MAHNOVSCSINA: Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom
1917 és 1922 között

3. Ki volt Mahno?


Nyesztor Ivanovics Mahno szegényparaszti család fiaként született 1889. október 27-én Guljajpoljéban. Apja korán meghalt, és Nyesztor négy kiskorú testvérével együtt anyjára maradt. Hét éves volt, amikor mint pásztor dolgozni kezdett, később pedig napszámosnak szegődött el ukrán és német földbirtokosokhoz. Érdeklődő gyerek volt, aki önként eljárt a környék egyetlen iskolájába. Napszámosként gyakran saját bőrén tapasztalta azt, hogy munkaadói számára ő és társai nem emberi lények, pusztán jó hasznot hozó igás állatok. Hamar meggyűlölte a gazdagokat.

Tizenhat éves koráig nem került kapcsolatba a politikai élettel. Társadalmi és forradalmi elképzelései spontán módon fejlődtek, csupán a hozzá hasonló parasztok és proletárok szűk köreiben. 1905-ben az oroszországi forradalom kitörése kiszabadítja elszigetelt életéből. 17 éves volt ekkor, telve forradalmi lelkesedéssel, bármely tettre készen a munkások felszabadításának érdekében. Miután megismerkedett a guljajpoljei politikai szervezetekkel, a kropotkini vonalat követő anarcho-kommunistáknál kötött ki. A forradalom leverése után is aktív anarchista militáns maradt, szervezkedett a gyárban, ahol öntőként dolgozott, és részt vett számos, a cári hatóságok és a gazdagok elleni direkt akcióban. 1908-ban egy merénylet miatt (valójában többet is elkövetett) kötél általi halálra ítélték, amit fiatal korára való tekintettel életfogytiglani börtönbüntetésre változtattak.

A hírhedt moszkvai Butirki-börtönbe került, amely forradalmárok nemzedékeinek süllyesztője, ugyanakkor iskolája is volt a cári időkben (majd később, a bolsevikok alatt is). Itt rengeteg anarchistával, eszerrel, szocialistával ismerkedett meg. Összebarátkozott a szintén itt ülő anarchista Pjotr Arsinovval, aki segítette őt "műveltségének" hiányosságait kipótolni. A börtönben Mahno foglalkozott orosz nyelvtannal, irodalommal, matematikával és közgazdaságtannal, de mindenekelőtt végeérhetetlen politikai vitákat folytatott elvtársaival az anarchista cselekvésről és az oroszországi forradalom lehetőségéről. Hasonlóan számos más olyan forradalmárhoz, akik a legalsó rétegekből származtak, Mahno is "népi egyetemként" használta fel börtönéveit. Későbbi forradalmi cselekedeteiben nagy szüksége volt az ott megszerzett politikai tudására.

Mahno már büntetésének kezdetétől rossz viszonyba került a börtönhatóságokkal. Mivel újra és újra szembeszegült a börtön rendjével, rossz magaviselete miatt súlyosbításként állandóan láb- és kézbilincseket kellett viselnie. A börtön nyirkos kazamatáiban töltött hosszú szigorított fogdabüntetései alatt tüdőbajt szerzett, amit soha többé nem tudott kiheverni, és később halálát is ez okozta.

1917. március 2-án a felkelő munkások megnyitották a Butirki kapuját. Mahno azonnal Guljajpoljéba sietett. Az ottani parasztok hősként fogadták, hiszen ő volt az egyetlen politikai fogoly, aki a városból származott, és mindenki tudta róla, hogy már akkor is forradalmár volt, amikor ez még nem volt divat. Visszatérése után azonnal hozzálátott a forradalmi munkához, legelőszőr városa és a környék parasztjait szervezte meg. Létrehozta a "Béresek Szakszervezeti Szövetségét", egy munkáskommunát és a helyi parasztok szovjetjét. Akkoriban a parasztok egyesítésének és egy erős szövetségbe való megszervezésének a gondolata foglalkoztatta, hogy képesek legyenek egyszer s mindenkorra elűzni a földesurakat és a politikai vezetőket, hogy a saját kezükbe vehessék az életük irányítását. Ebből a célból állt a parasztok szerveződésének élére, egyrészt, mint propagandista, másrészt, mint a tettek embere.

