeztek, és a sajtónyilvánosság a hivatalos bolsevik publikációkra redukálódott. Nem csoda, hogy a kommunisták rövid időn belül túlnyomó többségbe kerültek a központi és helyi végrehajtó bizottságokban, majd pedig a szakszervezeteket is kizárólagos irányításuk alá helyezték. Minden munkásszervezetben kezükbe kaparintották a vezető pozíciókat, s ez alól még azok sem voltak kivételek, ahol a tagság (mint a Szovjetalkalmazottak Szakszervezetében) nyíltan és élesen szembefordult a bolsevikokkal. Valahányszor csak egy szakszervezet, mint például a nyomdászoké, olyan csökönyösnek bizonyult, hogy nem volt hajlandó engedni a "belső pszichológiai meggyőzésnek", a kommunisták mindig a legegyszerűbb módon bújtak ki a szorult helyzetből: felfüggesztették az egész szakszervezet működését. A kommunista párt, miután ellenőrzése alá vonta a munkásszervezetek politikai gépezetét, a párttagokból szűklétszámú csoportokat, úgynevezett kommunista "sejteket" hozott létre az üzemekben és a gyárakban, és így ezen a területen is az ő kezébe került a tényleges hatalom. A kommunista "sejteket" olyan jogokkal ruházta fel, hogy a munkahelyi és üzemi bizottságok egyetlen intézkedése sem lehetett érvényes mindaddig (még akkor sem, ha ez utóbbi kommunistákból állt), amíg nem kapta a "sejt" jóváhagyását. Még a munkásmozgalom legfelső szerve, a Szakszervezetek Összoroszországi Legfelső Tanácsa is a Kommunista Párt Központi Bizottsága közvetlen irányítása alatt állt.

Lenin, más bolsevik vezetőkkel együtt azon az állásponton volt, hogy a szakszervezeteknek mindenekelőtt a "kommunizmus iskoláivá" kell válniuk. A valóságban azonban az oroszországi szakszervezetek szerepe az uralkodó párt intézkedéseinek mechanikus végrehajtására szorítkozott. A dolgok ilyetén alakulása még azon munkáselemek számára is elviselhetetlenné vált, akiknek az államkommunizmus parancsolataiba vetett hite még mindig nem rendült meg. A szakszervezetek militarista államosításával szemben még a kommunista párt sorain belül is ellenállás fejlődött ki. A munkásellenzék néven ismert új ellenállási mozgalom - jóllehet, továbbra is hűséges maradt a kommunista szülőatyjához - felismerte, hogy a bolsevik politika bűnös ostobasága milyen reménytelen helyzetbe sodorta az orosz proletariátust és a forradalmat. Az ország állapota, a tömegektől megkívánt "vak hűség" a maga egész iszonyatával tárult fel előttünk.

A jó öreg ortodox kommunista Kollontaj úgy jellemezte a munkásellenzéket, mint "a proletariátus élcsapatát, melyet az osztályöntudat és az osztályérdekek kovácsolnak egybe". Ez az élcsapat "még nem idegenedett el az egyszerű néptől: a dolgozó tömegektől, s még nem veszett el a szovjethivatalnokok tengerében". A munkásellenzék tiltakozik "a bürokratizálódás, a »felsőbb« és »alsóbb« néposztályok közti különbségtétel ellen", elutasítja a párthegemónia túlkapásait, és elveti a központi hatalom lavírozó politikáját. A munkásellenzék szerint: "A kommunista társadalom felépítésének folyamatában a proletariátus hatalmas konstruktív alkotóerejét nem pótolhatja a puszta elnevezés, hogy a hatalmat a munkásosztály diktatúrájának hívjuk." Erről a diktatúráról már egyébként is megállapította a kommunista párt legutóbbi kongresszusán egy jeles kommunista, hogy az nem más, mint a "pártbürokrácia diktatúrája".

Csakugyan, a munkásellenzék joggal teszi fel a kérdést, hogy "vajon valóban mi, a proletariátus alkotjuk a munkásosztály diktatúrájának gerincét? Nem akarat nélküli nyájnak kéne-e inkább tartanunk magunkat, amely csak arra jó, hogy a hátán vigyen be a mennyországba néhány pártpolitikust, aki eljátsza, hogy a mi ellenőrzésünk, a mi osztályszellemünk alkotóereje nélkül építi újjá az ország gazdasági életét?"

