GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ!

Olvasnivaló azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

A 2018-as választásokról

A "kulturált" küzdelem törvényes útjára terelve

 

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját."

 

Először próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Vizsgáljuk meg, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogyan keletkezett az általános választójog.

 

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó, nyíltan és brutálisan kizsákmányolt jobbágyok beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

 

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen, a rendszert nem megtámadva kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor válnak általánossá és döntik meg az elit hatalmát. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság küzdelmét „kulturált”, törvényes csatornákba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a munkásmozgalom radikálisabb erői (pl. forradalmi anarchisták, valódi kommunisták) vették volna át a kezdeményezést.

 

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása, fékek és ellensúlyok rendszere stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen.[1]

 

Emellett persze van egy másik fontos funkciója: Amennyiben ez a rendszer jól működik, a burzsoázián belüli hatalmi egyensúlyt szolgálja. Azt, hogy egyik tőkés csoport se kerülhessen hegemón helyzetbe, hanem hosszú távon a tőkéjüknek, ill. a politikába befektetett összegeknek arányában részesüljenek a hatalomból, az állam által biztosított előnyökből. Vagyis hogy az állam a tőkések kollektív érdekeit képviselje, ne csak bizonyos tőkésekét más tőkések rovására. A kiszámíthatatlanság, a hatalmi önkény megnehezíti azt, hogy a befektetők felmérjék, hogy melyik vállalkozásba fektessék a tőkéjüket a maximális profit érdekében. Attól persze, hogy ez működik, a munkásosztálynak még az ilyen rendszerekben sem lesz politikai hatalma, mint ahogy semmilyen más államista rendszerben sem.[2]

 

Végül is a választási rendszernek alapfeladata, hogy a kapitalizmus működését zökkenőmentessé tegye. Ehhez az is kell, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogják, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye és érdekei is fontosak. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látványosságként működő küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

 

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb, illetve velük leginkább összefonódott tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

 

A „demokratikus” politika arénájában jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. Az egyik csoport hatalomra jutása bár gazdaságilag gyengíti a vele szembenálló csoportokat, a vonzerejüket és a legitimációjukat viszont hosszabb távon erősíti. Hiszen ahogy kormányra jut egy csoport, az idő múlásával egyre inkább őket lehet felelőssé tenni a problémákért. Tehát a szembenálló pártok és ideológiák nemcsak támadják, hanem kölcsönösen erősítik is egymást.[3] Ezen felül mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”.

 

Ez a képlet persze csak a liberális demokráciában működik tisztán, a Fideszes NER (hasonlóan a Putyini vagy más tekintélyelvű „kvázi-demokratikus” rendszerekhez) részben épp arról szól, hogy a politikai vezetéssel összefonódott tőkések (oligarchák) lesznek a dominánsak és a többi tőkét megpróbálják maguk alá gyűrni, vagy legalább semlegesíteni, hogy ne támogassa a politikai ellenzéket.

 

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az eddigiekben kifejtett logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen a nyíltan erőszakos, terrorisztikus hatalomgyakorláshoz, felszámolja a „demokráciát”, például fasiszta rendszert építsen ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

 

Magyarországon a korábbi bolsevisták (azaz szavakban antikapitalisták) jelentős része ’89 körül lényegében liberálissá (effektíve nagytőke-pártivá) vált. Persze valószínűleg egyik eszmerendszerben sem hitt igazán, hanem ezeket eszközként használja célja, a hatalom (és a gyors vagyongyarapodás) eléréséhez. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét.[4] A társadalom a szétesés felé tartott, az emberek úgy érezték, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoztak. A magukat liberálisnak nevezők egyre inkább meggyengültek, de a baloldali köntösbe bújtatott (egykori bolsevik) liberálisok az őszödi beszédig még tartották magukat. 2006-ban azonban a korábbinál is nagyobb tömegek szemében váltak teljesen hiteltelenné, vagyis a rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált a kormány és az állami vezetők lecserélése. Mégpedig olyanokra, akik az állam hatalmát az előbbieknél határozottabban felhasználva hathatós intézkedéseket hoznak, pl. beavatkoznak a piacgazdaság működésébe a tömegek érdekében – legalábbis a látvány szintjén.

 

2010-ben a Fidesz minden korábbinál nagyobb gátlástalansággal és cinizmussal kezdte kiépíteni „régi-új” rendszerét. Teljes tudatossággal alárendelt mindent a két legfőbb célnak: a politikai hatalom bebetonozása és a vagyonfelhalmozás. Ez a két cél szorosan összefonódik: a hatalom segítségével harácsolják össze a százmilliárdokat, ami részben arra szolgál, hogy gazdasági alapot, hátországot teremtsen a hatalom további növeléséhez. Sokan közülünk azt mondják, hogy a rendszer egyre inkább a fasizmus felé tendál.[5] Nézzük, milyen jelenségek támasztják alá ezt az elképzelést.

 

1. Pártállam építése. Orbánék eltökélten igyekeznek kiszorítani minden pozícióból nemcsak azokat, akik ellenük vannak, hanem mindenkit, aki nem lojális hozzájuk: a köztársasági elnöktől az iskolaigazgatókig, a jegybankelnöktől a tévé-bemondónőkig mindenkinek talpnyalónak kell lennie. Ez nem csak az állami alkalmazottakra igaz, hiszen a gazdaságba is próbálnak minél mélyebben behatolni és kisgömböc módjára mindent bekebelezni. Mindez azt is jelenti, hogy egy esetlegesen megalakuló új kormányt gyorsan megfojtaná azon fideszesek tömege, akiket bebetonoztak az államapparátus és gazdaság kulcspozícióiba (pl. legfőbb ügyész hivatali ideje 9 év). Az Orbán-rezsim tehát „szalonképes” módszerekkel leválthatatlan, hiszen ha egy új kormány ezeket az embereket el akarná távolítani, akkor ő tűnne fel úgy, mint aki az „alkotmányos rend” ellen támad.

 

2. A "liberális demokrácia" felszámolásának, kiüresítésének folyamata. Az ún. fékek és ellensúlyok rendszeréből már alig maradt valami (egyéni képviselői indítványok és más trükkök a törvényhozásban, stb.) Egyre gyakoribb, hogy megpróbálják megfélemlíteni a politikai ellenfeleiket. Az állami alkalmazottak esetében ezt egzisztenciális nyomással érik el (az iskolaigazgatóktól a közmunkásokig mindenkinek százszor is meg kell gondolnia, mer-e nyilatkozni akár a facebook-on is a rezsim ellen). Általában pedig felhasználják ehhez az államapparátust (rendőrség, adóhatóság), vagy esetleg a felhergelt tömegeket (pl. békemenet, a menekültek elleni fizikai erőszak tolerálása).

 

3. Lebutított, gyűlölködő propaganda. A nacionalista propaganda, a bűnbakképzés és a félelemkeltés – főként az idegenek és a „külföldi ügynökök” ellen –  az utóbbi években már nem csak mellékesen jelenik meg, hanem a kormánykommunikáció gerincét alkotja. Az érem másik oldala az Orbán körül kialakuló személyi kultusz: a Vezető tévedhetetlen, bírálhatatlan, a személye garantálja a nemzet jólétét és biztonságát. Ez a végletekben gondolkozó, fekete-fehér látásmód hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta polgárháborús hangulat alakult ki. Egy adott politikai tábor tagjai nem úgy tekintenek a többi táborra és főleg annak vezetőire, mint versenytársakra, hanem egyre inkább úgy, mint a sátán ügynökeire, akiket meg kell semmisíteni, de legalábbis örökre el kell szigetelni a hatalomtól. Ezt segíti elő az is, hogy a különböző táborok hívei különböző médiából tájékozódnak, így egyfajta párhuzamos valóságokban élnek. A fanatikusokat immáron semmiféle észérv vagy tapasztalat nem késztetheti elgondolkodásra, és álláspontjuk megváltoztatására.[6]

 

4. Szegényellenesség. A gazdaság- és társadalompolitika a társadalom szegényebb rétegeit összességében hátrányosan érinti. Az adók elsősorban a szegényeket sújtják (pl. egykulcsos jövedelemadó), a kedvezmények elsősorban a gazdagabbakat segítik (pl. CSOK, GYED extra, rezsicsökkentés a korábbi gázár-támogatás helyett), a segélyeket csökkentik vagy az inflációnál kisebb mértékben növelik, és egyéb szegényellenes intézkedéseket hoznak, pl. leépítik a szociális szférát, szigorítják a börtönbüntetéseket.

 

5. Militarizmus. Tízmilliárdokkal növelik a hadsereg anyagi támogatását,[7] lőtereket építenek, törekszenek az oktatás militarizálására (katonai alapismeretek, küzdősportok, lövészet bevezetése, még az óvodáknak is Honvédelmi Intézkedési Tervet kell készíteni[8]…)


Ezek a tendenciák külön-külön nem feltétlenül adnának okot arra, hogy fasizmussal riogassunk. Azonban látni kell, hogy ezek egy összefüggő rendszert képeznek, és nem úgy tűnik, hogy van békés visszaút a liberális modellhez.


A Fidesz működését lehet „antidemokratikusnak” nevezni, de az ún. „demokrácia” most is ellátja fő feladatát: a legtöbb elégedetlen ember továbbra is abban bízik, hogy a rendszeren belül, jogkövető módon leválthatja a hatalmat és jobbá teheti életét. Orbán Viktor és oligarchái pusztán következetesek: a kapitalista verseny törvényei szerint minél jobban meggyengítem a versenytársam, minél többet ártok a konkurenciának, minél tökéletesebben stabilizálom az elért pozíciómat, annál jobb nekem.


Idealizmus lenne mindezt arra fogni, hogy a véletlen szeszélye folytán egy Orbán nevű pszichopata maffiózó került hatalomra és csapdába ejtette az országot. Ez igaz, de nem véletlenül történt. Egyfelől látni kell, hogy, – főleg a 2008-as válság óta – világtendencia a fasizálódás, elég Trumpra, Dutertére, vagy a népirtásba egyre jobban belebonyolódó Erdoganra utalni. Másfelől figyelembe kell venni, hogy a liberális demokrácia, a jogállam mindig is elsősorban a gazdag, fejlett országokban működött, a közepesen vagy gyengén fejlett országokban többnyire ingatag volt. Ennek fő oka nem az itt élők tudatlansága és „ázsiai mentalitása”, ahogy egyes burzsoá ideológusok hangoztatják, hanem a következő. A tőkehiány miatt a vállalkozói csoportok nehezen tudják felvenni a versenyt a gazdagabb országok tőkéseivel. Emiatt az államnak kulcsszerepe van abban, hogy segítse a túlélésben és a fejlődésben a vállalatokat, nemcsak a többi, háttérbe szorított tőkés rovására (hiszen mindenkit nem tud segíteni, arra messze nincs elég pénze), hanem a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek kárára. Tehát a magántőke az államtól függ és viszont; az állam a korrupt bürokrácián keresztül a politikai csúcsvezetéssel szövetséges tőkés köröket segíti a túlélésben, a terjeszkedésben. A korrupció a rendszer lényegi alkatrésze, így szükségszerűen hatja át az egész társadalmat.[9]

 

Ily módon akárki kerülne is hatalomra, túl nagy változást nem várhatunk tőle. Különösen igaz ez a Jobbikra. Sok ember (főleg a szegényebb régiókból) már (naiv módon) csak bennük bízik, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta. Ezek az emberek az eddig regnáló politikusokat nem pusztán leváltani, azaz ellenzékbe küldeni akarják: gyűlölik őket, és a legkeményebb büntetést akarják kiosztani nekik. Másfelől egyre jobban félnek a náluk is rosszabb sorban élő „lumpen” rétegektől, akiknek jelentős része történetesen bőrszíne miatt jól azonosíthatóan más etnikumhoz tartozik. A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne; főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akiket a tömegek gyűlölnek, mert pl. meglopják őket.

 

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, a bejutásra esélyes pártok közül talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 1914 előtt keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?)

 

Jelen pillanatban még nem teljesen kizárt, hogy 2018-ban a kiépülő és fasizálódó „irányított demokrácia” fullasztó börtönét le lehet váltani, de ami esetleg jönne helyette, annak sem lehet igazán örülni. Még a saját választóinak többsége sem hisz abban, hogy a "balliberálisok" érdemben tennének valamit a nyomor és más bajok ellen, pusztán azért szavaznak rájuk, mert Orbánt és rendszerét elviselhetetlennek tartják.

 

Mi anarchisták tehát nem azt mondjuk, hogy abszolút semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, és hogy teljesen mindegy, ki van kormányon. Természetesen valamivel kellemesebb lenne egy „jóléti” demokráciában élni, mint oligarchia-kapitalizmusban. Csakhogy az innen oda vezető út valószínűleg illúzió.

 

Egyes elvtársaink úgy érvelnek, hogy minél elnyomóbb és elviselhetetlenebb a rendszer, annál valószínűbb, hogy elsöpri majd egy forradalom. Ez a logika azonban meglehetősen spekulatív. Pl. attól, hogy minden csatornából ömlik a bevándorló-ellenes propaganda, nem közelebb kerülünk a kizsákmányoló rendszer megdöntéséhez, hanem inkább távolabb tőle.

 

Mi azt állítjuk, hogy a kapitalizmust és az államot nem lehet szavazgatással megdönteni, és ezért az alapvető problémákat sem lehet ilyen módszerrel megoldani. A háborúk, a menekültválság, a környezetpusztítás, a munkanélküliség, a nyomor stb. egy gigantikus, egymással összefüggő problémahalmaz, amely magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következik. Vagyis az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel.[10] A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van!) közeleg már az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és egyre nyilvánvalóbb kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni.

 

Tehát szerintünk nem az a legfontosabb, hogy elmész-e szavazni, és hogy kire szavazol. A szavazás nem megoldás, de önmagában a szavazástól való távolmaradás sem lehet az, még csak egy lépés sem a megoldás felé. Add le a voksod, vagy bojkottáld ezt a cirkuszt, vagy dobj zsíros szalámi-darabot[11] az urnába! Csak közben ne gondold, hogy ez forradalmi, állam-ellenes tevékenység! Inkább koncentrálj a lényegre: arra, hogy mit teszel annak érdekében, hogy megerősödjön a világméretű antikapitalista mozgalom, ami egyszer elsöpörheti az egész fennálló rendszert a mindenféle oldali politikusokkal és oligarchákkal együtt.


Ha szeretnél hasonló írásokról értesülni: https://www.facebook.com/anarchoinfo

 



[2] A mi célunk egyébként sem az, hogy a munkásosztálynak politikai hatalma legyen, a jelenlegi osztályhierarchiát megfordítsuk. Ez egyébként is lehetetlen lenne. Hanem a kapitalizmus és mindenféle hierarchikus struktúra megszüntetése, egy olyan társadalom, ahol nincs elnyomás és nincsenek osztályok. Lásd pl.: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[3] Az egyik irányzat abból is táplálkozik, hogy reakciót jelent a másik ellen. Pl. ha egy rabbi ablakát kővel bedobják, reakcióként szerveznek egy antifasiszta tüntetést, stb. Ez azonban a szélsőjobbal szimpatizálók elszántságát erősíti, a tüntetők szándéka ellenére. Így szolgálják mindkét fél akciói a helyzet polarizációját.

[4] A liberalizmusról és a neoliberalizmusról itt részletesen írtunk: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/06/23/neoliberalizmus

[5] Azt nem állítjuk, hogy már kiépült volna a fasizmus, és azt sem, hogy pont ugyanolyan fasizmus épülne, mint a 2. világháború előtt. A fasizmus lényegéről lásd korábbi cikkünket:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/06/14/a-fasizmus-lenyegerol

[6] A fanatizmus és a gondolkodás blokkolódása igencsak nagy baj. Az csak az egyik gond, hogy nem a valódi osztályfrontok mentén alakul ki és éleződik a konfliktus, hanem a burzsoázia különböző frakcióihoz, azok zászlaja alá beállt proletárok között (nem csak a „baloldal” és a Fidesz droidjai között, hanem pl. antirasszista kétkezi munkások és értelmiségiek valamint a cigányoktól rettegő jobbik-szimpatizáns falusiak között). A másik probléma, hogy antikapitalista forradalom csak akkor lehet sikeres, ha a tudatosság forradalma is egyben. Az agyatlan fanatizmus pedig nem segíti a tudatosság fokozódását.

[7] Pl. a Zrínyi 2026 program: http://www.honvedelem.hu/cikk/61339

[10] Bővebben lásd az ALAPOK cikkünket: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[11] Egy meleg helységben a szalámiból kifolyó zsír eláztatja és olvashatatlanná teszi az alatta lévő szavazócédulákat. Egyes anarchisták ezt szalámi-taktikának hívják, jog szerint persze bűncselekmény. J Mi persze nem tartjuk annak, de előremutató lépésnek sem.

Neoliberalizmus

A neoliberalizmus a gazdaságra és a gazdaságpolitikára vonatkozó azon elképzelések, (ill. ezek alapján meghozott intézkedések) gyűjtőneve és rendszere, amely az 1950-es és 60-as években megfigyelhető aktív és kiterjedt állami beavatkozásokat ellenezve a szabad piacot, a magántőke szabad, korlátozásoktól mentes tevékenységét támogatja („laissez faire”), mivel szerinte hosszú távon ez vezet a legnagyobb jóléthez. Támogatja az állami és önkormányzati vállalatok privatizációját, a szabadkereskedelmet, a vámok, kvóták, hatósági árszabályozások eltörlését, a tőkés vállalatok tevékenységét korlátozó (munkavédelmi, környezetvédelmi) szabályok, minimálbér eltörlését, a szakszervezetek gyengítését. Az anarchokapitalizmussal ellentétben szükségesnek tartja az államot, de elsősorban azért, hogy biztosítsa a piacgazdaság optimális működéséhez szükséges kereteket: garantálja a szerződések betartását, stabil pénzt biztosítson stb. A neoliberalizmus elvileg elutasítja a nagymértékű állami költekezést, pl. a jóléti államot és a kontraciklikus költségvetési politikát, de ezt a gyakorlatba nem mindig ültették át, nem utolsó sorban azért, mert a megszorításokra, a szociális kiadások csökkentésére a társadalom ellenállással válaszolt. A fejlett országokban az állami beavatkozás a neoliberalizmus terjedése ellenére is erős maradt, csak a beavatkozás céljai között kisebb fontosságú volt a foglalkoztatottság növelése és a társadalmi jólét. [1]

 

A neoliberalizmus lényege a munkásosztály nézőpontjából

A munkásmozgalom kialakulásakor (főleg a 19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. A tágabb értelemben vett munkásmozgalomban folytonosan jelen voltak egyfelől a többnyire békés eszközöket használó, kisebb-nagyobb reformokért és engedményekért küzdő irányzatok, főként a szociáldemokrácia, a hivatalos szakszervezetek és később a „kommunista” pártok, másfelől az erőszakos forradalmat hirdető „radikálisok”, pl. az anarchisták, tanácskommunisták, blanquisták és kezdetben a bolsevikok. (Számunkra ez utóbbi irányzatok között alapvető különbségek vannak, a tőkések számára viszont ugyanolyan fenyegetőnek tűnnek.)

A nyugatnémet vas- és acélipari munkaadó szövetség igazgatója pl. beismerte: „Magasabb rendű okokból, mégpedig világpolitikai szempontból nézve nem engedhetjük meg, hogy a >vasfüggöny< közvetlen közelében a növekvő munkanélküliség miatt szociális nyugtalanság álljon elő, ami termékeny talajra találna és beláthatatlan következményekkel járna.” [2]

Sok helyen, főleg nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy ennek hiányában a tömegek a forradalmat hirdetőkre hallgatva az erőszakhoz nyúlnak, és elsöprik az uralkodó osztályt. A választójogot fokozatosan kiterjesztették a munkásosztályra, és hatalomra vagy a hatalom közelébe jutottak olyan pártok, akik a munkásokat képviselték vagy legalábbis ezt próbálták bizonygatni. Az alulról jövő erős nyomás hatására [3] az államok olyan módon avatkoztak be a gazdaságba, hogy javuljon a dolgozók és a munkanélküliek helyzete: legálissá váltak a sztrájkok, nőttek a bérek, csökkent a munkaidő, javultak a munkakörülmények, mindenki részesülhetett oktatásban és orvosi ellátásban, végeredményben nőtt a létbiztonság. Főleg a II. világháború után a tőkések belementek az osztálykompromisszumba, valamilyen mértékben hajlandóak voltak figyelembe venni a munkások igényeit és elfogadni, hogy a gazdasági növekedés eredményének egy része a munkásokat illeti. Bizonyos (polgári) értelemben úgy tekinthetjük ezt, mint a „demokrácia” természetes működését, mintha a kormány a nép egészének érdekében kormányozna.[4]

 

A neoliberalizmus lényege, amelyet persze ideológusai sosem hangoztatnak, hogy egyoldalúan felrúgja ezt az osztálykompromisszumot. A tőkések nem hajlandóak többé osztozni, így egyre nagyobb arányban részesedésnek az összjövedelemből, természetesen a bérből és a segélyekből élők rovására. Az USA-ban pl. a hetvenes évek elejétől a bérek látványosan lemaradtak a termelékenység növekedése mögött, mint ahogy azt az alábbi ábrán is láthatjuk. [5]


Annak az ideológiának, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba, (pontosabban ne úgy, hogy azzal korlátozza a profitszerzést, hanem hogy elősegítse azt: privatizáljon, liberalizáljon, csökkentse az adókat, stb.) épp az az értelme, hogy a „demokrácia” hatását és lehetőségeit csökkentse. Pl. amíg egy vállalat az államé, addig a választópolgárok követelhetik, hogy az ő érdekükben tevékenykedjen, ill. a nyereségét az ő érdekükben használják fel, ha viszont privatizálták, ez már fel sem merülhet. A neoliberális ideológia tagadja, hogy érdekkülönbségek lennének a társadalom egyes csoportjai, osztályai között: az állam dolga, hogy elősegítse, vagy legalábbis hagyja a tőkések gazdagodását, hiszen a növekedés áldásai majd mindenkihez lecsorognak (ezzel persze az uralkodó osztály érdekét állítja be közérdeknek). Az pedig, hogy hogyan legyen leggyorsabb a növekedés, szakmai kérdés, amihez a népnek semmi köze. A munkásmozgalom rengeteg áldozat árán elérte, hogy a gazdasági, és különösen az újraelosztást illető kérdésekbe a munkásosztály bele tudjon szólni. A neoliberális ideológia/globalizáció ezeket a kérdéseket kiveszi a „demokrácia” hatóköréből és ezzel is növeli a hatalom koncentrációját és az emberek többségének a kiszolgáltatottságát. [6] Az állam fő funkciója továbbra is a tőkefelhalmozás zavartalanságának, a kizsákmányolás rendjének (szükség esetén erőszakos) biztosítása az elit érdekében. De ezt (bizonyos, lentebb részletezett körülmények között) megteheti olyan, pl. szociáldemokrata módon is, hogy próbálja elérni, hogy az összes állampolgár elégedett legyen. Fontos látni, hogy amikor a neoliberálisok (és főleg a minarchisták) támadják a „túl sok államot”, akkor csak ez utóbbi funkciót támadják, a lényeget, a rendszerfenntartó erőszakot sohasem.

 

A neoliberalizmus tehát a tőke, elsősorban a nemzetközi (főleg, de nem kizárólag az amerikai) nagytőke (multik, bankárok, spekulánsok) érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. Végeredményben a célja, hogy e csoportok tőkefelhalmozását elősegítse. Ehhez egyrészt fokozni kell a proletárok kizsákmányolását, [7] másrészt előnyöket kell szerezni a kisebb tőkésekkel szemben. Ezt pedig úgy lehet megoldani, ha elérik, hogy az állam elsősorban e nagytőkés csoportok profitjának növelése, pozíciójának javítása érdekében tevékenykedjen, ne pedig az emberek döntő többségének az érdekében. Ezért van az, hogy pl. az USA-ban sokan úgy érzik, hogy az állam az óriáscégeket és a pénzügyi szektort szolgálja. [8] Reagan elnöksége alatt pl. nem csökkent, hanem nőtt az agrárszektor állami támogatása, [9] de ebből aránytalanul nagyobb részt kaptak a legnagyobb gazdaságok. [10]

 

A neoliberalizmus elmélete és programja

A neoliberalizmus a keynesi (és kisebb részben a marxista) gazdaságelmélet és gazdaságpolitika antitéziseként jelent meg. Hogy megértsük, miben fordult szembe vele, nézzük meg először, hogy Keynes milyen fő pontokban fordult szembe a XX. sz. elején uralkodó ún. „neoklasszikus” közgazdaságtannal: [11]


1. Keynes elvetette Say törvényét (mely szerint összgazdasági szinten az áruk - beleértve a munkaerőt is - kereslete és kínálata megegyezik. Egyszerűbben: „minden kínálat megteremti a maga keresletét”.) [12]
Say törvényéből az következik, hogy spontán nem alakulhat ki válság. Keynes szerint viszont a kapitalizmusban a kínálat szükségszerűen túlnő a keresleten pl. tömeges munkanélküliséget okozva. Emiatt a gazdaság lassulásakor az államnak kell költségvetési kiadásokon és adócsökkentésen keresztül élénkíteni a gazdaságot. Amikor pedig gyorsan növekszik a gazdaság, akkor az adóbevételek növelésével kell ellensúlyozni a korábbi és a következő válság alatti túlköltekezést (anticiklikus vagy kontraciklikus gazdaságpolitika). Keynes a polgári gazdaságtanban először bizonyította be elméletben a gazdaságba való állami beavatkozás szükségességét. [13] A keynesi gazdaságpolitika pedig hozzájárult ahhoz, hogy a munkanélküliség Nyugat-Európában az ötvenes években átlag 3%, a hatvanasban 2% alá szoruljon (ezek a számok ma már hihetetlennek tűnnek).

 

2. Keynes elvetette az ún. mennyiségi pénzelméletet, amely szerint az árszínvonalat végső soron a pénz mennyisége határozza meg, tehát az infláció oka az, hogy egyre több pénzt teremt az állam. A pénztulajdonosok (elsősorban a tőkések) ugyanis nem feltétlenül költik el a náluk lévő pénzt, így rengeteg eladhatatlan áru lehet a piacon, miközben a munkások elvesztik a munkájukat.

 

3. Keynes beépítette az elméletbe azt, hogy a gazdasági szereplőknek nem áll rendelkezésére minden információ a gazdaság jövőjéről, hiszen az a többi szereplő várakozásaitól, azaz pszichológiai hatásoktól is függ. Ezzel magyarázatot adott arra, hogy a piacok miért nem működnek tökéletesen, vagyis az állami beavatkozásnak van értelme. [14]

 

A neoliberális elmélet és ideológia az ún. „Chicagói fiúkhoz” tartozó közgazdászok (elsősorban Milton Friedman) vezetésével visszatér a Keynes előtti, say-i felfogáshoz [15], de a gyökerei egészen Adam Smith-ig nyúlnak vissza. Smith elméletében azt hangsúlyozza, hogy a szabad piacon a csere önkéntes, tehát mindkét fél akaratával jön létre. Mivel az emberek nem akarnak rosszat maguknak, a cserével mindkét fél jól jár. Ebből az következik, hogy a piac korlátozása csakis csökkentheti az emberek jólétét. A neoliberális közgazdászok ezt az elméletet dolgozták ki Smith-nél jóval nagyobb tudományos alapossággal (és jóval kevesebb eredeti gondolattal). [16]

 

A neoliberalizmust és a chicagói fiúkat szokták az ún. „osztrák iskola” folytatásának tekinteni. Milton Friedman Hayektől tanult [17], aki Ludwig von Mises tanítványa volt, aki sokat merített Carl Menger műveiből, akit az osztrák iskola megalapítójának tartanak. [18] Azon kívül, hogy az irányzat követői ellenségesen tekintettek a gazdaságba való állami beavatkozásra és különösen mindenfajta szocializmusra, az egyik legfőbb közös pontjuk az volt, hogy elfogadták a Menger által kifejlesztett „szubjektív” értékelmélet. Ez, szemben a Smith-i, Ricardo-i és Marxi „objektív” értékelmélettel, azt állítja, hogy a termékeknek csak akkora az értékük, amennyire éppen hasznosak az ember számára, függetlenül attól, mennyi munka kellett az előállításukhoz, illetve mekkora volt a gyártási költség. [19] Ebből persze az is következik, hogy a tőkés profitja normális esetben nem kizsákmányolás eredménye. Meg is lepődnénk, ha a kapitalizmus legelvakultabb védelmezőinek nem sikerült volna ezt „bebizonyítaniuk”.


Egyes kutatók [20] különválasztják a neoliberális tudományos elméletet az ideológiától. A szétválasztást arra alapozzák, hogy az elmélet kifinomult és magas színvonalú (több Nobel-díjat is kiosztottak érte), szakmabelieknek szól és nemhogy az átlagember, de még a politikusok többsége sem érti meg pl. a használt matematikai apparátus miatt (emiatt ebben a cikkben sem mehetünk bele túl mélyen). Ezzel szemben az ideológia célja a tömegek befolyásolása, és a színvonalat is ehhez igazítják. A szóhasználat szintjén természetesen meg lehet tenni ezt a megkülönböztetést, de tudatában kell lenni annak, hogy osztálytársadalmakban minden, a társadalomról szóló elmélet ideologikus.

 

Az eredeti vagy klasszikus liberalizmus az akkor még a politikai hatalom megszerzése előtt álló polgárság ideológiája volt és bizonyos értelemben progresszívnak tekinthető. Kezdetben a burzsoázia még szemben állt az akkori (feudális) renddel, és a feudális kötöttségek és gátak lebontásában volt érdekelt, így a gazdasági és a politikai liberalizmus szervesen összekapcsolódott. A XX. század második felében a nyugati világban (beleértve Latin-Amerikát is) már mindenütt a burzsoázia volt az uralkodó osztály, így ideológiái a progresszivitásnak még a látszatát is elvesztették. [21] Látni fogjuk, hogy a profitszerzés maximális szabadságát már igen gyakran nem a liberális értelemben vett politikai szabadság biztosítja.

A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a neoliberalizmus is hangsúlyozza a szabad piac és a verseny fontosságát. Egyes ideológusai Adam Smith régi tézisét hajtogatják arról, hogy a „piac láthatatlan keze” majd gondoskodik a társadalom jólétéről. Ezért szokták a neoliberalizmust „piaci fundamentalizmusnak” sőt „versenyvallásnak” gúnyolni. [22] Ez azonban legfeljebb néhány elméleti szakemberre vagy ideológusra illik, ugyanis a politikai és a gazdasági elit tagjai tudják, hogy számukra ezek az elméletek csak eszközök a még több pénz és hatalom elérésére. A szabad piac, verseny és hasonló szlogeneket akkor, ott és olyan formában hangoztatják és alkalmazzák, ahogy az nekik érdekükben áll. Az érdekük pedig nyilvánvalóan az, hogy a munkások, kisvállalkozók, a konkurens cégek folytassanak csak kiélezett és öldöklő versenyt egymással mindenféle állami támogatás nélkül, ők viszont kapjanak minél több állami megrendelést és más támogatást az adófizetők pénzéből.

