A neoliberalizmus a gazdaságra és a gazdaságpolitikára vonatkozó azon elképzelések, (ill. ezek alapján meghozott intézkedések) gyűjtőneve és rendszere, amely az 1950-es és 60-as években megfigyelhető aktív és kiterjedt állami beavatkozásokat ellenezve a szabad piacot, a magántőke szabad, korlátozásoktól mentes tevékenységét támogatja („laissez faire”), mivel szerinte hosszú távon ez vezet a legnagyobb jóléthez. Támogatja az állami és önkormányzati vállalatok privatizációját, a szabadkereskedelmet, a vámok, kvóták, hatósági árszabályozások eltörlését, a tőkés vállalatok tevékenységét korlátozó (munkavédelmi, környezetvédelmi) szabályok, minimálbér eltörlését, a szakszervezetek gyengítését. Az anarchokapitalizmussal ellentétben szükségesnek tartja az államot, de elsősorban azért, hogy biztosítsa a piacgazdaság optimális működéséhez szükséges kereteket: garantálja a szerződések betartását, stabil pénzt biztosítson stb. A neoliberalizmus elvileg elutasítja a nagymértékű állami költekezést, pl. a jóléti államot és a kontraciklikus költségvetési politikát, de ezt a gyakorlatba nem mindig ültették át, nem utolsó sorban azért, mert a megszorításokra, a szociális kiadások csökkentésére a társadalom ellenállással válaszolt. A fejlett országokban az állami beavatkozás a neoliberalizmus terjedése ellenére is erős maradt, csak a beavatkozás céljai között kisebb fontosságú volt a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi jólét. [1]

 

A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából

 

A munkásmozgalom kialakulásakor (főleg a 19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. A tágabb értelemben vett munkásmozgalomban folytonosan jelen voltak egyfelől a többnyire békés eszközöket használó, kisebb-nagyobb reformokért és engedményekért küzdő irányzatok, főként a szociáldemokrácia, a hivatalos szakszervezetek és később a „kommunista” pártok, másfelől az erőszakos forradalmat hirdető „radikálisok”, pl. az anarchisták, tanácskommunisták, blanquisták és kezdetben a bolsevikok. (Számunkra ez utóbbi irányzatok között alapvető különbségek vannak, a tőkések számára viszont ugyanolyan fenyegetőnek tűnnek.)

A nyugatnémet vas- és acélipari munkaadó szövetség igazgatója pl. beismerte: „Magasabb rendű okokból, mégpedig világpolitikai szempontból nézve nem engedhetjük meg, hogy a >vasfüggöny< közvetlen közelében a növekvő munkanélküliség miatt szociális nyugtalanság álljon elő, ami termékeny talajra találna és beláthatatlan következményekkel járna.” [2]

Sok helyen, főleg nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy ennek hiányában a tömegek a forradalmat hirdetőkre hallgatva az erőszakhoz nyúlnak, és elsöprik az uralkodó osztályt. A választójogot fokozatosan kiterjesztették a munkásosztályra, és hatalomra vagy a hatalom közelébe jutottak olyan pártok, akik a munkásokat képviselték vagy legalábbis ezt próbálták bizonygatni. Az alulról jövő erős nyomás hatására [3] az államok olyan módon avatkoztak be a gazdaságba, hogy javuljon a dolgozók és a munkanélküliek helyzete: legálissá váltak a sztrájkok, nőttek a bérek, csökkent a munkaidő, javultak a munkakörülmények, mindenki részesülhetett oktatásban és orvosi ellátásban, végeredményben nőtt a létbiztonság. Főleg a II. világháború után a tőkések belementek az osztálykompromisszumba, valamilyen mértékben hajlandóak voltak figyelembe venni a munkások igényeit és elfogadni, hogy a gazdasági növekedés eredményének egy része a munkásokat illeti. Bizonyos (polgári) értelemben úgy tekinthetjük ezt, mint a „demokrácia” természetes működését, mintha a kormány a nép egészének érdekében kormányozna.[4]

 

A neoliberalizmus lényege, amelyet persze ideológusai sosem hangoztatnak, hogy egyoldalúan felrúgja ezt az osztálykompromisszumot. A tőkések nem hajlandóak többé osztozni, így egyre nagyobb arányban részesedésnek az összjövedelemből, természetesen a bérből és a segélyekből élők rovására. Az USA-ban pl. a hetvenes évek elejétől a bérek látványosan lemaradtak a termelékenység növekedése mögött, mint ahogy azt az alábbi ábrán is láthatjuk. [5]


Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban ne úgy, hogy azzal korlátozza a profitszerzést, hanem hogy elősegítse azt: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a „demokrácia” hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet. A neoliberális ideológia tagadja, hogy érdekkülönbségek lennének a társadalom egyes csoportjai, osztályai között: az állam dolga, hogy elősegítse, vagy legalábbis hagyja a tőkések gazdagodását, hiszen a növekedés áldásai majd mindenkihez lecsorognak (ezzel persze az uralkodó osztály érdekét állítja be közérdeknek). Az pedig, hogy hogyan legyen leggyorsabb a növekedés, szakmai kérdés, amihez a népnek semmi köze. A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia/globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a „demokrácia” hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját és az emberek többségének a kiszolgáltatottságát. [6] Az állam fő funkciója továbbra is a tőkefelhalmozás zavartalanságának, a kizsákmányolás rendjének (szükség esetén erőszakos) biztosítása az elit érdekében. De ezt (bizonyos, lentebb részletezett körülmények között) megteheti olyan, pl. szociáldemokrata módon is, hogy próbálja elérni, hogy az összes állampolgár elégedett legyen. Fontos látni, hogy amikor a neoliberálisok (és főleg a minarchisták) támadják a „túl sok államot”, akkor csak ez utóbbi funkciót támadják, a lényeget, a rendszerfenntartó erőszakot sohasem.

 

A neoliberalizmus tehát a tőke, elsősorban a nemzetközi (főleg, de nem kizárólag az amerikai) nagytőke (multik, bankárok, spekulánsok) érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. Végeredményben a célja, hogy e csoportok tőkefelhalmozását elősegítse. Ehhez egyrészt fokozni kell a proletárok kizsákmányolását, [7] másrészt előnyöket kell szerezni a kisebb tőkésekkel szemben. Ezt pedig úgy lehet megoldani, ha elérik, hogy az állam elsősorban e nagytőkés csoportok profitjának növelése, pozíciójának javítása érdekében tevékenykedjen, ne pedig az emberek döntő többségének az érdekében. Ezért van az, hogy pl. az USA-ban sokan úgy érzik, hogy az állam az óriáscégeket és a pénzügyi szektort szolgálja. [8] Reagan elnöksége alatt pl. nem csökkent, hanem nőtt az agrárszektor állami támogatása, [9] de ebből aránytalanul nagyobb részt kaptak a legnagyobb gazdaságok. [10]

 

A neoliberalizmus elmélete és programja

A neoliberalizmus a keynesi (és kisebb részben a marxista) gazdaságelmélet és gazdaságpolitika antitéziseként jelent meg. Hogy megértsük, miben fordult szembe vele, nézzük meg először, hogy Keynes milyen fő pontokban fordult szembe a XX. sz. elején uralkodó ún. „neoklasszikus” közgazdaságtannal: [11]


1. Keynes elvetette Say törvényét (mely szerint összgazdasági szinten az áruk - beleértve a munkaerőt is - kereslete és kínálata megegyezik. Egyszerűbben: „minden kínálat megteremti a maga keresletét”.) [12]
Say törvényéből az következik, hogy spontán nem alakulhat ki válság. Keynes szerint viszont a kapitalizmusban a kínálat szükségszerűen túlnő a keresleten pl. tömeges munkanélküliséget okozva. Emiatt a gazdaság lassulásakor az államnak kell költségvetési kiadásokon és adócsökkentésen keresztül élénkíteni a gazdaságot. Amikor pedig gyorsan növekszik a gazdaság, akkor az adóbevételek növelésével kell ellensúlyozni a korábbi és a következő válság alatti túlköltekezést (anticiklikus vagy kontraciklikus gazdaságpolitika). Keynes a polgári gazdaságtanban először bizonyította be elméletben a gazdaságba való állami beavatkozás szükségességét. [13] A keynesi gazdaságpolitika pedig hozzájárult ahhoz, hogy a munkanélküliség Nyugat-Európában az ötvenes években átlag 3%, a hatvanasban 2% alá szoruljon (ezek a számok ma már hihetetlennek tűnnek).

 

2. Keynes elvetette az ún. mennyiségi pénzelméletet, amely szerint az árszínvonalat végső soron a pénz mennyisége határozza meg, tehát az infláció oka az, hogy egyre több pénzt teremt az állam. A pénztulajdonosok (elsősorban a tőkések) ugyanis nem feltétlenül költik el a náluk lévő pénzt, így rengeteg eladhatatlan áru lehet a piacon, miközben a munkások elvesztik a munkájukat.

 

3. Keynes beépítette az elméletbe azt, hogy a gazdasági szereplőknek nem áll rendelkezésére minden információ a gazdaság jövőjéről, hiszen az a többi szereplő várakozásaitól, azaz pszichológiai hatásoktól is függ. Ezzel magyarázatot adott arra, hogy a piacok miért nem működnek tökéletesen, vagyis az állami beavatkozásnak van értelme. [14]

 

A neoliberális elmélet és ideológia az ún. „Chicagói fiúkhoz” tartozó közgazdászok (elsősorban Milton Friedman) vezetésével visszatér a Keynes előtti, say-i felfogáshoz [15], de a gyökerei egészen Adam Smith-ig nyúlnak vissza. Smith elméletében azt hangsúlyozza, hogy a szabad piacon a csere önkéntes, tehát mindkét fél akaratával jön létre. Mivel az emberek nem akarnak rosszat maguknak, a cserével mindkét fél jól jár. Ebből az következik, hogy a piac korlátozása csakis csökkentheti az emberek jólétét. A neoliberális közgazdászok ezt az elméletet dolgozták ki Smith-nél jóval nagyobb tudományos alapossággal (és jóval kevesebb eredeti gondolattal). [16]

 

A neoliberalizmust és a chicagói fiúkat szokták az ún. „osztrák iskola” folytatásának tekinteni. Milton Friedman Hayektől tanult [17], aki Ludwig von Mises tanítványa volt, aki sokat merített Carl Menger műveiből, akit az osztrák iskola megalapítójának tartanak. [18] Azon kívül, hogy az irányzat követői ellenségesen tekintettek a gazdaságba való állami beavatkozásra és különösen mindenfajta szocializmusra, az egyik legfőbb közös pontjuk az volt, hogy elfogadták a Menger által kifejlesztett „szubjektív” értékelmélet. Ez, szemben a Smith-i, Ricardo-i és Marxi „objektív” értékelmélettel, azt állítja, hogy a termékeknek csak akkora az értékük, amennyire éppen hasznosak az ember számára, függetlenül attól, mennyi munka kellett az előállításukhoz, illetve mekkora volt a gyártási költség. [19] Ebből persze az is következik, hogy a tőkés profitja normális esetben nem kizsákmányolás eredménye. Meg is lepődnénk, ha a kapitalizmus legelvakultabb védelmezőinek nem sikerült volna ezt „bebizonyítaniuk”.


