A jelenlegi harcok általános jellemzői


Ez a rövid szöveg megkísérli elemezni a manapság folyó harcok általános jellemvonásait az egyes részletek mélyrehatóbb vizsgálata nélkül. Habár egy ilyen vázlat megállapításai nem alkalmazhatóak a küzdelem minden egyes mozzanatára, hasznos alapként szolgálhatnak arra, hogy megérthessük a proletariátus avantgard kisebbségének akciói számára irányt adó nemzetközi szabályszerűségeket.

* *

Az osztályharc befogásának általános és állandó módszerei

A burzsoá rend fenntartásának alapvető követelménye a proletariátus minden osztályalapon nyugvó, a Tőke és az Állam elpusztítására irányuló szerveződésének folyamatos tagadása. Azonban a mai burzsoázia nem nyíltan tagadja a munkások érdekeit, mint tette azt a kapitalista fejlődés korai szakaszában, hanem megkísérli az állampolgárok és árueladók normális érdekeivé átváltoztatni, és ezáltal korlátok közé szorítani. Kétségkívül ez is a proletariátus érdekeinek tagadása, de nem nyíltan, hanem alattomosan. Vagy másképpen fogalmazva, a Tőke leghatékonyabb módszere arra, hogy megakadályozza történelmi ellenségének osztályként (1) való létezését nem más, mint a proletariátus elaprózása atomizált állampolgárokká, és/vagy a munkaerő eladóinak különböző gazdasági szektoronként szerveződő egyesüléseivé (2). Az antagonisztikus osztályérdekek tagadásának legfejlettebb kifejeződései a szakszervezeti mozgalom és a választásokra való befogás. Nyilvánvaló, hogy a proletariátus osztályként való létezésének ez a permanens tagadása állandóan jelen van a társadalmi béke minden formájában, és logikus történelmi magyarázata az Állam által monopolizált általános terrorban keresendő. Azonban ebben a szövegben a változatosság kedvéért mégsem az állampolgári léttel és a választások kérdésével foglalkozunk - amely témákat már egyéb szövegeinkben (3) feldolgoztunk -, hanem a küzdelmek tisztán "ouvrierista"" (4) befogásaira összpontosítunk.

oOo

Kétségtelen, hogy a Tőke, amikor csak képes, mindig szektoronként "foglalkozik" a proletariátussal, összhangban a proletariátus megosztására alkalmazott általános taktikájával. Ebben az összefüggésben a szakszervezetek és a proletárok ellenőrzésére és megosztására szolgáló egyéb szervezetek a küzdelmek "sztrájkokra" s "demonstrációkra" való korlátozásával sikeresen fenn tudják tartani a társadalmi békét. Ezek a "küzdelmek" nemcsak hogy nem veszélyeztetik a társadalmi békét, de az ellenforradalom történelmi pártja (a szociáldemokrácia minden formájában) ezeket a békés sztrájkokat és demonstrációkat arra használja, hogy befogja és kifárassza a proletariátus energiáit.

Amikor erről a témáról beszélünk, nem csak a főnökök megelégedésére szolgáló előre bejelentett, meghatározott időtartamra korlátozódó részleges munkabeszüntetésekre utalunk. Azokról a valamilyen szinten radikális "sztrájkokról" (5) (amelyek elmehetnek akár egészen az erőszakos akciókig is, amelyeket gyakran a "harcos" szakszervezetisek akcióinak tulajdonítanak) is beszélünk, amelyeket a szakszervezetek szerveznek, de amelyek általában nem szakítanak a társadalmi békével, korporativizmusuk és lokalizmusuk, helyi korlátozottságuk miatt, és amiatt a tény miatt, hogy egy partikuláris társadalmi szektorhoz kötődnek, partikuláris követeléseket állítanak fel bizonyos főnökökkel, városi vagy országos hatóságokkal szemben. Ez általában "az összes munkás" azon döntésében jut kifejezésre, hogy megakadályozzák a munkahelyen kívüliek részvételét. Más szóval mindez a szakszervezetnek a "harc" folytatásához való jogának elismerésében jelenik meg, amely így nem lehet a proletariátus Tőke elleni küzdelme, csak a partikularizmus egyszerű kifejeződése, és általános szinten a burzsoázia versenyének megnyilvánulása. Másrészt a proletariátus erejét olyan követelésekre korlátozzák, amelyek nem támadják meg alapvetően a kizsákmányolás fokát (tekintettel vannak a "nemzetgazdaság" szükségleteire) és/vagy korlátokat állítanak a különböző szektorok munkásai közé. Nyilvánvaló, hogy olyan országokban, ahol a kapitalista verseny szeparatista, nacionalista vagy fasiszta küzdelmek talaján folyik, ezeket a kártyákat kijátsszák a proletariátus különböző szektorai közötti vitákban is.