1917 októberében a parasztszovjet elnöke volt, hasonló funkciót töltött be a fém- és fafeldolgozó munkások szakszervezeti szövetségének központi bizottságában és a guljajpoljei járás paraszt- és munkástanácsában. Ezeket a "címeket" azonban igazi anarchista módjára nem mint hatalmat, hanem mint felelősséget viselte. Persze az akkori szakszervezetek elnökeként nem úgy kell őt elképzelnünk, mint a mai dagadt szakszervezeti funkcionáriusokat.1 Címe elsősorban annyit jelentett, hogy ő látta át legjobban az ügyeket, tudott írni-olvasni, és mindenki meg volt győződve forradalmi céljairól. Megbíztak benne, hiszen elnökként neki kellett végeznie az összes ügyes-bajos szervezési munkát.

A szegényparasztok és a napszámosok erejére támaszkodva földfoglalást hajtott végre 1917 augusztusában. Összehívta a terület összes földbirtokosát, átadatta velük a földjeikre és épületeikre vonatkozó minden dokumentumukat. Minden vagyontárgyat gondosan listába vett, és azután jelentést tett először a helyi szovjet ülésén, majd a körzet szovjetjeinek a kongresszusán, végül a szovjetek regionális kongresszusán. A föld használatának a kérdésében egyenlővé tette a földbirtokosokat és a kulákokat a szegény dolgozó béresekkel. Mahno javaslatára a kongresszus úgy döntött, hogy földbirtokosok és a kulákok pontosan ugyanannyi földet és szerszámot tarthatnak meg, amennyit az egyes szegény parasztoknak és nincsteleneknek kiosztottak. A kiosztott földeken megszerveződött az agrárproletárok kommunája. A példa ragadós volt, és a környéken számos követőre talált. Jekatyerinoszláv, Tavride, Poltava, Harkov kormányzóságokban, valamint egyéb helyeken számos parasztkongresszus követte a guljajpoljei példát. Ekkoriban lett Mahno a térség parasztmozgalmának vezéralakja, annak a mozgalomnak, amely elvette a nagybirtokosok földjét és javait; és ha a nagybirtokosok nem álltak kötélnek, akkor gyakran lógtak róla: az ellenszegülőket szükség esetén kivégezték. Így vált Mahno a gazdag helyi burzsoázia legrettegettebb ellenségévé.

A német és osztrák-magyar megszállás alatt a guljajpoljei Forradalmi Bizottság egy - a felkelő parasztokból és munkásokból álló - szabadcsapat szervezésével bízta meg, amelynek az volt a feladata, hogy a megszállók és a Központi Rada (Ukrajna legfelsőbb kormánya) ellen harcoljon. Ezt rövid idő alatt sikerült megszerveznie, és jókora lovascsapatát a német csapatoktól rabolt felszereléssel fegyverezte fel. Azonban a túlerő visszaszorította Taganrogig és Rosztovig, csapatainak egy része az ellenség kezébe került. Mahno újabb harcosokat toborzott, és Taganrogba regionális anarchista konferenciát hívott össze az ukrajnai partizánháború megvitatásának céljából. Ez a terület és ez a lovascsapat lett a mahnovscsina magja, és itt mutatkozott meg először Mahno átlagon felüli katonai-stratégiai tehetsége és szervezőkészsége.

1918 júniusában Mahno Moszkvába utazott, és konstatálta, hogy az anarchista mozgalmat a bolsevik vezetés már jórészt szétzilálta és fél-illegalitásba kényszerítette. Az orosz anarchisták túl gyengék voltak ahhoz, hogy a mahnovscsinának bármilyen hathatós támogatást nyújtsanak. És persze számos íróasztal-anarchista (sok individualista tökfej) nem is igazán bízott meg az ukrán elvtársban, nem tartották igazi anarchistának, nem vették komolyan. Mahno, aki részt vett a moszkvai regionális anarchista konferencián, elégedetlenül távozott: "Mozgalmunkat még mindig tisztán filozófiai alapelvek irányítják a néptömegekhez való viszony kialakításában és mindennapos harci gyakorlatában. Ezért az állami szocializmus eszméjével szembeni minden fölénye ellenére az anarchista eszme nem elég erős, hogy meggyőzze a dolgozó tömegeket: ha támogatják, ha követik, eljutnak az egyéni és társadalmi élet szervezésének szabadabb, boldogabb, felsőbbrendű formáihoz." Általában a moszkvai anarchisták közül szinte senki sem fogta fel az igazi fontosságát és mértékét annak, ami Ukrajnában elkezdődött. A kevés kivétel közé tartozott Volin, a fiatal anarcho-szindikalista, aki később csatlakozott is a mahnovscsinához, és annak történetírójává lett. Ekkor találkozik Mahno Kropotkinnal is, a híres anarcho-kommunista militánssal,2 akit többé-kevésbé még a bolsevikok is tiszteltek (Moszkvában utcát neveztek el róla). A találkozásra később így emlékezett vissza: "Olyan kedvesen fogadott, ahogyan még senki. Sokáig beszélgettünk az ukrajnai parasztokról. (...) Amikor tanácsot kértem tőle azzal kapcsolatban, hogy át akarok jutni Ukrajnába a parasztok között végzett forradalmi tevékenység végzésére, kategorikusan megtagadta, hogy tanácsot adjon. Ez a kérdés az ön életére, elvtárs, nagy veszélyt jelent, és más nem döntheti el. Csak búcsúzáskor tette hozzá: Jusson eszébe, kedves elvtárs, hogy a harc nem tűri az érzelmeskedést. Az önfeláldozás, az akarat és lelkierő mindent legyőz a kitűzött célhoz vezető úton." Látható, mennyire képtelen volt Kropotkin bármiféle felelősséget vállalni a forradalmi mozgalom vezetésében. Semmitmondó tanácsait is óvatosan osztogatta. Ebből az irányból Mahno nem számíthatott semmiféle segítségre.

