A FEMINIZMUS FEJLŐDÉSE:

A feminizmus olyan politika eszme és mozgalom, amely a nők társadalmi felszabadítását, jogi és társadalmi egyenlőségének megvalósítását és elismertetését szeretné elérni. Vallja, hogy a kétneműség nem szolgáltathat alapot a gyengébb nem elnyomásához. Gyökerei a nagy francia forradalomig nyúlnak vissza, kiteljesedése a 19. század második felére tehető. A kitűzött célok elérésére a huszadik század elején indult meg a szüfrazsett-mozgalom, amely különösen Angliában rendelkezett erős tömegbázissal. Az 1840-es évektől egyre erőteljesebben hallatták hangjukat a szüfrazsettek Európában és Amerikában egyaránt, a nőknek választójogot és törvény előtti egyenlőséget követelve. Nagy port kavart Angliában.

„Nő, ébredj fel, az ész vészharangja zúg az egész univerzumban, fedezd fel a jogaidat!” – sokak szerint ezzel a mondattal kezdődik a feminizmus története. A híressé vált mondatot Olympe de Gouge írta le 1791-ben a francia forradalom idején A Nők Jogainak Nyilatkozatában, amely indulatos válasz Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára, melyből a szerző szerint kirekesztették a nőket. A francia forradalom idején a Forradalmi Republikánus Női Polgárok csoportja szavazójogot követelt, és azt, hogy nők is betölthessenek magas polgári és katonai pozíciókat. A forradalmi hangú nyilatkozat szerint a nő szabadnak születik és ugyanolyan jogok illetik meg, mint a férfiakat, a nőknek a törvény előtt a férfiakkal egyenlőnek kell lenniük, ugyanúgy részt kell venniük a törvénykezésben, ugyanolyan tisztségeket és hivatalokat kell betölteniük, mint a férfiaknak, és ezek elérésének kizárólag a tehetség és az érdem lehet a feltétele. Lesújtó véleménnyel van a házasság intézményéről, amely – mint írja – a bizalom és a szeretet halála, és egy újfajta, a nők jogait figyelembe vevő szerződés megkötését javasolja a házasulóknak. Olympe de Gouge 1793-ban egy másik írásáért lefejezték a jakobinusok. Egy társát, Théroigne de Méricourt-t, a kurtizánból lett szónokot egy csapatnyi felbőszült nőtársa verte nyomorékká.

Forradalmi gondolataival azonban De Gouge nem állt teljesen egyedül: 1792-ben Angliában megjelenik A Nők Jogainak Követelése” (Vindication of the Rights of a Woman) Mary Wollstonecraft tollából, aki középosztálybeli nő létére meglehetősen rendhagyó életet élt, két barátnőjével iskolát nyitott, kapcsolatban állt a radikális gondolkodókkal, többek között Thomas Paine-nel, Egészen későn ment férjhez William Godwinhoz,. A szerző bírálta Rousseau-t és követőit, mert a közszféra és a privát szféra elkülönítése során a közszférában való megjelenés jogát kizárólag a férfiak számára tartották fenn, a nőket pedig magától értetődően a magánszféra világába utalták. Érvrendszere szerint, mivel az állampolgárság úgy a férfiakra, mint a nőkre kiterjed, ebből következően a törvény előtt mindkét nemet egyenlő jogok és kötelességek illetik meg, vagyis a nőknek joguk van a megfelelő iskoláztatáshoz, ezáltal pedig részt vehetnek a közéletben és élhetnek jogaikkal. Úgy vélte, a férfiak és nők képességei között nincs lényegi különbség, és ha a férfiakat ugyanolyan kalitkákban tartanák – írja –, mint a nőket, akkor bennük is hasonló személyiségjegyek fejlődnének ki, ezért elsősorban a férfiakéval azonos képzést és házon kívüli fizetett munkalehetőségeket követelt a nőknek. A házasságot „törvényes prostitúciónak” tartotta, melyben a nők rabszolgaszerepre vannak kárhoztatva.

