GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ!

Olvasnivaló azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

A 2018-as választásokról

A "kulturált" küzdelem törvényes útjára terelve

 

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját."

 

Először próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Vizsgáljuk meg, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogyan keletkezett az általános választójog.

 

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó, nyíltan és brutálisan kizsákmányolt jobbágyok beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

 

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen, a rendszert nem megtámadva kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor válnak általánossá és döntik meg az elit hatalmát. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság küzdelmét „kulturált”, törvényes csatornákba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a munkásmozgalom radikálisabb erői (pl. forradalmi anarchisták, valódi kommunisták) vették volna át a kezdeményezést.

 

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása, fékek és ellensúlyok rendszere stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen.[1]

 

Emellett persze van egy másik fontos funkciója: Amennyiben ez a rendszer jól működik, a burzsoázián belüli hatalmi egyensúlyt szolgálja. Azt, hogy egyik tőkés csoport se kerülhessen hegemón helyzetbe, hanem hosszú távon a tőkéjüknek, ill. a politikába befektetett összegeknek arányában részesüljenek a hatalomból, az állam által biztosított előnyökből. Vagyis hogy az állam a tőkések kollektív érdekeit képviselje, ne csak bizonyos tőkésekét más tőkések rovására. A kiszámíthatatlanság, a hatalmi önkény megnehezíti azt, hogy a befektetők felmérjék, hogy melyik vállalkozásba fektessék a tőkéjüket a maximális profit érdekében. Attól persze, hogy ez működik, a munkásosztálynak még az ilyen rendszerekben sem lesz politikai hatalma, mint ahogy semmilyen más államista rendszerben sem.[2]

 

Végül is a választási rendszernek alapfeladata, hogy a kapitalizmus működését zökkenőmentessé tegye. Ehhez az is kell, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogják, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye és érdekei is fontosak. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látványosságként működő küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

 

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb, illetve velük leginkább összefonódott tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

 

A „demokratikus” politika arénájában jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. Az egyik csoport hatalomra jutása bár gazdaságilag gyengíti a vele szembenálló csoportokat, a vonzerejüket és a legitimációjukat viszont hosszabb távon erősíti. Hiszen ahogy kormányra jut egy csoport, az idő múlásával egyre inkább őket lehet felelőssé tenni a problémákért. Tehát a szembenálló pártok és ideológiák nemcsak támadják, hanem kölcsönösen erősítik is egymást.[3] Ezen felül mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”.

 

Ez a képlet persze csak a liberális demokráciában működik tisztán, a Fideszes NER (hasonlóan a Putyini vagy más tekintélyelvű „kvázi-demokratikus” rendszerekhez) részben épp arról szól, hogy a politikai vezetéssel összefonódott tőkések (oligarchák) lesznek a dominánsak és a többi tőkét megpróbálják maguk alá gyűrni, vagy legalább semlegesíteni, hogy ne támogassa a politikai ellenzéket.

 

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az eddigiekben kifejtett logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen a nyíltan erőszakos, terrorisztikus hatalomgyakorláshoz, felszámolja a „demokráciát”, például fasiszta rendszert építsen ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

 

Magyarországon a korábbi bolsevisták (azaz szavakban antikapitalisták) jelentős része ’89 körül lényegében liberálissá (effektíve nagytőke-pártivá) vált. Persze valószínűleg egyik eszmerendszerben sem hitt igazán, hanem ezeket eszközként használja célja, a hatalom (és a gyors vagyongyarapodás) eléréséhez. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét.[4] A társadalom a szétesés felé tartott, az emberek úgy érezték, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoztak. A magukat liberálisnak nevezők egyre inkább meggyengültek, de a baloldali köntösbe bújtatott (egykori bolsevik) liberálisok az őszödi beszédig még tartották magukat. 2006-ban azonban a korábbinál is nagyobb tömegek szemében váltak teljesen hiteltelenné, vagyis a rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált a kormány és az állami vezetők lecserélése. Mégpedig olyanokra, akik az állam hatalmát az előbbieknél határozottabban felhasználva hathatós intézkedéseket hoznak, pl. beavatkoznak a piacgazdaság működésébe a tömegek érdekében – legalábbis a látvány szintjén.

 

2010-ben a Fidesz minden korábbinál nagyobb gátlástalansággal és cinizmussal kezdte kiépíteni „régi-új” rendszerét. Teljes tudatossággal alárendelt mindent a két legfőbb célnak: a politikai hatalom bebetonozása és a vagyonfelhalmozás. Ez a két cél szorosan összefonódik: a hatalom segítségével harácsolják össze a százmilliárdokat, ami részben arra szolgál, hogy gazdasági alapot, hátországot teremtsen a hatalom további növeléséhez. Sokan közülünk azt mondják, hogy a rendszer egyre inkább a fasizmus felé tendál.[5] Nézzük, milyen jelenségek támasztják alá ezt az elképzelést.

 

1. Pártállam építése. Orbánék eltökélten igyekeznek kiszorítani minden pozícióból nemcsak azokat, akik ellenük vannak, hanem mindenkit, aki nem lojális hozzájuk: a köztársasági elnöktől az iskolaigazgatókig, a jegybankelnöktől a tévé-bemondónőkig mindenkinek talpnyalónak kell lennie. Ez nem csak az állami alkalmazottakra igaz, hiszen a gazdaságba is próbálnak minél mélyebben behatolni és kisgömböc módjára mindent bekebelezni. Mindez azt is jelenti, hogy egy esetlegesen megalakuló új kormányt gyorsan megfojtaná azon fideszesek tömege, akiket bebetonoztak az államapparátus és gazdaság kulcspozícióiba (pl. legfőbb ügyész hivatali ideje 9 év). Az Orbán-rezsim tehát „szalonképes” módszerekkel leválthatatlan, hiszen ha egy új kormány ezeket az embereket el akarná távolítani, akkor ő tűnne fel úgy, mint aki az „alkotmányos rend” ellen támad.

 

2. A "liberális demokrácia" felszámolásának, kiüresítésének folyamata. Az ún. fékek és ellensúlyok rendszeréből már alig maradt valami (egyéni képviselői indítványok és más trükkök a törvényhozásban, stb.) Egyre gyakoribb, hogy megpróbálják megfélemlíteni a politikai ellenfeleiket. Az állami alkalmazottak esetében ezt egzisztenciális nyomással érik el (az iskolaigazgatóktól a közmunkásokig mindenkinek százszor is meg kell gondolnia, mer-e nyilatkozni akár a facebook-on is a rezsim ellen). Általában pedig felhasználják ehhez az államapparátust (rendőrség, adóhatóság), vagy esetleg a felhergelt tömegeket (pl. békemenet, a menekültek elleni fizikai erőszak tolerálása).

 

3. Lebutított, gyűlölködő propaganda. A nacionalista propaganda, a bűnbakképzés és a félelemkeltés – főként az idegenek és a „külföldi ügynökök” ellen –  az utóbbi években már nem csak mellékesen jelenik meg, hanem a kormánykommunikáció gerincét alkotja. Az érem másik oldala az Orbán körül kialakuló személyi kultusz: a Vezető tévedhetetlen, bírálhatatlan, a személye garantálja a nemzet jólétét és biztonságát. Ez a végletekben gondolkozó, fekete-fehér látásmód hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta polgárháborús hangulat alakult ki. Egy adott politikai tábor tagjai nem úgy tekintenek a többi táborra és főleg annak vezetőire, mint versenytársakra, hanem egyre inkább úgy, mint a sátán ügynökeire, akiket meg kell semmisíteni, de legalábbis örökre el kell szigetelni a hatalomtól. Ezt segíti elő az is, hogy a különböző táborok hívei különböző médiából tájékozódnak, így egyfajta párhuzamos valóságokban élnek. A fanatikusokat immáron semmiféle észérv vagy tapasztalat nem késztetheti elgondolkodásra, és álláspontjuk megváltoztatására.[6]

 

4. Szegényellenesség. A gazdaság- és társadalompolitika a társadalom szegényebb rétegeit összességében hátrányosan érinti. Az adók elsősorban a szegényeket sújtják (pl. egykulcsos jövedelemadó), a kedvezmények elsősorban a gazdagabbakat segítik (pl. CSOK, GYED extra, rezsicsökkentés a korábbi gázár-támogatás helyett), a segélyeket csökkentik vagy az inflációnál kisebb mértékben növelik, és egyéb szegényellenes intézkedéseket hoznak, pl. leépítik a szociális szférát, szigorítják a börtönbüntetéseket.