Érdekes pl. a tőkecentralizációval kapcsolatos ellentmondás: a „tudományt” művelő elméleti közgazdászok kimutatták, hogy a tökéletes verseny optimális a javak elosztása szempontjából, [23] a gyakorlatban Reagan (más közgazdászok, pl. Milton Friedman támogatásával) szétverte a trösztellenes szabályozást, ami óriási felvásárlási és összeolvadási hullámot eredményezett, [24] vagyis erősítette a monopolizációs tendenciákat, emellett rengeteg dolgozó leépítését eredményezte. [25]

 

A neoliberális ideológia úgy tünteti fel, hogy az ember alapvetően individualista lény abban az értelemben, hogy a saját vagyonát és fogyasztását akarja növelni, és ezért természetéből adódóan szeret másokkal versenyezni. Ha az állam gondoskodik a versenyben lemaradókról, akkor nem lesz elég motivációjuk, hogy keményen dolgozzanak, takarékoskodjanak és/vagy más módon (pl. vállalkozás indításával) segítsenek magukon. Erről szól az „öngondoskodás” jelszava. Aki nem hajlandó tanulni, dolgozni, az megérdemli a szegénységet, ill. ha hozzányúl más vagyonához, akkor jogos a szigorú büntetés. Ebből a szempontból a neoliberalizmus a szociáldarwinizmushoz való visszatérést is jelenti.
Sok helyen, pl. az USA-ban nagymértékben nőtt a bebörtönzött emberek száma. [26]

 

 

Ezt a jelenséget az alsó rétegek szegényedése és növekvő létbizonytalansága mellett a neokonzervatív ideológia közvetlenül is felerősítette. Az ábráról is látszik, hogy 1980 körül, Reagan hatalomra jutásával ugrott meg a bebörtönzöttek száma az összlakossághoz képest. „[A] háttérbe szorított gazdasági állam és az eljelentéktelenített szociális állami funkciók szükségképpen felerősítik a büntető állami funkciókat.”[27]

 

Sok neoliberális nyíltan támogatja, ha az állam szisztematikus és terrorisztikus erőszakot alkalmaz a „szabad piac” és a tőkés tulajdon védelmében (vagy mondjuk az antiglobalizációs mozgalom ellen), sőt akár azt is elnézik, ha kiterjedten korlátozzák a szabadságjogokat és rendőrállamot építenek ki. Ez is azt bizonyítja, hogy a neoliberalizmusnak semmi köze az átlagember szabadságához, sőt, lényegében épp ellentétes vele.

Mindezekből látszik, miért szoktak (reformista értelemben) „neoliberális ellenforradalomról” beszélni és miért lehet a jobboldali, sőt, esetleg szélsőjobboldali ideológiák közé besorolni a neoliberalizmust [28], és szélsőséges változatainak is tekinthető szabadpiaci libertarianizmust, minarchizmust, anarchokapitalizmust, stb. [29]

 

Ezzel kapcsolatos, hogy a neoliberális gazdaságelmélet különböző politikai ideológiákkal, értékrendekkel és társadalomszervezési elképzelésekkel párosulhat. Az első ország, amelyben nyíltan és radikálisan kísérleteztek vele, Chile volt, a fasisztoid Pinochet tábornok rémuralma alatt. Magyarországon leginkább a baloldalinak, ill. balliberálisnak nevezett erők tekinthetők a neoliberalizmus híveinek, míg Kínában és Vietnamban az ún. „Kommunista Párt” mozdult el ebbe az irányba. [30] A világtörténelemre legnagyobb befolyást gyakorló angolszász országokban a neoliberalizmus leginkább a konzervativizmussal házasodott.

 

Monetarizmus

A monetarizmus lényegében a neoliberalizmus egy fajtájának is tekinthető. Vannak, akik a két kifejezést (illetve a harmadikat, a neokonzervativizmust, lásd lentebb) szinonimaként használják. Ez azonban nagy pontatlanság, mivel aki azt hiszi, hogy minden neoliberális egyben monetarista is, az nem fogja felismerni a másféle neoliberális irányzatokat.

A leghíresebb-hírhedtebb monetarista Milton Friedman volt. Álláspontja szerint a kormánynak nem szabad a költségvetési eszközökkel, állami költekezéssel befolyásolni a gazdasági növekedést, mert az hosszabb távon csak adóemelésekhez vezet. Az infláció a legfőbb ellenség, amelyet mindig a túlzott pénzkibocsájtás okoz (lásd a fenti 2. pontot), tehát az államnak a kiszámíthatóan, egyenletesen és lassan (évente 3 és 5% között) kell növelnie a pénz mennyiségét. [31] [32]

 

Az USA-ban a 70-es években az infláció magas volt, amiből ezek szerint az következik, hogy növelni kell a kamatok szintjét, hogy a gazdaság szereplői kevesebb hitelt vegyenek fel, és így kevesebb pénz legyen a gazdaságban. A monetarista Volcker az USA-ban a jegybanki alapkamatot 20% köré emelte. Ez jókora lökést adott sok ország, [33] pl. Magyarország adósságcsapdába kerülésének is, [34] de igencsak elősegítette az amerikai gazdaság lassulását (ezt úgy is hívták, hogy „Volcker-sokk”). [35] A munkanélküliség megnőtt, ami segített a tőkéseknek abban, hogy gyengítsék a szakszervezeteket, és lenyomják a reálbéreket. [36] Az eladósodott farmerek traktorokkal New Yorkba vonultak és blokád alá vették a FED (az amerikai központi bank) épületét. [37]

Végül az infláció tényleg lecsökkent, de még a kapitalizmus pártolói közül is sokan kétségbe vonják, hogy megérte-e az áldozat. Megjegyezzük, hogy Volckert a demokrata Carter elnök nevezte ki 1979-ben, tehát még Reagan hatalomra jutása előtt. Ebből is látszik, hogy a neoliberalizmus nem egyes személyek műve.
Hasonló játszódott le Nagy Britanniában is, ahol Margaret Thatcher szintén emelte a kamatokat és hírhedten brutális harcot vívott a szakszervezetekkel.


A monetarizmus egy leágazásának tekinthető Robert Lucas munkássága. [38] Lucas a 80-as évek egyik legbefolyásosabb közgazdásza volt (Nobel díjat kapott a racionális várakozások elméletéért [39]), aki feltámasztotta Say törvényét, azt állítva, hogy hosszú távon nem lehetséges túlkínálat. A munkanélküliség szerinte éppen a kormány tevékenységének eredménye, tehát a kormány jobban teszi, ha nem avatkozik bele a gazdaság működésébe.


Privatizáció
A neoliberális ideológia szerint az állam rossz gazda, pazarló és kevésbé hatékony, ezért a magáncégekre kell bízni a termelést és a szolgáltatásokat. Azonban a „demokratikus” nyugati államokban a kormány (legalábbis elvileg) elszámoltatható a lakosságnak, a hatalmon lévő politikusokat a választásokon leválthatják. Ezzel szemben a magáncégek vezetői és tulajdonosai csak saját profitérdekeiket követik. A privatizációhoz kapcsolódik a kiszervezés (outsourcing) jelensége, vagyis hogy az állami, önkormányzati vagy magánvállalatok az általuk végzett egyes tevékenységeket más, erre specializálódott cégekre bízzák. Gyakori, hogy a közszféra dolgozóit leépítik és/vagy a korábbinál rosszabb feltételekkel alkalmazzák, és a korábbi relatív létbiztonságuk eltűnik.

 

Dereguláció, liberalizáció, szabadkereskedelem

A tőke előtt álló akadályokat és szabályozásokat le kell építeni. Csökkenteni vagy eltörölni a vámokat, a környezet- és munkavédelmi szabályokat, a protekcionizmust, a külföldi befektetőket be kell engedni. A hatósági árszabályozásokat teljesen meg kell szüntetni, a piac alakítsa ki az árakat. Az állam ne szóljon bele abba, hogy a tőkés milyen hosszú időre és mekkora bérért alkalmazza a munkásokat. Hangsúlyozzuk, hogy nem minden szabályozás eltörléséről van szó, hiszen vannak „szabályozások, amelyeket többnyire a tőkések vezetnek be azért, hogy szabályozzák a piacot, hogy stabil keretet biztosítsanak a piacgazdaság zökkenőmentes működésének anélkül, hogy lényegesen befolyásolnák az önszabályozó jelleget. Az ilyen szabályozások mindig szükségesek a piac működéséhez. Erre a típusra jó példa a közelmúlt GATT, vagy a maastrich-i/amszterdami szerződései, amelyek rendre a világpiacot és az európai piacot hivatottak megrendszabályozni, leginkább azoknak az érdekében, akik a megfelelő piacokat uralják (multik, stb...)”. [40]

Mások egyenesen azt állítják, hogy egyáltalán nem a szabályok egyszerűsítéséről és számuk csökkentéséről van szó, hanem arról, hogy a transznacionális cégek és más domináns csoportok és rétegek számára kedvező, sokszor még bonyolultabb szabályokkal váltsák fel a korábbiakat. [41]

Adócsökkentés, elsősorban a cégek és a gazdagok számára

A vállalkozói réteget minél kevésbé kell adóztatni, hiszen „ők teremtik az állásokat”. Ennek megfelelően az USA-ban pl. kevesebb, mint felére csökkent a nyereségadó a 60-as évekhez képest. [42]

Ausztráliában pl. a 70-es évek óta többször is csökkentették a nyereségadót és a jövedelemadó felső kulcsát. [43]
Az OECD országokban a legfelső adókulcs számottevően csökkent, az Orbán vezette Magyarországon pl. kiemelkedő mértékben.

 


Szociális és jóléti kiadások lefaragása

A neoliberalizmus lényegéhez tartozik, hogy az állami újraelosztást csökkenteni kell, mert az kontraproduktív: bünteti a „jól teljesítőket” és jutalmazza az „érdemteleneket”, emiatt pedig az embereknek nem lesz kedvük vállalkozni és keményen dolgozni. Ez a törekvés megjelenhet úgy is, hogy a legszegényebbek juttatásait csökkentik (lásd pl. a Fidesz kormányzását), de úgy is, hogy éppen azt hangoztatják, hogy csak a tényleg rászorultaknak járjanak ingyenesen pl. a közszolgáltatások (Magyarországon pl. az SZDSZ érvelt így [44]). Általában igaz, hogy a szegények rosszul járnak a neoliberalizmussal, de az állami költségvetés nagyságát többnyire nem sikerült igazán csökkenteni. [45] George W. Bush kormánya pl. kiemelkedő mértékben növelte az állami kiadásokat. [46]

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor arról beszélünk, hogy az erős, gondoskodó állam (keynesi, szociáldemokrata konszenzus [47]) korszakot felváltotta a neoliberalizmus („Washingtoni konszenzus”), nem arra kell gondolni, hogy az utóbbi totálisan kiszorította az előbbit. A neoliberális gazdaságpolitikát igen ritkán alkalmazták minden területre kiterjedően és különösen a fejlett, „demokratikus” országokban a neoliberálisok igen sok kompromisszumra kényszerültek. [48]

 

Például Franciaország a 90-es években erőteljes gazdasági liberalizálást hajtott végre, hogy növelje versenyképességét. Eközben viszont ezen intézkedések negatív szociális hatásainak ellensúlyozására kiterjesztette az állami gondoskodást. Dél-Korea és Tajvan ügyesen kombinálta a részleges kereskedelmi nyitottságot a gazdaságba való erős állami beavatkozással és 1990 körül az állami költségvetés nagyrészt a jóléti programok kiterjesztése miatt növekedett, feltehetőleg a demokratizálódás hatására. [49] Még a Vaslady-nek nevezett Thatcher is nemegyszer meghátrált. [50] [51]
Megjegyezzük, hogy a neoliberális ideológusok többsége sem utasítja el teljesen azt, hogy az állam korlátozza a tőkéseket. Hayek pl. bizonyos feltételek fennállása esetén elfogadhatónak tartja, hogy betiltsák a mérgező anyagok használatát vagy a munkások túldolgoztatását. [52]

Neokonzervativizmus

A neokonzervatívok sok mindenben követik a neoliberális (gazdasági) elveket: az állam lehetőleg ne szóljon bele a gazdasági folyamatokba. Nézetük szerint nem az állam, hanem az egyén saját felelőssége (azaz tehetség és szorgalom kérdése), hogy milyen életszínvonalat ér el, a szegényekről pedig inkább gondoskodjon a keresztény mozgalmak jótékonykodása (lásd Irving Kristol munkásságát [53]). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a neokonok gyenge államot akarnak, csak azt, hogy az állam ne az átlagember érdekében használja az erejét. A gyakorlatban a neokonok előszeretettel tömik az adófizetők pénzét a velük szövetséges vállalatok zsebébe. [54] Pl. erős hadsereget javasolnak, ami azzal jár, hogy igen sokat költenek fegyverkezésre. [55] Az ifjabb Bush idejében egy, „a szaksajtóban agresszívnek nevezett állami központi gazdaságösztönző csomag” generálta a gazdasági növekedést. [56] Ha pedig az összeomlás szélére kerül egy olyan cég, különösen egy nagybank, amely valamiért kedves a neoliberális/neokonzervatív kormányzatnak, akkor nem sajnálják az adófizetők pénzét a megmentésére. Ez történt pl. a Citigroup-pal és a Bank of America-val a 2008-ban kirobbant válságban. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ez „a haszon privatizációja és a költségek társadalmasítása”. [57]


Emellett a neokonzervatívok (legalábbis a látvány szintjén) sokra tartják a konzervatív értékeket, a család szentségét, a vallást (ami segít abban, hogy az emberek elfogadják az igazságtalan társadalmi rendszert), általában a tekintély-tiszteletet, szűkítik az abortuszhoz való jogot, ellenzik a melegek házasságát, a kábítószer-fogyasztás és az eutanázia legalizálását. Kiállnak a törvények szigorításáért, a hosszú és kemény börtönbüntetésekért és a rendőrség megerősítéséért. Tehát a neokonzervativizmus úgy is tekinthető, mint ami a liberalizmus és a konzervativizmus olyan kombinációja, amely a munkásosztályra (és főleg annak legnyomorúságosabb helyzetben lévő rétegeire) nézve leghátrányosabb. [58]

 

A neoliberalizmus térnyeréséhez vezető okok és folyamatok

Az alábbiakban megpróbáljuk összeszedni azt, hogy milyen objektív és szubjektív okok miatt terjedhetett el a neoliberalizmus. Kezdjük az előbbivel, az egyes emberek akaratától és felfogásától független folyamatokkal.


Monopolizáció és internacionalizáció

A kapitalizmusban a méretgazdaságosság (skálahozadék) miatt természetes és elkerülhetetlen a termelés koncentrációja, egyre nagyobb méretekben való megszervezése.

A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.[59]

 

„A skálahozadékkal járó termelésbővülés következtében […] Megjelentek az együttműködés, a fúzió és a vállalatfelvásárlás új formái, amelyek megkönnyítették a vállalatok koncentrációját.” [60]


Persze nem csak a termék fizikai legyártásának hatékonysága a motivációja a vállalati összeolvadásoknak és társulásoknak (az üzemméretek mostanában csökkenni is szoktak). A nagyobb, monopolisztikusabb vállalatok jobb feltételekkel jutnak hitelekhez, jobb alkupozíciójuk van a nyersanyag- és alkatrész-beszállítókkal szemben. [61] Az utóbbi időben a motivációk között előtérbe kerültek az óriási marketingköltségek, a sikeres márkaépítés erőforrásigénye. [62]

 

A tőkecentralizáció nem csak az reálgazdaságban működik, hanem pénzügyi szférában is. Az 1980-as évektől „a pénzügyi szolgáltatóágazat is példa nélküli forradalmi változásokon ment keresztül, elindítva a fúziók, akvizíciók (felvásárlások) és a tengeren túli expanzó áradatát, amely még ma is folytatódik”. [63]

Itt nem csak a puszta méret számít, hanem az is, hogy az adott vállalat hány különböző országban van jelen. Minél több országban tevékenykedik, annál inkább ki tudja használni az egyes országok közötti konjunkturális különbségeket, az eltérő törvényeket és adórendszereket, a banki hitelkamatok különbségeit és egyéb tényezőket. [64] Az utóbbi időben még a legnagyobb vállalatok, pl. a Microsoft is stratégiai szövetségeket köt más óriásokkal, ezért egyesek már „szövetségi kapitalizmusról” beszélnek. [65]

Tehát a kapitalizmusban a tőkecentralizáció alapvető folyamat és ez megállíthatatlanul óriásvállalatok (és vállalat-szövetségek) létrejöttéhez vezet. [66] A nagy üzemméretekhez, a csúcstechnológiához nagy összegek befektetése szükséges. Ahhoz, hogy ez megtérüljön, óriási mennyiségeket kell termelni és eladni, vagyis szinte törvényszerű, hogy a termelés eléri a piac korlátait és jórészt kihasználatlan termelőkapacitások jönnek létre. [67] Emellett a nagyobb vállalatoknak több nyersanyagforrásra van szükségük. Mindezek miatt elkerülhetetlen a nemzetközi terjeszkedésük (ezt és az ebből eredő hódító tevékenységet régebben imperializmusnak is nevezték). A nemzetköziesedést (globalizációt) persze sokszor az államok tevékenysége is elősegítette, pl export-támogatásokat nyújtottak a saját vállalataiknak, és kedvezményekkel csalogatták a külföldi tőkét.


A transznacionális monopolkapitalizmus, mint a kapitalizmus egy új szakasza

Az érdekes kérdés az, hogy miért pont az 1970-es és 80-as években fordult a kocka, miért kezdett pont akkor offenzívába a tőke? Miért pont akkor jutottak hatalomra olyan politikusok (Pinochet, Thatcher, Reagan), akik elkezdték a „Szociáldemokrata Konszenzus” felszámolását?

Mielőtt ebbe belemennénk, már itt megjegyezzük, hogy pl. az USA-ban már Reagan előtti években (Carter elnöksége alatt) a szakszervezetek elleni szisztematikusabb fellépés volt a tendencia és, mint ahogy fentebb említettük, már akkor elkezdték a monetarizmus alkalmazását.

Alapvetően fontos, hogy 1973-74-ben volt az első olajválság, amely jelentős gazdasági lassulást okozott: az olaj- és az autóipar nem tudott többé húzóágazatként funkcionálni. Például Nagy Britanniában „[A] gazdasági növekedés visszaesése volt az oka egyrészt a munkáspárt vereségének, másrészt pedig a konzervatívok jelentős sikerének az 1979-es parlamenti választásokon.” [68]
Szokatlan volt a 70-es évek válságában, hogy a gazdasági stagnálás a gyorsuló inflációval együtt jelentkezett, ezért ezt a jelenséget stagflációnak nevezték el. (Korábban az infláció inkább a gazdasági fellendülések és a munkanélküliség csökkenésének idején pörgött fel, ezt ábrázolja az ún. Phillips-görbe). Úgy tűnt, a keynesi módszerekkel nem lehet eredményesen küzdeni a stagfláció ellen, ami hiteltelenítette a keynesi elméletet is, és az így kialakult „légüres térbe” tudott benyomulni a Milton Friedman-féle neoliberalizmus. [69] Az inflációt a dollár aranyhoz rögzítésének eltörlése mellett[70] (amiről később még lesz szó) jelentős részben az olajárak növekedése okozta. Ezt az is alátámasztja, hogy pont az 1973-tól, illetve az 1979-től kezdődő időszakban ment 10% fölé az USA-ban az áremelkedés mértéke, [71] [72] és sok más iparosodott országban is magas volt ekkor az infláció. [73] Mindenesetre ez jó alkalom volt a tőkének és a tőkés államnak a munkabérek letörésére és az eladósodottság növelésére.

 

Érdemes ezzel kapcsolatban szemügyre venni a hosszúhullám elmélet(ek)et, amelyek szerint kb. 50-60 év periódusidejű gazdasági ciklusok (Kondratyev-ciklusok) is léteznek a gazdaságban. Vita folyik arról, hogy léteznek-e hosszú hullámok, és ha igen, akkor milyen okokból. [74] [75] Viszont azok, akik szerint léteznek, megegyeznek abban, hogy az olajválság nem oka, hanem csak közvetlen kiváltója volt az általánosabb válságnak, a Kondratyev-ciklus új leszálló ága kezdetének, ún. csomópontválságnak. [76] Ezek a válságok akkor alakulnak ki, amikor a gazdaság fejlődése olyan szintet ér el, amelyhez képest a társadalmi viszonyok (amelyeknek nagyobb a tehetetlenségük) lemaradnak. A válság addig tart, ameddig el nem terjednek az újfajta tulajdonviszonyok, intézmények, gazdaságpolitikák, gazdaságirányítási mechanizmusok. Az ezzel foglalkozó irodalom többnyire az alábbi szakaszokat különbözteti meg; az évszám az adott szakasz végét jelző csomópontválság kirobbanását adja meg:

 

1. Szabadversenyes kapitalizmus, 1873.

2. Monopolkapitalizmus, 1929 (mivel a szó szerinti monopóliumok igen ritkák, ezt pontosabb lenne oligopol-kapitalizmusnak nevezni, de az irodalom nyomán maradunk a „monopol” jelzőnél.

3. Állammonopolista kapitalizmus, 1973. [77] [78]

4. Transznacionális monopolkapitalizmus, 2008.

 

A szabadversenyesnek nevezett kapitalizmusban sem volt tökéletes szabad verseny (természetesen!), de többnyire úgy működött, hogy a vállalatok inkább csak reagáltak a piaci környezet változásaira, és amennyiben ezt nem, vagy nem megfelelően tették, a konkurencia kiszoríthatta őket a piacról. Piaci mechanizmusok gondoskodtak egyensúlyról és növekedésről, (többé-kevésbé hatékonyan, időnként súlyos, de az uralkodó osztály számára mindig csak rövidtávú problémákat okozva). Egyrészt arról, hogy a bármilyen oknál fogva drágán termelő cégek változtatni kényszerüljenek vagy csődbe jussanak. Másrészt, hogy ha egy terméknek irreálisan magasra szökik az ára, akkor elegendő új kapacitás kiépítésével kielégüljön a megnövekedett kereslet és újra a termelési költségek határozzák meg az árat.


Azonban a tőkés verseny saját maga termeli ki azokat a tendenciákat, amely önmaga megváltoztatása, részben tagadása felé, a piaci szabályozás, visszacsatolás kikapcsolása felé mutat. A tőke koncentrációja és centralizációja [79] ahhoz vezet, hogy a monopolisztikus tendenciájú cégek méreteik, kölcsönös megállapodásaik, a birtokolt szabadalmak segítségével egyre sikeresebben (persze soha nem tökéletesen) kontrollálják a piacot. [80] Bizonyos határok között nagy hatást gyakorolhatnak az árakra, marketing-fogásokkal szükségletet gerjeszthetnek a termékeik iránt, illetve elhitethetik a fogyasztókkal, hogy az ő termékük sokkal többet ér, mint mások hasonló termékei. Ez nem azt jelenti, hogy nincs verseny: a konkurenciaharc a piac manipulálásáért (is) folyik. [81]

 

A monopolkapitalizmus eredeti (klasszikus) szakasza az 1929-es nagy összeomlással került válságba. Egyfelől óriási kihasználatlan termelőkapacitások alakultak ki, másfelől nagyarányú munkanélküliség. A piac szabályozó mechanizmusainak gyengüléséből az következett, hogy a kiút az állami szerepvállalás drasztikus mennyiségi és minőségi változásában, a kapitalista nagyvállalatok és az állam összefonódásában volt. [82] „Demokratikus” körülmények között ezt jórészt a keynesi elmélet javaslatait követve ment végbe. (Bizonyos szempontból a fasizmus, sőt, a sztálini tervgazdaság is az állammonopolista kapitalizmus egy variánsának tekinthető, de utóbbi még a fasizmusnál is jóval inkább elszakadt a piaci megoldásoktól.) Az egyik alapvető módszer az volt, hogy az állam közvetlenül felvásárolta a cégek termékeit,[83] főleg infrastrukturális és katonai célokra. Az intézkedések egy másik típusa azon az észrevételen alapult, hogy a szegények nagyobb arányban költik a többlet-jövedelmüket fogyasztási cikkekre, a gazdagok ellenben megtakarítják azt. Előbbi esetben nő a fogyasztás és csökken a túltermelés, utóbbi esetben viszont épp ellenkezőleg, a tőketúltermelés nő. A keynesi elmélet ezért azt javasolta, hogy az alacsony jövedelműek javára kell átcsoportosítani a jövedelmeket, progresszív (tehát a gazdagokat sújtó) jövedelemadóval, közmunkaprogramokkal, jóléti kiadásokkal, stb. [84] Ez utóbbi irányvonal jelentős részben egybeesett a szociáldemokrata reformisták népszerű követeléseivel.

 

Persze Keynes nem azért találta ki mindezt, mert a munkások pártját fogta a tőkésekkel szemben. [85] [86] Nyilvánvaló, hogy az általa javasolt intézkedések nem ellentétesek az össztőke közvetett érdekeivel: első lépésben segítenek megoldani a piacproblémát, amibe a tőke újra és újra beleütközött. Mindezt úgy teszik, hogy növelik a rendszer legitimációját, csökkentik a forradalmi veszélyt. Még a szociáldemokrata kormányok által véghezvitt államosítások is sokszor csak azt jelentették, hogy a nagytőke átengedte a kevéssé nyereséges vállalkozásokat az államnak. [87]

 

A munkásoknak adott jóléti juttatások és a tőkés termelés állami szabályozása azonban a tőkék többségének közvetlen, rövidtávú érdekeit többnyire sérti. A tőkések többségének igencsak nem volt kedvére az, hogy több adót kell fizetniük, hogy nem dolgoztathatják korlátok nélkül és nem rúghatják ki bármikor a munkásokat, hogy munkaruhát, védőfelszerelést, fizetett szabadságot stb. kell nekik biztosítani, hogy az egyre szigorodó határértékek miatt nem bocsájthat ki akármennyi környezetszennyező anyagot a természetbe, és a termékeknek is különféle biztonsági előírásoknak kell megfelelniük. Nem véletlen, hogy azóta is bírálják ezeket az intézkedéseket, és próbálják elérni, hogy kevésbé legyenek szigorúak a jogszabályok, ill. kevesebb erőforrást kapjanak az ezeket ellenőrző állami hatóságok. A New Deal programot bevezető Roosevelt elnököt is sokan támadták,[88] egy csoport nagytőkés még egy fasiszta jellegű puccsot is megpróbált ellene szervezni. [89]

 

A nagyüzemi termelésben az a tendencia, hogy egyre magasabb az állandó költségek részaránya. Pl. egy drága automatizált gépsor megvásárlására felvett hitelt akkor is törleszteni kell, ha a gépeket a nem elégséges kereslet miatt csak kis részben használják ki. Ez pedig annál jobban növeli az egységnyi termékre eső költséget, és így az inflációt, minél alacsonyabb a gépek kihasználtsági foka. [90]

Ha nő a kereslet, akkor „tökéletes verseny” fentebb leírt esetével szemben a monopóliumok úgy maximalizálják a profitjukat, hogy nem, vagy csak kis mértékben növelik a termelésüket, ellenben jócskán megemelik az áraikat. [91]
Amennyiben az osztályerőviszonyok ezt lehetővé teszik, a bérmunkások az áremelések hatására bérnövekedést harcolnak ki maguknak, és minél nagyobb inflációra számítanak, annál nagyobbat. Tehát egy felfelé ívelő ár-bér spirál alakul ki, amelyet a polgári közgazdászok egy része az infláció fő okának tesz meg. [92] Szerintünk természetesnek kell tekinteni, hogy a munkások nem akarnak rosszabbul élni és ezért harcolni próbálnak azért, hogy béremeléssel kompenzálják őket az áremelkedésekért. Ebből viszont az következne, hogy a tőkének aránylag kevesebb jutna a társadalmi termékből. El kell tehát ismerni, hogy az is logikus, amit erre a cégek lépnek: árat emelnek. „Ha egy béremelkedést áremelkedés követ, ennek egyszerűen az az oka, hogy a vállalatok nem fogadták el ezt az új elosztást, és hogy az áremelkedések révén megtartották vagy éppenséggel még meg is növelték a profitjukat. […] Inflációs időszakban a béremelkedés nem oka a folyamatnak, hanem az arra bekövetkező reakció”. [93] Még ha csökken is a monopolisztikus cégek profitrátája, akkor is a kisebb cégeké fölött marad. [94]

 

Ennek az öngerjesztő folyamatnak azonban van egy feltétele, amiről a kapitalisták szeretnek elfelejtkezni.
A konkurrencián alapuló kapitalizmusban a béremelkedés […] a termelés növekedését vonná maga után” a megnövekedett kereslet miatt. Ez pedig részben csökkentené az áremelkedés mértékét, részben ideiglenessé tenné azt. A gazdaság monopolisztikus szerkezete miatt [95] tehetik meg a domináns cégek azt, hogy tartósan megemelik az árakat úgy, hogy a termelés nem nő érdemben, tehát stagfláció alakul ki. Ezen az sem segít különösebben, ha az állam keynesi kereslet-teremtéssel próbálja élénkíteni a gazdaságot, hiszen a megnövekedett keresletre is elsősorban az árak, és csak másodsorban a termelt mennyiségek megnövelésével reagálnak a monopolista cégek.

 

Mindenesetre a profitráták (főleg a nem monopolista cégeké) a 60-as évektől esni kezdtek (és csak a 80-as évek elejével tértek magukhoz). [96] [97] Ez volt a fő oka annak, hogy a tőke nem volt hajlandó tovább finanszírozni a munkásosztály régebben sohasem látott fogyasztási színvonalát.

„[A] hetvenes évek első felében a kapitalista világgazdaság strukturális modellválságban volt, amelyből csak szerkezeti és intézményi változásokkal léphetett túl.” [98] Tehát az 1970-es évek világgazdasági válsága strukturális és intézményi válság is volt, amely már régóta érlelődött, az olajárrobbanás csak az „utolsó lökést” jelentette. [99]

Az állami tervezési politika a keynesi cikluskiegyenlítő, intervenciós stratégiára épült, ami a nemzeti szempontokat tartotta szem előtt. Csakhogy a második világháború után a gazdasági fejlődés egyre inkább nemzetközi keretek között zajlott, ami alapvető ellentmondást jelent. [100]

A neoliberalizmus tehát a kapitalizmus állammonopolista szakaszának fejlődése és elkerülhetetlen túlfejlődése során kiéleződött problématömegre adott kapitalista válasz: a tőke kiszabadítása a fejlődés által immár bénító korláttá lett helyi, nemzetállami szervezés, szabályozás alól, különös tekintettel a munkás-osztályharccal elért korlátozásokra.