A nők jogainak első megfogalmazásai ugyanúgy a felvilágosodás szellemi mozgalmában gyökereztek, mint az egyetemes emberi jogok megformálása, a kor nagy férfi gondolkodói azonban, mint például Rousseau, erkölcsileg és intellektuálisan teljesen eltérő lényeknek tartották a nőket, akiket – a férfiakkal ellentétben, akiket az ész – az érzelmek vezérelnek.

A 19. század első harmadától a polgári mozgalmak és forradalmak új lendületet adtak a nők helyzetéről és jogairól való gondolkodásnak is. Az 1830-as évektől kezdve publikálták közösen írt munkáikat a liberális filozófiai gondolkodás atyjának tartott John Stuart Mill és társa, Henriett Taylor Mill, akik szerint a nőknek ugyanazon polgári jogokkal, gazdasági lehetőségekkel és az autonóm döntéshozatal jogával kellene rendelkezniük, mint a férfiaknak. A hosszú évtizedekig tartó szerelmi és szellemi kapcsolat során született három mű a nők jogairól, a házasságról, a válásról és a nők gazdasági helyzetéről a feminizmus alapvető irodalmává váltak.

A feminizmus történetének következő fontos helyszíne az Egyesült Államok, ahol nem a királyok és nemesek, hanem a rabszolgaság elleni harcból nőtt ki a nőmozgalom. 1849 júliusában tartották az első Női Jogi Kongresszust Seneca Fallsban.

Egy Elizabeth Cay Stanton nevű szónok és barátnője,Susan B. Athony lettek a mozgalom fő szervezői. Követelték, hogy a nőknek is lehessen magántulajdonuk, karrierjük, szavazati joguk. Harcoltak a házasságon belüli erőszak ellen, a válás lehetőségéért. Ha lassan is, de változások kezdődtek. Az elszánt asszonyok elérték például, hogy New York államban módosítsák a törvényt, miszerint a munkaadók a feleség bérét a férjnek fizessék ki.

AZ ANARCHO-FEMINIZMUS:

 