Ami a demonstrációkat illeti, az elv ugyanaz. Habár az ilyen vagy olyan radikális kifejezés megengedett, a követelések lenyugtatására rendezett, kordában tartott és a rendfenntartó erők megelégedésére szolgáló békés meneteknek nincs más funkciójuk, mint hogy áltiltakozások legyenek, eltereljék és elpocsékolják a munkások energiáit (6).

A Tőke fejlődésével mindinkább meggyökeresedett ez a gyakorlat, és minden valamennyire is szilárd kapitalista szervezetben bizonyos mértékig polgárjogot nyert. A kezdet kezdetén, a proletariátus születésétől fogva a szakszervezetek és az Állam egyéb szerveződései párhuzamosan fejlődtek a munkások szerveződéseivel. (A burzsoázia vagy rátelepedett ezekre a szervezetekre megszerezve bennük az irányítást, vagy maga hozott létre ilyen szerveződéseket.) Habár a különböző országok történetében óriási eltérések mutatkoztak, ezeknek a szervezeteknek mindenhol az volt a szerepük, hogy a "munkások maguk" korlátozzák küzdelmeiket, hogy így az ellenkező irányba fordítsák őket (7). Egy idő múlva a munkások minden tömeges és állandó szerveződésére rátelepszik a burzsoázia és átalakítja azt az Állam uralmi szervévé. Mindez kézzelfoghatóan fejezi ki a Tőke és a proletariátus érdekeinek megférhetetlenségét. Ellentétben azzal, amit az összes szakszervezetis és szociáldemokrata általában hangoztat (beleértve a maoistákat, trockistákat, guevaristákat, akik támogatják a szakszervezeteket, nem azért, mert azok harcolnak a szocializmus történelmi érdekeiért, hanem mert megvédik a proletariátus közvetlen érdekeit) még a proletariátus azonnali érdekeit sem lehet megvédeni a Tőkével, és ezért az Állammal való konfrontáció nélkül.

Miközben a szakszervezetek megszilárdították a helyüket a rendőrség és a hadsereg mellett a küzdelmeink elsöprésére szolgáló szervek között, a rájuk jellemző gyakorlat, vagyis a gyűlésezés, részleges munkabeszüntetés és ellenőrzött "sztrájkok", békés demonstrációk stb. a burzsoá rend fenntartásának alapvető fontosságú eszközeivé váltak.

Mik a következményei ennek a folyamatnak a két antagonisztikus osztály szempontjából? A Tőke szempontjából ez a lehető legtermészetesebb dolog. Ez maga az a folyamat, amelyben a Tőke bemutatja és megerősíti mindenhatóságának és örökkévalóságának látszatát, mindent magába olvasztva, ami tegnap még ellene volt, embereket, eszközöket, szervezeteket, rendszereket, a harc formáit, hogy a saját szolgálatába állítsa őket.

És mi a helyzet a proletariátussal?

Régebben, ha a proletárok a "sztrájk" szót hallották, tudták, hogy ők is érdekeltek a dologban, minden városban, faluban, gyárban vagy kerületben a proletárok összejártak, mert az élet maga az osztály közös élete volt; a kizsákmányoltak életének szerves részét képezték a mindennapos viták az életkörülményeikről, a harcról; és bármennyire is különböző szintjén álltak az osztályöntudatnak, vitatkoztak a társadalom szörnyűségeiről, a kapitalizmus elpusztításának szükségességéről, az Állam megtámadásáról, a kizsákmányolók és kizsákmányoltak nélküli társadalom megteremtéséről... Azonban tagadhatatlan, hogy a legutóbbi évtizedek folyamán mindez a mozgolódás semmivé lett, és úgy tűnhet, hogy nem létezik többé a világproletariátus (8). A mindennapi életben úgy látszik, hogy csak egyének léteznek, gazdagok, szegények, miniszterek, munkanélküliek, bűnözők, nacionalisták, terroristák, állampolgárok, parasztok, entellektüelek, feministák, diákok, szavazók, környezetvédők, stb. És amikor az uralkodó osztály szolgálatában álló értelmiségiek és/vagy a kispolgárság ostoba ideológusai a proletariátus eltűnéséről locsognak, nem csak a világburzsoázia kielégítésének érdekében hazudnak, hanem kifejezik ezzel a valóság egy aspektusát, melynek alanya a proletariátus.

