Az állam nem más, mint az uralom és a kizsákmányolás szabályszerűvé és rendszeressé tétele. Megkísérelhetjük ezt a tömegek kevesek általi kormányzásának következményeinek vizsgálatával szemléltetni, először induljuk ki egy szabad kapcsolaton alapuló ideális államból, ahol ezek a kevesek olyan intelligensek és hűségesek, amilyennek csak ön szeretné.

Tegyük fel, hogy a kormány csak a legderekabb állampolgárokból áll. Először is ezek az emberek, ha nem is jogi, de gyakorlati kiváltságot élveznek. Azért választották meg őket az emberek, mert ők a legintelligensebbek, legokosabbak, legbölcsebbek, legbátrabbak és leghűségesebbek. Az állampolgárok tömegeiből kiemelve még nem képeznek külön osztályt, csak emberek egy csoportját, akikkel szemben a természet kivételt tett, és ez okból az emberek megválasztottak. Számuk szükségszerűen igen korlátozott, minden országban tapasztalataink szerint mindig is kevés volt az olyan tehetséges emberek száma, akik automatikusan ki tudták vívni a nemzet egyértelmű tiszteletét. Ezért a rossz döntéstől való félelmüktől kényszerített emberek mindig közülük fogják uralkodóikat megválasztani.

És íme a két részre osztott társadalom, bár még nem beszélhetünk két osztályról, melyet az állampolgárok túlnyomó és az általa választott kormánynak magukat önként alávető többsége, valamint a természet által kivételezettek kis csoportja, akiket az emberek ily módon elismertek, és kormányzásukkal megbíztak alkotnak. A népszavazásokon őket jó képességeik miatt különítik el az állampolgárok tömegeitől, melyek ajánlottak a megválasztásukhoz, és természetesen mert ők a legodaadóbbak és leghasznosabbak mindenki közül. Még nem alkottak maguk számára semmiféle kiváltságot, semmi különleges jogot, kivéve azt az emberek akaratából eredő különleges szerepüket, mellyel őket megbízták. Mi több, életstílusukból, életfeltételeikből és lehetőségeikből fakadó dolog terén nem különülnek el a többiektől, így teljes egyenlőség uralkodik mindenki között. Lehet ez az egyenlőség hosszú életű? Tegyük fel, hogy nem az, és bebizonyítani ezt gyerekjáték.

Semmi sem jelent nagyobb veszélyt az egyén erkölcsére, mint a parancsolgatás szokása. A legjobb, legintelligensebb, érdekeltségek nélküli, adakozó, csalhatatlan szegényt is megrontja ez a foglalkozás. A két érzés, mely a hatalommal együtt jár, minden esetben erkölcstelenségbe taszít; ez a két érzés a tömegek megvetése és a saját érdemnek a túlbecsülése.

„A tömegek” - mondogatja magának az illető - „felismerték képtelenségüket arra, hogy magukat igazgassák, és engem választottak főnöküknek. Így nyilvánosan kihirdették alsóbbrendűségüket és az én felsőbbrendűségemet. Egy ilyen tömegben aligha találnék magamhoz foghatókat, így egyedül én vagyok képes a közös ügyeket intézni. Az embereknek szükségük van rám; képtelenek az én szolgálataim nélkül meglenni, míg én, velük szemben, magam is jól boldogulok; ezért nekik saját biztonságuk érdekében engedelmeskedniük kell nekem, és szófogadásukat viszonozva jót cselekszem velük.”

De mi tesz egy okos és jószívű embert büszkeségtől pöffeszkedő őrültté? A halatom és a parancsolgatás szokása a legintelligensebb és legtehetségesebb embereket is tönkreteszi értelmileg és erkölcsileg egyaránt.

(1867)"