Anarcha-feminizmust 19. század végén és a 20. század elején például az anarchista feminista Emma Goldman, Voltairine de Cleyre és Lucy Parsons ihlették. A spanyol polgárháborúban , az anarcho-feminista csoport, Mujeres Libres (Free Nők) nevéhez kapcsolódik amelyet a Federación Anarquista Ibérica – Ibériai Anarchista Föderáció (FAI), szervezett, mind az anarchista és a feminista eszmék megvédésére. A feminista Federica Montseny ítélte meg úgy, hogy: "a nők emancipációja gyorsabb megvalósításához a szociális forradalom vezet".
A legtöbb férfi anarchista gondolkodók – kivéve Proudhon – támogatta a nemek közötti egyenlőséget. 1860-as években, az anarchizmus radikális kritikája a kapitalizmus, az állam és a patriarchátus kritikájával is párosul. Az anarcho-feministák a patriarchátust a külsőleg kényszerített hierarchia egyik megnyilvánulásának tartják, és az ellene való küzdelmet az osztályharc és az állam elleni küzdelem alapvető részének tekintik. Az anarchista és feminista küzdelmet elképzelhetetlennek látják egymás nélkül: L. Susan Brown szerint például az anarchizmus eredendően feminista, mivel minden hatalmi viszonyt ellenez, Elaine Leeder szerint pedig a feminista mozgalom valójában eredendően anarchista mozgalom, mivel nem akarja a már meglévő (férfi) elitet egy másik (női) elittel helyettesíteni, hanem egy kizsákmányoló elit nélküli, nem hierarchikus és nem centralizált társadalmat szeretne létrehozni.
Anarcho-feministák elve abból indult ki, hogy a modern társadalmat a férfiak uralják. Autoriter vonások, az értékek-uralma, a kizsákmányolás, az agresszió, a verseny, stb. szerves részét képezik a hierarchikus civilizációnak melyekkel a férfiasságot értékeli. Ezzel szemben, a nem autoriter vonások és értékek, az együttműködést, az együttérzést, az érzékenységet nőiesnek tekintik és leértékelik.
Argentínában Virginia Bolten által kiadott La Voz de la mujer (A nők hangja) című folyóirat, amely megjelent kilenc alkalommal Rosarioban 1896. január 8 és 1897. január 1 között, majd rövid ideig 1901-ben.
Fontos jelenség az individualista anarchizmusnál a szabad szerelem hirdetése. A szabad szerelem különösen hangsúlyozta a nők jogait, mivel a legtöbb szexuális megkülönböztetés a nőkkel szemben törvényerejű: például a házassági törvények, a fogamzásgátlás-ellenes és a magzatelhajtási tilalmak. A legfontosabb amerikai szabad szerelmet propagáló folyóirat, a Mózes Harman és Lois Waisbrooker által szerkesztett Lucifer the Light-bearer (1883-1907) volt. A Word is megjelent (1872-1893).  Európában a szabad szerelem fő propagandistái az individualista anarchisták Emile Armand, Marie Küge, Anna Mahé, Rirette Maitrejean és Sophia Zaïkovska.
A brazil individualista anarchista Maria Lacerda de Moura előadásokat tartott olyan témákban, mint az oktatás, a nők jogai, szabad szerelem és antimilitarizmus. Írásai és esszéit nem csak Brazíliában követték figyelemmel, hanem Argentínában és Uruguayban is.
Bár ellenséges volt a feminizmus első hullámának és a szüfrazsettek céljainak, Emma Goldman szenvedélyesen támogatta a nők jogaiért folytatott harcot, és mára az anarcho-feminizmus alapítójának tartják. Goldman egy korai szószólója volt a fogamzásgátlási módszerek oktatásának, mivel mint sok más korabeli feminista, látta az abortusz tragikus következményeit. Goldman is híve volt a szabad szerelemnek és kritikusa a házasságnak, de már látta a feminizmusnak, a kapitalizmus szabta korlátait. Számos anarchista kortársával szemben Goldman elvetette azt a nézetet, amely szerint a nők elnyomását megszűnteti az anarchizmus új társadalma, hiszen a nőknek több és sokrétűbb elnyomással kell szembenézniük. Lucy Parsons, a nők helyzetével is foglalkozó amerikai anarcho-kommunista mozgalmár például a nők elnyomását a kapitalizmus függvényének tekintette. Goldman és az intellektuális anarchisták vitatták Parsons nézeteit a nőemancipációról, rámutatva, hogy a nők elnyomása nem csak a kapitalizmus és az osztálykülönbségek eredménye, ezért az osztályharc önmagában nem oldja meg a problémát.