Kollontaj szerint a munkásellenzék "egyre erősebbé válik, hiába próbálnak keményen fellépni ellene a legbefolyásosabb pártvezetők, Oroszország-szerte mind több és több követőre talál a munkásosztály soraiban".

Az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusa (1921. április) azonban a leghatározottabban vétót emelt a munkásellenzék ellen. Később hivatalosan is elítélték, és nézeteik - Lenin szavaival - "anarchoszindikalista jellege" miatt a róluk folytatott vitákat is betiltották. A kommunista párt hadat üzent a munkásellenzéknek. A pártkongresszus olyan határozatot hozott, mely szerint "a munkásellenzék nézeteinek propagálása összeférhetetlen a párttagsággal". A követelést, hogy az üzemeket a proletariátus irányítása alá helyezzék, törvényen kívül helyezték.

Az októberi forradalom annak idején az I. Internacionálé nagy harci kiáltásával indult: "A munkásosztály emancipációját maguknak a munkásoknak kell kivívniuk." Később mégis azt láttuk, hogy amikor a konstruktív rombolás időszaka lejárt, amikor a cárizmus alapjait elpusztították és eltörölték a burzsoá rendszert, a kommunista párt elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy az ország irányítását teljes egészében a saját kezébe vegye. A legszigorúbb tekintélyuralmi szellemben megkezdte a munkások átnevelését, és a szovjet rendszert fokról fokra egy bürokratikus megtorló gépezetté változtatta. A terrorizmus mint e rendőruralom kiszolgálója jelent meg, logikus, törvényszerű következményeként.

E kormányzati irányvonal eredménye az általános közömbösség és gyűlölet volt. A társadalom megbénult, az egész országot a szolgai alázat szelleme hatotta át, mely amellett, hogy egyszerre volt felháborító és visszataszító, az elnyomókat s az elnyomottakat egyaránt fojtogatta.

Mit számít az, ha a józan gondolkodású, kompromisszumra kész Lenin minden beszédét azzal kezdi, hogy elismeri a párthatalom által elkövetett súlyos hibákat? Hiába halmoz hibát hibára a "zseniális opportunista", ahogy Lunacsarszkij csúfolta Lenint, a bolsevizmus politikai hatalomtól megrészegült bajnokait semmi sem rettentheti vissza. A kommunista teoretikusok és hírlapírók értelmezésében a vezetők hibái mint "kikerülhetetlen szükségszerűség" jelennek meg, a hibák (az egész agrárpolitika) kijavítására irányuló kapkodó kísérleteket pedig a legmélyebb bölcsesség, humanizmus és a bolsevik elvekhez való hűség tetteiként értékelik.

Hiábavaló Kollontaj asszony türelmetlen felkiáltása: "A bírálattól való félelem, mely oly mélyen beivódott bürokratikus rendszerünkbe, néhol már önnön karikatúrájába megy át." Fáradságának jutalma, hogy a párt öregjei eretneknek kiáltják ki, A munkásellenzék című brosúráját betiltják és maga Iljics (Lenin) is néhány gúnyos, személyeskedő megjegyzéssel "intézi el". A szindikalista "veszély" állítólag elmúlt.

Miközben az ellenzék erősödik, mélyül és terjed az egész dolgozó Oroszországban.

Csakugyan mire gondoljon a pártatlan megfigyelő e sajátos kép láttán, amit a bolsevik Oroszország mutat? Sztrájkok, tucatjával letartóztatott munkások, rövid úton kivégzett áldozatok; parasztfelkelések és lázadások, nem csituló forradalmi zavargások az országban mindenhol. Szörnyű, tragikus helyzet ez, már-már a téboly határán. Nem maguk a munkások és a parasztok lázadnak-e itt fel - bármennyire is hiányozzék belőlük az osztályöntudat időnként -, s viselnek valóságos háborút a munkás-paraszt kormány ellen - az ellen a kormány ellen, mely vér a vérükből, hús a húsukból, amelyet éppen az ő érdekeik védelmére hívtak életre, s amelynek csak addig szabadna léteznie, ameddig összhangban van a dolgozó tömegek szükségleteivel és igényeivel?