 

A nemzetközi kereskedelem a második világháború után nem csak abszolút értékben, hanem az össztermeléshez mért arányában is növekedett, főleg az 1960-as években. [101] Közismert, hogy a vámok és kvóták súlyosbítják a stagflációt, [102] ezért logikus lépés volt a nemzetközi kereskedelem további liberalizálásának támogatása. Minél nagyobb azonban az import és az export aránya egy gazdaságban, annál fontosabb a termelés költsége a többi országhoz viszonyítva, vagyis annál nagyobb a nyomás, hogy versenyképesen kell termelni. A globalizálódással a versenyképességhez egyre nagyobb beruházások, egyre gyorsabb ütemű tőkefelhalmozás kell, azaz fokozni kell a kizsákmányolást, és le kell építeni mindent, ami korlátozhatná a tőkét abban, hogy eredményesen versenyezzen. [103]

 

De mitől lett ereje a tőkének a visszavágásra?

A szociáldemokrácia tündöklése (50-es, 60-as évek) alatt sem szűnt meg a tőkefelhalmozás, a tőkecentralizáció, tehát a nagytőke látens módon ugyan, de erősödött. [104]Az 1950-es évek környékén pl. komoly összeolvadási hullám zajlott le a már egyébként is nagy bankok körében az USA-ban és több nyugat-európai országban is.[105] A nagytőke nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is erősödött, vagyis egyre inkább multinacionálissá vált.

„A multinacionális vállalatok olyan hatalmas méreteket öltöttek, szervezetük olyan mértékben átfogta a világot, hierarchikus felépítésük olyan racionális volt, hogy függetleníthették magukat terveikben az állami gyámkodástól, és független hatalmi pozícióik révén ellenőrizhették a piacokat” [106]

 

Már nem csak a nyersanyagokat szerezték be külföldről, nem csak a késztermékeket vitték ki egyre nagyobb arányban más országokba, hanem a termelés folyamata is egyre inkább nemzetközivé vált. [107] „A külkereskedelmi forgalom egyre nagyobb hányadát adják a nem végső fogyasztásra, hanem a közbenső termelőfogyasztásra szolgáló áruk. [108]

 

Ezt segítette az időközben lezajlott technikai fejlődés, pl. az információtechnikában, a távközlésben, a szállításban (pl. konténerek használata), [109] mivel ezek segítségével könnyebbé vált világméretekben megszervezni és optimalizálni a termelést. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja és növekedése nem a hetvenes években, hanem a negyvenes évek végén kezdődött (1946-47: GATT: általános egyezmény a kereskedelemről és a vámokról). Hiába voltak „baloldaliak” kormányon, a kapitalizmuson belül nem találtak, nem is találhattak kiutat a tőkés termelés szükségszerűségei alól.

 

Az 1944-es Bretton Woods-i konferencián kialakított rendszer egyik legfontosabb pillére az volt, hogy az USA dollár rögzített árfolyamon aranyra átváltható, a többi aláíró ország pedig ehhez köti a saját valutáját. Azonban az USA relatív gazdasági ereje az ötvenes és a hatvanas években csökkent, a vietnámi háború és egyéb állami kiadások miatt az amerikai költségvetési hiány és a negatív kereskedelmi mérleg óriási mértékűre duzzadt. Ezek miatt a dollár nagymértékben túlértékeltté vált, ami hosszú távon nem volt fenntartható.


Ugyanakkor nemcsak az áruk, hanem a tőke és különösen a pénztőke is egyre könnyebben mozgott az országok és a kontinensek között. A hatvanas években a „nemzetközi tőkeforgalom liberalizálódásával jelentős mértékben fokozódott a gazdasági élet nemzetközi jellege. A liberalizálódás olyan messzire ment, hogy a nemzeti deviza- és tőkeellenőrző intézkedések eleve kudarca voltak ítélve.” [110] Ez pedig többek között lehetővé tette, hogy a túlértékelt dollárra erős spekulációs nyomás nehezedjen. Részben emiatt (részben pedig néhány európai tagország kilépése miatt) omlott össze a Bretton Woods-i rendszer. Ez konkrétan úgy történt, hogy 1971 aug. 15-én, egyik napról a másikra Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő átválthatóságát („Nixon-sokk”). Ez természetesen egyfelől a dollár leértékelődését és gyorsuló inflációt vont maga után, másfelől az amerikai államadóság reálértékének csökkenését. [111]

1973 márciusára kialakult a lebegtetett árfolyamok rendszere, [112] ami azt jelenti, hogy a valutaárfolyamok szabadon ingadozhatnak, a központi bankok csak időnként avatkoznak be az extrém értékek elkerülésére. Ez aztán újabb lökést adott a spekulációnak, ami kiszolgáltatottabbá tette az államokat. A nemzetközi pénzügyi körök hatékony nyomást fejthettek ki az egyes országokra, hogy neoliberális politikát folytassanak. Ily módon a pénzügyi liberalizáció egyszerre oka és következménye a neoliberalizmus elterjedésének. [113]
A krónikus termelőkapacitás-kihasználatlanság, a tőketúltermelés miatt a reálgazdaságban a neoliberális globalizáció alatt is tendenciájában csökkent a profitráta, a profitokat csak a nyereségadó általános csökkentése tartotta szinten. [114] Ez a csökkenés és a pénzügyi liberalizáció, a pénzpiacok globalizációja eredményezte a pénzügyi lufi kialakulását, amely persze találkozott a legnagyobb tőketulajdonosok érdekeivel. [115] Mivel az iparban egyre nehezebbé vált a túlakkumulált tőkét profitábilisan elhelyezni, a tőkések a közszolgáltatások irányába kezdtek terjeszkedni. Ahol nem volt elég erős az ellenállás, [116] el is kezdték privatizálni a közműveket, az egészségügyet és kisebb mértékben az oktatást.

 

A Szovjetunió az 50-es években érte el hatalmának csúcspontját, az 1962-es kubai rakétaválság [117] után egyre többek számára nyilvánvaló volt, hogy hátrányban van a nyugattal szemben. Ezzel párhuzamosan fokozatosan elvesztette a vonzerejét, nem utolsósorban a magyar 56 és a 68-as prágai tavasz leverése miatt is. [118] Egyre kevésbé kellett vele számolni, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek alternatívája. Az a bizonyítási kényszer, hogy az átlagember a nyugati világban jobban él, mint a keletiben, elenyészett, és ezzel párhuzamosan illant el az uralkodó osztály kompromisszumkészsége. [119]

 

A régi nagyhatalmak gyarmatainak többsége a második világháború után egy-két évtizeddel felszabadult és nem meglepő, hogy eleinte nem igazán kedvelték korábbi elnyomóik rendszerét: jelentős kapitalizmus- és nyugatellenesség volt jelen. Sok helyen gyakorlatilag ellehetetlenítették a külföldi tulajdonú vállalatok létesítését, sőt, inkább még a meglévőket is államosították. Több ország, részben a SZU hatására (és támogatásának fejében) a szocialista eszmékkel és politikákkal kacérkodott. Ez a nyugati tőkétől való elzárkózás a legtöbb esetben nem bizonyult tartósnak, pl. a SZU hanyatlása és amiatt, mert felismerték, hogy a nyugati nyitással több fejlesztési forráshoz és korszerű technológiákhoz juthatnak. A hatvanas évektől gyors ütemben nőtt a tőkebeáramlás a „fejlődő” országokba, melynek nyersanyagszerzés helyett egyre inkább az ipari termelés volt a célja (persze az előbbi még mindig igen nagy súlyú). Ez többnyire nem azt jelentette, hogy ők is fejlett ipari országokká váltak volna: a nemzetközi nagytőke az elavulófélben lévő technológiákat vitte oda, hogy az olcsó munkabérrel párosítva továbbra is haszonnal alkalmazza. [120]

 

A nemzetközi vállalatok maguk dönthették el, hol fektetik be a tőkéjüket és hol építenek új gyárakat. Az államoknak szembesülniük kellett azzal, hogy ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak, stb. akkor lemaradnak a versenyben. Már a hatvanas években az egyes államok „abszurd versenyt folytattak, és egyre kedvezőbb feltételeket kínáltak, hogy a bővülő vállalatokat mindenfajta hitel és szubvenció segítségével magukhoz csalogassák”. [121] Később, ahogy csökkent a foglalkoztatottság, és ahogy a multik egyre szabadabban és egyre több ország (gazdagabbak és szegényebbek) között válogathattak, hogy hova vigyék a termelést, úgy váltak egyre zsarolhatóbbakká egyfelől az államok, másfelől a munkások, akiket ily módon arra kényszerítettek, hogy más országok munkásaival versenyezzenek: ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek. [122]

A munkanélküliség és általában a problématömeg növekedése miatt a jóléti állam fenntartásához egyre több pénz kellett. [123] Az államok bevétele viszont nem nőtt megfelelően, hiszen a vállalatoktól nem lehetett több adóbevételre szert tenni, ráadásul a vámbevételek sem növekedhettek a vámok leépítése miatt. Ezek után a jóléti intézményeket nem a nagytőkének, hanem az ún. „középosztálynak” (kisebb tőkéseknek és a munkásosztály legjobban kereső rétegeinek, azaz a legaktívabb szavazóknak) kell egyre inkább finanszíroznia, amire ők egyre kevésbé hajlandóak. Főként körükben nő az idegenellenesség, a segélyezetteket lustának, ingyenélőnek beállító gondolkodás, a szociáldarwinizmus. Ezért is egyre nehezebb tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát.

A szociáldemokrata/keynesi osztálykompromisszum, ami addig soha nem látott létbiztonságot adott munkások nagy tömegeinek, valójában a munkásosztály részéről eleve hátrányos pozícióból köttetett. A kapitalizmus lényegi működése nem változott, az uralkodó osztály továbbra is uralkodó osztály maradt. Például a 60-as években, a szociáldemokrácia fénykorában, mikor sokan azzal áltatták a munkásokat, hogy már gyakorlatilag szocializmus van, egy világkonszern Asleff nevű vezetőjétől megkérdezték, hogy a politikusok korlátozhatják-e a beruházásokat. A válasz ez volt:
„Megtehetik, ha nem értik meg, hogy mindig is az üzleti élet szabta és szabja meg a politikát és jelöli ki azt az utat, amelyen a politikusoknak haladniuk kell. Ha az üzleti élettel – jobban mondva az üzlet világgal – ellentétbe kerülnek, akkor a politikusok csak azt fogják elérni, hogy más és talán az eddigieknél sokkal nehezebb körülmények között kell folytatniuk a munkájukat.”[124]
Ráadásul, ahogy azt behatóan taglaltuk, ez az osztálykompromisszum szabad utat hagyott annak, hogy a nagytőke tendenciájában erősödhessen. A másik oldalról a proletariátus mint osztály tudatossága, szervezettsége, pozíciói viszont gyengültek, de ez a következő fejezet témája.


A szubjektív, tudati változások

A Szovjetunió gyengülésével az általa támogatott pártok (és általában a munkásmozgalom hivatalos szervezetei) is gyengültek és az általuk megszervezett tömegekkel együtt fokozatosan, de egyre nyíltabban reformista irányba tolódtak. Feltehető, hogy annak is volt szerepe, hogy az életszínvonal emelkedésével, a jóléti állam kiépítésével „elkényelmesedtek”, eltávolodtak a radikalizmustól a korábban harcias proletárok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna sztrájkok. A 60-as években is sok sztrájk volt, 1968 körül pedig volt egy igen komoly és néhol radikális lázadáshullám vadsztrájkokkal és óriási tüntetésekkel, amelynek eredményeképp tovább növekedtek a reálbérek. [125]

Ez a forradalmi hullám azonban kifulladt, ill. leverték. Bár a hetvenes években is voltak vadsztrájkok és üzemfoglalások, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a proletariátusnak nincs akkora ereje és elszántsága az ellenálláshoz, mint régebben. A tőkések egyre nagyobb sikerrel gyengítették a szakszervezeteket, az USA-ban pl. a Reagan-kormány idején nőtt meg drasztikusan az illegálisan elbocsájtott szakszervezetisek száma. [126] Azt gondoljuk, hogy ezt azért is tehették meg, mert a reformista, bérharcot folytató munkásság mellett egyre kevésbé voltak jelen vagy marginalizálódtak a kapitalizmus megdöntését célul kitűző szervezetek és tömegek. A szakszervezetek „a munkásoknak az ipari társadalom új struktúráiba való integrálását szolgáló eszközökké váltak. A forradalmi eszméket a munkásság részvételének (vagy beleszólási jogának) eszméi váltották fel […] A különféle országokban gyakran a munkáspártok és szakszervezetek közreműködésével olyan törvényeket fogadtak el a sztrájkjogról, amelyek célja az volt, hogy a munkások akcióit a vegyes gazdasági rendszer keretein belül tartsák. […] A modern nagyüzemekben a személyi bérek sokat veszítettek jelentőségükből, mivel a bérezés kevésbé függött az egyéni teljesítményektől, hanem sokkal inkább az egész üzem gazdaságos voltától. A munkások speciális szakmai képzettségük és tudásuk révén szorosabban kötődtek saját üzemükhöz, szakmai boldogulásuk pedig nagymértékben a vállalat növekedésétől függött, amellyel – épp azért – jobban azonosultak, mint korábban.” [127]

Ezen felül a globalizált termelés, a neoliberalizmus és a gazdasági pangás hatására megnövekedett munkanélküliség is csökkentette (az országokon belül szervezett) sztrájkok hatását, eredményességét.

A nemzetközi méretekben szerveződő és tevékenykedő tőkével és az uralkodó osztállyal szemben a széttagolt munkásosztály hátrányban volt és továbbra is hátrányban van. Ennek a széttagoltságnak csak egyik megnyilvánulása a nacionalizmus. A terjedő atipikus foglalkoztatási formák (távmunka, részmunkaidő, munkaerő-kölcsönzés, diákmunka), valamint az, hogy egyes proletárok jogilag vállalkozók lesznek (kiszervezettek vagy kényszervállalkozók) megnehezítik az összefogást és az osztállyá szerveződést, csökkentik az osztályöntudatot.

 

Emellett kulturális és ideológia fronton is háttérbe szorult az autonóm, antikapitalista gondolkodásmód. A fogyasztói társadalomban az egyént elkábítja a megvásárolható áruk, szolgáltatások és „látványok” tömege. A tévé (általában a média) elszigeteli egymástól az embereket: nem egymásnak közvetítik az információt, a társadalmi tudatot, hanem a központi forrásból szerzik ezt be, amely a tőke érdekeinek megfelelően működik, hiszen maga is tőke.

Nem független ettől annak sikeressége, hogy az antikapitalizmust azonosították (és így bemocskolták) a sztálinizmussal. Az uralkodó osztály a „kommunista diktatúrák áldozatai” és nálunk „a szocializmusban a nyugat kölcsöneiből éltünk” című történeteket hatékonyan használta arra, hogy ellehetetlenítse a kapitalizmuson túlmutató gondolkodást, ami rendkívül demoralizáló hatással volt és van a munkásosztályra.

 

Létrejöttek és sok millió dolláros támogatásokat kaptak az agytrösztök (think-tank-ek), így pl. American Enterprise (1943), RAND (1948), Heritage (1973), Cato Institute (1977). Ezek lényegében azon munkálkodnak, hogy az uralkodó osztály érdekeit közérdekként tüntessék fel. Előszeretettel terjesztik a szabadpiaci ideológiát, pl. Ayn Rand, Hayek vagy épp Milton Friedman nézeteit. Milliárd dolláros iparággá vált a PR, amely többnyire azon dolgozik, hogy az egyes cégek vagy cégcsoportok érdekében befolyásolja a közvéleményt. [128]

A tőke igyekezete, hogy manipulálja az emberi tudatot, erősebbé, szisztematikusabbá, szervezettebbé, hatékonyabbá vált. Ezt a tevékenységet úgy is tekinthetjük, mint a tőkések által vívott osztályharc egy megjelenési formáját, amely hozzájárul ahhoz, hogy a munkások körében az osztályöntudat visszaszorult.

 

A neoliberalizmus felé mutató konkrét erők és lépések

Közismert, hogy a Bretton-Woods-ban létrehozott intézmények, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank (eredetileg Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, IBRD) és a GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyes országokat a neoliberális globalizáció útjára tereljék. Érdekes, hogy ezeket az intézményeket jelentős részben éppen Keynes ötletei alapján hozták létre, aki a konferencián Nagy Britanniát képviselte. Igaz persze, hogy kulcsfontosságú kérdésekben nem az ő, hanem az amerikai pénzügyminiszter, Harry Dexter White álláspontját fogadták el. [129]
Az intézmények céljai között már a kezdetektől szerepelt a nemzetközi kereskedelem bővítése, de ekkor megszorításokról, strukturális átalakításokról, vagy éppen az oktatásra és az egészségügyre fordított kiadások csökkentéséről még nem volt szó. Épp ellenkezőleg, a Világbank céljai között szerepelt az, hogy ezek fejlesztését finanszírozza. [130]

1994-ben aláírták, 1995. január 1.-jén pedig életbe lépett a GATT uruguay-i fordulójának záróokmánya, megkezdte működését a WTO. Ez már a kezdetektől neoliberális elveken alapult, hiszen nemcsak a nemzetközi kereskedelem előtt álló akadályok (vámok, kvóták) minél teljesebb leépítése volt a célja, hanem a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósítása is. [131] [132] Nem véletlen, hogy az IMF és a Világbank mellett a WTO is az antiglobalizációs tüntetések fő céltáblájává vált.

 

Bár az európai politikusok és választóik igen jelentős része többé-kevésbé ragaszkodik az aktív, jóléti államhoz, maga az EU neoliberális irányba tolta Európát.

„Kevés embernek van tudomása például a Gyáriparosok Európai Kerekasztaláról, (European Round Table of industrialists, ERT), ami Európa legnagyobb vállalatainak vezérigazgatói szintű szövetsége, a célja pedig az, hogy az Európai Bizottságnak irányelveket adjon, politikáját diktálja. Így pl. az Egységes Európai Törvényt (Single European Act), amely megnyitotta és liberalizálta az uniós piacokat, nem az EU, hanem Wisse Dekker (a Philips, majd az ERT elnöke) állította össze, és az ő javaslatai alkották az 1985-ös, EU-s törvénytervezet alapjait (The Guardian, 1999. december 16). Az EU bővítési tervét (amit az európai kormányfők 1999 végén hagytak jóvá Helsinkiben), s amely megkövetelte az új belépőktől, hogy felszabadítsák és privatizáljak a gazdaságukat, s hogy a hosszú távú teherszállítás infrastruktúrájába óriási pénzeket öljenek, Percy Barnevik dolgozta ki, a svéd AB befektetési cég, és egyben egy ERT munkacsoport elnöke. Tehát a transznacionális elit tagjai hoznak meg minden lényeges döntést az EU-ban, és nem pedig az egyes tagállamok politikai elitje, mint ahogy azt az EU ideológiája állítja” [133]


Kevéssé ismert, hogy a monetarista elképzelések az IMF-be, az EU irányító testületeibe és más intézményekbe már az 1973-as válság kitörése előtt elkezdtek behatolni, persze csak a keynesi intézkedésekkel kezelhetetlen válság adott igazán nagy lökést a terjedésüknek. [134]

 

A legtöbb államra azért is lehetett a neoliberális politikát ráerőltetni, mert el volt adósodva. A fejlettebb országokban az adósság növekedésének egyik oka a gazdasági válság volt, ill. az, hogy ezt sikertelenül próbálták anticiklikus gazdaságpolitikával kezelni. A harmadik világbeli országok fejlesztésekre vették fel a kölcsönöket, amelyeket eredetileg lényegében kamatmentesen adtak. [135] Azonban a pénzt sokszor látványos, de rosszul előkészített presztízsberuházásokra költötték, egy részét pedig (különösen a diktatórikusabb vezetők) elsikkasztották, ill. a rendőrség/hadsereg megerősítésére és a lakosság elnyomására használták. Az IMF és a Világbank is előszeretettel adott dollármilliárdos kölcsönöket azoknak a diktatúráknak, akik a neoliberális úton jártak. Az 1973 végétől drasztikusan emelkedő olajárak az olajbehozatalra szoruló országok adósságát szintén növelték. A szegény országok között nem volt ritka, hogy egy vagy néhány nyersanyag (pl. réz, ón) vagy mezőgazdasági termék (pl. kakaó, kávé) exportjára alapozták a gazdaságukat, amiben a gyarmatosítás mellett a neoliberális ideológiának is volt szerepe. Előfordul, hogy egy-egy ilyen termék ára hirtelen drasztikusan, akár felére esik, ami válságba taszítja az illető országot, ezt pedig „tovább súlyosbítják a deviza-spekulánsok, akik látva az ország pénzügyi mélyrepülését, fizetőeszköze ellen fogadnak, így annak értékét még lejjebb lökik.[136]

Több esetben ez kényszerítette kölcsönfelvételre a harmadik világ országait, amihez a 80-as évektől neoliberális szerkezet-átalakító csomag is járt. A Volcker-féle kamatemelés aztán véglegesen rázárta az adósságcsapdát a legtöbb országra. Az IMF féle neoliberális szerkezet-átalakító programokkal pedig többnyire nem csökkenteni, hanem növelni sikerült az eladósodottságot. [137]

A kapitalista közgazdászok előszeretettel hibáztatják az eladósodó országok dilettáns vezetését. Ezzel szemben le lehet szögezni, hogy ha „a mintegy 160 fejlődő és szocialista ország túlnyomó többsége, közöttük még egyes kőolajexportőrök is, az eladósodás síkos útjára léptek, akkor ebben az adott világgazdasági helyzetből és erőviszonyokból adódó szükségszerű tendenciát kell látni.[138]

 

A legtöbb országban a munkásosztály többsége egyáltalán nem támogatta a neoliberalizmust, ezért több helyen (pl. Chile, Indonézia) fizikai terrorral törték meg az ellenállásukat, ezerszámra gyilkolták, kínozták és börtönözték be az embereket, különös tekintettel a szakszervezeti vezetőkre és a baloldali aktivistákra. Máshol demokratikus választások útján jutott hatalomra egy olyan párt, amely eredetileg egyáltalán nem kívánt a neoliberalizmus útjára lépni, azonban eladósodottságuknál fogva a nemzetközi pénzvilág olyan nyomást tudott rájuk kifejteni, amelynek nem tudtak ellenállni. Ide tartozik pl. Mandela pártja Dél-Afrikában vagy Walesa és a Szolidaritás Lengyelországban, [139] de ide sorolhatjuk a pályafutása elején még bányákat államosító és munkásokat felfegyverző Víctor Paz Estenssoro-t Bolíviában. [140] Természetesen az, hogy megválasztották az adott politikai erőt, még nem jelenti azt, hogy aztán ne alkalmazna terrort, amikor a tömegek tiltakozni kezdenek az őket hátrányosan érintő intézkedések miatt. Még leginkább a volt KGST országok munkásaira volt jellemző, hogy az állami bürokrácia által nem túl hatékonyan menedzselt tervgazdaság problémáit (pl. áruhiány) látva valóban elhitték, hogy a privatizáció és a piaci erők szabadjára engedése növelni fogja az életszínvonalukat és ezért aktívan vagy passzívan, de támogatták a neoliberális lépéseket. Azonban pl. Magyarországról is elmondható, hogy a 1990-es választásokon az emberek többsége nem olyan pártra szavazott, amely propagandáját tekintve kifejezetten neoliberális (az SZDSZ és a Fidesz volt ekkor ilyen). Az országok döntő többségében az emberek többsége elvárta és elvárja, hogy a közösség (jobb híján az állam) ne szolgáltassa ki az egyént a piaci erők szeszélyeinek, hanem nyújtson létbiztonságot számára. Ezért igen ritka, hogy a többség tudatosan támogatja a neoliberalizmust, épp ellenkezőleg, előbb vagy utóbb növekedni szokott az ellenállás vele szemben.

 

Vannak olyanok (pl. Susan George), akik azt hangsúlyozzák, hogy a neoliberalizmus, a neoliberális globalizáció nem a dolgok természetéből következik, hanem egy mesterséges folyamat, amit konkrét emberek kényszerítenek ránk, és ezért más emberek képesek ezt megváltoztatni. A neoliberálisok, pl. a Chicagói fiúk briliáns módon terjesztették az ideológiájukat és ezért tudtak uralkodó irányzattá válni. [141] Ebben persze van igazság, de önmagában ez az idealista magyarázat messze nem elégséges, mint ahogy az remélhetőleg az eddig leírtakból kiderült. A neoliberális ideológiát terjesztő alapítványok és agytrösztök nem a Chicagói egyetem tanáraitól és diákjaitól kapták a dollár-százmilliókat, hanem a globális uralkodó osztálytól, mivel ideológiájuk az ő érdekeiket fejezte ki, illetve az ő tulajdonukban lévő tőke felhalmozásának szükségleteit tükrözte. Az IMF és hasonló intézmények élére is Reagan, Thatcher és hasonló, a burzsoáziát képviselő politikusok nevezték ki a neoliberális vezetőket. Az uralkodó osztály az eddig felsorolt csoportokon és intézményeken kívül számos más módszer (pl. ál-civil mozgalmak létrehozása [142]) és sok más szervezet segítségével vitte keresztül az érdekeit, pl. a Trilaterális Bizottság, [143] a Bilderberg-csoport, [144] vagy az ún. UNICE, [145] amely az utóbbi időben Confederation of European Business (röviden: BUSINESSEUROPE) névvel működik és többek között a magyar Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége is tagja. [146]

 

A kapitalizmust tehát saját belső dinamikája hajtja a termelés bolygóméretekben való társadalmasítása, ill. a neoliberális globalizáció fokozása felé. A burzsoá osztály tagjai, mint a tőkéjük érdekeinek hordozói cselekszenek, és az osztályok közti (általában véve pedig a különböző érdekcsoportok közti) erőviszonyokon múlik, hogy mennyire sikerül keresztülvinniük az akaratukat. Természetesen a neoliberális tendencia is megszüli a saját ellentendenciáit, a piacvédelmet vagy épp a gondoskodó államot követelő erőket, amelyek ugyan érhetnek el kisebb-nagyobb sikereket, de a kapitalizmus ellentmondásait nem szüntethetik meg. A szociáldemokrata reformizmus lehetőségei a transznacionális monopolkapitalizmus kifejlődésével beszűkültek, és nem valami véletlen folytán, hanem – ahogy az eddigiekben kifejtettük – rengeteg objektív és szubjektív folyamat miatt.

 

Azért fontos ezt tudatosítani, mert ha egy maroknyi csoport fondorlatos ármánykodásának és világuralmi törekvésének tekintjük a neoliberalizmust, amely az egyébként emberbarát kapitalizmus egy torzulása, akkor abból az következik, hogy csak a neoliberalizmus, ill. a „globalizáció” ellen kell küzdeni, változatlanul hagyva azt a rendszert, ami szükségszerűen kitermeli ezeket a tendenciákat. Nyilvánvaló, hogy vannak elit csoportok és azok több pénzt és hatalmat szeretnének, de ez a kapitalizmus elválaszthatatlan része, és naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki azt higgye, hogy majd kevésbé mohó és gátlástalan elit csoportok hatalomra jutását elősegítve megszüntethetők az alapvető működési módok. A tőke érdekei általában véve és egyre nyilvánvalóbban szemben állnak az emberiség érdekeivel, ezért értelmetlen arra vágyakozni, hogy a kapitalizmus rossz oldalát eltüntessük és csak a „jó oldala” maradjon meg.


A neoliberalizmus és a neoliberális globalizáció értékelése és jövője

A neoliberális globalizáció által eddig okozott károkról, a rengeteg szenvedésről, a fokozódó környezetpusztításról már igen sokan írtak, többnyire globalizációkritika címszó alatt. Könyvek és cikkek sora taglalja, hogy a neoliberális intézkedések következtében a társadalmat a korábbinál is inkább a verseny és a pénzközpontúság szelleme hatotta át, a munkanélküliség és a jövedelmi egyenlőtlenségek nőttek, [147] a létbizonytalanság, az elidegenedés fokozódott.

Ebben a tekintetben az antikapitalista gondolkodók többnyire egyetértenek a kapitalizmust elfogadó baloldaliakkal, pl. Pogátsa Zoltánnal:

„A thatcheri és reagani gazdaságpolitika brutálisan eladósította az államot és a háztartásokat, miközben a pénzügyi, szociális és környezeti deregulációval megágyazott az egyenlőtlenségek növekedésének, a harmadik világ végzetes lemaradásának, a globális felmelegedésnek, és végül a 2008-as globális gazdasági és pénzügyi válságnak. Magyarországon valószínűleg megdöbbentően kevesen hallottak még a Gramm-Leach-Bliley törvényről, pedig nyugaton ma már konszenzus van arról, hogy ez a piaci fundamentalista elvű dereguláció vezetett a jelzáloghitelezéshez, a hitel-derivatívákhoz, és ezeken keresztül az amerikai pénzügyi rendszer összeomlásához. Szintén dereguláció okozta Izland csődjét, valamint a görög és az ír válságot. Kevesen mérik fel helyesen az offshore adóparadicsomok valódi méretét, pedig minden más tényezőnél nagyobb hatása volt a görögök tragédiájára.” [148]

A fejletlen országokat nem csak az adósságtörlesztés címén szipolyozták ki és tartották szegénységben. Általánosan is elmondható, hogy a neoliberális globalizációval megnőtt az áthárítási mechanizmusok kiterjedtsége. Az áthárítás itt azt jelenti, hogy a tőkefelhalmozás feszültségei és terhei, a válságok okozta veszteségek többé-kevésbé máshol jelentkeznek, mint ahol keletkeztek, és ahol profitálnak belőlük. [149]


A neoliberális korszak beköszöntével többnyire csökkentek vagy stagnáltak a reálbérek (főleg akkor, ha a GDP-hez viszonyított arányukat tekintjük). A lakosságnak nyújtott egyre bőkezűbb hitelek ezt 2008-ig kompenzálni tudták és a naiv burzsoá közgazdászoknak úgy tűnt, fenntartható a növekedés. Azonban a lakosság eladósodottságának drasztikus növekedése magában hordta az új válságot. Természetesen van ráció abban, ha a pénzpiaci szabályozás lazítását (pl. a fentebb említett Gramm-Leach-Bliley törvényt) okoljuk a válságért, de a kiterjedt hitelezés nélkül a gazdaság már korábban (feltehetőleg fokozatosabban) lelassult volna a kereslet elégtelensége és a profittal másképp már nem befektethető, túlakkumulált tőke nagy mennyisége miatt. [150]

 

Ezen felül itt csak egy olyan momentumot említünk meg, ami nem túl közismert. Egy Zuberi nevű kutató kimutatta, hogy Kanadában azokban a kórházakban nőtt meg drasztikusan a kórházon belül szerzett fertőzések száma, amelyekben a higiéniáért felelős munkásokat profitorientált vállalkozóknak szervezték ki, akik aztán sokkal rosszabb feltételek mellett alkalmazták a takarító- és egyéb személyzetet. Ily módon tehát csak Kanadában csak ezen okból sok ezer ember halt meg a neoliberalizmus közvetett hatásaitól. [151]

 

A neoliberális ideológia terjesztői arra hivatkoztak, hogy a piaci erők szabadjára engedése gyorsítani fogja a gazdasági növekedést, és ez majd hosszabb távon mindenkinek előnyére szolgál. Az adatok mindkét állítást cáfolják. [152]
A valóság a legegyértelműbben megcáfolta azt a neoliberális tételt, mely szerint a vállalkozóknak, dinamikus ágazatoknak, transznacionális társaságoknak juttatott többletjövedelem […] lecsurog a szegényebbekhez, marginalizáltakhoz, a perifériára szorultakhoz.” [153] [154]

Megjegyezzük, hogy a GDP növekedése egyébként sem feltétlen pozitív a munkásosztály számára, pl. mert jelentős részben a pénzügyi és más, a tényleges jóléthez hozzá nem járuló „szolgáltatások” növekedéséből adódik, [155] nem függetlenül a neoliberális átalakulástól.