Goldman a „főárambeli” nőmozgalmakkal is összeütközésbe került: úgy gondolta, azok túl konzervatívak és szinte kizárólag a középosztálybeli nők érdekeit szolgálják. Anarchista filozófiájából következően nem értett egyet a szavazati jogért és a szélesebb munkalehetőségekért folytatott harccal, mert úgy gondolta, hogy azok csak a helyzet javulásának illúzióját hoznák el. Ráadásul sokkal fontosabb és mélyebb problémákról vonják el a figyelmet: „[a nő ] fejlődése, szabadsága, függetlensége csak saját magából és saját magán keresztül eredhet. Először is, személyként kell magát meghatároznia, nem pedig szexuális árucikként. Másodszor, meg kell tagadnia a jogot bárkitől, hogy hatalmat gyakoroljon a teste fölött. […] Ne legyen az Isten, az állam, a férj, vagy a család rabszolgája. […] Meg kell szabadulnia a közvéleménytől és közmegvetéstől való félelemtől.” A polgári nőmozgalmak vívmányait nemcsak haszontalannak, hanem károsnak is tartotta, amelyek szintén olyan elnyomást teremtettek, amelyek alól a nőknek fel kell szabadulniuk: „a pusztán külső emancipáció mesterséges teremtményt csinált a modern nőből. Most már a nőnek azzal kell szembenéznie, hogy emancipálnia kell magát az emancipációtól, ha valóban szabad akar lenni.” A nők felszabadulását tehát (egyes más anarchistákhoz hasonlóan) erőteljesen a test és szexualitás felől közelítette meg, ami a 60-as és 70-es évek feminista gondolkodásának számos jelentős képviselőjére lesz később jellemző.
Ezzel összhangban a nőket érő gazdasági és társadalmi hátrányok mellett figyelmet szentelt szexuális és reproduktív elnyomásuknak. A kényszerterhességről, a gyereknevelésre kényszerítésről azt vallotta, hogy még inkább megfosztja a nőket a gazdasági és szexuális önrendelkezés lehetőségétől. Ezért a születésszabályozás egyik korai szószólója volt, a fogamzásgátló módszerekről tartott előadásokat 1915-ben szerte az Egyesült Államokban, amiért a következő évben letartóztatták és két hetet börtönben töltött. A házasság intézményét a nők elnyomása egyik eszközének tartotta, amelyre a lányokat születésük percétől fogva nevelik és amelyért végül „az asszony nevével, magánéletével, önbecsülésével és magával az életével fizet.” A házasság elsősorban gazdasági egyezmény, érvelt, valójában nem más, mint legális prostitúció: „sehol a világon nem bánnak a nővel a munkája értéke szerint, sokkal inkább mint színtiszta nemmel, szexualitással. Ezért majdnem elkerülhetetlen, hogy fizetnie kell a puszta létezéséért szexuális szívességekkel. Az tehát csak fokozatbeli kérdés, hogy egy férfinak adja el magát, házasságon belül vagy kívül, vagy sok férfinak! […] A nő gazdasági és társadalmi alávetettsége felelős a prostitúcióért.” A prostitúció gyakran hangoztatott sekélyes megközelítését pedig így kritizálta: „a moralista számára a prostitúció nem abban áll, hogy a nő eladja a testét, hanem abban, hogy mindezt házasságon kívül teszi.”
A szabad szerelem és szexualitás híve volt, a nők és férfiak számára egyaránt. A homoszexuálisokkal szembeni előítéleteket is élesen kritizálta, szinte egyedülálló módon deklarálta a nyilvánosság előtt, hogy a homoszexuális férfiakra és a leszbikusokra is ki szeretné terjeszteni a felszabadítást.
A századforduló és a 20. század első felének „nőkérdéssel” is foglalkozó anarchistái ugyanakkor elsősorban a fehér nők helyzetére koncentráltak, és bár hevesen ellenezték a rabszolgaságot és az őslakos indiánok tömeges legyilkolását és földjeiktől való megfosztását, a viktoriánus női szerepek és a házasság intézménye ellen emelték fel hangjukat, miközben a  fekete, mexikói, kínai származású és más „színesbőrű” nőknek még a századforduló idején is küzdeniük kellett azért, hogy családi egységeiket fenn tudják tartani az ellenséges kulturális környezetben. A századforduló fekete feministái ezért, ellentétben a túlnyomórészt fehér anarchista nőkkel, az erős házasságért és családért szálltak síkra.
Mujeres Libres (Szabad Nők) az anarchista nők szervezete volt Spanyolországban. 1936-ban alapította Lucía Sánchez Saornil, Mercedes Comaposada és Amparo Poch, és mintegy 30 000 tagja volt. A szervezet azon az elképzelésen alapult, hogy a nők felszabadításáért, és a társadalmi forradalomért vívott harc egyaránt fontos és erre párhuzamosan kell törekedni.
Látták naponta a nők problémáit, mely elválaszthatatlan a társadalmi megosztottságtól, vágyat a társadalmi forradalomra, ezért iskolákat, újságokat, önképző csoportokat hoztak létre, hogy önbecsülésre, képességeikben való hitre és politikai tudatosságra neveljék a nőket. A forradalmi Spanyolországban a 1930-as években, arra hivatkoztak, hogy a kívánt szerveződési módokat a harcban kell modellezni és az emancipáció nem következik automatikusan a társadalmi forradalomból.
A legfontosabb szempont az anarcho-feminizmust tekintve, hogy ellenzi hagyományos család-felfogást, az oktatási és nemi szerepeket, valamint a házasság intézményét.