A nép nem hagyja magát. Az ellenzéki mozgalom egyre erősebbé válik, s a párt, önvédelemből, újból és újból rákényszerül, hogy lecsitítsa a nép haragját, akár saját elveinek feláldozása árán is. Ahol azonban már lehetetlen néhány morzsával jóllakatni a kenyérre és szabadságra sóvárgó tömegeket, ott puskagolyóval és szuronyokkal fogják be az éhes szájakat, s a hivatalos sajtó az "ellenforradalmár" szégyenbélyegét süti rájuk, mert áruló az, aki tiltakozni mer.

Most Oroszország, bolsevik Oroszország újra csendes - a halál csendje ez.

Az elmúlt napok története telve van e csend borzongató képeivel.

Az egyik ilyen kép Kronstadtot mutatja - Kronstadtot, mely ellen a pártdiktatúra minden eddiginél szörnyűbb bűnt követett el. Bűnt a proletariátus, a szocializmus, a forradalom ellen. Bűnt, melyet százszorosan is megsokszoroznak azok az alávaló hazugságok, miket a bolsevikok hintettek szét a világban.

A történelem majd helyére teszi egyszer ezt az égbekiáltó aljasságot. E helyütt csak vázlatos összefoglalóját adjuk a kronstadti eseményeknek.

1921. február havában négy pétervári üzem munkásai sztrájkba léptek. Különösen kemény tél állt mögöttük: a munkásokat és családjaikat megviselte a hideg, az éhség és a kimerültség. Követelték, hogy emeljék fel élelmiszer-fejadagjaikat s hogy biztosítsanak számukra elegendő tüzelőanyagot és ruhát. Itt-ott elhangzott, hogy hívják össze a törvényhozást, s volt aki a szabad kereskedelmet éltette. A sztrájkolók utcai tüntetést szerveztek, de a hatóságok katonasággal vonultak ellenük, elsősorban a kurszantokat, a katonai kiképző iskola ifjú kommunista növendékeit vetették be.

Amikor a kronstadti tengerészek megtudták, hogy mi történik Péterváron, szolidaritásukról biztosították a sztrájkolókat. Támogatták a pétervári munkások gazdasági és forradalmi követeléseit, viszont nem értettek egyet a törvényhozás összehívásával és elutasították a szabadkereskedelmet. Március elsejére a tengerészek tömeggyűlést szerveztek Kronstadban. A gyűlésen megjelent az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke (a Szovjet Köztársaság legfőbb tisztségének betöltője), Kalinyin; a kronstadti erőd parancsnoka, Kuzmin; és a Kronstadti Szovjet elnöke, Vasziljev is. A gyűlés, amelyet a Kronstadti Szovjet Végrehajtó Bizottsága tudtával és engedélyével tartottak meg, határozatokat hozott a tengerészek, a helyőrség és a tizenhatezer főnyi polgári résztvevő jóváhagyásával. Kalinyin, Kuzmin és Vasziljev tiltakozott a döntések ellen. Határozatok a következő főbb pontokban születtek: szólás- és sajtószabadság a forradalmi pártok számára, a bebörtönzött forradalmárok szabadonbocsátása, a szovjetek újraválasztása titkos szavazással, központi beavatkozástól mentes szabad választások.

Válaszképpen a hatóságok megkezdték az élelmiszer- és lőszerkészletek elszállítását a városból. A tengerészek, hogy elejét vegyék e próbálkozásoknak bezárták a városkapukat és letartóztatták a legveszekedettebb komisszárokat. Kalinyin visszatérhetett Pétervárra.