A 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági válság óta sokan (még IMF szakemberek is) bírálják, sőt, temetik a neoliberalizmust, mondván, hogy az okozta a válságot, és nyilvánvalóan senki sem kér többet ebből. [156] Azonban sok országban – részben pont a válság miatt - a költségvetési hiány megnőtt, amit alapvetően a neoliberalizmus szellemét követő megszorításokkal próbáltak és próbálnak kezelni. Emellett továbbra is napirenden van a szabadkereskedelmi és befektetési egyezmények megkötése (pl. TTIP, TTP, CETA). Magyarországon pl. Orbán Viktor szónokol arról, hogy „a neoliberalizmus kora lejárt”. [157] Ennek ellenére többen rámutattak már, hogy sok mindenben egyáltalán nem tér el a neoliberális irányvonaltól, lásd pl. a 2011-ben elfogadott Munka Törvénykönyvét, a szabad kereskedelemhez való vonzódást és a társasági adó csökkentését. [158] [159]

Egyáltalán nem újdonság, hogy olyan kormányok hoznak fontos neoliberális intézkedéseket (pl. Svédországban, Németországban vagy Franciaországban), amelyeket egyébként egyáltalán nem tartanak neoliberálisnak. [160]
A wikipedián is arról panaszkodnak a neoliberalizmus szócikk alatt, hogy a neoliberális ideológia hirdetése nem mindig esik egybe a tényleges neoliberális gyakorlattal. [161] Ezért ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy nem az ideológia a lényeg, az csak megfogalmazza, egységes formába önti, igazolja az egyébként is meglévő érdekeket és tendenciákat. Tehát azok, akik szerint a neoliberalizmus csak a múlthoz tartozik, véleményünk szerint vagy nem értik annak lényegét, vagy tudatosan ködösítenek (Orbán Viktorra valószínűleg mind a kettő igaz).

A neoliberalizmus hosszú távú következményeit nehéz felmérni, az ökológia károk pl. megállíthatatlanul növekednek, és ezen folyamatok egy része (pl. globális éghajlatváltozás) egy ponton túl öngerjesztővé válik. [162]

Másfelől a termelés bolygóméretekben való társadalmasodásának folyamatát jelentős részben a neoliberális intézkedések gyorsították fel. Az 1930-as években a fasiszta Mussolini még törekedhetett autarkiára, vagyis arra, hogy Olaszország önellátó legyen, ne szoruljon rá behozatalra más országokból. Ez a politika már akkor sem volt problémamentes, ma, 2016-ban pedig egyetlen, a gazdaságban járatos ember sem gondolhat komolyan rá. Egyre világosabbá válik, hogy nincs visszaút a történelemben, ahogy egyes nacionalisták szeretnék. A másik lehetőség egy nemzetközi világállam létrehozása lenne, amely azt jelentené, hogy világméretekben ismétlődne meg az állammonopolista, keynesi kapitalizmus. Ez azonban nem kivitelezhető az erős gazdasági ellenérdekek miatt, amelyek lehetetlenné tesznek egy ilyen kompromisszum-sorozatot, nem is beszélve a nacionalista érzelmekről. Még az is kérdés, hogy az EU-t egyben tudják-e tartani az ebben érdekeltek (ezen sorok írásának idején épp az angolok bennmaradása kérdéses).

Az egyre gyorsabban termelődő problémák gyökerét csak úgy lehet kihúzni, ha a termelőeszközöket és a termékeket is társadalmasítjuk, azaz megszüntetve meghaladjuk a kapitalizmust. A neoliberalizmus, bár szubjektíve ezt hátráltatja (pl. a munkásmozgalom szétzilálásában, az individualista értékrend terjedésében játszott szerepével), mégis, objektíve közelebb vitt hozzá a nacionalista, bezárkózó „alternatív kapitalizmusok” ellehetetlenítésével. [163]

A pénzügyi globalizáció (pénzpiacok liberalizálása, spekuláció elburjánzása) a termelés globalizációjával ellentétben nem jár ilyen hatással. A tőke átcsoportosítása a pénzügyi szférába fékezi a termelés növekedését, [164] és a technológia fejlődését is. De a tőzsdék és általában a pénzügyi élet összefonódása lehet az a tényező, amely jó esetben biztosíthatja a következő világforradalmi hullám szinkronicitását, vagyis hogyha a kapitalizmus egy-két fontos centrum-országában kirobban egy forradalom, akkor az automatikusan más országok gazdaságának összeomlását vonja maga után, és ezzel az ottani proletárok azonnali cselekvését kényszeríti ki. Hogy milyen irányba fognak cselekedni, az egy kicsit rajtunk is múlik.


(Megjegyzés: a cikk első verziójára a Részeg Hajó című újságtól egy alapos kritika érkezett. Jórészt ennek alapján fejlesztettük a cikket. Ha valaki az eredeti verzióra kíváncsi, emailben el tudjuk neki küldeni.)



[1] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  201.o.

[2] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 55. o., 6. lábjegyzet.

[3] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 94. o., 6. lábjegyzet

[4] Noam Chomsky - Anti-politics: Hating Government, Ignoring Private Power

https://www.youtube.com/watch?v=5-TydNlj7d0

[11] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 32. o.

[13] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 24. o.

[15] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 98. o.

[17] Friedman aztán több dologban is szembefordult az osztrák iskolával, pl. hamisnak tartotta a válság-elméletüket. Lásd pl.:

https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[18] Kean Birch: We Have Never Been Neoliberal: A Manifesto for a Doomed Youth

[24] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 165.o.

[27] Lásd Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvét és a Szigeti Péter által a könyvről írottakat

[29] Az osztrák iskola egyik megalapozója, Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmus erényeiről:
https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[35] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 364.o.

[36] NEOLIBERALISM, A Critical Reader, Edited by Alfredo Saad-Filho and Deborah Johnston, 197.o.

[38] Philip A. Klein: Economics Confronts the Economy, 2006., 68. o.

[41] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 161. o.

[48] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[54] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., V-VII. rész.

[56] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 161. o.

[59] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677-678.o.

[60] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 286o

[62] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, Bp. 2004., 7. fejezet

[63] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 86. o.

[64] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 36. o.

[67] Göncöl György: Marxizmus és változó világ, Kossuth, 1982, 146.o.

[68] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 230.o.

[73] M. Ayhan Kose: Collapse and Revival, 45.o.

[74] Rober Went: Globalizáció, Perfekt kiadó, 2002

[75] Artner Annamária: Válságtól válságig – A globális tőkerendszer mechanizmusai, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013., 72. o.

[76] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 97. o.

[77] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 58. o.

[78] Ifj. Marosán György hozzászólása, in: A 80-as évek kapitalizmusa, Kossuth, 1985.299. o.

[79] Karl Marx: A Tőke I., Hetedik szakasz - a tőke felhalmozási folyamata, Huszonharmadik fejezet: a tőkés felhalmozás általános törvénye, 677.o.

[80] Lenin: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, Kossuth, 1967, 20. o.

[82] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 59. o.

[83] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 53-54. o.

[84] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 85. és 94. o.

[85] Göncöl György: A monopolkapitalizmus politikai gazdaságtanának fő problémái, Kossuth, 1966, 28. o.

[86] „the class war will find me on the side of the educated bourgeoisie.” https://en.wikiquote.org/wiki/John_Maynard_Keynes#Quotes_about_Keynes

[87] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 52. o.

[90] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 150. o.

[91] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 724-738.o.

[93] Robert Pirolli: Infláció az állammonopolista kapitalizmus korában. In: Állammonopolista kapitalizmus, Kossuth, 1970., 159-160.o.

[95] Baran, Sweezy, Monopoly Capital, Monthly Review Press, 1966, 87. o. https://books.google.hu/books?id=k-3TT8fCruAC

[98] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 122. o.

[99] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 58.o.

[100] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[101] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 39. o.

[102] Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, 1999, 1218.o.

[103] NeoLiberal Scotland: Class and Society in a Stateless Nation (Google eBook), 19. o.

[104] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 60. o.

[105] Milejkovszkij: A Mai monopolkapitalizmus politikai gazdaságtana, Kossuth, 1974, 158.-159. o.

[106] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 288. o

[107] Szentes Tamás: Ki és miért van válságban, Napvilág, 2009, 153.o.

[108] B. Komzin: A transznacionális vállalatok és a tőkés gazdaság, in: Gazdasági válság a tőkés világban, Kossuth, 1976

[109] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 43. o.

[110] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 430.o.

[115] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002,  49-50.o.

[119] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 370. o.

[120] Farkas Péter: Rendszerszemléletű elmaradottságelmélet, in: Válság és megújulás, Akadémiai kiadó, 2013. 66. o.

[121] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 300. o.

[122] Lásd pl: Hans-Peter Martin és Harald Schumann könyvét: A globalizáció csapdája, Perfekt Zrt., 1998,

[123] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 120. o.

[124] Ib Norlund: Osztályharc és jóléti állam, 56-57. o.

[125] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 72. o.

[127] Herman van der Wee: A lefékezett jólét, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp, 1986, 222-223o

[128] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 107. o.

[129] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 33. o.

[136] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 238. o.

[137] Wayne Ellwood: A globalizáció, HVG Kiadó, Bp, 2003. 57. o.

[138] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 62. o.

[139] Naomi Klein: Sokkdoktrína, akadémiai Kiadó, Bp. 2013., 9. és 10. fejezet

[142] Sharon Beder: Global Spin, Green Books, 2002. 2. fejezet

[143] Stephen Gill: American Hegemony and the Trilateral Commission, 97-100.o.

https://books.google.hu/books/about/American_Hegemony_and_the_Trilateral_Com.html?id=d-szAAAAIAAJ&hl=en

[144] David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996., 166. o.

[147] http://www.oecd.org/social/OECD2014-FocusOnTopIncomes.pdf

[149] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 98. o.

[150] Artner Annamária: Tőke, munka és válság a globalizáció korában, Akadémiai kiadó, Bp., 2014., 110-111. o.

[153] Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései, Aula, 2002, 71. o.

[163] Lásd pl. Engels: Anti-Dühring, Elméleti kérdések. Weben olvasható itt: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[164] Szigeti Péter: Világrendszernézőben, Napvilág Kiadó, Bp, 2005, 105. o.

Az „anarcho”-kapitalizmus egy kritikája

 

 

Az ún. anarcho-kapitalizmus (kissé tágabb értelmezésben: piaci anarchizmus) egy individualista ideológia, amely egy olyan társadalmat javasol, ahol nincs állam és az egyéneknek semmit sem kötelező megtenni, amibe önként bele nem egyeznek (voluntaryism). Ez azt jelenti, hogy nincs adózás, és a piac szabadsága korlátlan. A jelenleg állam által végzett tevékenységeket (rendvédelem, bíráskodás, infrastruktúra építése, stb.) magáncégek végeznék piaci alapon, így mindenki szabadon dönthet, hogy igénybe veszi-e őket, és ha igen, melyik céget választja. Alapelvük a „NAP” (non-aggression principle), ami azt jelenti, hogy senkinek sem szabad erőszakot kezdeményeznie más személye, szabadsága vagy tulajdona ellen. Ha az anarcho-kapitalista (ancap) társadalomban valakit ilyen támadás ér, akkor joga van fizikai erőszakkal védekeznie, illetve valamelyik magánrendőrséget is megbízhatja, hogy védje meg őt és a tulajdonát.

Véleményünk szerint odáig, hogy megkérdőjelezik az állam tekintélyét, az állam és a konzervatív polgárok által előírt viselkedési normákat, kigúnyolják a nacionalista elfogultságot, még rokonszenves és előremutató is lehetne a propagandájuk. Ezen túlmenően azonban enyhén szólva nem értünk velük egyet szinte semmiben, mint az a következőkből ki fog derülni. [1]

Az anarcho-kapitalizmus lényegében a liberalizmusban gyökerezik. A követői főleg az „osztrák közgazdaságtani iskola” talaján állnak (Mises, Hayek, részben Milton és David Friedman)[2], amelynek a következtetéseivel itt most nincs módunk részletesen foglalkozni. [3] A liberálisok belátták, hogy a kapitalizmus által folyton újratermelt problémák (gazdasági zavarok, társadalmi egyenlőtlenségek és ellentétek) kordában tartására és elsimítására szükséges egy, az emberek többsége által legitimnek tartott központi hatalom, csak (az ideológia szintjén) a lehető legkisebbre akarják korlátozni a kényszerítő működést. Az anarcho-kapitalisták elveikben következetesebbek a mainstream liberálisoknál, ez azonban a valósággal kapcsolatos még nagyobb következetlenséget jelent. A két irányzat között számos átmenet létezik, pl. a minarchizmus, amelyik olyan, minimális államot szeretne, amely tevékenysége csak a rend fenntartásáról és a szerződések betartatásáról szól. Az anarcho-kapitalizmust ezekkel az átmeneti irányzatokkal együtt libertarizmusnak vagy libertarianizmusnak is nevezik. Képviselőik egymás közt kemény vitákat is folytatnak, de a gondolkodásmódjuk alapjai közösek. A másik oldalon, az anarcho-kapitalistáktól némileg balra állnak azok a különféle irányzatok, amelyeket az individualista anarchizmus kategóriájába szoktak sorolni. Bár ez a fajta gondolkodás sokszor valódi szabadságvágyban gyökerezik, rengeteg probléma van vele, különösen a Stirner-féle egoizmussal. Így a kritikánk többé-kevésbé ezen irányzatokra (minarchizmus, individualista anarchizmus, stb.) is vonatkozik.


Az anarcho-kapitalisták és más individualisták számára a társadalom pusztán egyének halmazát jelenti, akik – egyedül vagy csoportosan, ahogy kedvük tartja - termelnek valamit. A termékeiket kicserélik a piacon, amellyel mindenki jól jár, illetve járna, ha az állam nem szólna ebbe bele mindenféle szabályokkal és nem rabolna meg mindenkit az adószedéssel. Az a logikájuk, hogy bármiféle szerződést is köt két egyén egymással, ha önként teszi, az jó neki (különben nem tenné), de ha mégsem, akkor sincs senkinek, se egyénnek, se valamiféle közösségnek joga beleszólni ebbe és rákényszeríteni az egyénre valamit, amit ő nem tenne meg. Hiszen mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt mi teszi boldoggá, bármiféle kényszer elfogadhatatlan.

Az anarcho-kapitalisták szerint az emberek önként mennek el a kapitalista vállalatoknak dolgozni, és így az állam megszűntével teljes lenne a szabadság, mivel mindenki szabadon dönthetne arról, mikor mit csinál (mármint amíg mások szabadságát nem korlátozza ezzel). Ha most az ideák ködfelhőjéből leszállunk a földre, azt látjuk, hogy az embernek szüksége van élelemre, ruhára, hajlékra, időnként orvosi ellátásra stb. ahhoz, hogy életben maradjon, és esetleg ne legyen kitaszított. A kapitalizmusban azonban mindezek áruként léteznek, pénzért lehet hozzájuk jutni. Pénzt pedig csak úgy lehet szerezni, ha eladunk valamit. Akinek nincs semmije, amit rendszerszerűen el lehet adni, az saját magát, pontosabban a munkaerejét adja el. Ezt jogilag ugyan önként teszi, de valójában a létfenntartás ugyanolyan, sőt nagyobb kényszerítő erő, mint a jogszabályok. A munkanélküliség miatt a legtöbb embernek nincs túl sok választása, tehát vállalja, hogy lényegében szolgaként engedelmeskedik a munkáltatónak, aki megszabja, mikor mit csináljon, esetleg azt is, hogy milyen ruhát viseljen, és hogy kedvesen mosolyogjon akkor is, ha épp ordítana vagy sírna. A lélekölő bérmunkára kényszerített tömegek egyáltalán nem érzik magukat szabadnak munka közben, és amikor az anarcho-kapitalisták mindettől eltekintenek, akkor azzal burkoltan kinyilvánítják, hogy a sorsuk hidegen hagyja őket, még akkor is, ha ezt tagadják.
Az anarcho-kapitalisták érvelésükben arról szeretnek beszélni, hogy ha ők indítanak egy vállalkozást és fel akarnak venni munkásokat, akkor senkinek se legyen joga ebbe beleszólni. Arról ábrándoznak, hogy ők lesznek a munkáltatók, nagyobb földterületek vagy akár egész privát városok[4] tulajdonosai. Arról láthatóan nem gondolkoznak, hogy ha éppen nincstelenek lennének, és csak éhbérért találnának egy-egy veszélyes vagy épp egészségkárosító munkát, akkor mit tennének.

Például a XIX. század környékén Angliában (és persze máshol is) a tőkések rájöttek, hogy ha a felnőttek helyett gyerekeket alkalmaznak, akkor többet takaríthatnak meg a béreken, mint amennyit vesztenek a gyerekek nem teljes értékű munkája miatt (ráadásul a gyerekek többnyire kevésbé képesek pl. szakszervezeteket alakítani). Ezért aztán már 3-4 éves kortól is dolgoztatták a gyerekeket, nehéz, veszélyes és az egészségre káros munkakörökben is, a felnőtt munkások (nem éppen magas) bérének 10-20%-áért, időnként akár heti 50-80 órát is. [5]
Az anarcho-kapitalizmus legfontosabb teoretikusa, Murray Rothbard úgy érvel, hogy a gyermekek munkáját korlátozó törvények károsak, mert csökkentik a gyermekeket nevelő családok jövedelmét, a gazdaság teljesítményét és ezzel az általános jólétet. [6] Ő és követői azt mondják, hogy a gyermekek dolgoztatásával nincs semmi probléma, amíg önkéntes és a gyerek bármikor felbonthatja a munkaszerződést, amivel olyan mértékű cinikus képmutatásról tesznek tanúbizonyságot, amely még a legkorruptabb politikusokat is megszégyeníti. Ez a példa jól demonstrálja azt, hogy hiába rögzítenek jól hangzó, de absztrakt alapelveket, mint pl. a NAP, ez puszta formaság marad, amellyel bármekkora embertelenséget és elnyomást igazolni lehet. [7]



Ha azt látnánk magunk körül, hogy egyszerű emberek tömegei versenyképesen raknak össze pl. robotokat a konyhaasztalukon, akkor egy alapvető kérdésben még igaza is lehetne az anarcho-kapitalistáknak. Lényegtelen lenne, hogy éppen kinek a kezében vannak a termelőeszközök, ezért nem lennének osztályok, és így osztályharc sem. Az emberek önként, úri szeszélyből mennének el a tőkéshez dolgozni, de ha épp nem tetszik nekik az, hogy parancsolgatni próbál nekik a tőkés, akkor úgy döntenének, hogy ők maguk lesznek tőkések. Egy békásmegyeri panelházban Józsi bácsi alacsonypadlós csuklós buszokat szerelne össze, Laci, a szomszédja olajfinomítót működtetne, Terike néni pedig bútoráruházat nyitna a tizediken, kiszorítva a multikat a piacról. A kapitalista ideológusok széles körben használt trükkje az, hogy reflektorfénybe állítják azt az egy-két kivételes esetet, amikor egy proli egy briliáns ötletből meggazdagodik, és ezt állítják be össztársadalmi szinten járható útnak.

Az, hogy a kapitalizmus védelmezői hangoztatják, hogy a munkások önként mennek el a tőkéshez, és ha a tőkés nem nyújtana nekik munkaalkalmat, akkor rosszabb helyzetben lennének, arra szolgál, hogy leplezhessék a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét. Már önmagában az manipulatív, hogy csak azt a két esetet hasonlítják össze, hogy jön a tőkés és felkínál valamekkora bért, hogy dolgozz neki, illetve nem jön, és így kevesebb lehetőséged van, hogy pénzhez juss. Azt, hogy egyáltalán a tőkések rendelkeznek a termelőeszközök felett, sohasem kérdőjelezik meg.

A méretgazdaságosság és más tényezők miatt a tőke koncentrálódik és centralizálódik. Egyre nagyobb vállalatok jönnek létre, (pl. az utóbbi évtizedekben is gyakori összeolvadások és felvásárlások útján), amelyek kiszorítják a kicsiket. Az össz-profit legnagyobb részét a közepes és a nagyvállalatok termelik, az egyéni vállalkozók részesedése alacsony. [8] Természetesen nem tagadjuk, hogy az állam sok esetben hozzájárul ehhez a folyamathoz, viszont csak erre fogni a monopolizációs tendenciákat alapvető tévedés. Ha nem lennének monopólium-ellenes, trösztellenes stb. törvények, akkor ez a folyamat sok szektorban felgyorsulna. [9]

 

A termelés egyéniből egyre inkább társadalmivá válik. A középkorban meg lehetett mondani egy répáról, hogy ki termelte, de ma egy mobiltelefont közvetlenül is ezrek termelnek, közvetve pedig milliók. Emiatt az, hogy mindenki pont az ő részesedését kapja meg a termelésből, értelmetlen. [10] Az elosztás alapvetően alkupozíció szerint történik. Az anarcho-kapitalisták leragadtak a középkori állapotnál: egyénekről beszélnek, akik egymással cserét folytatnak, de abba, hogy a termelés és a szolgáltatások jelentős részét hatalmas cégek végzik, az egyéni termelés pedig marginalizálódott, nem szeretnek belegondolni. A XIX. század óta az egyik érdekes változás az, hogy az információ termelése és terjesztése is centralizálódott: a tömegek által nézett tv-csatornák és újságok egyre kevesebb óriás konszern kezében vannak (mármint a liberálisabb országokban). Az internet kismértékben enyhített ezen a helyzeten, de az eredmény nem sokat változott: az emberek túlnyomó többsége többnyire még mindig a tőkés vállalatok érdekeinek megfelelő információkhoz jut hozzá és ezért el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezze a kapitalizmust.

A kapitalizmus nem statikus rendszer, mint a feudalizmus, hanem dinamikus. Folyamatosan változnak, fejlődnek a viszonyok. A gazdasági növekedést minduntalan (túltermelési) válságok szakítják meg, ahol sok, főként kisebb tőkés tönkremegy, és még több munkás munkanélkülivé válik. Amíg az állam nem próbálta kezelni a válságokat, még pusztítóbbak voltak.


A termelőeszközök (és főleg, a versenyképes termelést biztosító termelőeszközök) jelentős része nemzeti nagyvállalatok, ill. transznacionális óriásvállalatok kezében van, míg a népesség döntő része proletár, akinek egy autó megvásárlása sem könnyű vagy éppen egyenesen lehetetlen. Ha privatizálnák a megmaradt állami vagyont, teljesen nyilvánvalóan nem a prolik kezébe kerülne, hanem azok jutnának hozzá, akik már egyébként is gazdagok. A jelenleg gazdag embereknek vagy a felmenőiknek egy része csalással, erőszakkal (errefelé: értéken aluli privatizációval) és hasonlókkal szerezte a vagyonát, olyan módszerekkel, amely még azok számára sem elfogadható, akik a szerződésen alapuló kizsákmányolást normálisnak tekintik. Az anarcho-kapitalisták nem beszélnek arról, mit kellene tenni a tulajdon-koncentráció jelenlegi szélsőséges állapota ellen, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy elfogadják azt, ezzel pedig mindazt a tengernyi bűnt, amit a vagyonfelhalmozás során elkövettek.


Az anarcho-kapitalisták állam- és társadalom-felfogása, az állam és a tőke definíciója egyrészt teljes mértékben történetietlen, másrészt, ettől nem függetlenül, felszínes és elégtelen. Nézzük meg, hogyan néz ki a tőke tipikus definíciója:
„A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk.”[11]
Ezek szerint az ősember (sőt, a csimpánz) bunkósbotja is tőkének számít, a mai kereskedelmi bankok részvényei pedig nem. Ebből az következik, hogy minden emberi társadalom tőkés termelést folytat, legyen az ősközösség vagy a távoli elképzelt jövő kiber-kommunizmusa. Íme, így oldja fel semmit sem jelentő tautológiává anarcho-kapitalistánk a tőkés termelés fogalmát. A gépek és más szerszámok persze működhetnek tőkeként, de ez nem mindig van így, ez az adott társadalom viszonyaitól és a konkrét esettől függ. Észre kell venni, hogy amikor tőkéről beszélünk, nem az a lényeg, hogy terméket lehet-e előállítani valamiféle tárgyakkal, hanem hogy olyan (csere)értékről van szó, amelyet azért fektetnek be, hogy önmagánál nagyobb értéket kapjanak. A tőke kifejezés nem csak ezen érték fizikailag létező, használható tárgyakban megjelenő formáját jelenti, sőt, nem csak magát az értéket, hanem azt a folyamatot, amelyben az értéket befektetik, és a profitot realizálják, illetve azt a társadalmi viszonyt, amely az értéktöbblet tulajdonosai és a munkaerejüket eladó és ezért a tőkefelhalmozásnak alávetett proletárok között van. Mostanában viszont a burzsoá ideológusok számára nem divat, sőt, tabu osztályokról beszélni, ezért egyénekről és dolgokról beszélnek, így világukban a problémák mintegy véletlenszerűen, egymástól elszigetelve jelennek meg.


Sok ancap a kapitalizmust szabadpiacon alapuló rendszerként definiálja, és azt állítja, hogy az állam torzító hatása miatt most nem normális kapitalizmus van, hanem pl. haveri (crony) kapitalizmus, mivel a piaci siker sokszor azon múlik, kinek milyen kapcsolatai vannak az állami hivatalnokokkal. Mások nem anarcho-kapitalistának, hanem csak „szabadpiaci anarchistának” nevezik magukat, fogalmilag megkülönböztetve a szabadpiaci rendszereket a kapitalizmustól. [12]
Azonban a kapitalista valóságban az egész termelési folyamatot a tőkefelhalmozás vágya és kényszere mozgatja. A piaci csere csak a tőkefelhalmozás egy mozzanata. A piac szabadsága, a szabad verseny nem öncél, hanem csak eszköz. A tőkés nem azért folytat versenyt a konkurenciával, hogy a nap végén megdicsérjék, és pl. banánt kapjon, miközben a többiek meg almát. Ez legfeljebb a gyerekek között van így az oviban. A versenyben alul maradó tőkés előbb-utóbb tönkremegy, és megszűnik tőkésként létezni, rosszabb esetben az öngyilkosságba menekül az adósságai miatt. A piac szabadsága egyes tőketulajdonosoknak segít a felhalmozásban, másokat meg éppen gátol, ezért utóbbiak pl. protekcionizmusért és nekik kedvező szabályozásért kiáltanak. Ha nem támogatná az állam, sok cég alulmaradna a más országok által támogatott konkurens vállalatokkal szemben. A tőkések, ha lehetőségük van rá és érdekükben áll, maguk korlátozzák a versenyt pl. kartellezéssel (ha az állam hagyja, vagy esetleg segíti őket).

Az anarcho-kapitalisták egyfelől úgy állítják be, hogy a tőkefelhalmozás triviálisan minden társadalomban jelen van, másfelől hogy nem szisztematikus, hanem az egyén szeszélyétől függ, hiszen „Bármikor megtehető, hogy abbahagyjuk a tőkefelhalmozást. Mint társadalom, vagy mint egyén, ez a döntés akármikor meghozható.[13]
A valóságban a részvénytársaságok vezérigazgatói nem dönthetnek úgy, hogy nem a profitért működtetik a vállalatot, mert akkor leváltják őket a fő részvényesek, akik igen sok esetben bankoknak vagy befektetési alapoknak dolgoznak, és szintén az a feladatuk, hogy maximalizálják a profitot. Általában a tőkés vállalkozók dönthetnek úgy, hogy lemondanak a profitról, csak éppen akkor nem tudják visszafizetni a hiteleiket, ill. nem lesz miből befektetni és fejleszteni, így a konkurencia előbb-utóbb kiszorítja őket a piacról. Ezért szükségszerű, hogy minden döntésnél a tőkefelhalmozás szempontjai legyenek az elsődleges, ha nem éppen a kizárólagos szempontok, vagyis a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás uralkodó, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó folyamat.
Bizonyos értelemben persze dönthet úgy a társadalom, hogy nem a tőkefelhalmozás uralma alatt akar élni, nem tőkeként akarja működtetni a termelőeszközöket, de amikor ezt a döntést ténylegesen végrehajtja, akkor azt úgy hívjuk: (anarcho-) kommunista forradalom.

Tehát amíg a kapitalizmuson belül maradunk, addig a tőkefelhalmozás objektív kényszer, amely a rendszer működésének legalapvetőbb motívuma. Az egyéni tőketulajdonos szintjén pedig a tőkefelhalmozás célja nem csak tárgyak birtoklása, hanem az emberiség munkája feletti rendelkezés. A tőkés a vagyon növelése által arra törekszik, hogy olyan viszonyba léphessen a többi emberrel, hogy ő határozhassa meg a tevékenységüket. Pl. ha elmegy egy étterembe, egy masszőrhöz vagy egy prostihoz, akkor nem az fogja érdekelni, hogy azoknak mi a kellemes és az építő, hanem olyan szolgáltatást akar kapni, ami neki optimális. Nem a közös jóra törekszik, hanem a saját igényei előtérbe állítására és arra, hogy másokat a saját igényeik és elképzeléseik feladására, elidegenedett kényszermunkára szorítson. Ez jogilag nem kell, hogy kényszer legyen. A burzsuj célja, hogy a saját autonómiáját úgy növelhesse, hogy közben csökkenti mások autonómiáját. A céljához az alapvető lépés az, hogy neki pénzbősége, a prolinak pénzhiánya legyen, ami azért kell, hogy az "önként" alávesse magát a kínált feltételeknek minél kevesebb pénzért. Ez nem csak egy napra vagy évre szól, hanem alapvető cél, hogy ezt tartósítsa, bebiztosítsa. Neki ne kelljen érdemben versenyeznie, ne legyen kockázata, mindenképp nyerjen ő és a gyerekei is. Nem véletlen, hogy a döntő többség a vagyona döntő részét a gyerekeire hagyja, és szinte sohasem szórja szét a szegények (a gyerekei leendő kiszolgálói) között. Vannak egyéni különbségek és kivételek, pl. páran komolyan jótékonykodnak, ám fontos hangsúlyozni, hogy az utólagos jótékonykodás sem változtat érdemben a rendszer jellegén, hiszen nem írja felül annak alapelveit. Tehát a tőkés úgy törekszik hosszú távú autonómiára, hogy a többiek (tényleges) szabadságát korlátozza. Hierarchikus pozícióra törekszik, másokon való uralkodásra. Ettől még gondolhatja azt, hogy ő tiszteli az egyének jogait, lehet velük udvarias. De ha a nincstelen tömegek fenyegetik a tulajdonát és ezt a pozícióját, akkor támogatni fogja a bebörtönzésüket és akár a kiirtásukat is, mert a fő céljához ezzel kerül közelebb.


