GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ!

Olvasnivaló azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Hogyan menne a tudományos kutatás a kommunista társadalomban?

 

Hogy működne a tudományos kutatás és fejlesztés az anarchista/kommunista társadalomban?

Amikor arról beszélünk, hogy hogyan működne egy konkrét terület a kommunizmusban, fontos leszögeznünk két dolgot. Az egyik, hogy csak a közeli jövőről mondhatunk bármi konkrétumot, tehát arról, hogy most vagy pl. 1-2 évtizeden belül egy győztes világforradalom mit eredményezne. A távoli jövőt még ötletek szintjén sem tudjuk felvázolni, hiszen olyan mértékben megváltoznak a termelőerők (pl. a mesterséges intelligencia fejlődése miatt), amit ma még elképzelni sem tudunk. Ez akkor is igaz, ha marad a kapitalizmus, és akkor is, ha sikerül meghaladni, persze a két eset nagyon különböző irányt jelent a technológia fejlődésében és a kommunista eset még kevésbé előre látható, mint a kapitalista. Az anarchista/kommunista alapelvek persze világosak, de hogy ezek konkrétan hogyan valósulnak meg mondjuk száz év múlva, nem tudhatjuk...

 

Jó, beszéljünk akkor a rövidtávú elképzelésekről!

Itt jön be a másik pont: lehetnek ötleteink és elképzeléseink, de nem szabad, hogy ezeket szentírásként, dogmaként kezeljük. A kutatás bizonyos szempontból hasonlóan fog működni, mint most: emberek, ill. emberek csoportjai hálózatokba szerveződve, különböző eszközök (számítógépek, mérőberendezések) segítségével új elméleteket állítanak fel, új mérési eredményekre jutnak, ill. a régebbieket ellenőrzik, pontosítják, stb... A részleteket nem lehet előre látni, sok szempontból más lesz, mint ma, a kapitalizmusban. Ebben a pillanatban pl. még azt gondolom, hogy a kutatást végzők idejük egy részében fizikailag is egy helyre, egy épületbe fognak koncentrálódni (erre rá lehet írni, hogy X. kutatóintézet, de nem ez a lényeg), hogy hatékonyabban kooperáljanak és személyesen is meg tudják vitatni a problémákat, de az informatika és a távközlés fejlődésével lehet, hogy ez húsz év múlva egyáltalán nem lesz fontos.

 

Akkor csapjunk bele a lecsóba: Lesz-e motivációja a tehetséges embereknek arra, hogy életük, energiájuk igen nagy részét erre fordítsák, ha a megélhetés mindenképp biztosítva van?

Aki csak a pénzért csinálja, nem pedig valódi érdeklődésből, lelkesedésből, az általában ma sem ér el kimagasló eredményeket. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy egyik Nobel-díjas sem a díjjal járó pénzösszeg megszerzéséért fektetett be olyan sok energiát a tudományba. A belső motiváció (valódi érdeklődés és tudásvágy) mellett fontos lehet az a természetes emberi igény, hogy elismerjenek és fontosnak tartsanak minket, illetve olyan dolgokat hozzunk létre, amelyeknek van értelmük.

 

Azért nyilvánvaló, hogy az anyagi motiváció kiiktatása abba az irányba hatna, hogy csökkentené azok számát, akik kitartóan és elszántan tudománnyal akarnak foglalkozni, nem?

Persze elismerjük, hogy lesz egy ilyen hatás, de más tényezők viszont ellensúlyozzák ezt, például:

1. A jobb alsó-, közép- és felsőfokú oktatás…

 

Mennyiben lenne más a felsőoktatás és a kutatás kapcsolata, mint a jelenlegi rendszerben?

Amikor az egyetemi oktatás rendszere kialakult (több mint 100 éve), akkor az egyetemi tananyag színvonala nagyon közel állt a tudomány akkori élvonalához. Ma ez szinte csak a végzős évfolyamok néhány speciális tantárgyára vonatkozik. Az alsóbb évesek majdhogynem standardizált oktatást kapnak, amely rutinmunkává vált és felőrli az egyetemi oktatók jelentős részének az energiáit. A rendszer rugalmatlansága miatt az óraterheléstől tipikusan igen nehéz megszabadulni. A kutatóintézetekben meg van, hogy épp az ellenkező előjelű a probléma: túl kevés a fiatal és az áporodott légkörben betokosodnak a kutatók. Ami viszonylag új fejlemény, a neoliberalizmus térnyerése óta az állami kutatóhelyekre is egyre jobban behatolnak a tőkés vállalatok és persze nem az emberiség jövője miatti aggodalomból, hanem konkrét profit érdekekből. Tehát egyértelmű, hogy az oktatás teljesen más, sokkal kevésbé elidegenedettebb formában fog működni. Ez most azért mellékszál, mert az oktatás kritikájáról és jelenleg katasztrofális hatékonyságáról máshol írtunk.


Rendben, folytassuk ott, hogy mi garantálná, hogy elég ember akarjon kutatással foglalkozni!

2. Nem lesznek olyan gyerekek, akik egzisztenciális okokból nem tanulhatnak, ill. tanulásukat a rossz körülmények gátolják. A patriarchátus és a szexista gondolkodásmód megszűntével a lányok is több bátorítást kapnak majd, hogy kutatási tevékenységekbe fogjanak, olyan területeken is, ahol most alacsony a nők aránya (pl. villamosmérnök).

 

3. Sok fiatal ma azért szeretne pl. bankokban és biztosító-társaságoknál dolgozni, mert úgy látja, így könnyebben jut több pénzhez. Ezek egy része is beszállhat majd a tudomány művelésébe, főleg, ha már gyerekként megmutatják neki, milyen izgalmas is tud az lenni.

 

4. Jelenleg is sok mérnök, technikus vagy más szaki van a gyárakban vagy a saját műhelyében, aki imád érdekes új megoldásokon agyalni és bütykölni, de rutinmunkára van kényszerítve, hiányoznak a kapcsolatai és az erőforrásai, hogy kibontakozzon. Többnyire nincs lehetőségük arra, hogy megismerjék azt, hogy hol tart a tudomány és a technika élvonala az őket foglalkoztató kérdésekben (pl. mert a cikkek egy része nem ingyen van, a technológiák pedig nem nyilvánosak) és így nem tudnak bekapcsolódni a tudományos vérkeringésbe. A kommunista termelési viszonyok között nekik sokkal több idejük és lehetőségük lesz részt venni a fejlesztésekben, képzésekben, konferenciákra utazni, stb. Mindenki sokkal több bátorítást fog kapni, hogy ötleteljen és az ötleteit bedobja a közösbe. Általában is elmondható, hogy amint az elidegenedett munkát a szabad emberi tevékenység váltja fel, óriási energia és kreativitás szabadul fel...

 

Vagy éppen általános lesz a lustaság...

Akit ma lustának bélyegeznek, azok többsége csak abban „lusta”, ami nem érdekli, amit nem szeret csinálni, de amit mégis rá akarnak kényszeríteni. Egy kisebbségük pedig lelkibeteg, pl. depressziós, aminek szintén társadalmi okai vannak. Tehát nem szabad elfelejteni: alapjaiban más társadalmi viszonyok között teljesen más lesz a személyiségszocializáció. Például az elidegenedett, tekintélyelvű nevelési módszerek, a családon belüli erőszak és az ezek miatt kialakult szorongások nagy mértékben csökkentik a gyerekkori és később a felnőttkori kreativitást, rontják a memóriát, hozzájárulnak a depresszió és egyéb lelki problémák kialakulásához. Ahogy azt az emberi természetről szóló cikkünkben is kifejtettük, tarthatatlan az a feltételezés, hogy az ember természeténél fogva lusta, önző és csak akkor tesz bármi jót, pl. akkor tanul vagy alkot, ha kényszerítik rá. Épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy a szabad személyiségfejlődés által az emberek általában sokoldalúan képzettek lesznek, már csak azért is, mert unalmas mindig ugyanazzal foglalkozni. Tehát a "profi" tudományos kutatók, fejlesztőmérnökök és a többi ember között nem lesz olyan éles határvonal, mint ma, szinte bárki beletanulhat és besegíthet majd a kutatási tevékenységek egy jelentős részébe.

 

Nem túl merész feltételezés az, hogy egy „átlagember” majd szerves kémiával vagy differenciálgeometriával fog foglalkozni?

Nem tudhatjuk! 500 éve az is merésznek hangzott volna, hogy az emberek többsége képes megtanulni írni-olvasni. Látható persze, hogy az utóbbi évtizedekben sok területen (pl. fizikából) inkább csökken az iskolát elvégzők tudása (legalábbis az ún. nyugati civilizációban), de ez nem természeti törvény. Vannak arra utaló jelek, hogy jobb oktatással sokkal magasabb szintre eljuthat az emberek többsége, mint ma. És már annak is nagy hatása lenne, ha 2-3-szor több ember segítene be legalább részfeladatokba.


De én még mindig attól félek, hogy amiket felsoroltál, az nem ellensúlyozza eléggé az anyagi motiváció kiesését. Hiszen ma rengeteg kutató és egyetemi oktató vért izzad, hogy ontsa magából a tudományos cikkeket, hiszen az adja a létbiztonságot és az előléptetést. Ha nem lenne egzisztenciális kényszer, fele ennyit sem dolgoznának, nem?

 

A publikációs kényszer valójában több kárt csinál, mint hasznot! Akkor is publikálni kell egy adott mennyiséget, ha az embernek nincs is jelentős eredménye, és ezért úgy kell tálalni a bolhát is, mintha elefánt lenne. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a kutatók egy részének ideje értéktelen vagy alacsony színvonalú cikkek írására és elbírálására/lektorálására megy el, másrészt a cikk-özönben egyre nehezebb kiigazodni és ez is nehezíti a kutatómunkát, az önképzést.

A tudományos folyóiratok és könyvek kiadását is többnyire profitorientált cégek végzik és szeretnek igencsak borsos árat kérni értük (emellett pedig a szigorú formai követelményeknek való megfelelés is időrabló), ez pedig nyilvánvalóan hátráltatja a kutatómunkát, főleg a szegényebb országokban. Nemrégiben egy nagy halom kutató lázadást kezdeményezett a vezető kiadó-vállalat ellen, persze csak a maguk szolid módján, bojkottal és hasonlókkal fenyegetőzve. Az internet elterjedésével persze megjelentek azok a honlapok (pl. arXiv.org vagy Researchgate), amelyekről ingyen lehet cikkeket letölteni. Jelenleg (főként a szellemi tulajdonjog védelme miatt) távol vagyunk attól, hogy az összes cikk elérhető legyen, és valószínűleg a kapitalizmus meghaladása kell majd ahhoz, hogy tényleg teljesen gördülékenyen menjen az információ áramlása. A vállalati szférában ráadásul a fejlesztések részleteit természetesen titokban tartják, ill. szabadalmakkal védik le, hogy ne a konkurencia profitáljon belőlük, ami felesleges párhuzamosságokhoz vezet és egyre nagyobb mértékben gátolja a fejlődést. Nyilvánvaló, hogy a kommunizmusban az a gát is teljesen eltűnne.



Az állami szférában, az egyetemi kutatóhelyeken viszont többnyire nincsenek ilyen problémák, nem?

Ez igaz, de ott meg krónikus forráshiányban szenvednek (persze egyes területek és kiemelt projektek, pl. a hadiipar kivételével). A szűk forrásokat pedig többnyire pályázatok útján lehet megszerezni. Sokszor nem csak a méregdrága berendezésekre kell pályázni, hanem konferenciák költségére vagy akár a kutatók és a segédszemélyzet fizetésére is. A pályázatok elkészítése, a zárójelentések megírása és általában a bürokratikus adminisztráció rengeteg időt elvesz nem csak a konkrét kutatástól, hanem pl. attól is, hogy a professzor a doktoranduszaival foglalkozzon vagy éppen használható jegyzeteket, könyveket írjon.

 

De valahogy csak el kell osztani az erőforrásokat, el kell dönteni, kinek a kutatását támogassuk, nem?

Egyrészt nem mindegy, mennyi erőforrás áll rendelkezésre. A kommunista társadalomban nem a hadseregre és hasonlókra pazarolják az erőforrásokat, tehát több jut a tudományra is.

A pályázati rendszer ráadásul olyan értelemben is elég irracionális, hogy a pályázat kiírói nem tudják (vagy nem akarják tudni), pontosan mire is lenne szükség, így pl. sokszor könnyebb megszerezni egy vadiúj műszert, mint egy apró alkatrészt egy régi (de még jó állapotú) karbantartására, még akkor is, ha ez utóbbi sokkal olcsóbban elérhető.

 

Hogy menne ez a kommunizmusban?

 

A kutatók megélhetése és mindennapos berendezései (pl. egy jó minőségű számítógép) alapból biztosítva lennének, ez nem lehet kérdés, ez az alapelvekből következik.

De konkrétan ki és hogyan állítaná elő ezeket?

Mivel a társadalmi lét alapja az anyagi termelés, ez egy alapvetően fontos kérdés, ami egy másik, ennél sokkal hosszabb beszélgetés („Hogyan működne az anyagi javak termelése a kommunizmusban”) témája lehetne és remélhetőleg lesz is. Ennél a beszélgetésnél viszont abból a feltevésből indultunk ki, hogy létrehoztuk a kommunista termelési módot. Hogy hogyan, abba nem tudunk itt belemenni, ezért visszatérnék a tudományhoz.

A kommunista társadalomban kutatók (más emberekhez hasonlóan) oda utaznak és ott élnek majd, ahol épp jónak látják, tehát nem lesz akadálya annak, hogy pár hétre vagy hónapra megszervezzenek maguknak nemcsak egy konferenciát, ahol ismertetik az eredményeiket, hanem mondjuk egy olyan workshop-ot, ahol érdemi kutatómunka folyik intenzív kommunikációval kombinálva. Így sokkal szervezettebbé, világméretekben összehangoltabbá válna a kutatás.


Egyfajta "tervgazdaságot" vezetnének be a tudományban?

Nem egészen. Ma a kutatók egy részének az a problémája, hogy el van szigetelve a többiektől és egyedül kell kiizzadnia valamilyen eredményeket. Ez főleg vidéki egyetemek, főiskolák oktatóira jellemző. Mások meg épp ellenkezőleg, belekényszerültek egy csapatba vagy projektbe és akkor is azzal kell foglalkozniuk, ha a saját ötletükön szeretnének dolgozni, különben nem kapnak fizetést. Az anarchizmus alapelveiből következik, hogy mi ezt meg akajuk változtatni: legyen tényleges lehetőség beszállni a vezető tudósok által koordinált csoportokba, de lehessen magányos farkasként is tevékenykedni. Így a tervszerűség mellett a spontaneitás is megmaradna.

 

Jó, de mi van akkor, ha sokkal több ember akar beszállni mondjuk egy oxfordi professzor projektjébe, mint amennyivel ott kezdeni tudnak valamit?

Nem kell a professzorokat félteni, majd kitalálnak valamiféle "felvételi felmérést", amelyen keresztül eldönthetik, hogy ki az, akivel érdemesnek tartják az együttműködést.

 

Azt hogyan dönti el a társadalom, hogy az olyan giga-projektek, mint egy részecskegyorsító a CERN-ben (amelyet jelenleg még a leggazdagabb országoknak is nagy falat lenne egyedül megépíteni) kapjanak-e támogatást.

Ez nem feltétlenül menne egyszerűen. Azt hiszem, hogy a kommunizmusban is elegendő számú, korábban jó eredményeket produkáló kutatónak kell társadalmi vitában meggyőzni a közvéleményt, hogy érdemes ezért áldozatokat hozni. Ehhez pedig alaposan meg kell vizsgálni azt is, hogy milyen mellékhatásai lennének, pl. mekkora a nyersanyag-igénye a projektnek, ill. mekkora lesz az ökológiai lábnyoma. Tehát nem egy személy vagy szűk csoport döntene, hanem a teljesen nyilvános információk alapján az összes érintett és érdeklődő ember. Hangsúlyozom azt a fontos különbséget a jelenlegi társdalomhoz képest, hogy az emberek megélhetése nem függne ezektől, tehát nem lenne érdekük, hogy átverjék egymást és „csakazértis” keresztbe tegyenek a konkurenciának.

 

Tehát azt állítod, hogy a kutatás és a fejlesztés jobban pörögne a kommunizmusban?

Igen, de nem csak ezt. Fontos, hogy a kapitalizmus nem csak a kutatómunka menetét és körülményeit befolyásolja, hanem a tartalmát, a céljait is eltorzítja. A céges kutatás-fejlesztés esetén ez nyilvánvaló, de az állami szférában is megjelenik. A legfontosabb példa erre a katonai kutatások területe. Kisarkítva azt lehet mondani, hogy nem az emberi jólét növelésén, hanem a pusztítás hatékonyságának javításán dolgoznak...

 

Azt szokták mondani, hogy mivel rengeteg találmány a hadseregből került át a polgári felhasználási területekre, ezek nélkül sokkal hátrébb járna a technika.

Ez csak akkor igaz, ha az egyenletből levonjuk a katonai célú kutatásokat és a többi tagot változatlanul hagyjuk. De amennyiben a hadiipari kutatásokra felhasznált erőforrásokat a társadalom jólétét növelő kutatásokra fordították volna, nyilván sokkal előrébb tartanánk. Ugyanez vonatkozik arra, amikor céges fejlesztőmérnökök azzal foglalkoznak, hogy megoldják azt, hogy a termék a garanciaidő lejártáig jól működjön, de utána menjen tönkre (beépített vagy tervezett elavulás).

Másik fontos példa: mivel a gyógyszergyártó óriáscégeknek az az érdekük, hogy minél több gyógyszer fogyjon, az orvostudományt, és különösen a pszichiátriát, abba az irányba befolyásolják, hogy túlhangsúlyozzák a problémák biológiai, biokémiai, genetikai okait. A független kutatók ellenben rámutatnak, hogy a betegségek egy része, de különösen a lelki betegségek döntő többsége végső soron társadalmi termék.

A legabszurdabb terület, ahol a leglátványosabban megmutatkozik a rendszer perverzitása, az informatika. A legális és illegális szoftverfejlesztők a kapitalizmus logikája által kitermelt feladatokat végeznek, amelyek közül igen sok senki boldogulását és kényelmét sem szolgálja: vírusok és vírusirtók létrehozása, spam-szűrők, titkosítás, másolásvédelem...

 

Valamilyen szinten ezek szükségszerűek. Nem lehet olyan társadalmat létrehozni, ahol soha semmilyen rosszindulatú szándék nem jelenik meg!

A kérdés az, hogy a rosszindulat alkalomszintű egyéni kihágás, vagy pedig bele van kódolva a rendszerbe és ez által szükségszerű és rendszeres. Az osztálytársadalmakban, ahol az embereket anyagi érdekeik szembeállítják egymással, teljesen általános, hogy emberek csoportjai kölcsönösen azon dolgoznak, hogyan játsszák ki a másikat. Attól a szinttől kezdve, hogy áruházakból csokit lopnak, azon keresztül, hogy vasúti kábeleket "hasznosítanak újra", egészen odáig, hogy bankot rabolnak, míg mások (biztonsági őrök, felszerelve újabb és újabb berendezésekkel) ezt próbálják megakadályozni. Tehát a táradalom erőforrásai egyre nagyobb részét a tulajdon megszerzésére és védelmére, a tulajdonjogokat megsértők felkutatására, megbüntetésére stb. pazarolja el, nem pedig a társadalmat alkotó egyének jólétének, boldogságának biztosítására. Ahogy a termelőerők túlfejlődnek a termelési viszonyokon, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá ez a tendencia. A kutatás-fejlesztés területén persze elsősorban a szellemi tulajdonjogok, szabadalmak stb. jelentenek problémát. Az informatika esetén már azok is észreveszik ezt, akik amúgy távolról sem kommunisták.

 

Konkrétabban?

Tipikusak az olyan szoftverek, amelyek azonos célokra születnek, és egymás szoros alternatíváit jelentik. A szoftverek többsége speciális (céges) egyedi megrendelésre készül. Ha nem az lenne a működés dinamikája, hogy minden cég (beleértve magukat a szoftverfejlesztő cégeket is) fizet saját speciális szoftverért, amit aztán a saját tulajdonának tekint és más hasonló cégekkel nem oszt meg, akkor kevesebb szoftverfejlesztői óra menne el a párhuzamosságra fölöslegesen, mert a már megszületett megoldások publikusak lennének, és a programozók inkább új feladatokon dolgozhatnának.

 

Tehát végül is ki lehet jelenteni, hogy a kapitalista termelési és társadalmi viszonyok már inkább gátolja, mint segíti azt, hogy olyan találmányok jöjjenek létre és terjedjenek el, amelyek az emberiségnek ténylegesen használnak?

Így van, és ezt nem csak mi mondjuk, hanem pl. a radikális baloldalisággal nem vádolható indexen is pedzegették a múltkor!

Előbb-utóbb a tömegek számára is nyilvánvaló lesz, hogy pusztán a jelenlegi életszínvonalunk fenntartása is megköveteli a kapitalizmus meghaladását. A feladatunk nem csak az, hogy ezt a felismerés terjedését elősegítsük, hanem az is, hogy rámutassunk arra, hogy nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is a kommunista társadalom megvalósítása.

Amit eddig félreértettél a materializmussal kapcsolatban

 

A materializmus-idealizmus ellentétpárt szerintünk a következő három szempontból lehet szemügyre venni. Ez a három pont egymástól többé-kevésbé független, a legváltozatosabb kombinációkban létezhetnek emberek fejében.

 

 

1. Az anyagi világ

 

1/a. A világ keletkezése.

1/b. A természet jelenlegi működése.

Ebből a szempontból két fajta idealizmust különböztethetünk meg: A vallások döntő többsége objektív idealista, szerintük egy tőlünk, emberektől független hatalmas lény (Isten) teremtette a világot a fizikai törvényekkel együtt, és jelenleg is ő kormányozza, és ő e törvények fölött áll. A szubjektív idealisták szerint nem is létezik anyagi világ a mi tudatunktól függetlenül, pl. ha arra gondolok, hogy nyerek a lottón, akkor a puszta gondolatnak hatása van arra, hogy tényleg nyerek-e. Egyes vallásokban (főleg keleten) sok a szubjektív idealista elem.

 

A materializmus szerint a természet működését a tudatunktól és bármiféle szellemtől független természeti törvények írják le, az emberi tudat, ill. a gondolkodás is anyagi folyamatok által meghatározott. A természettudományok egyre jobban visszafejtik, megértik a fizikai univerzum keletkezését (lásd pl. az ősrobbanás elmélet) vagy épp az emberi faj kialakulását. Vannak olyanok is (pl. vallásos fizikusok), akik szerint isten teremtette a világot a természet törvényeivel együtt, de azóta ezen törvények szerint mozog, fejlődik. Ezeknél a gondolkodóknál keveredik a materializmus és az idealizmus.

 

2. Az emberi társadalom és az emberiség történelme

Az idealisták a nagy embereket és az eszméket teszik meg a történelem mozgatóinak (Isten és hasonló természetfölötti lények mellett, részben tőlük függetlenül). Az államférfiak, feltalálók stb. ötletei, szeszélye, akarata, szenvedélye a fő okai a történéseknek. A bajokat egyes emberek vagy csoportok butasága, önzése, ármánykodása okozza, lásd összeesküvés-elméletek. Ebből gyakran következik a moralizálás és a büntetések követelése.

 

A történelem és a társadalom materialista szemlélete szerint minden ember a saját (és társai) boldogulása érdekében tevékenykedik, és ennek eredőjéből, kölcsönhatásaiból jön ki bonyolult, dialektikus módon a társadalom működése és történelmi fejlődése (a dialektikus materializmusról talán legközelebb). Ezt a működést logikus törvényszerűségekkel le lehet írni, még ha azok nem is olyan egzaktak, mint a fizika törvényei. A termelőeszközök és termelési viszonyok fejlődése az egyéni akarattól lényegében független, és alapvető kölcsönhatásban van a politikával, és általában a társadalom minden szférájával. Tehát nem arról van szó, hogy az eszmék és elméletek ne lennének fontosak, hanem arról, hogy az emberi tudatot és viselkedést is a társadalom termeli ki az eszmékkel és elméletekkel együtt. Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját.

 

Egyesek azzal támadnak minket, hogy leegyszerűsítjük a dolgokat, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi problémák oka a kapitalizmus. Mi más lehetne a társadalmon kívül a társadalmi problémák oka? A sátán vagy a gyíklények? A mechanisztikus materialisták erre természetesen azt válaszolnák, hogy a gének. Csakhogy a társadalomtudományok (antropológia, pszichológia, szociológia…) álláspontja szerint a gének egyáltalán nem határozzák meg olyan szinten az embert, hogy szükségszerűen csak olyan társadalom létezhet, ahol a tulajdonukba zárt emberek fő mozgatórugója az egyéni (családi) felhalmozás. (Lásd erről az emberi természetről szóló írásunkat is.)

 

A kapitalista társadalom, más osztálytársadalmakhoz hasonlóan, elidegenedett, hierarchikus társadalom, alapja a tulajdon, az árutermelés, a bérmunka. A termelést ténylegesen végző emberek bérmunkát végeznek, mivel a termelőeszközök mások (tőkések, állam) tulajdonában vannak. A termékek nem kerülnek a munkások tulajdonába, csak akkor, ha áruként megveszik őket. A termelésben a döntéseknél nem közvetlenül a munkások szükségleteit, hanem a maximális profitot tartják szem előtt. A kapitalista társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot, amelyben ellentétek és egymás ellen ható tendenciák eredőjéből adódik az egész mozgása, fejlődése. Tehát a kapitalizmus imént felsorolt alapjaiból már következnek a jelenleg is tapasztalható társadalmi problémák, a válságok, a munkanélküliség, a háborúk, kirekesztett csoportok kialakulása stb. Vagyis nem csak a nagyvállalatok és bankok uralmát, nem csak a szabadpiaci rendszereket hívjuk kapitalizmusnak.

 

Egyesek azt mondhatják: „Értem én a történelmi materializmust, tudom, hogy a pénz mozgat mindent!”
Azonban ezt legfeljebb vulgármaterializmusnak lehet nevezni, és nem csak azért, mert leegyszerűsített féligazság. Aki így gondolkodik, az általában vagy bizonyos embercsoportokat ítél el (pl. zsidók), vagy általában az embert, ahelyett, hogy egy konkrét társadalomban élő, az adott társadalom hatásai és kényszerei alatt működő embert venné szemügyre és a viszonyrendszert mint totalitást támadná meg. Ebből a vulgáris „az ember már csak ilyen pénzhajhász” perspektívából az következik, hogy mondjunk le az emberiségről és süllyedjünk apátiába. A valódi materialista szemléletmódból és a társadalom alapos tanulmányozásából pedig az, hogy a kapitalizmus is történelmi képződmény, a saját növekvő ellentmondásai miatt szükségszerűen vége lesz, és mi tehetünk azért, hogy agóniáját lerövidítsük a meghaladására történő szervezkedéssel.

 

3. Értékrend

Ha a mindennapokban idealistának neveznek valakit, akkor azt értik rajta, hogy szép eszmékben hisz, hogy számára a szeretet, a béke fontos dolgok, amikért érdemes önzetlenül nagy áldozatokat hozni. A materialista pedig azt szokta jelenteni, hogy minél több pénz, hatalom, szex és általában az anyagi javak fontosak valakinek az életében. Az ilyen értelemben vett materialisták naivnak és gyerekesnek tartják az értékrendi idealistákat, ők maguk viszont szélsőséges esetben cinikus nihilisták lesznek.

A materializmus/idealizmus kifejezések ilyen használata pejoratív és vulgáris. Ez időben később alakult ki, mint az 1.-es és 2-es pontban említettek, és pont az eredeti filozófiai kifejezések meg nem értéséből, ill. szándékos ferdítéséből származik (pl. egyházi propaganda).

 

Megjegyezzük, hogy ebben a "hétköznapi", értékrendi értelemben mi, anarchisták/kommunisták bizonyos mértékig idealisták vagyunk, mert vállaljuk az önkéntes munkát, sőt, akár anyagi áldozatot azért, hogy a kapitalizmus helyett egy emberhez méltóbb társadalom jöjjön létre. Azok az ideológusok, akik eladták magukat az uralkodó elitnek, és a kizsákmányolás elfogadtatásán dolgoznak, anyagilag jobban élnek, mint mi, értékrendileg ők többnyire materialistábbak, mint mi. A 2. pontban kifejtett történelmi materializmust viszont általában nem értik, nem is áll érdekükben, hogy megértsék.

Frank Mintz - Egy szibériai Mahnovcsina?

 

Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

 

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Most Anatoli Shtirbul munkája ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

„Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés” c. munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig semmiféle fordításban nem jelent még meg.

Kétkötetes műve egyrészt tartalmaz sok, a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból származó dokumentumot, másrészt különböző forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Shtirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága irányába egyaránt.

Shtirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához. Shtirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé.

 

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben - mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét - kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első jellegzetes anarchista csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható. Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a rosszabbá váló gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A Tomszk nevű anarchista csoport 1907-ben összegyűlt, és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákban, a szakszervezetekben és a szolidaritási alapokban, továbbá kirabolja az állami bankokat és elveszi gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. A szociáldemokratákkal, az eszerekkel és a pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban [a szövegben előforduló és beazonosítható településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – P.P.], és egyet 1911-ben Csitában, amelyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, s itt egy kettős irányvonalat alakítottak ki az anarchista propaganda és a hatalom képviselőivel szembeni terror számára. Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarcho-szindikalistákra és az anarchista individualistákra. Shtirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik siettek ellenőrzésük alá vonni minden kormányzati apparátust. Miközben el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással, más forradalmi csoportok megkíséreltek létrehozni egy a bolsevikokkal szembenálló népi szervet.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták megoszlottak a szovjetpárti és a szovjetellenes tendenciák közt. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül a Kemerovo [az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – P.P.] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket. Shtirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való kapcsolat hiányáról. Ez indokolja Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól. Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatinszkban [a mai Kazahsztán területén található Semey – P.P.], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3.5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

 

A szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket (Kropotkin, Reclus és Malatesta) kezdett el kiadni, s Tomszkban szintén megjelentek olyan újságok, mint a Szibirszkij Anarkiszt („A Szibériai Anarchista”) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő).

Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarcho-szindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincs helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták megvédtek egy olyan szerveződést a szovjetektől, amely valóban a munkásosztály érdekeit fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek az alakok anarchista befolyás alatt álltak. A szovjetek össz-szibériai kongresszusán, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Shtirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely - a bolsevikokkal ellentétben - az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot, és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok általi lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek szervezte egységek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták márciusát” énekelte, és vörös és fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat (egy Reclustól származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt) szerepelt. Más anarchista csapatok is megválasztották a parancsnokaikat.

Shtirbul úgy tartja, a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan, akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségében Ukrajnában, a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) Kolcsak visszaverésében játszottak szerepet. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – mért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

 

Sejtések

A Kommunista Párt akadályba ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott ex-cári tisztek hatáskörén kívül eső területen. Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésüket, miszerint a forradalomnak maguknak a tömegeknek az irányítása alatt kell végbemennie. A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében a parancsnok, M. V. Kozir javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el: „A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Kozir maga ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altáji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez a bolsevikok centralizációs törekvéseivel találkozott, növekvő ellenszenvet váltott ki belőlük.