Egyes kutatók [20] különválasztják a neoliberális tudományos elméletet az ideológiától. A szétválasztást arra alapozzák, hogy az elmélet kifinomult és magas színvonalú (több Nobel-díjat is kiosztottak érte), szakmabelieknek szól és nemhogy az átlagember, de még a politikusok többsége sem érti meg pl. a használt matematikai apparátus miatt (emiatt ebben a cikkben sem mehetünk bele túl mélyen). Ezzel szemben az ideológia célja a tömegek befolyásolása, és a színvonalat is ehhez igazítják. A szóhasználat szintjén természetesen meg lehet tenni ezt a megkülönböztetést, de tudatában kell lenni annak, hogy osztálytársadalmakban minden, a társadalomról szóló elmélet ideologikus.

 

Az eredeti vagy klasszikus liberalizmus az akkor még a politikai hatalom megszerzése előtt álló polgárság ideológiája volt és bizonyos értelemben progresszívnak tekinthető. Kezdetben a burzsoázia még szemben állt az akkori (feudális) renddel, és a feudális kötöttségek és gátak lebontásában volt érdekelt, így a gazdasági és a politikai liberalizmus szervesen összekapcsolódott. A XX. század második felében a nyugati világban (beleértve Latin-Amerikát is) már mindenütt a burzsoázia volt az uralkodó osztály, így ideológiái a progresszivitásnak még a látszatát is elvesztették. [21] Látni fogjuk, hogy a profitszerzés maximális szabadságát már igen gyakran nem a liberális értelemben vett politikai szabadság biztosítja.

A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a neoliberalizmus is hangsúlyozza a szabad piac és a verseny fontosságát. Egyes ideológusai Adam Smith régi tézisét hajtogatják arról, hogy a „piac láthatatlan keze” majd gondoskodik a társadalom jólétéről. Ezért szokták a neoliberalizmust „piaci fundamentalizmusnak” sőt „versenyvallásnak” gúnyolni. [22] Ez azonban legfeljebb néhány elméleti szakemberre vagy ideológusra illik, ugyanis a politikai és a gazdasági elit tagjai tudják, hogy számukra ezek az elméletek csak eszközök a még több pénz és hatalom elérésére. A szabad piac, verseny és hasonló szlogeneket akkor, ott és olyan formában hangoztatják és alkalmazzák, ahogy az nekik érdekükben áll. Az érdekük pedig nyilvánvalóan az, hogy a munkások, kisvállalkozók, a konkurens cégek folytassanak csak kiélezett és öldöklő versenyt egymással mindenféle állami támogatás nélkül, ők viszont kapjanak minél több állami megrendelést és más támogatást az adófizetők pénzéből.

Érdekes pl. a tőkecentralizációval kapcsolatos ellentmondás: a „tudományt” művelő elméleti közgazdászok kimutatták, hogy a tökéletes verseny optimális a javak elosztása szempontjából, [23] a gyakorlatban Reagan (más közgazdászok, pl. Milton Friedman támogatásával) szétverte a trösztellenes szabályozást, ami óriási felvásárlási és összeolvadási hullámot eredményezett, [24] vagyis erősítette a monopolizációs tendenciákat, emellett rengeteg dolgozó leépítését eredményezte. [25]

 

A neoliberális ideológia úgy tünteti fel, hogy az ember alapvetően individualista lény abban az értelemben, hogy a saját vagyonát és fogyasztását akarja növelni, és ezért természetéből adódóan szeret másokkal versenyezni. Ha az állam gondoskodik a versenyben lemaradókról, akkor nem lesz elég motivációjuk, hogy keményen dolgozzanak, takarékoskodjanak és/vagy más módon (pl. vállalkozás indításával) segítsenek magukon. Erről szól az „öngondoskodás” jelszava. Aki nem hajlandó tanulni, dolgozni, az megérdemli a szegénységet, ill. ha hozzányúl más vagyonához, akkor jogos a szigorú büntetés. Ebből a szempontból a neoliberalizmus a szociáldarwinizmushoz való visszatérést is jelenti.
Sok helyen, pl. az USA-ban nagymértékben nőtt a bebörtönzött emberek száma. [26]

 

 

Ezt a jelenséget az alsó rétegek szegényedése és növekvő létbizonytalansága mellett a neokonzervatív ideológia közvetlenül is felerősítette. Az ábráról is látszik, hogy 1980 körül, Reagan hatalomra jutásával ugrott meg a bebörtönzöttek száma az összlakossághoz képest. „[A] háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat.”[27]

 

Sok neoliberális nyíltan támogatja, ha az állam szisztematikus és terrorisztikus erőszakot alkalmaz a „szabad piac” és a tőkés tulajdon védelmében (vagy mondjuk az antiglobalizációs mozgalom ellen), sőt akár azt is elnézik, ha kiterjedten korlátozzák a szabadságjogokat és rendőrállamot építenek ki. Ez is azt bizonyítja, hogy a neoliberalizmusnak semmi köze az átlagember szabadságához, sőt, lényegében épp ellentétes vele.

Mindezekből látszik, miért szoktak (reformista értelemben) „neoliberális ellenforradalomról” beszélni és miért lehet a jobboldali, sőt, esetleg szélsőjobboldali ideológiák közé besorolni a neoliberalizmust [28], és szélsőséges változatainak is tekinthető szabadpiaci libertarianizmust, minarchizmust, anarchokapitalizmust, stb. [29]

 

Ezzel kapcsolatos, hogy a neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat. Az első ország, amelyben nyíltan és radikálisan kísérleteztek vele, Chile volt, a fasisztoid Pinochet tábornok rémuralma alatt. Magyarországon leginkább a baloldalinak, ill. balliberálisnak nevezett erők tekinthetők a neoliberalizmus híveinek, míg Kínában és Vietnamban az ún. „Kommunista Párt” mozdult el ebbe az irányba. [30] A világtörténelemre legnagyobb befolyást gyakorló angolszász országokban a neoliberalizmus leginkább a konzervativizmussal házasodott.

 

Monetarizmus

A monetarizmus lényegében a neoliberalizmus egy fajtájának is tekinthető. Vannak, akik a két kifejezést (illetve a harmadikat, a neokonzervativizmust, lásd lentebb) szinonimaként használják. Ez azonban nagy pontatlanság, mivel aki azt hiszi, hogy minden neoliberális egyben monetarista is, az nem fogja felismerni a másféle neoliberális irányzatokat.

A leghíresebb-hírhedtebb monetarista Milton Friedman volt. Álláspontja szerint a kormánynak nem szabad a költségvetési eszközökkel, állami költekezéssel befolyásolni a gazdasági növekedést, mert az hosszabb távon csak adóemelésekhez vezet. Az infláció a legfőbb ellenség, amelyet mindig a túlzott pénzkibocsájtás okoz (lásd a fenti 2. pontot), tehát az államnak a kiszámíthatóan, egyenletesen és lassan (évente 3 és 5% között) kell növelnie a pénz mennyiségét. [31] [32]

 

Az USA-ban a 70-es években az infláció magas volt, amiből ezek szerint az következik, hogy növelni kell a kamatok szintjét, hogy a gazdaság szereplői kevesebb hitelt vegyenek fel, és így kevesebb pénz legyen a gazdaságban. A monetarista Volcker az USA-ban a jegybanki alapkamatot 20% köré emelte. Ez jókora lökést adott sok ország, [33] pl. Magyarország adósságcsapdába kerülésének is, [34] de igencsak elősegítette az amerikai gazdaság lassulását (ezt úgy is hívták, hogy „Volcker-sokk”). [35] A munkanélküliség megnőtt, ami segített a tőkéseknek abban, hogy gyengítsék a szakszervezeteket, és lenyomják a reálbéreket. [36] Az eladósodott farmerek traktorokkal New Yorkba vonultak és blokád alá vették a FED (az amerikai központi bank) épületét. [37]

Végül az infláció tényleg lecsökkent, de még a kapitalizmus pártolói közül is sokan kétségbe vonják, hogy megérte-e az áldozat. Megjegyezzük, hogy Volckert a demokrata Carter elnök nevezte ki 1979-ben, tehát még Reagan hatalomra jutása előtt. Ebből is látszik, hogy a neoliberalizmus nem egyes személyek műve.
Hasonló játszódott le Nagy Britanniában is, ahol Margaret Thatcher szintén emelte a kamatokat és hírhedten brutális harcot vívott a szakszervezetekkel.


A monetarizmus egy leágazásának tekinthető Robert Lucas munkássága. [38] Lucas a 80-as évek egyik legbefolyásosabb közgazdásza volt (Nobel díjat kapott a racionális várakozások elméletéért [39]), aki feltámasztotta Say törvényét, azt állítva, hogy hosszú távon nem lehetséges túlkínálat. A munkanélküliség szerinte éppen a kormány tevékenységének eredménye, tehát a kormány jobban teszi, ha nem avatkozik bele a gazdaság működésébe.