 

5. Militarizmus. Tízmilliárdokkal növelik a hadsereg anyagi támogatását,[7] lőtereket építenek, törekszenek az oktatás militarizálására (katonai alapismeretek, küzdősportok, lövészet bevezetése, még az óvodáknak is Honvédelmi Intézkedési Tervet kell készíteni[8]…)


Ezek a tendenciák külön-külön nem feltétlenül adnának okot arra, hogy fasizmussal riogassunk. Azonban látni kell, hogy ezek egy összefüggő rendszert képeznek, és nem úgy tűnik, hogy van békés visszaút a liberális modellhez.


A Fidesz működését lehet „antidemokratikusnak” nevezni, de az ún. „demokrácia” most is ellátja fő feladatát: a legtöbb elégedetlen ember továbbra is abban bízik, hogy a rendszeren belül, jogkövető módon leválthatja a hatalmat és jobbá teheti életét. Orbán Viktor és oligarchái pusztán következetesek: a kapitalista verseny törvényei szerint minél jobban meggyengítem a versenytársam, minél többet ártok a konkurenciának, minél tökéletesebben stabilizálom az elért pozíciómat, annál jobb nekem.


Idealizmus lenne mindezt arra fogni, hogy a véletlen szeszélye folytán egy Orbán nevű pszichopata maffiózó került hatalomra és csapdába ejtette az országot. Ez igaz, de nem véletlenül történt. Egyfelől látni kell, hogy, – főleg a 2008-as válság óta – világtendencia a fasizálódás, elég Trumpra, Dutertére, vagy a népirtásba egyre jobban belebonyolódó Erdoganra utalni. Másfelől figyelembe kell venni, hogy a liberális demokrácia, a jogállam mindig is elsősorban a gazdag, fejlett országokban működött, a közepesen vagy gyengén fejlett országokban többnyire ingatag volt. Ennek fő oka nem az itt élők tudatlansága és „ázsiai mentalitása”, ahogy egyes burzsoá ideológusok hangoztatják, hanem a következő. A tőkehiány miatt a vállalkozói csoportok nehezen tudják felvenni a versenyt a gazdagabb országok tőkéseivel. Emiatt az államnak kulcsszerepe van abban, hogy segítse a túlélésben és a fejlődésben a vállalatokat, nemcsak a többi, háttérbe szorított tőkés rovására (hiszen mindenkit nem tud segíteni, arra messze nincs elég pénze), hanem a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek kárára. Tehát a magántőke az államtól függ és viszont; az állam a korrupt bürokrácián keresztül a politikai csúcsvezetéssel szövetséges tőkés köröket segíti a túlélésben, a terjeszkedésben. A korrupció a rendszer lényegi alkatrésze, így szükségszerűen hatja át az egész társadalmat.[9]

 

Ily módon akárki kerülne is hatalomra, túl nagy változást nem várhatunk tőle. Különösen igaz ez a Jobbikra. Sok ember (főleg a szegényebb régiókból) már (naiv módon) csak bennük bízik, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta. Ezek az emberek az eddig regnáló politikusokat nem pusztán leváltani, azaz ellenzékbe küldeni akarják: gyűlölik őket, és a legkeményebb büntetést akarják kiosztani nekik. Másfelől egyre jobban félnek a náluk is rosszabb sorban élő „lumpen” rétegektől, akiknek jelentős része történetesen bőrszíne miatt jól azonosíthatóan más etnikumhoz tartozik. A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne; főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akiket a tömegek gyűlölnek, mert pl. meglopják őket.

 

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, a bejutásra esélyes pártok közül talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 1914 előtt keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?)

 

Jelen pillanatban még nem teljesen kizárt, hogy 2018-ban a kiépülő és fasizálódó „irányított demokrácia” fullasztó börtönét le lehet váltani, de ami esetleg jönne helyette, annak sem lehet igazán örülni. Még a saját választóinak többsége sem hisz abban, hogy a "balliberálisok" érdemben tennének valamit a nyomor és más bajok ellen, pusztán azért szavaznak rájuk, mert Orbánt és rendszerét elviselhetetlennek tartják.

 

Mi anarchisták tehát nem azt mondjuk, hogy abszolút semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, és hogy teljesen mindegy, ki van kormányon. Természetesen valamivel kellemesebb lenne egy „jóléti” demokráciában élni, mint oligarchia-kapitalizmusban. Csakhogy az innen oda vezető út valószínűleg illúzió.

 

Egyes elvtársaink úgy érvelnek, hogy minél elnyomóbb és elviselhetetlenebb a rendszer, annál valószínűbb, hogy elsöpri majd egy forradalom. Ez a logika azonban meglehetősen spekulatív. Pl. attól, hogy minden csatornából ömlik a bevándorló-ellenes propaganda, nem közelebb kerülünk a kizsákmányoló rendszer megdöntéséhez, hanem inkább távolabb tőle.

 

Mi azt állítjuk, hogy a kapitalizmust és az államot nem lehet szavazgatással megdönteni, és ezért az alapvető problémákat sem lehet ilyen módszerrel megoldani. A háborúk, a menekültválság, a környezetpusztítás, a munkanélküliség, a nyomor stb. egy gigantikus, egymással összefüggő problémahalmaz, amely magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következik. Vagyis az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel.[10] A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van!) közeleg már az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és egyre nyilvánvalóbb kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni.

 

Tehát szerintünk nem az a legfontosabb, hogy elmész-e szavazni, és hogy kire szavazol. A szavazás nem megoldás, de önmagában a szavazástól való távolmaradás sem lehet az, még csak egy lépés sem a megoldás felé. Add le a voksod, vagy bojkottáld ezt a cirkuszt, vagy dobj zsíros szalámi-darabot[11] az urnába! Csak közben ne gondold, hogy ez forradalmi, állam-ellenes tevékenység! Inkább koncentrálj a lényegre: arra, hogy mit teszel annak érdekében, hogy megerősödjön a világméretű antikapitalista mozgalom, ami egyszer elsöpörheti az egész fennálló rendszert a mindenféle oldali politikusokkal és oligarchákkal együtt.


Ha szeretnél hasonló írásokról értesülni: https://www.facebook.com/anarchoinfo

 



[2] A mi célunk egyébként sem az, hogy a munkásosztálynak politikai hatalma legyen, a jelenlegi osztályhierarchiát megfordítsuk. Ez egyébként is lehetetlen lenne. Hanem a kapitalizmus és mindenféle hierarchikus struktúra megszüntetése, egy olyan társadalom, ahol nincs elnyomás és nincsenek osztályok. Lásd pl.: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[3] Az egyik irányzat abból is táplálkozik, hogy reakciót jelent a másik ellen. Pl. ha egy rabbi ablakát kővel bedobják, reakcióként szerveznek egy antifasiszta tüntetést, stb. Ez azonban a szélsőjobbal szimpatizálók elszántságát erősíti, a tüntetők szándéka ellenére. Így szolgálják mindkét fél akciói a helyzet polarizációját.

[4] A liberalizmusról és a neoliberalizmusról itt részletesen írtunk: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/06/23/neoliberalizmus

[5] Azt nem állítjuk, hogy már kiépült volna a fasizmus, és azt sem, hogy pont ugyanolyan fasizmus épülne, mint a 2. világháború előtt. A fasizmus lényegéről lásd korábbi cikkünket:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/06/14/a-fasizmus-lenyegerol

[6] A fanatizmus és a gondolkodás blokkolódása igencsak nagy baj. Az csak az egyik gond, hogy nem a valódi osztályfrontok mentén alakul ki és éleződik a konfliktus, hanem a burzsoázia különböző frakcióihoz, azok zászlaja alá beállt proletárok között (nem csak a „baloldal” és a Fidesz droidjai között, hanem pl. antirasszista kétkezi munkások és értelmiségiek valamint a cigányoktól rettegő jobbik-szimpatizáns falusiak között). A másik probléma, hogy antikapitalista forradalom csak akkor lehet sikeres, ha a tudatosság forradalma is egyben. Az agyatlan fanatizmus pedig nem segíti a tudatosság fokozódását.

[7] Pl. a Zrínyi 2026 program: http://www.honvedelem.hu/cikk/61339

[10] Bővebben lásd az ALAPOK cikkünket: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[11] Egy meleg helységben a szalámiból kifolyó zsír eláztatja és olvashatatlanná teszi az alatta lévő szavazócédulákat. Egyes anarchisták ezt szalámi-taktikának hívják, jog szerint persze bűncselekmény. J Mi persze nem tartjuk annak, de előremutató lépésnek sem.

Mi köze a punknak a politikához?