Az Altáji, a Tomszki és a Szemipalatinszki területeken ellenállás szerveződött a partizán egységekből, melyeknek az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov parancsnokoltak. Az anarchisták kampányba kezdtek önszerveződő parasztkollektívák létrehozásáért és Rogov szabadon engedéséért, melyet 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Julanyik falujában [???], 120 km-re északkeletre Barnaultól [az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – P.P.], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehér terror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta néhány ezer vörös és fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altáji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg -, indítványozta egy Altáji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Pritcsenszki területen [???] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (amely végső soron a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt), s ez utóbbiban a vezetéssel szembeni elégedetlenséget is eredményezett. Az anarchista partizánok elfoglalták Barnaul legészakkeletibb területét, valamint Bijszki, Kuznyetszki és Novo-nyikolajevi [???] területeket.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el (?) Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov kirobbantott egy új felkelést a Tomszki területen, 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán. 1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Julianyikban. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget, és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának példája egyaránt azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy szükség van a mindenféle anti-anarchista áramlattal szembeni teljes autonómiára. Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Shtirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovcsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak a Kolcsak fehérjeivel szembeni földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve a maximalista Nyina Lebegyijevát és az anarchista Triapicint (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tették magukévá). Ezek az irregulárisak mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – úgy, mint Sasovot, aki a Kommunista Párt tagja volt, és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét - szintén agyonlőtték. Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait hajtották fel. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a „Fekete zászló” c. lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben letartóztattak. A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, amelyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mint a bolsevikok egyik ellenfele egy levelében írta: „a baloldali eszerek és az anarchisták által támogatva a munkások és a parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

 

 

(Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter)

Az „anarcho”-kapitalizmus egy kritikája

 

 

Az ún. anarcho-kapitalizmus (kissé tágabb értelmezésben: piaci anarchizmus) egy individualista ideológia, amely egy olyan társadalmat javasol, ahol nincs állam és az egyéneknek semmit sem kötelező megtenni, amibe önként bele nem egyeznek (voluntaryism). Ez azt jelenti, hogy nincs adózás, és a piac szabadsága korlátlan. A jelenleg állam által végzett tevékenységeket (rendvédelem, bíráskodás, infrastruktúra építése, stb.) magáncégek végeznék piaci alapon, így mindenki szabadon dönthet, hogy igénybe veszi-e őket, és ha igen, melyik céget választja. Alapelvük a „NAP” (non-aggression principle), ami azt jelenti, hogy senkinek sem szabad erőszakot kezdeményeznie más személye, szabadsága vagy tulajdona ellen. Ha az anarcho-kapitalista (ancap) társadalomban valakit ilyen támadás ér, akkor joga van fizikai erőszakkal védekeznie, illetve valamelyik magánrendőrséget is megbízhatja, hogy védje meg őt és a tulajdonát.

Véleményünk szerint odáig, hogy megkérdőjelezik az állam tekintélyét, az állam és a konzervatív polgárok által előírt viselkedési normákat, kigúnyolják a nacionalista elfogultságot, még rokonszenves és előremutató is lehetne a propagandájuk. Ezen túlmenően azonban enyhén szólva nem értünk velük egyet szinte semmiben, mint az a következőkből ki fog derülni. [1]

Az anarcho-kapitalizmus lényegében a liberalizmusban gyökerezik. A követői főleg az „osztrák közgazdaságtani iskola” talaján állnak (Mises, Hayek, részben Milton és David Friedman)[2], amelynek a következtetéseivel itt most nincs módunk részletesen foglalkozni. [3] A liberálisok belátták, hogy a kapitalizmus által folyton újratermelt problémák (gazdasági zavarok, társadalmi egyenlőtlenségek és ellentétek) kordában tartására és elsimítására szükséges egy, az emberek többsége által legitimnek tartott központi hatalom, csak (az ideológia szintjén) a lehető legkisebbre akarják korlátozni a kényszerítő működést. Az anarcho-kapitalisták elveikben következetesebbek a mainstream liberálisoknál, ez azonban a valósággal kapcsolatos még nagyobb következetlenséget jelent. A két irányzat között számos átmenet létezik, pl. a minarchizmus, amelyik olyan, minimális államot szeretne, amely tevékenysége csak a rend fenntartásáról és a szerződések betartatásáról szól. Az anarcho-kapitalizmust ezekkel az átmeneti irányzatokkal együtt libertarizmusnak vagy libertarianizmusnak is nevezik. Képviselőik egymás közt kemény vitákat is folytatnak, de a gondolkodásmódjuk alapjai közösek. A másik oldalon, az anarcho-kapitalistáktól némileg balra állnak azok a különféle irányzatok, amelyeket az individualista anarchizmus kategóriájába szoktak sorolni. Bár ez a fajta gondolkodás sokszor valódi szabadságvágyban gyökerezik, rengeteg probléma van vele, különösen a Stirner-féle egoizmussal. Így a kritikánk többé-kevésbé ezen irányzatokra (minarchizmus, individualista anarchizmus, stb.) is vonatkozik.


Az anarcho-kapitalisták és más individualisták számára a társadalom pusztán egyének halmazát jelenti, akik – egyedül vagy csoportosan, ahogy kedvük tartja - termelnek valamit. A termékeiket kicserélik a piacon, amellyel mindenki jól jár, illetve járna, ha az állam nem szólna ebbe bele mindenféle szabályokkal és nem rabolna meg mindenkit az adószedéssel. Az a logikájuk, hogy bármiféle szerződést is köt két egyén egymással, ha önként teszi, az jó neki (különben nem tenné), de ha mégsem, akkor sincs senkinek, se egyénnek, se valamiféle közösségnek joga beleszólni ebbe és rákényszeríteni az egyénre valamit, amit ő nem tenne meg. Hiszen mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt mi teszi boldoggá, bármiféle kényszer elfogadhatatlan.

Az anarcho-kapitalisták szerint az emberek önként mennek el a kapitalista vállalatoknak dolgozni, és így az állam megszűntével teljes lenne a szabadság, mivel mindenki szabadon dönthetne arról, mikor mit csinál (mármint amíg mások szabadságát nem korlátozza ezzel). Ha most az ideák ködfelhőjéből leszállunk a földre, azt látjuk, hogy az embernek szüksége van élelemre, ruhára, hajlékra, időnként orvosi ellátásra stb. ahhoz, hogy életben maradjon, és esetleg ne legyen kitaszított. A kapitalizmusban azonban mindezek áruként léteznek, pénzért lehet hozzájuk jutni. Pénzt pedig csak úgy lehet szerezni, ha eladunk valamit. Akinek nincs semmije, amit rendszerszerűen el lehet adni, az saját magát, pontosabban a munkaerejét adja el. Ezt jogilag ugyan önként teszi, de valójában a létfenntartás ugyanolyan, sőt nagyobb kényszerítő erő, mint a jogszabályok. A munkanélküliség miatt a legtöbb embernek nincs túl sok választása, tehát vállalja, hogy lényegében szolgaként engedelmeskedik a munkáltatónak, aki megszabja, mikor mit csináljon, esetleg azt is, hogy milyen ruhát viseljen, és hogy kedvesen mosolyogjon akkor is, ha épp ordítana vagy sírna. A lélekölő bérmunkára kényszerített tömegek egyáltalán nem érzik magukat szabadnak munka közben, és amikor az anarcho-kapitalisták mindettől eltekintenek, akkor azzal burkoltan kinyilvánítják, hogy a sorsuk hidegen hagyja őket, még akkor is, ha ezt tagadják.
Az anarcho-kapitalisták érvelésükben arról szeretnek beszélni, hogy ha ők indítanak egy vállalkozást és fel akarnak venni munkásokat, akkor senkinek se legyen joga ebbe beleszólni. Arról ábrándoznak, hogy ők lesznek a munkáltatók, nagyobb földterületek vagy akár egész privát városok[4] tulajdonosai. Arról láthatóan nem gondolkoznak, hogy ha éppen nincstelenek lennének, és csak éhbérért találnának egy-egy veszélyes vagy épp egészségkárosító munkát, akkor mit tennének.

Például a XIX. század környékén Angliában (és persze máshol is) a tőkések rájöttek, hogy ha a felnőttek helyett gyerekeket alkalmaznak, akkor többet takaríthatnak meg a béreken, mint amennyit vesztenek a gyerekek nem teljes értékű munkája miatt (ráadásul a gyerekek többnyire kevésbé képesek pl. szakszervezeteket alakítani). Ezért aztán már 3-4 éves kortól is dolgoztatták a gyerekeket, nehéz, veszélyes és az egészségre káros munkakörökben is, a felnőtt munkások (nem éppen magas) bérének 10-20%-áért, időnként akár heti 50-80 órát is. [5]
Az anarcho-kapitalizmus legfontosabb teoretikusa, Murray Rothbard úgy érvel, hogy a gyermekek munkáját korlátozó törvények károsak, mert csökkentik a gyermekeket nevelő családok jövedelmét, a gazdaság teljesítményét és ezzel az általános jólétet. [6] Ő és követői azt mondják, hogy a gyermekek dolgoztatásával nincs semmi probléma, amíg önkéntes és a gyerek bármikor felbonthatja a munkaszerződést, amivel olyan mértékű cinikus képmutatásról tesznek tanúbizonyságot, amely még a legkorruptabb politikusokat is megszégyeníti. Ez a példa jól demonstrálja azt, hogy hiába rögzítenek jól hangzó, de absztrakt alapelveket, mint pl. a NAP, ez puszta formaság marad, amellyel bármekkora embertelenséget és elnyomást igazolni lehet. [7]



Ha azt látnánk magunk körül, hogy egyszerű emberek tömegei versenyképesen raknak össze pl. robotokat a konyhaasztalukon, akkor egy alapvető kérdésben még igaza is lehetne az anarcho-kapitalistáknak. Lényegtelen lenne, hogy éppen kinek a kezében vannak a termelőeszközök, ezért nem lennének osztályok, és így osztályharc sem. Az emberek önként, úri szeszélyből mennének el a tőkéshez dolgozni, de ha épp nem tetszik nekik az, hogy parancsolgatni próbál nekik a tőkés, akkor úgy döntenének, hogy ők maguk lesznek tőkések. Egy békásmegyeri panelházban Józsi bácsi alacsonypadlós csuklós buszokat szerelne össze, Laci, a szomszédja olajfinomítót működtetne, Terike néni pedig bútoráruházat nyitna a tizediken, kiszorítva a multikat a piacról. A kapitalista ideológusok széles körben használt trükkje az, hogy reflektorfénybe állítják azt az egy-két kivételes esetet, amikor egy proli egy briliáns ötletből meggazdagodik, és ezt állítják be össztársadalmi szinten járható útnak.

Az, hogy a kapitalizmus védelmezői hangoztatják, hogy a munkások önként mennek el a tőkéshez, és ha a tőkés nem nyújtana nekik munkaalkalmat, akkor rosszabb helyzetben lennének, arra szolgál, hogy leplezhessék a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét. Már önmagában az manipulatív, hogy csak azt a két esetet hasonlítják össze, hogy jön a tőkés és felkínál valamekkora bért, hogy dolgozz neki, illetve nem jön, és így kevesebb lehetőséged van, hogy pénzhez juss. Azt, hogy egyáltalán a tőkések rendelkeznek a termelőeszközök felett, sohasem kérdőjelezik meg.

A méretgazdaságosság és más tényezők miatt a tőke koncentrálódik és centralizálódik. Egyre nagyobb vállalatok jönnek létre, (pl. az utóbbi évtizedekben is gyakori összeolvadások és felvásárlások útján), amelyek kiszorítják a kicsiket. Az össz-profit legnagyobb részét a közepes és a nagyvállalatok termelik, az egyéni vállalkozók részesedése alacsony. [8] Természetesen nem tagadjuk, hogy az állam sok esetben hozzájárul ehhez a folyamathoz, viszont csak erre fogni a monopolizációs tendenciákat alapvető tévedés. Ha nem lennének monopólium-ellenes, trösztellenes stb. törvények, akkor ez a folyamat sok szektorban felgyorsulna. [9]

 

A termelés egyéniből egyre inkább társadalmivá válik. A középkorban meg lehetett mondani egy répáról, hogy ki termelte, de ma egy mobiltelefont közvetlenül is ezrek termelnek, közvetve pedig milliók. Emiatt az, hogy mindenki pont az ő részesedését kapja meg a termelésből, értelmetlen. [10] Az elosztás alapvetően alkupozíció szerint történik. Az anarcho-kapitalisták leragadtak a középkori állapotnál: egyénekről beszélnek, akik egymással cserét folytatnak, de abba, hogy a termelés és a szolgáltatások jelentős részét hatalmas cégek végzik, az egyéni termelés pedig marginalizálódott, nem szeretnek belegondolni. A XIX. század óta az egyik érdekes változás az, hogy az információ termelése és terjesztése is centralizálódott: a tömegek által nézett tv-csatornák és újságok egyre kevesebb óriás konszern kezében vannak (mármint a liberálisabb országokban). Az internet kismértékben enyhített ezen a helyzeten, de az eredmény nem sokat változott: az emberek túlnyomó többsége többnyire még mindig a tőkés vállalatok érdekeinek megfelelő információkhoz jut hozzá és ezért el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezze a kapitalizmust.

A kapitalizmus nem statikus rendszer, mint a feudalizmus, hanem dinamikus. Folyamatosan változnak, fejlődnek a viszonyok. A gazdasági növekedést minduntalan (túltermelési) válságok szakítják meg, ahol sok, főként kisebb tőkés tönkremegy, és még több munkás munkanélkülivé válik. Amíg az állam nem próbálta kezelni a válságokat, még pusztítóbbak voltak.


A termelőeszközök (és főleg, a versenyképes termelést biztosító termelőeszközök) jelentős része nemzeti nagyvállalatok, ill. transznacionális óriásvállalatok kezében van, míg a népesség döntő része proletár, akinek egy autó megvásárlása sem könnyű vagy éppen egyenesen lehetetlen. Ha privatizálnák a megmaradt állami vagyont, teljesen nyilvánvalóan nem a prolik kezébe kerülne, hanem azok jutnának hozzá, akik már egyébként is gazdagok. A jelenleg gazdag embereknek vagy a felmenőiknek egy része csalással, erőszakkal (errefelé: értéken aluli privatizációval) és hasonlókkal szerezte a vagyonát, olyan módszerekkel, amely még azok számára sem elfogadható, akik a szerződésen alapuló kizsákmányolást normálisnak tekintik. Az anarcho-kapitalisták nem beszélnek arról, mit kellene tenni a tulajdon-koncentráció jelenlegi szélsőséges állapota ellen, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy elfogadják azt, ezzel pedig mindazt a tengernyi bűnt, amit a vagyonfelhalmozás során elkövettek.


Az anarcho-kapitalisták állam- és társadalom-felfogása, az állam és a tőke definíciója egyrészt teljes mértékben történetietlen, másrészt, ettől nem függetlenül, felszínes és elégtelen. Nézzük meg, hogyan néz ki a tőke tipikus definíciója:
„A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk.”[11]
Ezek szerint az ősember (sőt, a csimpánz) bunkósbotja is tőkének számít, a mai kereskedelmi bankok részvényei pedig nem. Ebből az következik, hogy minden emberi társadalom tőkés termelést folytat, legyen az ősközösség vagy a távoli elképzelt jövő kiber-kommunizmusa. Íme, így oldja fel semmit sem jelentő tautológiává anarcho-kapitalistánk a tőkés termelés fogalmát. A gépek és más szerszámok persze működhetnek tőkeként, de ez nem mindig van így, ez az adott társadalom viszonyaitól és a konkrét esettől függ. Észre kell venni, hogy amikor tőkéről beszélünk, nem az a lényeg, hogy terméket lehet-e előállítani valamiféle tárgyakkal, hanem hogy olyan (csere)értékről van szó, amelyet azért fektetnek be, hogy önmagánál nagyobb értéket kapjanak. A tőke kifejezés nem csak ezen érték fizikailag létező, használható tárgyakban megjelenő formáját jelenti, sőt, nem csak magát az értéket, hanem azt a folyamatot, amelyben az értéket befektetik, és a profitot realizálják, illetve azt a társadalmi viszonyt, amely az értéktöbblet tulajdonosai és a munkaerejüket eladó és ezért a tőkefelhalmozásnak alávetett proletárok között van. Mostanában viszont a burzsoá ideológusok számára nem divat, sőt, tabu osztályokról beszélni, ezért egyénekről és dolgokról beszélnek, így világukban a problémák mintegy véletlenszerűen, egymástól elszigetelve jelennek meg.


Sok ancap a kapitalizmust szabadpiacon alapuló rendszerként definiálja, és azt állítja, hogy az állam torzító hatása miatt most nem normális kapitalizmus van, hanem pl. haveri (crony) kapitalizmus, mivel a piaci siker sokszor azon múlik, kinek milyen kapcsolatai vannak az állami hivatalnokokkal. Mások nem anarcho-kapitalistának, hanem csak „szabadpiaci anarchistának” nevezik magukat, fogalmilag megkülönböztetve a szabadpiaci rendszereket a kapitalizmustól. [12]
Azonban a kapitalista valóságban az egész termelési folyamatot a tőkefelhalmozás vágya és kényszere mozgatja. A piaci csere csak a tőkefelhalmozás egy mozzanata. A piac szabadsága, a szabad verseny nem öncél, hanem csak eszköz. A tőkés nem azért folytat versenyt a konkurenciával, hogy a nap végén megdicsérjék, és pl. banánt kapjon, miközben a többiek meg almát. Ez legfeljebb a gyerekek között van így az oviban. A versenyben alul maradó tőkés előbb-utóbb tönkremegy, és megszűnik tőkésként létezni, rosszabb esetben az öngyilkosságba menekül az adósságai miatt. A piac szabadsága egyes tőketulajdonosoknak segít a felhalmozásban, másokat meg éppen gátol, ezért utóbbiak pl. protekcionizmusért és nekik kedvező szabályozásért kiáltanak. Ha nem támogatná az állam, sok cég alulmaradna a más országok által támogatott konkurens vállalatokkal szemben. A tőkések, ha lehetőségük van rá és érdekükben áll, maguk korlátozzák a versenyt pl. kartellezéssel (ha az állam hagyja, vagy esetleg segíti őket).

Az anarcho-kapitalisták egyfelől úgy állítják be, hogy a tőkefelhalmozás triviálisan minden társadalomban jelen van, másfelől hogy nem szisztematikus, hanem az egyén szeszélyétől függ, hiszen „Bármikor megtehető, hogy abbahagyjuk a tőkefelhalmozást. Mint társadalom, vagy mint egyén, ez a döntés akármikor meghozható.[13]
A valóságban a részvénytársaságok vezérigazgatói nem dönthetnek úgy, hogy nem a profitért működtetik a vállalatot, mert akkor leváltják őket a fő részvényesek, akik igen sok esetben bankoknak vagy befektetési alapoknak dolgoznak, és szintén az a feladatuk, hogy maximalizálják a profitot. Általában a tőkés vállalkozók dönthetnek úgy, hogy lemondanak a profitról, csak éppen akkor nem tudják visszafizetni a hiteleiket, ill. nem lesz miből befektetni és fejleszteni, így a konkurencia előbb-utóbb kiszorítja őket a piacról. Ezért szükségszerű, hogy minden döntésnél a tőkefelhalmozás szempontjai legyenek az elsődleges, ha nem éppen a kizárólagos szempontok, vagyis a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás uralkodó, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó folyamat.
Bizonyos értelemben persze dönthet úgy a társadalom, hogy nem a tőkefelhalmozás uralma alatt akar élni, nem tőkeként akarja működtetni a termelőeszközöket, de amikor ezt a döntést ténylegesen végrehajtja, akkor azt úgy hívjuk: (anarcho-) kommunista forradalom.

Tehát amíg a kapitalizmuson belül maradunk, addig a tőkefelhalmozás objektív kényszer, amely a rendszer működésének legalapvetőbb motívuma. Az egyéni tőketulajdonos szintjén pedig a tőkefelhalmozás célja nem csak tárgyak birtoklása, hanem az emberiség munkája feletti rendelkezés. A tőkés a vagyon növelése által arra törekszik, hogy olyan viszonyba léphessen a többi emberrel, hogy ő határozhassa meg a tevékenységüket. Pl. ha elmegy egy étterembe, egy masszőrhöz vagy egy prostihoz, akkor nem az fogja érdekelni, hogy azoknak mi a kellemes és az építő, hanem olyan szolgáltatást akar kapni, ami neki optimális. Nem a közös jóra törekszik, hanem a saját igényei előtérbe állítására és arra, hogy másokat a saját igényeik és elképzeléseik feladására, elidegenedett kényszermunkára szorítson. Ez jogilag nem kell, hogy kényszer legyen. A burzsuj célja, hogy a saját autonómiáját úgy növelhesse, hogy közben csökkenti mások autonómiáját. A céljához az alapvető lépés az, hogy neki pénzbősége, a prolinak pénzhiánya legyen, ami azért kell, hogy az "önként" alávesse magát a kínált feltételeknek minél kevesebb pénzért. Ez nem csak egy napra vagy évre szól, hanem alapvető cél, hogy ezt tartósítsa, bebiztosítsa. Neki ne kelljen érdemben versenyeznie, ne legyen kockázata, mindenképp nyerjen ő és a gyerekei is. Nem véletlen, hogy a döntő többség a vagyona döntő részét a gyerekeire hagyja, és szinte sohasem szórja szét a szegények (a gyerekei leendő kiszolgálói) között. Vannak egyéni különbségek és kivételek, pl. páran komolyan jótékonykodnak, ám fontos hangsúlyozni, hogy az utólagos jótékonykodás sem változtat érdemben a rendszer jellegén, hiszen nem írja felül annak alapelveit. Tehát a tőkés úgy törekszik hosszú távú autonómiára, hogy a többiek (tényleges) szabadságát korlátozza. Hierarchikus pozícióra törekszik, másokon való uralkodásra. Ettől még gondolhatja azt, hogy ő tiszteli az egyének jogait, lehet velük udvarias. De ha a nincstelen tömegek fenyegetik a tulajdonát és ezt a pozícióját, akkor támogatni fogja a bebörtönzésüket és akár a kiirtásukat is, mert a fő céljához ezzel kerül közelebb.


Az állam definíciója majdnem olyan problémás, mint a tőkéé. Pl. Rothbard szerint az állam olyan intézmény, amely a következő két ismérv legalább egyikével, de többnyire mindkettővel rendelkezik:
1. bevételeire az adóztatásnak nevezett fizikai kényszer révén tesz szert

2. jogot formál, többnyire sikerrel arra, hogy erőszakkal magának szerezze meg a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) monopóliumait a fennhatósága alá tartozó területen.
Az nyilvánvaló, hogy ez az államok többségére nem áll távol a valóságtól, azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A kapitalista államokban szinte mindenhol vannak privát biztonsági, őrző-védő cégek és a legtöbb országban ezek fegyvert is viselhetnek. Az állam megengedi, hogy a nagytőkések megvédjék az állami nyilvántartás szerint tulajdonukban lévő vagyontárgyakat, de azt soha nem tolerálja, ha a proletárok felfegyverkezve a saját elképzelésük szerint kezdik el használni ezeket, kétségbe vonva a tulajdon szentségét. A kapitalizmus támogatói nem vizsgálják meg, hogy miért létezik állam, vagyis mi az állam létének célja egyrészt az államot szervező, kiépítő, erősítő, kulcspozícióban lévő egyének nézőpontjából, másrészt az államot legitimként elfogadó tömegek nézőpontjából. Az erőszak-monopólium és az adóztatás ugyanis csak eszközök az állam számára. A történelmet tanulmányozva világossá válik, hogy a hatalmon lévők elsősorban abból a célból erősítették az államot, hogy az uralkodó osztály hatalmát stabilizálják, olyan körülményeket biztosítsanak, ami optimális a vagyonuk növekedésének szempontjából. Tehát az, hogy erősítették az államot, nem pedig megszüntették, nem valami véletlenszerűen felbukkant perverz ötlet, hanem az alapvető érdekeik következetes képviselete.

Kezdetben a politikai és a gazdasági hatalom többnyire nem különült el olyan szinten, mint ma: az ókori despoták, a középkori királyok és földesurak egyben a központi tulajdonosok is voltak a saját területükön. Az állam értük volt, az állam ők voltak. A kapitalizmus hajnalán a feltörekvő harmadik rend, a polgárság vagyonosodásával ez felborult. A polgári forradalmak során a kizsákmányolt nép segítségével a polgárság megdöntötte az arisztokrácia egyeduralmát. A folyamat végére (véres leszámolások és békés kompromisszumok útján) végül olyan rendszerek jöttek létre, ahol az uralkodó osztály(ok) egyes tagjait is kötik a jogszabályok, hiszen a túlkapások veszélyeztetnék a rendszer stabilitását, a tőkefelhalmozást és a vagyon élvezetét. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban a hatalmon lévők közvetlen erőszakkal [14] kényszerítették rá a kizsákmányoltakat, hogy értük dolgozzanak. A kapitalista államban a hatalom kettévált: a politikai hatalmat az állam és az államot igazgató politikusi (vagy egyes esetekben arisztokrata) réteg gyakorolja, a gazdasági hatalom, a termelőeszközök és a társadalmi munka feletti rendelkezés a tőkések osztályáé. Az állam az erőszak fenyegetésével szerez érvényt az akaratának, de a tőkések esetében erőszak leginkább csak ott játszik szerepet, hogy a tulajdon tiszteletben tartására kell rákényszeríteni az embereket (elsősorban a munkásosztályt, másodsorban az egyes tőkéseket is). Ha ez meg van, akkor a tulajdonviszonyok már önmagukban megoldják a munkára kényszerítés problémáját.

Fentiekből következik, hogy az anarcho-kapitalistáknak szisztematikusan el kell felejtkezniük arról, hogy a pénz egyben hatalom is: hatalom a társadalom újratermelési folyamatai fölött. Minél totálisabb a kapitalizmus, minél inkább áruvá válik minden, annál erősebb ez a hatalom, annál hatalmasabb az, akinek sok pénze van, annak a rovására, akinek kevés. A hatalmon lévő politikusok önmagukban nem alkotnak osztályt, mármint amíg nem az ő tulajdonukban vannak a termelőeszközök. A döntéseiknél a saját személyes érdekeik mellett elsősorban a domináns tőkés csoportok és általában a tőkefelhalmozás érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Ennek számos oka van, amiről mások már sokat írtak, [15] az egyik legfontosabb (de messze nem kizárólagos) ok, hogy a politikusok jelentős része maga is tőketulajdonos, illetve többnyire sikeresen törekszik erre.

A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek, és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Ezeket nem csak úgy jókedvükből tették, hanem a helyzetük elviselhetetlensége miatt. Ez abból is látszik, hogy annak ellenére folytatták a harcot, hogy a küzdelmek során munkások millióit mészárolták le, zárták börtönbe, verték össze, főleg az állam erőszakszervezetei, de kisebb részben az egyéni tőkések által alkalmazott fegyveresek is. Érdekes elképzelni, ahogy egy anarcho-kapitalista odamenne az éppen egy felkelésben részt vevő tömeghez, és kioktatná őket arról, hogy „Ne pattogjatok itt, indítsatok ti is vállalkozást, és akkor majd ti is gazdagok lesztek!”.

A kizsákmányoltak előtt alapvetően két út állt, hogy javítsanak a helyzetükön:
1. Forradalmi úton megdöntik az államot és az uralkodó osztályok hatalmát, társadalmasítják a termelést, és egy új, emberhez méltó rendszert hoznak létre.

2. Elérik, hogy az állam olyan intézkedéseket hozzon, amelyek nekik kedveznek az uralkodó osztállyal szemben. Ezt megint csak kétféleképp lehet megtenni:

2. a) nyomást gyakorolnak a tőkésekre és az államra, sztrájkokkal, tüntetésekkel, szabotázzsal, hogy fokozatosan engedményeket csikarjanak ki,

2. b) megragadják az államhatalmat (békésen, választások útján vagy éppen valamiféle „forradalommal” vagy puccsal), és az államon keresztül változtatják meg nekik kedvező irányba a termelési és az elosztási viszonyokat.

Az 1., forradalmi út követői magukat többnyire anarchistának nevezték és nevezik, (de ide tartoznak még a tanácskommunisták és más, magukat kommunistaként definiáló irányzatok). Többször sikerült már nekik kisebb-nagyobb területen egy állam nélküli társadalom felépítését megkezdeni, de mivel más területeken fennmaradt az állam, az ottani katonaság a legbrutálisabb erőszakkal szétverte a kezdeményezéseiket. Az államellenes forradalmárokat egyébként is gyakran üldözték és minden eszközzel gyengítették, nem csak a konzervatív, hanem a liberális vagy bolsevik vezetésű államokban is.
A 2., lényegében reformista út legfontosabb irányzata a szociáldemokrácia és annak szélsőségesebb, szárnya, a bolsevizmus, amely arról vált hírhedté, hogy erőszakkal ragadta meg a hatalmat Oroszországban. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki, és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Ahogy az alábbiakból látható lesz, a nyugati munkáspártok és szakszervezetek bizonyos időszakokban (elsősorban a II. világháború utáni évtizedekben) békés módszerekkel is el tudtak érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust és az államot.

 

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség (továbbá a magas bűnözési ráta stb.) mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak (hiányszakmák esetén persze próbálják megvásárolni a lojalitásukat), és hogy minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy egy bonyolult, és a munkásosztály részéről nagy áldozatokat követelő folyamat során az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez utóbbi azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe a társadalmi béke fenntartása céljából. Tehát a kapitalizmus és a modern állam legitimitását alapvetően a jóléti szolgáltatások teremtették meg: emiatt kezdték el a szegényebb rétegek is azt érezni, hogy az állam értük is van, őket is szolgálja.

Ha a történelmet (az imént leírt pár mondatos vázlatnál sokkal alaposabban) áttanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy a modern állam végső soron akkor is elsősorban az uralkodó osztály, az össztőke érdekeit képviseli, amikor a munkásoknak kedvez pl. segélyekkel vagy munkavédelmi törvényekkel. A nehézség abban van, hogy megértsük, milyen tényezőktől (az adott történelmi helyzettől, az erőviszonyoktól, az aktuális kormány ideológiai beállítottságától, szavazóbázisától, stb.) és milyen módon függ az, hogy milyen arányban és kombinációban használja az állam éppen a terrort és az engedményeket. Más szavakkal, hogyan jön létre az a kompromisszumos helyzet, hogy a tőkések gazdagodhatnak, de a munkások is elfogadják a rendszert, illetve mikor nem jön létre ez a kompromisszum és emiatt milyen formában élesedik az osztályharc. [16]


Az anarcho-kapitalisták szerint az állam lényegében egy bűnbanda, amely erőszakkal tartja fent hatalmát, de emellett manipulálással és más trükkökkel elérte, hogy egy adott terület lakosai legitimnek tartsák a hatalmát és a garázdálkodását. Ez, bár van némi igazság benne, egy összeesküvés-elmélet alapú magyarázat, amely semmivel sem magasabb szintű, mint a nemzeti érzelműek összeesküvés-elméletei az illuminátusokról. A másik közkedvelt szemlélet szerint az állam azért létezik, mert az emberek hibásan gondolkodnak, nem ismerik fel a saját érdekeiket és bedőlnek a politikusok hazugságainak. Kedvelt szlogenek pl. hogy „A jóléti állam a világ legrégibb beugrató trükkje. Először csendben elveszed az emberek pénzét, majd nagy hírveréssel látványosan visszaadsz belőle valamennyit”. Fentieket végiggondolva könnyen megérthetjük az ilyen idealista gondolkodásmód [17] sekélyességét és a történelmi materializmus fölényét. Beláthatjuk, hogy az állam nem egyszerűen egy "irracionális elképzelés", amely valami istencsapásaként egyszer csak idepottyant, hanem az adott gazdasági alaphoz logikusan és szükségszerűen tartozó felépítmény központjában lévő struktúra.
Tehát az anarcho-kapitalisták hitével ellentétben az állam nem pusztán egy olyan „mém-rendszer”, mint a vallás vagy a homofóbia, amelyek nélkül ugyanúgy működhet a kapitalizmus, és amelyek ellen ezért a kapitalizmuson belül is lehet értelme küzdeni. Általában véve pedig a tulajdon, a csereérték, a hierarchia, az elnyomó intézmények és az emberek egy részében meglévő hajlandóság mások elnyomására nem olyanok, mintha pl. ruhadarabok lennének a társadalom testén, hogy tetszésünk szerint bármelyiket levehetjük és kicserélhetjük egy másikkal. A társadalom egységes totalitást alkot a termeléssel, az összes uralmi viszonnyal és az erre vonatkozó elképzelésekkel. Ebből egyes elemeket kimazsolázni és elvetni a felszínes reformisták szokása. De az anarcho-kapitalistákkal nem az a fő baj, hogy reformisták, hanem hogy kinek az érdekében reformálgatnának.