Alighogy a pétervári hatóságok tudomást szereztek a kronstadti határozatokról, rágalomhadjáratba kezdtek. Habár Zinovjev (*) állandó telefonösszeköttetésben volt a kronstadti szovjet elnökével, aki biztosította róla, hogy Kronstadtban teljes a nyugalom, és a tengerészek egyedüli gondja az újraválasztások előkészítése, a pétervári rádióállomás minden igyekezetével azon volt, hogy telekürtölje a világot a kronstadti ellenforradalmi összeesküvés és fehérgárdista felkelés hírével. Ezzel egyidejűleg a Zinovjev-Kalinyin-féle tábornak sikerült meggyőznie a pétervári szovjetet arról, hogy hozzon egy ultimátumról szóló határozatot, amelyben azonnali megadásra szólítja fel Kronstadt városát, ellenállás esetére a teljes megsemmisítést helyezve kilátásba.

(*) Zinovjev, Grigorij Jevszejevics (1883-1936): orosz-szovjet kommunista párt- és állam vezető. Az 1917. februári forradalom után a bolsevik propaganda egyik szervezője.
Ekkor jól ismert és megbízható forradalmárok egy pétervári csoportja Zinovjevhez és az általa vezetett Honvédelmi Tanácshoz fordult, nem tudván szemet hunyni a Kronstadttal szemben kibontakozó politika provokatív jellege felett. Felhívták Zinovjev figyelmét magatartásának forradalmiatlanságára és azokra a veszélyekre, amelyeket egy ilyen reakciós politika a forradalom számára jelent. Mindeközben a kronstadti követelések konkrét megfogalmazást nyertek: szembefordultak a törvényhozással, elvetették a szabad kereskedelmet és kiálltak a kormányzás szovjet formái mellett. Nyilatkozatukba azt is őszintén belefoglalták, hogy nem tűrik el többé a párt zsarnokságát, és követelték a jogot, hogy kifejezésre juttathassák sérelmeiket, valamint, hogy megválaszthassák az új, szabad szovjeteket. Újból felhangzott az 1917-es nép és bolsevik jelszó: "Minden hatalmat a szovjeteknek!" A Kronstadttal szembeni katonai fellépés az őrültség netovábbja - sőt mi több, megbocsáthatatlan bűn volt. Az egyetlen helyes és forradalmi megoldás lett volna, ha teljesítik a kronstadtiak kérését (amit a tengerészek táviratban továbbítottak Zinovjevnek, aki viszont nem adta át a szovjeteknek), és független bizottságot választanak a békés megegyezés létrehozására.

A pétervári forradalmi csoport felhívását figyelmen kívül hagyták. A kommunisták jó része előtt teljesen világos volt, hogy a kormány mennyire rosszindulatúan és reakciós módon áll hozzá a kronstadti eseményekhez. Ennek ellenére azonban szolgai alázatra késztette és erkölcsileg gúzsba kötötte őket a párt jezsuitizmusa, nem mertek szót emelni és néma részesei voltak a bűncselekményeknek.

Március 7-én Trockij megkezdte Kronstadt bombázását és 17-ére, néhány dühödt támadás után, melynek során nem riadtak vissza a leggyalázatosabb cselekedetektől sem, szörnyű emberáldozatok árán bevették az erődöt és a várost. Kronstadtot "likvidálták", az "ellenforradalmi összeesküvést" vérbe fojtották. A város felett aratott "győzelmet" a lakossággal szemben tanúsított brutális kegyetlenség kísérte, jóllehet a kronstadti tengerészek által letartóztatott kommunisták közül nem egyet a kormánycsapatok bántalmaztak vagy gyilkoltak le. A Vörös Hadsereg katonái közül is sokakat kivégeztek - még a támadás előtt -, mert azok forradalmi meggyőződésből és a tengerészek iránti szolidaritásból megtagadták a vérfürdőben való részvételt.

Az "összeesküvésre" és a "győzelemre" azért volt szükség, hogy a kommunista párt így vegye elejét a fenyegető belső széthúzásnak. Trockij, akivel a szakszervezetek szerepéről folytatott vita során (1920 december 30-án, a kommunista párt, a Szakszervezetek Központi Tanácsa, valamint a VI. szovjet kongresszus küldötteinek közös ülésén) úgy bántak, mint a rossz fiúval, aki "nem ismeri Marxot", újból mint az ország megmentője lépett fel. A béke helyreállt.