Punk és politika

Politikai tartalom a magyarországi punk-mozgalomban, a kezdetektől napjainkig

 



 

I. A punk politikuma

A punk – amelyet definiálhatunk szubkultúraként, illetve kulturális vagy ifjúsági mozgalomként is – alapvetően politikai töltetű. A világról, a fennálló rendszerről, a társadalomról alkotott kritikus kép harsány megfogalmazása adja a punk-mozgalom lényegét. A modern társadalmakban folyamatosan bukkannak fel új szubkultúrák, ifjúsági divatok, új zenei irányzatok, melyek időnként megmaradnak szűk keretek között, de gyakran új irányt mutatnak a tömegkultúra számára is. A punk egy ezen stílusok közül, de annyiban különleges, hogy a leginkább politikai tartalommal telítődött irányzat[1]. A punk a legpolitikusabb szubkultúra, ezt kívánom a mozgalom történetének bemutatása során bizonyítani.

A punk politikuma kettős. Egyrészt van egyfajta punk-attitűd, ami legalább olyan fontos szerepet tölt be a 20. század utolsó negyedének kulturális életében, mint maga a szorosan vett mozgalom.

Ez az attitűd több elemből tevődik össze. A lázadás minden ifjúsági mozgalom alapeleme, ironikus módon még a rendpárti divatok[2] is képviselnek egyfajta lázadó hozzáállást. A nonkonformizmus fontos része a punknak. A fogyasztói társadalom, a divat elutasítása a kispénzű fiataloknak egyébként is rendkívül praktikus. „Úgyis csak szakadt ruhákra és a legolcsóbb piára van pénzünk, hát legyen ebből ideológia!” A punk, mint minden ellenkultúra, a hivatalos kultúra elutasítását jelenti. Mivel a punk kulturális tartalma elsősorban a rock-zenében jelentkezik, ezért a punk mindig az adott kor sikeres, népszerű divatirányzatait utasítja el, ez kialakulása idején, az 1970-es évtized közepén az éppen fellendülő disco-irányzat volt. Ezzel párhuzamosan magát a rock-sztár státuszát is elveti, hiszen az reprezentálja a divatot, az agymosást, a pénz hatalmát, és a társadalmi különbségeket is. A hivatalos ideológia, és ennek minden megjelenési formája – a reklámok, a tömegkultúra – a szépet, a jót, a sikert hirdeti, mintegy azt sugallva, hogy a világon alapvetően jól mennek a dolgok, és minden rendben van. A punk ezzel szemben negatív esztétikát képvisel: az élet nem szép, legyen hát minden csúnya, koszos, zajos. Nem mosolygunk, hanem vicsorgunk és ordítunk. Ebből fakad az irányzat agresszivitása is, bár ehhez hozzá kell tenni, hogy amikor tömegmozgalommá vált a punk, akkor a polgári világ és a hatalom részéről nagyon erős ellenállással találkozott, utcai verekedések, rendőrségi eljárások sorával kísérve. Ez az egyöntetű elutasítás azonban nem elnyomta, hanem csak megerősítette, és még keményebbé tette a mozgalmat.

A punk politikumát a punk-attitűd mellett a nyílt politizálás képviseli. A legtöbb punk zenekar megfogalmaz rendszerkritikát, ez tulajdonképpen a punk imázs része. Az autentikus punk helyzetéből fakadóan érzékeny a társadalmi, politikai problémákra, és mindig akadnak szövegírók, akik ezt rendszerellenes ideológiává tudják bővíteni. A színtér ilyen szempontból nagyon sokszínű, vannak kifejezetten apolitikusnak számító zenekarok, és vannak politikai manifesztumokat megéneklő bandák is. A hatalom, az elnyomó gépezet, a gazdasági kizsákmányolás mindenesetre a punk legfontosabb alaptémája. Ez a hozzáállás értelemszerűen radikális baloldali pozíciókat feltételez, nem véletlen, hogy a bekarikázott A-betű vált a punk egyik védjegyévé.[3] Az, hogy adott országban mennyire politikus a punk, sok mindentől függ, a társadalom általános állapotától, a politikai viszonyoktól, a politikai és társadalmi tiltakozó mozgalmak erősségétől, tehát nincs általános szabály. Az viszont tény, hogy a rendszerkritikus, vagy éppen nyíltan anarchista megmozdulásokon mindig lehet punkokkal találkozni, és a punk szubkultúra szorosan kapcsolódik a radikális baloldali miliőhöz[4]. Sok bandánál a politizálás kimerül anarchista jelszavak hangoztatásában, de vannak a punkok és a punkzenészek között szép számmal politikai aktivisták is.[5]

II.  A mozgalom kezdetei

A punk-mozgalom kialakulása 1974-75-re tehető, a helyszín New York. Egy egyszerű kialakítású, olcsó kis klubban minden este fellépési lehetőséget kaptak új hangzással próbálkozó zenekarok, akkor is, ha mindössze két-három akkord felhasználásával írták meg számaikat[6]. Az itt fellépő, később világhírűvé váló zenészek[7] többnyire nem politizáltak, sokkal inkább művészek voltak, semmint politikusok, de a punk kirekesztettsége többnyire náluk is jelen volt: drog, prostitúció, munkanélküliség, szegénység…  Habár sokféle zenei irányzat megjelent, itt még nem beszélhetünk egységes punk stílusról, de a szubkultúra számtalan eleme már megjelent, és a közönség soraiból kikerülő, képzőművészethez kötődő fiatalok már punk névvel illették az új szubkultúrát kis példányszámú folyóirataikban[8].

A punk végül Angliában vált tömegmozgalommá, nem véletlenül. A szigetország indította útjára az egyre újabb ifjúsági divatokat, szubkultúrákat, zenei irányzatokat már az 1960-as évek kezdetétől. Az angliai fiatalok jelentős része hajlandó egy-egy irányzattal azonosulni, a stíluselemeket viselni, illetve a zenei stílusok is megtalálják minden időben a szükséges infrastruktúrát: koncerthelyek, lemezkiadók, lemezboltok. Az 1970-es évek szociális feszültségei, az ifjúsági munkanélküliség, a rockzene mainstreammé és így kiüresedetté válása kedvező feltételeket teremtett egy új stílus megszületéséhez. A zenei alapok nagyjából adottak voltak, hiszen már az 1960-as években is sok banda játszott egyszerű, kemény rockmuzsikát[9]. Malcolm McLaren, aki New Yorkban találkozott a punk irányzattal Angliába importálta a stílust, és útjára indította a Sex Pistolst, az első punk-sztár bandát. Sebők János szemléletesen írja le a punk mozgalom elindulását.

„A hetvenes években… nagyon sok fiatal munka nélkül maradt…. Pénz nélkül, munka nélkül nem volt hova menniük. Maradt a banda, az utca. Koncertekre jártak, keresték a lehetőséget energiáik levezetésére, gyűlöletbe csapó indulataik kiélésére. Aztán akadt egy ötlet. Valaki kifestette az arcát… valaki biztosítótűt szúrt a fülébe… A felnőttek már a világ végéről kezdtek el beszélni. A rohadtak! Hát akkor legyen világvége! Munkát adni, azt nem tudnak, de károgni, azt igen! Hát akkor ezt nekik! Bele a rohadt pofájukba! Adj nekik! Dögöljenek meg! Pusztuljanak el! Öljétek meg a szüleiteket! Úgyse jók másra! El kell pusztítani mindent, mert semmire nem jó, értelmetlen a világ! Le a rohadt iskolával, a szarházi hivatalnokokkal, a buzi zsarukkal! Kiáltsátok mindenre, hogy nem, nem, nem! Nincs jövő, nincs remény. Rombolj! Aztán egy este az egyik klubban megjelent valami ismeretlen banda egy patkányképű énekessel, aki elkapta a mikrofont, és a színpad előtt állók is rázendítettek az új idők új himnuszára:

Antikrisztus vagyok/ anarchista vagyok/ nem t’om hogy mit akarok/ de t’om hogy kapjam meg/ ki akarom irtani a járókelőket/ mer’ anarchia akarok lenni

nem holmi balek/ - anarchia az Egyesült Királyságban..”[10]

Az első hullám zenekarai többnyire nem léptek ezen a politikai üzeneten túl, leginkább még a Clash volt az, akik átfogóbb társadalomkritikát fogalmaztak meg.