Voltak és vannak olyan államok (pl. bolsevik tervutasításos államkapitalizmus vagy olajban gazdag alacsony népességű országok), ahol nincs vagy jelentéktelen az adózás, mert az állam a kezében lévő termelőeszközökből és nyersanyagforrásokból elég jövedelemhez jut a működéséhez. Ettől ezek még ugyanúgy államnak tekinthetőek. Amennyiben az állam eltűnne egy területen és azt valamilyen módon (pl. felvásárlással vagy erőszakkal) megszerezné egy nagytőkés vagy egy óriáscég, neki is meg kellene oldania a rendfenntartást, az „igazságszolgáltatást” és hasonló állami feladatokat, és nem valószínű, hogy más szervezeteknek megengedné, hogy erőszakot kövessenek el a területén lakókkal, pl. a saját munkásaival vagy lakás-bérlőivel szemben. Egy ancap fórumozó szerint: „Anarcho-kapitalizmus lehetséges úgy, hogy egy területen csak egy magánhadsereg és egy magánrendőrség van (a terület tulajdonosáé). A lényeg hogy lakosoknak az ezekhez a szervezetekhez fűződő viszonyát egy szerződés határozza meg.

Ez azt jelenti, hogy egy államszerűen működő alakulat jönne létre, azzal a különbséggel, hogy nem lenne számon kérhető a lakosság által. Az emberek tehát lényegesen nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint a mai fejlett jogállamokban: nem lehetne beleszólni a szabályok megalkotásába, fellebbezni az igazságtalannak vélt intézkedések ellen, stb. A hatalom egy kézben centralizálódna, ráadásul, mivel a tulajdonon alapulna, öröklődő lenne. Így ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy visszalépést a középkori állapotok felé (lásd pl. Csák Máté és a hozzá hasonló kiskirályok működését). Tehát eljutottunk oda, hogy az anarcho-kapitalisták úgy számolnák fel az államot, hogy más, még rosszabb formában újratermelnék. Ezért vannak, akik egyfajta neo-feudalizmusnak tartják az anarchokapitalizmust. Ez ugyan bizonyos szempontból találó, de fentebb láttuk, hogy a tőkefelhalmozás meghatározó volta miatt az ilyen rendszerek egyértelműen kapitalizmusnak tekinthetőek.

A XIX. században, (Európával ellentétben) az USA-ban az állam köztudomásúlag tág teret hagyott az egyéni tevékenységeknek - főleg az ún. Vadnyugaton - ezért feladatait részben magáncégek vették át. Legismertebb közülük a Pinkerton volt, amelynek fénykorában több alkalmazottja volt, mint ahány katonája a hadseregnek. A tőkések zsíros megbízásokat adtak nekik, pl. hogy beszivárogjanak a szakszervezetekbe, erővel távol tartsák a sztrájkolókat és a szakszervezetiseket a gyáraktól, szükség esetén fegyveres banditákból álló osztagokat szervezzenek, hogy megfélemlítsék a munkásokat. Leghírhedtebb esetük a Homestead sztrájk volt a milliárdos Andrew Carnegie acélgyárában 1892-ben. Carnegie éppen rekordnagyságú profitot zsebelt be az acélgyártásból, mikor, minő meglepetés, eszébe jutott, hogy túl sokat keresnek a munkásai. A gyár vezetése a három éves munkaszerződések lejártakor ultimátumot intézett a munkások egy jelentős részéhez, hogy fogadják el a bércsökkentést. Miután azok 3 évvel korábban már lenyeltek egy komoly bércsökkentést, nem egyeztek bele, és sztrájkba léptek. A gyáros 300 fegyveres Pinkerton-ügynököt hívott oda, hogy megtörje a szakszervezet hatalmát. Azonban a munkások lakta városka lakossága megneszelte, hogy jönnek, és tömegesen eléjük mentek, hogy távol tartsák őket. A kirobbant lövöldözés mindkét oldalról több halálos áldozatot követelt, míg végül a Pinkerton bérencei feladták és elmentek. Néhány napra rá több, mint 6000 katona jelent meg, hogy helyreállítsa a rendet, természetesen a milliárdosnak kedvező formában. [18]

Egy másik példánk a Ford, amely kb. 3500 fős magánrendőrséget tartott fent, amelyek terrorisztikus uralmat tartottak fent a vállalat területén, összeverték a szakszervezetet létrehozni próbáló nőket és férfiakat, sőt az 1932-es éhségmenet során a rendőrséggel karöltve gépfegyverekkel a tömegbe lőttek, megölve négy munkást és sok másikat megsebesítve. [19]


Meg lehet próbálni az ilyen és ehhez hasonló sok más eseményt úgy magyarázni, hogy valamiféle egyének lövöldöztek valami véletlen folytán egymásra, csak kérdés, hogy hozzásegítenek-e az ilyen magyarázatok az események dinamikájának jobb megértéséhez. Aki csak egy kicsit is képes elfogulatlanul gondolkodni, belátja azt, hogy ezek az osztályharc megnyilvánulásai. Ezt tagadni annyi, mint a fejünket a homokba dugni. Amikor az anarcho-kapitalisták arra hivatkozva tagadják az osztályok létét, hogy önkényes a választóvonal, amivel elválasztjuk a munkást a tőkéstől, olyan, mint ha egy meteorológiai jelenség hideg és meleg légtömegek találkozásával történő magyarázatát azzal próbálnák félresöpörni, hogy bizonyos levegőmolekulák egyik légtömeghez sem tartoznak. Nem látják, hogy itt a dinamika, a folyamatok mögött meghúzódó erők és kölcsönhatások feltárása a fontos, nem az, hogy meghúzzuk a vonalat, hogy mekkora vagyontól számít tőkésnek egy ember.


Sajnos rossz hírünk van az anarcho-kapitalisták számára: az ilyen osztály-összecsapásokat nem lehet arra fogni, hogy van egy szörnyűséges hatalom, az állam, ami mindenkit elnyom, mivel szabályokat kényszerít ránk és adót szed. Éppenséggel inkább az ellenkezője az igaz: nagyrészt az ún. demokráciának és ezzel összefüggésben a jóléti államnak köszönhető, hogy a fejlett országokban tompult az osztályharc, a konfliktusokat többnyire tárgyalóasztalnál kezelik, vagy ha nem, akkor is az állam által megszabott „civilizált” (értsd: a kapitalista rendet nem veszélyeztető) módon. Máshol mostanában is vannak brutális összetűzések: Bangladesben a 2013-as sztrájkhullámban pl. több száz gyárat kifosztottak, tizenhatot pedig fel is gyújtottak a munkások, akik közül több ezren megsebesültek az összecsapásokban. [20]

Pont amiatt, hogy nálunk viszonylag ritkák a látványos konfliktusok, gondolhatják azt egyesek, hogy nincsenek osztályok és nincs osztályharc, a kapitalizmus egy harmonikus rendszer lenne, ha az állam nem erőszakoskodna.
A kapitalizmusban (ellentétben az anarcho-kommunizmussal) feloldhatatlan érdekellentétek, konfliktusok vannak az osztályok között. Az állam azért is szükséges, hogy ezeket – és egyébként különböző tőkés stb. csoportok közötti konfliktusokat – kordában tartsa.

Az anarchista és más munkásmozgalmi oldalakon rengeteg hasonló történet olvasható. [21] Nem véletlen, hogy az anarcho-kapitalista oldalakon sohasem számolnak be sem ezekről, sem a jelenlegi tömegtüntetésekről, sztrájkokról, államellenes felkelésekről, forradalmakról. Az anarcho-kapitalistákat és elvbarátaikat mindez egyáltalán nem érdekli. De nem csak ebből nyilvánvaló, hogy melyik oldalon állnak. A tulajdon bálványozói szempontjából ui. egyértelmű pl. a fentebb említett Homestead sztrájk megítélése: a gyár a tőkés tulajdonában van, a munkások szerződése lejárt, tehát nincs joguk megakadályozni, hogy bárkit (pl. sztrájktörőket vagy fegyveres banditákat) hívjon a tőkés oda. Az anarcho-kapitalisták alapelve, a NAP eleve úgy van megfogalmazva, hogy a tőkés tulajdont megtámadók tömeges legyilkolása ne számítson erőszaknak, hiszen a tulajdon elleni erőszakot kezdeményezők ellen védekezni már jogos önvédelem. Tehát világos, hogy ők és mi ellenkező oldalon állunk, amiből az is következik, hogy ha elfogadnánk, hogy ők is anarchisták, akkor ellenmondásba kerülnénk saját magunkkal. Ekkor az anarchizmus egy semmitmondó gumi-ideológiává válna, hiszen mindkét szembenálló oldal támogatása következne belőle.

Az anarcho-kapitalisták (minarchisták, stb.) idealista módon a felszínt, a jogszabályokat, az eszméket látják, nem pedig a valóságos dinamikát. Azért hangoztatják az államnak az erőszak-monopóliumra és az adóztatásra épülő definícióját, mert ez felel meg leginkább a céljaiknak. Őket az zavarja leginkább, hogy adót kell fizetniük, illetve hogy az állam korlátozza őket. Mivel ők maguk állítják, hogy az általuk elképzelt anarcho-kapitalista társadalomban fizetni kellene a rendvédelmi szolgáltatásokért, az infrastruktúra igénybevételéért, látható, hogy az adófizetés nem azért zavarja őket, mert koldusbotra jutnak miatta, hanem mert az állam szociális támogatásként másoknak osztja szét az ő pénzüket. Ebből és más megnyilvánulásaikból arra lehet következtetni, hogy az anarcho-kapitalisták

1. vagy maguk is az uralkodó osztályhoz tartoznak (ilyenek pl. a milliárdos Koch-testvérek. Charles Koch Rothbard segítségével alapította a későbbi Cato intézetet, a szabadpiaci eszmék egyik fő terjesztőjét),

2. vagy a kispolgárság soraiból valók, pl. néhány embert foglalkoztató kisvállalkozók, sikeres egyéni vállalkozók, menedzserek,

3. vagy az ún. „proletár-arisztokráciához” tartoznak, azaz olyan, többnyire a fejlett országokban élő jól fizetett munkások, akik védve vannak a kapitalista kizsákmányolás durvább formáitól és azt hiszik, hogy ez kiterjeszthető globálisan az egész emberiségre, [22]
4. vagy olyan fiatalok, pl. diákok, akik számíthatnak arra, hogy a fenti három csoportba fognak tartozni.

Az ő léthelyzetüket és vélt érdekeiket tükrözi az adócsökkentés programja, a jóléti állam leépítése, a társadalom piacosítása, a tulajdon szentségének hangoztatása. Azok az anarcho-kapitalisták, akik a felsoroltaknál lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, saját maguk ellen (is) tevékenykednek, ami a hamis tudat egy kirívó példája.

Az anarcho-kapitalisták azt tartják a gazdasági értelemben vett szabadság megvalósulásának, ha a tulajdonos korlátlan ura a tulajdonának, vagyis a neki bérmunkát végzők (az emberiség többsége ilyen) teljesen alávetik magukat az akaratának. Másfelől azt tartják autoriter rendszernek, ahol a közösség együtt, mindenki érdekét szem előtt tartva szervezi meg a termelést. Vannak, akik ki is mondják: a rabszolgaság is elfogadható, ha a rabszolga önként írja alá a rabszolga-szerződést. Ebből az következik, hogy autoriter dolog lenne a rabszolgákat erőszakkal felszabadítani, ill. egy olyan rendszert létrehozni, ahol senki sem kényszerülne rá, hogy az éhhalál fenyegetése miatt kiszolgáltassa magát másoknak. Mindez a felületes szemlélő számára csak egy különösen gonosz tréfának tűnik csupán, de úgy teljes mértékben érthetővé és logikussá válik (bár egy sajátos, pszichopata[23] logika szerint), ha tudatosítjuk, hogy itt a privilegizált csoportokhoz tartozó, illetve kizárólag ilyen nézőpontú emberekről van szó.

 

Más kapitalista ideológusokhoz hasonlóan az anarcho-kapitalisták is szeretnek Robinsonnal és a szigetével példálózni. [24] Tipikusan abból indulnak ki, hogy van egy szigeten Robinson, az elszigetelten, alacsony hatásfokkal termelő egyén, pl. kézzel halászik, és amikor végre nagy nehezen kifogta a napi adagját, lustálkodik. Sorstársa (nevezzük most Richsonnak), henyélés helyett szorgos munkával fejlettebb termelőeszközöket (pl. halászhálót) hoz létre. Richson bérbe adja a hálót Robinsonnak, és mivel neki már alig kell személyesen halásznia, még jobb termelőeszközöket gyárt, így fokozatosan tőkéssé válik.
Az anarcho-kapitalisták aztán méltatlankodnak, hogy ezek a buta kommunisták milyen alapon akarnák Richsontól elvenni a tőkéjét, amikor ő azt becsületes úton, Robinsont nem kizsákmányolva, hanem rajta is segítve szerezte és működteti.
Ez a tanmese nagyon szép, csak az az elképesztő, hogy egyesek erről úgy beszélnek, mint ami kapcsolatban van a valósággal!
Az igazság az, hogy az ember legalább százezer éve közösségekben, társadalomban él és termel. A kapitalizmus nem egymástól független egyéni termelők halmazából nőtt ki, hiszen ilyen társadalom sosem létezett (lásd pl. Kropotkin: Kölcsönös segítség c. művét).

A tőkések nem úgy kezdték el felhalmozni a tőkéjüket, hogy mint egyének ügyesebben termeltek másoknál. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás tömeges rablást, csalást, a bennszülöttek rabszolgamunkára kényszerítését és hasonlókat is jelentett. Európában a kapitalizmus előtt a termelést végző emberek döntő többsége földműves (jobbágy vagy bérlő) volt, vagy néhányan kézművesek (mesterek és segédek). Előbbieket sok helyen erőszakkal elzavarták a földjeikről, utóbbiak tönkrementek a tőkés konkurencia miatt. Marx a Tőkében részletesen ír azokról az intézkedésekről, amelyeket Nyugat-Európában hoztak, hogy biztosítsák a munkaerőt a tőkések számára: a visszaeső koldusokat például ki kellett végezni.

„Így a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszk és terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel. … A fejlődés kiindulópontja, amely a bérmunkást és a tőkést létrehozza, a munkás szolgasága volt. ” [25]


A Robinsonos magyarázatok már a XIX században is elterjedtek voltak a kapitalista közgazdászok között és Marx már akkor is ironizált rajtuk.
Az anarcho-kapitalisták és más individualisták kreálnak egy elméleti, idealizált világot, hogy a zavaró tényezőket kizárhassák, ebből levezetnek állításokat és axiómákat, pl. a tulajdon sérthetetlenségét, majd az így kialakult elmélet alapján akarják a jelenlegi, transznacionális óriásvállalatok és befektetési alapok által uralt társadalmat megérteni és megváltoztatni. Ezek után pedig még csodálkoznak is, ha mások sarlatánnak nevezik őket.


Mellesleg ha két ember kikerül egy szigetre, akkor valamilyen érzelmekkel fognak egymás felé fordulni. Vagy szoros együttműködés és egy szeretet-jellegű kapcsolat alakul ki köztük, vagy rosszabb és sokkal kisebb valószínűségű esetben irigység, ellenségeskedés, amely ahhoz vezethet, hogy az egyik uralkodni fog a másikon vagy meg is öli. Csakhogy ebben az esetben radikálisan csökkenthetik a saját túlélési esélyeiket. Az ilyen tanmesék kiagyalója nem veszi észre, hogy az az embertípus, aki eltekint a normális emberi érzésektől és egy üzleties, kizárólag anyagi érdekeken alapuló kapcsolatot tételez fel két magányos szigetlakó között, maga is a kapitalizmus terméke. [26]

Az ember társadalmi lény, sőt szüksége van erre a társadalmi létre. Nem csak biológiai szükségletei vannak, amelyeket ki kell elégíteni, hanem az is, hogy valódi, mély emberi kapcsolatban éljen másokkal. Tehát alapvetően fontos, hogy elfogadó, empatikus, bizalomteljes, azaz szeretetteli kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez nem moralizálás vagy keresztény erkölcsösködés, hanem a modern pszichológia egyik alaptétele, amelyet kísérletek és pszichoterápiás tapasztalatok tömkelege támaszt alá. Tehát, ha az ember ezeket nem kapja meg, megbetegszik, gyakran csak lelkileg, de kifejlődhetnek testi betegségek is. Itt nem csak a családról beszélünk, ugyanis a társadalom egy totális viszonyrendszer, tehát mindent és mindenkit áthat.


Az individualisták valahogy elképzelnek egy olyan tengelyt, amelyen egyik irányban az egyéni autonómia (szabadság, önállóság), a másikban az alkalmazkodás (szimbiózis, közösségnek való alárendelődés) növekszik. Ezen tengely mentén ők a minél nagyobb fokú autonómiát, ill. az ahhoz való jogot pártolják. Természetesen elképzelhető egy ilyen tengely, csakhogy az elidegenedett társadalmakban a tengely egészén mozogva elidegenedettek és többé-kevésbé betegek maradunk. A nagyobb autonómia az emberi kapcsolatok lazulását, felszínessé válását, magányt jelent, a másik oldalra mozdulva viszont alávetettség és szolgaság lesz az eredmény (lásd pl. az autoriter, fasiszta lelkületű embereket, akik nem szükséges rossznak, hanem pozitívnak tartják a hierarchiát). Bármerre akarunk mozdulni ezen a tengelyen, a bennünk lévő, elidegenedettség miatti űrt akarjuk ezzel betölteni, de persze nem tudjuk.

 

Minden komolyabb emberi kapcsolathoz valamilyen alkalmazkodás, lemondás szükséges, amelyet jobb esetben nem szenvedésként, hanem saját szeretetünk megnyilvánulásaként, önkiteljesedésként élünk meg. Az imént rámutattunk arra, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy szeretetteljes és intim kapcsolatokat alakítson ki és ez nem relativizálható. Az az elmélet vagy filozófia, ami ezzel nem számol, ami számára ez marginális, az csakis torz és felszínes lehet, nem az emberről szól, hanem valami képzelt lényről. [27] Az osztrák iskola és az anarcho-kapitalizmus ideológiájában járatlanok persze azzal vádolhatnak minket, hogy rosszindulatúan önző egoistának és pénzhajhásznak festjük le őket. Azonban ők maguk hangoztatják ezt magukról, amikor Ayn Rand nyomán az önzést és a nyereségvágyat erénynek tüntetik fel. [28]

A kapitalizmus egyre totálisabbá válik, és ezzel egyre inkább elhatalmasodik az elidegenedettség az emberek között. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy olyanná váljon az ember, ahogy azt a Robinsonos példák kiagyalói próbálják beállítani. A körülményekhez képest még mindig törekszünk olyan emberi kapcsolatok kialakítására, amelyben nem tárgyként kezeljük egymást. Persze lehet, hogy a jövőben létrejön az az embertípus, akinek a többi ember elsősorban üzleti partnerként, erőforrásként jön számításba. A Robinsonos példákban ilyen, a kapitalizmus hosszú évszázadai által kitermelt beteg lelkületű egyénekből indulnak ki, és csodák csodája: levezetik belőle, hogy a kapitalizmus a természetes rendszer! Tehát a Robinsonos példákkal nem csak az a baj, hogy történelmietlenek, és hogy kevés embert tételeznek fel, hanem, hogy elvonatkoztatnak attól, ami az embert emberré teszi: a társadalmi léttől, az ember lényegétől.

Az elidegenedettség többek között már abból a tényből is következik, hogy az ember (tőkés vagy munkás) lényegében csak önmagáért, a maga boldogulásáért, jólétéért felelős és a többiekért nem. Ez a tulajdon és a csere lényege: a másik ki van zárva a tulajdonomból, és csak akkor adok neki valamit, ha én "jól járok" azzal, amit ő ad cserébe, egyébként, ha nincs szükségem arra, amit nyújtani tud, akkor meg is dögölhet. A tulajdonunk kölcsönösen elválaszt, elszigetel minket egymástól. Elviekben fontosnak tarthatom a másik ember méltóságát és autonómiáját, de ez lényegében egy absztrakt tisztelet marad, mivel a gyakorlatban a saját tulajdonom gyarapítása és vele szembeni megvédése a célom, ami körül forog az életem. Ez nem elsősorban azért van, mert én "gonosz" vagyok, hanem mert én is magamra vagyok utalva, és mások is ezt csinálják velem szemben, pl. próbálnak kiszorítani a piacról.

Itt ki kell térnünk azokra a félreértésekre, amelyek miatt a legkülönfélébb kapitalisták azzal vádolják a kommunistákat, hogy a kommunista társadalomban bárki elvehetné bárki mástól a használati tárgyait, beköltözhetne engedély nélkül a lakásába, ami meglehetősen fenyegetőnek tűnik. Ez a félreértés azon alapul, hogy a polgári jogban (a kapitalista ideológiákban) nincs megkülönböztetve a tőkés (magán)tulajdon (property) és a személyi tulajdon (possessions, belongings). Utóbbiba az egyének által személyesen használt lakás, ruhák, stb. mellett a szerszámok is beletartoznak. A kommunizmus alapfeltétele a tőkés tulajdon (gyárak, bányák, technológia) társadalmasítása, mivel csak ezen az úton lehet megszüntetni az áruviszonyokat. A személyi tulajdonnak is van elidegenítő és elszigetelő hatása, amennyiben a birtoklás-orientáltság uralkodik az embereken. Ezt egyébként sok konzervatív nyárspolgár is pedzegeti, amikor olyan szövegeket terjeszt, mint

Az emberek arra születnek, hogy szeressék őket. A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket. Azért van káosz a világban, mert a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk.”
Ők persze nem jutnak el odáig, hogy ezt a jelenséget a kapitalizmus termelte ki, és a kommunizmus hozhat létre olyan viszonyokat, ahol ez visszaszorulhat. Erőszakkal ezt siettetni elfogadhatatlan és kontraproduktív. Az a feltételezés, hogy majd forradalmi különítmények járnak házról házra, és begyűjtik az emberek csavarhúzóit és fazekait, abszurd. Ebben az értelemben nem tagadjuk a személyi tulajdonhoz és a privát szférához való jogot, viszont szentnek sem tartjuk ezt, amikor pl. emberéletek forognak kockán.

Visszatérve a kapitalizmushoz, a tőkés magánemberként lehet kedves és tisztelettudó, adhat cukrot a szomszéd gyerekének, de a legalapvetőbb társadalmi működése a tőkefelhalmozásra irányul. [29]

Tehát a tőkés társadalmi funkciója a termelésen és ezáltal a munkások tevékenységén való uralkodás a saját tőkéjének, vagyonának gyarapítása céljából, ez pedig alapvetően ellentétes a konkurens tőkés és még inkább (feloldhatatlanul) a munkásosztály érdekeivel.

Ez az elidegenedett állapot, amelyben az egyének akaratlanul is szembeállítódnak a másikkal, még a kapitalizmus által eltorzított emberek többsége számára is embertelen. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb leírt folyamat során a fejlettebb államokban intézményesítették, államosították a "jótékonykodást", a felelősséget embertársainkért. De mivel ezt egy elidegenedett társadalomban az állam, egy hierarchikus, bürokratikus, elnyomó és igazságtalan intézményrendszer működteti (pl. a leggazdagabbak kikerülik az adókat), sok ember számára ellenszenvesnek, elnyomónak tűnik. Pedig nem azzal az alapelvvel van a baj, hogy felelősek vagyunk egymásért és nem csak a saját szükségleteinket, hanem másokét is szem előtt kell tartanunk élettevékenységünk (különösen a termelő-tevékenységünk) során, hanem azzal, hogy ez az alapelv csak a társadalom felszínén, ellentmondásosan és marginálisan, az emberek mindennapi életén kívül eső, a fölött lebegő jelenségként működik, és az alapvető dinamikával ellentétes.


A liberális gyökerű ideológiák számára a szabadság egy elvont (ún. negatív) szabadság: senki ne szólhasson bele akaratunk ellenére az életünkbe és ne korlátozzon. Ezzel önmagában nincs semmi baj, erre minden egészséges ember vágyik. Csakhogy ők erre a formalitásra szűkítik le az egész szabadság-fogalmukat, így pont a legfontosabb szükségletek (élelem, hajlék vagy intimitás) kielégítését csak az absztrakt elvek szintjén biztosítanák: hivatalosan senki se akadályozhasson meg, hogy szabadon kielégíthesd ezeket a szükségleteidet. [30] Viszont a társadalom működése olyan lenne, hogy elválasztja és szembeállítja az embereket egymással, és nyomort, létbizonytalanságot, magányt és testi-lelki betegségeket hozna létre, még a mainál is nagyobb mértékben. Mivel még az utakat és a járdákat is magántulajdonba adnák, ha nincs pénzed, és kidob a főbérlőd, még az sem lenne biztosítva, hogy az utcán aludhass vagy elgyalogolhass egy olyan városba, ahol meg tudnál élni. Ezt az ellentmondást ők vitáik során olyan abszurd ötletekkel oldják meg, hogy ekkor is jogod lenne mélyen a föld alatt alagutat fúrva közlekedni! [31]

Az IWW jelmondata így hangzik: „an injury to one is an injury to all”. Jelentése: „Ha egyikünket sérelem éri, az mindannyiunk sérelme.” Ezt kifigurázva a képen: „Ha téged sérelem ér, az nekem profitot hoz”.

 


Egyébként az anarcho-kapitalisták beismerik, hogy az állami újraelosztás megszűnésével egyesek nyomorba jutnának, de azt állítják, hogy ez egyrészt az illető emberek saját felelőssége, másrészt a jótékonykodás megoldást jelentene erre a problémára. Ugyanis ha az állam nem vonná el a jövedelmünk nagy hányadát a jóléti szolgáltatások finanszírozása céljából, akkor sokkal bőkezűbben adakoznánk. A valóság talaján maradva persze nem gondolhatjuk, hogy az az újgazdag, aki épp a kacsalábon forgó villájába építtet aranyozott WC-kagylót, azért nem adakozik többet, mert az állam túladóztatja. Az anarcho-kapitalisták itt is történelmi ismereteik hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A jóléti állam kiépítése előtti időkben is volt adakozás és sokak életét ez mentette meg, de a nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a szociális háló kiépítése után.
Rothbard kertelés nélkül ki is mondja: „Engedjük szabadjára a zsarukat, hogy megtisztíthassák az utcákat a csövesektől és a csavargóktól! Hova fognak menni? Kit érdekel?[32]
Ez pedig nem más, mint a jó öreg szociáldarwinista elitizmus, és ez azt jelenti, hogy az ancap közös gyökerekből táplálkozik a szélsőjobbos ideológiákkal. Attól, hogy a nácik ezt nem csak egyénekre, hanem „fajokra” és nemzetekre is alkalmazzák, a lényeg ugyanaz: Hulljon a férgese! Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmusról: A fasiszták jó szándékúak és nagy erényeket szereztek a kommunizmus és általában a tulajdon forradalmi megtámadása elleni harcban. [33]
Rothbardtól nem állt távol a rasszizmus sem. Egy írásában arról beszél, hogy szinte magától értetődő, hogy az egyének, etnikai csoportok és rasszok intelligenciában és sok más jellemvonásban különböznek, így megjósolható, hogy a jóléti állam eltűnésével több „etnikai és más csoport” jövedelme csökkenni fog, és ezek valószínűleg kollektivista megoldásokért emelik majd fel a hangjukat. [34]

Hangsúlyoznunk kell, hogy nem véletlen, hogy a „szabadság bajnokai” védelmükbe veszik azokat, akik az állam abszolút hatalmát istenítik, és a nincstelenek elleni terror hasznairól írogatnak. Ez logikusan következik abból, ahogy a tulajdon szentségéről, az osztályokról, a gazdaságról és általában a társadalomról gondolkodnak. Azok az anarcho-kapitalisták, akik tagadják, hogy az anarchista/kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom összecsapása esetén az utóbbit támogatnák, pusztán nem elég következetesek, félnek levonni elméleteik összes konzekvenciáját. Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a libertariánusok általában fasiszta-szimpatizánsok lennének. A magyar anarcho-kapitalisták egyébként – Rothbard-dal és Mises-sel ellentétben – többnyire nem is hívják magukat jobboldaliaknak, szerintük a jobb-bal felosztás értelmetlen és félrevezető. Ez valószínűleg azért van, mert a magyar szélsőjobb fontos kérdésekben vállalhatatlan, sőt, érthetetlen számukra (pl. erős nemzetállam igénye, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség). [35] Ezeket leszámítva azonban, különösen a gazdasággal kapcsolatos felfogásukban, az anarcho-kapitalisták talán még a náciktól is jobbra állnak. [36] Van igazság a mondásban:

„a fasizmus antikommunizmussal kezdődik,
az antikommunizmus fasizmussal végződik”


Az anarcho-kapitalisták előszeretettel támadják a „demokráciát”[37], hiszen a nyájszellemű tömegek uralma az individuumot korlátozza, pl. megsarcolja a tulajdonát. Ez az elitista, a tömegeket lenéző, azaz markánsan jobboldali kritika közel áll a fasiszták véleményéhez, akik szerint a demokrácia a kiemelkedő egyéniségeket (übermensch) alárendeli a tömegeknek, és a bolsevizmus térnyeréséhez vezet. Hitler azért rombolta le a demokráciát, hogy ő maga politikai eszközökkel, állami erőszakkal uralkodhasson[38]. Az anarcho-kapitalisták azért akarják lerombolni, hogy politikai kényszer és hivatalos állam nélkül, „önkéntes alapon” dolgoztathassák a tömegeket.

A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. Ugyan sok olyan ancap van, aki szintén undorodik a rasszizmustól és hasonlóktól, azonban számukra ez egyfajta magánügy és leginkább attól függ, mennyire konzervatív vagy liberális kultúrából jött az illető. Az anarcho-kapitalizmus mint ideológia a nem állami elnyomás és a bántalmazás általános jelenségéről hallgat, illetve leszűkíti néhány esetre, ami főként a közvetlen fizikai erőszakot jelenti.

Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta

(feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult. Az anarcho-kapitalizmus mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchista mozgalom vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát és többek között ezzel helyezi saját magát az anarchizmuson kívülre.