Privatizáció
A neoliberális ideológia szerint az állam rossz gazda, pazarló és kevésbé hatékony, ezért a magáncégekre kell bízni a termelést és a szolgáltatásokat. Azonban a „demokratikus” nyugati államokban a kormány (legalábbis elvileg) elszámoltatható a lakosságnak, a hatalmon lévő politikusokat a választásokon leválthatják. Ezzel szemben a magáncégek vezetői és tulajdonosai csak saját profitérdekeiket követik. A privatizációhoz kapcsolódik a kiszervezés (outsourcing) jelensége, vagyis hogy az állami, önkormányzati vagy magánvállalatok az általuk végzett egyes tevékenységeket más, erre specializálódott cégekre bízzák. Gyakori, hogy a közszféra dolgozóit leépítik és/vagy a korábbinál rosszabb feltételekkel alkalmazzák, és a korábbi relatív létbiztonságuk eltűnik.

Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem

A tőke előtt álló akadályokat és szabályozásokat le kell építeni. Csökkenteni vagy eltörölni a vámokat, a környezet- és munkavédelmi szabályokat, a protekcionizmust, a külföldi befektetőket be kell engedni. A hatósági árszabályozásokat teljesen meg kell szüntetni, a piac alakítsa ki az árakat. Az állam ne szóljon bele abba, hogy a tőkés milyen hosszú időre és mekkora bérért alkalmazza a munkásokat. Hangsúlyozzuk, hogy nem minden szabályozás eltörléséről van szó, hiszen vannak „szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)”. [40]

Mások egyenesen azt állítják, hogy egyáltalán nem a szabályok egyszerűsítéséről és számuk csökkentéséről van szó, hanem arról, hogy a transznacionális cégek és más domináns csoportok és rétegek számára kedvező, sokszor még bonyolultabb szabályokkal váltsák fel a korábbiakat. [41]

Adócsökkentés, elsősorban a cégek és a gazdagok számára
A vállalkozói réteget minél kevésbé kell adóztatni, hiszen „ők teremtik az állásokat”. Ennek megfelelően az USA-ban pl. kevesebb, mint felére csökkent a nyereségadó a 60-as évekhez képest. [42]

Ausztráliában pl. a 70-es évek óta többször is csökkentették a nyereségadót és a jövedelemadó felső kulcsát. [43]
Az OECD országokban a legfelső adókulcs számottevően csökkent, az Orbán vezette Magyarországon pl. kiemelkedő mértékben.

 


Szociális és jóléti kiadások lefaragása
A neoliberalizmus lényegéhez tartozik, hogy az állami újraelosztást csökkenteni kell, mert az kontraproduktív: bünteti a „jól teljesítőket” és jutalmazza az „érdemteleneket”, emiatt pedig az embereknek nem lesz kedvük vállalkozni és keményen dolgozni. Ez a törekvés megjelenhet úgy is, hogy a legszegényebbek juttatásait csökkentik (lásd pl. a Fidesz kormányzását), de úgy is, hogy éppen azt hangoztatják, hogy csak a tényleg rászorultaknak járjanak ingyenesen pl. a közszolgáltatások (Magyarországon pl. az SZDSZ érvelt így [44]). Általában igaz, hogy a szegények rosszul járnak a neoliberalizmussal, de az állami költségvetés nagyságát többnyire nem sikerült igazán csökkenteni. [45] George W. Bush kormánya pl. kiemelkedő mértékben növelte az állami kiadásokat. [46]

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor arról beszélünk, hogy az erős, gondoskodó állam (keynesi, szociáldemokrata konszenzus [47]) korszakot felváltotta a neoliberalizmus („Washingtoni konszenzus”), nem arra kell gondolni, hogy az utóbbi totálisan kiszorította az előbbit. A neoliberális gazdaságpolitikát igen ritkán alkalmazták minden területre kiterjedően és különösen a fejlett, „demokratikus” országokban a neoliberálisok igen sok kompromisszumra kényszerültek. [48]

 

Például Franciaország a 90-es években erőteljes gazdasági liberalizálást hajtott végre, hogy növelje versenyképességét. Eközben viszont ezen intézkedések negatív szociális hatásainak ellensúlyozására kiterjesztette az állami gondoskodást. Dél-Korea és Tajvan ügyesen kombinálta a részleges kereskedelmi nyitottságot a gazdaságba való erős állami beavatkozással és 1990 körül az állami költségvetés nagyrészt a jóléti programok kiterjesztése miatt növekedett, feltehetőleg a demokratizálódás hatására. [49] Még a Vaslady-nek nevezett Thatcher is nemegyszer meghátrált. [50] [51]
Megjegyezzük, hogy a neoliberális ideológusok többsége sem utasítja el teljesen azt, hogy az állam korlátozza a tőkéseket. Hayek pl. bizonyos feltételek fennállása esetén elfogadhatónak tartja, hogy betiltsák a mérgező anyagok használatát vagy a munkások túldolgoztatását. [52]

Neokonzervativizmus

A neokonzervatívok sok mindenben követik a neoliberális (gazdasági) elveket: az állam lehetőleg ne szóljon bele a gazdasági folyamatokba. Nézetük szerint nem az állam, hanem az egyén saját felelőssége (azaz tehetség és szorgalom kérdése), hogy milyen életszínvonalat ér el, a szegényekről pedig inkább gondoskodjon a keresztény mozgalmak jótékonykodása (lásd Irving Kristol munkásságát [53]). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neokonok gyenge államot akarnak, csak azt, hogy az állam ne az átlagember érdekében használja az erejét. A gyakorlatban a neokonok előszeretettel tömik az adófizetők pénzét a velük szövetséges vállalatok zsebébe. [54] Pl. erős hadsereget javasolnak, ami azzal jár, hogy igen sokat költenek fegyverkezésre. [55] Az ifjabb Bush idejében egy, „a szaksajtóban agresszívnek nevezett állami központi gazdaságösztönző csomag” generálta a gazdasági növekedést. [56] Ha pedig az összeomlás szélére kerül egy olyan cég, különösen egy nagybank, amely valamiért kedves a neoliberális/neokonzervatív kormányzatnak, akkor nem sajnálják az adófizetők pénzét a megmentésére. Ez történt pl. a Citigroup-pal és a Bank of America-val a 2008-ban kirobbant válságban. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ez „a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása”. [57]


Emellett a neokonzervatívok (legalábbis a látvány szintjén) sokra tartják a konzervatív értékeket, a család szentségét, a vallást (ami segít abban, hogy az emberek elfogadják az igazságtalan társadalmi rendszert), általában a tekintély-tiszteletet, szűkítik az abortuszhoz való jogot, ellenzik a melegek házasságát, a kábítószer-fogyasztás és az eutanázia legalizálását. Kiállnak a törvények szigorításáért, a hosszú és kemény börtönbüntetésekért és a rendőrség megerősítéséért. Tehát a neokonzervativizmus úgy is tekinthető, mint ami a liberalizmus és a konzervativizmus olyan kombinációja, amely a munkásosztályra (és főleg annak legnyomorúságosabb helyzetben lévő rétegeire) nézve leghátrányosabb. [58]

 

A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok

Az alábbiakban megpróbáljuk összeszedni azt, hogy milyen objektív és szubjektív okok miatt terjedhetett el a neoliberalizmus. Kezdjük az előbbivel, az egyes emberek akaratától és felfogásától független folyamatokkal.


Monopolizáció és internacionalizáció

A kapitalizmusban a méretgazdaságosság (skálahozadék) miatt természetes és elkerülhetetlen a termelés koncentrációja, egyre nagyobb méretekben való megszervezése.

A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.[59]

 

„A skálahozadékkal járó termelésbővülés következtében […] Megjelentek az együttműködés, a fúzió és a vállalatfelvásárlás új formái, amelyek megkönnyítették a vállalatok koncentrációját.” [60]


Persze nem csak a termék fizikai legyártásának hatékonysága a motivációja a vállalati összeolvadásoknak és társulásoknak (az üzemméretek mostanában csökkenni is szoktak). A nagyobb, monopolisztikusabb vállalatok jobb feltételekkel jutnak hitelekhez, jobb alkupozíciójuk van a nyersanyag- és alkatrész-beszállítókkal szemben. [61] Az utóbbi időben a motivációk között előtérbe kerültek az óriási marketingköltségek, a sikeres márkaépítés erőforrásigénye. [62]

 

A tőkecentralizáció nem csak az reálgazdaságban működik, hanem pénzügyi szférában is. Az 1980-as évektől „a pénzügyi szolgáltatóágazat is példa nélküli forradalmi változásokon ment keresztül, elindítva a fúziók, akvizíciók (felvásárlások) és a tengeren túli expanzó áradatát, amely még ma is folytatódik”. [63]

Itt nem csak a puszta méret számít, hanem az is, hogy az adott vállalat hány különböző országban van jelen. Minél több országban tevékenykedik, annál inkább ki tudja használni az egyes országok közötti konjunkturális különbségeket, az eltérő törvényeket és adórendszereket, a banki hitelkamatok különbségeit és egyéb tényezőket. [64] Az utóbbi időben még a legnagyobb vállalatok, pl. a Microsoft is stratégiai szövetségeket köt más óriásokkal, ezért egyesek már „szövetségi kapitalizmusról” beszélnek. [65]

Tehát a kapitalizmusban a tőkecentralizáció alapvető folyamat és ez megállíthatatlanul óriásvállalatok (és vállalat-szövetségek) létrejöttéhez vezet. [66] A nagy üzemméretekhez, a csúcstechnológiához nagy összegek befektetése szükséges. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, óriási mennyiségeket kell termelni és eladni, vagyis szinte törvényszerű, hogy a termelés eléri a piac korlátait és jórészt kihasználatlan termelőkapacitások jönnek létre. [67] Emellett a nagyobb vállalatoknak több nyersanyagforrásra van szükségük. Mindezek miatt elkerülhetetlen a nemzetközi terjeszkedésük (ezt és az ebből eredő hódító tevékenységet régebben imperializmusnak is nevezték). A nemzetköziesedést (globalizációt) persze sokszor az államok tevékenysége is elősegítette, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak, és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.

A transznacionális monopolkapitalizmus, mint a kapitalizmus egy új szakasza

Az érdekes kérdés az, hogy miért pont az 1970-es és 80-as években fordult a kocka, miért kezdett pont akkor offenzívába a tőke? Miért pont akkor jutottak hatalomra olyan politikusok (Pinochet, Thatcher, Reagan), akik elkezdték a „Szociáldemokrata Konszenzus” felszámolását?

Mielőtt ebbe belemennénk, már itt megjegyezzük, hogy pl. az USA-ban már Reagan előtti években (Carter elnöksége alatt) a szakszervezetek elleni szisztematikusabb fellépés volt a tendencia és, mint ahogy fentebb említettük, már akkor elkezdték a monetarizmus alkalmazását.