Találkozott Leninnel is. Nehéz megítélni, hogy Leninnek mik voltak a tervei a fiatal anarchistával, de a legvalószínűbb, hogy ekkor még őszintén támogatta az ukrajnai mozgalmat a hetmannal és a megszállókkal szemben. Ugyanakkor Lenin, aki mindig igyekezett precíz és naprakész információkat kapni, kíváncsi volt az ukrán helyzetre - Mahno elmondásában. Ráadásul volt ekkor a bolsevikoknak elég bajuk, nem értek rá Ukrajnával is foglalkozni: ez csak később került napirendre. A találkozót Jakov Szverdlov szervezte, aki akkor a párt Végrehajtó Bizottságának elnökeként tevékenykedett, és meglátta Mahnóban az ukrajnai helyzet kulcsfiguráját, akit mindenképpen be kell mutatni Leninnek. A kétórás beszélgetésre, amin Szverdlov is jelen volt, Mahno később, már Franciaországi száműzetése idején így emlékezett vissza.

"(...) ismét a Kremlben voltam, a Munkás- Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága elnökénél, Szverdlov elvtársnál. Szverdlov bevezetett Leninhez, aki atyáskodva egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal könnyedén megérintette a vállamat és leültetett. Megkérte Szverdlovot is, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy titkár- vagy írnokféle emberhez fordult.

- Kérem, ezt két órára fejezze be! - mondta, és csak azután ült le, és kezdett kérdezősködni: H onnan jöttem? Hogyan fogadták az ottani parasztok a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót? Hogy reagáltak a jelszót ellenzők tevékenységére általában, és különösen az Ukrán Központi Radában? Szembeszálltak-e a parasztok a német és osztrák-magyar hadsereg ellenforradalmi támadásával?3 Mi az oka annak, hogy a parasztmegmozdulások nem alakultak át általános felkeléssé és nem egyesültek a közös forradalmi vívmányainkat olyan hősiesen védelmező vörösgárdista osztagokkal?

Valamennyi kérdésre röviden feleltem. Lenin a szervező és irányító emberekre jellemző módon úgy tette fel a kérdéseit, hogy a lehető legrészletesebben válaszoljak rájuk. Így például háromszor is visszatért arra a kérdésre, hogy a mi vidékünk parasztsága hogyan fogadta a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszót, és minden alkalommal elcsodálkozott a válaszomon. Azt feleltem, hogy a parasztok ezt a maguk módján értelmezik: a helyi szovjetek hatalma szerintük azt jelenti, hogy a hatalomnak mindenben a dolgozók akaratát, törekvéseit kell kifejeznie; hogy a falusi, járási és kerületi Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei se nem többek, se nem kevesebbek, mint a forradalmi egyesülés és a gazdasági önigazgatás egységei a dolgozóknak a burzsoáziával és talpnyalóival, a jobboldali szocialistákkal és szövetségesekkel, vívott harcában.

- Ön úgy véli, hogy a "minden hatalmat a helyi szovjeteknek" jelszavunkat a parasztság helyesen értelmezi így? - kérdezte Lenin.

- Igen - feleltem.

- Ebben az esetben az önök vidékén a parasztok anarchizmussal vannak megfertőzve.

- És ez talán baj? - kérdeztem.

- Ezt nem akarom mondani. Ellenkezőleg, ez örvendetes lenne, mivel meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött.

- Számomra ez hízelgő - mondtam, mosolyomat elfojtva.