 

A NŐK SZOCIÁLIS HARCA:

 

1857-ben, a dolgozó nők első feljegyzett szervezett fellépésére New Yorkban március 8-án került sor, amikor majd 40 000 nő, a ruha- és textilipari üzemekben szerveztek sztrájkot, tiltakozásul, az alacsony és egyenlőtlen bérek, a hosszú munkaidő, az embertelen munkakörülmények és a hiányzó szavazati jog miatt.

A Brit Birodalomban is ez volt a nőmozgalom egyik legfontosabb kérdése: a bér. A női munkát eleve rosszabbul fizették, mint a férfiét, és ha egy lány férjhez ment, fizetése a férjét illette. Ugyanakkor a szellemi foglalkozástól és az oktatástól távol tartották, legfeljebb nevelőnő lehetett. Gazdaságilag akkor volt a legbiztosabb a helyzete, ha férjhez ment.

1866. szeptember 3. és 8. között az I. Internacionálé első kongresszusán határozatot fogadtak el a nők hivatásszerű munkavégzéséről. Ez a határozat annak az évezredes sztereotípiának kívánt véget vetni, mely szerint a nők helye kizárólag otthon van.

1871-ben, a nők nagy, de nem politikai szerepet játszottak a Kommün alatt, amelynek nem volt ideje megvalósítani a nők egyenjogúságát – ha egyáltalán kívánta volna, hiszen a vezetők javarészt még a proudhonista előítéletek rabjai voltak az emancipációval szemben. Március 26-án választásokat tartanak, de a nők nem vehetnek részt. A kommünárok körében is megmaradt előítéletek folytán nem mindenki tekinti természetesnek, hogy a nők nemzetőr-egyenruhájukban, puskásan, karabélyosan, csizmásan ott lesznek a lövészárkokban és a barikádokon. Sokszor még a menázsit is megtagadják tőlük. Egyszer kénytelenek voltak magához Varlinhez, a Kommün hadtápbiztosához fordulni, s levélben kérni, hogy nekik is adják ki a harcosoknak járó ellátást. Egyes szemérmes forradalmárok nem akarták felvenni még ápolónőnek sem a prostituáltakat. Az anarchisták körében olyan sokáig példaértékű Kommün alatt a nők az oktatás, az élelmezés, a betegápolás és más termelő tevékenységben jártak élen és szervezték meg az új társadalom alapjait, de nagy számban harcoltak a barikádokon is. Legismertebb harcosa, az anarchista forradalmárnő Louise Michel.

Az 1889. július 19-én kezdődő II. Internacionálé alakuló közgyűlésén ismét napirendre került a téma: Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben. Hágában, a női konferencia háború ellen tüntetett, mely a kiindulási pontja lett háború-ellenes mozgalmaknak a 20. században.

Feministák három generációja harcolta ki a jogot a tanuláshoz, a keresettel való szabad rendelkezéshez és a politikai választáshoz. A szavazójog megszerzésében fontos szerepe volt Emmeline Pankhurstnak és két lányának – valamint ügyvéd férjének. Londoni házuk az 1880-as évektől anarchisták és női jogokért küzdő aktivisták találkozóhelye lett.

KépEmmeline 1903-ban megalakította a Nők Társadalmi és Politikai Szövetségét. Tanárnők, tisztviselők, varrónők, textilgyári munkások: több mint háromezer tagot számlált hamarosan a szervezet. Egy Hyde Parkban tartott tüntetésükön 250 ezren vettek részt. Mivel így sem sikerült elérni, amit akartak, radikális eszközökhöz folyamodtak. Betört minisztériumi ablakok, kirakatok, gyújtogatások, majd letartóztatások, éhségsztrájk, kényszertáplálás. Emmeline Pankhurst maga is tucatszor került börtönbe.

A NEMZETKÖZI NŐNAP:

Az igazi ihletet a nemzetközi nőnapra az Egyesült Államokban zajlott megmozdulás adta. Az első "nőnap" a szervezett szocialista amerikai nők február 28-án követeltek politikai jogot és ünnepelték először New Yorkban a dolgozó nőket. A tüntetésen több ezer nő vett részt, számos sztrájkba torkollt a nagyobb ipari központokban, mint Montreal, Chicago, Philadelphia és New York. A nők tiltakoztak, és gyülekeztek a szavazati jogért, a férfiakéval egyenlő bérért, és hogy vessenek véget a gyermekmunkának. 1909-ben az Amerikai Szocialista Párt február 28-át tette meg nemzeti nőnappá, s 1913-ig e napon tartották az ünnepet, mint egy nap a tüntetésekre, a női választójogért folytatott harc támogatására.