Korábbi cikkünkben a neoliberalizmusról azt írtuk, hogy a tőke, elsősorban a nemzetközi nagytőke érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. [39] Az anarcho-kapitalizmusról ez csak részben mondható el, ugyanis a tőkések számára nagyon is kényelmes, hogy a rendvédelmet és hasonló tevékenységeket az állam végzi helyettük. A közszolgáltatások egy részét nem is igazán lehetne privatizálni, mert nem lenne nyereséges egyetlen tőkés számára sem. Tehát az anarcho-kapitalisták sohasem fogják elérni, hogy nagyobb területeken eltűnjön az állam. Propagandájuknak nem is ez a hatása, hanem hogy a piac istenítésével és az egyéni felelősség hangoztatásával végső soron az emberek közötti szolidaritást rombolja, a neoliberalizmussal (jelenleg pl. a TTIP-vel) szembeni ellenállást gyengíti és ezzel a gazdasági elit, elsősorban a nemzetközi nagytőke anyagi érdekeit segíti elő. Ezt minden bizonnyal azok a tőkések (pl. Rockefeller) is jól tudták, akik Mises-t, Rothbard-ot és általában az osztrák iskolát támogatták.[40] Tulajdonképpen itt található meg az osztrák iskola létrejöttének és népszerűségének oka: az uralkodó osztály részéről fizetőképes kereslet volt egy olyan elméleti rendszerre, amelynek következtetései az ő érdekeikkel esnek egybe, és így szükségképpen megjelent a kínálat is a modern kapitalizmus leginkább szélsőjobboldali gazdaságelméleti irányzatának képében. [41]

Játsszunk most el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis bekövetkezne az, amiben az anarcho-kapitalisták reménykednek. Tegyük fel, hogy az emberek döntő többsége megvonná a támogatását az államtól, és az valahogy ténylegesen megszűnne, funkcióit magáncégek vennék át önkéntes alapon. Legyünk korrektek és tegyük fel azt is, hogy az emberek többsége (legalábbis kezdetben!) betartaná azt ez elvet, hogy nem kezdeményez erőszakot. Vajon mi történne? A kérdés megválaszolásánál szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tőkés vállalatok sikere vagy bukása végső soron a profitjukon múlik, nem pedig valamiféle elvont eszmékhez való hűségükön. Ezért a tőkések egy része ugyanúgy eltekintene ezen elvektől, mint ahogy a keresztény konkvisztádorok és tőkések eltekintettek Jézus szeretetre vonatkozó tanításaitól.

1. 1. Az állami tevékenységek magánkézbe adásával az új tulajdonosok sok alkalmazottat leépítenének. A technológiai fejlődés miatt egyébként is egyre kevesebb embernek van munkája a termelésben. A minimálbér, a munkanélküli segély, a szegények számára elérhető egészségügyi ellátások eltűnésével rengeteg ember (különösen - de nem csak - fogyatékos és a magatehetetlen idős ember) zuhanna a mainál is nagyobb létbizonytalanságba és nyomorba. Ez növelné a vagyon és személyek ellen elkövetett bűnözést, az alkoholizmust, a drogfüggőséget, az öngyilkossági rátát stb. A magánbíróságok által bűnözőként elítélteket koncentrációs táborokhoz hasonló börtönökbe gyűjtenék, ahol rabszolgaként dolgoztatnál őket a profitmaximalizálás céljából, pl. olyan munkákat végeznének, amelyeket épeszű ember önként nem vállalna el.

2. Attól, hogy eltűnne az állam, a termelés meghatározó célja továbbra is a profit lenne. A vállalatok a költségeiket próbálnák minimalizálni, bevételeiket maximalizálni. Ennek egyik fő módja, hogy a működésük során keletkező káros hatásokat (negatív externáliák) másra próbálnák terhelni. A munka közben megsérült dolgozókat egyszerűbb egy bérgyilkossal eltetetni láb alól, mint kifizetni a kártérítést. A természet pusztítása tovább folyna, a mostani védett területek sem lehetnének biztonságban. Ha a terület magántulajdonban lenne, és a tulajdonos útjába állna egy óriásvállalatnak, egyszerűen belelőnék a pöcegödörbe. Az erőforrásokat még eszeveszettebb tempóban használnák fel, a szennyezésre semmilyen korlátozás nem lenne. Egészségügyi határértékek hiányában még a jelenleginél is sokkal több egészségkárosító anyagot használnának a termékekhez, lásd pl. az ólmozott fűszerpaprika esetét. Ezek meggátlásához messze nem jelentenének elegendő eszközt az anarcho-kapitalisták által javasolt fogyasztói bojkottok, már csak azért sem, mert mire egy ilyen eset kiderül, a tulajdonos már szép summát keres rajta. A magán-bíróságokon pedig nem sok esélye lenne az átlagembernek a VIP-ügyfelekkel szemben. Tehát a gazdaságban csak a profit, ill. a rövid távú túlélés számítana, még inkább, mint most.


3. Fokozatosan a vagyon felhalmozásának legegyszerűbb módja kerülne előtérbe: amire szükségük van, azt erővel elvennék. Például, ha egy új érclelőhelyet találnának egy falu alatt, olcsóbb és gyorsabb kiirtani a falut, mint minden embertől egyesével megvenni a házát. A már létező maffia mindenkitől próbálna védelmi pénzt szedni, az ellenszegülők földi maradványait a szervkereskedelemben hasznosítanák. A maffia így gyorsan megerősödne, a most legális vállalatok pedig maffiaszerűvé válnának. A Lukoil vagy összeolvadna a Shell-el, vagy Molotov-koktélt dobatna a benzinkútjaira, természetesen úgy intézve, hogy szélsőbalos vagy iszlámista terroristákra lehessen fogni a dolgot. Ha egy vállalat nem így működne, lemaradna a kiélezett versenyben, és a tulajdonosok attól kezdhetnének félni, hogy ők is a kiirtottak között lesznek. Tehát élet-halál harc kezdődne a kisebb-nagyobb vállalatok között. A nagyvállalatok elnyelnék a kicsiket és egyre nagyobbakká nőnének, egyre több pénzük és hatalmuk lenne, egyre nagyobb és jobban felfegyverzett magánhadseregeket tartanának fent.


4. Az úgynevezett szocializmus összeomlásával, az állam gazdasági szerepének csökkenésével, a keleti blokkban virágzásnak indult a megélhetési bűnözés, a leánykereskedelem, a „rabszolgatartás” (például „csicskáztatás”. [42] Ennek tükörképe az afrikai helyzet, ahol egyes területeken nagy méretekben folyik a gyerekkatonák alkalmazása, a gyerekrabszolgaság, a törzsi és egyéb háborúk, a tömeges nemi erőszak. Az állam eltűnésével ezek a jelenségek felerősödnének és elterjednének, pl. etnikai alapú polgárháborúk alakulnának ki.


5. A nyomorgó és kiszolgáltatott munkások, a munkanélküliek, a lepusztult gettókba kényszerített kisemmizettek, a magán-börtönökben sínylődő milliók megpróbálnák megszervezni magukat – mint ahogy a történelem során már annyiszor. Fellázadnának, köztük és a vállalatok magánhadseregei között kegyetlen és véres konfliktusok zajlanának, amelyekben tömegpusztító fegyverek bevetését sem lehetne kizárni.


6. 6. Tehát, ha az állam megszűnne, de a kapitalizmus maradna, kíméletlen dzsungelharc és zűrzavar alakulna ki. Ennek a rendszernek nem lenne legitimációja, az emberek nem fogadnák el a nagyvállalatok uralmát, és vissza akarnák állítani az államot. Valószínűleg vagy a fasisztáknak, vagy valamiféle sztálinistáknak (az iszlám országokban inkább a vallási fanatikusoknak) sikerülne megragadniuk a hatalmat, illetve kiépíteni az új államot. Az emberek vonzódnának az általuk hirdetett diktatórikus rendhez, mert úgy gondolnák, még az is jobb, mint a káosz. Ők is sejtik azt, ami egyébként történelmi tapasztalat, hogy a diktatórikus, totalitárius rendszerek tudják a leginkább felszámolni, visszaszorítani a maffiát, ami a liberálisabb rendszerekben gyakorta burjánzik.


Egy ilyen „állam nélküli társadalomhoz” képest a szociáldemokrata jóléti államok a béke és a létbiztonság megtestesítőinek tűnnek. Az, hogy mi látjuk ezt, nem jelenti azt, hogy államisták lennénk, mint azt egyes anarcho-kapitalisták állítják. Például a közszolgáltatások privatizációja ellen sem azért tüntetünk, mert elfogadjuk az államot, hanem azért, mert egyrészt a legkiszolgáltatottabb rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnének, másrészt mivel a privatizáció az uralkodó osztály érdeke, alkalmat ad arra nekünk, hogy elősegítsük a tömegeket az osztályellentétek felismerésében és az osztályharc szervezésében. Ugyanis csakis önszerveződő, tudatos osztályharccal lehet az államot megdönteni, úgy, hogy a termelés társadalmasításával mindenki számára létbiztonságot teremtünk. Az anarcho-kapitalizmusban épp ellenkezőleg, mindenki létbizonytalanságba kerülne, ezért jelenne meg újra az állam.

Tehát az anarcho-kapitalizmus kudarcra van ítélve. Ennek az a gyökere, hogy ha fennmarad a tulajdon és az elidegenedés, a kapitalizmus fő problémáit nem lehet megoldani. Az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, azaz következetesen nem lehet őket szétválasztani. A valódi szabadság eléréséhez meg kell szüntetni a tulajdont, a cserét és a bérmunkát, le kell győzni az uralkodó osztály ellenállását, ami nehezen képzelhető el másként, mint forradalmi úton. Lehet termékeny vitákat folytatni arról, hogy a kapitalizmus és az állam meghaladása során létrejött új társadalomban konkrétan milyen módon maximalizáljuk a szabadságot és a jólétet, pl., hogy mennyire és milyen szempontból legyen centralizált/decentralizált/federalisztikus a társadalom, és mit kezdjünk azokkal az egyénekkel, akik másokkal erőszakoskodnak. De aki az osztályharc létezését is tagadja, és a kapitalizmust támogatja, az szükségszerűen az uralkodó osztály oldalán köt ki.

Láthattuk, hogy az ancap társadalomban (különösen a vállalatokon belül) nemhogy nem csökkenne a hierarchia és az emberek kiszolgáltatottsága, hanem még növekedne is. Ez teljes összhangban van azzal, hogy az osztrák iskolához tartozó összes irányzat következetesen a gazdaságilag privilegizáltak érdekeit képviseli. Ez nem egy mellékes következmény, hanem a minden jobboldali ideológia alapját adó elitizmus egyik megnyilvánulása. Tehát az ide tartozó irányzatok nem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi felszabadító mozgalmához csatlakoznak, hanem épp az ellene harcoló burzsoáziához. Ebből is látszik, hogy az anarcho-kapitalizmus nem tekinthető anarchizmusnak, hanem az anarchizmus egy félreértelmezése, kiherélése, önmaga tagadásává torzítása.

Az anarcho-kapitalizmus részproblémákra (pl. magas adók, rendőri önkény) kínál tüneti kezelést, de a mellékhatások miatt betegebb lenne a társadalom, mint azelőtt volt. Az anarcho-kapitalizmus eltorzítja az anarchizmus eszméjét, s mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchizmusnak, mint (tömeg)mozgalomnak a vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát tévképzeteket kelt az emberek fejében. Az anarchizmust az önzéssel és az egoizmussal azonosítva lejárat minket is. Így az anarcho-kapitalizmus burzsoá ideológiája lényegéből fakadóan ellenforradalmi, és így kifejezetten káros.

 



[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[2] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[3] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[4] Forrás: magánbeszélgetések

[6] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[7] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[9] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[12] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[13] Uo.

[14] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[15] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[16] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[17] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[23] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[24] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[25] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[27] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[29] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[30] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[31] Forrás: magánbeszélgetések

[35] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[36] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[37] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[39] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[41] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

 

[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[1] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[1] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Child_labour

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[1] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[1] http://bettertax.gov.au/publications/discussion-paper/chart-data/chpt5/ Chart 5.5

[1] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[1] http://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/2015/03/23/gazd1x1_toke?token=43b5af87a57edad831f1fb206dfbd051

[1] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[1] Uo.

[1] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[1] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[1] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[1] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[1] http://www.aflcio.org/About/Our-History/Key-Events-in-Labor-History/1892-Homestead-Strike

https://en.wikipedia.org/wiki/Homestead_Strike

[1] http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secF7.html

[1] https://libcom.org/news/article.php/bangladesh-garment-revolt-140706

[1] https://www.facebook.com/workingclasshistory/?fref=ts

[1] https://www.reddit.com/r/communism101/comments/3hqp9r/what_is_the_marxian_account_for_the_origin_of/

[1] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[1] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/01/29/az-elo-penzehseg-mero-laszlo-konyvenek-kritikaja

[1] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[1] http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/12/23/kommersz-karacsonyi-unnepeket-kivanunk/

[1] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[1] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch5.html

[1] https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch75.html

[1] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[1] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[1] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[1] http://www.mattbrundage.com/publications/hitler-and-democracy/

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[1] http://www.independent.org/publications/tir/article.asp?a=692

[1] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

[1] http://www.beol.hu/bekes/kozelet/csicskatartas-bekesben-volt-akit-nyakanal-lancoltak-le-tartoi-258139

Anarchizmus Kubában

 

SAM DOLGOFF – ÉLETRAJZI VÁZLAT

 

 

„Ő volt a tökéletes következetesség embere. Ő volt a szabadság szelleme, annak baloldali formájában. Ő volt a legigazabb amerikai radikalizmus, a Wobbly eszme dobogó szíve.

(Paul Berman)

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

Sam Dolgoff 1902-ben született az akkori Orosz Birodalomhoz tartozó Ostrovno-ban (a mai Fehéroroszország területén található Beshankovichy-ban). Gyerekkora javarészét azonban már az Egyesült Államokban töltötte, ahová szülei 1905-ben vagy 1906-ban kivándoroltak. (Rokonsága azonban Oroszországban maradt, s egyik bácsikája, aki később ismert regényíró lett, Sztálin koncentrációs táborában lelte halálát.) New York-ban telepedtek le, s Bronxban, illetve Manhattan Lower East Side-ján laktak. Apja szobafestőként dolgozott és Sam alig volt 11-12 éves, mikor maga is munkába állt: kezdetben mint apja segítője, később mint önálló szobafestő, aki egészen nyugdíjazásáig ezt a foglalkozást űzte. Nem véletlen, hogy halála után egyik elvtársa és barátja ezt írta róla: „Sam Dolgoff nem a munkásosztályért volt, ő maga volt a munkásosztály”.

Kapcsolatkeresése a munkásszerveződésekkel már viszonylag korán megkezdődött. Elsőként a Young People’s Socialist League-hez (Fiatalemberek Szocialista Ligája) csatlakozott; azonban hamar kiderült, hogy ez a közeg túlságosan mérsékelt, s ezért nem megfelelő a számára. A szocialistáktól tehát hamar elpártolt és az anarchisták táborába szegődött. Tagja lett a Road to Freedom (Út a szabadsághoz) fantázianevű csoportnak, s ami fontosabb, 1922-ben az IWW-nek (Industrial Workers of the World – Világ Ipari Munkásai) is. Az IWW lett az otthona, a „Wobbly”-k (az IWW tagjai) pedig a családja, melyhez egész életében hű maradt, s amelyért aktívan tevékenykedett.

A továbbiakban több különböző anarchista csoporthoz is csatlakozott. Íme, néhány a teljesség igénye nélkül:

- az 1920-as években tagja volt a Chicago Free Society Group-nak (Chicago-i Szabad Társadalom Csoport)

- az 1930-as években csatlakozott a Vanguard Group-hoz (Élcsapat)

- 1954-ben New York-ban megalapította a Libertarian Legue-t (Liberter Liga)

Ezen túlmenően több anarchista újság alapításában és/vagy szerkesztésében is részt vett. Például:

- 1932 és 1939 között Sam Weiner álnéven szerkesztője volt a Vanguard Group lapjának, a Vanguard: A Journal of Libertarian Communism-nek (Előőrs: A liberter kommunizmus egy folyóirata)

- Megalapította az évi 2-4 számmal megjelenő Libertarian Labor Review-t (Liberter Munkás Szemle), melynek 25. száma (1986) már Anarcho-Syndicalist Review (Anarchoszindikalista Szemle) néven jelent meg, lapjuk az amerikai Liberális Párttal való esetleges összekeverését elkerülendő

Szervezői és szerkesztői tevékenysége mellett számos cikket, könyvet és pamfletet is írt. (Ezek közül a legfontosabbakat lásd a lenti felsorolásban.) Autodidakta módon képezte önmagát rendíthetetlen szorgalommal és munkabírással, s ennek eredményeképpen mintegy fél tucat nyelven olvasott, és az évek során egymástól térben és időben is meglehetősen eltérő témákról publikált: például Bakunyinról, az amerikai munkásmozgalom helyzetéről, a spanyolországi és a kubai forradalomról. Irományainak nem elhanyagolható része foglalkozik a marxizmus, de mindenekelőtt a bolsevizmus és a sztálinizmus kritikájával. Mindezen nem lehet csodálkozni annak ismeretében, hogy a GULAG-ról szóló első részletes jelentések, amelyek az USA-ba elértek, szinte mind a Dolgoff köréhez tartozó anarchistáktól származtak. Közülük is az ő személyes mentoraként tisztelt és elismert száműzött orosz forradalmárt, G. P. Maximoff-t érdemes kiemelni, a The Guillotine at Work: Twenty Years of Terror in Russia (A guillotine munkában: A terror 20 éve Oroszországban) c. legendás mű szerzőjét. Ezeknek a személyeknek és beszámolóiknak hatására Sam Dolgoff hamar felismerte, nem az számít, hogy egy társadalom kapitalistának vagy szocialistának, liberálisnak vagy konzervatívnak nevezi-e magát. Egyedül az számít, hogy az adott társadalomban a dolgozó népnek meg van-e a joga és a lehetősége - és ha igen, akkor milyen mértékben -, hogy harcolhasson saját további fejlődéséért.

Dolgoff tehát világosan látta a kommunizmus és a forradalom fogalmát kisajátító bolsevizmusban és sztálinizmusban rejlő veszélyeket, és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy ellenpropagandát fejtsen ki, hitet téve a valódi forradalmi célok és irányelvek mellett. 1929-ben (a világválság kezdetén) például Illinois-ban megszervezte az IWW számára a Progressive Miners Union-t (Haladó Bányászok Szervezete), s a bányászokat részletesen figyelmeztette a bolsevizmus veszélyeire. Az 1930-as évek Spanyolországában egyre éleződő osztályharcot és a forradalmi törekvéseket figyelemmel kísérve, rendszeresen beszámolt a Spanyol Kommunista Párt részéről elkövetett atrocitásokról éppúgy, mint a fasisztákéról. Ilyen irányú agitációs tevékenységei közül alighanem a legmerészebb és ezért legkevésbé támogatott akciója az 1960-as évek elején vette kezdetét a Castro-féle kubai hatalomátvételt követően. Miközben a baloldal döntő többsége világszerte lelkesen fogadta a kubai forradalmat és nem fogalmazott meg kemény kritikákat az újonnan kiépülő rendszerrel kapcsolatban, Sam Dolgoff és elvtársai már 1961-ben közzétették a Kubából - a helyi anarchoszindikalisták által - kiszivárogtatott híreket és kompromittáló vallomásokat. Dolgoff és köre pénzt és egyéb adományokat gyűjtöttek a bebörtönzött kubaiak számára, valamint azért, hogy a száműzött forradalmárok Miamiba repülhessenek. Végül pedig, összegezve Kubával kapcsolatos nézeteit és bemutatva a világ számára szinte ismeretlen kubai liberter mozgalom történetét és jelenét, 1974-ben kiadta The Cuban Revolution: A Critical Perspective (A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont) c. könyvét. Mindezekért Dolgoff nemhogy tetszésnyilvánítást nem kapott a világ baloldali szervezeteinek zömétől, de még olyanok is akadtak, akik véleménye és tevékenysége miatt egyenesen reakciósnak nevezték őt…

Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy Dolgoff egész életében hű maradt az általa képviselt nézetekhez, még azokban az időkben is, mikor sokan mások „az illúziókkal való leszámolás” címén kisebb-nagyobb mértékben elhajlottak a liberalizmus vagy a sztálinizmus irányába. „Ő volt a tökéletes következetesség embere”- ahogy később elvtársa és barátja, Paul Berkman nevezte.

Sam Dolgoff az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus klasszikus elveit vallotta és propagálta egész életében, s emiatt feleségével együtt szilárd kapocsként szolgált a múlt tradicionális anarchizmusa és az 1960-70-es években megjelenő új generációs anarchisták és punkok között.

1990-ben, hosszú és kemény élettel a háta mögött hunyt el ugyanabban a városrészben, ahol gyerekkora egy részét is töltötte. Életművének, munkásságának értékelése nem dolgunk itt, csupán egy vázlatos áttekintésre törekedtünk. Sam Dolgoff-ot talán az a néhány mondat jellemezi a legjobban, amelyet spicces állapotban tréfálkozva mondott egyszer magáról barátai és elvtársai társaságában: „Nektek mindig szükségetek van egy baloldalra. És a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És a baloldal baloldalán belül szükségetek van egy baloldalra. És azon a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És az a baloldal én vagyok!”

 

FŐBB MŰVEI:

  • Ethics and American Unionism (1958)
  • The Labor Party Illusion (1961)
  • Bakunin on Anarchy (1971)
  • The Anarchist Collectives: Workers’ Self-Management in the Spanish Revolution, 1936-1939 (1974)
  • The Cuban Revolution: A Critical Perspective [A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont] (1974)
  • The Relevance of Anarchism to Modern Society (1977)
  • A Critique of Marxism (1983)
  • Modern Technology and Anarchism (1986)
  • Fragments: A Memoir (1986)

 

FORRÁS:

 

http://www.iww.org/history/biography/SamDolgoff/1

http://en.wikipedia.org/wiki/Sam_Dolgoff

http://en.wikipedia.org/wiki/Vanguard_(journal)

http://en.wikipedia.org/wiki/Anarcho-Syndicalist_Review

Sam DOLGOFF: The Cuban Revolution. A Critical Perspective. [A kubai forradalom. Egy kritikai nézőpont] Anarchy Order. [é.n. – eredeti megjelenés: 1974.] 63-100. old.

 

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

ANARCHIZMUS KUBÁBAN: AZ ELŐFUTÁROK

Minden anarchista eszme és a kubai munkásmozgalom kifejlődése visszanyúlik a 19. század közepéig. Éppen napjaink kubai kommunistái jöttek rá, hogy:

 

„…Paul Lafargue (Marx Spanyolországban élő veje) és más marxisták fáradozásainak ellenére, a félsziget (Spanyolország és Portugália) proletariátusa inkább az anarchista és anarchoszindikalista eszmék hatása alá került. És ezeket az eszméket a 19. század utolsó és a 20. század első negyedében átvitték Kubába, döntően befolyásolva a kubai munkásmozgalmat, amely változatlanul anarchista maradt…” (Serge Aguirre, Cuba Socialista – egy castróista havilap – 1965. szeptember)

 

„…Az egész időszak alatt (az 1890-es évektől az orosz forradalom utáni időkig) az anarchoszindikalisták – akik Kubában vezették az osztályharcokat – és az anarchista ideológia hatása dominált…)” (Julio de Riverend, Cuba Socialista, 1965. február)

 

ANARCHIZMUS A GYARMATI IDŐSZAKBAN

Kubában az anarchista mozgalom, más országokhoz hasonlóan, nem fejlődött önálló munkásmozgalmi irányzatként. Ezek annyira együtt csíráztak ki, hogy lehetetlen egyikük történetét kinyomozni a többié nélkül. A kubai munkásmozgalom előfutárai és szervezői száműzött spanyol anarchoszindikalisták voltak, akik az 1880-as években érkeztek Kubába. Ők voltak azok, akik határozott szociális forradalmi orientációt adtak a kubai munkásmozgalomnak, Bakunyin és a spanyol internacionalisták (mint Enrique Messinier, Enrique Roig San Martín és Enrique Cresci) anarchoszindikalista eszméit terjesztve.

 

 

Enrique Roig San Martín (1843-1889)


A korai munkásszerveződések egyike volt a Sociedades Economicos de Amigos del País (Az Ország Barátainak Gazdasági Társasága). Nem rendelkezünk részletes információkkal a Havanna Dohánymunkásai Szövetségének világnézetéről, melyet 1866-ban szerveztek meg – de elképzelhető, hogy szindikalista volt. A munkások szenvedélyesen érdeklődtek az önképzés iránt. Havanna dohánymunkásai (akárcsak Florida vidéki emberei) felolvasókat fizettek, hogy általános érdeklődésre számot tartó munkákat olvassanak nekik, mialatt ők dolgoztak. Amíg pedig a felolvasó pihent, buzgón vitatkoztak arról, amit tanultak. Ha pedig egy munkaadó elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szembemenjen ezzel a gyakorlattal, akkor nagyon gyorsan az üzemén kívül találhatta magát.

 

1885-ben a szakszervezeteknek egy nem hivatalos föderációja jött létre, Circular de Trabajadores de la Habana [Havanna Munkásainak Köre] (munkások klubjai) néven. Két évvel később tartottak egy kongresszust, amelyen két ellenzéki csoport, „a reformisták vs. a radikálisok” hevesen vitatkoztak szerveződésük jövőbeni orientációjáról.

 

Az anarchista propagandacsoportok annak szükségességét hangsúlyozták, hogy a szerveződésnek ragaszkodnia kell az anarchoszindikalista vonalhoz, visszautasítva a szociáldemokrata politikai pártok által szükségesnek tartott marxista eszméken alapuló parlamenti-politikai akciót. 1886-ban megalapították a Munkásközpontot, hogy annak orgánumán, az El Productor-on (A Termelő) keresztül, terjesszék az anarchoszindikalizmus eszméjét, melyet az anarchista Enrique Roig San Martín alapított és szerkesztett.

 

 

Az El Productor (A termelő) 1891. novemberi száma

1892-ben a Munkásközpont által ünnepelt első május elsején demonstrációkat tartottak Kuba függetlenségéért, aminek hatására a spanyol hatóságok gyorsan bezáratták a kongresszust. A Kuba függetlenségéről szóló határozatokat anarchisták (Enrique Cresci, Enrique Suárez és Eduardo González) írták meg. A kongresszus jóváhagyott egy határozatot, leszögezve, hogy „…a munkásosztály nem fog emancipálódni addig, amíg magáévá nem teszi a forradalmi szocializmust, ami nem lehet akadály országunk függetlenségének kivívásában…” (idézi Maurice Halperin: The Rise and Fall of Fidel Castro, University of California 1972., 4. old.)

 

1874 körül a kubai függetlenség nagyra becsült „apostola”, José Martí gyakran hivatkozott anarchista csoportokra, melyeket Fermin Salvocheáról, Bakunyinról és másokról neveztek el. Újságjában, a La Patria-ban közreadta az anarchista Elisee Reclus és mások cikkeit. Mint Martí írta:

 

„… a kapitalisták és a munkások közötti harc időszakában élünk… a munkások egy harcos szövetsége óriási esemény lesz. Ők most teremtik meg ezt…” (idézi: Halperin, Richardo Rojo munkáját: My Friend Che. 6-7. old.)

 

Az anarchista Carlos M. Balino, aki Florida dohánymunkásai közt tevékenykedett, José Martí munkatársa volt. És az Enrique Roig Klubnak tagjai voltak Martí anarchista és szocialista támogatói is. Azért említjük meg ezeket a tényeket, hogy a függetlenségi mozgalomnak ne csupán a nacionalista jellegét, hanem szociál-forradalmi karakterét is demonstráljuk.

 

Enrique Messenier lett a Liga General de Trabajadores [Munkások Általános Ligája] első elnöke, amelyet az 1890-es években anarchisták alapítottak. Szintén ezt az időszakot jelezte a dokkmunkások általános sztrájkja Cardenasban, Reglában és Havannában. A Liga vezette az első általános sztrájkot a nyolc órás munkanapért, amelyet a kormány brutálisan eltiport.

 

A függetlenséget megelőző, kulcsfontosságú évek alatti kubai anarchista mozgalom állapotáról Pedro Esteve, az Egyesült Államokban virágzó 20. századi anarchista mozgalom úttörőjének beszámolójában olvashatunk bizalmas kortárs számvetést. (A Los Anarquistas de Espana y Cuba; Reported to the International Anarchist Congress, Chicago 1893; megjelent: El Despertar, Paterson, New Jersey, 1900.) Esteve közeli érintkezésben volt a kubai és a száműzött spanyol anarchistákkal Kubában. A következő észrevételek egy nyugtalan propagandakörúton alapultak, amelyet a rendőrség háromhavi ott tartózkodás után félbeszakított.

 

„A hatóságok megpróbálták megbénítani, és ha lehet, gyökeresen kiirtani mozgalmunkat, nemcsak törvénytelen erőszak útján, ami viharos tüntetéseket váltott volna ki, hanem egy nem kevésbé hatékony módon, pitiáner zaklatások kitartó és ördögien okos kampánya révén (a főbérlőkre nyomást gyakoroltak, hogy ne adjanak bérbe helyiséget az összejöveteleinkhez). Bár nem folyamodtak nyílt cenzúrához, hetilapunkat, a La Arma-t arra kényszerítették, hogy megjelenését felfüggessze. Archivo Social néven jelent meg újra, de ismét elnyomták. Circulo de Trabajadores Munkásközpontunkat bezáratták a „közegészségügyi felügyelők” által koholt hamis vádak alapján stb., stb.) Emil Henry és más anarchista terroristák merényletei, amelyek Európában kiváltották az anarchista mozgalom brutális üldöztetését, szintén ürüggyé váltak a kubai kormány számára, hogy megleckéztesse a mozgalmunkat…”

 

Esteve beszél a rasszizmus kubai munkás- és szocialista mozgalom egészséges fejlődésére gyakorolt hatásairól, arról, hogy a rabszolga-felszabadítás és az egyenlő jogok deklarálása ellenére még mindig megszokott volt a heves faji diszkrimináció.

 

„…még az anarchisták - akik a négereket kimeríthetetlen örömmel és egyenlő feltétek mellett fogadták találkozóikon, az iskolákban és minden más ember és ember érintkezésén alapuló gyűlésükön - példamutató viselkedése sem volt elég hosszú ideig ahhoz, hogy felrázza őket meggyőződésükből, miszerint minden fehér ember az ők természetes ellensége… Mindazonáltal elhivatottan agitáltunk tovább, és igazi proletárokat csábítottunk a sorainkba. Találkozókat tartottunk Havanna különböző negyedeiben és más városokban és falvakban. Meghívtak minket, hogy magyarázzuk el eszméinket nem-hivatalos népiskolákban, és Központunkban népi kurzusokat adtunk szociológiából és már tárgyakból… a munkásoktatás egyéb projektjeit is megkezdtük… mikor a munkások meghívtak a La Rosa de Santiago szivargyárba, beszédem az anarchizmusról jó fogadtatásra talált… mindez csak néhány példa… szépen lassan azok az anarchisták, akik sokáig inaktívak voltak, visszatértek, és új követők csatlakoztak hozzánk… mozgalmunk lassan éledt újjá, de szilárd alapokkal…”

 

HARC A FÜGGETLENSÉGÉRT: 1868-1895

1868-ban vette kezdetét a spanyol gyarmati uralomtól való függetlenségért vívott tízéves gerillaháború („El Grito de Yara”). 1868. október 10-én Carlos Manuel de Céspedes, egy gazdag cukornádültetvény tulajdonosa Oriente tartományban, kevesebb mint 40 emberrel megtámadta Yara falut. A támadást visszaverték, és csak 12 ember élte túl. „El Grito de Yara” („A lázadás hívószava”) a függetlenségért folytatott harc szimbólumává és jelszavává vált. Több mint 200 ezer harcos halt meg a tíz évig tartó háborúban, megszámlálhatatlanul sokan sebesültek meg. A háborús áldozatok teljes számát nem tudjuk megbecsülni sem. A függetlenségi mozgalom legprominensebb katonai vezetője Maximo Gómez tábornok és Antonio Maceo volt. 1869-ben Céspedes-t választották az Ideiglenes Kormány elnökévé. Ezzel és az El Grito de Yarával érdemelte ki a „Függetlenség Apja” címet.