Az állam definíciója majdnem olyan problémás, mint a tőkéé. Pl. Rothbard szerint az állam olyan intézmény, amely a következő két ismérv legalább egyikével, de többnyire mindkettővel rendelkezik:
1. bevételeire az adóztatásnak nevezett fizikai kényszer révén tesz szert

2. jogot formál, többnyire sikerrel arra, hogy erőszakkal magának szerezze meg a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) monopóliumait a fennhatósága alá tartozó területen.
Az nyilvánvaló, hogy ez az államok többségére nem áll távol a valóságtól, azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A kapitalista államokban szinte mindenhol vannak privát biztonsági, őrző-védő cégek és a legtöbb országban ezek fegyvert is viselhetnek. Az állam megengedi, hogy a nagytőkések megvédjék az állami nyilvántartás szerint tulajdonukban lévő vagyontárgyakat, de azt soha nem tolerálja, ha a proletárok felfegyverkezve a saját elképzelésük szerint kezdik el használni ezeket, kétségbe vonva a tulajdon szentségét. A kapitalizmus támogatói nem vizsgálják meg, hogy miért létezik állam, vagyis mi az állam létének célja egyrészt az államot szervező, kiépítő, erősítő, kulcspozícióban lévő egyének nézőpontjából, másrészt az államot legitimként elfogadó tömegek nézőpontjából. Az erőszak-monopólium és az adóztatás ugyanis csak eszközök az állam számára. A történelmet tanulmányozva világossá válik, hogy a hatalmon lévők elsősorban abból a célból erősítették az államot, hogy az uralkodó osztály hatalmát stabilizálják, olyan körülményeket biztosítsanak, ami optimális a vagyonuk növekedésének szempontjából. Tehát az, hogy erősítették az államot, nem pedig megszüntették, nem valami véletlenszerűen felbukkant perverz ötlet, hanem az alapvető érdekeik következetes képviselete.

Kezdetben a politikai és a gazdasági hatalom többnyire nem különült el olyan szinten, mint ma: az ókori despoták, a középkori királyok és földesurak egyben a központi tulajdonosok is voltak a saját területükön. Az állam értük volt, az állam ők voltak. A kapitalizmus hajnalán a feltörekvő harmadik rend, a polgárság vagyonosodásával ez felborult. A polgári forradalmak során a kizsákmányolt nép segítségével a polgárság megdöntötte az arisztokrácia egyeduralmát. A folyamat végére (véres leszámolások és békés kompromisszumok útján) végül olyan rendszerek jöttek létre, ahol az uralkodó osztály(ok) egyes tagjait is kötik a jogszabályok, hiszen a túlkapások veszélyeztetnék a rendszer stabilitását, a tőkefelhalmozást és a vagyon élvezetét. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban a hatalmon lévők közvetlen erőszakkal [14] kényszerítették rá a kizsákmányoltakat, hogy értük dolgozzanak. A kapitalista államban a hatalom kettévált: a politikai hatalmat az állam és az államot igazgató politikusi (vagy egyes esetekben arisztokrata) réteg gyakorolja, a gazdasági hatalom, a termelőeszközök és a társadalmi munka feletti rendelkezés a tőkések osztályáé. Az állam az erőszak fenyegetésével szerez érvényt az akaratának, de a tőkések esetében erőszak leginkább csak ott játszik szerepet, hogy a tulajdon tiszteletben tartására kell rákényszeríteni az embereket (elsősorban a munkásosztályt, másodsorban az egyes tőkéseket is). Ha ez meg van, akkor a tulajdonviszonyok már önmagukban megoldják a munkára kényszerítés problémáját.

Fentiekből következik, hogy az anarcho-kapitalistáknak szisztematikusan el kell felejtkezniük arról, hogy a pénz egyben hatalom is: hatalom a társadalom újratermelési folyamatai fölött. Minél totálisabb a kapitalizmus, minél inkább áruvá válik minden, annál erősebb ez a hatalom, annál hatalmasabb az, akinek sok pénze van, annak a rovására, akinek kevés. A hatalmon lévő politikusok önmagukban nem alkotnak osztályt, mármint amíg nem az ő tulajdonukban vannak a termelőeszközök. A döntéseiknél a saját személyes érdekeik mellett elsősorban a domináns tőkés csoportok és általában a tőkefelhalmozás érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Ennek számos oka van, amiről mások már sokat írtak, [15] az egyik legfontosabb (de messze nem kizárólagos) ok, hogy a politikusok jelentős része maga is tőketulajdonos, illetve többnyire sikeresen törekszik erre.

A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek, és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Ezeket nem csak úgy jókedvükből tették, hanem a helyzetük elviselhetetlensége miatt. Ez abból is látszik, hogy annak ellenére folytatták a harcot, hogy a küzdelmek során munkások millióit mészárolták le, zárták börtönbe, verték össze, főleg az állam erőszakszervezetei, de kisebb részben az egyéni tőkések által alkalmazott fegyveresek is. Érdekes elképzelni, ahogy egy anarcho-kapitalista odamenne az éppen egy felkelésben részt vevő tömeghez, és kioktatná őket arról, hogy „Ne pattogjatok itt, indítsatok ti is vállalkozást, és akkor majd ti is gazdagok lesztek!”.

A kizsákmányoltak előtt alapvetően két út állt, hogy javítsanak a helyzetükön:
1. Forradalmi úton megdöntik az államot és az uralkodó osztályok hatalmát, társadalmasítják a termelést, és egy új, emberhez méltó rendszert hoznak létre.

2. Elérik, hogy az állam olyan intézkedéseket hozzon, amelyek nekik kedveznek az uralkodó osztállyal szemben. Ezt megint csak kétféleképp lehet megtenni:

2. a) nyomást gyakorolnak a tőkésekre és az államra, sztrájkokkal, tüntetésekkel, szabotázzsal, hogy fokozatosan engedményeket csikarjanak ki,

2. b) megragadják az államhatalmat (békésen, választások útján vagy éppen valamiféle „forradalommal” vagy puccsal), és az államon keresztül változtatják meg nekik kedvező irányba a termelési és az elosztási viszonyokat.

Az 1., forradalmi út követői magukat többnyire anarchistának nevezték és nevezik, (de ide tartoznak még a tanácskommunisták és más, magukat kommunistaként definiáló irányzatok). Többször sikerült már nekik kisebb-nagyobb területen egy állam nélküli társadalom felépítését megkezdeni, de mivel más területeken fennmaradt az állam, az ottani katonaság a legbrutálisabb erőszakkal szétverte a kezdeményezéseiket. Az államellenes forradalmárokat egyébként is gyakran üldözték és minden eszközzel gyengítették, nem csak a konzervatív, hanem a liberális vagy bolsevik vezetésű államokban is.
A 2., lényegében reformista út legfontosabb irányzata a szociáldemokrácia és annak szélsőségesebb, szárnya, a bolsevizmus, amely arról vált hírhedté, hogy erőszakkal ragadta meg a hatalmat Oroszországban. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki, és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Ahogy az alábbiakból látható lesz, a nyugati munkáspártok és szakszervezetek bizonyos időszakokban (elsősorban a II. világháború utáni évtizedekben) békés módszerekkel is el tudtak érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust és az államot.

 

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség (továbbá a magas bűnözési ráta stb.) mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak (hiányszakmák esetén persze próbálják megvásárolni a lojalitásukat), és hogy minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy egy bonyolult, és a munkásosztály részéről nagy áldozatokat követelő folyamat során az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez utóbbi azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe a társadalmi béke fenntartása céljából. Tehát a kapitalizmus és a modern állam legitimitását alapvetően a jóléti szolgáltatások teremtették meg: emiatt kezdték el a szegényebb rétegek is azt érezni, hogy az állam értük is van, őket is szolgálja.

Ha a történelmet (az imént leírt pár mondatos vázlatnál sokkal alaposabban) áttanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy a modern állam végső soron akkor is elsősorban az uralkodó osztály, az össztőke érdekeit képviseli, amikor a munkásoknak kedvez pl. segélyekkel vagy munkavédelmi törvényekkel. A nehézség abban van, hogy megértsük, milyen tényezőktől (az adott történelmi helyzettől, az erőviszonyoktól, az aktuális kormány ideológiai beállítottságától, szavazóbázisától, stb.) és milyen módon függ az, hogy milyen arányban és kombinációban használja az állam éppen a terrort és az engedményeket. Más szavakkal, hogyan jön létre az a kompromisszumos helyzet, hogy a tőkések gazdagodhatnak, de a munkások is elfogadják a rendszert, illetve mikor nem jön létre ez a kompromisszum és emiatt milyen formában élesedik az osztályharc. [16]


Az anarcho-kapitalisták szerint az állam lényegében egy bűnbanda, amely erőszakkal tartja fent hatalmát, de emellett manipulálással és más trükkökkel elérte, hogy egy adott terület lakosai legitimnek tartsák a hatalmát és a garázdálkodását. Ez, bár van némi igazság benne, egy összeesküvés-elmélet alapú magyarázat, amely semmivel sem magasabb szintű, mint a nemzeti érzelműek összeesküvés-elméletei az illuminátusokról. A másik közkedvelt szemlélet szerint az állam azért létezik, mert az emberek hibásan gondolkodnak, nem ismerik fel a saját érdekeiket és bedőlnek a politikusok hazugságainak. Kedvelt szlogenek pl. hogy „A jóléti állam a világ legrégibb beugrató trükkje. Először csendben elveszed az emberek pénzét, majd nagy hírveréssel látványosan visszaadsz belőle valamennyit”. Fentieket végiggondolva könnyen megérthetjük az ilyen idealista gondolkodásmód [17] sekélyességét és a történelmi materializmus fölényét. Beláthatjuk, hogy az állam nem egyszerűen egy "irracionális elképzelés", amely valami istencsapásaként egyszer csak idepottyant, hanem az adott gazdasági alaphoz logikusan és szükségszerűen tartozó felépítmény központjában lévő struktúra.
Tehát az anarcho-kapitalisták hitével ellentétben az állam nem pusztán egy olyan „mém-rendszer”, mint a vallás vagy a homofóbia, amelyek nélkül ugyanúgy működhet a kapitalizmus, és amelyek ellen ezért a kapitalizmuson belül is lehet értelme küzdeni. Általában véve pedig a tulajdon, a csereérték, a hierarchia, az elnyomó intézmények és az emberek egy részében meglévő hajlandóság mások elnyomására nem olyanok, mintha pl. ruhadarabok lennének a társadalom testén, hogy tetszésünk szerint bármelyiket levehetjük és kicserélhetjük egy másikkal. A társadalom egységes totalitást alkot a termeléssel, az összes uralmi viszonnyal és az erre vonatkozó elképzelésekkel. Ebből egyes elemeket kimazsolázni és elvetni a felszínes reformisták szokása. De az anarcho-kapitalistákkal nem az a fő baj, hogy reformisták, hanem hogy kinek az érdekében reformálgatnának.


Voltak és vannak olyan államok (pl. bolsevik tervutasításos államkapitalizmus vagy olajban gazdag alacsony népességű országok), ahol nincs vagy jelentéktelen az adózás, mert az állam a kezében lévő termelőeszközökből és nyersanyagforrásokból elég jövedelemhez jut a működéséhez. Ettől ezek még ugyanúgy államnak tekinthetőek. Amennyiben az állam eltűnne egy területen és azt valamilyen módon (pl. felvásárlással vagy erőszakkal) megszerezné egy nagytőkés vagy egy óriáscég, neki is meg kellene oldania a rendfenntartást, az „igazságszolgáltatást” és hasonló állami feladatokat, és nem valószínű, hogy más szervezeteknek megengedné, hogy erőszakot kövessenek el a területén lakókkal, pl. a saját munkásaival vagy lakás-bérlőivel szemben. Egy ancap fórumozó szerint: „Anarcho-kapitalizmus lehetséges úgy, hogy egy területen csak egy magánhadsereg és egy magánrendőrség van (a terület tulajdonosáé). A lényeg hogy lakosoknak az ezekhez a szervezetekhez fűződő viszonyát egy szerződés határozza meg.

Ez azt jelenti, hogy egy államszerűen működő alakulat jönne létre, azzal a különbséggel, hogy nem lenne számon kérhető a lakosság által. Az emberek tehát lényegesen nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint a mai fejlett jogállamokban: nem lehetne beleszólni a szabályok megalkotásába, fellebbezni az igazságtalannak vélt intézkedések ellen, stb. A hatalom egy kézben centralizálódna, ráadásul, mivel a tulajdonon alapulna, öröklődő lenne. Így ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy visszalépést a középkori állapotok felé (lásd pl. Csák Máté és a hozzá hasonló kiskirályok működését). Tehát eljutottunk oda, hogy az anarcho-kapitalisták úgy számolnák fel az államot, hogy más, még rosszabb formában újratermelnék. Ezért vannak, akik egyfajta neo-feudalizmusnak tartják az anarchokapitalizmust. Ez ugyan bizonyos szempontból találó, de fentebb láttuk, hogy a tőkefelhalmozás meghatározó volta miatt az ilyen rendszerek egyértelműen kapitalizmusnak tekinthetőek.

A XIX. században, (Európával ellentétben) az USA-ban az állam köztudomásúlag tág teret hagyott az egyéni tevékenységeknek - főleg az ún. Vadnyugaton - ezért feladatait részben magáncégek vették át. Legismertebb közülük a Pinkerton volt, amelynek fénykorában több alkalmazottja volt, mint ahány katonája a hadseregnek. A tőkések zsíros megbízásokat adtak nekik, pl. hogy beszivárogjanak a szakszervezetekbe, erővel távol tartsák a sztrájkolókat és a szakszervezetiseket a gyáraktól, szükség esetén fegyveres banditákból álló osztagokat szervezzenek, hogy megfélemlítsék a munkásokat. Leghírhedtebb esetük a Homestead sztrájk volt a milliárdos Andrew Carnegie acélgyárában 1892-ben. Carnegie éppen rekordnagyságú profitot zsebelt be az acélgyártásból, mikor, minő meglepetés, eszébe jutott, hogy túl sokat keresnek a munkásai. A gyár vezetése a három éves munkaszerződések lejártakor ultimátumot intézett a munkások egy jelentős részéhez, hogy fogadják el a bércsökkentést. Miután azok 3 évvel korábban már lenyeltek egy komoly bércsökkentést, nem egyeztek bele, és sztrájkba léptek. A gyáros 300 fegyveres Pinkerton-ügynököt hívott oda, hogy megtörje a szakszervezet hatalmát. Azonban a munkások lakta városka lakossága megneszelte, hogy jönnek, és tömegesen eléjük mentek, hogy távol tartsák őket. A kirobbant lövöldözés mindkét oldalról több halálos áldozatot követelt, míg végül a Pinkerton bérencei feladták és elmentek. Néhány napra rá több, mint 6000 katona jelent meg, hogy helyreállítsa a rendet, természetesen a milliárdosnak kedvező formában. [18]

Egy másik példánk a Ford, amely kb. 3500 fős magánrendőrséget tartott fent, amelyek terrorisztikus uralmat tartottak fent a vállalat területén, összeverték a szakszervezetet létrehozni próbáló nőket és férfiakat, sőt az 1932-es éhségmenet során a rendőrséggel karöltve gépfegyverekkel a tömegbe lőttek, megölve négy munkást és sok másikat megsebesítve. [19]


Meg lehet próbálni az ilyen és ehhez hasonló sok más eseményt úgy magyarázni, hogy valamiféle egyének lövöldöztek valami véletlen folytán egymásra, csak kérdés, hogy hozzásegítenek-e az ilyen magyarázatok az események dinamikájának jobb megértéséhez. Aki csak egy kicsit is képes elfogulatlanul gondolkodni, belátja azt, hogy ezek az osztályharc megnyilvánulásai. Ezt tagadni annyi, mint a fejünket a homokba dugni. Amikor az anarcho-kapitalisták arra hivatkozva tagadják az osztályok létét, hogy önkényes a választóvonal, amivel elválasztjuk a munkást a tőkéstől, olyan, mint ha egy meteorológiai jelenség hideg és meleg légtömegek találkozásával történő magyarázatát azzal próbálnák félresöpörni, hogy bizonyos levegőmolekulák egyik légtömeghez sem tartoznak. Nem látják, hogy itt a dinamika, a folyamatok mögött meghúzódó erők és kölcsönhatások feltárása a fontos, nem az, hogy meghúzzuk a vonalat, hogy mekkora vagyontól számít tőkésnek egy ember.


Sajnos rossz hírünk van az anarcho-kapitalisták számára: az ilyen osztály-összecsapásokat nem lehet arra fogni, hogy van egy szörnyűséges hatalom, az állam, ami mindenkit elnyom, mivel szabályokat kényszerít ránk és adót szed. Éppenséggel inkább az ellenkezője az igaz: nagyrészt az ún. demokráciának és ezzel összefüggésben a jóléti államnak köszönhető, hogy a fejlett országokban tompult az osztályharc, a konfliktusokat többnyire tárgyalóasztalnál kezelik, vagy ha nem, akkor is az állam által megszabott „civilizált” (értsd: a kapitalista rendet nem veszélyeztető) módon. Máshol mostanában is vannak brutális összetűzések: Bangladesben a 2013-as sztrájkhullámban pl. több száz gyárat kifosztottak, tizenhatot pedig fel is gyújtottak a munkások, akik közül több ezren megsebesültek az összecsapásokban. [20]

Pont amiatt, hogy nálunk viszonylag ritkák a látványos konfliktusok, gondolhatják azt egyesek, hogy nincsenek osztályok és nincs osztályharc, a kapitalizmus egy harmonikus rendszer lenne, ha az állam nem erőszakoskodna.
A kapitalizmusban (ellentétben az anarcho-kommunizmussal) feloldhatatlan érdekellentétek, konfliktusok vannak az osztályok között. Az állam azért is szükséges, hogy ezeket – és egyébként különböző tőkés stb. csoportok közötti konfliktusokat – kordában tartsa.

Az anarchista és más munkásmozgalmi oldalakon rengeteg hasonló történet olvasható. [21] Nem véletlen, hogy az anarcho-kapitalista oldalakon sohasem számolnak be sem ezekről, sem a jelenlegi tömegtüntetésekről, sztrájkokról, államellenes felkelésekről, forradalmakról. Az anarcho-kapitalistákat és elvbarátaikat mindez egyáltalán nem érdekli. De nem csak ebből nyilvánvaló, hogy melyik oldalon állnak. A tulajdon bálványozói szempontjából ui. egyértelmű pl. a fentebb említett Homestead sztrájk megítélése: a gyár a tőkés tulajdonában van, a munkások szerződése lejárt, tehát nincs joguk megakadályozni, hogy bárkit (pl. sztrájktörőket vagy fegyveres banditákat) hívjon a tőkés oda. Az anarcho-kapitalisták alapelve, a NAP eleve úgy van megfogalmazva, hogy a tőkés tulajdont megtámadók tömeges legyilkolása ne számítson erőszaknak, hiszen a tulajdon elleni erőszakot kezdeményezők ellen védekezni már jogos önvédelem. Tehát világos, hogy ők és mi ellenkező oldalon állunk, amiből az is következik, hogy ha elfogadnánk, hogy ők is anarchisták, akkor ellenmondásba kerülnénk saját magunkkal. Ekkor az anarchizmus egy semmitmondó gumi-ideológiává válna, hiszen mindkét szembenálló oldal támogatása következne belőle.

Az anarcho-kapitalisták (minarchisták, stb.) idealista módon a felszínt, a jogszabályokat, az eszméket látják, nem pedig a valóságos dinamikát. Azért hangoztatják az államnak az erőszak-monopóliumra és az adóztatásra épülő definícióját, mert ez felel meg leginkább a céljaiknak. Őket az zavarja leginkább, hogy adót kell fizetniük, illetve hogy az állam korlátozza őket. Mivel ők maguk állítják, hogy az általuk elképzelt anarcho-kapitalista társadalomban fizetni kellene a rendvédelmi szolgáltatásokért, az infrastruktúra igénybevételéért, látható, hogy az adófizetés nem azért zavarja őket, mert koldusbotra jutnak miatta, hanem mert az állam szociális támogatásként másoknak osztja szét az ő pénzüket. Ebből és más megnyilvánulásaikból arra lehet következtetni, hogy az anarcho-kapitalisták

1. vagy maguk is az uralkodó osztályhoz tartoznak (ilyenek pl. a milliárdos Koch-testvérek. Charles Koch Rothbard segítségével alapította a későbbi Cato intézetet, a szabadpiaci eszmék egyik fő terjesztőjét),

2. vagy a kispolgárság soraiból valók, pl. néhány embert foglalkoztató kisvállalkozók, sikeres egyéni vállalkozók, menedzserek,

3. vagy az ún. „proletár-arisztokráciához” tartoznak, azaz olyan, többnyire a fejlett országokban élő jól fizetett munkások, akik védve vannak a kapitalista kizsákmányolás durvább formáitól és azt hiszik, hogy ez kiterjeszthető globálisan az egész emberiségre, [22]
4. vagy olyan fiatalok, pl. diákok, akik számíthatnak arra, hogy a fenti három csoportba fognak tartozni.

Az ő léthelyzetüket és vélt érdekeiket tükrözi az adócsökkentés programja, a jóléti állam leépítése, a társadalom piacosítása, a tulajdon szentségének hangoztatása. Azok az anarcho-kapitalisták, akik a felsoroltaknál lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, saját maguk ellen (is) tevékenykednek, ami a hamis tudat egy kirívó példája.

Az anarcho-kapitalisták azt tartják a gazdasági értelemben vett szabadság megvalósulásának, ha a tulajdonos korlátlan ura a tulajdonának, vagyis a neki bérmunkát végzők (az emberiség többsége ilyen) teljesen alávetik magukat az akaratának. Másfelől azt tartják autoriter rendszernek, ahol a közösség együtt, mindenki érdekét szem előtt tartva szervezi meg a termelést. Vannak, akik ki is mondják: a rabszolgaság is elfogadható, ha a rabszolga önként írja alá a rabszolga-szerződést. Ebből az következik, hogy autoriter dolog lenne a rabszolgákat erőszakkal felszabadítani, ill. egy olyan rendszert létrehozni, ahol senki sem kényszerülne rá, hogy az éhhalál fenyegetése miatt kiszolgáltassa magát másoknak. Mindez a felületes szemlélő számára csak egy különösen gonosz tréfának tűnik csupán, de úgy teljes mértékben érthetővé és logikussá válik (bár egy sajátos, pszichopata[23] logika szerint), ha tudatosítjuk, hogy itt a privilegizált csoportokhoz tartozó, illetve kizárólag ilyen nézőpontú emberekről van szó.

 

Más kapitalista ideológusokhoz hasonlóan az anarcho-kapitalisták is szeretnek Robinsonnal és a szigetével példálózni. [24] Tipikusan abból indulnak ki, hogy van egy szigeten Robinson, az elszigetelten, alacsony hatásfokkal termelő egyén, pl. kézzel halászik, és amikor végre nagy nehezen kifogta a napi adagját, lustálkodik. Sorstársa (nevezzük most Richsonnak), henyélés helyett szorgos munkával fejlettebb termelőeszközöket (pl. halászhálót) hoz létre. Richson bérbe adja a hálót Robinsonnak, és mivel neki már alig kell személyesen halásznia, még jobb termelőeszközöket gyárt, így fokozatosan tőkéssé válik.
Az anarcho-kapitalisták aztán méltatlankodnak, hogy ezek a buta kommunisták milyen alapon akarnák Richsontól elvenni a tőkéjét, amikor ő azt becsületes úton, Robinsont nem kizsákmányolva, hanem rajta is segítve szerezte és működteti.
Ez a tanmese nagyon szép, csak az az elképesztő, hogy egyesek erről úgy beszélnek, mint ami kapcsolatban van a valósággal!
Az igazság az, hogy az ember legalább százezer éve közösségekben, társadalomban él és termel. A kapitalizmus nem egymástól független egyéni termelők halmazából nőtt ki, hiszen ilyen társadalom sosem létezett (lásd pl. Kropotkin: Kölcsönös segítség c. művét).

A tőkések nem úgy kezdték el felhalmozni a tőkéjüket, hogy mint egyének ügyesebben termeltek másoknál. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás tömeges rablást, csalást, a bennszülöttek rabszolgamunkára kényszerítését és hasonlókat is jelentett. Európában a kapitalizmus előtt a termelést végző emberek döntő többsége földműves (jobbágy vagy bérlő) volt, vagy néhányan kézművesek (mesterek és segédek). Előbbieket sok helyen erőszakkal elzavarták a földjeikről, utóbbiak tönkrementek a tőkés konkurencia miatt. Marx a Tőkében részletesen ír azokról az intézkedésekről, amelyeket Nyugat-Európában hoztak, hogy biztosítsák a munkaerőt a tőkések számára: a visszaeső koldusokat például ki kellett végezni.

„Így a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszk és terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel. … A fejlődés kiindulópontja, amely a bérmunkást és a tőkést létrehozza, a munkás szolgasága volt. ” [25]


A Robinsonos magyarázatok már a XIX században is elterjedtek voltak a kapitalista közgazdászok között és Marx már akkor is ironizált rajtuk.
Az anarcho-kapitalisták és más individualisták kreálnak egy elméleti, idealizált világot, hogy a zavaró tényezőket kizárhassák, ebből levezetnek állításokat és axiómákat, pl. a tulajdon sérthetetlenségét, majd az így kialakult elmélet alapján akarják a jelenlegi, transznacionális óriásvállalatok és befektetési alapok által uralt társadalmat megérteni és megváltoztatni. Ezek után pedig még csodálkoznak is, ha mások sarlatánnak nevezik őket.


Mellesleg ha két ember kikerül egy szigetre, akkor valamilyen érzelmekkel fognak egymás felé fordulni. Vagy szoros együttműködés és egy szeretet-jellegű kapcsolat alakul ki köztük, vagy rosszabb és sokkal kisebb valószínűségű esetben irigység, ellenségeskedés, amely ahhoz vezethet, hogy az egyik uralkodni fog a másikon vagy meg is öli. Csakhogy ebben az esetben radikálisan csökkenthetik a saját túlélési esélyeiket. Az ilyen tanmesék kiagyalója nem veszi észre, hogy az az embertípus, aki eltekint a normális emberi érzésektől és egy üzleties, kizárólag anyagi érdekeken alapuló kapcsolatot tételez fel két magányos szigetlakó között, maga is a kapitalizmus terméke. [26]

Az ember társadalmi lény, sőt szüksége van erre a társadalmi létre. Nem csak biológiai szükségletei vannak, amelyeket ki kell elégíteni, hanem az is, hogy valódi, mély emberi kapcsolatban éljen másokkal. Tehát alapvetően fontos, hogy elfogadó, empatikus, bizalomteljes, azaz szeretetteli kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez nem moralizálás vagy keresztény erkölcsösködés, hanem a modern pszichológia egyik alaptétele, amelyet kísérletek és pszichoterápiás tapasztalatok tömkelege támaszt alá. Tehát, ha az ember ezeket nem kapja meg, megbetegszik, gyakran csak lelkileg, de kifejlődhetnek testi betegségek is. Itt nem csak a családról beszélünk, ugyanis a társadalom egy totális viszonyrendszer, tehát mindent és mindenkit áthat.


Az individualisták valahogy elképzelnek egy olyan tengelyt, amelyen egyik irányban az egyéni autonómia (szabadság, önállóság), a másikban az alkalmazkodás (szimbiózis, közösségnek való alárendelődés) növekszik. Ezen tengely mentén ők a minél nagyobb fokú autonómiát, ill. az ahhoz való jogot pártolják. Természetesen elképzelhető egy ilyen tengely, csakhogy az elidegenedett társadalmakban a tengely egészén mozogva elidegenedettek és többé-kevésbé betegek maradunk. A nagyobb autonómia az emberi kapcsolatok lazulását, felszínessé válását, magányt jelent, a másik oldalra mozdulva viszont alávetettség és szolgaság lesz az eredmény (lásd pl. az autoriter, fasiszta lelkületű embereket, akik nem szükséges rossznak, hanem pozitívnak tartják a hierarchiát). Bármerre akarunk mozdulni ezen a tengelyen, a bennünk lévő, elidegenedettség miatti űrt akarjuk ezzel betölteni, de persze nem tudjuk.

 

Minden komolyabb emberi kapcsolathoz valamilyen alkalmazkodás, lemondás szükséges, amelyet jobb esetben nem szenvedésként, hanem saját szeretetünk megnyilvánulásaként, önkiteljesedésként élünk meg. Az imént rámutattunk arra, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy szeretetteljes és intim kapcsolatokat alakítson ki és ez nem relativizálható. Az az elmélet vagy filozófia, ami ezzel nem számol, ami számára ez marginális, az csakis torz és felszínes lehet, nem az emberről szól, hanem valami képzelt lényről. [27] Az osztrák iskola és az anarcho-kapitalizmus ideológiájában járatlanok persze azzal vádolhatnak minket, hogy rosszindulatúan önző egoistának és pénzhajhásznak festjük le őket. Azonban ők maguk hangoztatják ezt magukról, amikor Ayn Rand nyomán az önzést és a nyereségvágyat erénynek tüntetik fel. [28]

A kapitalizmus egyre totálisabbá válik, és ezzel egyre inkább elhatalmasodik az elidegenedettség az emberek között. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy olyanná váljon az ember, ahogy azt a Robinsonos példák kiagyalói próbálják beállítani. A körülményekhez képest még mindig törekszünk olyan emberi kapcsolatok kialakítására, amelyben nem tárgyként kezeljük egymást. Persze lehet, hogy a jövőben létrejön az az embertípus, akinek a többi ember elsősorban üzleti partnerként, erőforrásként jön számításba. A Robinsonos példákban ilyen, a kapitalizmus hosszú évszázadai által kitermelt beteg lelkületű egyénekből indulnak ki, és csodák csodája: levezetik belőle, hogy a kapitalizmus a természetes rendszer! Tehát a Robinsonos példákkal nem csak az a baj, hogy történelmietlenek, és hogy kevés embert tételeznek fel, hanem, hogy elvonatkoztatnak attól, ami az embert emberré teszi: a társadalmi léttől, az ember lényegétől.