Maguk a proletárok sem érzik magukat proletárnak. Ez az öntudathiány abból származik, hogy nem tudják: ugyanannak az osztálynak a részei. Az egyik azt hiszi magáról, hogy ő több a proletároknál, mert nyakkendőt hord és egy bankban dolgozik. Amaz szegény parasztnak hiszi magát, a másik pedig munkanélkülinek. Egyik úgy gondolja, hogy életének küldetése a feminizmusért folytatott harc, mások belevetik magukat a fasiszta (vagy evvel kapcsolatban az antifasiszta), nacionalista, antiimperialista, stb. küzdelmekbe. És végül, ha találkoznak, nem proletárként beszélnek az életükről és az őket körülvevő világról. A kocsmában az emberek csak a fociról beszélgetnek, és a proletariátus nagy többsége már nem is jár kocsmába. A proletárokat mint emberi lényeket majdnem teljesen kiirtották a föld színéről, és abban a pár órában, amit a bérrabszolgaság életükből meghagyott, csupán szemlélők maradnak. A tévé és a videó kombinációja bevégezte az Állam történelmi munkáját, tökéletessé fejlesztve a proletariátus felszámolását, egyéni és családi létben való feloldását. Nyolc óra bérrabszolgaság, nyolc óra pihenés (melynek célja, hogy munkaerejét újratermelje) után a fennmaradó nyolc órában is ugyanúgy rab marad.

A Tőke mindent megtesz annak érdekében, hogy megvalósítsa azt a számára ideális társadalmi állapotot, amikor már nem veszélyezteti létét a történelmi ellenség, amikor már csak termelők/rendes állampolgárok léteznek, olyan emberformájú lények, akik mindenféle kérdés nélkül termelik újjá a társadalmat. A gazdaság és a kutatás összes szektora ennek az idealista célnak a megvalósításán dolgozik. A gyárakban és az irodákban a szakképzett munkaerőt betanított munkásokkal vagy gépekkel helyettesítik. A számítógépek és a robotok alkalmazása egy olyan ideális világ irányába mutat, ahol az embert mesterséges eszközökkel pótolják. A biológia, genetika és a mesterséges megtermékenyítés területén végzett kutatások célja is ugyanaz: egy olyan "ember" megteremtése, aki tulajdonképpen nem ember, hanem a társadalom, vagyis a Tőke céljai szerint programozott "lény".

Addig, amíg ez a mesterséges "lény" nem kerül ki a laboratóriumokból, amíg még nem képesek létrehozni egy olyan emberformájú valamit, ami mindenféle tiltakozás nélkül termel értéket (9), mivel kiirtották testéből a lázadásra való hajlamnak a génjeit is, addig a TV, a videó, a számítógépes játékok, választások, kábítószerek, stb. mesterséges eszközeivel próbálják teljesen elhülyíteni az embereket. És azok számára, akik elutasítják ezeket, ott vannak az elmeklinikák, a diliházak, börtönök, nyugtatók, háborúk, vírusok, nukleáris balesetek, stb. És ha nem elég az ember ilyen formájú elembertelenítése, ott vannak a virtuális valóságot ígérő játékok, amelyek olyan valósághűek, hogy valóban olyanok, mint az igazi; a legvalósághűbb "partner" minden igényt "kielégít", "körbeutazhatod" a világot anélkül, hogy kilépnél az ajtódon, "megküzdhetsz" valakivel aki a világ másik végén van, de mindezt anélkül, hogy kitennéd a lábad otthonról (10).

El kell ismernünk, hogy az ellenségünk valóban nagyon sikeres. Az elnyomás rendkívül erős, általános a zavarodottság és soha sem volt olyan sikeres az emberek elbutítása mint napjainkban. De a proletariátus mégsem halott.

Persze az is igaz, hogy a proletariátus nem úgy jelentkezik, mint korábban, a mindennapi élet szintjén, többszáz állandó szervezettel, szolidaritási hálózattal, nemzetközileg szervezett nemzetközi csoportokkal, és nincs proletár sajtó sem, amely összekötné a különböző kontinensen élő proletárokat... De ha a proletariátus megjelenik valahol, akkor megjelenése erőszakos és általános.