Koppenhágában megtartott II. Nemzetközi Szocialista Nőkongresszuson a német Clara Zetkin javasolta, hogy évente rendezzenek világszerte nőnapot.

1910-ben a Koppenhágában ülésező II. Internacionálé kezdeményezte a Nemzetközi Nőnap megalapítását, hogy tisztelegjen a nők jogaiért küzdő mozgalom előtt, és csatlakozzon a nők általános választójogáért folytatott küzdelemhez. A konferencián 17 ország 100 női képviselője vett részt, és egyhangúan fogadta el a javaslatot. Konkrét napot nem tűztek ki a Nőnap megünneplésére.

Ennek a határozatnak eredményeként a Nemzetközi Nőnap első alkalommal került megszervezésre 1911 márciusában Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban, ahol több mint egy millió férfi és nő vett részt gyűléseken. Ezt az időpontot választották a német nők, mert ezen a napon 1848-ban, a porosz királlyal szembeni fegyveres felkelésben, megígért számos reformot, beleértve a nem teljesített női szavazati jogot. Egy millió röplapon sürgetett fellépést a szavazati jogért.

Akkoriban a nők választójogának megszerzése kapott hangsúlyt. (Finnországban a nők már 1906-tól szavazhattak, Oroszországban 1917-től, Németországban 1919-től, a franciaországi és az olaszországi nők azonban csak a II. világháború végétől, a belgák 1958-tól, a svájciak 1971-től, a portugálok 1976-tól, liechtensteini nők csupán 1984-től.)

A világnap elterjedt Franciaországban, Hollandiában és Svédországban. A legtöbb országban ekkortájt erősödtek föl a nők követelései szociális-gazdasági jogaik kiszélesítésére, a foglalkoztatásban, a bérezésben érvényesülő hátrányos megkülönböztetésük megszüntetésére.

1913-1914-ben az I. világháború elleni békemozgalom részeként, az orosz nők megünnepelték első Nőnapjukat 1913. február utolsó vasárnapján. A következő évben Európa szerte összejöveteleket tartottak a nők, hogy tüntessenek a háború ellen és kifejezzék szolidaritásukat nőtestvéreik iránt.

Kép A Nemzetközi Nőnapot 1914-ben tették március 8-ra a New York-i textilmunkásnők 1857-es sztrájkjának - más források szerint egy New York-i gyárban 1908-ban e napon bekövetkezett tűzben elpusztult 129 munkásnő - emlékére. 1914. március 8-án, kenyérzavargások kezdődtek Oroszországban, melyben a nők élen jártak. Ezzel egy időben – de nem összefüggésben – az Európában élő nők a Nemzetközi Nőnap zászlaja alatt békemozgalmat indítottak a háborús készülődés ellen. Március 8-án a női felvonulások és tüntetések zajlottak számos európai városban.

Végül a háború érte el, amit az asszonyok nem. A gyárakba nők kerültek a harcoló vagy halott férfiak helyére. A kormány kénytelen volt engedni: 1918-ban a harminc feletti nők szavazójogot kaptak.

1917 február 23-án (március 8. a régi orosz naptárban), a nők Szentpéterváron ragaszkodtak a nemzetközi nőnapi felvonuláshoz, de azt, véresen feloszlatták. Ez volt a szikra, ami elvezetett a februári, majd az októberi forradalomhoz.

Az orosz anarchista forradalmár és feminista, Alexandra Kollontai, Németországban segített megszervezni e napot, és így írt róla:

„…meghaladta a várakozásokat. Németországban és Ausztriában .... egyként forrtak hullámzó tengerbe a nők. Találkozót szerveztek mindenhol ... .. a kisvárosokban és a falvakban is, csarnokok zsúfolásig megteltek olyannyira, hogy meg kellett kérni a férfi munkásokat adják át a helyeket a nőknek. A férfiak maradt otthon, hogy a változást a gyermekek számára a feleségeikre és a háziasszonyokra bízzák és azok mentek is az ülésekre. A legnagyobb utcai demonstrációk során, ahol 30 000-en vettek részt, a rendőrség úgy döntött, hogy eltávolítja a tüntetőket. Zászlóikon ez állt: állást a női dolgozóknak! Az összecsapások, és az ezt követő vérengzés, csak a szocialista parlamenti képviselők segítségével hárult el…amikor a munkavállalókat kizárták a Putyilov fegyvergyárból március 7-én a nők a szentpétervári utcákra vonulásával kezdődött a vihar. Az asszonyok, lányok és anyák, a katonák, mint a korábban elnyomott és elnyomorított prostituáltként, követelte végét a megaláztatásoknak és hogy mind  éhezve szenvednek három éve. Koncentrált erő és szenvedély, ahogy végigsöpörtek a városon az elkövetkező napokban az élelmiszer-zavargások, politikai sztrájkok és tüntetések. Ezek a nők indították el az első forradalmat 1917-ben.”

Eközben a világ sok más országában is kivívták a nők a szavazati jogot. A húszas évekre a legtöbb lány részesülhetett általános iskolai oktatásban, sőt a felsőbb középosztályból mind többen mentek egyetemre, választottak szellemi foglalkozást.

A nemzetközi nőnap elterjedt az olyan országokban is, mint Spanyolország és Kína. Nemzetközi Nőnapot az Egyesült Államok egyes részein a szocialista nők 1916 végétől a 1930-as évekig megtartották és felvonultak, de ez nem volt jelentős.

1929-ben, a Nemzetközi Nőnapot támogató munkások találkozót szerveztek Sydneyben, a Belmore Parkan, a Militant Women's Group (Harcos Nők Csoportja), amelynek aktivistái is Jean Thompson, Joy Higgins, Edna Ryan, Hetty Weitzel, Mary Lamm, Edna Cavanagh és Alice McConville.

Találkozóra került sor Kurri, Broken Hill, Cessnock, Newcastle-ben Új-Dél-Wales, valamint a Sydney külvárosában Newtown Rockdale Granville, Lidcombe és Pyrmont is. A legtöbb ilyen találkozót a női csoportok és a Munkanélküliek Mozgalmának (Unemployed Workers Movement - UWM) aktivistáival együtt szervezték, és egyes helyeken, mint például a Collingwood a Victoria és Wollongong a New South Wales, a nőnap kiemelt részeként szerepelt más szervezett ülésein. Több mint egy millió nő és férfi vett részt a gyűléseken és kampányoltak a nők jogaiért. Azonban alig egy héttel később, március 25-én, New Yorkba tevődött át, ahol a legfőbb téma az olasz és zsidó bevándorlók kérdése lett. Mivel jelentős munkakörülményekbéli és a munkaügyi jogszabályokbani eltérések kiemelkedőek voltak.

Nagy visszalépést jelentettek ehhez képest a harmincas évek, amikor a gazdasági válság után hatalomra kerülő diktátorok az eredmények megsemmisítését akarták. A nők helye az ágyban, a konyhában és a templomban van, hangoztatta például Hitler.

A háború miatt nők milliói vállaltak munkát az Egyesült Államokban. Szükség volt rájuk, lett pénz egyből napközi otthonokra, óvodákra. Csakhogy ők békeidőben is meg akarták tartani állásukat, és ennek sokan nem örültek. Az ötvenes években reklámok, filmek sulykolták az emberekbe: családanyának lenni, otthon maradni az egyetlen üdvözítő út.

1949 fontos év a feminizmus történetében. Megjelenik Simone de Beauvoir híres könyve, A második nem, a lázadó nők új nemzedékének bibliája. Az érvelés abból indult ki, hogy a nyugati civilizáció patriarchális rendje a nőket még mindig a hagyományos női szerepkörökbe, a jó feleség, az odaadó anya, a szexuális tárgy szerepébe kényszeríti, nem adva nekik választási lehetőséget, és ezzel gazdaságilag és morálisan is a férfiaktól való függőségben tartja őket. A középosztályi nők millióit szerették volna meggyőzni arról, hogy menjenek el dolgozni, a gyereknevelés és a munkavállalás összeegyeztetése azonban csak nagyobb léptékű strukturális, társadalmi és jogi változásokkal együtt volt megvalósítható. Számtalan nagyon fontos jogot fogalmaztak meg, például a nők saját testük fölötti rendelkezésének jogát, hogy a nők dönthessenek az abortuszról, saját igényeiknek megfelelő szexuális életet élhessenek, valamint követelték a nőkkel szembeni erőszak és a pornográfia elleni törvényes fellépést.