„Nem akarom tudni, mit csinálnak a gazdagok/ Nem akarok arra járni, amerre a gazdagok/ Oly okosnak és tévedhetetlennek képzelik magukat/ De az igazságot csak az utcakölykök ismerik.”[11]

Az átlagos punk zenekar némi anarchista, némi radikális baloldali, de többnyire nihilista, hatalomellenes üzenettel jelent meg. Viszont igen korán, már 1977-ben megjelent a punk köntösbe öltöztetett tudatos politikai agitáció, az anarcho-punk irányzat első zenekara a Crass. Számukra a punk a politikai üzenet hordozóeszköze volt, de talán épp ezért sikerült a punk lényegét, a dühös szembenállást kifejezniük.

A Crass iskolát teremtett, a következő években sorra alakultak az anarcho-punk zenekarok. Egy jellemző idézet:

„A törvények azért vannak, hogy engedelmeskedjünk nekik, és így működik a rendszer/ Az országnak kéznél van a katonaság, hogy védje az államot/ Az iskolában arra tanítottak, hogy megjátszd a bolondot/ Az út meghatározott, és mindenki követi…” (Conflict[12])

És egy vélemény a zeneiparról:

„30 éve ugyanaz az öreg szar/ a zenéé, a pénzé, sláger után slágeré/ mosolyok, hazugságok, kiárusítások, falak/ ez a rock’n’roll 30 éve…” (The Ex[13])

A mozgalmi zenekarok tudatosan kívül maradtak a zeneiparon, igyekeztek saját kiadókat, saját koncerthelyeket létrehozni, és széles körben terjeszteni a D.I.Y.[14] mentalitást, ami amúgy teljes mértékben megfelelt a punk lényegi tartalmának.

A mozgalmi bandák zeneileg is radikálisok voltak, gyorsabbak, agresszívabbak mint a legelső punk zenekarok, de ez valójában nem volt követelmény.

Több országban is hasonlóan erős politikai kiállású, radikális baloldali zenekarok a legismertebb, legnépszerűbb punk zenekarokká váltak az 1980-as évek elején. Az Egyesült Államokban a Dead Kennedys, Nyugat-Németországban a Slime, Franciaországban a Bérurier Noir. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a punk közönség nagy része – főleg miután néhány év alatt a punk csak az egyik, többé-kevésbé elfogadott ifjúsági divatirányzattá vált a sok közül – nem tartozott az anarchista politikai mozgalomhoz, de a politikai, agitációs punk korántsem mellékszál volt, hanem a zenei mozgalom meghatározó zenekarai tartoztak ide. Valójában nehéz lenne, akár még a valódi rock-sztárrá váló punk zenekarok[15] között is olyan bandát találni, amelynek nincsenek rendszerkritikus, politikai megnyilvánulásai.

III. Magyarország, a kezdetek

A punk viszonylag hamar, már az 1970-es évek végén megjelent Magyarországon, de eleinte inkább csak művészi attitűdként. Az első punk zenekarnak tekintett Spions[16] punknak vallotta magát, és valóban, zeneileg is, szellemiségben is beleillettek volna a mozgalomba, csakhogy akkor még nem volt mozgalom. Az 1980-as évek legelején kibontakozó, a szaksajtóban art-punk[17] néven emlegetett irányzat a punkot mint művészetet jelenítette meg. Az ide sorolt zenekarok[18] leginkább a korai, new york-i mozgalom szellemiségét képviselték, bár kelet-európai mivoltukból fakadóan többet foglalkoztak az elidegenítő hatalom problémájával. Annak ellenére, hogy kívül álltak a mainstream kultúrán, sokan ismerték ezeket a zenekarokat, hiszen valójában egy generációs életérzést fogalmaztak meg, és bár közönségük nagy része nem vett részt kifejezetten politikai szerveződésekben, mégis, az art-punk zenekarok többsége egy szélesebb, a rendszerrel szemben kritikus ellenzéki szellemi hálózat részének tekinthető.

Gyakran említik a punk-mozgalomhoz sorolva a Vágtázó Halottkémek nevű zenekart is, akik 1975-ben kezdtek el zenélni. Való igaz, az 1980-as években sok punk járt VHK koncertre, az underground fontos zenekara volt sokáig. Zenéjük sok punk elemet használ, de a VHK mégsem nevezhető punk zenekarnak. A VHK a kezdetektől egy saját mitológiát teremtett, egyedi, vallási révületre emlékeztető, sámánokra hivatkozó „folyamatzenét”[19], és egyfajta szertartást celebrálnak koncertjeiken, gyakran jelmezekben, kifestve lépnek színpadra. Ez meglehetősen távol áll a rendszer ellen lázadó proligyerekek világától, annak ellenére is, hogy már többen próbáltak párhuzamot vonni a punk és a sámán-hit extatikus megjelenésében[20]. A rendszerváltás utáni időkben a pogány hitvilág felerősödött a VHK énekes-ideológusa, Grandpierre Attila[21] megnyilvánulásaiban, és ez sajnálatosan befogadhatóvá tette zenéjüket a – többek között – neopogány egyházakat is integrálni törekvő szélsőjobboldali tábor számára[22].

Előfutárnak, sőt bizonyos megszorításokkal akár „magyar punk” mozgalomnak is tekinthetjük a csöveseket. Ez az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek elejéig emlegetett szubkultúra a hippi mozgalom lecsengése volt. A csöves szellemiséget sok minden rokonítja a punkkal, elsősorban a nonkonformizmus, továbbá a tekintély és a bevett társadalmi normák elutasítása. Teljes szubkultúra volt, saját öltözködési stílussal  – beszűkített szárú farmer, kockás ing vagy matrózpóló, alföldi papucs, gázálarctáska, vagyis „szimatszatyor”, bőr ékszerek, ápolatlan frizura  –, saját zenével – a hard rock akkori képviselői, eleinte a Piramis, majd a Beatrice, a P.Mobil és más rock-zenekarok, valamennyire a Hobo Blues Band is -, és saját életformával : közösen lógni a köztereken, nyáron hálózsákkal csavarogni, és amennyire lehet, kerülni az iskolát és a munkát[23].

A „valódi” punk első emblematikus zenekara a CPG[24] volt Magyarországon. Rövid pályafutás, néhány tucatnyi koncert után a zenekar több tagját is bebörtönözték 1983-ban, politikai okokból. A korabeli pártállam szempontjából „rászolgáltak” az ítéletre, szövegeikben a korszak bandái közül ők támadták legdirektebb formában a fennálló rendszert.

„Szabad legyek, azt akarom, ne kormányzott hülye barom

Ez a helyes én már tudom. Anarchiát! Anarchiát!”

Hasonló egyértelműséggel utasították el a szovjet-amerikai fegyverkezési versenyt, tagadták, hogy „a munka nemesít”, és nem gondolták, hogy a pénz értékessé teszi az embert. Nem csoda, hogy pont ők kerültek először börtönbe, hiszen ennyire nyílt rendszerellenes üzenetet nem sokan mertek megfogalmazni.

Az első punkhullám – ez az 1980-as évek első felére tehető időszak- többi zenekara nem fogalmazott ilyen egyértelműen, és nyilván a Cpg-per, továbbá a folyamatos hatósági zaklatás is elrettentő hatású volt[25]. De az ösztönös anarchista hozzáállás többnyire felbukkan. Szó sincs tudatos politizálásról, inkább csak polgárpukkasztó szlogenekről, de az összhatás így is rendszerkritikus véleményt mutat. Egy börtönviselt punk-zenész így foglalta össze politikai hozzáállásukat:

„Szóval randalíroztunk rendesen. Nem mondom, hogy tudatos politizálásból, de egyfajta ellenállás volt ez. Lázadtunk, eléggé agresszíven, nem tudtunk mit csinálni.”[26]

Érdekes körképet ad Lucile Chaufour 2012-ben bemutatott dokumentumfilmje, az East Punk Memories. A film francia készítője az 1980-as évek elején forgatott magyarországi punkokról, majd húsz évvel később interjút csinált tucatnyi akkori szereplővel. Habár a filmben a többség azt hangsúlyozza, hogy akkor egyáltalán nem érdekelte a politika, mégis valójában egy politikai körképet látunk. A politizálástól való elhatárolódás ellenére nagyon is világos politikai vélemények fogalmazódnak meg. Mindnyájan – habár akkor tizenéves fiatalok voltak – átlátták a rendszer hazugságait, a hirdetett ideológia és a valóság között feszülő ellentmondást, majd a rendszerváltás után megtapasztalták, hogy a „szabad” világ is hasonló sorsot szán az embereknek, ami ellen ugyanúgy lázadni kell.