Az elidegenedettség többek között már abból a tényből is következik, hogy az ember (tőkés vagy munkás) lényegében csak önmagáért, a maga boldogulásáért, jólétéért felelős és a többiekért nem. Ez a tulajdon és a csere lényege: a másik ki van zárva a tulajdonomból, és csak akkor adok neki valamit, ha én "jól járok" azzal, amit ő ad cserébe, egyébként, ha nincs szükségem arra, amit nyújtani tud, akkor meg is dögölhet. A tulajdonunk kölcsönösen elválaszt, elszigetel minket egymástól. Elviekben fontosnak tarthatom a másik ember méltóságát és autonómiáját, de ez lényegében egy absztrakt tisztelet marad, mivel a gyakorlatban a saját tulajdonom gyarapítása és vele szembeni megvédése a célom, ami körül forog az életem. Ez nem elsősorban azért van, mert én "gonosz" vagyok, hanem mert én is magamra vagyok utalva, és mások is ezt csinálják velem szemben, pl. próbálnak kiszorítani a piacról.

Itt ki kell térnünk azokra a félreértésekre, amelyek miatt a legkülönfélébb kapitalisták azzal vádolják a kommunistákat, hogy a kommunista társadalomban bárki elvehetné bárki mástól a használati tárgyait, beköltözhetne engedély nélkül a lakásába, ami meglehetősen fenyegetőnek tűnik. Ez a félreértés azon alapul, hogy a polgári jogban (a kapitalista ideológiákban) nincs megkülönböztetve a tőkés (magán)tulajdon (property) és a személyi tulajdon (possessions, belongings). Utóbbiba az egyének által személyesen használt lakás, ruhák, stb. mellett a szerszámok is beletartoznak. A kommunizmus alapfeltétele a tőkés tulajdon (gyárak, bányák, technológia) társadalmasítása, mivel csak ezen az úton lehet megszüntetni az áruviszonyokat. A személyi tulajdonnak is van elidegenítő és elszigetelő hatása, amennyiben a birtoklás-orientáltság uralkodik az embereken. Ezt egyébként sok konzervatív nyárspolgár is pedzegeti, amikor olyan szövegeket terjeszt, mint

Az emberek arra születnek, hogy szeressék őket. A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket. Azért van káosz a világban, mert a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk.”
Ők persze nem jutnak el odáig, hogy ezt a jelenséget a kapitalizmus termelte ki, és a kommunizmus hozhat létre olyan viszonyokat, ahol ez visszaszorulhat. Erőszakkal ezt siettetni elfogadhatatlan és kontraproduktív. Az a feltételezés, hogy majd forradalmi különítmények járnak házról házra, és begyűjtik az emberek csavarhúzóit és fazekait, abszurd. Ebben az értelemben nem tagadjuk a személyi tulajdonhoz és a privát szférához való jogot, viszont szentnek sem tartjuk ezt, amikor pl. emberéletek forognak kockán.

Visszatérve a kapitalizmushoz, a tőkés magánemberként lehet kedves és tisztelettudó, adhat cukrot a szomszéd gyerekének, de a legalapvetőbb társadalmi működése a tőkefelhalmozásra irányul. [29]

Tehát a tőkés társadalmi funkciója a termelésen és ezáltal a munkások tevékenységén való uralkodás a saját tőkéjének, vagyonának gyarapítása céljából, ez pedig alapvetően ellentétes a konkurens tőkés és még inkább (feloldhatatlanul) a munkásosztály érdekeivel.

Ez az elidegenedett állapot, amelyben az egyének akaratlanul is szembeállítódnak a másikkal, még a kapitalizmus által eltorzított emberek többsége számára is embertelen. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb leírt folyamat során a fejlettebb államokban intézményesítették, államosították a "jótékonykodást", a felelősséget embertársainkért. De mivel ezt egy elidegenedett társadalomban az állam, egy hierarchikus, bürokratikus, elnyomó és igazságtalan intézményrendszer működteti (pl. a leggazdagabbak kikerülik az adókat), sok ember számára ellenszenvesnek, elnyomónak tűnik. Pedig nem azzal az alapelvvel van a baj, hogy felelősek vagyunk egymásért és nem csak a saját szükségleteinket, hanem másokét is szem előtt kell tartanunk élettevékenységünk (különösen a termelő-tevékenységünk) során, hanem azzal, hogy ez az alapelv csak a társadalom felszínén, ellentmondásosan és marginálisan, az emberek mindennapi életén kívül eső, a fölött lebegő jelenségként működik, és az alapvető dinamikával ellentétes.


A liberális gyökerű ideológiák számára a szabadság egy elvont (ún. negatív) szabadság: senki ne szólhasson bele akaratunk ellenére az életünkbe és ne korlátozzon. Ezzel önmagában nincs semmi baj, erre minden egészséges ember vágyik. Csakhogy ők erre a formalitásra szűkítik le az egész szabadság-fogalmukat, így pont a legfontosabb szükségletek (élelem, hajlék vagy intimitás) kielégítését csak az absztrakt elvek szintjén biztosítanák: hivatalosan senki se akadályozhasson meg, hogy szabadon kielégíthesd ezeket a szükségleteidet. [30] Viszont a társadalom működése olyan lenne, hogy elválasztja és szembeállítja az embereket egymással, és nyomort, létbizonytalanságot, magányt és testi-lelki betegségeket hozna létre, még a mainál is nagyobb mértékben. Mivel még az utakat és a járdákat is magántulajdonba adnák, ha nincs pénzed, és kidob a főbérlőd, még az sem lenne biztosítva, hogy az utcán aludhass vagy elgyalogolhass egy olyan városba, ahol meg tudnál élni. Ezt az ellentmondást ők vitáik során olyan abszurd ötletekkel oldják meg, hogy ekkor is jogod lenne mélyen a föld alatt alagutat fúrva közlekedni! [31]

Az IWW jelmondata így hangzik: „an injury to one is an injury to all”. Jelentése: „Ha egyikünket sérelem éri, az mindannyiunk sérelme.” Ezt kifigurázva a képen: „Ha téged sérelem ér, az nekem profitot hoz”.

 


Egyébként az anarcho-kapitalisták beismerik, hogy az állami újraelosztás megszűnésével egyesek nyomorba jutnának, de azt állítják, hogy ez egyrészt az illető emberek saját felelőssége, másrészt a jótékonykodás megoldást jelentene erre a problémára. Ugyanis ha az állam nem vonná el a jövedelmünk nagy hányadát a jóléti szolgáltatások finanszírozása céljából, akkor sokkal bőkezűbben adakoznánk. A valóság talaján maradva persze nem gondolhatjuk, hogy az az újgazdag, aki épp a kacsalábon forgó villájába építtet aranyozott WC-kagylót, azért nem adakozik többet, mert az állam túladóztatja. Az anarcho-kapitalisták itt is történelmi ismereteik hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A jóléti állam kiépítése előtti időkben is volt adakozás és sokak életét ez mentette meg, de a nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a szociális háló kiépítése után.
Rothbard kertelés nélkül ki is mondja: „Engedjük szabadjára a zsarukat, hogy megtisztíthassák az utcákat a csövesektől és a csavargóktól! Hova fognak menni? Kit érdekel?[32]
Ez pedig nem más, mint a jó öreg szociáldarwinista elitizmus, és ez azt jelenti, hogy az ancap közös gyökerekből táplálkozik a szélsőjobbos ideológiákkal. Attól, hogy a nácik ezt nem csak egyénekre, hanem „fajokra” és nemzetekre is alkalmazzák, a lényeg ugyanaz: Hulljon a férgese! Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmusról: A fasiszták jó szándékúak és nagy erényeket szereztek a kommunizmus és általában a tulajdon forradalmi megtámadása elleni harcban. [33]
Rothbardtól nem állt távol a rasszizmus sem. Egy írásában arról beszél, hogy szinte magától értetődő, hogy az egyének, etnikai csoportok és rasszok intelligenciában és sok más jellemvonásban különböznek, így megjósolható, hogy a jóléti állam eltűnésével több „etnikai és más csoport” jövedelme csökkenni fog, és ezek valószínűleg kollektivista megoldásokért emelik majd fel a hangjukat. [34]

Hangsúlyoznunk kell, hogy nem véletlen, hogy a „szabadság bajnokai” védelmükbe veszik azokat, akik az állam abszolút hatalmát istenítik, és a nincstelenek elleni terror hasznairól írogatnak. Ez logikusan következik abból, ahogy a tulajdon szentségéről, az osztályokról, a gazdaságról és általában a társadalomról gondolkodnak. Azok az anarcho-kapitalisták, akik tagadják, hogy az anarchista/kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom összecsapása esetén az utóbbit támogatnák, pusztán nem elég következetesek, félnek levonni elméleteik összes konzekvenciáját. Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a libertariánusok általában fasiszta-szimpatizánsok lennének. A magyar anarcho-kapitalisták egyébként – Rothbard-dal és Mises-sel ellentétben – többnyire nem is hívják magukat jobboldaliaknak, szerintük a jobb-bal felosztás értelmetlen és félrevezető. Ez valószínűleg azért van, mert a magyar szélsőjobb fontos kérdésekben vállalhatatlan, sőt, érthetetlen számukra (pl. erős nemzetállam igénye, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség). [35] Ezeket leszámítva azonban, különösen a gazdasággal kapcsolatos felfogásukban, az anarcho-kapitalisták talán még a náciktól is jobbra állnak. [36] Van igazság a mondásban:

„a fasizmus antikommunizmussal kezdődik,
az antikommunizmus fasizmussal végződik”


Az anarcho-kapitalisták előszeretettel támadják a „demokráciát”[37], hiszen a nyájszellemű tömegek uralma az individuumot korlátozza, pl. megsarcolja a tulajdonát. Ez az elitista, a tömegeket lenéző, azaz markánsan jobboldali kritika közel áll a fasiszták véleményéhez, akik szerint a demokrácia a kiemelkedő egyéniségeket (übermensch) alárendeli a tömegeknek, és a bolsevizmus térnyeréséhez vezet. Hitler azért rombolta le a demokráciát, hogy ő maga politikai eszközökkel, állami erőszakkal uralkodhasson[38]. Az anarcho-kapitalisták azért akarják lerombolni, hogy politikai kényszer és hivatalos állam nélkül, „önkéntes alapon” dolgoztathassák a tömegeket.

A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. Ugyan sok olyan ancap van, aki szintén undorodik a rasszizmustól és hasonlóktól, azonban számukra ez egyfajta magánügy és leginkább attól függ, mennyire konzervatív vagy liberális kultúrából jött az illető. Az anarcho-kapitalizmus mint ideológia a nem állami elnyomás és a bántalmazás általános jelenségéről hallgat, illetve leszűkíti néhány esetre, ami főként a közvetlen fizikai erőszakot jelenti.

Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta

(feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult. Az anarcho-kapitalizmus mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchista mozgalom vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát és többek között ezzel helyezi saját magát az anarchizmuson kívülre.

Korábbi cikkünkben a neoliberalizmusról azt írtuk, hogy a tőke, elsősorban a nemzetközi nagytőke érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. [39] Az anarcho-kapitalizmusról ez csak részben mondható el, ugyanis a tőkések számára nagyon is kényelmes, hogy a rendvédelmet és hasonló tevékenységeket az állam végzi helyettük. A közszolgáltatások egy részét nem is igazán lehetne privatizálni, mert nem lenne nyereséges egyetlen tőkés számára sem. Tehát az anarcho-kapitalisták sohasem fogják elérni, hogy nagyobb területeken eltűnjön az állam. Propagandájuknak nem is ez a hatása, hanem hogy a piac istenítésével és az egyéni felelősség hangoztatásával végső soron az emberek közötti szolidaritást rombolja, a neoliberalizmussal (jelenleg pl. a TTIP-vel) szembeni ellenállást gyengíti és ezzel a gazdasági elit, elsősorban a nemzetközi nagytőke anyagi érdekeit segíti elő. Ezt minden bizonnyal azok a tőkések (pl. Rockefeller) is jól tudták, akik Mises-t, Rothbard-ot és általában az osztrák iskolát támogatták.[40] Tulajdonképpen itt található meg az osztrák iskola létrejöttének és népszerűségének oka: az uralkodó osztály részéről fizetőképes kereslet volt egy olyan elméleti rendszerre, amelynek következtetései az ő érdekeikkel esnek egybe, és így szükségképpen megjelent a kínálat is a modern kapitalizmus leginkább szélsőjobboldali gazdaságelméleti irányzatának képében. [41]

Játsszunk most el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis bekövetkezne az, amiben az anarcho-kapitalisták reménykednek. Tegyük fel, hogy az emberek döntő többsége megvonná a támogatását az államtól, és az valahogy ténylegesen megszűnne, funkcióit magáncégek vennék át önkéntes alapon. Legyünk korrektek és tegyük fel azt is, hogy az emberek többsége (legalábbis kezdetben!) betartaná azt ez elvet, hogy nem kezdeményez erőszakot. Vajon mi történne? A kérdés megválaszolásánál szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tőkés vállalatok sikere vagy bukása végső soron a profitjukon múlik, nem pedig valamiféle elvont eszmékhez való hűségükön. Ezért a tőkések egy része ugyanúgy eltekintene ezen elvektől, mint ahogy a keresztény konkvisztádorok és tőkések eltekintettek Jézus szeretetre vonatkozó tanításaitól.

1. 1. Az állami tevékenységek magánkézbe adásával az új tulajdonosok sok alkalmazottat leépítenének. A technológiai fejlődés miatt egyébként is egyre kevesebb embernek van munkája a termelésben. A minimálbér, a munkanélküli segély, a szegények számára elérhető egészségügyi ellátások eltűnésével rengeteg ember (különösen - de nem csak - fogyatékos és a magatehetetlen idős ember) zuhanna a mainál is nagyobb létbizonytalanságba és nyomorba. Ez növelné a vagyon és személyek ellen elkövetett bűnözést, az alkoholizmust, a drogfüggőséget, az öngyilkossági rátát stb. A magánbíróságok által bűnözőként elítélteket koncentrációs táborokhoz hasonló börtönökbe gyűjtenék, ahol rabszolgaként dolgoztatnál őket a profitmaximalizálás céljából, pl. olyan munkákat végeznének, amelyeket épeszű ember önként nem vállalna el.

2. Attól, hogy eltűnne az állam, a termelés meghatározó célja továbbra is a profit lenne. A vállalatok a költségeiket próbálnák minimalizálni, bevételeiket maximalizálni. Ennek egyik fő módja, hogy a működésük során keletkező káros hatásokat (negatív externáliák) másra próbálnák terhelni. A munka közben megsérült dolgozókat egyszerűbb egy bérgyilkossal eltetetni láb alól, mint kifizetni a kártérítést. A természet pusztítása tovább folyna, a mostani védett területek sem lehetnének biztonságban. Ha a terület magántulajdonban lenne, és a tulajdonos útjába állna egy óriásvállalatnak, egyszerűen belelőnék a pöcegödörbe. Az erőforrásokat még eszeveszettebb tempóban használnák fel, a szennyezésre semmilyen korlátozás nem lenne. Egészségügyi határértékek hiányában még a jelenleginél is sokkal több egészségkárosító anyagot használnának a termékekhez, lásd pl. az ólmozott fűszerpaprika esetét. Ezek meggátlásához messze nem jelentenének elegendő eszközt az anarcho-kapitalisták által javasolt fogyasztói bojkottok, már csak azért sem, mert mire egy ilyen eset kiderül, a tulajdonos már szép summát keres rajta. A magán-bíróságokon pedig nem sok esélye lenne az átlagembernek a VIP-ügyfelekkel szemben. Tehát a gazdaságban csak a profit, ill. a rövid távú túlélés számítana, még inkább, mint most.


3. Fokozatosan a vagyon felhalmozásának legegyszerűbb módja kerülne előtérbe: amire szükségük van, azt erővel elvennék. Például, ha egy új érclelőhelyet találnának egy falu alatt, olcsóbb és gyorsabb kiirtani a falut, mint minden embertől egyesével megvenni a házát. A már létező maffia mindenkitől próbálna védelmi pénzt szedni, az ellenszegülők földi maradványait a szervkereskedelemben hasznosítanák. A maffia így gyorsan megerősödne, a most legális vállalatok pedig maffiaszerűvé válnának. A Lukoil vagy összeolvadna a Shell-el, vagy Molotov-koktélt dobatna a benzinkútjaira, természetesen úgy intézve, hogy szélsőbalos vagy iszlámista terroristákra lehessen fogni a dolgot. Ha egy vállalat nem így működne, lemaradna a kiélezett versenyben, és a tulajdonosok attól kezdhetnének félni, hogy ők is a kiirtottak között lesznek. Tehát élet-halál harc kezdődne a kisebb-nagyobb vállalatok között. A nagyvállalatok elnyelnék a kicsiket és egyre nagyobbakká nőnének, egyre több pénzük és hatalmuk lenne, egyre nagyobb és jobban felfegyverzett magánhadseregeket tartanának fent.


4. Az úgynevezett szocializmus összeomlásával, az állam gazdasági szerepének csökkenésével, a keleti blokkban virágzásnak indult a megélhetési bűnözés, a leánykereskedelem, a „rabszolgatartás” (például „csicskáztatás”. [42] Ennek tükörképe az afrikai helyzet, ahol egyes területeken nagy méretekben folyik a gyerekkatonák alkalmazása, a gyerekrabszolgaság, a törzsi és egyéb háborúk, a tömeges nemi erőszak. Az állam eltűnésével ezek a jelenségek felerősödnének és elterjednének, pl. etnikai alapú polgárháborúk alakulnának ki.


5. A nyomorgó és kiszolgáltatott munkások, a munkanélküliek, a lepusztult gettókba kényszerített kisemmizettek, a magán-börtönökben sínylődő milliók megpróbálnák megszervezni magukat – mint ahogy a történelem során már annyiszor. Fellázadnának, köztük és a vállalatok magánhadseregei között kegyetlen és véres konfliktusok zajlanának, amelyekben tömegpusztító fegyverek bevetését sem lehetne kizárni.


6. 6. Tehát, ha az állam megszűnne, de a kapitalizmus maradna, kíméletlen dzsungelharc és zűrzavar alakulna ki. Ennek a rendszernek nem lenne legitimációja, az emberek nem fogadnák el a nagyvállalatok uralmát, és vissza akarnák állítani az államot. Valószínűleg vagy a fasisztáknak, vagy valamiféle sztálinistáknak (az iszlám országokban inkább a vallási fanatikusoknak) sikerülne megragadniuk a hatalmat, illetve kiépíteni az új államot. Az emberek vonzódnának az általuk hirdetett diktatórikus rendhez, mert úgy gondolnák, még az is jobb, mint a káosz. Ők is sejtik azt, ami egyébként történelmi tapasztalat, hogy a diktatórikus, totalitárius rendszerek tudják a leginkább felszámolni, visszaszorítani a maffiát, ami a liberálisabb rendszerekben gyakorta burjánzik.


Egy ilyen „állam nélküli társadalomhoz” képest a szociáldemokrata jóléti államok a béke és a létbiztonság megtestesítőinek tűnnek. Az, hogy mi látjuk ezt, nem jelenti azt, hogy államisták lennénk, mint azt egyes anarcho-kapitalisták állítják. Például a közszolgáltatások privatizációja ellen sem azért tüntetünk, mert elfogadjuk az államot, hanem azért, mert egyrészt a legkiszolgáltatottabb rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnének, másrészt mivel a privatizáció az uralkodó osztály érdeke, alkalmat ad arra nekünk, hogy elősegítsük a tömegeket az osztályellentétek felismerésében és az osztályharc szervezésében. Ugyanis csakis önszerveződő, tudatos osztályharccal lehet az államot megdönteni, úgy, hogy a termelés társadalmasításával mindenki számára létbiztonságot teremtünk. Az anarcho-kapitalizmusban épp ellenkezőleg, mindenki létbizonytalanságba kerülne, ezért jelenne meg újra az állam.

Tehát az anarcho-kapitalizmus kudarcra van ítélve. Ennek az a gyökere, hogy ha fennmarad a tulajdon és az elidegenedés, a kapitalizmus fő problémáit nem lehet megoldani. Az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, azaz következetesen nem lehet őket szétválasztani. A valódi szabadság eléréséhez meg kell szüntetni a tulajdont, a cserét és a bérmunkát, le kell győzni az uralkodó osztály ellenállását, ami nehezen képzelhető el másként, mint forradalmi úton. Lehet termékeny vitákat folytatni arról, hogy a kapitalizmus és az állam meghaladása során létrejött új társadalomban konkrétan milyen módon maximalizáljuk a szabadságot és a jólétet, pl., hogy mennyire és milyen szempontból legyen centralizált/decentralizált/federalisztikus a társadalom, és mit kezdjünk azokkal az egyénekkel, akik másokkal erőszakoskodnak. De aki az osztályharc létezését is tagadja, és a kapitalizmust támogatja, az szükségszerűen az uralkodó osztály oldalán köt ki.

Láthattuk, hogy az ancap társadalomban (különösen a vállalatokon belül) nemhogy nem csökkenne a hierarchia és az emberek kiszolgáltatottsága, hanem még növekedne is. Ez teljes összhangban van azzal, hogy az osztrák iskolához tartozó összes irányzat következetesen a gazdaságilag privilegizáltak érdekeit képviseli. Ez nem egy mellékes következmény, hanem a minden jobboldali ideológia alapját adó elitizmus egyik megnyilvánulása. Tehát az ide tartozó irányzatok nem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi felszabadító mozgalmához csatlakoznak, hanem épp az ellene harcoló burzsoáziához. Ebből is látszik, hogy az anarcho-kapitalizmus nem tekinthető anarchizmusnak, hanem az anarchizmus egy félreértelmezése, kiherélése, önmaga tagadásává torzítása.

Az anarcho-kapitalizmus részproblémákra (pl. magas adók, rendőri önkény) kínál tüneti kezelést, de a mellékhatások miatt betegebb lenne a társadalom, mint azelőtt volt. Az anarcho-kapitalizmus eltorzítja az anarchizmus eszméjét, s mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchizmusnak, mint (tömeg)mozgalomnak a vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát tévképzeteket kelt az emberek fejében. Az anarchizmust az önzéssel és az egoizmussal azonosítva lejárat minket is. Így az anarcho-kapitalizmus burzsoá ideológiája lényegéből fakadóan ellenforradalmi, és így kifejezetten káros.

 



[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[2] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[3] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[4] Forrás: magánbeszélgetések

[6] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[7] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[9] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[12] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[13] Uo.

[14] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[15] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[16] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[17] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[23] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[24] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[25] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[27] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[29] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[30] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[31] Forrás: magánbeszélgetések

[35] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[36] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[37] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[39] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[41] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

 

[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[1] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[1] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Child_labour

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[1] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[1] http://bettertax.gov.au/publications/discussion-paper/chart-data/chpt5/ Chart 5.5

[1] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[1] http://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/2015/03/23/gazd1x1_toke?token=43b5af87a57edad831f1fb206dfbd051

[1] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[1] Uo.

[1] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[1] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[1] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[1] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[1] http://www.aflcio.org/About/Our-History/Key-Events-in-Labor-History/1892-Homestead-Strike

https://en.wikipedia.org/wiki/Homestead_Strike

[1] http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secF7.html

[1] https://libcom.org/news/article.php/bangladesh-garment-revolt-140706

[1] https://www.facebook.com/workingclasshistory/?fref=ts

[1] https://www.reddit.com/r/communism101/comments/3hqp9r/what_is_the_marxian_account_for_the_origin_of/

[1] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[1] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/01/29/az-elo-penzehseg-mero-laszlo-konyvenek-kritikaja

[1] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[1] http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/12/23/kommersz-karacsonyi-unnepeket-kivanunk/

[1] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[1] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch5.html

[1] https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch75.html

[1] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[1] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[1] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[1] http://www.mattbrundage.com/publications/hitler-and-democracy/

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[1] http://www.independent.org/publications/tir/article.asp?a=692

[1] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

[1] http://www.beol.hu/bekes/kozelet/csicskatartas-bekesben-volt-akit-nyakanal-lancoltak-le-tartoi-258139

Szalai Erzsébet: Az individuum válsága az újkapitalizmusban

Szalai_Erzsi

 

 

Máriási Dóra és Vida Katalin 2015. december 5.-én a Kettős Mércén gondolatébresztő cikket tett közzé a kritikai pszichológia fontosságáról és feladatairól. Írásukban a pszichológusok társadalmi felelőségét vetik fel, egyben kijelölik a kritikai pszichológia lehetséges jövőbeni tárgyköreit. A vitához való hozzájárulásként magam a jelen írásban azokat a társadalomlélektani jelenségeket és azok okait szeretném röviden felvázolni, melyek a globális és kelet-európai újkapitalizmust jellemzik. Megközelítésemben az újkapitalizmus nem más, mint a kapitalizmusnak az 1970-es évek közepétől máig tartó szakasza, melynek lényege, hogy a tőkelogika, áttörve korábbi jótékony korlátait, uralkodóvá válik a társadalmi élet majd minden szférájában – ezzel együtt azonban fel is falja a tőle különböző életvilágokat. Mivel azonban ezzel a tőke önnön létét is veszélyezteti, az újkapitalizmus a kapitalizmus eddigi legmélyebb válságszakaszát jelenti. Szalai Erzsébet írása.

Nézzük tehát, hogyan jelenik meg mindez a lelki jelenségek szférájában!

Az újkapitalizmus szociálpszichológiai válságjegye az a jelenség, melyet magam az „én trónfosztásának” nevezek.

A kapitalizmus a klasszikus liberális elmélet szerint elsősorban az individuum szabadságát, az önmegvalósítása előtti korlátok, akadályok lebontását, lebomlását jelenti. És valóban azt is jelentette a kapitalizmus hajnalán, majd klasszikus korszakában. Az individuum középpontba állítása mindaddig progresszív eszmei attitűd volt, ameddig az egyén kiszabadulását szolgálta a tradicionális társadalmak fojtogató kötöttségeiből. (Számos irodalmi mű állít maradandó emléket eme szabadságharcnak.) Mára azonban a folyamat saját ellentétébe csapott át.

 

A „társadalmi atomok” világa

Alapvető szociálpszichológiai tétel, hogy az individuum kialakulásának és megszilárdulásának az alapja a saját, másokétól elkülöníthető identitás „létrehozása” – ez azonban csakis az egyén különböző közösségeivel való szoros interakciók sorozatán keresztül valósítható meg. Identitásunkat „a másikhoz” való viszonyunkban határozzuk meg. „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat” – írta József Attila. Nos, az újkapitalizmus pontosan ezt a „mást”, a számunkra lévő másikat számolja fel. Az individuum önmegvalósításának jelszavával olyan mértékben rombolja szét elsődlegesen a tradicionális közösségeket (így a családot), hogy a fiatalkori szocializációból egyszerűen kiesik az a szakasz, melyben az egyén elsajátíthatná a közösségi magatartás elemi viselkedésmintáit – és (vagyis) ezáltal a majdani önként vállalt közösségek létrehozásának képessége sem alakulhat ki.

Közösségek nélkül nincs identitás, identitás nélkül nincs individuum – és individuum, individualitás nélkül (az általam követett klasszikus gondolat szerint) a szabadság is csupán fikció. Szabadságunk sem más, tehát mint a „másikhoz”, a közösséghez való viszonyunk. Közösségek nélkül nem vagyunk mások, mint önrendelkezésüktől megfosztott „társadalmi atomok”. Akik tökéletesen ki vannak szolgáltatva a „társadalmi szükségszerűségek” változásainak – és a mindenkori uralkodó elitek önkényének. És akik az identitás hiányából fakadó önreflexiós deficit következtében ezt a helyzetüket fel sem igazán ismerik.

A posztmodern gondolkodás uralkodó áramlata híven visszatükrözi a vázolt helyzetet. Elsősorban Derrida nyomán ma már olyan nézetek látnak napvilágot, amelyek egyenesen tagadják az „én” létezését – nincs egységes individuum, nem vagyunk mások, mint különböző szerepeink laza halmazai, az emberi személyiség létezése csupán fikció. (Ebből következően tagadás alá kerül az individuális történelem is.) Míg azonban Derrida és a hozzá kapcsolódó elméletek a társadalomkritika igényével fogalmazzák meg eme téziseket, számos posztmodern fogyasztásszociológiai irányzat apologikus módon közelít a kérdéshez: identitásunk szerepekre való szétesése valójában felszabadulás, egyrészt önnönmagunkon gyakorolt zsarnokságunk, másrészt a társadalom felettünk gyakorolt zsarnoksága alól. Semmiféle hatalom által nem vagyunk többé „besorolhatóak”, hiszen valójában nem is létezünk. Az igazi szabadságharc az én önfelszámolása – a fogyasztói társadalom által nyújtott szerepekbe való elmenekülés, elrejtőzés.

Több mint egy évtizede Lust Iván a pszichoanalitikus nézőpontjából elemezte a jelenséget – meglátásai mára váltak csak igazán találóvá. Lust szerint az előző századforduló nagy pszichoanalitikus felfedezése az volt, hogy az ideges tüneteknek értelme, szimbolikus jelentése van – az elfojtott tudattalanról tájékoztatnak. A jelentés megfejtése változást hozott a beteg életében. Mára bizonyos kórformák szinte eltűntek, megváltoztak a tünetek és a problémák. Az egyik legfeltűnőbb változás az olyan betegek megjelenése, akik, ha vannak is tüneteik, a hagyományos pszichológiai megfejtésre nem reagálnak. Míg a „klasszikus” pszichés beteg elfojtott késztetések és vágyak miatt szenved, addig az új idők új pácienseit inkább nyilvánosan is vállalt szokásaik, pszichoszomatikus betegségek, szexuális zavarok, életmódjuk, munkájuk vagy szenvedélyeik gyötrik. Továbbmenve: ami régen patologikus tünet volt, az most akár választható életforma és identitás lesz. A tünet maga lesz az életforma. A tömegmédium használati technikájának mintájára – multimédia üzemmódban elfojtás helyett csatornát váltunk – a legfőbb pszichés munkamód nem az elfojtás, hanem a szétszóródás. „A pszichés egyensúly fenntartását a szétszóródás technikai és társadalmi-kulturális lehetőségeinek folyamatos működése biztosítja” – írja Lust.