- Nem, nem, én komolyan gondolom, hogy ez a jelenség a parasztság körében meggyorsítaná a kommunizmus győzelmét a kapitalizmus fölött - ismételte meg Lenin, majd hozzátette: - De az a véleményem, hogy ez nem természetes jelenség, anarchista agitátorok terjesztik, és lehet, hogy gyorsan ki is merül az egész. Sőt, feltételezem, hogy ez a hangulat, mivel szervezetlen és a diadalmaskodó ellenforradalomtól súlyos veszteségeket szenvedett, már most túlélte magát. Azt mondtam Leninnek, hogy egy vezér nem lehet pesszimista és szkeptikus. Szverdlov félbeszakított:

- Ön szerint tehát ezt az anarchizmust tovább kell terjeszteni a parasztság körében?

- Ó, az önök pártja nem fogja tovább terjeszteni - feleltem.

- De miért kellene terjeszteni? - vette át a szót Lenin - Azért, hogy szétforgácsoljuk a proletariátus forradalmi erejét, hogy utat engedjünk az ellenforradalom kifejlődésének, és végül vérpadra vezessük az egész proletariátust?

Nem tudtam türtőztetni magam, és ingerülten megjegyeztem, hogy az anarchizmus és az anarchisták nem törekszenek ellenforradalomra, és a proletariátust sem vezetik ebbe az irányba.

- Én talán ezt mondtam? - kérdezte Lenin, és kifejtette: azt akarta az előbb mondani, hogy mivel az anarchisták nem rendelkeznek saját, komoly tömegszervezettel, nem képesek a proletariátust és a nincstelen parasztságot szervezni, ebből következően nem tudják őket mozgósítani az eddig kiharcolt és mindnyájunknak drága vívmányok megvédésére.

Ezután áttértünk a többi kérdésre. Az egyiknél, amikor a "vörösgárdisták forradalmi bátorságáról" esett szó, amellyel a forradalom eredményeit védelmezték, Lenin arra kért, hogy erről részletesebben beszéljek. Ez a kérdés láthatóan nyugtalanította. Emlékszem, olyan belső nyugtalansággal figyelte szavaimat, amilyenre csak az az ember képes, akinek egész életét áthatja a gyűlölt rend legyőzéséért folytatott szenvedélyes harc.

- 1917 decemberében és 1918 elején részt vettem néhány, a német frontról visszatért kozák katonavonat lefegyverzésében, és volt alkalmam megismerkedni a vörösgárdista csapatok és egységek, különösen parancsnokaik "forradalmi bátorságával". Nekem úgy tűnik, hogy önnek, Lenin elvtárs másod- vagy harmadkézből kapott értesülései vannak erről, és ezért felnagyítja ezt a dolgot.

- Hogyan? Ön szerint nem így van? - kérdezte Lenin.

- Volt forradalmi és hősies bátorság a vöröskatonák között, de korántsem akkora, ahogy azt Ön elképzeli. Voltak a Központi Rada hajdamákjai, de különösen a német csapatok ellen vívott harcnak olyan pillanatai, amikor a forradalmiság és bátorság elhalványult, és maguk a vöröskatonák és parancsnokaik is jelentéktelennek mutatkoztak. Igaz, ez sok esetben szerintem azzal magyarázható, hogy a vörösgárdista csapatokat sebtében szervezték meg, és az ellenséggel szemben olyan harcmodort alkalmaztak, amely nem hasonlított sem a partizánharchoz, sem a frontharchoz. Ön előtt nyílván jól ismert, hogy a vörösgárdista egységek a vasútvonalak mentén intéztek támadást az ellenség ellen. A vasúttól 10-15 versztára lévő terület üresen maradt; itt lehettek a forradalom támogatói, de lehettek az ellenforradalmárok is. És az esetek többségében éppen ettől függött a támadás sikere. A vörös csapatok csak a vasúti csomópontokhoz, vagy a vasút által érintett városokhoz, falvakhoz vezető úton állították fel a frontot. A hátország helyzete, az ostromlott helység környéke azonban tisztázatlan volt. Ez pedig gyengítette a támadó hadműveletet. Ezért aztán a vörös csapatoknak nem volt érkezésük az egész terület lakosságához felhívást intézni, mert az ellenforradalmi erők máris támadásba mentek át, gyakran 10-20 versztányira visszaszorították a vörösöket, és megint csak a vasútvonalakhoz, a szerelvényekbe kényszerítették őket. Így a falubeliek nem is látták őket, és ezért nem is tudták őket támogatni.

- Na és mit csinálnak a forradalom propagandistái a falvakban? Talán nem képesek felkészíteni a falusi proletariátust arra, hogy a mellettük elvonuló vörös csapatok sorait új, friss harcosokkal töltsék fel, vagy hogy újabb önkéntes vörösgárdista osztagokat alakítsanak, és szembeforduljanak az ellenforradalommal? - kérdezte idegesen Lenin.