Az első punk hullám legtöbb zenekara sok egyértelmű politikai tartalmú szöveget énekelt, de anélkül, hogy politikai programot fogalmaztak volna meg. Jól érzékeltetik a punk általános hozzáállását a társadalmi viszonyokhoz: elégedetlenség, kiábrándultság, a hatalom iránt érzett ellenséges érzelmek, az egész rendszer elutasítása.[27] Mindez együtt a feltűnő öltözködéssel, a rendszeres csoportos megjelenéssel, közösségi rendezvényekkel – koncertek – hamar politikai problémává vált a pártállam számára. A Spions tagjai még emigrációba kényszerültek, de 1981-82 után már nem néhány elszigetelt művész ügye volt a punk. Az ifjúsági sajtó egyre többet cikkezett a témáról, és eleinte nem is feltétlenül negatív felhanggal. Rockzenei sajtó csak nyomokban létezett, az időről-időre kiadott rocklapok nem éltek meg egy-két számnál többet. Az országos nyilvánosságba Erdős Péter nagy feltűnést keltő cikke dobta be a témát, amely a Kritika folyóirat 1983/6. számában jelent meg.[28] Már a cím megmutatta a szerző hozzáállását: „Felszólalás a szennyhullám ügyében”. Erdős Péter a korabeli könnyűzenei politika egyik nagyhatalmú irányítója volt, és talán nem véletlen, hogy az említett cikk megjelenése új szintre emelte a CPG zenekar elleni hatósági eljárást. Formailag egy „aggódó nagymama” feljelentése nyomán, de minden bizonnyal a pártvezetés beleegyezésével a zenekar tagjait bíróság elé állították, és négyből hármójukat letöltendő börtönbüntetésre ítéltek.

Erdős Péter cikke leszögezi, hogy a demokráciának vannak határai, és bár a hatalom alapvetően nem üldözi a zenei újhullámot, de a társadalom kiveti magából a destruktív elemeket. A leghatásosabbnak gondolt érve az egész punk mozgalom lefasisztázása volt. A valóban létező neonáci megnyilvánulásokra a skinheadek kapcsán még visszatérünk, de azt le kell szögezni, hogy fasiszta politikai véleményeknek soha nem volt helyük a punk mozgalomban. Felbukkantak ilyen jelenségek, de a punkok reakcióját a legjobban a Dead Kennedys 1981-ben kiadott száma fejezi ki: „Nazi punks fuck off!”

A pártállam különösen érzékeny volt a rendszert illető baloldali kritikákra, hiszen a balról jövő kritika alapvetően kérdőjelezte meg a rendszer identitását. Határozottan léptek fel a ’68-as újbalos, újmarxista csoportosulások ellen, és ugyanez a határozott fellépés volt jellemző az alapvetően anarchista, tehát semmiképpen sem jobboldali szellemiségű punk mozgalom esetében is. De a perek és bebörtönzések nem jártak sikerrel. 1985 után egyre kevesebb alkalommal került sor koncertek betiltására, a punkok és a punkzenekarok is egyre nagyobb számban jelentek meg az utcákon és a koncerttermekben, és az évtized második felében már egy országos, sok ezer fiatalt elérő szubkultúráról beszélhetünk.

Ha a magyarországi punk-mozgalom első hullámát, vagyis az 1980-as évtizedet összességében kívánjuk értékelni akkor azt állíthatjuk, hogy a korszakban a punk egy néhány ezerfős szubkultúra ügye volt, és mivel a viszonyok nem tették lehetővé hogy lemezeket adjanak ki vagy punk klubot hozzanak létre, így nem is volt esély rá, hogy szélesebb körhöz eljusson a mozgalom. Koncertek többnyire csak esetlegesen voltak, a zenét házilag másolt kazettákon[29] tudták terjeszteni, a stílushoz tartozó ruházati kiegészítőket  – jelvények, láncok, hajfesték, pólók, bakancsok – házilag kellett elkészíteni, esetleg Nyugat-Európából lehetett beszerezni. Ennek ellenére a mozgalom jelen volt, és az 1980-as évtized második felében, a diktatórikus rendszer olvadásának időszakában egyre nagyobbá vált. Az évtized végén már gyakrabban lehetett koncerteket tartani, megjelent a punkhoz kötődő földalatti sajtó, a fanzine[30], országos punk fesztiválokra került sor[31], és elszaporodtak a punkot nemcsak megtűrő, de kifejezetten támogató klubok[32] is. Már teljesen nyíltan lehetett szidni a rendszert, és a „sima” garázdaságot a hatalom sem igyekezett politikai felhangokkal súlyosbítva üldözni.

Az 1980-as évekről szólván meg kell említeni egy mellékszálat is, a skinheadeket. A skinhead mozgalom az 1960-as évek utolsó éveiben született az Egyesült Királyságban, nevét képviselőinek rövid hajáról kapta. A stílus egyfajta ellen-hippi divat volt, mely azóta is büszkén hivatkozik munkásosztálybeli gyökereire[33]. A mozgalom képviselőinek többsége a kezdetektől napjainkig apolitikus volt, ám érdekes módon a mozgalomban bekövetkező, több ízben is szakításhoz vezető viták politikai témák miatt robbantak ki. A mozgalom apolitikus volt, és ennek megfelelően a skinheadek nem voltak rasszisták sem. Az első hullám lehanyatlása után a punk megjelenésével kapott új lendületet a mozgalom, és talán pont ezért figyelt fel a skinheadekre a korabeli angol szélsőjobboldal. Néhány ember beszervezése, néhány nagyobb balhé és a bulvársajtó ténykedése nyomán a közvéleménybe a skinhead már a rasszista, újfasiszta szinonimájaként került be. Sok skinhead emiatt otthagyta a mozgalmat, mások, fasiszta aktivisták pedig levágatták a hajukat. A mozgalom nemzetközi elterjedése ilyen előzmények után történt. Magyarországra már az eredeti tartalomtól eltávolodott, rasszista, nacionalista ideológiával telített irányzat érkezett meg. Jól jellemzi a helyzetet az egyik első, önmagát „skinheadnek” nevező zenekar, a Mos-oi ténykedése. A zenekar mindössze egy-két koncertet adott, de a CPG ellen folytatott eljárás keretében ők is a hatóság látókörébe kerültek, és felfüggesztett börtönbüntetést kaptak a cigányok és arabok kiirtására buzdító, soviniszta szövegeikért. A hazai „skinhead” sokáig ezen a vonalon mozgott, és bár az 1980-as évek közepén még előfordultak közös punk-„skin” koncertek, de az évtized végére az önmagukat rendpártinak tekintő, a náci ideológia irányába nyitott kopaszok már a punkokat is ellenségnek tekintették. Az irányzat hatókörébe vonta a ska-stílust is, ami egy jamaicai eredetű zenei stílus esetében meglehetősen furcsa. Rasszista ska-zenekarra nem sok példa van a zenetörténetben, ez is egyfajta hungarikum. A valódi skinhead stílus képviselői Magyarországon az 1990-es évek közepén jelentek meg[34], nagyobb számban pedig csak az ezredforduló után. A bonehead-bandák[35] haladtak tovább a szélsőjobboldali úton. Létszámukat nagymértékben meghatározta, milyen politikai csoport állt mögéjük – eleinte a MIÉP, az ezredforduló után a Jobbik -, majd nagy részük felolvadt a „nemzeti rocknak” nevezett, a folk-zenekaroktól metál-bandákon át nyíltan náci zenekarokig sokféle irányzatot tömörítő, a szélsőjobb ideológiai előrenyomulását támogató zenei mozgalomban.

IV. A rendszerváltás után

A demokratikus átalakulás kettős hatással volt a punkra. A korábbinál jóval szélesebb körben vált ismertté, sokan csatlakoztak is, több lett a koncertlehetőség, új bandák sora alakult. Ezzel párhuzamosan az addig a féllegalitás határán egyensúlyozó punk-zeneipar is kibontakozott. A punk árucikké vált, ugyanúgy mint Nyugat-Európában tíz évvel korábban. Punk zenei elemekkel operáló, amúgy politikailag teljesen semleges zenekarok turnéztak az országban, de az üzletorientált apolitikus irányzat nem fedte le a mozgalom egészét.