Magam más irányba folytatnám a gondolatmenetet – a szétszóródás lehetőségének biztosítása csupán ingatag, törékeny pszichés egyensúlyt teremthet, mert a folyamat mélyén ismét csak jelen van az elfojtás, csak most a pszichoanalízis klasszikus korszakához viszonyítva pontosan ellentétes előjellel. Némi sarkítással arról van szó, hogy a korábbi tudattalan és felettes én mára „helyet cserélnek”. Nemcsak az igaz, hogy ami régen elfojtásra ítélt indulat, vágy, szenvedély volt, az ma nyíltan vállalható magatartásforma lesz, hanem arról is, hogy mindeközben viszont a régi, „hagyományos” felettes én által támogatott lelki tartalmak elfojtásra ítéltetnek. Elsősorban a mély emberi kötődés iránti ősi, elemi vágy. Csak két példa: a kemény versengő nyíltan vállalhatja akár kíméletlenségét is, de a részvét érzését és a közösség, a barátság, a szolidaritás iránti vágyát el kell rejtenie, mert ezek vállalása vagy akárcsak tudatosítása is komoly veszélyt jelent a – látszólag – önmaga által választott én-je számára. Vagy: a szexuális szabadosság és vele az „érzelmi függetlenség” szinte elvárt magatartásminta, de a szerelmi érzés, a mély kötődés titkolni- és szégyellnivalóak. (A médiumokban egyre többet lehet olvasni például a pornográf művek készítésének „titkairól”, de nem írtak az utóbbi időben komoly értekezést a szerelemről.)

Almási Miklós ennél is tovább megy, szerinte már maga a nyers szexualitás is problematikussá válik. Így ír erről: „A szexualitás romlott el, bár látszatra minden a csúcson van, e téren a szabadság majdnem tökéletes. A paradoxon mögött bonyolult pszichoszociális tünetegyüttes rejlik. Először is a köznapi élet legapróbb mozzanatai is túlszexualizálódnak. Ha meg ott van – nincs rá idő, az élet komollyá vált, minden percét életre-halálra folyó verseny tölti ki, egyre ritkában adódik kedv, lekapcsoló képesség, figyelem a másikra, az örömadásra/kapásra.

Azután: A hatalom és a pénz is szexualizálódik, a láthatatlan barikád innenső és túlsó oldalán egyaránt a »legtökéletesebb aphrodiziákumnak« nevezik mindkettőt – mennél inkább az, annál kevesebb öröm, vágy stb. marad az eredetiben. Másrészt ez a posztmodern kapitalizmus a magányos fogyasztó kultúráját teremtette körénk, amiben elemi kapcsolatok sem tudnak formálódni: a reklámokban vidám, bulizó párokat látsz, miközben csak közhelyeket tudsz váltani környezeteddel.”

Mindez a valóságshow-k „ethoszában” csúcsosodik ki. Általában a médiumokból még csak eltűnőben van „a” közélet, de a valóságshow-kban már egyenesen tilos is politizálni. „Az emberek megmutathatják a genitáliáikat, és fogják be a pofájukat” – mondta erről találóan György Péter.

Vagyis mára odáig jutottunk, hogy „hatalmas kísértésünk a jóra” (Brecht) titkolnivalóvá, az elfojtás tárgyává, így komoly lelki feszültségek forrásává lett.

 

Mélyebb okok

Az én veszélyeztetettségének, a „fordított elfojtás” jelenségének oka nem pusztán az önnön törvényei szerint folyamatosan előrehaladó individualizációs törekvések önmaguk ellentétébe való átcsapása. Pontosabban, az individualizáció „túlfeszítése” az újkapitalizmus legbensőbb sajátosságainak egyik legfontosabb megnyilvánulása – és egyben a rendszer működtetésének, fenntartásának talán leglényegibb kelléke.

Az újkapitalizmus nem más, mint az egyre nemzetközibbé és egyre koncentráltabbá váló tőke korlátlan, agresszív előrenyomulása és ennek eredményeként a gazdasági elitek korlátlan uralma a társadalmi lét más szférái felett. (Főként utóbbit Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány-ban már kész tényként kezelte – de egy nagyobb kitérőt követően csak korunkra valósult meg igazán.) Eme más szférákat immár nem pusztán a nemzetállamok, a nemzeti politikai és kulturális elitek és a helyi közösségek, civil társadalmak jelentik – a nemzetközi nagytőke uralma korunkban minden korábbinál keményebben (és ideológusai által immár nyíltan vállaltan) kezdi ki az individuum, az egyes én határait is. A tőke logikája („agymosó” gépezetei, elsősorban a médiumok közvetítésével) behatol legbelsőbb életvilágunkba – a gazdasági hatékonyság, vagyis a „minimális ráfordítással maximális eredményt” elve érzelmi életünk legfőbb vezérlőjévé válik. Így áll elő a nárcisztikus személyiség, aki érzelmi kapcsolataiban folyamatosan méricskél, kalkulál és állandó érzelmi „többletbevételre” törekszik, mely „többletbevételt” azonban nem „forgatja vissza” az „érzelemtermelésbe”, mivel azt én-je folyamatos megerősítésére használja fel (kell felhasználnia). És (de) ha a nárcisztikusok száma egy bizonyos tömeget meghalad a társadalomban, akkor előbb-utóbb elfogy a „befektetnivaló” – mivel mindenki csak kapni akar, az érzelmi tartalékokat „felélik” -, és olyan ember is egyre kevesebb akad, aki a kapcsolatok fenntartását, működtetését számítgatás nélkül mégis csak hajlandó „finanszírozni”. Így előáll az a helyzet, hogy a kommunikációk gyakorisága akár még növekedhet is, az egyének mégis végtelenül elmagányosodnak. Ez a helyzet most.

A vázolt mechanizmus határozott társadalmi funkciót tölt be – mégpedig a gazdasági elitek sajátos érdekei szempontjából. Számos kutatás tapasztalatai szerint a magányos, közösségeitől és individualitásától – és ezért a bizalom legelemibb érzésétől – megfosztott egyén a legfegyelmezettebb, legmobilabb, „legrugalmasabb” munkaerő és a leginkább befolyásolható, meggyőzhető fogyasztó. És még „jó” azoknak az egyéneknek, akikre mint munkaerőkre és mint fogyasztókra egyáltalán szükség van, hiszen a világban – különösen annak gazdasági perifériáin – növekszik azoknak az embereknek a száma, akikre a centrumok gazdasági elitjei (és ideológusaik) már ebbeli minőségükben sem számítanak. Ők egyszerűen feleslegessé váltak. Nekik nem individualitásuk, hanem puszta létezésük vált kétségessé.

 

Kelet-Európában

A tőke logikájának az egyének életvilágába való behatolása és ezen keresztül az atomizálódási folyamat a kelet-európai rendszerváltó társadalmakban a centrumországokénál jóval erőteljesebben érvényesül. Ennek három egymással összefüggő oka is van. Egyrészt a kelet-európai társadalmak közösségi nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven megfogalmazott autonómiatörekvései sikeres érvényesítésére soha nem nyílott történelmi lehetősége. Ennek következményeként e térség legfőbb szocializációs öröksége az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintájának dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus. Mindez nem kedvez az erős identitás, a valódi individualitás kialakulásának. Másrészt ezzel összefüggésben azok a korlátok, melyek az én-t védik a társadalmi lét más területeit domináló logikák behatolásától – így az újkapitalizmusban a tőke logikájának uralkodóvá válásától az egyének életvilágában, elsősorban érzelemháztartásában – Kelet-Európában jóval gyengébbek, „átjárhatóbbak”, mint a kollektivitásukban történelmileg sikeres, ezért egyéneiket jobban támogatni tudó társadalmakban. Végül ezt erősíti a viharos gyorsasággal kialakuló kelet-európai újkapitalizmus azon tulajdonsága, hogy az „államszocialista” társadalomszerkezet és szerepstruktúra radikális áttörésével, átrendezésével alapjaiban rendíti meg az egyének régi identitását – és (de) az új identitások kialakítása előtt már az első pillanattól ott „tornyosul” az újkapitalizmus hatalmi logikája. (Részletesen lásd Szalai Erzsébet: Narcissus megkísértése, Kritika 1997 március,  6-11. o.) Vagyis mind a történelmi hagyományok, mind az „aktuális” kor az új én-határok kialakulása és megszilárdulása ellen hatnak. Némileg sarkítva: a félperiféria, ahol élünk, az antiindividuumok társadalma lesz.

 

A bomlás

Az újkapitalizmus szövete mégis feslik. A társadalom atomizálódása lassan arra a fokra jut, amely már veszélyezteti a rendszer működőképességét – nem véletlen, hogy (mint arra Sennet rámutat), a multinacionális cégek és a gazdasági elitek más „csúcsintézményei” ma már arra kényszerülnek, hogy speciális tréningeket szervezzenek vezető „munkatársaik” számára a döntési helyzetek megoldásához, valamint a kollektív munkavégzéshez és problémamegoldáshoz szükséges elemi képességek „kifejlesztésére”. Az újkapitalizmus válságának mélyebb oka azonban már-már metafizikai: a bennünk lévő „elemi jó” előbb-utóbb ellenállhatatlan erővel utat tör magának. Valamilyen oknál fogva élnek még közöttünk autonóm és önzetlen emberek, akik köré gyülekezni lehet. Ennél is fontosabb, hogy talán megszületőben van egy olyan új, fiatal nemzedék, mely sem tudását, sem érzelemháztartását nem hajlandó alávetni a tőke logikájának.

 

A cikk itt található:

http://www.attac.hu/2016/01/szalai-erzsebet-az-individuum-valsaga-az-ujkapitalizmusban/

A cikk eredetileg a Kettős Mérce honlapján jelent meg:

http://kettosmerce.blog.hu/2016/01/16/az_individuum_valsaga_az_ujkapitalizmusban

ALAPOK

Bevezetés egy radikális rendszerkritikába

Szerintünk nagy baj van a kapitalizmussal, és a megoldás nem lehet részleges. A cikk olyan összefüggésekre, alternatívákra mutat rá közérthetően, amiket talán már sokan megfogalmaztak magukban, de esetleg nem jutottak ennél tovább.

Mi a tőke, mi a kapitalizmus?

A tőke olyan vagyon, amit befektetnek, és ez által gyarapodik, profitot hoz (vagyis az eredetinél nagyobb érték jön létre). Ez a vagyon lehet pénz formájában (bankoknál vagy uzsorásoknál), termelőeszköz formájában (gyárak, bányák, stb.) vagy ingatlanokban. Tőkésnek nem azt nevezzük, akinek van tőkéje, hanem akinek elég sok van ahhoz, hogy ebből kényelmesen megéljen. Ma sok esetben vállalatok a tőke tulajdonosai, vállalatok pedig részvényeken keresztül vannak a tőkések tulajdonában.

A kapitalizmus olyan rendszer, ahol a termelőeszközök döntő többsége magántulajdonban (a tőkések osztálya, más néven a burzsoázia tulajdonában) van, és az emberek többsége (a munkásosztály) csak akkor termelhet velük, ha bérmunkát végez a tulajdonosoknak. A megtermelt áru a tulajdonosé, a termelés célja pedig az anyagi nyereség, más szóval a profit. Tehát nem az emberi lények gyarapodása, fejlődése, szükségleteinek kielégítése, hanem a tőke gyarapodása, a profit maximalizálása a legfőbb cél. A profitot, amely a dolgozók (a prolik) kizsákmányolásából keletkezik, a tőkések teszik zsebre.

Magyarul a kapitalizmus azt jelenti, hogy a tőke és a profitorientált szemléletmód uralkodik a társadalmon, más szavakkal, a nyereségvágy diktatúrája valósul meg az emberi élet fölött.


Mi az állam, mi az a hierarchia?

A jelenlegi társadalomban, (és már sok évszázada) rengeteg ellentétes érdekű csoport él egymás mellett. A legnagyobb, legmeghatározóbb, kibékíthetetlen ellentét természetesen az uralkodó osztály (tőkések) és a kizsákmányolt tömegek (a munkásosztály) között van, de sokszor az egyes tőkés csoportok között is igen éles érdekellentétek feszülnek. Ezek az ellentétek folyamatos és pusztító küzdelemhez vezetnének. Emiatt van szükség egy hatalomra, ami ezt a küzdelmet tompítja, korlátok között tartja, biztosítja a rendet, a kizsákmányolás zavartalanságát. Ez a hatalom nemzetállammá, azaz országonként egyetlen hierarchikus, bürokratikus intézményrendszerré szerveződött, részei pl. a kormány, a parlament, az ügyészség, a bíróságok (ezek mind jó állásokat jelentenek a politikusok haverjainak). A hierarchia szó azt jelenti, hogy rögzített, ki kinek parancsol, azaz intézményesített alá-fölé rendeltséget, tekintélyt takar. A bürokratikus szervezetekben ezen felül létezik egy írott szabályrendszer is arra vonatkozóan, hogy ki mit tehet és mit nem, kinek mi a hatásköre, kinek mikor kell kérelmet írni, jóváhagyni, melyik aktát hova kell tenni, stb. A jelenlegi rendszerben a legtöbb ember lényegében semmit sem tehet, legfeljebb könyöröghet a hivatalnokoknak és a politikusoknak, hogy tegyenek valamit. Ezért inkább passzív marad, és csendben gyűlöli a hazug és önző politikusokat, a pöffeszkedő bürokratákat.

Az állam úgy tünteti fel magát, mintha az osztályokra szakadt társadalom fölött állna, az osztályérdekektől független, semleges lenne, mindenki érdekét egyformán képviselné. Megszervez olyan tevékenységeket is, amelyekre mindenkinek szüksége van, pl. az egészségügyet. Elhitetik az emberekkel, hogy ha nem lennének nagyhatalmú vezetők, és nem lenne hierarchikus rend, akkor káosz alakulna ki, és senki sem lenne biztonságban. Egy jó ideje az állam az emberek nemzeti öntudatára is épít, Magyarországon arra, hogy ez a Magyar Állam az összes magyar ember állama, mindannyiunk érdekét képviseli, és megvéd minket. Ezzel általában el tudja érni, hogy a legtöbb ember úgy gondolja, szükség van államra, nem szabad lázadni ellene, bele kell nyugodni, mindig is lesznek hatalmasok és hatalom-nélküliek. Ez a passzivitás, ez a belenyugvás alapvető fontosságú a kizsákmányolás fenntartásában. Az állam tehát egyértelműen az uralkodó osztály, a burzsoázia érdekeit szolgálja, még akkor is, ha tesz engedményeket a kizsákmányolt osztályoknak. A burzsoáziának, az államnak szüksége van a prolikra, és nem csak arra, hogy termeljenek, hanem hogy fogyasszanak is, e nélkül nem működhet a kapitalizmus.

Tehát nem minden szervezettség, nem minden intézmény nevezhető államnak vagy állami jellegűnek. A jelenlegi intézmények fölött az átlagembernek semmi befolyása nincs, teljesen idegennek tűnik számára a hivatalok bonyolult rendszere, érzi azt, hogy nem az ő érdekében tevékenykedik.


Mi az államkapitalizmus?

Olyan kapitalista rendszer, ahol a legfőbb tulajdonos az állam, azaz az államé a legtöbb vagy az összes termelőeszköz/vállalat. Ebből következik, hogy az állam alkalmazza a bérmunkásokat. Az állami tulajdon a magántulajdon egy formája. A magántulajdon ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy a dolog egy ember tulajdonában van.

A tulajdon lényege nem az, hogy valaki valamit használhat, hanem hogy másokat a használatból kizárhat. Mindegy, hogy egy ember, húsz ember, egy bank vagy egy állam kezében van egy gyár, az a lényeg, hogy Te ki vagy zárva a használatából (a termelésből) és a termékekben való részesedésből, kivéve, ha aláveted magad azoknak a feltételeknek, amit a tulajdonos előír, vagyis hasznot hajtasz a tulajdonosnak. Még ha veszel is pár részvényt, mondjuk egy havi fizetésedből, akkor sem lesz érdemi beleszólásod a termelésbe, nem mehetsz oda, hogy a saját ötleteid és szükségleteid szerint szervezd át a termelést.

A jelenlegi „magán-kapitalista” rendszerben is van állami tulajdonban termelőeszköz, de nem ez a legjellemzőbb.

Tehát amikor mi azt mondjuk, hogy nem lesz magántulajdon, nem azt mondjuk, hogy senkinek sem lesz semmije, hanem pont azt, hogy mindenkinek lesz „mindene”.


Mi a baj a kapitalizmussal?

„A verseny harcát az áruk olcsóbbításával vívják. Az áruk olcsósága [… egyébként azonos körülmények között] a munka termelékenységétől függ, ez viszont a termelés méreteitől. Ezért a nagyobb tőkék legyőzik a kisebbeket. […] a tőkés termelőmód fejlődésével növekszik az egyes tőke minimális nagysága, amely szükséges ahhoz, hogy valamely ipart normális feltételei között lehessen űzni. […] a verseny […] sok kisebb tőkés pusztulásával végződik, akiknek tőkéi részint a győzők kezére kerülnek, részint elpusztulnak.” [Marx]

Tehát a kapitalizmus elkerülhetetlenül arrafelé fejlődik, hogy óriásvállalatok, multik jönnek létre. Lehet, hogy formailag a törvények teremtik a részvénytársaságokat, valójában azonban a kapitalista társadalom, illetve ennek szükségletei termelik ki az ilyen törvényeket a részvénytársaságokkal együtt. Ennek ellenére sokan, pl. a „nemzetiek” nem úgy ábrázolják ezeket a folyamatokat, mint amelyek a kapitalizmusban szükségszerűek és természetesek, hanem néhány esetleges, véletlenszerű egyéni döntés következményének. A döntéshozók tudatát és döntéseiket az adott társadalom, annak viszonyai és erőviszonyai határozták meg. Másrészt, ha épp ők nem hozták volna meg az adott (a tőkések számára kedvező) döntést, akkor meghozta volna helyettük egy másik vagy egy harmadik. Ugyanis a tőkések számára az, hogy mennyire összpontosulhat a tőke egyre kevesebb vállalatba, illetve, hogy mekkora adók terhelik, létfontosságú kérdés (mesés nagyságú pénzösszegek, esetleg a fennmaradás vagy elbukás múlik rajtuk), emiatt igen erős nyomást fognak kifejteni az államra és előbb-utóbb úgyis megtalálják a „leggyengébb láncszemet”, azt az államot (illetve annak döntéshozóit), amely a többihez képest kedvezőbb feltételeket kínál. Ha pedig megtalálták, akkor a tőkék elkezdenek oda vándorolni. Tehát az, hogy mindenhol erősek a korlátozások a nagytőkén, ingatag állapotnak tekinthető, mivel ha csak egy-két helyen elkezdik ezeket enyhíteni, a többieknek is követniük kell a példát, különben a tőke elvándorol tőlük, és egyre rosszabb helyzetben lesznek. Tehát egy öngerjesztő folyamat indult be, amely még ma is tart, és amelyet nem lehet a kapitalizmus megreformálásával leállítani. Mivel a tőkére nem lehet nagy adókat kivetni, az államnak nincs elég bevétele (pl. az egészségügyre, a nyugdíjakra, a kapitalizmus okozta károk enyhítésére és persze a bürokraták fizetésére, a vezetők zsebének megtömésére). Ezért jönnek a megszorítások, ezért lepukkantak a kórházak, az iskolák. Az állam aztán nagy kölcsönöket vesz fel, amelynek a kamatait mindannyiunknak fizetni kell, de csak néhányan gazdagodnak meg rajta.

A munkás csak annyi bért kap, hogy meg tudjon élni, pontosabban, hogy a munkaerejét (testileg és lelkileg is) újra tudja termelni. Esetleg ha szorgosan kuporgat, összegyűjt egy lakásra valót a gyerekeinek, de rosszabb esetben szó szerinti nyomorban él. A megtermelt profit viszont a burzsujoké, ők többnyire folyamatosan egyre gazdagabbak lesznek. Noha a javakat a prolik állítják elő, a burzsoázia rendelkezik velük, őket gazdagítja. Mivel a burzsujok sokszor hivalkodó gazdagságban élnek, a csóró proli látja, hogy így is lehetne élni, és ez eléggé boldogtalanná teszi. Ráadásul mivel a gazdagok tudnak többet fizetni, a termelés inkább arra irányul, hogy számukra új igényeket teremtsen, és ezeket kielégítse, nem pedig arra, hogy a nyomorgó milliárdok alapvető szükségleteit (pl. ivóvíz) kielégítse. Az erőforrásokat pl. luxusjachtok építésére fordítják, miközben naponta kb. harmincezer ember hal éhen a világon. Emellett rengeteg (és egyre több) ember foglalkozik olyan dolgok előállításával, amely nem elégíti ki senkinek semmilyen személyes szükségletét, pl. reklámszakemberek, bankárok vagy akár a bolti pénztárosok. A boltban vett kenyeret esszük meg, nem pedig azokat a papír fecniket, amelyekre számok vannak írva és fizetünk velük a kenyérért. A pénz és az összes hivatali papír senkinek sem szükséglete, csak arra kell, hogy működtesse a kapitalista rendszert.

Sok ember csak öregkorában jön rá, hogy egész életét értelmetlen munkára áldozta és csak várta, hogy egyszer majd boldog lehessen. A kapitalista termelésben a bérmunkásnak nincs hatalma a saját tevékenysége fölött, a tőke érdekei szabják meg, hogy mit tehet és mit nem. Sokszor az illető nem is tudja, hogy miért kell megtennie nap, mint nap, percről percre azt a mozdulatot a futószalag mellett. Nem tudja, ki és mire fogja használni az elkészült terméket, közömbös, idegen számára a saját terméke, emiatt az életének az a jelentős része is, amikor dolgozik. Ezáltal a munkás elidegenedett saját alkotó énjétől, saját magától is. Az értelmetlen, elidegenedett robotszerű munka lehúzza, üressé, boldogtalanná teszi az embert.

Másfelől azok, akikre a tőkének épp nincs szüksége a termelésben, mert nélkülük nagyobb profitot termel, mint velük, munkanélküliségre vannak ítélve. Ekkor a létfenntartásuk is épphogy biztosítva van, emellett gyakran szenvednek attól, hogy feleslegesnek, haszontalanoknak, sőt, élősködőknek érzik magukat.

Végül is, ha a prolinak van munkája, akkor sokszor agyondolgoztatják, és a tőke szükségleteinek megfelelően, rabszolgaként kell leélnie aktív életének nagy részét. A manapság „divatos” foglalkoztatási formák, amelyekkel kapcsolatban elhitetik velünk, hogy egy szabadabb élethez segítenek hozzá, valójában a kiszolgáltatottságot, a létbizonytalanságot növelik. Ilyen a részmunkaidős állás, a kötetlen munkaidő, a határozott idejű szerződések stb. A rész-, illetve a kötetlen munkaidő vonzó lehet pl. egy anya számára, aki a kisgyereke miatt nem tud napi 8 órában dolgozni, és annak a látszatát kelti, hogy van választási lehetőség. Ezzel szemben a gyakorlat az, hogy egy „4 órás munkahelyen” a fizetés a 8 órás munkáért kapott bér fele, a munkaidő viszont általában több mint 6 óra. A kötetlen vagy rugalmas munkaidő pedig elsősorban a munkaadó oldaláról kötetlen, tehát a munkás kénytelen szinte bármikor, bármeddig rendelkezésre állni. Ha pedig nem alkalmazkodik ezekhez a feltételekhez, könnyen elveszítheti az állását. A másik esetben (pl. biztosítási ügynököknél) tényleg rajtad múlik, mennyit dolgozol, de nincs garantálva, hogy tudsz annyit teljesíteni, hogy megélj belőle, és többnyire olyan nagy a konkurencia, hogy teljesen bizonytalan, lesz-e még holnap is vacsorád.

Nem csak a munkánktól, önmagunktól, hanem embertársainktól el vagyunk idegenedve, ezt valahol mindenki érzi, a burzsujok is. A legtöbb ember a saját kis problémáival foglalkozik (amelyek neki minden esetben nagy problémáknak tűnnek), a többi embert közömbösnek, idegennek látják. Az emberi kapcsolatok kiüresednek, gépiessé, rutinszerűvé válnak. Így aztán az emberek magányosak, szeretethiánytól szenvednek.

Mivel a munkás létében függ a tőkétől, ki van szolgáltatva a vállalatnak, ahol dolgozik, a közvetlen és a távoli főnökeinek. A kisvállalkozónak nincsen főnöke, de ő is kiszolgáltatott a nagyvállalatoknak, a piac szeszélyeinek, a kormánynak. A kiszolgáltatottság, a létbizonytalanság az emberek többségének mindennapjait áthatja.

Emiatt a társadalom alapvető érzése a félelem, a szorongás: a gyerek fél az apjától, a diák a tanárától, (tanár a diákjától), a melós a főnökétől, a munkanélküliségtől, a nyomortól, a hajléktalanságtól, az asszony sok esetben a férjétől (ha nincs az asztalon az ebéd, csattan a pofon). Általában az emberek félnek azoktól, akiknek hatalmuk van fölöttük, akik a hierarchiában fölöttük állnak. Emellett vannak, akik félnek, hogy a többiek lenézik őket, ha nincs jó kocsijuk, menő cuccaik. Mindenki szorong a magánytól, a boldogtalanságtól, még ha nincs is tudatában ennek.

Ez mozgatja az embereket: dolgoznak, hogy legyen pénzük, és megvásárolhassák a boldogságukat vagy a létbiztonságukat árucikkek formájában, hogy belemerülhessenek a fogyasztás örömeibe, hogy addig se kelljen életük ürességére, értelmetlenségére gondolni. Persze minél többet dolgoznak, annál jobban elidegenednek maguktól és társaiktól, annál boldogtalanabbak lesznek, és a reklámok hamis ígéreteinek hatására még több pénzt akarnak keresni: ez egy ördögi kör.

A kapitalizmusban a létbiztonságot a pénz adja. Minél több pénzed van, annál „függetlenebb” vagy, annál kevésbé kell félned a munkanélküliségtől, hajléktalanságtól. Sok ember szemében annál értékesebb egy ember, minél nagyobb vagyona van. Végül is úgy tűnik, hogy az egyes embernek az az érdeke, hogy minél több legyen neki, a többieknek pedig minél kevesebb, mert akkor érezheti nyertesnek magát. Az együttműködés és a szolidaritás helyett az egész társadalmat a verseny és a konkurencia hatja át: az alkalmazottaknak versenyezniük kell, hogy ki dolgozik többet, mert aki lemarad, kirúgják. (Rosszabb esetben nem a teljesítmény dönti el, ki marad, illetve ki kap fizetésemelést, hanem az, ki áskálódik és spicliskedik ügyesebben a másik ellen, kinek sikerül benyalnia magát a főnöknél és kitúrnia a másikat.) A kisvállalkozóknak is versenyezniük kell egymással és a nagyvállalatokkal, akik sokkal erősebbek náluk. A diákoknak versenyezniük kell, ha tovább akarnak tanulni, mert ha nem, még nagyobb szegénység, és létbizonytalanság vár rájuk. Ez a verseny és az ezt természetesnek beállító ideológiák („ha nem küzdesz, eltaposnak”) eltávolítja az embereket egymástól, erősíti az elidegenedést, szorongóvá, boldogtalanná teszi őket.

A kapitalizmusban a termelő vállalatok csak a saját hasznukat nézik, a másik hasonló vállalat és az ott dolgozók közömbösek számukra. Sőt, mivel a másik konkurenciát jelent, még inkább abban érdekeltek, hogy annak minél rosszabb legyen, lehetőleg menjen tönkre, szoruljon ki a piacról vagy hagyja magát felvásárolni. Ezen felül pl. egy cipőgyártó cég, amikor dönt a termelés bővítéséről, nem tudja, hogy mennyi cipőt visz a többi konkurens cég a piacra, minden erőfeszítés/piackutatás ellenére nem látja előre, mennyi fogy majd belőle, valamint, hogy fel, vagy le fog menni a cipők ára. Ez óriási pazarláshoz vezet. (Természetesen előfordul, hogy a konkurens cégek összefognak, pl. kartellt hoznak létre, de ezt is az árak megemelésére, vagyis az emberek ellen használják, nem az emberiség érdekében.)

Feltalálnak egy új dolgot, pl. a mobiltelefont, ezt elkezdik vásárolni az emberek. Mivel ennek a gyártása nagy hasznot hoz, egyre több gyártósort építenek, nagy pénzeket fektetnek bele. Mivel egy kis idő múlva már mindenkinek lesz mobilja, túltermelési válság köszönt be az ágazatban, tönkremegy néhány kisebb cég, elbocsájtanak egy csomó munkást. Ezt a válságot úgy próbálják megelőzni, hogy eleve olyan készülékeket gyártanak, amelyek tönkremennek vagy elavulnak néhány év alatt, hogy muszáj legyen újat venni. (Egész kutatócsoportok foglalkoznak azzal, hogy kiszámítsák, hogyan gyártsanak olyan terméket, ami néhány héttel a garancia lejárta után megy tönkre.) Ez pedig szintén pazarláshoz és környezetszennyezéshez vezet: még több olajat kell kitermelni, elégetni, még több szemét kerül a földekre, a tengerekbe.

Ahogy a termelés bővül, mindig új és új nyersanyagforrások és piacok kellenek, ezek megszerzését pedig más országok kormánya vagy vállalatai akadályozhatják (nem feltétlenül azon ország cégei, ahol a nyersanyagok/piacok vannak, hanem egy másik országé, pl. az amerikai olajcégek nem akarnak másokat odaengedni az iraki olajhoz). Az állami vezetők növelni akarják a saját hatalmukat, és szándékosan gerjesztik a nacionalizmust, hogy az embereket belehajszolhassák egy háborúba és elterelhessék a figyelmet a belső problémákról. Nem kell részleteznünk, hogy a háború milyen óriási szenvedést hoz az átlagembernek, a tőkések pedig nemegyszer meggazdagszanak rajta.

A kapitalizmusban a vállalatok profitját nem csökkenti az a szennyezés, amit kibocsájtanak a levegőbe, a vizekbe, ezen anyagok tisztítása viszont igen drága is lehet. Ezért akár pár dollár többlet-nyereségért ki fogják játszani a környezetvédelmi szabályokat, másrészt teljes erejükből lobbiznak ellenük. A fegyverkezés, a háborúk is hozzájárulnak a környezetpusztításhoz, a globális éghajlatváltozáshoz, ami már az emberiség létét fenyegeti. Aki a természet védelmére kelne, azt háttérbe szorítják, vagy nem engedik, hogy mások is meghallják a hangját: a kapitalista növekedés parancsa mindennél erősebb.

A betegségek jelentős része is „civilizációs” eredetű: a munkahelyi stressz gyomorfekélyt, depressziót okoz, gyakoriak a munkahelyi balesetek a védőfelszerelés hiánya miatt; az ételünkbe mérgeket (káros mesterséges anyagokat) raknak, a levegő, víz stb. szennyezett. Lelki problémáinkra, a szorongásra, a szeretethiányra, az elidegenedettségre gyors „megoldásokat” keresünk, hiszen „nincs idő” másra, ezért fordulnak sokan az alkoholhoz, cigarettához, gyógyszerekhez. A természet rendjének megzavarása újabb járványokat és természeti katasztrófákat okoz, amelyek emberek millióit ölik meg vagy fosztják meg nyomorúságos otthonuktól, főleg a szegényebb országokban. (Megjegyezzük, hogy a természeti katasztrófák ellen a gazdagabbak sokkal könnyebben védekeznek, pl. a forróság ellen légkondit használnak, az árvizek elől masszív épületeikbe menekülnek.)