Néhány nappal Kronstadt felett aratott "dicső győzelem" után, az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusán Lenin így szólalt fel: "A tengerészek nem akartak ellenforradalmat - de minket sem akartak." És ugyanezen a kongresszuson Lenin - a hóhér arcátlanságával - a szabadkereskedelem védelmében lépett fel - "időnyerésképpen".

Március 17-én a kommunista kormányzat a kronstadti proletariátus felett aratott véres győzelmét ünnepelte, 18-án pedig a párizsi kommün áldozataira emlékezett. Mintha nem lett volna mindenki számára nyilvánvaló, akinek szeme volt, hogy lásson, hogy az 1871-es kommün leverésénél százszor súlyosabb és szörnyűségesebb volt a Kronstadt ellen elkövetett bűntett, mert azt a forradalom, a szocialista köztársaság nevében hajtották végre. Így most már Thiers és Gallifet (*) hitvány alakja mellé Trockij, Zinovjev, Dibenko (**) és Tuhacsevszkij (***) is felsorakozik.

(*) Gallifet, Gaston Alexandre Auguste (1830-1909): francia tábornok, a Párizsi Kommün leverésére küldött lovasság vakmerőségéről és kíméletlenségéről nevezetes vezetője.

(**) Dibenko, Pavel Jefimovics (1889-1938): orosz-szovjet kommunista hadseregparancsnok; 1921-ben összevont hadosztályok élén részt vett a kronstadti lázadás leverésében. 1922-38 között a közép-ázsiai, baltikumi és leningrádi katonai körzet vezetője.

(***) Tuhacsevszkij, Mihail Nyikolajevics (1893-1937): orosz-szovjet kommunista katonatiszt. Jelentős szerepe volt a Vörös Hadsereg megszervezésében; 1920-ban a kaukázusi és a nyugati front főparancsnoka; 1921 márciusában a kronstadti lázadást leverő 7. hadsereg vezetője.
Ekkora emberáldozatokat követelt kár a bolsevizmus Molochja, a gigantikus hazugság, ekként válik egyre hatalmasabbá s hódítja meg a világot, melyet lépre csalt csalárd, hamis szavával. De nemcsak a szabadságot, nemcsak az egyes állampolgárok életét áldozták fel az agyagbálványnak, nemcsak az ország jólétét temette maga alá a pusztítás; itt maga a szocialista eszmény, a forradalom bukott el.

Valamikor régen Bakunyin ezt írta: "Az orosz cár minden hatalma hazugságra épül - hazudik otthon és hazudik külföldön. Hazugságokból oly roppant és agyafúrt épületet emelt, amilyet szem nem látott még, tán soha azelőtt az emberiség történetében." Az államkommunizmus rendszere azonban most hazugságokból még egy ennél is nagyobb épületet emelt. A világ forradalmi proletariátusának fel kell nyitni a szemét, hogy lássa, mi a valódi helyzet Oroszországban. Észre kell végre venniük, hogy milyen feneketlen örvénybe taszította a bolsevik párt elvakult, vérgőzös politikája Oroszországot és az orosz forradalmat. Hallóvá kell tenni fülüket az igazi forradalmárok szavára, hogy meghallják végre azok hangját, akik nem politikai hatalomra törnek, hanem a társadalmi forradalmat szeretnék sikerre vinni, akik számára a forradalom az emberi méltósággal, a szabadsággal és a társadalmi újjászületéssel jelent egyet.

Reméljük, hogy ha eljő a világforradalom, az európai és amerikai proletariátus nem lép a forradalmak által kijelölt útra. Ez az út egy olyan társadalmi rendszer létrehozásához vezet, mely új osztálykorlátokat emel és új osztályellentéteket teremt; ez a rendszer az államkapitalizmus, és csak az elvakult fanatikusok hihetik, hogy rajta keresztül a szabad társadalomhoz jutunk el, melyben minden társadalmi ellentmondás megszűnik.