Míg a szakszervezetek által szervezett sztrájkok lejáratták már magukat, és a nemzeti politikai rendszerek, a választási játékok már nem olyan vonzóak mint régebben, (amikor az emberek még hittek abban, hogy egy parlamenti párt vagy kormány meg tudja változtatni a helyzetet,) a békés demonstrációk és felvonulások, a részleges követelések már nem igazán népszerűek, és míg az Állam már nem képes a régi módon levezetni a társadalmi feszültségeket, addig a halottnak és elföldeltnek kikiáltott proletariátus egyre robbanásveszélyesebb helyzetbe kerül, anélkül, hogy elfogadná a közvetítők javaslatait, anélkül, hogy kisebb sztrájkok, békés demonstrációk vagy választási ígéretek meg tudnák fékezni.

Minél inkább nem léteznek a proletariátus megfékezésére alkalmas eszközök, minél inkább biztosra veszik, hogy a proletariátus örökre eltűnt, annál jobban csodálkoznak, amikor általános lázadás fejlődik ki egy vagy több városban, vagy esetleg egy ország összes városában, pláne ha ez a lázadás átlépi az országhatárokat is. Hogy csak a legfontosabb felkeléseket említsük: Venezuela, Algéria, Marokkó, Románia, Argentína, Los Angeles...

Nyilvánvaló, hogy a fent említett példák jelentős eltéréseket mutatnak a burzsoá rend veszélyeztetésének mélységében és időtartamában. Korábbi kiadványainkban már volt alkalmunk részletesebben bemutatni ezeket az eseményeket (11), ennek a szövegnek azonban nem célja, hogy elemezze és összehasonlítsa ezeket a különbségeket; éppen ellenkezőleg, a közös vonások feltárására irányul.

Így például Irak kimaradt a felsorolásból. Ennek oka nem az, hogy nem látjuk annak az erőnek a jellemzőit, amely megfigyelhető a jelenlegi proletár küzdelmek nagy többségében, hanem éppen ellenkezőleg; az elmúlt tíz év során ebben az országban a proletár szerveződés valódi folyamatossága volt megfigyelhető, valamint proletár jelszavak jelenléte és kommunista csoportok akciói. Ez a folyamatosság kivételes és ellentétes a jelenlegi periódus fő áramlataival, és olyan osztályharcos helyzetet teremtett az országban, amely jóval felülmúlja azt az általános sémát, amit ebben a cikkben próbálunk meg felvázolni. Anélkül, hogy képesek lennénk előre megmondani, hogy milyen szinten lesz képes az iraki helyzet hozzájárulni az osztályharc jelenlegi szintjének általános és globális emeléséhez, azt megerősíthetjük, hogy ehhez az emeléshez szükséges néhány alapvető feltétel. Alapvetően fontos az, hogy a világproletariátus fogékonyságot mutasson azon események iránt, amelyek a világnak azon részeiben zajlanak, ahol osztályközi összecsapások fejlődnek ki. Ezzel kapcsolatban a proletariátus rettenetes gyengeségeit látjuk, amely rettenetes nehézségekhez vezet, ha ebben a helyzetben ismertté akarja tenni küzdelmeit, és a világproletariátus más részeit is akciók végrehajtására akarja mozdítani. A fenti nehézségek azokban az akadályokban is részleges kifejeződésre jutnak, amelyekkel nekünk, internacionalista proletároknak kell szembenéznünk, amikor a nemzetközi direkt akciókat ebben az irányban próbáljuk meg centralizálni (12).

A mai típusú proletár lázadás: a proletariátus erősségei

A múltban a proletariátus nap mint nap megmutatta létezését és a társadalmi renddel való szembenállását. Ma néhány nagyon kicsiny proletár szerveződés (mint pl. a mienk) kivételével, amelyeknek puszta létezése is a proletariátus és annak történelmi gyakorlatának a terméke, és amelyek a proletariátus jelenlegi meghatározottságaival ellentétes irányultságúak, a proletariátus csak a 80-as és a 90-es évek társadalmi robbanásaiban mutatkozik meg (13), és tagadja az eltűnéséről költött híres történelmi tételeket. Itt megpróbáljuk hangsúlyozni azokat az aspektusokat, amelyeket alapvetőnek látunk ezekben a lázadásokban.