A punk eredeti, lázadó üzenetének megtartásában jelentős szerepe volt a burjánzó- fentebb már említett - fanzine-mozgalomnak. A korábban nehezen elérhető sokszorosítási lehetőségek mindenki számára hozzáférhetővé váltak, így egy újság elkészítéséhez nem volt szükség másra, mint ollóra, ragasztóra és egy írógépre – bár volt, aki ez utóbbit sem használta. Fénymásolót pedig bárhol lehetett találni, nagyon gyakran barátok munkahelyein, így a sokszorosítás akár ingyenesen is megoldható volt. Gyakorlatilag az egész országban, egészen kis falvakban is jelentek meg sajtótermékek, Budapesten kívül különösen sok a Dél-Alföldön és Nyugat-Magyarországon. A tipikus fanzine-szerkesztőség egy vagy legfeljebb két-három emberből állt. Változatos, sokféle tematika megjelent, de a túlnyomó többségét a punk, rendszerellenes attitűd jellemezte. Továbbá a punk-zenéhez való kötődés: az újságok többsége közölt lemezismertetőket, koncertbeszámolókat, dalszövegeket, zenekari interjúkat. Sok újságból egyetlen szám készült el, de sok volt, amelyik akár a harmadik, negyedik számig is eljutott. Egy korabeli cikkben[36] Rácz Mihály, maga is aktív fanzine-készítő, mintegy nyolcvan kiadvány címét említi meg. Mivel teljes körű gyűjtésre nemigen vállalkozhatott senki, feltételezhető hogy legalább száz különböző kiadvány látott napvilágot az 1980-as 90-es évek fordulóján. A példányszám nagyon eltérő volt, akadt nyomdában készülő, ezernél is több példányban készülő újság – például a Második Látás, Rácz Mihály szerkesztésében -, de a legtöbb lapból legfeljebb néhány tucat fénymásolat készült. Mivel ezek a lapok kézről-kézre jártak, így is több ezres olvasótáborról beszélhetünk[37]. A sajtószabadság viszonylag korlátok nélkül érvényesülhetett, bár előfordult hatósági fellépés is. A nyíregyházi „A búvárok reménykednek” című fanzint egy címlapján szereplő rendőr - illetve valószínűleg a felettesei – feljelentése nyomán állították bíróság elé, az Anarchista Újságot pedig a pápa látogatására időzített tematikus, antiklerikális szám miatt kobozták el, végül mindkét ügy ítélet nélkül zárult.[38]

1990 tavaszán a korszak legismertebb anarchista csoportja, az Autonómia csoport feloszlása után még anarcho-punk politikai csoport is alakult, a NAP anarcho-punk csoport[39]. 1989 decemberében punkok elfoglaltak egy üresen álló házat a budapesti 8. kerületi Nap utcában, innen a csoport neve. Ez volt talán az első hazai foglalt ház, de a házfoglaló mozgalom nem tudott gyökeret verni Magyarországon, bár az évtized elején az ország több városában is működtek, igaz, legfeljebb néhány hónapig foglalt házak. A NAP-csoport külön rovatot kapott a Második Látás nevű fanzinban[40], ahol beszámoltak tevékenységükről, tüntetéseikről, illetve anarchista szövegeket tettek közzé. A NAP Anarcho-Punk csoport célja: ”… a punk kultúra terjesztése, harc a kizsákmányolás, a rasszizmus, a hierarchiák ellen…”[41] A csoport olyan zenekarok aktív támogatását élvezte, mint a Trottel, vagy az AMD.

Az évtized közepére vált népszerűvé egy komlói zenekar, amelynek a pályafutása külön figyelmet érdemel: a HétköznaPI CSAlódások. Eredetileg Picsa néven akartak koncertezni, de ezt sehol sem engedték, így aztán „elrejtették” a nevükbe az eredeti elnevezést. A zenekar, mely ma is aktív, huszonöt év alatt tucatnyi lemezt adott ki, és dalszövegeiben, melyek kiemelkedően költőiek, folyamatosan reflektál a világpolitika eseményeire és a magyarországi történésekre. Az üzenet gyakran költői képek mögé van rejtve, gyakran csak egy hangulat megfogalmazása, de más, direkten politizáló szövegek ismeretében, illetve a zenével, esetleg az élő előadással együtt egyértelműen értelmezhető. Baloldali radikális rendszerellenességet sugároz a Picsa - bár általában törekszik a távolságtartásra -,ezt időnként Kádár illetve a Szovjetunió iránti nosztalgiával fűszerezik. Ez utóbbi több mint egyszerű provokáció, a zenekar valóban úgy gondolja, hogy az előző rendszer magában hordozta egy lehetséges szocialista alternatíva elemeit. A zenéjük az évek során egyre jobbá csiszolódott, de megmaradt dallamos, élvezhető punk muzsikának. A Picsa kultikus zenekarrá vált, nem túlzás azt állítani, hogy az ezredforduló óta az egyik legnépszerűbb hazai punk zenekar. Ez is igazolja a bevezetőben felvetett alaptételt, hogy a baloldali, politizáló punk zenekarok a punkon belül a „mainstreamet” képviselik.

A Picsa megfogalmazza a rendszerváltás utáni csalódottságot, a változással járó társadalmi lesüllyedés – ami a munkahelyét elvesztő milliónyi ember számára ismerős életérzés volt – által kiváltott rosszkedvet. Szűkebb környezetükben, Komlón, ahol a kádári korszak az évek múltával egyre inkább bányász aranykornak látszik, bőven kaphattak inspirációt a kapitalizmuskritikához.

 

„45-töl 90-ig, igen, az volt az aranykor
a vájár hitt és dolgozott, a szénpor tüdőket roncsolt
égbe szöktek a grafikonok, az induló meg harsogott
de ennek vége mára bezár a bánya.

Nincs több leszálló a kasban, nem lebeg csille a magasban
üres a drótkötélpálya, a részeg a zárórát várja,
de addig halkan dúdolgat, valami réges-régi dalt
valahogy szíven találta, hogy bezár a bánya.

Gyere velem, gyere velem, mesélek a halott városról

hát ez itt a nagy magyar valóság, egy új világ
Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll
az elhagyott bányavidék fölött csak szürke köd szitál
Sötét a táj, hol az erőmű füstje száll
és mind a tizenkét apostol megállt Komlónál”

A zenekar bátran merít a munkásmozgalmi hagyományokból, mind hazai – József Attila megzenésítések, hajdani osztályharcos események megéneklése -, mind nemzetközi – Che Guevara dala, utalás korábbi évtizedek harcaira – vonatkozásban. A Picsa inspirálóan hatott egész punk generációkra, kevés olyan punkot találni, aki ne fújná kívülről a legismertebb dalaikat. Habár van sok hasonló, sőt a Picsánál is elkötelezettebb zenekar, hozzájuk foghatóan sikeres politizáló bandát nem találni. A zenekar mottójának is felfogható ez a dalszövegrészlet:

 

„Én az eszmét úgy hirdetem, hogy énekelek
A baloldalra tettem fel egy egész életet
Velem van sok kizsákmányolt, munkanélküli
És mindenki aki ezt a rohadt rendszert gyűlöli „

 

Az ezredforduló időszakából a Barackca zenekart érdemes kiemelni, nem is annyira zenéjük miatt, hanem mert az ő ténykedésük jól mutatja az anarchista zenekarok hozzáállását. A Barackca – mely 1993-ban alakult - tagjai a zenélésen kívül is nagy aktivitást fejtettek ki, néhány évig ők voltak a hazai underground punk mozgalom fő szervezői. Nem-Art néven – egy ideig a Snobs zenekarral együtt -– működtettek klubot, zeneboltot, kiadót. Fesztiválokat szerveztek -–Kamikaze-fesztivál -, illetve több klubot is üzemeltettek: Csepelen a Freeport klubot, majd a ferencvárosi "rozsdaövezetben"”a Music Factoryt, melyek néhány évig a hazai punk mozgalom központi helyei voltak, ahol számtalan magyar és külföldi zenekar megfordult. Saját szervezésű koncertjeiken tudatosan törekedtek a punk-közeli stílusok keveredésére, ezzel is elősegítve az underground színtér nyitottságát és erősödését[42].

 

Barackca

Ha befogod a szád, mint oly sok ember
Csak egy csepp leszel s körülötted a tenger
Amely szennyezett és nincs benne élet
Ha ilyen maradsz van mitől félned!

Ha elégedetlen vagy nyisd ki a szád!”

Ha legyőzzük együtt a zsarnokokat, a kapitalista önkényuralmakat
Az álnok és hazug rendszereket, felszabadítják a szenvedő lelkeket!”

A nemArt Független Zenei Szövetség 2000-től 2004-ig létezett, majd onnan kiválva hozta létre az x-art projektet az 1996 óta létező Snobs zenekar több tagja[43]. A DIY szerveződési elveken túl a Snobs számára a politikai üzenet közvetítése legalább olyan fontos, mint a zene. Lemezeket adnak ki, koncerteket szerveznek, és ők a Freefest házigazdái is. Ez a fesztivál 2005-ben volt először,[44] és egyik fő jellemzője, hogy ingyenes, nincs belépő. A zenekarok sem kapnak pénzt, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért az adott időszak underground zenekarai nagy létszámban jelennek meg. A Snobs emellett gyakori vendég rendszerkritikus rendezvényeken, tüntetéseken vagy éppen autonóm baloldali majálison.