Alapvetően fontos, hogy 1973-74-ben volt az első olajválság, amely jelentős gazdasági lassulást okozott: az olaj- és az autóipar nem tudott többé húzóágazatként funkcionálni. Például Nagy Britanniában „[A] gazdasági növekedés visszaesése volt az oka egyrészt a munkáspárt vereségének, másrészt pedig a konzervatívok jelentős sikerének az 1979-es parlamenti választásokon.” [68]
Szokatlan volt a 70-es évek válságában, hogy a gazdasági stagnálás a gyorsuló inflációval együtt jelentkezett, ezért ezt a jelenséget stagflációnak nevezték el. (Korábban az infláció inkább a gazdasági fellendülések és a munkanélküliség csökkenésének idején pörgött fel, ezt ábrázolja az ún. Phillips-görbe). Úgy tűnt, a keynesi módszerekkel nem lehet eredményesen küzdeni a stagfláció ellen, ami hiteltelenítette a keynesi elméletet is, és az így kialakult „légüres térbe” tudott benyomulni a Milton Friedman-féle neoliberalizmus. [69] Az inflációt a dollár aranyhoz rögzítésének eltörlése mellett[70] (amiről később még lesz szó) jelentős részben az olajárak növekedése okozta. Ezt az is alátámasztja, hogy pont az 1973-tól, illetve az 1979-től kezdődő időszakban ment 10% fölé az USA-ban az áremelkedés mértéke, [71] [72] és sok más iparosodott országban is magas volt ekkor az infláció. [73] Mindenesetre ez jó alkalom volt a tőkének és a tőkés államnak a munkabérek letörésére és az eladósodottság növelésére.

 

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a hosszúhullám elmélet(ek)et, amelyek szerint kb. 50-60 év periódusidejű gazdasági ciklusok (Kondratyev-ciklusok) is léteznek a gazdaságban. Vita folyik arról, hogy léteznek-e hosszú hullámok, és ha igen, akkor milyen okokból. [74] [75] Viszont azok, akik szerint léteznek, megegyeznek abban, hogy az olajválság nem oka, hanem csak közvetlen kiváltója volt az általánosabb válságnak, a Kondratyev-ciklus új leszálló ága kezdetének, ún. csomópontválságnak. [76] Ezek a válságok akkor alakulnak ki, amikor a gazdaság fejlődése olyan szintet ér el, amelyhez képest a társadalmi viszonyok (amelyeknek nagyobb a tehetetlenségük) lemaradnak. A válság addig tart, ameddig el nem terjednek az újfajta tulajdonviszonyok, intézmények, gazdaságpolitikák, gazdaságirányítási mechanizmusok. Az ezzel foglalkozó irodalom többnyire az alábbi szakaszokat különbözteti meg; az évszám az adott szakasz végét jelző csomópontválság kirobbanását adja meg:

 

1. Szabadversenyes kapitalizmus, 1873.

2. Monopolkapitalizmus, 1929 (mivel a szó szerinti monopóliumok igen ritkák, ezt pontosabb lenne oligopol-kapitalizmusnak nevezni, de az irodalom nyomán maradunk a „monopol” jelzőnél.

3. Állammonopolista kapitalizmus, 1973. [77] [78]

4. Transznacionális monopolkapitalizmus, 2008.

 

A szabadversenyesnek nevezett kapitalizmusban sem volt tökéletes szabad verseny (természetesen!), de többnyire úgy működött, hogy a vállalatok inkább csak reagáltak a piaci környezet változásaira, és amennyiben ezt nem, vagy nem megfelelően tették, a konkurencia kiszoríthatta őket a piacról. Piaci mechanizmusok gondoskodtak egyensúlyról és növekedésről, (többé-kevésbé hatékonyan, időnként súlyos, de az uralkodó osztály számára mindig csak rövidtávú problémákat okozva). Egyrészt arról, hogy a bármilyen oknál fogva drágán termelő cégek változtatni kényszerüljenek vagy csődbe jussanak. Másrészt, hogy ha egy terméknek irreálisan magasra szökik az ára, akkor elegendő új kapacitás kiépítésével kielégüljön a megnövekedett kereslet és újra a termelési költségek határozzák meg az árat.


Azonban a tőkés verseny saját maga termeli ki azokat a tendenciákat, amely önmaga megváltoztatása, részben tagadása felé, a piaci szabályozás, visszacsatolás kikapcsolása felé mutat. A tőke koncentrációja és centralizációja [79] ahhoz vezet, hogy a monopolisztikus tendenciájú cégek méreteik, kölcsönös megállapodásaik, a birtokolt szabadalmak segítségével egyre sikeresebben (persze soha nem tökéletesen) kontrollálják a piacot. [80] Bizonyos határok között nagy hatást gyakorolhatnak az árakra, marketing-fogásokkal szükségletet gerjeszthetnek a termékeik iránt, illetve elhitethetik a fogyasztókkal, hogy az ő termékük sokkal többet ér, mint mások hasonló termékei. Ez nem azt jelenti, hogy nincs verseny: a konkurenciaharc a piac manipulálásáért (is) folyik. [81]

 

A monopolkapitalizmus eredeti (klasszikus) szakasza az 1929-es nagy összeomlással került válságba. Egyfelől óriási kihasználatlan termelőkapacitások alakultak ki, másfelől nagyarányú munkanélküliség. A piac szabályozó mechanizmusainak gyengüléséből az következett, hogy a kiút az állami szerepvállalás drasztikus mennyiségi és minőségi változásában, a kapitalista nagyvállalatok és az állam összefonódásában volt. [82] „Demokratikus” körülmények között ezt jórészt a keynesi elmélet javaslatait követve ment végbe. (Bizonyos szempontból a fasizmus, sőt, a sztálini tervgazdaság is az állammonopolista kapitalizmus egy variánsának tekinthető, de utóbbi még a fasizmusnál is jóval inkább elszakadt a piaci megoldásoktól.) Az egyik alapvető módszer az volt, hogy az állam közvetlenül felvásárolta a cégek termékeit,[83] főleg infrastrukturális és katonai célokra. Az intézkedések egy másik típusa azon az észrevételen alapult, hogy a szegények nagyobb arányban költik a többlet-jövedelmüket fogyasztási cikkekre, a gazdagok ellenben megtakarítják azt. Előbbi esetben nő a fogyasztás és csökken a túltermelés, utóbbi esetben viszont épp ellenkezőleg, a tőketúltermelés nő. A keynesi elmélet ezért azt javasolta, hogy az alacsony jövedelműek javára kell átcsoportosítani a jövedelmeket, progresszív (tehát a gazdagokat sújtó) jövedelemadóval, közmunkaprogramokkal, jóléti kiadásokkal, stb. [84] Ez utóbbi irányvonal jelentős részben egybeesett a szociáldemokrata reformisták népszerű követeléseivel.

 

Persze Keynes nem azért találta ki mindezt, mert a munkások pártját fogta a tőkésekkel szemben. [85] [86] Nyilvánvaló, hogy az általa javasolt intézkedések nem ellentétesek az össztőke közvetett érdekeivel: első lépésben segítenek megoldani a piacproblémát, amibe a tőke újra és újra beleütközött. Mindezt úgy teszik, hogy növelik a rendszer legitimációját, csökkentik a forradalmi veszélyt. Még a szociáldemokrata kormányok által véghezvitt államosítások is sokszor csak azt jelentették, hogy a nagytőke átengedte a kevéssé nyereséges vállalkozásokat az államnak. [87]

 

A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy több adót kell fizetniük, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagot a természetbe, és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy azóta is bírálják ezeket az intézkedéseket, és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. A New Deal programot bevezető Roosevelt elnököt is sokan támadták,[88] egy csoport nagytőkés még egy fasiszta jellegű puccsot is megpróbált ellene szervezni. [89]

 

A nagyüzemi termelésben az a tendencia, hogy egyre magasabb az állandó költségek részaránya. Pl. egy drága automatizált gépsor megvásárlására felvett hitelt akkor is törleszteni kell, ha a gépeket a nem elégséges kereslet miatt csak kis részben használják ki. Ez pedig annál jobban növeli az egységnyi termékre eső költséget, és így az inflációt, minél alacsonyabb a gépek kihasználtsági foka. [90]

Ha nő a kereslet, akkor „tökéletes verseny” fentebb leírt esetével szemben a monopóliumok úgy maximalizálják a profitjukat, hogy nem, vagy csak kis mértékben növelik a termelésüket, ellenben jócskán megemelik az áraikat. [91]
Amennyiben az osztályerőviszonyok ezt lehetővé teszik, a bérmunkások az áremelések hatására bérnövekedést harcolnak ki maguknak, és minél nagyobb inflációra számítanak, annál nagyobbat. Tehát egy felfelé ívelő ár-bér spirál alakul ki, amelyet a polgári közgazdászok egy része az infláció fő okának tesz meg. [92] Szerintünk természetesnek kell tekinteni, hogy a munkások nem akarnak rosszabbul élni és ezért harcolni próbálnak azért, hogy béremeléssel kompenzálják őket az áremelkedésekért. Ebből viszont az következne, hogy a tőkének aránylag kevesebb jutna a társadalmi termékből. El kell tehát ismerni, hogy az is logikus, amit erre a cégek lépnek: árat emelnek. „Ha egy béremelkedést áremelkedés követ, ennek egyszerűen az az oka, hogy a vállalatok nem fogadták el ezt az új elosztást, és hogy az áremelkedések révén megtartották vagy éppenséggel még meg is növelték a profitjukat. […] Inflációs időszakban a béremelkedés nem oka a folyamatnak, hanem az arra bekövetkező reakció”. [93] Még ha csökken is a monopolisztikus cégek profitrátája, akkor is a kisebb cégeké fölött marad. [94]

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak azonban van egy feltétele, amiről a kapitalisták szeretnek elfelejtkezni.
A konkurrencián alapuló kapitalizmusban a béremelkedés […] a termelés növekedését vonná maga után” a megnövekedett kereslet miatt. Ez pedig részben csökkentené az áremelkedés mértékét, részben ideiglenessé tenné azt. A gazdaság monopolisztikus szerkezete miatt [95] tehetik meg a domináns cégek azt, hogy tartósan megemelik az árakat úgy, hogy a termelés nem nő érdemben, tehát stagfláció alakul ki. Ezen az sem segít különösebben, ha az állam keynesi kereslet-teremtéssel próbálja élénkíteni a gazdaságot, hiszen a megnövekedett keresletre is elsősorban az árak, és csak másodsorban a termelt mennyiségek megnövelésével reagálnak a monopolista cégek.