Kép A 60-as évek Amerikájában megújult a nőmozgalom. (Amúgy is forrongó időszak ez: diáklázadások Európában, gerillaharcok Latin-Amerika-szerte, felszabadító háborúk Afrika portugál gyarmatain.) A női jogokért küzdő csoportok egyik első és emblematikus akciója a Miss America szépségverseny elleni tiltakozás volt.

Az újraélesztett Nemzetközi Nőnap lett a kapocs különböző aspektusaival a munkásosztály és a nők harca között. Női sztrájkokra való felhívásra és mint a forradalmi összefogásra való jelképet használták, akár a május elsejét.

A feminizmus tömegmozgalommá vált. Több mint kétezer szervezet alakult: idetartoztak az önsegélyező egészségügyi csoportok, a korlátozás nélküli abortuszért harcolók, a kongresszusi lobbizók, az indián és fekete nők csoportjai, sőt még feminista apácacsoport is volt.

Kép A nőmozgalom jelentős politikai erővé nőtte ki magát Európában és Észak-Amerikában, de megjelent Afrikában és Ázsiában (azokon a területeken, ahol nem a vízért és élelemért vívott mindennapos harcról szól az élet), sőt az arab világban is. Különféle irányzatok alakultak ki: például szocialista, radikális és liberális feminizmus.

Más és más stratégiát követnek. A radikálisok kampányaikat elsősorban a nemi erőszak és a pornográfia ellen folytatják. A szocialisták keresik a kapcsolatot más elnyomott csoportokkal. A liberálisok a kormányzatoknál lobbiznak a reformokért, és fontosnak tartják a pozitív szerepminta-állítást a lányok elé. Egyenlő munkabérek és karrierlehetőségek, természetes szülés, az abortuszkorlátozás feloldása, férfi fogamzásgátlás, fiatal lányoknál testképzavart okozó médiatermékek, nők elleni, családon belüli erőszak: „ha a szavazati jog már a miénk is, van még bőven miért harcolni.”

Kép A törvény előtti egyenlőség kivívását követően a anarcho-feminizmus (1960-tól napjainkig) továbbra is a tőke-munka ellentététől várta a férfi-nő viszonyok megváltoztatását. Marxista alapokon nyugodva a fő problémát a kapitalista osztálytársadalom létében látta. Feltételezésük szerint az osztályviszonyok megszűnése által a nők elnyomása is megszűnik, ezért a feministáknak aktívan részt kell venniük a kapitalizmus elleni harcban.

Azonban idővel egyre többen rámutattak arra, hogy a probléma nem kizárólag gazdasági jellegű, lényege a patriarchátus vagy a férfiuralom jelenségében keresendő. Ebből a mozgalomból alakult ki a radikális feminizmus, amelynek megjelenése Simone de Beauvoir és Betty Friedan feminista tárgyú könyveihez köthető. Az irányzat képviselői szerint a nők egyenjogúsága nem elég, hanem társadalmi felszabadításukra van szükség.  A hetvenes években aztán válaszút elé kerültek a radikálisok és két lehetőség között ingadoztak: a nemek közötti különbségek feloldását szorgalmazzák vagy inkább a férfiuralom ellen harcoljanak.

A 1970-es évek elején az Egyesült Királyságban, a Nemzetközi Nőnap alkalmából ismét széles körben ünnepelték felvonulásokkal és gyűlésekkel, és a nőmozgalom nőtt és virágzott. Egyesült Nemzetek Szövetségének (ENSZ) bevonása 1977-ben kezdődött, amikor a Közgyűlés állásfoglalást fogadott el, miszerint ez az Egyesült Nemzetek nemzetközi nőjogi és béke napja. A meghívott országok egyként hirdessék a történelmi és nemzeti hagyományokban, illetve szokásokban, minden évben e napot.

 

Forrás: Holnapután Anarchista Újság