Snobs

 

„Nem bálványozok senkit, mert az ideálok tömegcikké váltak

A legfőbb értékem az önkifejezésem, mit nem gátolhat a hatalom

Szabadságomat hirdetem, elutasítom az elnyomást

Nem zsákmányolhat ki, nem élősködhet rajtam senki”

 

Hosszan lehetne sorolni tovább a rendszerellenes gondolatokkal teli punk-szövegeket, de talán elég lesz, ha két, ismert és elismert, népszerű punk-zenekartól idézünk.

 

Fegyelmező Részleg

 

„Harcolj velem ha kell, takard az arcodat kendővel
az utca frontján, a barikád oldalán bátor légy haver!

Nekem az öklöm a boxerem, utcakő a fegyverem
emeld a hangod, a tömeg az arcod, szabadság az istenem

Rántsuk le a leplet, betelt a pohár, döntsd fel a kordont, mi előtted áll
szorít a bilincs és kattan a zár, IMF mennyország”

 

Hiteljugend

 

„Ember vagyok, vagy egy gép, testem rázza a feszültség
Egész nap kussban robotolok, akaratom vezérlik a programok.
Nem kérdezek és nem álmodok, semmit sem érzek, és nem tudok,
Időre szarok és zabálok, ahogy előírják a szabályok.
Esténként, ha lekapcsolnak, vége a munka üzemmódnak,
Pihenőállás, elemcsere, újratöltés: munka holnap.”

 

Azok a zenekarok, amelyek igényesek önmagukkal szemben, és nem egyszerűen a botrányokozás és a feltűnősködés a céljuk – ami egyébként teljesen autentikus punk-hozzáálás, és szerves része a punk-mozgalomnak -, hanem valóban jó zenét csinálnak, ők a szövegekre is figyelnek. Van mondanivalójuk, amit minél több emberhez szeretnének eljuttatni. A kidolgozott zenét játszó zenekarok szövegei általában erősen rendszerkritikusak, és a rendszer elleni lázadás üzenetét hordozzák.

 

 

V. Politikai viták a jelenkori punk mozgalomban.

A punk a legpolitikusabb szubkultúra, éppen ezért elkerülhetetlenek a politikai viták. Nem politikai tézisekről folyik eszmecsere, hanem sokkal inkább általános kérdésekről.

A skinhead mozgalom hiteles képviseletéért továbbra is folyik a harc. Egyik oldalon a SHARP[45] és redskin csoportok, továbbá az apolitikus, vagyis antirasszista skinheadek[46], velük szemben pedig a szélsőjobboldali mozgalmak zászlóvivőivé züllött rasszista bonehead csapatok között. Az ezredforduló utáni évtizedben a street-punk család, ahova a skinheadek is tartoznak, viszonylag sok, több száz embert mozgatott meg országszerte, de azóta ez a hullám elcsendesedett, és a második évtizedben a bonehead-vonal látszik népesebbnek.

Folyamatos vitára ad okot a politika elutasítása is. Vannak könnyen fogyasztható, hülyéskedő, viccesen polgárpukkasztó szövegekkel szereplő zenekarok is, melyek punk és nem punk körökben, főleg a legfiatalabb korosztályoknál, népszerűek. Akik ilyen zenekarokat szeretnek, gyakran nem tudnak mit kezdeni a keményen anarchista, rendszerellenes bandákkal és dalokkal.

Visszatérő probléma a fasisztoid megnyilvánulásokra adandó reakció is. A szélsőjobboldal kulturális offenzívájának egyik eleme, hogy szélsőjobboldaliak is megjelennek punk bulikon. Ez nem feltétlenül tudatos politikai akció, hiszen nagyon vegyes, és a punkoknál nagyságrendekkel népesebb az a tábor, akik a punkot elsősorban mint zenei irányzatot szemlélik, vagyis „szeretik a punk zenét”, viszont annak rendszerellenes karaktere nem érinti meg őket. A politikailag tudatos punkok pontosan azért kritizálják az apolitikus vonal képviselőit, mert úgy vélik, hogy aki nem politizál, az a gyakorlatban elfogadja a rasszista, nacionalista megnyilvánulásokat. Gyakoriak az olyan viták, melyek arról szólnak, hogy egy-egy zenekar miért vállal fellépést olyan helyszínen, ahol más esetben szélsőjobboldali bulikat tartanak[47]. A szélsőjobboldalt toleráló punk zenekarok mintát nyújtanak, és ezzel akaratlanul is hozzájárulnak a punk kiüresedéséhez, hiszen a rasszizmus sohasem lehet a lázadás ideológiája. Ugyanakkor a politizáló punkok azt is elvárják, hogy mindenki legyen következetes, és ne barátkozzon rasszista emberekkel. Ezt a kérdést már a Specials nevű angliai ska-zenekar is felvetette az 1970-es évek végén: Ha van rasszista barátod, itt az idő véget vetni a barátságnak…[48]

Az antifasizmus, vagyis a rasszizmus és nacionalizmus elutasítása viszonylag hamar megjelent a punk mozgalomban. Nyugat-Európában, ahol létezett szervezett antifasiszta mozgalom, majdnem a kezdeteknél, de Magyarországon is az 1980-as évek második felében. Mint fentebb már utaltam rá, az első évek után a szélsőjobboldali orientációjú „skinek” a punkokat is ellenségnek tekintették, gyakoriak voltak az összetűzések, több ízben punk koncerteket is megtámadtak, persze a visszavágás sem maradt el. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az antifasizmus a punk identitás részévé vált, különösen miután a rendszerváltás éveiben antifasiszta csoportok alakultak. A fasizmus ideológiai elemeinek elutasítása egyfajta punk minimummá vált a mozgalom nagy részében, de ez sem kizárólagos. Akadnak náci-szimpatizáns punkok is, ami ellen a többség igyekszik fellépni.

Az ezredforduló utáni időszakban nem ritka, hogy azok a zenekarok, melyek szélsőjobboldali szimpátiával gyanúsíthatóak, bojkottlistára kerülnek, sok helyre nem hívják őket, vagy jó páran tudatosan miattuk nem mennek el egyes koncertekre.

VI. A punk jövője

Habár a punk negyven évvel ezelőtt a „Nincs jövő!” üzenetével robbant be a köztudatba, ennek ellenére nagyon is úgy tűnik, a punk él és virul, és még jövője is van. A punk mint zene számtalan irányzatra bomlott – hardcore-irányzatok,  grindcore, folk-punk, crust-punk és hosszan sorolhatnánk -, de ezek az irányzatok folyamatosan hatnak egymásra. A punk közönség rétegződik, de a punk-fesztiválokon - melyekből nemcsak Nyugat-Európában, de a környező országok mindegyikében is találunk nagyon színvonalas rendezvényeket, Magyarország ebből a szempontból kicsit le van maradva – a mozgalom minden irányzata fellelhető. A 20. század utolsó negyedében a punk gyökeresen megújította és felfrissítette a rock-zenét.

A punk társadalmi hátterét adó viszonyokra sem mondhatjuk, hogy megváltoztak volna. A kapitalizmus folyamatosan termel társadalmi problémákat - munkanélküliség vagy éppen halálra dolgoztatás, nehéz életkörülmények, tömeges szegénység és lecsúszás, a hatalom képviselőivel, rendőrökkel, tanárokkal, főnökökkel való szembekerülés, háborúk -, melyekre nemcsak a művészet reflektál a maga eszközeivel, hanem a különböző, folyamatosan megújuló protest-mozgalmak is. A punk e kettőnek egy izgalmas, a változó körülményekhez folyton alkalmazkodó keveréke. Mivel a fennálló viszonyokkal való szembenállás, a lázadás az éltető eleme, így a punk mindig megtalálja az ellenségét, ami, ha jobban megnézzük, sohasem változik: maga a gazdasági-politikai-társadalmi rendszer. A punk üzenete változatlan: ne fogadd el azt a szerepet, amit a rendszer kiosztott rád, lázadj a rend ellen! Ez az üzenet még jó darabig aktuális marad, és a fiatalság körében mindig lesz, aki vevő rá – a punk mozgalom eltelt négy évtizede ezt bizonyítja.

 

 

FORRÁSOK

 

Anticiklon. 2011.

Második Látás. 1990-1991.

Olvasnivaló. 1989-1991.

Skandal. 1995-1996.

The Razor. 1997.

 

HIVATKOZOTT IRODALOM

 

Csoma Lajos 2005 : Skinhead – a közellenség. Eszmélet (68). 86-89.