 

 

Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874)

 

Spanyolország Valeriano Weyler tábornokot, „A Mészárost” küldte, hogy kiirtsa a függetlenségi mozgalmat. Weyler több százezer férfit, nőt és gyermeket zárt koncentrációs táborokba. Egyedül Havannában 52 ezer ember pusztult el. A lázadó területeken elpusztították az állatállományt és a terményeket, hogy kiéheztessék a szabadságharcosokat és családjaikat. A parasztokon úgy álltak bosszút, hogy hatalmas, spanyol tulajdonban lévő cukorültetvényeket gyújtottak fel. Weylert 1879-ben hívták vissza Spanyolországba.

 

1880-ban, a rabszolga-felszabadítást követően a nagy földbirtokosok azt várták, hogy a spanyol kormány kárpótolja őket a rabszolgák egyenjogúsítása nyomán keletkezett veszteségeikért. Azonban a munkakörülmények gyakorlatilag változatlanok maradtak. A Revista de Agricultura írta:

 

„…Egy munkás egy cukorüzem táborában hajnali 2 órakor kelt fel, ivott egy pohár meleg vizet reggelire, dolgozott délelőtt 11-ig. Egy két órás ebédszünetet követően visszatért és délután 6-ig dolgozott, levest evett és aztán még pár órát dolgozott…” (idézet Castro lapjának, a Cuba Socialistá-nak újságkivágásából – dátum nincs)

 

ANARCHISTÁK A FÜGGETLENSÉGI HARCBAN

A Kuba függetlenségéért vívott 1895-ös felkelések legharciasabb résztvevői elsősorban a parasztok voltak (és relatíve kisebb részben a számszerűleg kisebbségben levő munkások). A nemzetközi anarchista mozgalom a függetlenségi háború kezdetétől a végéig támogatta a felkeléseket, és számos fiatal anarchista ment Kubába, hogy együtt harcoljon a kubai néppel. Sok anarchista volt e harcok előterében, köztük Rafael García, Armando André (a lázadó hadsereg parancsnokainak egyike, akit később Machado bérgyilkosai öltek meg) és Enrique Cresci.

 

A függetlenségi harcokban való anarchista részvétel a következő megfontolásokon alapult: a kizsákmányolt, elnyomott tömegek számára, a burzsoá függetlenség másodlagos fontosságú volt. Számukra a gyarmati despotizmus alóli felszabadítás egyet jelentett sokéves szolgaságuk végével és a gazdasági egyenlőség, szociális igazságosság és személyes szabadság új korszakának nyitányával. A nép függetlenségért vívott harca egyidejűleg egy szociál-forradalmi karakterrel is rendelkezett. Az anarchista propaganda és legfőképp az AKCIÓ bátorította a tömegeket, hogy a politikai függetlenségért folytatott harcot változtassák a társadalmi forradalomért vívott harccá.


KUBAI FÜGGETLENSÉG: AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS TERJESZKEDÉSE

Az amerikai imperializmus épp annyira tartott a kubai nép társadalmi forradalmától, mint annak spanyol gyarmati és hazai kizsákmányolói. Ezzel kapcsolatban hasznosnak tartjuk két magasan kvalifikált történész nézőpontját idézni:

 

„…a Spanyolország feletti győzelmet (a spanyol-amerikai háborúban, 1898) követően, a béketárgyalások során Spanyolország félelmét fejezte ki, hogy ha elhagyja a szigetet… lehetséges, hogy az gyakori forradalmak áldozatává válik, amelyeknek az lesz az eredménye, hogy sem a tulajdon, sem a személyes jogok nem lesznek biztonságban. Hogy megmentse Kubát a „korai” függetlenség lehetséges következményeitől, Spanyolország remélte, hogy az Egyesült Államok legalább olyan fokú ellenőrzést alakít ki, amely elegendő a rend biztosításához…” (Chester Lloyd Jones; idézi a Background to Revolution, New York, 1966, 63. old.)

 

Jones professzor kimutatja, hogy az Egyesült Államok Kubát illetőleg osztozott Spanyolországgal a forradalomtól való félelemben, és egyet értett vele abban, hogy „…a nemzetközi jog alatt eleget tegyen a kötelességének…”

 

És William Appleton Williams professzor összegzi az amerikai imperializmus valós motivációit a kubai függetlenség tekintetében:

 

„… az Egyesült Államok igyekezett gyorsan és tartósan pacifikálni a szigetet… hogy biztosítsa a katonai ellenőrzést… és felgyorsítsa és megvédje az Egyesült Államok gazdasági fölényét… az Egyesült Államok így a kubai forradalmárokkal szemben fogalt állást, éppúgy mint a spanyol kormány… Kubát az Egyesült Államokat kielégítő módon alakították át, és csak a végén adták át a kubaiaknak, az akció szabadságára vonatkozó visszavonhatatlan korlátozások után, és fejlesztésbe kezdtek, hogy meghatározatlan időre biztosítsák az amerikai túlsúlyt…” (idézi a Background to Revolution antológia, 188-190. old.)

 

 

Karikatúra az amerikai imperializmusról

 

FÜGGETLENSÉG AZ I. VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG: 1898-1914

Annak következtében, hogy Spanyolország vereséget szenvedett a spanyol-amerikai háborúban, Kuba független köztársasággá vált. Ezt Kuba forradalmi tömegei érték el, egyszerű parasztok és városi munkások, akiknek hősiessége aláásta a spanyol uralmat és lehetővé tette az Egyesült Államok könnyű győzelmét.

 

1898 és 1902 között az amerikai hadsereg elfoglalta és uralma alá vonta Kubát azzal az ürüggyel, hogy szükség van egy átmenti szakaszra ahhoz, hogy felkészítsék Kubát az önálló kormányzásra. Az amerikai csapatok az első elnöki választást követően elmentek. De az 1901-es Platt-kiegészítés „garantálta, hogy az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni a kubai ügyekbe és állandó időre birtokba venni a Guantanamói-öböl haditengerészeti támaszpontját. (A Fenyők szigetének adminisztrációját 1925-ben vonták vissza.)

 

1902-ben Tomás Estrada Palmát választották az új köztársaság elnökévé. Tisztességtelen 1906-os újraválasztása és az őt elmozdító „liberális” puccs ürügyet szolgáltatott az amerikai csapatok második intervenciójához. A Palma-kabinet örököse, José Miguel Gómez (1909-1912) hihetetlenül korrupt volt. Azzal dicsekedett, hogy „… egész életemben derűs hangulatom volt egy mosollyal az arcomon…” Hubert Herring megjegyzi: „…egy mosollyal Gómez kiürítette a kincstárat, és lehetővé tette, hogy kubai és amerikai barátai koncessziókon hízzanak…” (History of Latin America; New York, 1955, 401. old.) Az új független köztársaságról kiderült, hogy épp olyan, vagy közel olyan reakciós, mint amilyen Spanyolország elmozdított gyarmati despotizmusa volt. Alig kevéssel volt keservesebb a harc Kuba elnyomott népe és a korrupt új állam között, annak bürokráciájával, hadseregével és rendőri erőivel szemben.

 

1900 tavaszán, az Egyesült Államok megszállása alatt, a csoport kiadta az El Mundo Ideal-t (Az ideális világ), meghívta a közismert anarchistát, Errico Malatestát, hogy utazzon Kubába és tartson beszédet a munkásoknak és a parasztoknak. De a kormány kiutasította őt. Kubát elhagyva Malatesta írt egy búcsúlevelet kubai elvtársainak, amelyből a következő részleteket idézzük:

 

„… Azt követően, hogy elhagytam ezt az országot, ami iránt erős szeretet érzek, hadd tisztelegjek a bátor kubai munkások előtt, feketék és fehérek, bennszülöttek és külföldiek előtt egyaránt, akik szívélyes vendégszeretetben részesítettek engem…”

 

„…Hosszú ideje csodálom azt az önfeláldozást és hősiességet, amivel ti országotok szabadságáért harcoltatok. Most megtanultam megbecsülni tiszta intelligenciátokat, haladásba vetett hiteteket és igazán figyelemre méltó kultúrátokat, amely nagyon ritka egy olyan népben, amelyet kegyetlenül elnyomtak. És azzal a meggyőződéssel távozom, hogy ti hamarosan kiveszitek a részeteket a minden országban leghaladóbbnak számító dologból, az emberiség valódi emancipációjáért folytatott harcból…”

 

„…Feltételezem, hogy a liberterek a mindig létező kormány ellen harcolnak, s nem azért, hogy helyére egy újat állítsanak; ily módon mindenki meg fogja érteni, hogy ha a függetlenségi háborúban a kormányokkal szembeni ilyen ellenséges érzelem minden liberterben megtestesül, lehetetlen lesz a kubai nép nyakába varrni ugyanolyan spanyol törvényeket, amelynek eltörléséért olyan mártírok, mint Martí, Cresci, Maceo és a kubaiak ezrei meghaltak…”

 

(Solidaridad Gastronomica – Anarchoszindikalista élelmiszeripari dolgozók szervezeti lapja, 1955. augusztus 15.)

 

 

Errico Malatesta (1853-1932)

 

1902-ben Havanna dohánymunkásait Gonzales Lozana és más anarchisták általános sztrájkba hívták, az elsőbe a köztársaság ideje alatt. Ez az akció, a híres „tanoncok sztrájkja”, célul tűzte ki, hogy véget vet a tanoncok kizsákmányolásának, kiknek státusza valójában annyi volt, hogy leszerződött szolgaként hozzá lettek kötve munkáltatóikhoz egy adott időszakra. A dohánymunkások csatlakoztak a havannai kikötői munkásokhoz. A kormány erővel próbálta meg letörni a sztrájkot és erőszakos csatát provokálva, amelyben húsz munkást megöltek. Az Egyesült Államok beavatkozásának fenyegetésével élve a kormány végül megtörte a sztrájkot.

 

Az 1903 és 1914 közötti periódust számos sztrájk jellemzi, amelyekben az anarchisták aktívan részt vettek. Közülük a fontosabbakat felsoroljuk:

 

1903. A cukormunkások nagy sztrájkra alatt az anarchista Casanast és Montero y Sarriát Las Villas tartomány akkori kormányzójának, José Miguel Gómeznek, Kuba későbbi elnökének parancsára meggyilkolják. Az elhúzódó Moneda általános sztrájkot, melyet az anarchisták vezettek (február 20-tól július 15-ig), azért hirdették meg, mert a munkások nem fogadták el, hogy a leértékelődött spanyol pesetában fizessék ki őket. Amerikai dollárban követelték a bérüket, mert annak nagyobb vásárlóereje volt. 1907-ben az anarchista hetilapot, a Tierra!-t szintén szigorúan üldözték, mert bátorította a vasúti sztrájkot, amely a nyolcórás munkanapért és egyéb követelésekért folyt. A dohánymunkások újra sztrájkba léptek, ezúttal 145 napra. Csatlakoztak hozzájuk a tengeri, az építő- és egyéb munkások.

 

 

A Tierra! (Földet!) egyik 1916-os száma

1910-1912. Az anarchoszindikalisták fontos szerepet játszottak Havanna és Cienfuegos csatornamunkásainak 1910 júniusában zajlott sztrájkjában. A keserű 1912-es évben éttermi és kávézói munkások sztrájkolnak szintén anarchista aktivisták részvételével. A legaktívabb sztrájkolók egyike Hilano Alonso volt. Az időszak egyéb sztrájkjai között ott volt a kőművesek nyolcórás munkanapért vívott sztrájkja; a vasutasok sztrájkja; a havannai alagút munkásainak erőszakos sztrájkja, és a harcokban résztvevő spanyol anarchisták és szindikalisták kitoloncolása.

 

Ezekben az években az anarchista mozgalom virágkorát élte. A Tierra! hetilap cikkei a legkiválóbb kubai és spanyol szerzők tollából születtek; az El Ideal liberter újság, valamint Elisee Reclus, Kropotkin, illetve más anarchisták széles körben elterjedt munkáinak megfizethető kiadásai.

 

Ezt az időszakot a munkások szövetkezeti mozgalmának jelentős növekedése jellemezte, amelyben az anarchisták nagyon aktívak voltak. Szerény havi díjért a munkások rendelkezésére bocsátották kikapcsolódási és kulturális létesítményeiket, egészségügyi szolgáltatásokat nyújtottak, és más előnyöket biztosítottak számukra. A mozgalom összlétszáma elérte a 200 ezer tagot. A gyárosok ellenkezésének dacára a munkások termelő és fogyasztó házakat és szövetkezeteket szerveztek.

 

Az anarchisták élen jártak a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésében is, amiket a Castro-kormány zúzott szét, hogy állami gazdaságokkal váltsa fel őket. Kuba liberter mozgalma mindig kiemelt helyen állt nemcsak a városi munkások szerveződései terén, hanem a paraszti harcokban is. Egész parasztszervezeteket építettek Kuba szerte – San Cristóbalban, Las Placiosban, Pinar de Ríoban –, ahol a legcsekélyebb lehetőség is volt rá. Realengo 18-ban, yentas de Casanovában, Santa Lucíában és El Vinculóban olyan anarchista aktivisták, mint Marcelo Salinas, Modesto Barbieto, Alfredo Pérez és sokan mások bátran harcoltak. Feledhetetlen elvtársaink, Sabino Pupo Millan és Niceto Pérez harcos parasztforradalmárok voltak Santa Lucía óriási cukorültetvényein és Camagüeyben. Ebben az időszakban, legalább 1925-ig, az anarchisták voltak az egyedüli befolyásos aktivisták a cukormunkások körében. Millant 1945. október 20-án gyilkolták meg a Monati Cukorvállalat által fizetett bérgyilkosok a paraszti ellenállás felszítása és paraszt szövetkezetek szervezése miatt. Pérezt szintén meggyilkolták; Kuba Parasztföderációja úgy emlékezett meg halála napjáról, mint „A Paraszt Napjáról: az éhező és kizsákmányolt földművelő munkások követeléseiért folytatott harc napjáról.”

 

AZ OROSZ FORRADALOMTÓL A MACHADO DIKTATÚRÁIG: 1917-1925

Az első világháború véget érése és az orosz forradalom beindította a munkások haladó csoportjainak és a radikális mozgalmaknak fantáziáját szerte a világon. Világszerte számos anarchista várt azonnali forradalomra és az igazságos társadalom megvalósulására. 1919-ben a kubai anarchisták egy csoportja a forradalmi eufóriának engedve kiadott egy kiáltványt, amellyel csatlakozott a Bolsevik Párt uralta Harmadik Internacionáléhoz.

 

Teljesebb és megbízhatóbb információkkal és az oroszországi események józan, objektív elemzésével a kubai anarchista mozgalom egy új fázisba lépett. Az orosz forradalomért való lelkesedés akkor halt ki, amikor a bolsevikok diktatórikus gaztettei nyilvánvalóvá váltak, és amint Kropotkin, Volin, Berkman és más anarchista menekültek kritikus véleményei Európában és mindenütt, elértek Kubába.

 

Az 1917 és 1930 közötti éveket keserűség és kiterjedt osztályharc jellemezte: helyi és országos sztrájkok a magasabb bérekért, a nyolcórás munkanapért, a szakszervezetek elismeréséért, a kötelező katonai szolgálat elleni kampányok, óriási tüntetések a hiányok és a magas megélhetési költségek ellen, stb. A népfelkelés eme megnyilvánulásai váltották ki a radikális mozgalmak kormányzat általi üldöztetését. Spanyol anarchistákat deportáltak, a székházakat, amit a rendőrség egyik nap bezáratott, azt másik nap újra kinyitották; az újságok, amiket egyik nap felfüggesztettek, a következő napon más néven újra megjelentek. Az elnyomás ellenére fiatal férfiak és nők százai csatlakoztak az anarchista szervezetekhez.

 

Az anarchistáknak rendkívül aktívak voltak, legfőképpen a gyáripari munkások, a kőművesek, gipszmunkások, pékek, mérnökök, vasúti dolgozók, gyári munkások, stb. szakszervezetei közt. A liberterek kiadtak hetilapokat, a Nueva Aurora-t és a Labor Sana-t; magazinokat, az El Progreso-t, a Voz del Dependiente-t [Eladók hangja], az El Productor Panadero-t [A termelő pék], a Nueva Luz-t (Új Fény), a Protero-t, az El Libertario-t és más lapokat.

 

Ennek az agitációnak és sztrájkaktivitásnak lett az eredménye a Havannai Munkásszövetség és jóval később Kuba Országos Munkásszövetsége. Mindkét szervezet a harc és a szerveződés anarchoszindikalista formáit követte. Itt egy részleges lista a főbb eseményekről:

 

1918 – A havannai építőipari munkások véres sztrájkja. Segítségül hívva az 1893-as anarchistaellenes törvényt, a kormány a lázadás és az államhatalom megdöntésére irányuló konspiráció koholt vádjai alapján és az anarchista szervezők ás aktivisták bebörtönzése révén, megpróbálta a munkásszerveződésekből gyökerestül kiirtani az anarchista befolyást. A rendőrök tüzet nyitottak egy tüntetésen, amit a munkások és szakszervezetek a magas megélhetési költségek ellen szerveztek.

 

1920 – Áprilisban egy országos kongresszust hívtak egybe a Takácsok Havannai és Pinar del Rió-i Szövetségének pártfogásával, amelyekben számos anarchista fontos szerepet töltött be. A kormányon belüli korrupció gyakori volt. (1921-ben például Alfredo Zayast, áldozataitól kapott becenevén „A Peseta Tolvajt”, választották Kuba elnökévé.)

 

1924 – Anarchista csoportok kongresszusa egyesített minden anarchista irányzatot egy újonnan szervezetett Federacion de Grupos Anarquistas de Cubába [Kuba Anarchista Csoportjainak Szövetsége]. A kis példányszámú újságok egy ténylegesen megfelelő, jól szerkesztett, jól gyártott lappá váltak. Az új folyóirat, a Tierra! (Földet!) széles körben elterjedt, amíg kiadását a Machado diktatúra erőszakkal fel nem függesztette. (A Tierra! kiadását a késői 1930-as években időszakosan folytatták).

 

A Tierra! legbriliánsabb munkatársainak egyike, Paulino Díaz igen meghatározó szerepet játszott egy munkáskongresszus megtartásában Cienfuegosban, amely lefektette azokat az alapokat, amelyekre később (1938-ban) a Kubai Munkásszövetség (CTC) épült. De az anarchisták soha nem irányították a CTC-t, amely kvázi kormányügynökséggé vált és napjainkig az is maradt, s amelyet sikeresen uraltak a Grau San Martín-, a Batista- és a Castro-kormányok.

 

A Kubai Munkások Országos Konföderációja (CNOC) első főtitkára egy anarchista nyomdász, Alfredo López volt. A CNOC-n belül voltak még szocialista és kommunista csoportok is. Az anarchisták növekedési üteme komolyan lecsökkent a Menocal elnök rezsimje alatti harcok, a Spanyolországba történő deportálások és a rendőri elnyomás következtében. Felismerve egy jobban szervezett és hatékonyabb munkásmozgalom szükségességét, az anarchisták szakszervezeteiket a szakmák helyett ipari alapon – gyárak és iparágak alapján – szervezték át.

 

 

Alfredo López Arencibia (1894-1933)

 

Gyakorlatilag az anarchisták és az anarchoszindikalisták irányították Kuba legerősebb szervezeteinek egyikét, a Sindicato de la Industria Fabril-t (Sörfőző Szakszervezet – SIF). Az anarchista csoportok közreműködésével az anarchoszindikalista cukornádarató és egy vasúti munkások szakszervezeteit is megszervezték Camagüey tartományában.

 

1925 –A Machado-kormány rágalmazó kampányt indított, hogy megszüntesse az anarchisták dominanciáját a SIF-ben. Azzal vádolták Eduardo Vivas és Luis Quiros anarchista aktivistákat, hogy megmérgezték a sört a Sarki Sörfőző Vállalat elleni sztrájk során. Az ezt követő botrány kikövezte az utat a szakszervezetek és az anarchista mozgalom ellen irányuló mindenre kiterjedő támadás előtt. A szervezők mindegyikét üldözni kezdték. Néhány anarchista szervező illegalitásba vonult. Másokat bebörtönöztek, a külföldön született anarchistákat pedig kitoloncolták az országból. Néhányukat öngyilkosságba hajszolták.

 

De mindezen atrocitások ellenére a munkások nagy tömegei, akik ezekben az években megőrizték liberter szellemiségüket és a problémákhoz való hozzáállásukat, folytatták a szervezkedést és terjesztették az anarchoszindikalista eszméket. Amikor 1925-ben a Kubai Munkások Országos Szövetségének (CNOC) kongresszusán a munkaadók ügynöei az anarchoszindikalisták kizárására tettek javaslatot, a kongresszus nemhogy nem egyezett bele a kizárásukba, de azokat zavarta el, akik ilyen javaslatokkal éltek. Ugyanebben az évben (1925) a főnökök által fizetett gyilkosok rálőttek és meggyilkolták az anarchista Enrique Varonét, a a cukoripari munkások és a vasúti dolgozók legbefolyásosabb szervezőjét Camagüey és Oriente tartományokban. Az anarchisták paraszti és ipari munkásokat egyaránt beszerveztek San Cristóbal Munkásainak Általános Szakszervezetébe, Pinar del Río tartományában.

 

MACHADO DIKTATÚRÁJA: 1925-1933

1925. május 20-án Gerardo Machado tábornok, egy fél-analfabéta, hatalommániás despota (aki később a hírhedt „Las Villas-i mészárosként” híresült el) lett Kuba elnöke. Választási kampánya egy jól szervezett nyilvános agymosó mutatvány volt. Úgy tetszelgett, mint egy hazafias, jóindulatú demokrata, így kezdetben rendkívül népszerű volt. Szinte egy ellenvéleményt sem fogalmazott meg vele szemben az általános elismerés kórusa. De az anarchista hetilap, a Tierra! kiadott egy pompás cikket, amely ezekkel a szavakkal zárult:

 

„…Mi a köznéppel tartunk, a tömegekkel; de amikor ők egy zsarnokot követnek: akkor mi egyedül megyünk tovább! Húzzátok ki magatokat! Szemeiteket emeljétek magasra eszménk világos fénye felé!”

 

Agitációval Havannai Egyetemen tíz ember megalapította a Kubai Kommunista Pártot. A Párt értelmiségieket, diákokat és néhány munkást vonzott. Az 1930-as évek közepéig munkáskörökben csekély befolyása volt. A pártot 1927-ben ideiglenesen törvényen kívül helyezték.

 

A Machado-rezsim létrehozott egy kormány által szponzorált szervezetet, az Union Federativa Obrera Nacional-t (Egyesült Országos Munkásszövetség - UFON), és föld alá kényszerített minden legitim munkásszerveződést.

 

Az anarchista munkásmozgalmat szadista módon elnyomták. Alfredo Lópezt, a CNOC főtitkárát (fent említettük) bedobták a tengerbe, és felfalták a cápák. A hosszú küzdelem a CNOC irányításáért 1930-31-ben ért véget, amikor a kommunisták a Machado-kormánnyal szövetségben a legaljasabb módon összejátszottak, hogy megszerezzék a CNOC és a munkásmozgalom fölötti befolyást.

 

Mindazonáltal az 1920-as és 1930-as évek számos népi megmozdulásában az anarchisták és az anarchoszindikalisták mindenütt jelentős szerepet játszottak. A CNOC kormány általi elnyomását követően ott találjuk őket a független és harcos Confederación General de Trabajadores (Általános Munkásszövetség) fő szervezői között.

 

Machado véres diktatúráját egy általános sztrájk és egy felkelés döntötte meg. A sztrájk a troli és a buszvezetők szakszervezeteinek munkabeszüntetésével kezdődött. Amíg a buszosok szakszervezetét a kommunisták irányították, a troli dolgozók szakszervezete az anarchoszindikalisták erős befolyása alatt állt. A Havannai Munkásszövetség minden szakszervezetet találkozóra hívott, hogy megszervezzék az általános sztrájkot, és megválasztottak egy csomó anarchistát egy sztrájkbizottsághoz, köztük Nicosio Trujillót és Antonio Penichetet.

 

A sztrájk napról napra egy félelmetes fenyegetéssé nőtt a kormány számára. Hogy tegyen egy végső kísérletet a hatalom megtartására és a sztrájk megtörésére, Machado megszerezte a Kommunista Párt támogatását, és ezért az együttműködésért cserébe Machado megígérte, hogy legalizálja a pártot és engedélyezi annak bürokratái számára, hogy irányítsanak néhány munkásszervezetet. A kommunisták elfogadták Machado ajánlatát és megpróbálták megtörni a sztrájkot. Elbuktak. A kommunisták és vezetőjük, Cesar Vilar azon erőfeszítéseinek dacára, hogy a hatalomban tartsák, a sztrájk meggyorsította Machado bukását.

 

 

Gerardo Machado y Morales (1871-1939)

 

Az Anarchista Csoportok Szövetsége közzétett egy kiáltványt, amiben leleplezték a kommunisták árulását és sürgették a munkásokat, hogy maradjanak szilárdak elhatározásukban, hogy megdöntik a zsarnokot és karhatalmát. Itt idézzük a kiáltvány részleteit, aminek fordítása eredetileg az Industrial Workers of the World-ben található, The Industrial Worker, Chicago, 1933. október 3.

 

KIÁLTVÁNY A KUBAI MUNKÁSOKHOZ ÉS ÁLTALÁBAN A NÉPHEZ

„Kuba Anarchista Szövetsége tudatában van saját felelősségével ezekben a zűrzavaros időkben, kötelességének érzi, hogy leleplezze a munkások– és a közvéleménye - előtt a Kommunista Párt aljas akcióit. (…) Hisszük, hogy az igazság a legerősebb fegyver, és mi ezt a fegyvert használjuk. Mindenkinek tudtára akarjuk adni az igazságot. Ez pedig a következő(…)

 

(1933) augusztus 7-én, amikor a Machado és rezsimje elleni általános sztrájk az egész szigetet magával ragadta, Machado megijedt és előre látta küszöbön álló bukását… Ebben a helyzetben a kommunista párt úgynevezett „Központi Bizottsága” által irányított bábszervezet, az Országos Munkásszövetség (CNOC) … kommunista vezetőinek teljes felhatalmazásával felajánlott egy egyezményt a Machado-kormánynak és nyélbe is ütötte azt vele. (…)

 

A következő napon Machado bérgyilkosai géppuskával fegyvertelen embereket mészároltak le, a munkásosztály kommunista árulóit luxusautókkal szállították, amelyeket a katonatisztek és Machado hadügyminisztere biztosítottak számukra, hogy egy fogadáson vegyenek részt Machadóval a legdrágább havannai luxusétteremben, az El Carmelóban. A fogadáson Machado belegyezett, hogy törvényesnek ismeri el a Kommunista Pártot, és egyéb kéréseknek is eleget tesz. (…)

 

A kommunisták sietve a munkásokhoz fordultak, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a főnökeik biztosították őket követeléseik tiszteletben tartásáról. De a munkások (beleértve a havannai buszosok és közlekedési dolgozók szakszervezetét is, amelyet a kommunisták irányítottak) visszautasították ezt. Eldöntötték, hogy csak saját lelkiismeretüknek engedelmeskednek és folytatják az ellenállást, amíg a Machado-rezsim meg nem dől vagy el nem menekül.

 

Machado és kommunista szövetségesei megtorolták mindezt. Munkásszervezetek számára nem engedélyezték az összejöveteleket. A Havannai Munkásszövetség (FOH, melyet az anarchoszindikalisták alapítottak), amelyben a legnagyobb számban egyesültek nem politikai munkásszervezetek, nem tarthatott összejöveteleket, mert nem kapott hatósági ellenjegyzést a kormánytól. Árulásuknak köszönhetően csak a kommunisták számára engedélyezték a gyülekezést. Revolverekkel fegyverkeztek fel, miközben mindenki más számára tiltva volt, hogy fegyvert tartson vagy viseljen, és bár az alkotmányos jogokat felfüggesztették, a kommunisták összejöveteleket tartottak, automobilokban kocsikáztak azzal az üzemanyaggal, amelyet a hadseregtől szereztek be, mert a benzinkutak a sztrájk miatt be voltak zárva. (…)

 

(…) befejezésképp tudatni akarjuk a munkásokkal és Kuba népével, hogy a kommunista párt CNOC-vel szemközti irodáinak bérleti díját a Machado rezsim fizeti, s hogy a bútorokat erőszakkal hozták el a Havannai Munkásszövetség irodáiból Machado hadügyminiszterének engedélyével és aktív segítségével…

 

 

A BATISTA KORSZAK

1933. augusztus 12-én Carlos Manuel Céspedes, korábbi washingtoni nagykövet lett Kuba elnöke (ugyanazon a néven született, mint apja, aki 1869-ben az Ideiglenes Kubai Köztársaság első elnöke volt – lásd fentebb). Az USA minden külső támogatása ellenére, rezsimje 21 nappal hivatalba lépése után összeomlott. Céspedes megbukott a hírhedt „őrmesterek lázadása” (1933. szeptember 4.) következtébe, amelyet az akkor ismeretlen Fulgencio Batista y Zaldivar vezetett.

 

Fulgencio Batista 1902-ben született Oriento tartományban. Apja földmunkás volt egy cukorültetvényen. 1921-ben besorozták, mint közlegényt a kubai hadseregbe, ahol gépelést és gyorsírást tanult. 1932-ben Batista őrmesteri ranggal gyorsíró lett egy bírósági tárgyaláson.

 

 

Fulgencio Batista y Zaldivar (1901-1973)

 

Batista Forradalmi Juntája egy demokratikus program alapján ragadta meg a hatalmat, melyet a következő kivonatban összegeztünk:

 

1. A nemzeti kormány gazdasági átalakítása és azonnal megtartandó alkotmányos gyűlésen alapuló politikai folyamatok.

 

2. Az élősködők azonnali eltávolítása a politikai életből és teljes megbüntetése a korábbi Machado-rezsim által elkövetett atrocitásokért és korrupcióért.

 

3. A köztársaság által felvett adósságok és kötelezettségek szigorú újragondolása.

 

4. Megfelelő bíróságok azonnali létrehozása a fent említett intézkedések érvényesítése érdekében.

 

5. Minden intézkedéshez szükséges nekilátni… egy új, modern, demokratikus Kuba létrehozása érdekében.

 

Batista ezredessé és a hadsereg főparancsnokává léptette magát elő. Batista de facto Kuba diktátora volt és bábelnökök egész során (heten az összesből) uralkodott. Batista juntája a civil Dr. Ramon San Martint (egy orvosprofesszort) nevezte ki Kuba ideiglenes elnökévé. Kormányzata Batista demokratikus programjához igazodott, számos reformot iktatott törvénybe (nyolc órás munkanap, nők szavazati joga, a hírhedt Platt-kiegészítés és az USA Kuba belügyeibe való legális beavatkozásának hatályon kívül helyezése, stb.)