Az államkommunizmus, vagyis a jelenlegi szovjet állam nem jelenti és soha nem is jelentheti a szabad, az önkéntességen és nem hatalmi elven alapuló kommunista társadalom előcsarnokát, mivel az állam- és kényszerelvű kommunizmus eleve kizárja egy ilyen fejlődés lehetőségét. A tartalmát képező gazdasági és politikai centralizáció, az állami élet kiterjesztése, az emberi tevékenység és törekvés minden területének bürokratizálása, a rendszer lényegéből fakadó militarizálódás és ami mindezzel együtt jár, az emberi lélek lealacsonyítása vakon eltapossa az új élet minden csíráját és kiirtja a konstruktív munka alkotó szellemét.

Maga a kommunista párt diktatúrája az, amely a leghathatósabban akadályozza a forradalom továbbfejlődését és elmélyülését.

A munkástömegek szabadságért vívott történelmi küzdelme szükségszerűen kerül ki az állam befolyása alól. A folyamat feltartóztathatatlan, mivel a - politikai, gazdasági és társadalmi - elnyomás elleni harc, a kizsákmányolás, az embernek ember általi, illetve az egyénnek állam általi kizsákmányolása elleni küzdelem mindig egyben az állam mint olyan ellen is folyik. A politikai állam - bármilyen formában is működjék -, és a konstruktív forradalmi tett összeegyeztethetetlen. Kölcsönösen kizárják egymást. Fejlődésük során a forradalmak kivétel nélkül szembekerülnek ezzel a problémával, választaniuk kell; vagy az állam ellen fordulnak és a szabad, független építés útjára lépnek, vagy az állam mellett döntenek és vállalják az ezzel járó korlátokat és lehorgonyzást. A társadalmi forradalom útja, a szervezett, tudatos tömegek konstruktív önállósága az állam megszüntetése, vagyis az anarchia irányába mutat. Nem az állam, nem a kormány, hanem a dolgozók szisztematikus, kooperatív munkája szükséges az új, szabad társadalom felépítéséhez. Nem az állam és az állam rendőrmódszerei, hanem a dolgozók különböző rétegeinek - a proletariátusnak a parasztságnak és a forradalmi értelmiségnek - szolidáris együttműködése, a dolgozók önkéntes társulásait összefonó kölcsönös segítségnyújtás szabadít majd meg minket az állam babonájától s ver hidat a régi, letűnt civilizáció és a szabad kommunizmus között. Az egyesült ipari, mezőgazdasági és egyéb társulások szorosan összetartó föderációja csak magából az életből nőhet ki, csak organikusan fejlődhet, azt nem hozhatja létre valamiféle központi hatalom parancsa; e társulásokat maguknak a munkásoknak kell megszervezniük és igazgatniuk, mert a társadalmi újjáépítésért folytatott hatalmas munka így - és csak így - nyer majd szilárd, tartós megalapozást. Csak egy ilyen közösségi szerveződés nyithat majd teret az igazán szabad kreatív, új emberiség számára s válhat majd valóban a nem állami jellegű, anarchista kommunizmus felé vezető első lépcsőfokká.

Régi, haldokló civilizációnk maradványait így - és csak így - söpörhetjük félre; az emberi agyakat és szíveket csak így tisztíthatjuk meg a tudatlanság és előítélet sokféle mérgétől.

Mindent el kell követnünk, hogy a világ forradalmi proletariátusa végre meghallja a hangot, az anarchisták hangját, mely - akárcsak egykor - a várbörtönök mélyéből feléjük kiállt.

A világ proletariátusának meg kell értenie az orosz dolgozók hatalmas tragédiáját. Meg kell értenie mily szívtépő tragédia ez, hogy a munkások és a parasztok, akik a legtöbb áldozatot hozták a forradalomért, most egy mindenre rátelepedő állam vaskarmai között vergődnek. A világ proletariátusának lazítania kell e marok szorításán - mielőtt még túl késő lesz.

Mert ha nem, akkor Szovjet-Oroszország, ahol egykoron a világ társadalmi forradalmának szíve dobogott, újból a legsötétebb reakció fészkévé válik.


(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Alexander Berkman: The Russian Revolution and the Communist Party. In: A. Berkman: The Russian Tragedy. London, Phoenix Press, 1986. 35-59. o.)