 

Csoma Lajos 2015: Fasiszta mozgalom Magyarországon. Eszmélet (105)  64-65.

K. Horváth Zsolt 2010: A gyűlölet múzeuma. Spions, 1977-1978. Korall (39) 119-144.

Rácz Mihály 1993 : Feljegyzések a magyar gerillasajtóról. Mozgó Világ (1993/12) 141-146.

 

Sebők János 1981: A Beatlestől az Új Hullámig. Budapest.

Sebők János 1984: Magya-rock. Budapest.

Sükösd Miklós 1993: Az alternatív nyilvánosság. Mozgó Világ (1993/11) 87.

Szőnyei Tamás 1989: Az új hullám évtizede. Budapest.

Szőnyei Tamás 1993: „A zene mindenkié”. Mozgó Világ. (1993/11.) 105.

 

Szőnyei Tamás 2005: Nyilván tartottak. Titkos szolgák a magyar rock körül. 1960-1990. Budapest.

 

 



[1] Bár helyesebb lenne anti-politikáról beszélni, hiszen a punk mindent elutasít, ami a rendszer része, így a „hivatalos” politikát is.

[2] Mint a kései Szovjetunió éveiben a ljuberek, akik a lázadó fiatalok megrendszabályozása céljából rótták a szovjet városok utcáit. A neofasiszta irányzatok fiataljai is gyakran érzik magukat lázadónak, jóllehet fő céljuk mindenféle lázadás letörése, a „rend” helyreállítása.

[3] A bekarikázott A-betűt az 1960-as évek elején kezdte használni egy francia anarchista csoport, majd az 1968-as, az egész világon végigsöprő lázadáshullám tette az anarchizmus szimbólumává.

[4] Például a nyugat-európai házfoglaló mozgalom a punk megszületése óta az egyik bázisa a mozgalomnak, nagyon gyakran punkok a foglalt házak lakói, foglalt házakban (angolul squat) vannak punk klubok, koncertek, zeneboltok, stb.

[5] Nem szükségszerűen baloldali a punk: jelenleg is létezik jobboldali, antikommunista punk-áramlat is, de ez nagyon marginális jelenség. Egy ettől eltérő, másfajta „antikommunizmus” volt Kelet-Európában, a volt szocialista országokban. Mivel a fennálló rendszer kommunistaként definiálta önmagát, a rendszerellenes lázadás értelemszerűen antikommunistának vallotta magát, de ez nem jelenthet értelmezési problémát, természetesen szó sincs valódi antikommunizmusról, a későbbi fejezetekben lesz erről szó bővebben.

[6] Sebők János 1981: 186.

[7] Hosszú a lista, csak példaként Ramones, Television, Blondie, Talking Heads, Patti Smith…

[8] A korszakot szemléletesen mutatja be Randall Miller 2013-as filmje: CBGB.

[9] MC5, vagy a Death.

[10] Sebők 1981: 294.

[11] Szőnyei Tamás 1989: 115.

[12] Olvasnivaló 2. 1990.

[13] Második Látás 5. 1990.

[14] Do-It-Yourself. Csináld magad! – indíts újságot, lemezkiadót, csinálj saját stúdiót, saját koncerttermet, ha máshogy nem, akkor foglalj üresen álló házat. Maradj kívül a zeneiparon, és egyáltalán az üzleti világon, teremtsd meg a saját világodat, szakadj ki a rendszerből! A DIY mentalitás – már csak az anyagi és politikai kényszer miatt is – régi velejárója az underground ellenkultúra minden művészeti – és politikai – mozgalmának.

[15] Érdemes megemlíteni a Toten Hosen német zenekart, akik már évtizede stadionokat töltenek meg fellépéseikkel, igazi sztárok, de antikapitalista és elkötelezett antifasiszta pozícióikból semmit sem adtak fel eddigi harminc éves működésük során.

[16] K. Horváth Zsolt 2010: 119-144.

[17] Sebők János 1984: 255-268.

[18] URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, hogy csak a legismertebbeket említsük.

[19] Sebők János 1984: 263.

[21] Aki civilben csillagász, de van a zenekarban mérnök és atomfizikus is.

[22] A jelenségről lásd: Csoma Lajos 2015: 64-65.

[23] Szőnyei Tamás 2005: 543-547.

[24] Coitus vagy Come on Punk Group.

[25] A hatósági üldözés legteljesebb leírását Szőnyei Tamás végezte el rendkívül alapos, az egész Kádár-korszak zenei politikáját egy aspektusból feltáró, már idézett művében. Szőnyei 2005: 763-791.

[26] Szőnyei 2005:790. A nyilatkozó Lázárfalvi György, a veszprémi Közellenség nevű zenekar tagja, aki egy punk-per következtében került börtönbe 1984-ben.

[27] Az alábbi linken nagyon sok, többek között punk-zenekari szöveget találhatunk:  http://www.zeneszoveg.hu/ (Letöltés: 2016. július 26.)

[28] A cikk szövege ezen a linken elérhető: http://www.zene.net/?type=20&id=1130 (Letöltés: 2016. július 26.)

[29] A Trottel zenekaron kívül –akik több válogatás kazettát is terjesztettek- mások is csináltak punk-válogatásokat, illetve több zenekar is terjesztette a saját felvételeit. Szőnyei Tamás 1993: 105.

[30] Az ellenkultúra mozgalmai minden korban megteremtették a saját nyilvánosságukat. A punk körül már a kezdetekben jelen volt a saját készítésű, DIY sajtó, ami a fan és a magazine szavakból összerakott fanzine gyűjtőnéven fut a mai napig. Házilag összeollózott és sokszorosított sajtótermékek interjúkkal, lemezbemutatókkal, koncertbeszámolókkal.

[31] Például a Totál 85, majd Totál 87 és Totál 88 fesztiválok. Ez utóbbihoz már kis műsorfüzet is megjelent. (http://efolyoirat.oszk.hu/01500/01556/00001/pdf/total_88.pdf - Letöltés: 2016. július 26.)

[32] A leghíresebb, nemzetközileg is ismert koncertterem az 1988 tavaszán megnyílt Fekete Lyuk nevű klub volt, a budapesti 8. kerületben, mely kisebb megszakításokkal az 1990-es évek közepéig működött hasonló profillal, bár az utolsó években már a kezdeti éveknél mérsékeltebb érdeklődés mellett.

[33] A témához bővebben: Csoma Lajos 2005: 86-89.

[34] Lásd például a Skandal, vagy a The Razor című fanzint 1997-ből. (http://fanzine.blog.hu/2012/03/20/razor_budapest_1997 - Letöltés: 2016. július 26.)

[35] Bonehead – a valódi skinhead-mozgalomtól elszakadt, skinhead külsőségeket használó fasisztoid csoportok gúnyneve.

[36] Rácz Mihály 1993 : 141-146.

[37] Néhány tucat kiadványt digitalizáltak, ezek egyes fanzine-gyűjteményekben fellelhetőek, például az alábbi oldalon:  http://fanzine.blog.hu/ ( Letöltés: 2016. július 26.)

[38] Sükösd Miklós 1993: 87.

[39] Anticiklon. 2011. 28-29.

[40] Második Látás 5 (31-44), 6 (48-60) és 7-es (49-61) szám, 1990-1991.

[41] Második Látás 1990 (5) 32.

[42] A zenekar honlapján olvashatók egyéb beszámolók is. (http://www.barackca.hu/ - Letöltés: 2016.július 26.)

[43] Rövid zenekartörténet itt olvasható: http://thesnobs.gportal.hu/ (Letöltés: 2016. július 26.)

[44] 2014-ben még megrendezték, évente változó helyszíneken. A legfrissebb hírek a fesztivál honlapján találhatóak. (http://www.freefest.hu/ - Letöltés: 2016. július 26.)

[45] SkinHeads Against Racial Prejudice –Skinheadek a faji előítéletek ellen. (http://sharp.uw.hu/ - Letöltés: 2016. július 26.)

[46] Lásd: http://www.skinhead.hu/ (Letöltés 2016. július 26.)

[47] Közösségi oldalon élénk vita zajlott 2014-ben, amikor az Auróra, az egyik legrégebb óta működő punk zenekar közös színpadon lépett fel a Kárpátia nevű nemzeti-rock bandával. Akkor az Auróra még elhatárolódott, de 2015-ben már közös koncertet is vállalt a szélsőjobboldal legfontosabb zenekarával.

[48] A dal szövege angolul: http://www.azlyrics.com/lyrics/specials/racistfriend.html (Letöltés: 2016. július 26.)