- Nem kell túlzásba esni. A falvakban nagyon kevés a propagandista, és ők is magukra vannak hagyva! Ugyanakkor pedig naponta százával érkeznek a forradalom titkos ellenségei. A legtöbb helyen és az esetek többségében nem a forradalmi propagandistáktól kell várni, hogy új, forradalmi erőket szervezzenek a falvakban és az ellenforradalom ellen vigyék őket. Hiszen a mai idők - tettem hozzá befejezésül - határozott cselekvést követelnek minden forradalmártól az élet minden területén, így a dolgozók harcában is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk - különösen nálunk, Ukrajnában -, ez azt jelenti, hogy lehetővé tesszük az ellenforradalmár hetmanok számára, hogy szabadon kiépíthessék és megszilárdíthassák saját hatalmukat.

Szverdlov hol rám, hol Leninre nézve leplezetlen lelkesedéssel mosolygott. Lenin ujjait összefűzve, lehajtott fejjel gondolkodott. Majd kiegyenesedett, és hozzám fordult:

- Mindez, amit most Ön itt elmondott, rendkívül sajátos.

Szverdlovra nézett, és hozzátette:

- A vörösgárdista egységeknek a Vörös Hadseregben történő újjászervezésével azon a helyes úton járunk, amely a munkásságnak a burzsoázia felett aratott végső győzelméhez vezet el.

- Igen, igen - helyeselt azonnal Szverdlov.

- Mivel kíván foglalkozni Moszkvában? - kérdezte tőlem Lenin. Azt feleltem, hogy nem maradok sokáig, a taganrogi felkelő konferencia határozata alapján július első napjaiban már Ukrajnában kell lennem.

- Illegálisan?

- Igen.

- Az anarchisták mindig készek az önfeláldozásra, a különféle áldozatokra - mondta Lenin Szverdlovnak -, de ezek a rövidlátó fanatikusok elszalasztják a jelent a távoli jövő kedvéért.

Arra kért, hogy ezt ne vegyem magamra, és még hozzátette:

- Önt, elvtárs, realistának, forrongó napjaink emberének tartom. Ha az oroszországi anarcho-kommunisták csak egyharmada ilyen lenne, akkor mi, kommunisták készek lennénk velük együtt haladni, és együtt dolgozni a szabad termelői szövetkezetek megvalósításáért.

Éreztem, hogy kezdek tisztelettel tekinteni Leninre, akit korábban a Moszkvában és más városokban működő anarchista szervezetek szétverésében a legfőbb bűnösnek tartottam. Lelkem mélyén szégyelltem magam, és a megfelelő választ kerestem. Egy szuszra szakadt ki belőlem:

- Az anarcho-kommunisták mindnyájan nagyra értékelik a forradalmat és eredményeit; ez pedig azt bizonyítja, hogy ebből a szempontból valamennyien egyformák.

- No, ezt nekünk ne mondja - nevetett Lenin. Ismerünk mi olyan anarchistákat, akik nem rosszabbak, mint ön. Többségük nagyon keveset, vagy egyáltalán nem törődik a jelennel. A jelen pedig olyan komoly dolog, hogy nem foglalkozni vele és nem határozni meg a hozzá való viszonyunkat, a forradalmár számára több, mint szégyenletes. Az anarchisták többsége a jövőről ábrándozik és ír, a jelent nem érti meg. Ez választ el bennünket, kommunistákat tőlük.

Az utolsó mondatnál Lenin felállt, és a szobában fel-le járkálva még hozzátette:

- Igen, igen, az anarchisták erős oldala a jövőről alkotott képzelgés; ugyanakkor a jelenben talajtalanok, szánalmasak, kizárólag azért, mert tartalmatlan fanatizmusuk bűvkörében élve nincs reális kapcsolatuk ezzel a jövővel.

Szverdlov elmosolyodott, és hozzám fordult:

- Ezt nem tagadhatja, Vlagyimir Iljics megjegyzése teljesen igaz.

- Érzékelték-e egyáltalán valamikor is az anarchisták a jelenben való talajtalanságukat? Erre soha nem gondolnak - fűzte hozzá Lenin.

Mindenesetre azt válaszoltam, hogy én csak egy félanalfabéta paraszt vagyok, és Lenin elvtársnak az anarchistákkal kapcsolatos imént kifejtett bonyolult gondolataival nem tudok vitatkozni.