 

Mindenesetre a profitráták (főleg a nem monopolista cégeké) a 60-as évektől esni kezdtek (és csak a 80-as évek elejével tértek magukhoz). [96] [97] Ez volt a fő oka annak, hogy a tőke nem volt hajlandó tovább finanszírozni a munkásosztály régebben sohasem látott fogyasztási színvonalát.

„[A] hetvenes évek első felében a kapitalista világgazdaság strukturális modellválságban volt, amelyből csak szerkezeti és intézményi változásokkal léphetett túl.” [98] Tehát az 1970-es évek világgazdasági válsága strukturális és intézményi válság is volt, amely már régóta érlelődött, az olajárrobbanás csak az „utolsó lökést” jelentette. [99]

Az állami tervezési politika a keynesi cikluskiegyenlítő, intervenciós stratégiára épült, ami a nemzeti szempontokat tartotta szem előtt. Csakhogy a második világháború után a gazdasági fejlődés egyre inkább nemzetközi keretek között zajlott, ami alapvető ellentmondást jelent. [100]

A neoliberalizmus tehát a kapitalizmus állammonopolista szakaszának fejlődése és elkerülhetetlen túlfejlődése során kiéleződött problématömegre adott kapitalista válasz: a tőke kiszabadítása a fejlődés által immár bénító korláttá lett helyi, nemzetállami szervezés, szabályozás alól, különös tekintettel a munkás-osztályharccal elért korlátozásokra.

 

A nemzetközi kereskedelem a második világháború után nem csak abszolút értékben, hanem az össztermeléshez mért arányában is növekedett, főleg az 1960-as években. [101] Közismert, hogy a vámok és kvóták súlyosbítják a stagflációt, [102] ezért logikus lépés volt a nemzetközi kereskedelem további liberalizálásának támogatása. Minél nagyobb azonban az import és az export aránya egy gazdaságban, annál fontosabb a termelés költsége a többi országhoz viszonyítva, vagyis annál nagyobb a nyomás, hogy versenyképesen kell termelni. A globalizálódással a versenyképességhez egyre nagyobb beruházások, egyre gyorsabb ütemű tőkefelhalmozás kell, azaz fokozni kell a kizsákmányolást, és le kell építeni mindent, ami korlátozhatná a tőkét abban, hogy eredményesen versenyezzen. [103]

 

De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra?

 

A szociáldemokrácia tündöklése (50-es, 60-as évek) alatt sem szűnt meg a tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció, tehát a nagytőke látens módon ugyan, de erősödött. [104]Az 1950-es évek környékén pl. komoly összeolvadási hullám zajlott le a már egyébként is nagy bankok körében az USA-ban és több nyugat-európai országban is.[105] A nagytőke nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is erősödött, vagyis egyre inkább multinacionálissá vált.

„A multinacionális vállalatok olyan hatalmas méreteket öltöttek, szervezetük olyan mértékben átfogta a világot, hierarchikus felépítésük olyan racionális volt, hogy függetleníthették magukat terveikben az állami gyámkodástól, és független hatalmi pozícióik révén ellenőrizhették a piacokat” [106]

 

Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a késztermékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált. [107] „A külkereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát adják a nem végső fogyasztásra, hanem a közbenső termelőfogyasztásra szolgáló áruk. [108]

 

Ezt segítette az időközben lezajlott technikai fejlődés, pl. az információtechnikában, a távközlésben, a szállításban (pl. konténerek használata), [109] mivel ezek segítségével könnyebbé vált világméretekben megszervezni és optimalizálni a termelést. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja és növekedése nem a hetvenes években, hanem a negyvenes évek végén kezdődött (1946-47: GATT: általános egyezmény a kereskedelemről és a vámokról). Hiába voltak „baloldaliak” kormányon, a kapitalizmuson belül nem találtak, nem is találhattak kiutat a tőkés termelés szükségszerűségei alól.

 

Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián kialakított rendszer egyik legfontosabb pillére az volt, hogy az USA dollár rögzített árfolyamon aranyra átváltható, a többi aláíró ország pedig ehhez köti a saját valutáját. Azonban az USA relatív gazdasági ereje az ötvenes és a hatvanas években csökkent, a vietnámi háború és egyéb állami kiadások miatt az amerikai költségvetési hiány és a negatív kereskedelmi mérleg óriási mértékűre duzzadt. Ezek miatt a dollár nagymértékben túlértékeltté vált, ami hosszú távon nem volt fenntartható.


Ugyanakkor nemcsak az áruk, hanem a tőke és különösen a pénztőke is egyre könnyebben mozgott az országok és a kontinensek között. A hatvanas években a „nemzetközi tőkeforgalom liberalizálódásával jelentős mértékben fokozódott a gazdasági élet nemzetközi jellege. A liberalizálódás olyan messzire ment, hogy a nemzeti deviza- és tőkeellenőrző intézkedések eleve kudarca voltak ítélve.” [110] Ez pedig többek között lehetővé tette, hogy a túlértékelt dollárra erős spekulációs nyomás nehezedjen. Részben emiatt (részben pedig néhány európai tagország kilépése miatt) omlott össze a Bretton Woods-i rendszer. Ez konkrétan úgy történt, hogy 1971 aug. 15-én, egyik napról a másikra Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átválthatóságát („Nixon-sokk”). Ez természetesen egyfelől a dollár leértékelődését és gyorsuló inflációt vont maga után, másfelől az amerikai államadóság reálértékének csökkenését. [111]

1973 márciusára kialakult a lebegtetett árfolyamok rendszere, [112] ami azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok szabadon ingadozhatnak, a központi bankok csak időnként avatkoznak be az extrém értékek elkerülésére. Ez aztán újabb lökést adott a spekulációnak, ami kiszolgáltatottabbá tette az államokat. A nemzetközi pénzügyi körök hatékony nyomást fejthettek ki az egyes országokra, hogy neoliberális politikát folytassanak. Ily módon a pénzügyi liberalizáció egyszerre oka és következménye a neoliberalizmus elterjedésének. [113]
A krónikus termelőkapacitás-kihasználatlanság, a tőketúltermelés miatt a reálgazdaságban a neoliberális globalizáció alatt is tendenciájában csökkent a profitráta, a profitokat csak a nyereségadó általános csökkentése tartotta szinten. [114] Ez a csökkenés és a pénzügyi liberalizáció, a pénzpiacok globalizációja eredményezte a pénzügyi lufi kialakulását, amely persze találkozott a legnagyobb tőketulajdonosok érdekeivel. [115] Mivel az iparban egyre nehezebbé vált a túlakkumulált tőkét profitábilisan elhelyezni, a tőkések a közszolgáltatások irányába kezdtek terjeszkedni. Ahol nem volt elég erős az ellenállás, [116] el is kezdték privatizálni a közműveket, az egészségügyet és kisebb mértékben az oktatást.

 

A Szovjetunió az 50-es években érte el hatalmának csúcspontját, az 1962-es kubai rakétaválság [117] után egyre többek számára nyilvánvaló volt, hogy hátrányban van a nyugattal szemben. Ezzel párhuzamosan fokozatosan elvesztette a vonzerejét, nem utolsósorban a magyar 56 és a 68-as prágai tavasz leverése miatt is. [118] Egyre kevésbé kellett vele számolni, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek alternatívája. Az a bizonyítási kényszer, hogy az átlagember a nyugati világban jobban él, mint a keletiben, elenyészett, és ezzel párhuzamosan illant el az uralkodó osztály kompromisszumkészsége. [119]

 

A régi nagyhatalmak gyarmatainak többsége a második világháború után egy-két évtizeddel felszabadult és nem meglepő, hogy eleinte nem igazán kedvelték korábbi elnyomóik rendszerét: jelentős kapitalizmus- és nyugatellenesség volt jelen. Sok helyen gyakorlatilag ellehetetlenítették a külföldi tulajdonú vállalatok létesítését, sőt, inkább még a meglévőket is államosították. Több ország, részben a SZU hatására (és támogatásának fejében) a szocialista eszmékkel és politikákkal kacérkodott. Ez a nyugati tőkétől való elzárkózás a legtöbb esetben nem bizonyult tartósnak, pl. a SZU hanyatlása és amiatt, mert felismerték, hogy a nyugati nyitással több fejlesztési forráshoz és korszerű technológiákhoz juthatnak. A hatvanas évektől gyors ütemben nőtt a tőkebeáramlás a „fejlődő” országokba, melynek nyersanyagszerzés helyett egyre inkább az ipari termelés volt a célja (persze az előbbi még mindig igen nagy súlyú). Ez többnyire nem azt jelentette, hogy ők is fejlett ipari országokká váltak volna: a nemzetközi nagytőke az elavulófélben lévő technológiákat vitte oda, hogy az olcsó munkabérrel párosítva továbbra is haszonnal alkalmazza. [120]

 

A nemzetközi vállalatok maguk dönthették el, hol fektetik be a tőkéjüket és hol építenek új gyárakat. Az államoknak szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak, stb. akkor lemaradnak a versenyben. Már a hatvanas években az egyes államok „abszurd versenyt folytattak, és egyre kedvezőbb feltételeket kínáltak, hogy a bővülő vállalatokat mindenfajta hitel és szubvenció segítségével magukhoz csalogassák”. [121] Később, ahogy csökkent a foglalkoztatottság, és ahogy a multik egyre szabadabban és egyre több ország (gazdagabbak és szegényebbek) között válogathattak, hogy hova vigyék a termelést, úgy váltak egyre zsarolhatóbbakká egyfelől az államok, másfelől a munkások, akiket ily módon arra kényszerítettek, hogy más országok munkásaival versenyezzenek: ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek. [122]

A munkanélküliség és általában a problématömeg növekedése miatt a jóléti állam fenntartásához egyre több pénz kellett. [123] Az államok bevétele viszont nem nőtt megfelelően, hiszen a vállalatoktól nem lehetett több adóbevételre szert tenni, ráadásul a vámbevételek sem növekedhettek a vámok leépítése miatt. Ezek után a jóléti intézményeket nem a nagytőkének, hanem az ún. „középosztálynak” (kisebb tőkéseknek és a munkásosztály legjobban kereső rétegeinek, azaz a legaktívabb szavazóknak) kell egyre inkább finanszíroznia, amire ők egyre kevésbé hajlandóak. Főként körükben nő az idegenellenesség, a segélyezetteket lustának, ingyenélőnek beállító gondolkodás, a szociáldarwinizmus. Ezért is egyre nehezebb tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát.