Nem arról van szó, hogy mindezek a kapitalizmus rendellenes, hibás működéséből következnek, amelyeket kormányváltással vagy jobb törvényekkel stb. orvosolni kellene, hanem ezek „természetesek”, vagyis szükségszerűen adódnak a kapitalizmus normális működéséből. Tehát a sokféle baj okát nem egyes elszigetelt eseményekben, intézkedésekben keressük, hanem fokozatosan felismerjük, hogy az egész társadalommal baj van. Ahogy valaki egyre inkább átlátja az összefüggéséket, lemond arról, hogy kis módosításokért, reformokért küzdjön, pl. új alkotmányért vagy szigorúbb munkavédelmi törvényekért. Minden társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot. Mi ezt az egészet akarjuk megváltoztatni, nem reformok, hanem forradalom útján.

 

Kik azok a proletárok?

Erre a kérdésre többféleképp lehet válaszolni. Megnézhetjük, hogy a jelenlegi „modern” társadalomban és elsősorban a termelésben ki milyen szerepet tölt be. Azt látjuk, hogy az emberek döntő többsége nem tudja megszerezni a létfenntartásához szükséges javakat, csak akkor, ha el tudja adni magát, a munkaerejét a tőkének. Csak akkor él meg, ha a tőke úgy dönt, hogy a segítségével nagyobb profitot termel, mint anélkül, így válik kiszolgáltatottá a tőkés vállalatoknak, a piac szeszélyeinek vagy az állami vezetésnek. Ez a gondolat nem csupán néhány ember agyszüleménye, hanem az emberiség többségének mindennapi tapasztalata. Gazdasági/szociológiai értelemben őket hívjuk proletároknak. Tehát egyáltalán nem csak a gyári munkások a proletárok! Mi is ide tartozunk és valószínűleg Te is. Az értelmiségiek (tanárok, orvosok, mérnökök, jogászok) nagy része is proletárnak tekinthető. Kivételt képeznek azok, akik nagyon magas pozícióban dolgoznak (sok embernek parancsolnak, sokan függnek tőlük, pl. politikusok, katonai és rendőrségi főtisztek) vagy olyan sok pénzt halmoztak fel, hogy már abból is gond nélkül megélnének (sztárügyvédek, sok hálapénzt kapó orvosok). Ők az uralkodó osztályhoz tartoznak akkor is, ha jogi értelemben munkavállalók.

Proletariátusról, mint osztályról akkor beszélünk, ha a kizsákmányoltak felismerték, hogy érdekeik ellentétesek az uralkodó osztállyal és a céljaik eléréséért tenni is próbálnak valamit. Ez lehet pl. sztrájk vagy forradalom. Itt feltételezzük, hogy proletárok osztályöntudattal rendelkeznek, vagyis tudatában vannak annak, hogy céljaik közösek és ellentétesek a kizsákmányolók céljaival.

Aki szegény és kiszolgáltatott, általában sokkal inkább szemben áll a jelenlegi rendszerrel, mint aki gazdag és gondtalan. A forradalmat ezért proletárok robbantják ki, a burzsujok pedig többnyire ellene vannak. Hangsúlyozzuk, hogy mindig vannak kivételek: sok prolit megtévesztenek a burzsoá szónoklatok, (melyeknek hatására ezek a megtévesztett kizsákmányoltak pl. fasiszta politikusokat akarnak hatalomra segíteni, hogy a változatosság kedvéért azok lopják meg őket), vagy pl. a katonák nem akarnak, vagy nem mernek a tisztjeik ellen fellázadni, inkább a népet gyilkolják. A másik oldalon mindig voltak gazdagok, akik a mi oldalunkra álltak, ilyen volt a kommunista Engels, az anarchista Bakunyin és Kropotkin is (utóbbi orosz nagybirtokos nemes volt). Tehát mi nem mondjuk azt, hogy mindenki, aki gazdagnak született, az ellenségünk – ez attól függ majd, hova áll a forradalomban. Van viszont sok olyan burzsuj, aki abból gazdagodott meg, hogy lenyúzta a prolik bőrét is, és ha fellázadunk, mindent megtesznek azért, hogy leverjenek minket. Az ilyenekkel szemben nem lehetünk türelmesek, hiszen ha nem teszünk ellenük valamit, elpusztítanak minket.

Érdemes megjegyezni, hogy nem azért várjuk a proletariátustól a kapitalizmus megdöntését és az új, jobb társadalom megteremtését, mert azt gondoljuk, hogy az egyes prolik jobbak, erkölcsösebbek lennének, mint a burzsujok. Egyszerűen a burzsoázia nemcsak hogy nem akarja, nem is tudja megdönteni a kapitalizmust a proletariátus nélkül, míg a proletariátus megdöntheti azt a burzsoázia segítsége nélkül, sőt, ellene harcolva. Amíg a prolik hajlandóak húzni az igát, nem várható lényeges javulás.

 

Mi a kommunizmus, mi a proletárdiktatúra?

Az a folyamat, amelynek során a proletariátus megszerzi a termelés, és általában a saját létfeltételei feletti uralmat, felszámolja a tulajdont. Az emberiség érdekei és szükségletei lesznek a meghatározóak a profit diktatúrájával szemben. A kapitalizmust kompromisszumok nélkül meg kell szüntetni, ez pedig csak forradalmi úton és csak világméretekben lehetséges. Ezen az úton nem állhatunk le egyezkedni a kapitalistákkal, az ellenforradalmi szerveződések ellen erővel kell fellépni: ezért lehet diktatúrának nevezni. Később kifejtjük majd, hogy ennek semmi köze a leninista pártok diktatúráihoz.

Mi, kommunisták, nem egyenlő jövedelmeket követelünk, hanem a pénz és általában a csere eltörlését és ezzel együtt az osztálytársadalmak összes kísérőjelenségének (állam, túltermelési válságok, munkanélküliség stb.) felszámolását.

A kommunizmusban a társadalom összessége veszi birtokba a termelést és az elosztást. A munkát szabad alkotói tevékenység váltja fel. Lehetséges, hogy azok a termékek, amiket termelőik nem használnak fel, egy közös raktárba kerülnek, hogy mások is felhasználják azokat. Nagyon fontos, hogy innen a kapitalizmusból nem lehetséges pontosan megmondani, milyen is lesz a kommunista társadalom. Egy középkori kisiparos sem tudhatta, hogy milyen lesz a kapitalizmus. Tehát a jelenben nem az a kommunista mozgalom feladata, hogy álmodozzon, és részletes utópiákat dolgozzon ki, hanem hogy elemezze és megértse a jelenlegi társadalmat, azt, ahogy idáig fejlődött, segítsen a többi proletárnak, hogy ők is megértsék ezt, hogy megszervezzük önmagunkat a kapitalizmus megdöntésére. E nélkül a kapitalizmus megsemmisíti az emberiség létfeltételeit, ami újabb, még pusztítóbb háborúkhoz és barbársághoz vezet.

 

Mi az anarchizmus?

Az „anarchia” szó a hétköznapi használattal ellentétben nem zűrzavart és fejetlenséget jelent, hanem uralomnélküliséget. Mint ahogy a monarchia azt jelenti, hogy egy ember uralkodik, az anarchia azt, hogy senki sem uralkodik a másik ember felett. A politikai – gazdasági elnyomás mindig is kitermelte az ellene való lázadást, még ha ez nem is fogalmazódott meg tisztán és következetesen. Az anarchizmus lényege nem a hatalmat gyakorló személyek megtámadása, hanem magának a hatalomnak, mint emberek közti viszonynak az elutasítása, a hierarchia tagadása. Hangsúlyozzuk, hogy az anarchisták hierarchia-ellenessége nem korlátozódik csupán az államra vagy a kormányra. Magában foglalja az összes tekintélyelvű gazdasági, társadalmi és politikai viszonyrendszert, különösen azokat, melyek a tőkés tulajdonnal, és a bérmunkával kapcsolatosak. Aki dolgozott már pl. gyárban, tudja, hogy ott az ember igenis alá van rendelve a főnökének, a cégnek, végső soron a profittermelés szükségleteinek; még akkor is, ha vannak „rendes”, „engedékeny” főnökök. Alapvető fontosságú, hogy mi anarchisták nem egy szervezetlen, hanem egy teljesen másként, sokkal jobban megszervezett társadalmat akarunk. Bár az anarchizmusnak ellentmondásmentes elméleti alapjai vannak, az nem pusztán, sőt nem elsősorban egy utópisztikus elméletet, filozófiai gondolkodásmódot vagy eszmerendszert, hanem állandó küzdelmet is jelent. Ez a küzdelem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi mozgalmában, a jelenlegi és a múltbéli társadalmak gyakorlati tagadásában ölt testet. Az anarchizmust nem néhány bölcselkedő találta ki az íróasztal mellett ülve, hanem a társadalmi valóság embertelensége és az emberekben mindig is meglévő szabadságszeretet termelte ki. A tollforgató emberek inkább csak megfogalmazták, olvasható formába öntötték az anarchista elméletet, a valós harcok során azonban gyakran csak a „műveletlen” tömegek után kullogtak.

Tehát mi nem azt mondjuk, hogy nem a megfelelő személyek kezében van a hatalom, hanem azt, hogy ne legyen senkinek hatalma a többiek felett. Aki kezében hatalom van, szükségképpen a saját (és a rokonai, barátai) érdekeit fogja a többiek érdekei elé helyezni: a mások fölötti hatalom, a hierarchia megrontja, korrupttá teszi az embert. (Szerintünk a legtöbb ember nem eredendően „rossz”, hanem a körülmények, a társadalmi viszonyok teszik azzá: kihozzák belőlünk az önzést, az erőszakot, a pénz utáni sóvárgást, a hatalomvágyat.)

A történelem folyamán mindig voltak olyan mozgalmak, amelyekben az elnyomottak célja a teljes felszabadulás, a kizsákmányolás teljes megszüntetése volt. Ennek a megvalósítását nem egészen egyformán képzelték el, és eszméiknek, mozgalmuknak nem mindig ugyanazt a nevet adták (a középkorban pl. vallási köntöst is felölthetett). A kommunizmus, mint eszmerendszer a bajok okainak keresésekor a gazdasági oldalt, a termelés és a tulajdonviszonyok elsődlegességét hangsúlyozza, az anarchizmus többnyire a politikai, társadalmi intézmények felől közelíti meg a problémát. A történelemben ez a két eszme sajnos gyakran különböző mozgalmakban jelent meg, amelyek néha egymással ellentétben állónak képzelték magukat, pl. Marx és az anarchista Bakunyin követői. Ez a megosztottság az osztályharc egyik problémája, részben emiatt nem tudott kiteljesedni. A végcél azonban mindig ugyanaz volt, az anarchista-kommunista társadalom (még ha nem is nevezték így), de az oda vezető úttal kapcsolatban nézeteltérések voltak. Ettől függetlenül az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, aki elválasztja őket egymástól, súlyos hibát követ el. Valóban, már a Marx-Bakunyin konfliktus után nem sokkal megjelentek azok (pl. Johann Most), akik az anarchizmus-kommunizmus elválasztás értelmetlenségét megértve egyesítésre törekedtek. Később is sokszor a magukat anarchistának és kommunistának (pl.: tanácskommunistának) nevező emberek együtt küzdöttek a kapitalizmus, illetve az állam megdöntéséért.

 

Miért nem kommunisták a bolsevikok?
Miért nem volt valójában kommunizmus a múlt rendszer?

A bolsevizmus alatt mi leginkább az olyan irányzatok képviselőit értjük, akik kommunizmust hirdetnek, de valójában államkapitalizmust akarnak, ide tartozik Leninen kívül pl. Sztálin, Trockij, Mao, Kun Béla, Rákosi, Kádár, Thürmer Gyula. Ők többnyire elfogadják azt, amit Lenin mondott a szocializmusról, amely szerinte a kapitalizmus és a kommunizmus közötti átmeneti időszak. Lenin már 1917-ben arról írt, hogy a szocializmus tulajdonképpen állammonopolista kapitalizmus, 1921-re pedig odáig jutott, hogy egy bő harmincoldalas írásban (A terményadóról) érvelt amellett, hogy először az államkapitalizmust kell felépíteni Szovjet-Oroszországban, és követendő példaként a német hadigazdaságot jelölte meg.

Velünk ellentétben a bolsik úgy gondolják, hogy részt kell venni a burzsoá intézmények, főként az állam tevékenységében és irányításában, pl. indulni lehet a parlamenti választásokon. Azt hirdetik, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus között olyan átmeneti időszakra van szükség, amit nem alulról történő szervezés, hanem az állam és a bolsevik párt uralma jellemez: a proli csak egy önálló akarat nélküli csavar a gépezetben, ugyanúgy, mint a mai kapitalista cégekben. Magyarul a bolsik szerint úgy kell eljutni a kommunizmushoz, hogy őket hatalomra segítjük, és aztán engedelmeskedünk nekik. Ha valaki nem engedelmeskedik, és nem tapsol, ellenforradalminak bélyegzik, megrágalmazzák, hogy áruló, és a legkegyetlenebb módon elbánnak vele.

Ahol a bolsevikok hatalomra jutottak, létre is hozták a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusukat. Ez Magyarországon kb. 1948-tól 1989-ig tartott, Oroszországban már 1918-tól. Megjegyezzük, hogy ott a bolsevizmus első megjelenésénél (1917) voltak valóban antikapitalista tendenciák (eltörölték a tőkés és a földbirtokos tulajdont), csakhogy a termelés az állam kezébe került, a munkások kizsákmányolását az állam folytatta. Fennmaradt a csere, a pénz, a bérmunka, a hierarchikus, bürokratikus állam, amely sokszor még kegyetlenebbül elnyomta a proletárokat, mint a nyugati magán-kapitalista rendszerek. Tehát mivel az alapvető viszonyok nem változtak meg, szükségképpen visszaidomult a kapitalizmushoz. Ezeknek a rendszereknek tehát semmi közük nem volt a kommunizmushoz. Rendszerük nem proletárdiktatúra, hanem inkább proletár-ellenes diktatúra volt.

A bolsevik elmélet úgy akar kommunizmust, hogy szemben áll az anarchizmussal, szükségesnek állítja be a hierarchikus államot, a párt-elit parancsuralmát. Ennek megfelelően a bolsevikoknak a gyakorlatban a hatalom a legfontosabb: ők verték szét azokat a kísérleteket, amelyekben az emberek kommunista módon próbáltak élni, rengeteg valódi kommunistát megkínoztak, megöltek vagy munkatáborba hurcoltak. Talán még többet ártottak a kommunizmusnak, mint a fasiszták, pedig azok is igyekeztek.

 

Mi a baj a fasizmussal?

A fasizmusnak számos változata van. Jellemző rájuk, hogy egyes népeket, etnikumokat alacsonyabb- vagy felsőbbrendűnek tart, és az erős, a gazdaságba és az egyének életébe beavatkozó államot képzeli ideálisnak. Ez a beavatkozás természetesen a politikai vezetők és a nagytőke érdekében történik. A fasizmus valójában a tőkések eszköze arra, hogy a kizsákmányolást fokozzák. Erre bizonyíték az is, hogy Németországban és Olaszországban is a fasiszták megszüntették a szakszervezeteket és ellehetetlenítettek mindenféle érdekvédelmet, aminek következtében a reálbérek jelentősen csökkentek, miközben a tőkések profitja nőtt. Végeredményben a fasizmus nemzeti, faji és egyéb alapon megosztja a proletariátust, hogy teljesen alárendelje az uralkodó osztálynak.

A rasszizmus, a cigánygyűlölet a jelenlegi „demokratikus” társadalomban is csak az uralkodó osztályt segíti. Az osztálytársadalom (amilyenben most is élünk) alapvető jellemzője a rétegződés, a rétegek pedig sok esetben kulturálisan különböznek. A kulturális és értékrendi különbségek pedig különböző konfliktusok forrásai is lehetnek. (Ezeket a fasiszták, és egyes nacionalisták igyekeznek biológiai, illetve egyéb természeti okokkal magyarázni.) A rétegződés gyakran szoros összefüggésben van az etnikai viszonyokkal. Történelmi tény, hogy az elnyomott kisebbségek harcuk során kevésbé hajlamosak felismerni az osztályellentéteket, ez csak a jogi egyenlőség, vagy függetlenség kivívása után történik meg leginkább. A kisebbségek sok esetben nacionalisták lehetnek, ami azt jelenti, hogy egységesen fellépnek a többségi csoport ellen, ellenségesek lesznek velük, és nem törődnek azzal, hogy valójában egy osztályba tartoznak.

Az úgynevezett „antifasiszták” többsége vagy bolsevik, vagy a jelenlegi „demokratikus” magán-kapitalizmust védi, elhallgatja az osztályharcot és elmossa az osztályellentéteket, ugyanúgy, mint a fasiszták. Mi semmilyen közösséget nem vállalunk velük, ugyanis semmilyen módon nem akarjuk a kapitalizmust támogatni. A fasizmus elleni harc nem választható le a kapitalizmus elleni harcról. Ettől függetlenül képmutatónak tartjuk az olyan antifasiszta irányzatokat, amik csak a fehér rasszizmus ellen lépnek fel: ezzel hozzájárulnak a rasszizmus fejlődéséhez minden bőrszín körében. Az emberek nem véletlenül vagy unalomból lesznek rasszisták, hanem pl. azért mert szomorú tapasztalataik vannak, és nem tudnak választ találni a konfliktusaik forrására. (Vagy néha azért, mert érdekükben áll.)

 

Miért utasítjuk el a szocdem, baloldali, harmadikutas stb., politikákat?

A szociáldemokrácia (a hivatalos „baloldal”) eredetileg antikapitalistának mondta magát, de már a kezdetektől benne volt a kapitalizmussal való megalkuvás. Azt hirdette, hogy a munkások pártján áll, és az ő hátukon jutott be a hatalomba. Ennek során a polgári társadalmon belüli küzdelmeihez idomította, kiherélte a kommunista elméletet, s ezzel elvette annak élét. Például azt hirdette, hogy a parlamenti demokrácia eszközeivel kell a kapitalizmus ellen küzdeni, a bürokratikus-hierarchikus államot kell a kizsákmányolás ellen felhasználni, törvényekkel, rendeletekkel küzdeni az elnyomás ellen. Persze ténylegesen véghezvitt néhány reformot, amivel a munkások életét könnyítette (pl. sztrájkjog), de ezzel is csak a kapitalista kizsákmányolás fennmaradását szolgálta.

Arra, hogy a férfiak elnyomják a nőket, a burzsoá rend keretei között maradó válasz a feminizmus több irányzata. Sok feminista a kapitalista rendszeren belül szeretné „felszabadítani” a nőket anélkül, hogy az alapvető struktúrákhoz hozzányúlna, pedig ez nem lehetséges. Hasonlóan, a színes bőrűek kirekesztése miatt létrejött az antirasszizmus, az emberi élet feltételeinek pusztítása miatt a környezetvédő mozgalom, ugyanúgy létezik a család, az iskola kérdésére adott burzsoá válaszok (reformok és reformista mozgalmak) összessége is. Ezek néhány problémát ragadnak csak ki a probléma-tengerből, nem foglalkoznak a mélyebb összefüggésekkel, és emiatt sokszor inkább a kapitalizmus elleni totális küzdelmet akadályozzák.

A kapitalizmus gazdasági és környezetvédelmi problémáinak kezelésére jött létre a harmadik út mozgalma. Az első két útnak a „demokratikus” magán-kapitalizmust és a bolsevik államkapitalizmust tartják, amelyet kommunizmusnak neveznek, tehát eleve hamis fogalmakból indulnak ki. A harmadik utas programoknak aztán rendkívül sok változata alakult ki. Van, amelyik a kamatfizetést akarja megszüntetni, vagy a profitból részt juttatni a munkásoknak, esetleg bevonnák a munkástanácsokat, a szakszervezeteket az üzemek irányításába. Sokszor antikapitalista jelszavakat hangoztató nacionalisták (pl. MIÉP) is harmadik-utasnak nevezi magát. Közös jellemzőjük, hogy csak részlegesen bírálják a kapitalista totalitást, szükségesnek tartják pl. a hierarchikus államot, a pénzt.

Mi nem részmegoldásokat, tüneti kezelést akarunk. A jelenlegi társadalom ezer sebtől vérzik, napjai meg vannak számlálva. Felesleges azzal foglalkozni, hogy részproblémákra próbálunk megoldást találni: ez olyan, mint ha egy haldokló embert próbálnánk kisminkelni, hogy jobban nézzen ki.

 

Miért nem megoldás az úgynevezett nemzeti összefogás?

Mit jelent egyáltalán az, hogy nemzet? Úgy beszélnek erről, mintha létezne egy közösség, pl. a magyar emberek közössége, akiknek a főbb érdekeik azonosak. Azok, akik nemzetről beszélnek, mindig úgy gondolják, hogy a nemzetbe a burzsujok is beletartoznak, vagyis velük is össze akarnak fogni. Nem tudják, vagy nem akarják megérteni, hogy a társadalom két legfontosabb osztálya között feloldhatatlan érdekellentétek vannak, és úgy gondolják, hogy a kapitalizmus főbb problémáit meg lehet oldani a kapitalizmuson belül. Valójában azt mondják, hogy a magyar tőkés az nem kizsákmányoló, csak az idegen (pl. zsidó) tőkés az.

A nemzet nem valóságos, hanem inkább csak képzelt közösség (Marx: „A munkásnak nincs hazája”). Ugyan milyen közösségbe tartozik egy milliárdos és egy hajléktalan? Ugyanazt a nyelvet beszélik? Ez édeskevés ahhoz, hogy egymás oldalán küzdjenek. Érdekes, hogy a nacionalisták a magyarul beszélő zsidókkal már nem akarnak összefogni, ők valamiért nem tartoznak a nemzethez. Maga az a hit is, hogy a nemzet egy közösség, csak a feudalizmus hanyatlásával, a felvilágosodás környékén alakult ki, azelőtt a nemzet csak a nemesség közösségét jelentette. A középkorban az emberek inkább a társadalmi réteghez (jobbágy/nemes), vagy a vallási felekezethez való tartozás alapján különböztették meg magukat.

A nacionalisták tábora is tőkésekből és prolikból áll. Az ilyen tőkések (más tőkésekhez hasonlóan) nagyobb hatalmat és több profitot akarnak, és úgy gondolják, hogy a külföldi tőke korlátozásával ők jól járnának. Kedvelt szlogenjük, hogy „meg kell védeni a magyar kis- és középvállalkozókat a külföldi nagytőke versenyétől”. A szerencsétlen prolikkal pedig elhitették, hogy a zsidók, kínaiak, románok, stb. a bajok okozói és így ezek azért harcolnak, hogy nemzeti lobogók alatt zsákmányolják ki őket. A nemzetiség hangoztatása minden esetben a világproletariátus megosztása felé mutat.

Mi nem a magyar burzsujokkal, hanem az egész világ kizsákmányoltjaival akarunk összefogni. Minket nem érdekel, hogy az illető magyar, román vagy néger: ő is ugyanattól a kapitalizmustól szenved, mint mi, ugyanúgy az az érdeke, hogy megdöntse a jelenlegi rendszert, még ha ez nem is tudatosul benne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy internacionalisták vagyunk. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, mint a bolsevikoknál, hogy valahonnan külföldről (pl. Moszkvából) jön a parancs, amit nekünk végre kell hajtani: mi tagadjuk a hierarchiát, a parancsolgatást.

 

Mi a garancia, hogy működni fog, amit mi akarunk?

Azt, hogy az anarchista/kommunista társadalom működni fog, lehet bizonyítgatni és lehet ellene is érvelni. Mivel a jövőt pontosan senki sem láthatja, a végső bizonyítást csak a gyakorlat, a forradalmi tevékenység adhatja meg. Mi a véleményünket nem elsősorban okoskodásra, hanem az osztályharcok eddigi eredményeire alapozzuk. Ezek az eredmények, és általában az osztályharc folyamata a legtöbb ember számára jórészt ismeretlenek. Az egyik fő feladatunk éppen az, hogy ezeket feldolgozzuk, a tanulságokat levonjuk, és minél több emberrel megismertessük.

Például 1917 és 1922 között Ukrajnában sikerült olyan közösség felépítését megkezdeni, amely nem ismert kormányt és kizsákmányolást, amelyben nem uralkodott sem a tőke, sem az egyház, még csak egy párt sem. Rövid időre sikerült megtörni a nyereségvágy diktatúráját az emberi élet felett: tagadni a bérmunka társadalmát, a termelés céljául a közösség saját szükségleteit állítani; ezek az emberek ugyanakkor harci közösséget is alkottak, amely jó úton haladt az ember ember fölötti uralmának, a kizsákmányolás viszonyainak végérvényes megszüntetése, a kommunizmus felé. Megvalósulni látszott az emberiség ősrégi álma egy olyan társadalomról, ahol nincsen sem kormány, sem parlament, nincsenek törvények és rendőrség, amely végrehajtaná őket; röviden egy kizsákmányolás- és elnyomásmentes szabad emberi közösség. Az anarchizmus vörös-fekete zászlója alatt szabad paraszti kommunák művelték a földeket, a városokban a munkások kommunái szervezték az ipari termelést, proletáriskolák, színházak, újságok jöttek létre, óriási kongresszusokat rendeztek a fellázadt kizsákmányoltak - részben ezek voltak az új proletárközösség irányító szervezetei -, ütőképes partizáncsapatokat szerveztek, melyekben nem voltak tisztek és nem volt hadkötelezettség. Megvoltak persze a gyengeségei, a hibái is ennek a társadalmi mozgalomnak, és végül Leninék óriási katonai túlerejével nem tudtak dacolni.

Spanyolországban az 1936-39-es polgárháború alatt (főként Katalóniában és Aragóniában) is hasonló játszódott le, a sztálinisták még a fasiszták odaérkezte előtt szétzúzták a kommunák többségét.

Ezek a tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek igenis képesek belátni, hogy akkor is elő kell állítani az élethez szükséges dolgokat, ha nem kényszeríti őket erre a munkafelügyelő, és nem fenyegetik meg őket fizetéscsökkentéssel, kirúgással. Aki azt gondolja, hogy a kommunizmus nem működhet, mert az emberek kényszer nélkül nem csinálnának semmit, csak söröznének és néznék a tévét, a mai – kapitalista - tudatból indul ki. Ma „A dolgok, melyeket a munkás béréből megvesz, először is fogyasztói javak, melyek lehetővé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvő személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélőként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják őt; az élő energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják őt.” (Freddy Perlman)

Sokan arra hivatkoznak, hogy az „állatoknál is az erősebb győz”, ott is hierarchia van. Szerintünk viszont egyértelmű, hogy az emberi tudat nagyrészt társadalmi termék. Ha Tarzanként nőnél fel a dzsungelben (vagy éppen gépek táplálnának és senki sem szólna hozzád születésedtől), nem lennél ember, csak testileg. Lényegében minden gondolatod, szokásod, gesztusod másoktól van, az egyes ember csak néhány új dolgot tesz hozzá, vagy újszerűen kombinálja a meglévőket. A társadalmi tudatot régen a család, a barátok és a munkatársak közvetítették az egyén felé, részben ma is, de ezeknek egyre kisebb a szerepe, a médiának, (általában a tudatformáló-iparnak) pedig egyre nagyobb. Apuka is a tv-t nézi, ő is valamilyen politikai pártnak hisz, vagy ha nem hisz, akkor is azokon a kérdéseken gondolkodik, amit a politikusok, a média, a pap stb. felvet, hiába foglalkozik sokat a gyerekével, rá is a globális társadalmi tudat fog hatni. Senki sem lehet független, mindenkinek a tudatát áthatja a kapitalizmus, mint totális rendszer. Nem csak behatol a már kész gondolkodásba, hanem meghatározó szerepet játszik a létrejöttében.
A médiát pedig a tőke érdekei közvetlenül vezérlik, ő maga is a tőke, a hatalom része és eszköze. Persze egyes újságírók és kiadványok megpróbálhatnak szembe menni ezzel, de általában ezek is csak részlegesen tagadják a totalitást (pl. indymedia), vagy pénz és reklámok hiányában igen kevesen ismerik meg őket (pl. www.holnaputanujsag.eoldal.hu).

A vallás, a művészet, vagy a szórakoztató irodalom mind részt vesznek a totalitás kialakításában, újratermelésében, egyúttal ők is ennek a termékei. Egymással kölcsönhatásban járulnak hozzá az elszigetelt állampolgári tudat újratermeléséhez, ahhoz, hogy nem egységet alkotunk a többi emberrel, nem együtt küzdünk egy jobb társadalomért, hanem ki-ki behúzódik a saját kis odújába és unottan bámulja a tévét. Ezzel végül is a társadalmi rend, a tőkés termelés fennmaradását segítik elő. Amíg a számítógéppel játszol, addig sem foglalkozol a rendszer megdöntésével; nem teszel fel kérdéseket a működésével kapcsolatban, hiszen a gondolkodásodat kellően eltérítették és eltompították. A legtöbb ember annyira elfárad és elfásul a mindennapok monotóniájától, hogy arra nem veszi a fáradságot, hogy saját álláspontját kidolgozza, csak hagyja, hogy a média kimossa az agyát.

Egyáltalán nem állítjuk, hogy az emberek egyformák, vagy egyformán kellene élniük. Azt akarjuk, hogy mindenkinek meglegyen a lehetősége az emberhez méltó élethez és az önmegvalósításhoz, harmóniában önmagával, embertársaival és a természettel. A kommunista társadalomnak gondoskodnia kell minden tagjának szükségleteiről. Azt is meg kell szervezni, hogy mindenki részt vehessen ebben a gondoskodásban, vagyis értelmes, alkotó emberi tevékenységet folytathasson. Ha azok, akik ma felesleges munkát végeznek vagy munkanélküliek, mind részt vesznek olyan értelmes dolgok termelésében, amelyekre az embereknek (nekik maguknak is) szükségük van, akkor az egyes emberre sokkal kevesebb termelő tevékenység jut, azaz mindenkinek sokkal nagyobb szabadsága lesz abban, hogy épp mit csinál. A szabad alkotó tevékenység feldobja az embert, célt ad neki.

Tehát az új társadalomban megszűnik a létbizonytalanság és a többi csapás, ami most az embereket sújtja, így a döntő többség ragaszkodni fog az új rendszerhez és küzdeni fog érte. Ez nem naiv ábrándozás, hanem az eddigi forradalmak tanulsága.

Természetesen senki sem láthatja előre a jövőt teljes biztonsággal. Mi (rengeteg olvasás, vita, egyéb után) azt gondoljuk, hogy az emberiségnek két választása van: radikális anarchista-kommunista forradalom vagy kapitalista embertelenség és barbárság.

 

 

További info:

https://www.facebook.com/anarchoinfo