- De az a véleményem, hogy az ön álláspontja, Lenin elvtárs, miszerint az anarchisták nem értik meg a "jelent" és nincsenek vele reális kapcsolatban, alapjában téves. Az anarcho-kommunisták Ukrajnában (vagy ahogy önök, bolsevik-kommunisták nevezik: Oroszország déli részében) már éppen elég tanújelét adták annak, hogy mennyire kötődnek a jelenhez. A forradalmi ukrán falunak az Ukrán Központi Rada ellen vívott harca az anarcho-kommunisták és részben az eszerek (akiket, igaz, egészen másfajta célok vezettek a Rada ellen, mint minket) eszmei irányítása alatt folyt. A maguk bolsevikjei közül szinte egyet sem találunk a falvakban, vagy ha mégis, a befolyásuk jelentéktelen. Hiszen az Ukrajnában megalakult mezőgazdasági kommunák és ártyelek szinte kivétel nélkül az anarcho-kommunisták kezdeményezésére szerveződtek. Ukrajna dolgozó népének a belső fegyveres ellenforradalom és a német-osztrák-magyar expedíciós csapatok által képviselt külső ellenforradalom elleni harca kizárólag az anarcho-kommunisták eszmei és szervezeti irányítása alatt vette kezdetét. Kétségtelen, az önök pártérdekei nem teszik lehetővé ennek elismerését, de ezek megcáfolhatatlan tények. Úgy gondolom, önök jól ismerik az ukrajnai forradalmi csapatok számát és harckészségét. Bizonyára nem véletlenül hangsúlyozzák azt a forradalmi bátorságot, amellyel ezek a csapatok olyan hősiesen védelmezik a mi közös vívmányainkat. Ezeknek több, mint a fele anarchista zászlók alatt harcolt. Hiszen ezeknek a csapatoknak a parancsnokai - Mokrouszov, M. Nyikiforova, Cserednyak, Garin, Csernyak, Lunyev és még sokáig sorolhatnám - mind anarcho-kommunisták. És még magamról, és arról a csapatról nem is beszéltem, amelyikhez tartozom. Vagy azokról, a forradalmi rajokról és szabadcsapatokról, amelyeket mi szerveztünk meg, és amelyek bizonyára nem ismeretlenek az önök legfelső vörösgárdista parancsnoksága előtt sem. Mindez elég meggyőzően bizonyítja azt, hogy mennyire téves az állítása, Lenin elvtárs, hogy mi, anarcho-kommunisták gyengék és szánalomra méltók vagyunk a "jelenben", a "jövőről" pedig sokat szeretünk fantáziálni. Amit az előbb elmondtam, az kétségtelenül igaz, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, mint az ön végkövetkeztetése. Mindenki előtt világossá teszi, hogy mi anarcho-kommunisták minden idegszálunkkal a jelenhez kötődünk, benne dolgozunk, és éppen ezért a jelenben keressük a jövő felé vezető utat, amellyel igaz, komolyan foglalkozunk.

Lenin tanácstalanul széttárta a karját:

- Lehet, hogy tévedek...

- Igen, igen, ön, Lenin elvtárs, kegyetlenül elítél bennünket, anarcho-kommunistákat, csupán azért - én legalábbis így gondolom -, mert rosszul tájékoztatták az ukrajnai eseményekről és a mi ezekben játszott szerepünkről.

- Lehetséges. Én ezt nem tagadom. Mindenki tévedhet, különösen olyan helyzetben, mint amilyenben jelenleg mi vagyunk - erősítette meg Lenin. Látta, hogy eléggé felizgattam magam, ezért megpróbált atyáskodva megnyugtatni, és mesterien másra terelte a szót."

Lenin és Mahno ebben a beszélgetésben egyetértett abban, hogy a jövő fogja megmutatni, melyik forradalmi koncepció a hatékonyabb. Mahno meg volt győződve róla a Leninnel folytatott szinte elvtársias beszélgetés után, hogy a bolsevikokkal való békés versenyben fog majd kiderülni: melyik eszme az életképesebb. A valóság azonban, mint azt a "Vörös Hadseregnek" a mahnovisták elleni brutális és alattomos támadásai nemsokára ékesen bizonyították, nem volt ilyen idilli. Persze tegyük hozzá, hogy a bolsevik párt történetében nem ritka ez a fajta "altató" taktika. És nem Mahno volt az egyetlen, aki felült neki.