Ezekre a robbanásokra a proletariátus határozott és erőszakos akciói a jellemzőek, az utca elfoglalása és az államapparátus egészével való erőszakos konfrontációk. Egy pillanat alatt ellepik az emberek az utcákat, és az akció villámsebesen általánossá válik. Az utca direkt elfoglalása a Tőke által a proletariátus megosztására használt kategóriákkal való erőszakos szakítás irányába mutat, áttöri a gyárak, bányák, irodák által a proletariátusra kényszerített szűk kereteket. Munkanélküliek, a Tőke által házimunkára ítélt nők, idősebbek, gyerekek stb. mind egyesülnek a direkt akcióban.

Ezek a lázadások általában meghatározott és kinyilvánított célok nélkül törnek ki, és ritkán állnak elő bármiféle pozitív követeléssel. Legtöbbször azzal az általános felkiáltással kezdődnek, hogy "Nem bírjuk tovább!", amely ugyanakkor gazdasági, politikai és társadalmi szükségleteket fejez ki. "Nem bírjuk tovább a rendőri ellenőrzés elnyomását", "Nem, ez az áremelés szükségtelen", "A rendőrállam és a kormányzópárt ellen", "Enni akarunk", "Nem vagyunk hajlandóak tovább húzni a nadrágszíjunkon", "Elutasítjuk a puszta létezésünkre fordított költségek emelését"... ezek az általános elemek, amelyeket az egyesített proletárakciókból gyűjtöttünk össze. Ez nem csak a jelenlegi időszakra jellemző vonás. Osztályunk teljes történelme során a masszív és erőszakos lázadások a Tőke és az Állam ilyen vagy olyan akciója elleni kollektív tagadás koncentrálását jelentették. Viszont az a tény, hogy a robbanást nem előzi meg egy látható mennyiségi fejlődés, inkább csak a jelen időszakra jellemző a proletárok elégedetlenségének csúcspontját nem előzik meg fontos kisebb és részleges küzdelmek. Ellenkezőleg, mostanában leginkább a proletariátus létezésének újramegerősítése a jellemző, de ezen múlandó momentumok kivételével úgy tűnik, hogy a proletariátus kész elfogadni mindent, és hogy a tőkét magát is meglepi, hogy mennyire nem váltanak ki ellenállást a megszorító intézkedések (14).

A kapitalizmus különböző támadásaira adott mindennapos reakciók hiányának puszta ténye további intézkedések megtételére ösztönzi a tőkéseket, ez nagyon hatásos módszer a proletariátus reménytelen helyzetbe hozására. Sohasem bántak a nemzetközi proletariátussal ilyen keményen, sohasem élt ilyen elviselhetetlen körülmények között, sohasem került ilyen zsákutcába... Sohasem múlt ennyire egy hajszálon a létezése. Ez egy másik fontos jellemzője a mai harcoknak, amely az elfojtott düh kirobbanásához vezet, mivel a proletariátus teljesen reménytelen és elviselhetetlen helyzetbe kényszerítve él.

Ahogy Marx kimutatta, a gazdaság mindig feláldozta az emberi lényeket. De eddig soha sem tagadták ilyen égbekiáltóan az üzleti érdekek és a nemzetgazdaság versenyképességének nevében az emberek szükségleteit. Soha a történelem során nem volt ilyen kevés tiltakozás az Állam abszolút hatalma ellen, mint ma. Sohasem nyilvánult meg ilyen tisztán és nyíltan az embertelenség, amely oly kevés felháborodást okozva irányítja a társadalmat. Ugyanez a logika vezet el a robbanásveszélyes helyzetekhez: a proletariátus többet visel el az elviselhetetlennél, sokkal többet, mint amit eddig el tudtunk képzelni, de elkerülhetetlenül elérkezik egy pont, amikor objektíve nem tudjuk tovább tűrni a hazugságokat és meséket, amelyekkel etetnek minket... Következésképpen a robbanás elkerülhetetlen.