A szociáldemokrata/keynesi osztálykompromisszum, ami addig soha nem látott létbiztonságot adott munkások nagy tömegeinek, valójában a munkásosztály részéről eleve hátrányos pozícióból köttetett. A kapitalizmus lényegi működése nem változott, az uralkodó osztály továbbra is uralkodó osztály maradt. Például a 60-as években, a szociáldemokrácia fénykorában, mikor sokan azzal áltatták a munkásokat, hogy már gyakorlatilag szocializmus van, egy világkonszern Asleff nevű vezetőjétől megkérdezték, hogy a politikusok korlátozhatják-e a beruházásokat. A válasz ez volt:
„Megtehetik, ha nem értik meg, hogy mindig is az üzleti élet szabta és szabja meg a politikát és jelöli ki azt az utat, amelyen a politikusoknak haladniuk kell. Ha az üzleti élettel – jobban mondva az üzlet világgal – ellentétbe kerülnek, akkor a politikusok csak azt fogják elérni, hogy más és talán az eddigieknél sokkal nehezebb körülmények között kell folytatniuk a munkájukat.”[124]
Ráadásul, ahogy azt behatóan taglaltuk, ez az osztálykompromisszum szabad utat hagyott annak, hogy a nagytőke tendenciájában erősödhessen. A másik oldalról a proletariátus mint osztály tudatossága, szervezettsége, pozíciói viszont gyengültek, de ez a következő fejezet témája.


A szubjektív, tudati változások

A Szovjetunió gyengülésével az általa támogatott pártok (és általában a munkásmozgalom hivatalos szervezetei) is gyengültek és az általuk megszervezett tömegekkel együtt fokozatosan, de egyre nyíltabban reformista irányba tolódtak. Feltehető, hogy annak is volt szerepe, hogy az életszínvonal emelkedésével, a jóléti állam kiépítésével „elkényelmesedtek”, eltávolodtak a radikalizmustól a korábban harcias proletárok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna sztrájkok. A 60-as években is sok sztrájk volt, 1968 körül pedig volt egy igen komoly és néhol radikális lázadáshullám vadsztrájkokkal és óriási tüntetésekkel, amelynek eredményeképp tovább növekedtek a reálbérek. [125]

Ez a forradalmi hullám azonban kifulladt, ill. leverték. Bár a hetvenes években is voltak vadsztrájkok és üzemfoglalások, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátusnak nincs akkora ereje és elszántsága az ellenálláshoz, mint régebben. A tőkések egyre nagyobb sikerrel gyengítették a szakszervezeteket, az USA-ban pl. a Reagan-kormány idején nőtt meg drasztikusan az illegálisan elbocsájtott szakszervezetisek száma. [126] Azt gondoljuk, hogy ezt azért is tehették meg, mert a reformista, bérharcot folytató munkásság mellett egyre kevésbé voltak jelen vagy marginalizálódtak a kapitalizmus megdöntését célul kitűző szervezetek és tömegek. A szakszervezetek „a munkásoknak az ipari társadalom új struktúráiba való integrálását szolgáló eszközökké váltak. A forradalmi eszméket a munkásság részvételének (vagy beleszólási jogának) eszméi váltották fel […] A különféle országokban gyakran a munkáspártok és szakszervezetek közreműködésével olyan törvényeket fogadtak el a sztrájkjogról, amelyek célja az volt, hogy a munkások akcióit a vegyes gazdasági rendszer keretein belül tartsák. […] A modern nagyüzemekben a személyi bérek sokat veszítettek jelentőségükből, mivel a bérezés kevésbé függött az egyéni teljesítményektől, hanem sokkal inkább az egész üzem gazdaságos voltától. A munkások speciális szakmai képzettségük és tudásuk révén szorosabban kötődtek saját üzemükhöz, szakmai boldogulásuk pedig nagymértékben a vállalat növekedésétől függött, amellyel – épp azért – jobban azonosultak, mint korábban.” [127]

Ezen felül a globalizált termelés, a neoliberalizmus és a gazdasági pangás hatására megnövekedett munkanélküliség is csökkentette (az országokon belül szervezett) sztrájkok hatását, eredményességét.

A nemzetközi méretekben szerveződő és tevékenykedő tőkével és az uralkodó osztállyal szemben a széttagolt munkásosztály hátrányban volt és továbbra is hátrányban van. Ennek a széttagoltságnak csak egyik megnyilvánulása a nacionalizmus. A terjedő atipikus foglalkoztatási formák (távmunka, részmunkaidő, munkaerő-kölcsönzés, diákmunka), valamint az, hogy egyes proletárok jogilag vállalkozók lesznek (kiszervezettek vagy kényszervállalkozók) megnehezítik az összefogást és az osztállyá szerveződést, csökkentik az osztályöntudatot.

 

Emellett kulturális és ideológia fronton is háttérbe szorult az autonóm, antikapitalista gondolkodásmód. A fogyasztói társadalomban az egyént elkábítja a megvásárolható áruk, szolgáltatások és „látványok” tömege. A tévé (általában a média) elszigeteli egymástól az embereket: nem egymásnak közvetítik az információt, a társadalmi tudatot, hanem a központi forrásból szerzik ezt be, amely a tőke érdekeinek megfelelően működik, hiszen maga is tőke.

Nem független ettől annak sikeressége, hogy az antikapitalizmust azonosították (és így bemocskolták) a sztálinizmussal. Az uralkodó osztály a „kommunista diktatúrák áldozatai” és nálunk „a szocializmusban a nyugat kölcsöneiből éltünk” című történeteket hatékonyan használta arra, hogy ellehetetlenítse a kapitalizmuson túlmutató gondolkodást, ami rendkívül demoralizáló hatással volt és van a munkásosztályra.

 

Létrejöttek és sok millió dolláros támogatásokat kaptak az agytrösztök (think-tank-ek), így pl. American Enterprise (1943), RAND (1948), Heritage (1973), Cato Institute (1977). Ezek lényegében azon munkálkodnak, hogy az uralkodó osztály érdekeit közérdekként tüntessék fel. Előszeretettel terjesztik a szabadpiaci ideológiát, pl. Ayn Rand, Hayek vagy épp Milton Friedman nézeteit. Milliárd dolláros iparággá vált a PR, amely többnyire azon dolgozik, hogy az egyes cégek vagy cégcsoportok érdekében befolyásolja a közvéleményt. [128]

A tőke igyekezete, hogy manipulálja az emberi tudatot, erősebbé, szisztematikusabbá, szervezettebbé, hatékonyabbá vált. Ezt a tevékenységet úgy is tekinthetjük, mint a tőkések által vívott osztályharc egy megjelenési formáját, amely hozzájárul ahhoz, hogy a munkások körében az osztályöntudat visszaszorult.

 

A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések

 

Közismert, hogy a Bretton-Woods-ban létrehozott intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD) és a GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyes országokat a neoliberális globalizáció útjára tereljék. Érdekes, hogy ezeket az intézményeket jelentős részben éppen Keynes ötletei alapján hozták létre, aki a konferencián Nagy Britanniát képviselte. Igaz persze, hogy kulcsfontosságú kérdésekben nem az ő, hanem az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White álláspontját fogadták el. [129]
Az intézmények céljai között már a kezdetektől szerepelt a nemzetközi kereskedelem bővítése, de ekkor megszorításokról, strukturális átalakításokról, vagy éppen az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások csökkentéséről még nem volt szó. Épp ellenkezőleg, a Világbank céljai között szerepelt az, hogy ezek fejlesztését finanszírozza. [130]

1994-ben aláírták, 1995. január 1.-jén pedig életbe lépett a GATT uruguay-i fordulójának záróokmánya, megkezdte működését a WTO. Ez már a kezdetektől neoliberális elveken alapult, hiszen nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok (vámok, kvóták) minél teljesebb leépítése volt a célja, hanem a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósítása is. [131] [132] Nem véletlen, hogy az IMF és a Világbank mellett a WTO is az antiglobalizációs tüntetések fő céltáblájává vált.

 

Bár az európai politikusok és választóik igen jelentős része többé-kevésbé ragaszkodik az aktív, jóléti államhoz, maga az EU neoliberális irányba tolta Európát.

„Kevés embernek van tudomása például a Gyáriparosok Európai Kerekasztaláról, (European Round Table of industrialists, ERT), ami Európa legnagyobb vállalatainak vezérigazgatói szintű szövetsége, a célja pedig az, hogy az Európai Bizottságnak irányelveket adjon, politikáját diktálja. Így pl. az Egységes Európai Törvényt (Single European Act), amely megnyitotta és liberalizálta az uniós piacokat, nem az EU, hanem Wisse Dekker (a Philips, majd az ERT elnöke) állította össze, és az ő javaslatai alkották az 1985-ös, EU-s törvénytervezet alapjait (The Guardian, 1999. december 16). Az EU bővítési tervét (amit az európai kormányfők 1999 végén hagytak jóvá Helsinkiben), s amely megkövetelte az új belépőktől, hogy felszabadítsák és privatizáljak a gazdaságukat, s hogy a hosszú távú teherszállítás infrastruktúrájába óriási pénzeket öljenek, Percy Barnevik dolgozta ki, a svéd AB befektetési cég, és egyben egy ERT munkacsoport elnöke. Tehát a transznacionális elit tagjai hoznak meg minden lényeges döntést az EU-ban, és nem pedig az egyes tagállamok politikai elitje, mint ahogy azt az EU ideológiája állítja” [133]


Kevéssé ismert, hogy a monetarista elképzelések az IMF-be, az EU irányító testületeibe és más intézményekbe már az 1973-as válság kitörése előtt elkezdtek behatolni, persze csak a keynesi intézkedésekkel kezelhetetlen válság adott igazán nagy lökést a terjedésüknek. [134]