Mahno egy koffernyi illegális propagandaanyaggal tért vissza - a bolsevikok segítségével - Ukrajnába. Hajszálon múlott, hogy utazása közben nem lőtték le a németek. Guljajpoljében rettenetes hír várta: a megszállók az ő híre miatt agyonlőtték teljesen rokkant bátyját, és házát felgyújtották. Ekkor kezdődött meg hároméves elkeseredett harca a bel- és külföldi ellenforradalmi csapatok ellen. Ebben a harcban mutatkozott meg igazán Mahno szerepe: egyrészről a gerilla-taktika virtuóza, aki mindig más módon okoz vészes meglepetést az ellenségnek, másrészt a forradalmár szervező, a kommunista társadalom kísérleti laboratóriumának munkása. Inkább érzelmileg volt forradalmár, nem volt kimagasló teoretikus.4 A gyakorlatban azonban osztályöntudatára (na meg osztálygyűlöletére) hallgatva többnyire helytálló döntéseket hozott. Szemben azzal a mocskos rágalomhadjárattal, amit a sztálinista és nyugati történetírás összehordott róla, hogy rablóvezér image-ét megteremtsék, viszonylag "szerény", bár semmiképpen sem aszketikus életet élt. Néha napokat töltött nyeregben, és 20 órákat dolgozott: mint bárki más a mahnovscsina harcosai közül. Felrúgta ugyanakkor a polgári viselkedés normáit: propagálta és gyakorolta a szabad szerelmet. Ezt persze aztán minden ellensége, mindenekelőtt a bolsevikok állandóan a szemére hányták. Mahno nem is lehetett rendes forradalmár, hiszen "kicsapongó életet élt". A kor bolsevik ideálja ugyanis a rettenthetetlen forradalmár volt, aki példás házasságban él kissé ugyan ostobácska, de lelkes feleségével. A példát talán éppen Lenin és Krupszkaja kapcsolata szolgáltatta? Persze nem erről van szó. A bolsevik prüdéria jól megmutatta, hogy a bolsevik forradalmiság alapvetően polgári pályákon mozgott, és evvel a szinte biedermeier családideállal is elsősorban az elnyomott - és mégsem olyan nagyon "buta" - bolsevik nők (mindenekelőtt Kollontáj vagy éppen Krupszkaja, de másrészről pl. Luxemburg és Zetkin is) próbáltak meg szakítani, nem a férfiak.5

Más források arról számoltak be, hogy Mahno alkoholista volt. Bár ezt több kortársa cáfolja, de maga Mahno valóban panaszolja azt, hogy voltak időszakok amikor sokat ivott. Mindig próbált azonban ez ellen harcolni magában, többé-kevésbé eredményesen (később az emigrációban alkoholizmusa elhatalmasodott rajta). Ennek a brosúrának persze nem az a szerepe, hogy kiderítse, ivott-e Mahno, vagy sem. Ez teljesen érdektelen, és aki makulátlan hősöket akar hús-vér emberek helyett, az olvassa a bolsevik történészek Leninről és Sztálinról szóló ódáit (erről szegény Lenin nem tehet), vagy a Szentek Életét... Az a tény, hogy Mahno gyakran nézett a pohár fenekére, semmivel sem teszi őt kevésbé fontos harcossá. Alkoholizmusának boncolgatása rokon azokkal a felháborodott kommentárokkal, amelyek a forradalmi fosztogatásokról, az italraktárak feltöréséről stb. számolnak be. A forradalom azonban nem babazsúr, hanem "az elnyomottak fesztiválja", akik a tulajdont tagadva eksztatikusan adják meg maguknak azt, amiről addig csak álmodozhattak. Nem az alkoholizmust dicsőítjük itt, ami csak egy a burzsoázia által nyújtott lehetőségekből az "élet" (mármint amit ők annak neveznek) elviselésére. Inkább az aszketizmussal szállunk szembe, amely nem más, mint a valódi emberi élet minden lehetőségének idealista tagadása. Történetünk szempontjából pedig különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy bár kulcsszerepet játszott az eseményekben, de számtalan ismeretlen nevű proletár éppen olyan önfeláldozóan harcolt a forradalomért, mint Nyesztor Mahno. És sokan közülük nyilván ittak is...

A mahnovisták nyitottak voltak minden új kezdeményezésre, ami a proletárok felől érkezett, hiszen ők maguk voltak a forradalmi proletariátus. Tökéletesen megtestesítették a harcra kelt proletariátust, amely forradalmi diktatúrát gyakorol az ellenforradalom felett. Nem akartak államot, irányítást, hatalmat: az ellenség elpusztítását akarták, a kizsákmányolás lerombolását. Mahno többször hangoztatta, hogy ők nem akarják a régi hatalmat újjal felváltani, ami parancsol és tanácsokat oszt majd a tömegeknek. A mahnovisták célja a forradalom kiterjesztése volt, és a forradalmi diktatúra törvényszerűségeinek mind ők, mind maga Mahno maradéktalanul alávetették magukat.