 

Batista 1944-ben elvesztette az elnökválasztást Grau San Martin Autentikus Pártja ellenében, és a kubai kincstárból ellopott milliókkal 1950-ben visszavonult Florida államba. Kubában elnökválasztásra menetrendszerűen 1952-ben került sor. A legnépszerűbb jelölt, aki megnyerte, Roberto Agramonte, a University of Havana szociológiaprofesszora volt. Agramonte az Ortodox Párthoz (Partido del Pueblo Ortodoxo) tartozott. Az ortodoxok vissza akarta térni az Autentikus Párt - melynek vezetői Grau San Martin (1944-1948) és Carlos Prio Socarras (1948-1952) voltak - eredeti alapelveihez. [Fidel Castro aktív tagja volt az Ortodox Pártnak, amelynek vezetője, Eduardo Chibas a reformprogram bukása és Kuba korrupt intézményrendszere miatti kétségbeesésében – egy rádióadás közben – 1951 augusztusában öngyilkosságot követett el].

 

Időközben Batista előkészítette a terepet Kubába való visszatéréséhez és a hatalom megragadásához; nagy összegeket küldött, hogy Las Villas tartomány szenátorává választassa magát; saját embereit ültette a tömegszervezetekbe (páran közülük kommunisták voltak, akik korábban együtt dolgoztak vele). Megszervezte támogatását a hadseregben, a kormányzati bürokráciában a földesurak, a gyárosok és a bankárok között. Okosan kihasználta a korábbi kormányzat széleskörű megvesztegethetőségét és óriási korrupcióját, és demokratikus reformokat ígért. (Például épp mikor Grau San Martin elnök megpróbált 174 000 000 dollárt sikkasztani a közvagyonból kormányzása idején, tolvajok törtek be a Havannai Bíróság épületébe és ellopták a jegyzőkönyveket.) A menetrendszerűen 1952-ben következő elnöki választást sohasem tartották meg. 1952. március 10-én Batista előadta a maga kis államcsínyét és átvette a hatalmat.

 

A KOMMUNISTÁK ÉS BATISTA

1940 januárjában a Komintern képviselőket küldött, hogy megtisztítsa és sztálinizálja a Kubai Kommunista Pártot. Francisco Caldero (egy önképző suszter, aki Blas Roca álnéven a Kubai [Kommunista] Pártban és a Castro-rezsimben is magas pozícióig jutott) lett a Párt új titkára. A Komintern VII. kongresszusán (III. Internacionálé) határoztak a „népfrontról”, a burzsoá szerveződésekkel való szövetségről, ezt követően a Kubai Kommunista Párt közeli kapcsolatokat létesített Batistával.

 

1940 novemberében a kommunisták támogatták Batista jelöltjeit az alkotmányozó gyűlési választásokon. Támogatásukért cserébe Batista engedélyezte a kommunisták számára, hogy egy kormány által támogatott szervezetet hozzanak létre és irányítsanak, Kuba Munkásainak Konföderációját (CTC, Confederacion de Trabajadores de Cuba). A CTC első főtitkára Lazaro Pena volt, aki meglehetősen ironikusan a Castro-rezsim idején is ugyanezt a posztot töltötte be. Ezekért az előnyökért cserébe a kommunisták biztosították Batista számára a munkásbékét. Összhangban a Kommunista Pártok „népfront a fasizmussal szemben” politikájával, a [Kubai] Kommunista Párt Batistával való szövetsége hivatalosan kiteljesedett, amikor a Párt csatlakozott a Batista-kormányhoz. A Kommunista Párt vezetői, Carlos Rafael Rodriguez és Juan Merinello (akik jelenleg magas posztokat birtokolnak a Castro-kormányban) tárca nélküli miniszterek lettek Batista kabinetjében. A kommunisták és Batista közötti intim kapcsolatok érzékeltetése végett Batista Blas Rocának, a Kommunista Párt titkárának írt egyik leveléből idézünk:

 

„1944. június 13.

 

Kedves Blas,

Méltányolva leveledet, melyet közös barátunk, Dr. Carlos Rafael Rodriguez tárca nélküli miniszter küldött el nekem, boldog vagyok, hogy ismételten kifejezhetem a Szocialista Néppárttal [az akkori hivatalos neve Kuba Kommunista Pártjának], annak vezetőivel és tagjaival való hűséges együttműködésbe vetett szilárd és rendíthetetlen bizalmamat, melyet magam és kormányom továbbra is fenntartok…

Higgy bennem, mint mindig,

 

A te igen szerető és őszinte barátod,

 

Fulgencio Batista”

 

 

Balról jobbra: Severo Aguirre, Blas Roca, Lazaro Pena, Juan Marinillo és Salvah García a Szocialista Néppárt párthelyiségében

 

A választási kampányban a kommunista jelöltek tíz helyet szereztek meg a kubai parlamentben és több mint száz posztot az önkormányzati tanácsokban.

 

Batista-párti politikájukkal összhangban a kommunisták csatlakoztak Batistához Fidel Castro Moncada Barakk elleni támadásának elítélésében (1953 júliusa – a támadás egyéves évfordulója nemzeti ünnep a Castro-féle Kubában).

 

„… a Szocialista Néppárt (Kommunista Párt) élete az volt, hogy harcoljon és leleplezze a burzsoá ellenzék puccsista és kalandor tevékenységét, amely szemben áll a nép érdekével…” (jelentette a Daily Worker, a Kommunista Párt sajtóorgánuma az USA-ban, 1953. augusztus 10-én).

 

A Batista-korszakban a kommunisták mindvégig kétkulacsos politikát folytattak: nyíltan kritizálták Batistát és titokban kooperáltak vele.

 

A MUNKÁSMOZGALOM VÁLSÁGA ÉS AZ ANARCHISTÁK: 1944-1952

Az anarchoszindikalista militáns, Ernesto„ Barbieto egy cikkében, a Los Libertarios Vuelvan-ban [A liberterek visszatérnek] felvázolta a kubai munkásmozgalom és az anarchisták helyzetének problémáit (Los Libertarios Vuelvan: tanulmányok – anarchista havilap – Havanna, 1950. március)

 

A Machado-diktatúra véres elnyomását követően a munkásmozgalomban legaktívabb liberter harcosokat szigorúan üldözték vagy erőszakkal száműzték, és ennek következtében az anarchista befolyás jelentős mértékben meggyengült. A hanyatlás másik fő oka az állam beavatkozása, de facto a munkásmozgalom feletti ellenőrzése volt.

 

Az anarchisták kizárása megnyitotta az utat a sztálinisták, a reformisták és a hivatásos politikusok előtt, hogy kiszélesítsék és szorosabbá tegyék hatalmukat a szervezetek fölött. A politikusok demokratikus frazeológiája azt az illúziót adta a proletariátusnak, hogy sorsuknak valójában ők az urai. Ezt az illúziót tovább táplálta bizonyos azonnali követelések biztosítása, melyeket harc vagy áldozatok nélkül kaptak meg. A munkások nem jöttek rá, hogy a munkáltatók, az állam és a munkáspolitikusok koalíciója ezeket az engedményeket csak azért tette, hogy elhárítsa a munkások harcos akcióit és legfőképpen azért, hogy megerősítse saját pozícióit és befolyását a szervezetekben.

 

Ezekért az engedményekért a proletariátus igen magas árat fizetett; közvetlen beavatkozás és de facto állami kontroll szervezeteik felett, a legitimitás és az olyan független munkásszerveződések, mint az Általános Munkáskonföderáció (CGT) virtuális megsemmisítése. És ehhez a monopóliumhoz az eszköz az állam által támogatott Kuba Munkásainak Konföderációja (CTC) volt (melyet a kommunista-Batista koalíció irányított). Ez volt az a fenyegetés, amely felélénkítette Kuba Liberter Szövetségének (ALC) és más független munkásszerveződéseknek a militánsait, hogy gyűjtsék össze a munkásokat a munkásmozgalom autonómiájának és függetlenségének védelme érdekében, hogy kergessék el a munkáspolitikusokat és ébresszék fel a munkásosztály forradalmi tudatát.

 

A Harmadik Országos Liberter Kongresszust azért hívták össze (1950. március 11-12-én), hogy újjászervezze a liberter munkásmozgalmat, és hogy konkrét radikális módszereket fogadjon el, lehetővé téve militánsainak, hogy újra teret nyerjenek és meghatározó szerepet játsszanak a kubai munkásmozgalom újjáéledésében. A Kongresszus a következő határozatokat fogadta el:

 

1. Harc a bürokraták, politikai pártok, vallási szekták és osztály-kollaboránsok által irányított munkásmozgalom ellen.

 

2. Aktív részvétellel növelni a liberterek befolyását a városi és vidéki munkások magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért vívott napi harcaiban.

 

3. Bátorítani a munkásokat, hogy kulturálisan és szakmailag is készítsék fel magukat nem csak arra, hogy jobbá tegyék jelenlegi munkakörülményeiket, hanem hogy az egész gazdaság technikai működtetését és igazgatását átvegyék az új liberter társadalomban.

 

4. Tanítani a munkásokat, hogy megértsék a szindikalizmus igazi jelentését, amelynek apolitikusnak, forradalminak és föderalistának kell lennie, s amely segíteni fog megelőzni, hogy az autoriter elemek a szerveződés zsarnoki típusát hozzák létre, és hogy egy tulajdonképpeni állami ügynökséggé váljanak.

 

A taktikai problémákról a Kongresszus úgy határozott, hogy aktívan együtt kell dolgozni a CGT munkásaival, az egyetlen szindikalista irányvonalú legitim országos munkásszerveződéssel, amely a legérzékenyebb a munkások valódi szükségletei iránt.

 

Figyelmeztetni a munkásokat, hogy a CTC egy államilag támogatott szervezet, a sztálinista párt és a munkásosztály szövetkezett árulói által támogatva, hogy a CTC egy ál-proletár szerveződés forradalmi eszmék, szellem vagy gyakorlat nyoma nélkül; hogy a CTC-t teljes egészében a diktatórikus politikai pártok és a korrupt vezetőség uralják.

 

(aláírta) Ernesto Barbieto

 

A LIBERTER AKTIVISTÁK RÉSZLEGES LISTÁJA AZ 1950-ES ÉVEKBEN KUBÁBAN

(Cikk a Views and Comments-ben, a Libertarian Legue orgánumában, New York, 1965. tavasz)

 

Az 1950-es évek közepén és végén Kuba Liberter Szövetsége (ALC) helyi csoportok formájában működött (delegációk Havannából, Pinar del Rio-ból, San Cristobal-ból, Artemisa-ból, Ciego de Avila-ból és Manzanillo-ból, valamint tagok mindenhol erősen elszórtan). Befolyásuk és a velük szimpatizálók száma teljes aránytalanságban állt valós taglétszámukkal. Az anarchoszindikalista csoportok gyakran csak néhány tagból álltak és nagyobb számú szimpatizánsuk volt számos helyi és regionális szervezetben, akárcsak más szerveződésekben. A következményt a liberter aktivistákról és befolyásukról Kuba hat tartományában a következő részleges listája mutatja. A lista a tartományokról és városokról nyugatról keleti irányba készült.

 

Pinar del Rio tartománya

Pinar del Rio városa – Volt az ALC-nek egy delegációja, amely a tartományban koordinálta a tevékenységeket, és amely alkalmanként helyi rádióműsorokat üzemeltetett. Elvtársaink ezenfelül befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: dohánymunkások, élelmiszeripari munkások, villanyszerelők, építőipari munkások, asztalosok, szállítómunkások, banki alkalmazottak és egészségügyi munkások. A dohánymunkások, banki munkások és villanyszerelők szervezeteinek magazinjait liberterek szerkesztették.

 

San Juan y Martinez – Liberterek befolyásolták és vezették a bérlő parasztok szervezetét, amely nagy mezőgazdasági zónát lefedett.

 

Viñales – Egy gyógyszerész elvtárs személyesen befolyásolta a helyi civil létesítmények különböző tevékenységeit.

 

San Cristobal – Volt az ALC-nek egy delegációja, amelynek tagjai befolyásolták és vezették a Városi Agrár Szövetséget, a Cukormunkások Szervezetét és a Dohányaratók Szövetségét, részleges befolyást gyakorolva a fémmunkások és a kereskedelmi alkalmazottak körében.

 

Artemisa – Volt egy delegációja az ALC-nek. A liberterek befolyásolták és vezették a Dohánymunkások Szervezetét (a legerősebbek egyikét Kubában), szintén volt némi befolyásuk a közlekedés, a cukor- és az élelmiszeripar területén, valamint a főiskolai diákok között. A csoportnak ezenkívül alkalmanként voltak rádióműsorai.

 

La Habana tartománya

La Habana városa – Az ALC Országos Tanácsának székhelye, amely a Helyi Delegáció székhelyeként is funkcionált. Szerkesztette az El Libertario [A liberter] (korábban Solidaridad [Szolidaritás]) újságot, amely néhány megszakítástól eltekintve 1944-től folyamatosan megjelent. Volt alkalmi rádióműsora és néhány könyvet és pamfleteket is kiadott.

 

Voltak heti fórumok a központban és időnként tömegrendezvényeket tartott La Habana-ban és más helyeken országszerte. Elvtársaink befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: villanyszerelők, élelmiszeripari munkások, közlekedés, cipőkészítők, halászok, famunkások, egészségügy, fém- és építőipari munkások. Befolyásuk kisebb foka érződött a dokkmunkások, vágóhídi munkások, filmipari munkások, grafikus művészek és az újságírók körében, valamint a Naturista Szövetségben és a Spanyol Köztársaság Körben. A famunkások szektorában a liberter csoport megszakítás nélkül nyolc éven keresztül adott ki egy havilapot, a Solidaridad Gastronomica-t [Ínyenc Szolidaritás]. Rendszerint liberterek írták más iparágak szervezeteinek kiadványait is, közölve azt a doktriner nézetet, amit képviseltek. Időszakosan előfordult, hogy befolyást szereztek különböző szakmai és diákszerveződésekben is.

 

 

Solidaridad Gastronomica (Ínyenc Szolidaritás) 1956. június 15-i száma

Arroyo Naranjo – Elvtársaink ebben a városban befolyásolták és vezették a Szülők, Szomszédok és Tanárok Szövetségét, a Haladó Kulturális Szövetséget és a Fogyasztók Kooperatíváját.

 

Santiago de las Vegas – Elvtársainak itt „lángra lobbantották” a „Mas Luz” [„Több Fény”] Könyvtárat és a Kulturális Líceumot.

 

San Antonio de los Baños – Befolyást szereztek a Munkások Körében és a dohányárusok között.

 

Matanzas tartománya

Matanzas városa – Némi befolyás a textilmunkások, a grafikus művészek és a banki alkalmazottak szervezeteiben, valamint a Spanyol Republikánus Körben.

 

Limonar – Erős befolyás a Cukormunkások Szervezetében.

 

Cardenas – Némi befolyás a kereskedelmi alkalmazottak között és a középiskolában.

 

Colon – Befolyás a dohánymunkások szervezetében.

 

Itato – Befolyás és vezetés a sómunkások szervezetében.

 

Las Villas tartománya

Santa Clara – Némi befolyás a villanyszerelők szervezetében.

 

Camajuani – Befolyás a dohányválogatók szervezetében.

 

Zaza del Medio – Némi befolyás a Dohányaratók Szövetségében.

 

Isabela de Sagua – Némi befolyás a dokkmunkások szervezetében.

 

Sancti Spiritus – Befolyás az építőipari munkások és az egészségügyi dolgozók szervezeteiben, illetve a Középiskolai Diákok Szövetségében.

 

Camagüey tartománya

Camagüey – Erős befolyás az Agrár Föderációban és némi befolyás a vasúti munkások szervezetében és az újságírók körében.

 

Jatibonico – Erős befolyás a Cukormunkások Szervezetében és a parasztok szövetségében.

 

Ciego de Avila – Volt az ALC-nek egy delegációja, amely egy időben napi egyórás rádióműsort működtetett. Befolyás a parasztok szövetségében, az egészségügyi munkások szervezetében és a Steward és az Estrella Centrals [Csillag Központ] cukordolgozói körében.

 

Santa Cruz del Sur – Befolyás a parasztszerveződésekben és a Santa Maria cukorközpontban.

 

Moron – Befolyás a Violeta cukorközpontban. Aktív befolyás Tamarindo dohányaratói között és Florencia Földműves Szervezetében.

 

Nuevitas – Ebben a zónában hagyományosan erősek voltak a liberter irányzatok. Moron-nal együtt ezt tarthatjuk az erős 20. századi anarchoszindikalista mozgalom bölcsőjének. Évtizedek óta nem volt más társadalmi-politikai mozgalom a régióban. Az 1940-es években volt egy aktív ALC-delegáció Nuevitas-ban, amely a különböző szervezetek és a helyi parasztszövetség - amely a sziget legismertebb parasztszerveződése volt - létrehozásában kezdeményező erővel bírt. Ez [a parasztszövetség] birtokba vette a nagy kiterjedésű műveletlen földeket, létrehozva Santa Lucia Kooperatíváját. A földesurakkal és a kormánnyal vívott ezt követő harcban mindkét oldalon voltak halottak és sebesültek, beleértve az ALC egy tagját is. A parasztok győztek és megtartották a földeket.

 

Oriente tartománya

Santiago de Cuba – Erős befolyás a famunkás szervezet és némi befolyás a textilmunkások és a közlekedés terén.

 

Victoria de las Tunas – Némi befolyás a cukormunkások szervezetében.

 

Holguin – Egy időben volt egy delegációja az ALC-nek – némi befolyása maradt a helyi szervezetekben.

 

Bayamo – Némi befolyás a villanyszerelők körében és a Parasztok Szövetségében.

 

Palma Soriano – Befolyás a Kereskedelmi Alkalmazottak Szervezetében.

 

Manzanillo – Az ALC delegációja befolyással bírt a famunkások és az asztalosok körében.

 

Contramaestre – A bányászok szervezete itt szerveződött meg és még a liberterek befolyása alatt állt.

 

San Luis – Némi befolyás a pékek, kereskedelmi alkalmazottak és cukormunkások körében.

 

Guantanamo – Sok évvel ezelőtt a Monte-Rus Kávétermelők Kooperatívája a libertereknek köszönhetően jött létre és ezt követően az anarchista befolyás erős maradt a térségben, különösen a cukormunkások és a parasztok körében.

 

A Batista elleni harcok idején azok az elvtársak, akik nem kerültek börtönbe vagy nem kényszerültek száműzetésbe, jól ismert ellenségei voltak a zsarnokságnak, és számos helyen a harcok előterében álltak.

 

Mikor Batista megbukott, Pinar del Rio tartományban néhány liberter befolyás alatt álló parasztcsoport részéről kísérletek történtek arra, hogy mezőgazdasági kollektívákat hozzanak létre. Ezeket azok a helyiek hozták létre, akik elfoglalták a földeket, hogy dolgozhassanak. Fidel Castro kormánya azonban azonnal veszélyt látott az ilyen akciókban és erővel szétzúzta a kollektívákat. A helyükön állami gazdaságok jöttek létre. Nagy Testvér úgy érezte, ő tudja a legjobban!

 

A LIBERTER MOZGALOM SZEREPE AZ ANTI-BATISTA HARCBAN

 

Ez az El Libertario-ban (Kuba Liberter Szövetségének [ALC] anarchoszindikalista orgánuma, 1960. július 19.) publikált egyik cikk címe. Alig egy évvel később az anarchista sajtót és csoportokat betiltotta Castro „forradalmi kormánya”.

 

„…Az ALC a Batista-rezsim elleni küzdelem időszakának legelejéről származott. 1952. március 10-én, amikor a batista hordák végrehajtották államcsínyüket, hogy elfoglalják Kubát, az ALC indítványozta minden forradalmi szerveződés teljes harci szolidaritását, hogy újjászervezze a fegyveres ellenállást és visszaverje Batista csapatait. De a Socorras-kormány gyávasága és demoralizáltsága – „Túl késő! Muszáj elkerülnünk a vérontást!” - könnyű győzelmet adott Batista számára. Később a vér áradatként hömpölygött! Az ALC egy pillanatra sem pihent meg a harcban, hogy megbuktassa Batistát.

 

1956-ban az ALC kiadott egy pamfletet (Projecciones Libertarias [Liberter Tervek]), leleplezve a Batista-kormány végzetes politikáját és kinyilatkoztatva a mi álláspontunkat. A CTC (Kuba Munkásainak Konföderációja) Országos Tanácsához intézett egyik beszédében (1957) Moscu elvtársunk az ALC nevében nyíltan támadta a vízfej vezetőséget, melynek tagjai a CTC-t irányították, mértéktelen korrupcióval vádolva őket és helyetteseiket. Beszéde széles körben elterjedt a kubai sajtóban. Később az év folyamán (1957) az ALC – 50 000 példányban –kiadott egy kiáltványt, nyilvánosan ismertetve a munkásmozgalom szennyes manővereit és korrupcióját, s világosan megmagyarázva az ALC állásfoglalását.

 

Az ALC minden időben üdvözölte és megteremtette annak lehetőségeit, hogy a földalatti harcosok és lázadó szerveződések számára is elérhető legyen. Így 1958. december 31-én – a kockázat ellenére – elrejtettünk székházunkba egy fiatal férfit, akire a rendőrség a Batista-rezsim ellen Marionao Marianao-ban elkövetett állítólagos erőszakos cselekmények miatt vadászott.

 

Elvtársaink többsége aktív volt a felkelő mozgalomban: a Directorio [Direktórium], az Obrera [Munkás], az Obrero Revolucionario [Forradalmi Munkás], az Egyetemi Diákok Föderációja, stb., stb. Székházunk gyakran adott helyet számos más szerveződésekhez tartozó lázadónak. Még a Castro-féle Július 26. Mozgalom is igénybe vette, hogy embereket képezzen ki lőfegyverek megfelelő használatára. Székházunk továbbá az anti-Batista irodalom egész hegyeinek elosztó központjává vált.

 

A szó szoros értelmében elvtársaink százait üldözték, kínozták meg, küldték száműzetésbe, gyilkolták meg. Itt van közülük néhány:

 

Boris Santa Coloma; 1953. július 26-án ölték meg az ünnepelt Castro vezette támadás során a Moncada Barakkoknál. Aquila Iglesias; száműzték. Alvarez y Barbieto; száműzték. Miguel Rivas; eltűnt. Roberto Bretau; bebörtönözték. Manuel Gerona; bebörtönözték. Rafael Serra; megkínozták. Modesto Barbieta, Maria Pinar Gonzalez, Dr. Pablo Madan, Placido Mendez, Eulegio Raloba és fiai, Abelardo Iglesias, Mario Garcia és fiai: mindannyian börtönbe kerültek, megkínozták őket és néhány esetben épphogy megszöktek, megölték őket. Isidro Moscu; bebörtönözték és a brutális kínzások után holttestét temetetlenül hagyták. Moscu-val együtt elvtársaink népes csoportja szintén börtönbe került és megkínozták őket, mert egy fegyveres felkelést készítettek elő Pinar del Rio tartományban.

 

Székházunkat több alkalommal érte támadást a Batista-rendőrség részéről. Lövöldözésekre került sor. Elvtársakat tartóztattak le és vertek meg brutálisan. Könyveket és szervezeti iratokat foglaltak le. De mindezen atrocitások ellenére mozgalmunk - igazi hősi áldozatok után - túlélte, hogy folytassa a harcot nem csökkenő lelkesedéssel…”

 

 

El Libertario (A liberter) 1952. márciusi száma

Amint Batista egyre zsarnokibbá és zsarnokibbá vált, egyre több és több ember csatlakozott az ellenzékhez, amíg minden osztály tömegeinek javarésze (mindegyik a saját érdekeinek védelmében) fel nem kelt ellene és korrupt rezsimje ellen. Amikor Batista elvesztette a fegyveres erők lojalitását, amelyek mindig is támogatták őt, rezsimje összeomlott. 1959. január 1-jén ő és kísérete elmenekült Kubából.

 

A kubai anarchistákat az egymást követő kormányok bebörtönözték, megkínozták, száműzték. A „kommunisták” és a korrupt politikusok, akiket Machado és Batista erőteljesen támogatott, kihasználták az anarchisták üldöztetését, hogy megszerezzék a munkásmozgalom fölötti kontrollt. Jelenleg a Castro diktatúra újra kiüldözi és törvényen kívül helyezi őket, az anarchoszindikalisták sorai lecsökkentek egy maroknyi odaadó militánsra. A kubai anarchoszindikalista mozgalom harcosainak azon új generációja, amely folytatni fogja a küzdelmet, a harc egy évszázadában megírt egy dicső és kitörölhetetlen oldalt a forradalmi mozgalmak történetében, hogy az inspirációt nyújtson.

 

(Források listája – Eltekintve a szövegben található hivatkozásoktól, az ehhez a fejezethez kapcsolódó információk nagyhatású cikkek sorozatából származnak, melyeket a kubai anarchista, Justo Muriel írt, nyomtatásban megtalálható Argentína Liberter Föderációjának orgánumában, a Reconstuir-ban, Buenos Aires, 39-41. számok, 1966. április; valamint a Solidaridad Gastronomica – az anarchoszindikalista élelmiszeripari és kávémunkások szervezetének orgánuma - különböző kiadású cikkeiből; az El Libertario-ból – Kuba Liberter Szövetségének orgánumából, Havannában; az anarchista Ahora és Küzdelem lapokból – kiadták Kubában az 1940-es és 1950-es években; kubai anarchistákkal folytatott beszélgetésekből; a Centre International de Recherches sur l’Anarchisme aktáiból, Genova; és néhány adat az International Institute for Social Research-ből, Amsterdam.)

 

 

 

 

A Munka ellen

Emberi tevékenység a munka

ellen

PDF Nyomtat Email
Írta: Internacionalista Kommunista Csoport

„Nem felszabadítanunk, hanem elpusztítanunk kell a munkát”

Marx-Engels: A német ideológia

Forrás: http://gci-icg.org/hungarian/index.html

 

1.    A „munka”  a burzsoázia szava az emberi tevékenységre.

A nyelvet is, mint a burzsoá társadalom minden szféráját, a tőke szükségletei határozzák meg. A nyelv alapvetően az uralkodó osztály, vagyis a burzsoázia nyelve. Leírhatjuk úgy, mint a burzsoá ideológia mindenhatóságát, amely áthatja a kommunikáció minden eszközét. A burzsoá nyelv története azoknak a verbális eszközöknek a folyamatos kifejlődése, átalakulása, amelyek a legjobban kifejezik az osztálytársadalom állandó jellegét. Tehát a kommunikációs rendszer elsődleges módja alapvetően képes ránk erőltetni saját korlátait. Mivel az jelenleg lehetetlen, hogy a nyelvet teljes egészében újraalkossuk az emberi kapcsolatok valódi megértésén alapulva, ezért arra kényszerülünk, hogy folyamatosan leleplezzük a szavak fonákságait, és újra meghatározzuk őket, ugyanúgy, ahogy elképzeléseinket is állandóan újra kell fogalmaznunk.

A „munka” szó a legjobb, legátfogóbb példa arra, hogy miként hamisítja meg a burzsoázia az emberi tudatot. Az ember minden esetben élettevékenységein keresztül valósítja meg önmagát „hiszen az élet maga a tevékenység”, és ez az élettevékenység gondolatok vagy tárgyak formájában anyagiasul. A burzsoázia rendszerében azonban a tevékenység anyagi aspektusa minden esetben mint áru jelenik meg, és maga a tevékenység „munkává” válik. A tőke rendjében bérmunkaként ez uralja a földet. Ma már ennek a rendnek a keretei között az emberek túlnyomó többsége, a proletariátus számára ez a munka vált a közvetlen túlélés egyetlen lehetőségévé, és ez jelenti számukra az élettevékenységek teljességét. Ezért taníthatja a burzsoázia, hogy az embert a munka tette emberré, és életének lényege a munka.

Ezért lehetséges, hogy a „munka” szó(1), ami valójában az emberi tevékenységnek csak egy kis részét jelenti, magának a „tevékenységnek” a szinonimájává válhatott. Ha a cselekvést a „munka” helyettesíti, akkor cselekedni annyi, mint „keményen dolgozni”. A burzsoá nyelv cinizmusa és képmutatása az olyan kifejezésekben ölt leginkább testet, mint például a „pénzért végzett munka”. Hiszen ez azt sugallja, hogy a gazdagság az, amely hímnős lény módjára önmagát nemzi, és nem azoknak a vére, verítéke és könnyei hozza létre, akik „pénzért dolgoznak”, és akikből a burzsoázia meggazdagodásának egyedüli forrását, az értéktöbbletet kipréseli.

Tehát amikor a munkáról beszélünk, ennek a terminusnak a használatával az emberi tevékenység termelésének egy olyan jól behatárolt formáját írjuk körül, amely valójában az árutermelő társadalomhoz csatlakozik. A munkán az ember árutermelő tevékenységét kell értenünk, ami emberi lényegétől, életmegnyilvánulásaitól, tudatától teljesen elidegenedett; a „munka” az embert „munkássá” degradálja.

 

2.    „A munka az emberi tevékenység aktív elidegenedése”

A munka nem más, mint az emberi tevékenység elidegenedésének kifejeződése, az emberi élet eltárgyiasulásának (külsővé-idegenné válásának) folyamata. A munka elidegenítő volta több módon jut kifejeződésre. Legelőször is a tárgyban, a létrehozott termékben, amelynek semmi köze létrehozójához, a munkáshoz. Az emberi tevékenység eredményének az emberi lényegnek, az ember ember voltának megjelenése kellene hogy legyen, de a munka elidegeníti az embert termékétől, ellenségesen viszonyul hozzá. A munkást megfosztják munkája termékétől. Munkaereje eladására kényszerítve életét a termelt tárgyba öli, és ezáltal már élete sem tartozik hozzá. A munka külsővé-idegenné válása tehát a proletariátusnak abban a kényszerében gyökerezik, hogy el kell adnia munkaerejét a tőkének, amely arra kényszeríti a proletárokat, hogy olyan árukat termeljenek, amelyek tőlük teljesen idegenek. A munkás nem részesül munkája eredményből. Még ha a létrehozott tárgy közvetlenül hasznos lenne is számára, akkor sem élvezheti; mert számára a termék nem tárgy (használati érték), amelyre az árutermelés törvényei vonatkoznak. A helyzet abszurditása jól megvilágítható egy példával. Munkások dolgoznak futószalag mellett 35 fokos melegben,minden szellőztetés, ventilátor nélkül. A futószalagon légkondicionálókat szerelnek, amelyeket a gyártó cég így hirdet: „Ha a mi légkondicionálónkat használod, örökre véget vethetsz a kánikulának!”

Azonban a proletárok nemcsak tevékenységük eredményétől idegenednek el, hanem magától a tevékenységtől is. A munka valójában idegen a munkástól,de mivel ez az egyetlen tevékenység amellyel életben maradását biztosíthatja a kapitalista rendben, kénytelen dolgozni. A munka egyáltalán nem szabadon végzett tevékenység, ezért értelemszerűen csak kényszerített és erőltetett lehet.

„ A munka idegensége világosan tetten érhető abban, hogy mihelyt nem áll fenn fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől.”(2)

Tehát amikor a munkás dolgozik, nemhogy nem erősíti meg, hanem tagadja saját lényegét, mint emberi lényeget. Miközben megfosztja magát saját életétől, hogy azt beépítse az áruba, lemond életéről az áru megtermelésében.

„ Ha tehát a munka terméke a külsővé-idegenné válás, akkor magának termelésnek a tevékeny idegenné válásnak, a tevékenység idegenné válásának, a külsővé-idegenné válás tevékenységének kell lennie. A munka tárgyának elidegenülésében csak magának a munkásnak a tevékenységben való elidegenülése, külsővé válása foglalódik össze.”(3)

Így a munka a kapitalista rendszer részeként elerőtleníti, passzívvá teszi a munkást: napi nyolc óra abszurd tevékenység közvetlen durva támadás az ember lényege, érzései ellen. Önmagát idegeníti el a munkás, ugyanazon a módon, mint ahogy fentebb a termék elidegenedését leírtuk.