 

A legtöbb államra azért is lehetett a neoliberális politikát ráerőltetni, mert el volt adósodva. A fejlettebb országokban az adósság növekedésének egyik oka a gazdasági válság volt, ill. az, hogy ezt sikertelenül próbálták anticiklikus gazdaságpolitikával kezelni. A harmadik világbeli országok fejlesztésekre vették fel a kölcsönöket, amelyeket eredetileg lényegében kamatmentesen adtak. [135] Azonban a pénzt sokszor látványos, de rosszul előkészített presztízsberuházásokra költötték, egy részét pedig (különösen a diktatórikusabb vezetők) elsikkasztották, ill. a rendőrség/hadsereg megerősítésére és a lakosság elnyomására használták. Az IMF és a Világbank is előszeretettel adott dollármilliárdos kölcsönöket azoknak a diktatúráknak, akik a neoliberális úton jártak. Az 1973 végétől drasztikusan emelkedő olajárak az olajbehozatalra szoruló országok adósságát szintén növelték. A szegény országok között nem volt ritka, hogy egy vagy néhány nyersanyag (pl. réz, ón) vagy mezőgazdasági termék (pl. kakaó, kávé) exportjára alapozták a gazdaságukat, amiben a gyarmatosítás mellett a neoliberális ideológiának is volt szerepe. Előfordul, hogy egy-egy ilyen termék ára hirtelen drasztikusan, akár felére esik, ami válságba taszítja az illető országot, ezt pedig „tovább súlyosbítják a deviza-spekulánsok, akik látva az ország pénzügyi mélyrepülését, fizetőeszköze ellen fogadnak, így annak értékét még lejjebb lökik.[136]

Több esetben ez kényszerítette kölcsönfelvételre a harmadik világ országait, amihez a 80-as évektől neoliberális szerkezet-átalakító csomag is járt. A Volcker-féle kamatemelés aztán véglegesen rázárta az adósságcsapdát a legtöbb országra. Az IMF féle neoliberális szerkezet-átalakító programokkal pedig többnyire nem csökkenteni, hanem növelni sikerült az eladósodottságot. [137]

A kapitalista közgazdászok előszeretettel hibáztatják az eladósodó országok dilettáns vezetését. Ezzel szemben le lehet szögezni, hogy ha „a mintegy 160 fejlődő és szocialista ország túlnyomó többsége, közöttük még egyes kőolajexportőrök is, az eladósodás síkos útjára léptek, akkor ebben az adott világgazdasági helyzetből és erőviszonyokból adódó szükségszerű tendenciát kell látni.[138]

 

A legtöbb országban a munkásosztály többsége egyáltalán nem támogatta a neoliberalizmust, ezért több helyen (pl. Chile, Indonézia) fizikai terrorral törték meg az ellenállásukat, ezerszámra gyilkolták, kínozták és börtönözték be az embereket, különös tekintettel a szakszervezeti vezetőkre és a baloldali aktivistákra. Máshol demokratikus választások útján jutott hatalomra egy olyan párt, amely eredetileg egyáltalán nem kívánt a neoliberalizmus útjára lépni, azonban eladósodottságuknál fogva a nemzetközi pénzvilág olyan nyomást tudott rájuk kifejteni, amelynek nem tudtak ellenállni. Ide tartozik pl. Mandela pártja Dél-Afrikában vagy Walesa és a Szolidaritás Lengyelországban, [139] de ide sorolhatjuk a pályafutása elején még bányákat államosító és munkásokat felfegyverző Víctor Paz Estenssoro-t Bolíviában. [140] Természetesen az, hogy megválasztották az adott politikai erőt, még nem jelenti azt, hogy aztán ne alkalmazna terrort, amikor a tömegek tiltakozni kezdenek az őket hátrányosan érintő intézkedések miatt. Még leginkább a volt KGST országok munkásaira volt jellemző, hogy az állami bürokrácia által nem túl hatékonyan menedzselt tervgazdaság problémáit (pl. áruhiány) látva valóban elhitték, hogy a privatizáció és a piaci erők szabadjára engedése növelni fogja az életszínvonalukat és ezért aktívan vagy passzívan, de támogatták a neoliberális lépéseket. Azonban pl. Magyarországról is elmondható, hogy a 1990-es választásokon az emberek többsége nem olyan pártra szavazott, amely propagandáját tekintve kifejezetten neoliberális (az SZDSZ és a Fidesz volt ekkor ilyen). Az országok döntő többségében az emberek többsége elvárta és elvárja, hogy a közösség (jobb híján az állam) ne szolgáltassa ki az egyént a piaci erők szeszélyeinek, hanem nyújtson létbiztonságot számára. Ezért igen ritka, hogy a többség tudatosan támogatja a neoliberalizmust, épp ellenkezőleg, előbb vagy utóbb növekedni szokott az ellenállás vele szemben.

 

Vannak olyanok (pl. Susan George), akik azt hangsúlyozzák, hogy a neoliberalizmus, a neoliberális globalizáció nem a dolgok természetéből következik, hanem egy mesterséges folyamat, amit konkrét emberek kényszerítenek ránk, és ezért más emberek képesek ezt megváltoztatni. A neoliberálisok, pl. a Chicagói fiúk briliáns módon terjesztették az ideológiájukat és ezért tudtak uralkodó irányzattá válni. [141] Ebben persze van igazság, de önmagában ez az idealista magyarázat messze nem elégséges, mint ahogy az remélhetőleg az eddig leírtakból kiderült. A neoliberális ideológiát terjesztő alapítványok és agytrösztök nem a Chicagói egyetem tanáraitól és diákjaitól kapták a dollár-százmilliókat, hanem a globális uralkodó osztálytól, mivel ideológiájuk az ő érdekeiket fejezte ki, illetve az ő tulajdonukban lévő tőke felhalmozásának szükségleteit tükrözte. Az IMF és hasonló intézmények élére is Reagan, Thatcher és hasonló, a burzsoáziát képviselő politikusok nevezték ki a neoliberális vezetőket. Az uralkodó osztály az eddig felsorolt csoportokon és intézményeken kívül számos más módszer (pl. ál-civil mozgalmak létrehozása [142]) és sok más szervezet segítségével vitte keresztül az érdekeit, pl. a Trilaterális Bizottság, [143] a Bilderberg-csoport, [144] vagy az ún. UNICE, [145] amely az utóbbi időben Confederation of European Business (röviden: BUSINESSEUROPE) névvel működik és többek között a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is tagja. [146]

 

A kapitalizmust tehát saját belső dinamikája hajtja a termelés bolygóméretekben való társadalmasítása, ill. a neoliberális globalizáció fokozása felé. A burzsoá osztály tagjai, mint a tőkéjük érdekeinek hordozói cselekszenek, és az osztályok közti (általában véve pedig a különböző érdekcsoportok közti) erőviszonyokon múlik, hogy mennyire sikerül keresztülvinniük az akaratukat. Természetesen a neoliberális tendencia is megszüli a saját ellentendenciáit, a piacvédelmet vagy épp a gondoskodó államot követelő erőket, amelyek ugyan érhetnek el kisebb-nagyobb sikereket, de a kapitalizmus ellentmondásait nem szüntethetik meg. A szociáldemokrata reformizmus lehetőségei a transznacionális monopolkapitalizmus kifejlődésével beszűkültek, és nem valami véletlen folytán, hanem – ahogy az eddigiekben kifejtettük – rengeteg objektív és szubjektív folyamat miatt.

 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert ha egy maroknyi csoport fondorlatos ármánykodásának és világuralmi törekvésének tekintjük a neoliberalizmust, amely az egyébként emberbarát kapitalizmus egy torzulása, akkor abból az következik, hogy csak a neoliberalizmus, ill. a „globalizáció” ellen kell küzdeni, változatlanul hagyva azt a rendszert, ami szükségszerűen kitermeli ezeket a tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy vannak elit csoportok és azok több pénzt és hatalmat szeretnének, de ez a kapitalizmus elválaszthatatlan része, és naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy majd kevésbé mohó és gátlástalan elit csoportok hatalomra jutását elősegítve megszüntethetők az alapvető működési módok. A tőke érdekei általában véve és egyre nyilvánvalóbban szemben állnak az emberiség érdekeivel, ezért értelmetlen arra vágyakozni, hogy a kapitalizmus rossz oldalát eltüntessük és csak a „jó oldala” maradjon meg.


A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője

 

A neoliberális globalizáció által eddig okozott károkról, a rengeteg szenvedésről, a fokozódó környezetpusztításról már igen sokan írtak, többnyire globalizációkritika címszó alatt. Könyvek és cikkek sora taglalja, hogy a neoliberális intézkedések következtében a társadalmat a korábbinál is inkább a verseny és a pénzközpontúság szelleme hatotta át, a munkanélküliség és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, [147] a létbizonytalanság, az elidegenedés fokozódott.