Mahno többször súlyosan megsérült a harcok során, tífuszt is kapott. Több merényletet kíséreltek meg ellene. A harc közben ő, az egykori analfabéta autodidakta sohasem felejtkezett el a "műveltség", a forradalmi tudás fontosságáról. A mahnovscsina iskolái, melyek párjukat ritkították, az antiautoriter pedagógia tolsztoji-ferreri vonalát követték és - ami fontos - militarizálták.

Mahno ott volt mindenütt, és nem volt ott sehol sem. Hol itt, hol ott bukkant fel a felkelés területén, hogy döntéseivel, tanácsaival szervezze a közös harcot.

Politikailag széles látóköre sokkal többé tette őt, mint hogy csupán egy "anarchista Robin Hoodot" lássunk benne.

Lábjegyzetek :

1 Fontos dolog látni, hogy a szakszervezetek a kapitalizmus elidegeníthetetlen részei. Forradalmi szakszervezet éppen úgy nem létezik és nem is létezett, mint forradalmi rendőrség vagy forradalmi egyház. A szakszervezetek a tőke szervezetei a bérmunka jobb megszervezésére, és többek között arra szolgál(ná)nak, hogy az egyes kapitalisták érdekei ne veszélyeztethessék az össztőkés érdekeket, végső soron a kapitalizmus működését. Ezt persze a tőke képtelen biztosítani, de igyekszik. Más kérdés azonban, hogy voltak és lesznek olyan proletár harci szervezetek, amelyek bár programjuk - a tőke, az állam stb. lerombolása - antagonisztikusan szemben áll a szakszervezetek céljaival, magukat mégis így nevezik meg. Ez mindig annak a jele, hogy a proletariátus adott gyakorlata mellett lemaradt a "tudati" tisztázás. Ez, amennyiben a mozgalom nem haladja túl korlátait - habár a valódi gyakorlat mellett a "zászló" másodlagos szerepet játszik -, végül visszahathat az összmozgalomra magára, és így végső soron a tőkét segíti a viszonyok restaurálásában. Nem véletlen, hogy a kapitalista ideológusok (a látszólag szakszervezet-ellenesek is) minden erejükkel azon vannak, hogy a szakszervezeteket mint a "proletariátus harcának konkrét eredményeit" ábrázolják.

2 Csak érintőlegesen megemlítjük, hogy Kropotkin anarcho-kommunizmusa már akkor sokban különbözik a Mahno által képviselt anarcho-kommunizmustól. Kropotkin és követői számára a "kommunista" jelző csupán annyit jelentett, hogy az elképzelt ideálokat egy kölcsönös segítségen és szolidaritáson alapuló, mutualista közösség által vélték megvalósíthatónak. Hozzáállásuk alapvetően idealista volt, amennyiben a forradalmat végső soron emancipatorikus, tudati aktusként képzelték el. Maga Kropotkin, aki kétségtelenül igen fontos forradalmi militáns volt (minden ellentmondásossága ellenére), pl. az első világháború idején eljutott a "kisebbik rossz" ideológiájához, következésképpen a honvédő állásponthoz. Mahno és követői számára az anarcho-kommunizmus kommunista gyakorlatot jelent, amely tagadja az államot. Ez persze tautológia: a kommunizmus alapvetően tagadja az államot. Azonban abban az időben, amikor a "kommunizmusként" jelentkező és magát ilyen néven elfogadtató szociáldemokrácia az állam erősítésébe fogott, szükségessé vált egy ilyen megkülönböztetés.

3 Ez a kérdés éppen Lenintől meglehetősen cinikusan hangzik. Hiszen a szinte teljes bolsevik Központi Bizottsággal szemben személyesen vitte keresztül a breszt-litovszki béke aláírását, amely Ukrajnát kiszolgáltatta a megszálló csapatoknak.

4 Saját írásaiban ezt kissé túl is hangsúlyozza ("én csak egy egyszerű paraszt vagyok" stb.). Ez azért ennyire nem volt igaz, és az oka minden bizonnyal Mahno értelmiség-ellenessége.

5 Amit a sztálinista történetírás Mahnónál "kicsapongásnak" vagy "poligámiának" nevez, azt Leninnél - híres viszonya Inessa Armanddal - egyszerűen elhallgatja. A Lenin-hagiográfiák szerzői nem használhatták fel ezt a mozzanatot, ennek köszönhetően a forradalmár Armand jórészt egyszerűen kimarad a történelemből. Bár Lenin nemi élete számunkra igazán huszadrangú kérdés, de jellemző képet ad a burzsoá családideál (benne a "szerető", mint burzsoá feloldás) és a proletár elvtársiasság antagonizmusáról.