A munkás elveszti magát, elveszti a terméket, és végül elveszti embertársait is. Az elidegenedett munka elidegeníti az embert saját fajától(4), és elidegeníti az egyéni létet a közösségi léttől. Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az állat élettevékenysége mindig az a tevékenység, amit végez, más szóval az állat élettevékenysége az állat maga, míg az ember tudatosan és akaratlagosan magát az élettevékenységét teszi tárgyává. Tudatos élettevékenysége van. Ahogy az emberi élettevékenység elidegenedik a munkától az árutermelő társadalomban, ez a folyamat visszájára fordul: a munkás most arra kényszerül, hogy tudatos tevékenységét amely csupán a puszta megélhetés eszköze a létévé változtassa! És ha a tudatos emberi tevékenység az emberek kényszerét jelenti egy elidegenedett tárgyi világ létrehozására, akkor ez a termelés válik aktív emberi létükké, és az elidegenedett munka az emberek élettevékenységévé válik a puszta létfenntartásért.

„Az elidegenült munka akként fordítja meg ezt a viszonyt, hogy az ember, éppen mert tudatos lény, élettevékenységét, lényegét csak eszközzé teszi puszta létezése számára.”(5)

A munka elidegeníti az embereket önmaguktól, a közösségi léttől, és ebből kifolyólag szembeállítja a többi emberrel.

„Ami áll az embernek a munkájához, munkája termékéhez és önmagához való viszonyáról, az áll az embernek a másik emberhez, valamint a másik ember munkájához és munkájának tárgyához való viszonyáról is.”(6)

A tőke elpusztítja az emberekben az összetartozás tudatát, az emberi kapcsolatokat. Az osztályszolidaritás kifejezése segít az ember közösségi tudatának körvonalazásában. Segít megérteni, hogy az ember érdekei azonosak a közösség érdekeivel, és hogy az ember a közösségi lét élvezetében elégítheti csak ki vágyait és szükségleteit.



3.    A munka eltörlése a politika nyelvén a proletariátus felszabadítását jelenti

A fentiekben láttuk, hogy az ember az elidegenített munka miatt, többé már nem rendelkezik saját maga felett, tehát valaki más tulajdona kell, hogy legyen. Ha a tevékenység gyötrelem a munkásnak, akkor valaki másnak ez az élvezet forrása kell, hogy legyen. Az elidegenített munkán keresztül az ember nemcsak munkájának tárgya, terméke és a saját maga közötti elidegenedett kapcsolatot termeli, hanem a nemtermelő uralmát a termelő munkájának tárgya, termelő ereje és saját személye felett. Nincs más ok arra, hogy a tevékenység korlátozott, elidegenített, külsődleges – vagyis „munka” – legyen, csak az, hogy ez az uralkodó osztály érdeke. A profit, amit uralmával elér, megakadályozza a burzsoáziát abban, hogy saját egoista érdekeinél távolabbra lásson. Az a társadalmi osztály, amely az emberiséget felszabadítja az elidegenített munka elnyomásából, csak az az osztály lehet, amely a legtöbbet szenved miatta. Az ember teljes felszabadítása a proletariátus felszabadítását jelenti a jelenlegi termelési viszonyok eltörlésével, és ez az osztály képes megvalósítani a totális emberi társadalmat.

„...képződik egy radikális láncokat hordozó osztály, a polgári társadalom olyan osztálya, amely nem a polgári társadalom osztálya, olyan rend, amely minden rend felbomlása, olyan szféra, amely egyetemes szenvedései révén egyetemes jellegű, és nem tart igényt semmiféle különleges jogra, mert nem valamiféle különös jogtalanságot, hanem a jogtalanságot követik el ellene, amely többé nem egy történelmi jogcímre, hanem már csak arra az emberi jogcímre hivatkozhatik, amely nem egyoldalú ellentétben áll a német államiság következményeivel, hanem mindenoldalú ellentétben áll annak előfeltételeivel, végül olyan szféra, amely nem emancipálhatja magát anélkül, hogy magát a társadalom összes többi szférája alól és ezzel a társadalom összes többi szféráit ne emancipálná, amely egyszóval az ember teljes elvesztése, tehát csak az ember teljes visszanyerésével nyerheti meg önmagát. A társadalom e felbomlása egy különös rend alakjában, ez a proletariátus.”(7)

A történelmi feladat végrehajtása, az emberiség megszabadítása a munkától egyszer s mindenkorra feloldja az ember és természet, az ember és ember, az emberi tevékenység és élvezet, az egyed és faj közötti ellentmondást is. Ezt a feladatot az osztállyá, azaz párttá szerveződött proletariátus fogja elvégezni.


4.    Le a munkával!

Most talán könnyebb felfogni, hogy miért reakciósak és utópisztikusak a szakszervezetek és a balosok „munkához való jog”-ról és a „munkahely biztonságáról” papoló jelszavai. A proletárok tudják, hogy a kapitalista rendszerben a munka az egyetlen módja szükségleteik biztosításának, és ebben az értelemben a munkanélküliség egyenlő a halállal. Bizonyíték erre a naponta éhen haló több ezer emberi lény. A munkás, mikor munkát követel, akkor saját maga és családja étkezési, öltözködési, túlélési lehetőségeit követeli. De a teljes foglalkoztatás követelése a burzsoá rendszerben egyenlő azzal, hogy úgy teszünk, mintha ez lehetséges volna, és ezáltal a kapitalizmus végzetes tulajdonságát tagadjuk, vagyis azt a képtelenségét, hogy az általa elindított folyamatokat kontrollálni tudja. A kommunisták tudják, hogy utópizmus munkát követelni mindenki számára. Erre bizonyíték az a tény, hogy a tőke még a legvirágzóbb periódusokban sem képes biztostani a teljes foglalkoztatottságot. Ezért a „munkához való jog” jelszava reakciós, mert megegyezik a fennálló rendszerről alkotott ideális elképzeléssel; mert tagadja a tőke ellentmondásos természetét, azt, hogy azáltal, hogy megteremti a munkát, megteremti a munkanélküliséget is, vagyis a „zéró munkát”; és tagadja a kapitalista diktatúra azon természetét, hogy a gazdagság hozza létre a szegénységet. Az összes „közgazdász” és ideológus arról próbál meggyőzni minket, hogy a munka szükséges, mert azt hiszik, hogy az árutermelés a társadalmi jólétet szolgálja. Nincs nagyobb képmutatás annál, mint úgy tenni, mintha a munka lenne a jólét egyetlen forrása. Mi úgy határozzuk meg a munkát, mint az emberi tevékenység elidegenítését és külsődlegessé válását, mint az ember elveszítését.

„Hogy a munka azonban maga, nemcsak a mostani feltételek mellett, hanem amennyiben egyáltalán pusztán a gazdagság növelése a célja, – mondom, hogy a munka maga káros, vészterhes...”(8)

Az „egyenlő munkáért egyenlő bért” reakciós jelszó helyett Marx óta a „bérmunka eltörlésének” forradalmi jelszavát írjuk a zászlónkra. Hasonlóan a „munkát mindenki számára” jelszó helyett a kommunista program változatlan jelszavát tűzzük zászlónkra: „Le a munkával!”


5.    Munka, szórakozás és kommunizmus

„Minden eddigi forradalomban a tevékenység módja mindig érintetlen maradt, és csupán e tevékenység más felosztásáról, a munkának más személyekre való új elosztásáról volt szó; a kommunista forradalom viszont a tevékenység eddigi módja ellen irányul, a munkát kiküszöböli és az összes osztályok uralmát magukkal az osztályokkal együtt megszünteti...”(9)

A kommunizmus elpusztítja a kapitalista rendszer speciális tevékenységi formáját: a munkát, a magántulajdon alapját. És miközben eltörli a munkát, eltörli az elidegenedett munka elengedhetetlen kiegészítőjét, a szórakozást is. A szórakozás alatt a proletár számára a munkaerejének újratermelésére biztosított idő eltörlését értjük. Ahogy a munkabér a munkás létfenntartását szolgálja – a zsírozás szükséges a dugattyú működéséhez – a szórakozásnak csak egy haszna van: kiengedi a munkaidő alatt felhalmozódott feszültséget. A szórakozásnak semmi köze a szabad időhöz, hiszen a munkás számára a szórakozás lényege az, hogy másnap a lehető leghatékonyabban tudjon dolgozni, és ezzel csak a kizsákmányolásának intenzitását fokozza. A szórakozás biztosítja a munkás hétfő reggeli pompás formáját. A munka miatt a munkás már nem tudja mi is a valódi élettevékenysége, és a „fennmaradó” idejében az elidegenedett munka „tükörképét” produkálja, azáltal, hogy idejének ebben a részében az úgynevezett „szabadidős” elfoglaltsága nem mond ellent a „munkaidőben” végzett tevékenységével. Az elidegenedett anti-tevékenység csak kiegészítője az elidegenedett tevékenységnek, az elidegenedett szórakozás pedig az elidegenedett munka másik oldala. A tőke elkülöníti a munkaidőt a szabadidőtől, két különböző tevékenységnek nevezi, de egymás kiegészítőjének is tarja őket. Már az iskolában felkészítik a gyerekeket a munka és a szórakozás szétválasztására: „Dolgozz keményen és játssz sokat, de soha ne keverd össze a kettőt!” De a valódi emberi tevékenység totalitása nem osztható részekre. Ebben az értelemben a kommunista társadalom nem valamiféle „szórakozás-társadalom”, vagyis nem a burzsoá társadalom pozitív oldalának idealizálása. A munka-szórakozás kettősséggel a kommunizmus az élettevékenységet mint élvezetet, és az élvezetet mint élettevékenységet állítja szembe.

„Tevékenység és élvezet tartalmukban és eredetükben egyként társadalmiak; mint társadalmi tevékenység és társadalmi élvezet.”(10)

A primitív kommunisztikus közösségekben ugyanazt a szót használták a „munka” és a „játék” megnevezésére. A kommunizmusban is felszámolódik a munkaidő és a szabadidő, a termelés és a „tanoncidő”, az élet és a tanulás közti különbség. Ez nem egy idillikus jóslat, nem a jövő idealisztikus víziójából következik, hanem a kommunista mozgalmak valódi történelmi tapasztalatainak terméke. Ennek a mozgalomnak az útja egyáltalán nem véletlenszerű, hanem annak a termelőerőnek a fejlődése, amely lehetővé és szükségessé teszi a kommunizmust.

A munkának, mint külsővé-idegenné vált emberi tevékenységnek az eltörlése a kommunista program egyik legfontosabb eleme. A proletariátus úgy fogja elvégezni ezt a feladatot, hogy a forradalomban domináns osztállyá válik, és ezzel tagadja magát az osztályok létezését. Ez az ami valóban szemben áll a 40 órás munkahéttel, a reggeli felkelés tortúrájával, a munkakeresés kényszerével, a tömött metróval, a munkavégzés poklával, a magántulajdonnal, az ember ember általi kizsákmányolásával. Minden erőnket és tudásunkat a munka nélküli társadalom felépítésének szenteljük. A kommunista társadalomban lehetségesé válik a közösség számára idejének szabad beosztása, és ezáltal az emberi tevékenység megvalósítása.

„A munkások demoralizálásának másik forrása az, hogy munkára vannak kárhoztatva. Az önkéntes termelő tevékenység a legmagasabb rendű élvezet, amit ismerünk, de a kényszermunka a legrettenetesebb, leglealázóbb gyötrelem. Nincs borzasztóbb annál, mint ha valakinek napról napra, reggeltől estig olyasmit kell tennie, amitől irtózik. És minél emberibben érez a munkás, annál jobban kell gyűlölnie munkáját, mert érzi, hogy az ő szempontjából mennyire kényszer jellegű és milyen céltalan ez a munka.”(11)

Jegyzetek:

(1)    A „munka” szó több újlatin nyelvben (spanyol: trabajo, francia: travail stb.) a latin „tripalium” szóból ered. Ez egyfajta, a kalodához hasonló kínzóeszköz elnevezése volt.
(2)    Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Marx-Engels művei (MEM) 42. köt. 86. old.
(3)    Uo. 86. old. Lejjebb.
(4)    A „faj” úgy értendő, ahogyan az ember magát emberként fogja fel, annak tudatában, hogy az egyedi ember rendelkezik bizonyos általános, az összes emberre jellemző tulajdonságokkal.
(5)    Uo. 88. old.
(6)    Uo. 89. old.
(7)    Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés. MEM 1. köt. 389-390. old.
(8)    Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Marx-Engels művei (MEM) 42. köt. 51. old.
(9)    Marx-Engels: Német ideológia. MEM 3. köt. 41. old.
(10)    Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Marx-Engels művei (MEM) 42. köt. ??. old.
(11)    Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. MEM 2. köt. 321. old.

(Megjelent a Kommunizmus 3. számában.)




ALAPOK

Bevezetés egy radikális rendszerkritikába

Szerintünk nagy baj van a kapitalizmussal, és a megoldás nem lehet részleges. A cikk olyan összefüggésekre, alternatívákra mutat rá közérthetően, amiket talán már sokan megfogalmaztak magukban, de esetleg nem jutottak ennél tovább.

Mi a tőke, mi a kapitalizmus?

A tőke olyan vagyon, amit befektetnek, és ez által gyarapodik, profitot hoz (vagyis az eredetinél nagyobb érték jön létre). Ez a vagyon lehet pénz formájában (bankoknál vagy uzsorásoknál), termelőeszköz formájában (gyárak, bányák, stb.) vagy ingatlanokban. Tőkésnek nem azt nevezzük, akinek van tőkéje, hanem akinek elég sok van ahhoz, hogy ebből kényelmesen megéljen. Ma sok esetben vállalatok a tőke tulajdonosai, vállalatok pedig részvényeken keresztül vannak a tőkések tulajdonában.

A kapitalizmus olyan rendszer, ahol a termelőeszközök döntő többsége magántulajdonban (a tőkések osztálya, más néven a burzsoázia tulajdonában) van, és az emberek többsége (a munkásosztály) csak akkor termelhet velük, ha bérmunkát végez a tulajdonosoknak. A megtermelt áru a tulajdonosé, a termelés célja pedig az anyagi nyereség, más szóval a profit. Tehát nem az emberi lények gyarapodása, fejlődése, szükségleteinek kielégítése, hanem a tőke gyarapodása, a profit maximalizálása a legfőbb cél. A profitot, amely a dolgozók (a prolik) kizsákmányolásából keletkezik, a tőkések teszik zsebre.

Magyarul a kapitalizmus azt jelenti, hogy a tőke és a profitorientált szemléletmód uralkodik a társadalmon, más szavakkal, a nyereségvágy diktatúrája valósul meg az emberi élet fölött.


Mi az állam, mi az a hierarchia?

A jelenlegi társadalomban, (és már sok évszázada) rengeteg ellentétes érdekű csoport él egymás mellett. A legnagyobb, legmeghatározóbb, kibékíthetetlen ellentét természetesen az uralkodó osztály (tőkések) és a kizsákmányolt tömegek (a munkásosztály) között van, de sokszor az egyes tőkés csoportok között is igen éles érdekellentétek feszülnek. Ezek az ellentétek folyamatos és pusztító küzdelemhez vezetnének. Emiatt van szükség egy hatalomra, ami ezt a küzdelmet tompítja, korlátok között tartja, biztosítja a rendet, a kizsákmányolás zavartalanságát. Ez a hatalom nemzetállammá, azaz országonként egyetlen hierarchikus, bürokratikus intézményrendszerré szerveződött, részei pl. a kormány, a parlament, az ügyészség, a bíróságok (ezek mind jó állásokat jelentenek a politikusok haverjainak). A hierarchia szó azt jelenti, hogy rögzített, ki kinek parancsol, azaz intézményesített alá-fölé rendeltséget, tekintélyt takar. A bürokratikus szervezetekben ezen felül létezik egy írott szabályrendszer is arra vonatkozóan, hogy ki mit tehet és mit nem, kinek mi a hatásköre, kinek mikor kell kérelmet írni, jóváhagyni, melyik aktát hova kell tenni, stb. A jelenlegi rendszerben a legtöbb ember lényegében semmit sem tehet, legfeljebb könyöröghet a hivatalnokoknak és a politikusoknak, hogy tegyenek valamit. Ezért inkább passzív marad, és csendben gyűlöli a hazug és önző politikusokat, a pöffeszkedő bürokratákat.

Az állam úgy tünteti fel magát, mintha az osztályokra szakadt társadalom fölött állna, az osztályérdekektől független, semleges lenne, mindenki érdekét egyformán képviselné. Megszervez olyan tevékenységeket is, amelyekre mindenkinek szüksége van, pl. az egészségügyet. Elhitetik az emberekkel, hogy ha nem lennének nagyhatalmú vezetők, és nem lenne hierarchikus rend, akkor káosz alakulna ki, és senki sem lenne biztonságban. Egy jó ideje az állam az emberek nemzeti öntudatára is épít, Magyarországon arra, hogy ez a Magyar Állam az összes magyar ember állama, mindannyiunk érdekét képviseli, és megvéd minket. Ezzel általában el tudja érni, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szükség van államra, nem szabad lázadni ellene, bele kell nyugodni, mindig is lesznek hatalmasok és hatalom-nélküliek. Ez a passzivitás, ez a belenyugvás alapvető fontosságú a kizsákmányolás fenntartásában. Az állam tehát egyértelműen az uralkodó osztály, a burzsoázia érdekeit szolgálja, még akkor is, ha tesz engedményeket a kizsákmányolt osztályoknak. A burzsoáziának, az államnak szüksége van a prolikra, és nem csak arra, hogy termeljenek, hanem hogy fogyasszanak is, e nélkül nem működhet a kapitalizmus.

Tehát nem minden szervezettség, nem minden intézmény nevezhető államnak vagy állami jellegűnek. A jelenlegi intézmények fölött az átlagembernek semmi befolyása nincs, teljesen idegennek tűnik számára a hivatalok bonyolult rendszere, érzi azt, hogy nem az ő érdekében tevékenykedik.


Mi az államkapitalizmus?

Olyan kapitalista rendszer, ahol a legfőbb tulajdonos az állam, azaz az államé a legtöbb vagy az összes termelőeszköz/vállalat. Ebből következik, hogy az állam alkalmazza a bérmunkásokat. Az állami tulajdon a magántulajdon egy formája. A magántulajdon ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy a dolog egy ember tulajdonában van.

A tulajdon lényege nem az, hogy valaki valamit használhat, hanem hogy másokat a használatból kizárhat. Mindegy, hogy egy ember, húsz ember, egy bank vagy egy állam kezében van egy gyár, az a lényeg, hogy Te ki vagy zárva a használatából (a termelésből) és a termékekben való részesedésből, kivéve, ha aláveted magad azoknak a feltételeknek, amit a tulajdonos előír, vagyis hasznot hajtasz a tulajdonosnak. Még ha veszel is pár részvényt, mondjuk egy havi fizetésedből, akkor sem lesz érdemi beleszólásod a termelésbe, nem mehetsz oda, hogy a saját ötleteid és szükségleteid szerint szervezd át a termelést.

A jelenlegi „magán-kapitalista” rendszerben is van állami tulajdonban termelőeszköz, de nem ez a legjellemzőbb.

Tehát amikor mi azt mondjuk, hogy nem lesz magántulajdon, nem azt mondjuk, hogy senkinek sem lesz semmije, hanem pont azt, hogy mindenkinek lesz „mindene”.


Mi a baj a kapitalizmussal?

„A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.” [Marx]

Tehát a kapitalizmus elkerülhetetlenül arrafelé fejlődik, hogy óriásvállalatok, multik jönnek létre. Lehet, hogy formailag a törvények teremtik a részvénytársaságokat, valójában azonban a kapitalista társadalom, illetve ennek szükségletei termelik ki az ilyen törvényeket a részvénytársaságokkal együtt. Ennek ellenére sokan, pl. a „nemzetiek” nem úgy ábrázolják ezeket a folyamatokat, mint amelyek a kapitalizmusban szükségszerűek és természetesek, hanem néhány esetleges, véletlenszerű egyéni döntés következményének. A döntéshozók tudatát és döntéseiket az adott társadalom, annak viszonyai és erőviszonyai határozták meg. Másrészt, ha épp ők nem hozták volna meg az adott (a tőkések számára kedvező) döntést, akkor meghozta volna helyettük egy másik vagy egy harmadik. Ugyanis a tőkések számára az, hogy mennyire összpontosulhat a tőke egyre kevesebb vállalatba, illetve, hogy mekkora adók terhelik, létfontosságú kérdés (mesés nagyságú pénzösszegek, esetleg a fennmaradás vagy elbukás múlik rajtuk), emiatt igen erős nyomást fognak kifejteni az államra és előbb-utóbb úgyis megtalálják a „leggyengébb láncszemet”, azt az államot (illetve annak döntéshozóit), amely a többihez képest kedvezőbb feltételeket kínál. Ha pedig megtalálták, akkor a tőkék elkezdenek oda vándorolni. Tehát az, hogy mindenhol erősek a korlátozások a nagytőkén, ingatag állapotnak tekinthető, mivel ha csak egy-két helyen elkezdik ezeket enyhíteni, a többieknek is követniük kell a példát, különben a tőke elvándorol tőlük, és egyre rosszabb helyzetben lesznek. Tehát egy öngerjesztő folyamat indult be, amely még ma is tart, és amelyet nem lehet a kapitalizmus megreformálásával leállítani. Mivel a tőkére nem lehet nagy adókat kivetni, az államnak nincs elég bevétele (pl. az egészségügyre, a nyugdíjakra, a kapitalizmus okozta károk enyhítésére és persze a bürokraták fizetésére, a vezetők zsebének megtömésére). Ezért jönnek a megszorítások, ezért lepukkantak a kórházak, az iskolák. Az állam aztán nagy kölcsönöket vesz fel, amelynek a kamatait mindannyiunknak fizetni kell, de csak néhányan gazdagodnak meg rajta.

A munkás csak annyi bért kap, hogy meg tudjon élni, pontosabban, hogy a munkaerejét (testileg és lelkileg is) újra tudja termelni. Esetleg ha szorgosan kuporgat, összegyűjt egy lakásra valót a gyerekeinek, de rosszabb esetben szó szerinti nyomorban él. A megtermelt profit viszont a burzsujoké, ők többnyire folyamatosan egyre gazdagabbak lesznek. Noha a javakat a prolik állítják elő, a burzsoázia rendelkezik velük, őket gazdagítja. Mivel a burzsujok sokszor hivalkodó gazdagságban élnek, a csóró proli látja, hogy így is lehetne élni, és ez eléggé boldogtalanná teszi. Ráadásul mivel a gazdagok tudnak többet fizetni, a termelés inkább arra irányul, hogy számukra új igényeket teremtsen, és ezeket kielégítse, nem pedig arra, hogy a nyomorgó milliárdok alapvető szükségleteit (pl. ivóvíz) kielégítse. Az erőforrásokat pl. luxusjachtok építésére fordítják, miközben naponta kb. harmincezer ember hal éhen a világon. Emellett rengeteg (és egyre több) ember foglalkozik olyan dolgok előállításával, amely nem elégíti ki senkinek semmilyen személyes szükségletét, pl. reklámszakemberek, bankárok vagy akár a bolti pénztárosok. A boltban vett kenyeret esszük meg, nem pedig azokat a papír fecniket, amelyekre számok vannak írva és fizetünk velük a kenyérért. A pénz és az összes hivatali papír senkinek sem szükséglete, csak arra kell, hogy működtesse a kapitalista rendszert.

Sok ember csak öregkorában jön rá, hogy egész életét értelmetlen munkára áldozta és csak várta, hogy egyszer majd boldog lehessen. A kapitalista termelésben a bérmunkásnak nincs hatalma a saját tevékenysége fölött, a tőke érdekei szabják meg, hogy mit tehet és mit nem. Sokszor az illető nem is tudja, hogy miért kell megtennie nap, mint nap, percről percre azt a mozdulatot a futószalag mellett. Nem tudja, ki és mire fogja használni az elkészült terméket, közömbös, idegen számára a saját terméke, emiatt az életének az a jelentős része is, amikor dolgozik. Ezáltal a munkás elidegenedett saját alkotó énjétől, saját magától is. Az értelmetlen, elidegenedett robotszerű munka lehúzza, üressé, boldogtalanná teszi az embert.

Másfelől azok, akikre a tőkének épp nincs szüksége a termelésben, mert nélkülük nagyobb profitot termel, mint velük, munkanélküliségre vannak ítélve. Ekkor a létfenntartásuk is épphogy biztosítva van, emellett gyakran szenvednek attól, hogy feleslegesnek, haszontalanoknak, sőt, élősködőknek érzik magukat.

Végül is, ha a prolinak van munkája, akkor sokszor agyondolgoztatják, és a tőke szükségleteinek megfelelően, rabszolgaként kell leélnie aktív életének nagy részét. A manapság „divatos” foglalkoztatási formák, amelyekkel kapcsolatban elhitetik velünk, hogy egy szabadabb élethez segítenek hozzá, valójában a kiszolgáltatottságot, a létbizonytalanságot növelik. Ilyen a részmunkaidős állás, a kötetlen munkaidő, a határozott idejű szerződések stb. A rész-, illetve a kötetlen munkaidő vonzó lehet pl. egy anya számára, aki a kisgyereke miatt nem tud napi 8 órában dolgozni, és annak a látszatát kelti, hogy van választási lehetőség. Ezzel szemben a gyakorlat az, hogy egy „4 órás munkahelyen” a fizetés a 8 órás munkáért kapott bér fele, a munkaidő viszont általában több mint 6 óra. A kötetlen vagy rugalmas munkaidő pedig elsősorban a munkaadó oldaláról kötetlen, tehát a munkás kénytelen szinte bármikor, bármeddig rendelkezésre állni. Ha pedig nem alkalmazkodik ezekhez a feltételekhez, könnyen elveszítheti az állását. A másik esetben (pl. biztosítási ügynököknél) tényleg rajtad múlik, mennyit dolgozol, de nincs garantálva, hogy tudsz annyit teljesíteni, hogy megélj belőle, és többnyire olyan nagy a konkurencia, hogy teljesen bizonytalan, lesz-e még holnap is vacsorád.

Nem csak a munkánktól, önmagunktól, hanem embertársainktól el vagyunk idegenedve, ezt valahol mindenki érzi, a burzsujok is. A legtöbb ember a saját kis problémáival foglalkozik (amelyek neki minden esetben nagy problémáknak tűnnek), a többi embert közömbösnek, idegennek látják. Az emberi kapcsolatok kiüresednek, gépiessé, rutinszerűvé válnak. Így aztán az emberek magányosak, szeretethiánytól szenvednek.

Mivel a munkás létében függ a tőkétől, ki van szolgáltatva a vállalatnak, ahol dolgozik, a közvetlen és a távoli főnökeinek. A kisvállalkozónak nincsen főnöke, de ő is kiszolgáltatott a nagyvállalatoknak, a piac szeszélyeinek, a kormánynak. A kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság az emberek többségének mindennapjait áthatja.

Emiatt a társadalom alapvető érzése a félelem, a szorongás: a gyerek fél az apjától, a diák a tanárától, (tanár a diákjától), a melós a főnökétől, a munkanélküliségtől, a nyomortól, a hajléktalanságtól, az asszony sok esetben a férjétől (ha nincs az asztalon az ebéd, csattan a pofon). Általában az emberek félnek azoktól, akiknek hatalmuk van fölöttük, akik a hierarchiában fölöttük állnak. Emellett vannak, akik félnek, hogy a többiek lenézik őket, ha nincs jó kocsijuk, menő cuccaik. Mindenki szorong a magánytól, a boldogtalanságtól, még ha nincs is tudatában ennek.

Ez mozgatja az embereket: dolgoznak, hogy legyen pénzük, és megvásárolhassák a boldogságukat vagy a létbiztonságukat árucikkek formájában, hogy belemerülhessenek a fogyasztás örömeibe, hogy addig se kelljen életük ürességére, értelmetlenségére gondolni. Persze minél többet dolgoznak, annál jobban elidegenednek maguktól és társaiktól, annál boldogtalanabbak lesznek, és a reklámok hamis ígéreteinek hatására még több pénzt akarnak keresni: ez egy ördögi kör.

A kapitalizmusban a létbiztonságot a pénz adja. Minél több pénzed van, annál „függetlenebb” vagy, annál kevésbé kell félned a munkanélküliségtől, hajléktalanságtól. Sok ember szemében annál értékesebb egy ember, minél nagyobb vagyona van. Végül is úgy tűnik, hogy az egyes embernek az az érdeke, hogy minél több legyen neki, a többieknek pedig minél kevesebb, mert akkor érezheti nyertesnek magát. Az együttműködés és a szolidaritás helyett az egész társadalmat a verseny és a konkurencia hatja át: az alkalmazottaknak versenyezniük kell, hogy ki dolgozik többet, mert aki lemarad, kirúgják. (Rosszabb esetben nem a teljesítmény dönti el, ki marad, illetve ki kap fizetésemelést, hanem az, ki áskálódik és spicliskedik ügyesebben a másik ellen, kinek sikerül benyalnia magát a főnöknél és kitúrnia a másikat.) A kisvállalkozóknak is versenyezniük kell egymással és a nagyvállalatokkal, akik sokkal erősebbek náluk. A diákoknak versenyezniük kell, ha tovább akarnak tanulni, mert ha nem, még nagyobb szegénység, és létbizonytalanság vár rájuk. Ez a verseny és az ezt természetesnek beállító ideológiák („ha nem küzdesz, eltaposnak”) eltávolítja az embereket egymástól, erősíti az elidegenedést, szorongóvá, boldogtalanná teszi őket.

A kapitalizmusban a termelő vállalatok csak a saját hasznukat nézik, a másik hasonló vállalat és az ott dolgozók közömbösek számukra. Sőt, mivel a másik konkurenciát jelent, még inkább abban érdekeltek, hogy annak minél rosszabb legyen, lehetőleg menjen tönkre, szoruljon ki a piacról vagy hagyja magát felvásárolni. Ezen felül pl. egy cipőgyártó cég, amikor dönt a termelés bővítéséről, nem tudja, hogy mennyi cipőt visz a többi konkurens cég a piacra, minden erőfeszítés/piackutatás ellenére nem látja előre, mennyi fogy majd belőle, valamint, hogy fel, vagy le fog menni a cipők ára. Ez óriási pazarláshoz vezet. (Természetesen előfordul, hogy a konkurens cégek összefognak, pl. kartellt hoznak létre, de ezt is az árak megemelésére, vagyis az emberek ellen használják, nem az emberiség érdekében.)

Feltalálnak egy új dolgot, pl. a mobiltelefont, ezt elkezdik vásárolni az emberek. Mivel ennek a gyártása nagy hasznot hoz, egyre több gyártósort építenek, nagy pénzeket fektetnek bele. Mivel egy kis idő múlva már mindenkinek lesz mobilja, túltermelési válság köszönt be az ágazatban, tönkremegy néhány kisebb cég, elbocsájtanak egy csomó munkást. Ezt a válságot úgy próbálják megelőzni, hogy eleve olyan készülékeket gyártanak, amelyek tönkremennek vagy elavulnak néhány év alatt, hogy muszáj legyen újat venni. (Egész kutatócsoportok foglalkoznak azzal, hogy kiszámítsák, hogyan gyártsanak olyan terméket, ami néhány héttel a garancia lejárta után megy tönkre.) Ez pedig szintén pazarláshoz és környezetszennyezéshez vezet: még több olajat kell kitermelni, elégetni, még több szemét kerül a földekre, a tengerekbe.