Ebben a tekintetben az antikapitalista gondolkodók többnyire egyetértenek a kapitalizmust elfogadó baloldaliakkal, pl. Pogátsa Zoltánnal:

„A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára.” [148]

A fejletlen országokat nem csak az adósságtörlesztés címén szipolyozták ki és tartották szegénységben. Általánosan is elmondható, hogy a neoliberális globalizációval megnőtt az áthárítási mechanizmusok kiterjedtsége. Az áthárítás itt azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás feszültségei és terhei, a válságok okozta veszteségek többé-kevésbé máshol jelentkeznek, mint ahol keletkeztek, és ahol profitálnak belőlük. [149]


A neoliberális korszak beköszöntével többnyire csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek (főleg akkor, ha a GDP-hez viszonyított arányukat tekintjük). A lakosságnak nyújtott egyre bőkezűbb hitelek ezt 2008-ig kompenzálni tudták és a naiv burzsoá közgazdászoknak úgy tűnt, fenntartható a növekedés. Azonban a lakosság eladósodottságának drasztikus növekedése magában hordta az új válságot. Természetesen van ráció abban, ha a pénzpiaci szabályozás lazítását (pl. a fentebb említett Gramm-Leach-Bliley törvényt) okoljuk a válságért, de a kiterjedt hitelezés nélkül a gazdaság már korábban (feltehetőleg fokozatosabban) lelassult volna a kereslet elégtelensége és a profittal másképp már nem befektethető, túlakkumulált tőke nagy mennyisége miatt. [150]

 

Ezen felül itt csak egy olyan momentumot említünk meg, ami nem túl közismert. Egy Zuberi nevű kutató kimutatta, hogy Kanadában azokban a kórházakban nőtt meg drasztikusan a kórházon belül szerzett fertőzések száma, amelyekben a higiéniáért felelős munkásokat profitorientált vállalkozóknak szervezték ki, akik aztán sokkal rosszabb feltételek mellett alkalmazták a takarító- és egyéb személyzetet. Ily módon tehát csak Kanadában csak ezen okból sok ezer ember halt meg a neoliberalizmus közvetett hatásaitól. [151]

 

A neoliberális ideológia terjesztői arra hivatkoztak, hogy a piaci erők szabadjára engedése gyorsítani fogja a gazdasági növekedést, és ez majd hosszabb távon mindenkinek előnyére szolgál. Az adatok mindkét állítást cáfolják. [152]
A valóság a legegyértelműbben megcáfolta azt a neoliberális tételt, mely szerint a vállalkozóknak, dinamikus ágazatoknak, transznacionális társaságoknak juttatott többletjövedelem […] lecsurog a szegényebbekhez, marginalizáltakhoz, a perifériára szorultakhoz.” [153] [154]

Megjegyezzük, hogy a GDP növekedése egyébként sem feltétlen pozitív a munkásosztály számára, pl. mert jelentős részben a pénzügyi és más, a tényleges jóléthez hozzá nem járuló „szolgáltatások” növekedéséből adódik, [155] nem függetlenül a neoliberális átalakulástól.


A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság óta sokan (még IMF szakemberek is) bírálják, sőt, temetik a neoliberalizmust, mondván, hogy az okozta a válságot, és nyilvánvalóan senki sem kér többet ebből. [156] Azonban sok országban – részben pont a válság miatt - a költségvetési hiány megnőtt, amit alapvetően a neoliberalizmus szellemét követő megszorításokkal próbáltak és próbálnak kezelni. Emellett továbbra is napirenden van a szabadkereskedelmi és befektetési egyezmények megkötése (pl. TTIP, TTP, CETA). Magyarországon pl. Orbán Viktor szónokol arról, hogy „a neoliberalizmus kora lejárt”. [157] Ennek ellenére többen rámutattak már, hogy sok mindenben egyáltalán nem tér el a neoliberális irányvonaltól, lásd pl. a 2011-ben elfogadott Munka Törvénykönyvét, a szabad kereskedelemhez való vonzódást és a társasági adó csökkentését. [158] [159]

Egyáltalán nem újdonság, hogy olyan kormányok hoznak fontos neoliberális intézkedéseket (pl. Svédországban, Németországban vagy Franciaországban), amelyeket egyébként egyáltalán nem tartanak neoliberálisnak. [160]
A wikipedián is arról panaszkodnak a neoliberalizmus szócikk alatt, hogy a neoliberális ideológia hirdetése nem mindig esik egybe a tényleges neoliberális gyakorlattal. [161] Ezért ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy nem az ideológia a lényeg, az csak megfogalmazza, egységes formába önti, igazolja az egyébként is meglévő érdekeket és tendenciákat. Tehát azok, akik szerint a neoliberalizmus csak a múlthoz tartozik, véleményünk szerint vagy nem értik annak lényegét, vagy tudatosan ködösítenek (Orbán Viktorra valószínűleg mind a kettő igaz).

A neoliberalizmus hosszú távú következményeit nehéz felmérni, az ökológia károk pl. megállíthatatlanul növekednek, és ezen folyamatok egy része (pl. globális éghajlatváltozás) egy ponton túl öngerjesztővé válik. [162]

Másfelől a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel. Az 1930-as években a fasiszta Mussolini még törekedhetett autarkiára, vagyis arra, hogy Olaszország önellátó legyen, ne szoruljon rá behozatalra más országokból. Ez a politika már akkor sem volt problémamentes, ma, 2016-ban pedig egyetlen, a gazdaságban járatos ember sem gondolhat komolyan rá. Egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a történelemben, ahogy egyes nacionalisták szeretnék. A másik lehetőség egy nemzetközi világállam létrehozása lenne, amely azt jelentené, hogy világméretekben ismétlődne meg az állammonopolista, keynesi kapitalizmus. Ez azonban nem kivitelezhető az erős gazdasági ellenérdekek miatt, amelyek lehetetlenné tesznek egy ilyen kompromisszum-sorozatot, nem is beszélve a nacionalista érzelmekről. Még az is kérdés, hogy az EU-t egyben tudják-e tartani az ebben érdekeltek (ezen sorok írásának idején épp az angolok bennmaradása kérdéses).

Az egyre gyorsabban termelődő problémák gyökerét csak úgy lehet kihúzni, ha a termelőeszközöket és a termékeket is társadalmasítjuk, azaz megszüntetve meghaladjuk a kapitalizmust. A neoliberalizmus, bár szubjektíve ezt hátráltatja (pl. a munkásmozgalom szétzilálásában, az individualista értékrend terjedésében játszott szerepével), mégis, objektíve közelebb vitt hozzá a nacionalista, bezárkózó „alternatív kapitalizmusok” ellehetetlenítésével. [163]

A pénzügyi globalizáció (pénzpiacok liberalizálása, spekuláció elburjánzása) a termelés globalizációjával ellentétben nem jár ilyen hatással. A tőke átcsoportosítása a pénzügyi szférába fékezi a termelés növekedését, [164] és a technológia fejlődését is. De a tőzsdék és általában a pénzügyi élet összefonódása lehet az a tényező, amely jó esetben biztosíthatja a következő világforradalmi hullám szinkronicitását, vagyis hogyha a kapitalizmus egy-két fontos centrum-országában kirobban egy forradalom, akkor az automatikusan más országok gazdaságának összeomlását vonja maga után, és ezzel az ottani proletárok azonnali cselekvését kényszeríti ki. Hogy milyen irányba fognak cselekedni, az egy kicsit rajtunk is múlik.


(Megjegyzés: a cikk első verziójára a Részeg Hajó című újságtól egy alapos kritika érkezett. Jórészt ennek alapján fejlesztettük a cikket. Ha valaki az eredeti verzióra kíváncsi, emailben el tudjuk neki küldeni.)



[1] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  201.o.

[2] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 55. o., 6. lábjegyzet.

[3] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 94. o., 6. lábjegyzet

[4] Noam Chomsky - Anti-politics: Hating Government, Ignoring Private Power

https://www.youtube.com/watch?v=5-TydNlj7d0

[11] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 32. o.

[13] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 24. o.

[15] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 98. o.

[17] Friedman aztán több dologban is szembefordult az osztrák iskolával, pl. hamisnak tartotta a válság-elméletüket. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[18] Kean Birch: We Have Never Been Neoliberal: A Manifesto for a Doomed Youth

[24] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 165.o.

[27] Lásd Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvét és a Szigeti Péter által a könyvről írottakat

[29] Az osztrák iskola egyik megalapozója, Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmus erényeiről:
https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[35] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 364.o.

[36] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 197.o.

[38] Philip A. Klein: Economics Confronts the Economy, 2006., 68. o.

[41] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 161. o.

[48] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[54] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., V-VII. rész.

[56] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 161. o.

[59] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677-678.o.

[60] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 286o

[62] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 7. fejezet

[63] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 86. o.

[64] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 36. o.

[67] Göncöl György: Marxizmus és változó világ, Kossuth, 1982, 146.o.

[68] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 230.o.

[73] M. Ayhan Kose: Collapse and Revival, 45.o.

[74] Rober Went: Globalizáció, Perfekt kiadó, 2002

[75] Artner Annamária: Válságtól válságig – A globális tőkerendszer mechanizmusai, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013., 72. o.

[76] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 97. o.

[77] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 58. o.

[78] Ifj. Marosán György hozzászólása, in: A 80-as évek kapitalizmusa, Kossuth, 1985.299. o.

[79] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677.o.

[80] Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, Kossuth, 1967, 20. o.

[82] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 59. o.

[83] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 53-54. o.

[84] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 85. és 94. o.

[85] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 28. o.

[86] „the class war will find me on the side of the educated bourgeoisie.” https://en.wikiquote.org/wiki/John_Maynard_Keynes#Quotes_about_Keynes

[87] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 52. o.

[90] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 150. o.

[91] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 724-738.o.

[93] Robert Pirolli: Infláció az állammonopolista kapitalizmus korában. In: Állammonopolista kapitalizmus, Kossuth, 1970., 159-160.o.

[95] Baran, Sweezy, Monopoly Capital, Monthly Review Press, 1966, 87. o. https://books.google.hu/books?id=k-3TT8fCruAC

[98] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[99] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 58.o.

[100] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[101] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 39. o.

[102] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 1218.o.

[103] NeoLiberal Scotland: Class and Society in a Stateless Nation (Google eBook), 19. o.

[104] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 60. o.

[105] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 158.-159. o.

[106] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 288. o

[107] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 153.o.

[108] B. Komzin: A transznacionális vállalatok és a tőkés gazdaság, in: Gazdasági válság a tőkés világban, Kossuth, 1976

[109] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 43. o.

[110] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 430.o.

[115] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  49-50.o.

[119] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 370. o.

[120] Farkas Péter: Rendszerszemléletű elmaradottságelmélet, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013. 66. o.

[121] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[122] Lásd pl: Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyvét: A globalizáció csapdája, Perfekt Zrt., 1998,

[123] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 120. o.

[124] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 56-57. o.

[125] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 72. o.

[127] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 222-223o

[128] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 107. o.

[129] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 33. o.

[136] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 238. o.

[137] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 57. o.

[138] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 62. o.

[139] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 9. és 10. fejezet

[142] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 2. fejezet

[143] Stephen Gill: American Hegemony and the Trilateral Commission, 97-100.o.

https://books.google.hu/books/about/American_Hegemony_and_the_Trilateral_Com.html?id=d-szAAAAIAAJ&hl=en

[144] David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996., 166. o.

[147] http://www.oecd.org/social/OECD2014-FocusOnTopIncomes.pdf

[149] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 98. o.

[150] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 110-111. o.

[153] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 71. o.

[163] Lásd pl. Engels: Anti-Dühring, Elméleti kérdések. Weben olvasható itt: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[164] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 105. o.