Ahogy a termelés bővül, mindig új és új nyersanyagforrások és piacok kellenek, ezek megszerzését pedig más országok kormánya vagy vállalatai akadályozhatják (nem feltétlenül azon ország cégei, ahol a nyersanyagok/piacok vannak, hanem egy másik országé, pl. az amerikai olajcégek nem akarnak másokat odaengedni az iraki olajhoz). Az állami vezetők növelni akarják a saját hatalmukat, és szándékosan gerjesztik a nacionalizmust, hogy az embereket belehajszolhassák egy háborúba és elterelhessék a figyelmet a belső problémákról. Nem kell részleteznünk, hogy a háború milyen óriási szenvedést hoz az átlagembernek, a tőkések pedig nemegyszer meggazdagszanak rajta.

A kapitalizmusban a vállalatok profitját nem csökkenti az a szennyezés, amit kibocsájtanak a levegőbe, a vizekbe, ezen anyagok tisztítása viszont igen drága is lehet. Ezért akár pár dollár többlet-nyereségért ki fogják játszani a környezetvédelmi szabályokat, másrészt teljes erejükből lobbiznak ellenük. A fegyverkezés, a háborúk is hozzájárulnak a környezetpusztításhoz, a globális éghajlatváltozáshoz, ami már az emberiség létét fenyegeti. Aki a természet védelmére kelne, azt háttérbe szorítják, vagy nem engedik, hogy mások is meghallják a hangját: a kapitalista növekedés parancsa mindennél erősebb.

A betegségek jelentős része is „civilizációs” eredetű: a munkahelyi stressz gyomorfekélyt, depressziót okoz, gyakoriak a munkahelyi balesetek a védőfelszerelés hiánya miatt; az ételünkbe mérgeket (káros mesterséges anyagokat) raknak, a levegő, víz stb. szennyezett. Lelki problémáinkra, a szorongásra, a szeretethiányra, az elidegenedettségre gyors „megoldásokat” keresünk, hiszen „nincs idő” másra, ezért fordulnak sokan az alkoholhoz, cigarettához, gyógyszerekhez. A természet rendjének megzavarása újabb járványokat és természeti katasztrófákat okoz, amelyek emberek millióit ölik meg vagy fosztják meg nyomorúságos otthonuktól, főleg a szegényebb országokban. (Megjegyezzük, hogy a természeti katasztrófák ellen a gazdagabbak sokkal könnyebben védekeznek, pl. a forróság ellen légkondit használnak, az árvizek elől masszív épületeikbe menekülnek.)

Nem arról van szó, hogy mindezek a kapitalizmus rendellenes, hibás működéséből következnek, amelyeket kormányváltással vagy jobb törvényekkel stb. orvosolni kellene, hanem ezek „természetesek”, vagyis szükségszerűen adódnak a kapitalizmus normális működéséből. Tehát a sokféle baj okát nem egyes elszigetelt eseményekben, intézkedésekben keressük, hanem fokozatosan felismerjük, hogy az egész társadalommal baj van. Ahogy valaki egyre inkább átlátja az összefüggéséket, lemond arról, hogy kis módosításokért, reformokért küzdjön, pl. új alkotmányért vagy szigorúbb munkavédelmi törvényekért. Minden társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot. Mi ezt az egészet akarjuk megváltoztatni, nem reformok, hanem forradalom útján.

 

Kik azok a proletárok?

Erre a kérdésre többféleképp lehet válaszolni. Megnézhetjük, hogy a jelenlegi „modern” társadalomban és elsősorban a termelésben ki milyen szerepet tölt be. Azt látjuk, hogy az emberek döntő többsége nem tudja megszerezni a létfenntartásához szükséges javakat, csak akkor, ha el tudja adni magát, a munkaerejét a tőkének. Csak akkor él meg, ha a tőke úgy dönt, hogy a segítségével nagyobb profitot termel, mint anélkül, így válik kiszolgáltatottá a tőkés vállalatoknak, a piac szeszélyeinek vagy az állami vezetésnek. Ez a gondolat nem csupán néhány ember agyszüleménye, hanem az emberiség többségének mindennapi tapasztalata. Gazdasági/szociológiai értelemben őket hívjuk proletároknak. Tehát egyáltalán nem csak a gyári munkások a proletárok! Mi is ide tartozunk és valószínűleg Te is. Az értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök, jogászok) nagy része is proletárnak tekinthető. Kivételt képeznek azok, akik nagyon magas pozícióban dolgoznak (sok embernek parancsolnak, sokan függnek tőlük, pl. politikusok, katonai és rendőrségi főtisztek) vagy olyan sok pénzt halmoztak fel, hogy már abból is gond nélkül megélnének (sztárügyvédek, sok hálapénzt kapó orvosok). Ők az uralkodó osztályhoz tartoznak akkor is, ha jogi értelemben munkavállalók.

Proletariátusról, mint osztályról akkor beszélünk, ha a kizsákmányoltak felismerték, hogy érdekeik ellentétesek az uralkodó osztállyal és a céljaik eléréséért tenni is próbálnak valamit. Ez lehet pl. sztrájk vagy forradalom. Itt feltételezzük, hogy proletárok osztályöntudattal rendelkeznek, vagyis tudatában vannak annak, hogy céljaik közösek és ellentétesek a kizsákmányolók céljaival.

Aki szegény és kiszolgáltatott, általában sokkal inkább szemben áll a jelenlegi rendszerrel, mint aki gazdag és gondtalan. A forradalmat ezért proletárok robbantják ki, a burzsujok pedig többnyire ellene vannak. Hangsúlyozzuk, hogy mindig vannak kivételek: sok prolit megtévesztenek a burzsoá szónoklatok, (melyeknek hatására ezek a megtévesztett kizsákmányoltak pl. fasiszta politikusokat akarnak hatalomra segíteni, hogy a változatosság kedvéért azok lopják meg őket), vagy pl. a katonák nem akarnak, vagy nem mernek a tisztjeik ellen fellázadni, inkább a népet gyilkolják. A másik oldalon mindig voltak gazdagok, akik a mi oldalunkra álltak, ilyen volt a kommunista Engels, az anarchista Bakunyin és Kropotkin is (utóbbi orosz nagybirtokos nemes volt). Tehát mi nem mondjuk azt, hogy mindenki, aki gazdagnak született, az ellenségünk – ez attól függ majd, hova áll a forradalomban. Van viszont sok olyan burzsuj, aki abból gazdagodott meg, hogy lenyúzta a prolik bőrét is, és ha fellázadunk, mindent megtesznek azért, hogy leverjenek minket. Az ilyenekkel szemben nem lehetünk türelmesek, hiszen ha nem teszünk ellenük valamit, elpusztítanak minket.

Érdemes megjegyezni, hogy nem azért várjuk a proletariátustól a kapitalizmus megdöntését és az új, jobb társadalom megteremtését, mert azt gondoljuk, hogy az egyes prolik jobbak, erkölcsösebbek lennének, mint a burzsujok. Egyszerűen a burzsoázia nemcsak hogy nem akarja, nem is tudja megdönteni a kapitalizmust a proletariátus nélkül, míg a proletariátus megdöntheti azt a burzsoázia segítsége nélkül, sőt, ellene harcolva. Amíg a prolik hajlandóak húzni az igát, nem várható lényeges javulás.

 

Mi a kommunizmus, mi a proletárdiktatúra?

Az a folyamat, amelynek során a proletariátus megszerzi a termelés, és általában a saját létfeltételei feletti uralmat, felszámolja a tulajdont. Az emberiség érdekei és szükségletei lesznek a meghatározóak a profit diktatúrájával szemben. A kapitalizmust kompromisszumok nélkül meg kell szüntetni, ez pedig csak forradalmi úton és csak világméretekben lehetséges. Ezen az úton nem állhatunk le egyezkedni a kapitalistákkal, az ellenforradalmi szerveződések ellen erővel kell fellépni: ezért lehet diktatúrának nevezni. Később kifejtjük majd, hogy ennek semmi köze a leninista pártok diktatúráihoz.

Mi, kommunisták, nem egyenlő jövedelmeket követelünk, hanem a pénz és általában a csere eltörlését és ezzel együtt az osztálytársadalmak összes kísérőjelenségének (állam, túltermelési válságok, munkanélküliség stb.) felszámolását.

A kommunizmusban a társadalom összessége veszi birtokba a termelést és az elosztást. A munkát szabad alkotói tevékenység váltja fel. Lehetséges, hogy azok a termékek, amiket termelőik nem használnak fel, egy közös raktárba kerülnek, hogy mások is felhasználják azokat. Nagyon fontos, hogy innen a kapitalizmusból nem lehetséges pontosan megmondani, milyen is lesz a kommunista társadalom. Egy középkori kisiparos sem tudhatta, hogy milyen lesz a kapitalizmus. Tehát a jelenben nem az a kommunista mozgalom feladata, hogy álmodozzon, és részletes utópiákat dolgozzon ki, hanem hogy elemezze és megértse a jelenlegi társadalmat, azt, ahogy idáig fejlődött, segítsen a többi proletárnak, hogy ők is megértsék ezt, hogy megszervezzük önmagunkat a kapitalizmus megdöntésére. E nélkül a kapitalizmus megsemmisíti az emberiség létfeltételeit, ami újabb, még pusztítóbb háborúkhoz és barbársághoz vezet.

 

Mi az anarchizmus?

Az „anarchia” szó a hétköznapi használattal ellentétben nem zűrzavart és fejetlenséget jelent, hanem uralomnélküliséget. Mint ahogy a monarchia azt jelenti, hogy egy ember uralkodik, az anarchia azt, hogy senki sem uralkodik a másik ember felett. A politikai – gazdasági elnyomás mindig is kitermelte az ellene való lázadást, még ha ez nem is fogalmazódott meg tisztán és következetesen. Az anarchizmus lényege nem a hatalmat gyakorló személyek megtámadása, hanem magának a hatalomnak, mint emberek közti viszonynak az elutasítása, a hierarchia tagadása. Hangsúlyozzuk, hogy az anarchisták hierarchia-ellenessége nem korlátozódik csupán az államra vagy a kormányra. Magában foglalja az összes tekintélyelvű gazdasági, társadalmi és politikai viszonyrendszert, különösen azokat, melyek a tőkés tulajdonnal, és a bérmunkával kapcsolatosak. Aki dolgozott már pl. gyárban, tudja, hogy ott az ember igenis alá van rendelve a főnökének, a cégnek, végső soron a profittermelés szükségleteinek; még akkor is, ha vannak „rendes”, „engedékeny” főnökök. Alapvető fontosságú, hogy mi anarchisták nem egy szervezetlen, hanem egy teljesen másként, sokkal jobban megszervezett társadalmat akarunk. Bár az anarchizmusnak ellentmondásmentes elméleti alapjai vannak, az nem pusztán, sőt nem elsősorban egy utópisztikus elméletet, filozófiai gondolkodásmódot vagy eszmerendszert, hanem állandó küzdelmet is jelent. Ez a küzdelem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi mozgalmában, a jelenlegi és a múltbéli társadalmak gyakorlati tagadásában ölt testet. Az anarchizmust nem néhány bölcselkedő találta ki az íróasztal mellett ülve, hanem a társadalmi valóság embertelensége és az emberekben mindig is meglévő szabadságszeretet termelte ki. A tollforgató emberek inkább csak megfogalmazták, olvasható formába öntötték az anarchista elméletet, a valós harcok során azonban gyakran csak a „műveletlen” tömegek után kullogtak.

Tehát mi nem azt mondjuk, hogy nem a megfelelő személyek kezében van a hatalom, hanem azt, hogy ne legyen senkinek hatalma a többiek felett. Aki kezében hatalom van, szükségképpen a saját (és a rokonai, barátai) érdekeit fogja a többiek érdekei elé helyezni: a mások fölötti hatalom, a hierarchia megrontja, korrupttá teszi az embert. (Szerintünk a legtöbb ember nem eredendően „rossz”, hanem a körülmények, a társadalmi viszonyok teszik azzá: kihozzák belőlünk az önzést, az erőszakot, a pénz utáni sóvárgást, a hatalomvágyat.)

A történelem folyamán mindig voltak olyan mozgalmak, amelyekben az elnyomottak célja a teljes felszabadulás, a kizsákmányolás teljes megszüntetése volt. Ennek a megvalósítását nem egészen egyformán képzelték el, és eszméiknek, mozgalmuknak nem mindig ugyanazt a nevet adták (a középkorban pl. vallási köntöst is felölthetett). A kommunizmus, mint eszmerendszer a bajok okainak keresésekor a gazdasági oldalt, a termelés és a tulajdonviszonyok elsődlegességét hangsúlyozza, az anarchizmus többnyire a politikai, társadalmi intézmények felől közelíti meg a problémát. A történelemben ez a két eszme sajnos gyakran különböző mozgalmakban jelent meg, amelyek néha egymással ellentétben állónak képzelték magukat, pl. Marx és az anarchista Bakunyin követői. Ez a megosztottság az osztályharc egyik problémája, részben emiatt nem tudott kiteljesedni. A végcél azonban mindig ugyanaz volt, az anarchista-kommunista társadalom (még ha nem is nevezték így), de az oda vezető úttal kapcsolatban nézeteltérések voltak. Ettől függetlenül az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, aki elválasztja őket egymástól, súlyos hibát követ el. Valóban, már a Marx-Bakunyin konfliktus után nem sokkal megjelentek azok (pl. Johann Most), akik az anarchizmus-kommunizmus elválasztás értelmetlenségét megértve egyesítésre törekedtek. Később is sokszor a magukat anarchistának és kommunistának (pl.: tanácskommunistának) nevező emberek együtt küzdöttek a kapitalizmus, illetve az állam megdöntéséért.

 

Miért nem kommunisták a bolsevikok?
Miért nem volt valójában kommunizmus a múlt rendszer?

A bolsevizmus alatt mi leginkább az olyan irányzatok képviselőit értjük, akik kommunizmust hirdetnek, de valójában államkapitalizmust akarnak, ide tartozik Leninen kívül pl. Sztálin, Trockij, Mao, Kun Béla, Rákosi, Kádár, Thürmer Gyula. Ők többnyire elfogadják azt, amit Lenin mondott a szocializmusról, amely szerinte a kapitalizmus és a kommunizmus közötti átmeneti időszak. Lenin már 1917-ben arról írt, hogy a szocializmus tulajdonképpen állammonopolista kapitalizmus, 1921-re pedig odáig jutott, hogy egy bő harmincoldalas írásban (A terményadóról) érvelt amellett, hogy először az államkapitalizmust kell felépíteni Szovjet-Oroszországban, és követendő példaként a német hadigazdaságot jelölte meg.

Velünk ellentétben a bolsik úgy gondolják, hogy részt kell venni a burzsoá intézmények, főként az állam tevékenységében és irányításában, pl. indulni lehet a parlamenti választásokon. Azt hirdetik, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között olyan átmeneti időszakra van szükség, amit nem alulról történő szervezés, hanem az állam és a bolsevik párt uralma jellemez: a proli csak egy önálló akarat nélküli csavar a gépezetben, ugyanúgy, mint a mai kapitalista cégekben. Magyarul a bolsik szerint úgy kell eljutni a kommunizmushoz, hogy őket hatalomra segítjük, és aztán engedelmeskedünk nekik. Ha valaki nem engedelmeskedik, és nem tapsol, ellenforradalminak bélyegzik, megrágalmazzák, hogy áruló, és a legkegyetlenebb módon elbánnak vele.

Ahol a bolsevikok hatalomra jutottak, létre is hozták a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusukat. Ez Magyarországon kb. 1948-tól 1989-ig tartott, Oroszországban már 1918-tól. Megjegyezzük, hogy ott a bolsevizmus első megjelenésénél (1917) voltak valóban antikapitalista tendenciák (eltörölték a tőkés és a földbirtokos tulajdont), csakhogy a termelés az állam kezébe került, a munkások kizsákmányolását az állam folytatta. Fennmaradt a csere, a pénz, a bérmunka, a hierarchikus, bürokratikus állam, amely sokszor még kegyetlenebbül elnyomta a proletárokat, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek. Tehát mivel az alapvető viszonyok nem változtak meg, szükségképpen visszaidomult a kapitalizmushoz. Ezeknek a rendszereknek tehát semmi közük nem volt a kommunizmushoz. Rendszerük nem proletárdiktatúra, hanem inkább proletár-ellenes diktatúra volt.

A bolsevik elmélet úgy akar kommunizmust, hogy szemben áll az anarchizmussal, szükségesnek állítja be a hierarchikus államot, a párt-elit parancsuralmát. Ennek megfelelően a bolsevikoknak a gyakorlatban a hatalom a legfontosabb: ők verték szét azokat a kísérleteket, amelyekben az emberek kommunista módon próbáltak élni, rengeteg valódi kommunistát megkínoztak, megöltek vagy munkatáborba hurcoltak. Talán még többet ártottak a kommunizmusnak, mint a fasiszták, pedig azok is igyekeztek.

 

Mi a baj a fasizmussal?

A fasizmusnak számos változata van. Jellemző rájuk, hogy egyes népeket, etnikumokat alacsonyabb- vagy felsőbbrendűnek tart, és az erős, a gazdaságba és az egyének életébe beavatkozó államot képzeli ideálisnak. Ez a beavatkozás természetesen a politikai vezetők és a nagytőke érdekében történik. A fasizmus valójában a tőkések eszköze arra, hogy a kizsákmányolást fokozzák. Erre bizonyíték az is, hogy Németországban és Olaszországban is a fasiszták megszüntették a szakszervezeteket és ellehetetlenítettek mindenféle érdekvédelmet, aminek következtében a reálbérek jelentősen csökkentek, miközben a tőkések profitja nőtt. Végeredményben a fasizmus nemzeti, faji és egyéb alapon megosztja a proletariátust, hogy teljesen alárendelje az uralkodó osztálynak.

A rasszizmus, a cigánygyűlölet a jelenlegi „demokratikus” társadalomban is csak az uralkodó osztályt segíti. Az osztálytársadalom (amilyenben most is élünk) alapvető jellemzője a rétegződés, a rétegek pedig sok esetben kulturálisan különböznek. A kulturális és értékrendi különbségek pedig különböző konfliktusok forrásai is lehetnek. (Ezeket a fasiszták, és egyes nacionalisták igyekeznek biológiai, illetve egyéb természeti okokkal magyarázni.) A rétegződés gyakran szoros összefüggésben van az etnikai viszonyokkal. Történelmi tény, hogy az elnyomott kisebbségek harcuk során kevésbé hajlamosak felismerni az osztályellentéteket, ez csak a jogi egyenlőség, vagy függetlenség kivívása után történik meg leginkább. A kisebbségek sok esetben nacionalisták lehetnek, ami azt jelenti, hogy egységesen fellépnek a többségi csoport ellen, ellenségesek lesznek velük, és nem törődnek azzal, hogy valójában egy osztályba tartoznak.

Az úgynevezett „antifasiszták” többsége vagy bolsevik, vagy a jelenlegi „demokratikus” magán-kapitalizmust védi, elhallgatja az osztályharcot és elmossa az osztályellentéteket, ugyanúgy, mint a fasiszták. Mi semmilyen közösséget nem vállalunk velük, ugyanis semmilyen módon nem akarjuk a kapitalizmust támogatni. A fasizmus elleni harc nem választható le a kapitalizmus elleni harcról. Ettől függetlenül képmutatónak tartjuk az olyan antifasiszta irányzatokat, amik csak a fehér rasszizmus ellen lépnek fel: ezzel hozzájárulnak a rasszizmus fejlődéséhez minden bőrszín körében. Az emberek nem véletlenül vagy unalomból lesznek rasszisták, hanem pl. azért mert szomorú tapasztalataik vannak, és nem tudnak választ találni a konfliktusaik forrására. (Vagy néha azért, mert érdekükben áll.)

 

Miért utasítjuk el a szocdem, baloldali, harmadikutas stb., politikákat?

A szociáldemokrácia (a hivatalos „baloldal”) eredetileg antikapitalistának mondta magát, de már a kezdetektől benne volt a kapitalizmussal való megalkuvás. Azt hirdette, hogy a munkások pártján áll, és az ő hátukon jutott be a hatalomba. Ennek során a polgári társadalmon belüli küzdelmeihez idomította, kiherélte a kommunista elméletet, s ezzel elvette annak élét. Például azt hirdette, hogy a parlamenti demokrácia eszközeivel kell a kapitalizmus ellen küzdeni, a bürokratikus-hierarchikus államot kell a kizsákmányolás ellen felhasználni, törvényekkel, rendeletekkel küzdeni az elnyomás ellen. Persze ténylegesen véghezvitt néhány reformot, amivel a munkások életét könnyítette (pl. sztrájkjog), de ezzel is csak a kapitalista kizsákmányolás fennmaradását szolgálta.

Arra, hogy a férfiak elnyomják a nőket, a burzsoá rend keretei között maradó válasz a feminizmus több irányzata. Sok feminista a kapitalista rendszeren belül szeretné „felszabadítani” a nőket anélkül, hogy az alapvető struktúrákhoz hozzányúlna, pedig ez nem lehetséges. Hasonlóan, a színes bőrűek kirekesztése miatt létrejött az antirasszizmus, az emberi élet feltételeinek pusztítása miatt a környezetvédő mozgalom, ugyanúgy létezik a család, az iskola kérdésére adott burzsoá válaszok (reformok és reformista mozgalmak) összessége is. Ezek néhány problémát ragadnak csak ki a probléma-tengerből, nem foglalkoznak a mélyebb összefüggésekkel, és emiatt sokszor inkább a kapitalizmus elleni totális küzdelmet akadályozzák.

A kapitalizmus gazdasági és környezetvédelmi problémáinak kezelésére jött létre a harmadik út mozgalma. Az első két útnak a „demokratikus” magán-kapitalizmust és a bolsevik államkapitalizmust tartják, amelyet kommunizmusnak neveznek, tehát eleve hamis fogalmakból indulnak ki. A harmadik utas programoknak aztán rendkívül sok változata alakult ki. Van, amelyik a kamatfizetést akarja megszüntetni, vagy a profitból részt juttatni a munkásoknak, esetleg bevonnák a munkástanácsokat, a szakszervezeteket az üzemek irányításába. Sokszor antikapitalista jelszavakat hangoztató nacionalisták (pl. MIÉP) is harmadik-utasnak nevezi magát. Közös jellemzőjük, hogy csak részlegesen bírálják a kapitalista totalitást, szükségesnek tartják pl. a hierarchikus államot, a pénzt.

Mi nem részmegoldásokat, tüneti kezelést akarunk. A jelenlegi társadalom ezer sebtől vérzik, napjai meg vannak számlálva. Felesleges azzal foglalkozni, hogy részproblémákra próbálunk megoldást találni: ez olyan, mint ha egy haldokló embert próbálnánk kisminkelni, hogy jobban nézzen ki.

 

Miért nem megoldás az úgynevezett nemzeti összefogás?

Mit jelent egyáltalán az, hogy nemzet? Úgy beszélnek erről, mintha létezne egy közösség, pl. a magyar emberek közössége, akiknek a főbb érdekeik azonosak. Azok, akik nemzetről beszélnek, mindig úgy gondolják, hogy a nemzetbe a burzsujok is beletartoznak, vagyis velük is össze akarnak fogni. Nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy a társadalom két legfontosabb osztálya között feloldhatatlan érdekellentétek vannak, és úgy gondolják, hogy a kapitalizmus főbb problémáit meg lehet oldani a kapitalizmuson belül. Valójában azt mondják, hogy a magyar tőkés az nem kizsákmányoló, csak az idegen (pl. zsidó) tőkés az.

A nemzet nem valóságos, hanem inkább csak képzelt közösség (Marx: „A munkásnak nincs hazája”). Ugyan milyen közösségbe tartozik egy milliárdos és egy hajléktalan? Ugyanazt a nyelvet beszélik? Ez édeskevés ahhoz, hogy egymás oldalán küzdjenek. Érdekes, hogy a nacionalisták a magyarul beszélő zsidókkal már nem akarnak összefogni, ők valamiért nem tartoznak a nemzethez. Maga az a hit is, hogy a nemzet egy közösség, csak a feudalizmus hanyatlásával, a felvilágosodás környékén alakult ki, azelőtt a nemzet csak a nemesség közösségét jelentette. A középkorban az emberek inkább a társadalmi réteghez (jobbágy/nemes), vagy a vallási felekezethez való tartozás alapján különböztették meg magukat.

A nacionalisták tábora is tőkésekből és prolikból áll. Az ilyen tőkések (más tőkésekhez hasonlóan) nagyobb hatalmat és több profitot akarnak, és úgy gondolják, hogy a külföldi tőke korlátozásával ők jól járnának. Kedvelt szlogenjük, hogy „meg kell védeni a magyar kis- és középvállalkozókat a külföldi nagytőke versenyétől”. A szerencsétlen prolikkal pedig elhitették, hogy a zsidók, kínaiak, románok, stb. a bajok okozói és így ezek azért harcolnak, hogy nemzeti lobogók alatt zsákmányolják ki őket. A nemzetiség hangoztatása minden esetben a világproletariátus megosztása felé mutat.

Mi nem a magyar burzsujokkal, hanem az egész világ kizsákmányoltjaival akarunk összefogni. Minket nem érdekel, hogy az illető magyar, román vagy néger: ő is ugyanattól a kapitalizmustól szenved, mint mi, ugyanúgy az az érdeke, hogy megdöntse a jelenlegi rendszert, még ha ez nem is tudatosul benne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy internacionalisták vagyunk. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, mint a bolsevikoknál, hogy valahonnan külföldről (pl. Moszkvából) jön a parancs, amit nekünk végre kell hajtani: mi tagadjuk a hierarchiát, a parancsolgatást.

 

Mi a garancia, hogy működni fog, amit mi akarunk?

Azt, hogy az anarchista/kommunista társadalom működni fog, lehet bizonyítgatni és lehet ellene is érvelni. Mivel a jövőt pontosan senki sem láthatja, a végső bizonyítást csak a gyakorlat, a forradalmi tevékenység adhatja meg. Mi a véleményünket nem elsősorban okoskodásra, hanem az osztályharcok eddigi eredményeire alapozzuk. Ezek az eredmények, és általában az osztályharc folyamata a legtöbb ember számára jórészt ismeretlenek. Az egyik fő feladatunk éppen az, hogy ezeket feldolgozzuk, a tanulságokat levonjuk, és minél több emberrel megismertessük.

Például 1917 és 1922 között Ukrajnában sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismert kormányt és kizsákmányolást, amelyben nem uralkodott sem a tőke, sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát, a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ezek az emberek ugyanakkor harci közösséget is alkottak, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Az anarchizmus vörös-fekete zászlója alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, színházak, újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak - részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei -, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak, és végül Leninék óriási katonai túlerejével nem tudtak dacolni.

Spanyolországban az 1936-39-es polgárháború alatt (főként Katalóniában és Aragóniában) is hasonló játszódott le, a sztálinisták még a fasiszták odaérkezte előtt szétzúzták a kommunák többségét.

Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek igenis képesek belátni, hogy akkor is elő kell állítani az élethez szükséges dolgokat, ha nem kényszeríti őket erre a munkafelügyelő, és nem fenyegetik meg őket fizetéscsökkentéssel, kirúgással. Aki azt gondolja, hogy a kommunizmus nem működhet, mert az emberek kényszer nélkül nem csinálnának semmit, csak söröznének és néznék a tévét, a mai – kapitalista - tudatból indul ki. Ma „A dolgok, melyeket a munkás béréből megvesz, először is fogyasztói javak, melyek lehetővé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvő személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélőként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják őt; az élő energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják őt.” (Freddy Perlman)

Sokan arra hivatkoznak, hogy az „állatoknál is az erősebb győz”, ott is hierarchia van. Szerintünk viszont egyértelmű, hogy az emberi tudat nagyrészt társadalmi termék. Ha Tarzanként nőnél fel a dzsungelben (vagy éppen gépek táplálnának és senki sem szólna hozzád születésedtől), nem lennél ember, csak testileg. Lényegében minden gondolatod, szokásod, gesztusod másoktól van, az egyes ember csak néhány új dolgot tesz hozzá, vagy újszerűen kombinálja a meglévőket. A társadalmi tudatot régen a család, a barátok és a munkatársak közvetítették az egyén felé, részben ma is, de ezeknek egyre kisebb a szerepe, a médiának, (általában a tudatformáló-iparnak) pedig egyre nagyobb. Apuka is a tv-t nézi, ő is valamilyen politikai pártnak hisz, vagy ha nem hisz, akkor is azokon a kérdéseken gondolkodik, amit a politikusok, a média, a pap stb. felvet, hiába foglalkozik sokat a gyerekével, rá is a globális társadalmi tudat fog hatni. Senki sem lehet független, mindenkinek a tudatát áthatja a kapitalizmus, mint totális rendszer. Nem csak behatol a már kész gondolkodásba, hanem meghatározó szerepet játszik a létrejöttében.
A médiát pedig a tőke érdekei közvetlenül vezérlik, ő maga is a tőke, a hatalom része és eszköze. Persze egyes újságírók és kiadványok megpróbálhatnak szembe menni ezzel, de általában ezek is csak részlegesen tagadják a totalitást (pl. indymedia), vagy pénz és reklámok hiányában igen kevesen ismerik meg őket (pl. www.holnaputanujsag.eoldal.hu).

A vallás, a művészet, vagy a szórakoztató irodalom mind részt vesznek a totalitás kialakításában, újratermelésében, egyúttal ők is ennek a termékei. Egymással kölcsönhatásban járulnak hozzá az elszigetelt állampolgári tudat újratermeléséhez, ahhoz, hogy nem egységet alkotunk a többi emberrel, nem együtt küzdünk egy jobb társadalomért, hanem ki-ki behúzódik a saját kis odújába és unottan bámulja a tévét. Ezzel végül is a társadalmi rend, a tőkés termelés fennmaradását segítik elő. Amíg a számítógéppel játszol, addig sem foglalkozol a rendszer megdöntésével; nem teszel fel kérdéseket a működésével kapcsolatban, hiszen a gondolkodásodat kellően eltérítették és eltompították. A legtöbb ember annyira elfárad és elfásul a mindennapok monotóniájától, hogy arra nem veszi a fáradságot, hogy saját álláspontját kidolgozza, csak hagyja, hogy a média kimossa az agyát.

Egyáltalán nem állítjuk, hogy az emberek egyformák, vagy egyformán kellene élniük. Azt akarjuk, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége az emberhez méltó élethez és az önmegvalósításhoz, harmóniában önmagával, embertársaival és a természettel. A kommunista társadalomnak gondoskodnia kell minden tagjának szükségleteiről. Azt is meg kell szervezni, hogy mindenki részt vehessen ebben a gondoskodásban, vagyis értelmes, alkotó emberi tevékenységet folytathasson. Ha azok, akik ma felesleges munkát végeznek vagy munkanélküliek, mind részt vesznek olyan értelmes dolgok termelésében, amelyekre az embereknek (nekik maguknak is) szükségük van, akkor az egyes emberre sokkal kevesebb termelő tevékenység jut, azaz mindenkinek sokkal nagyobb szabadsága lesz abban, hogy épp mit csinál. A szabad alkotó tevékenység feldobja az embert, célt ad neki.

Tehát az új társadalomban megszűnik a létbizonytalanság és a többi csapás, ami most az embereket sújtja, így a döntő többség ragaszkodni fog az új rendszerhez és küzdeni fog érte. Ez nem naiv ábrándozás, hanem az eddigi forradalmak tanulsága.

Természetesen senki sem láthatja előre a jövőt teljes biztonsággal. Mi (rengeteg olvasás, vita, egyéb után) azt gondoljuk, hogy az emberiségnek két választása van: radikális anarchista-kommunista forradalom vagy kapitalista embertelenség és barbárság.

 

 

További info:

https://www.facebook.com/anarchoinfo