Maga az a tény, hogy a harc a megállíthatatlan tűzvész formájában jelentkezik, még egy alapvetően fontos erősséget meghatároz: a meglepetés hatását. Ez megbénítja az ellenséget, amelynek halvány fogalma sincs, hogy hogyan reagáljon (15). A régi, reformista szociáldemokráciának nincs hatása a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. A szakszervezetek abszolút képtelenek megfelelni az igényeknek, és nem tudják irányításuk alá vonni az általánossá vált proletár erőszakot. A különböző regionális struktúrákat, a kerületek egységeit, a különböző szociális intézményeket és a társadalmi megbékélés tárgyalásos úton történő elérésére létrehozott állami szervezeteket teljesen elsöprik az események. A konkrét követelések hiánya még nehezebbé teszi a reformista, és a mozgalom felszámolására irányuló feladatukat. Ha szembeszállnak a proletariátussal, az - szó szerint értve - lerohanja őket. A pozitív követelések ezen hiánya, valamint a proletariátusnak osztályként, nem pedig több elkülönült szektorként való részvétele: pontosan ezek azok az elemek, amelyek a mozgalom erősségeinek számítanak. A minden olyannal való szembeállás, aminek köze van az államhoz, mindannak a tagadása, ami az uralkodó létformához tartozik (a burzsoázia baloldala mindig ezt az aspektust kritizálja), valójában a kommunista forradalom irányába mutat.

Az események szereplői kihasználják a meglepetés keltette előnyt. Az általánossá vált kommunikációhiány, amely a társadalmi béke időszakát jellemzi, a mindennapokat uraló végtelen individualizmus, a "mindenki azt csinál a saját házában, amit akar" megtörik az utcákon zajló direkt akciók folyamán (igaz, hogy ez csak az avantgard kisebbség köreire igaz, és a küzdelem néhány rövid pillanatában valósul csak meg). Mindazok, akik részt vesznek az ilyen mozgalmakban, megismerik a számukra addig ismeretlen szolidaritás érzését, és meglepődnek a barikádokon uralkodó önzetlenségen és a szervezett akciók nagyfokú hatékonyságán. Sőt mi több, felismerik a szomszédban, akinek addig soha sem köszöntek, a munkatársban, akit addig hülyének tartottak, a barátban, akivel eddig csak a fociról tudtak beszélgetni... az elvtársat, akivel közös a harcuk.

Minden alkalommal rendőrőrsöket, parlamenti pártok, szakszervezetek, és egyéb állami szervek (ellátó irodák, hivatalok, bíróságok stb.) főhadiszállásait támadják meg és gyújtják fel. Direkt akciót alkalmaznak a kormány képviselői ellen és elűzik a kevésbé leplezett kollaboránsokat. Néhány esetben megtámadják a börtönöket és kiszabadítják a foglyokat. Függetlenül a résztvevők különböző szinten álló osztályöntudatától, ezek a demonstrációk nem csak az osztályunk újjászerveződését és létezését mutatják meg, hanem a proletariátus és a burzsoá Állam egésze között fennálló antagonisztikus és általános szembenállást is.

Vitathatatlanul van még egy erősségük ezeknek a proletár lázadásoknak: a burzsoá tulajdon kisajátítása, amelyet többé-kevésbé az avantgard csoportok szerveznek. Elsöpörve az ősi félelmeket és elfogultságokat szembeszállnak az állami terrorizmussal (16), a proletárok elveszik azt, amire szükségük van, s így próbálják meg elpusztítani a Tőke által rájuk kényszerített közvetítőeszközöket: a pénzt, a béreket, a munkát, stb. Sokan közülük akkor eszik először azt, amit szeretnének és a lázadásban résztvevők fizetés nélkül adják meg maguknak azt, amiről már régen álmodoztak: tévét, fűtőtestet, pehelypaplant vagy selyeminget. Egyszer végre ünnepelnek, megkötések nélkül isznak (az italok jobban esnek, mint máskor, mivel nem rontja meg az ízüket a gondolat, hogy nem engedhetik meg maguknak a megfizethetetlenül magas árat), azt eszik, amit szeretnek és félretéve a tegnapi nélkülözést, táncolnak, énekelnek, mindenki ünnepel!

A proletariátus alapvető érdekeinek a burzsoáziával szembeni megerősítése során - mely az emberi lét egy pillanatnyi kifejeződése, és azt mutatja, hogy lehetséges és szükségszerű a proletariátus diktatúrája a nélkülözés, háború és halál társadalmával szemben - legelőször a szerveződés kérdése merül fel. A barikádokon, az olyan területeken, ahova nem mernek belépni a rendőrök, akciócsoportok szerveződnek (17), és felmerülnek a vitás kérdések: az akciók kritériumai, hogyan szervezzék meg az elosztást, mikor alkalmazzanak erőszakot, melyik üzleteket törjék fel, milyen önvédelmi formákat használjanak...

Mindezek a tiltakozó mozgalmak, küzdelmek, fosztogatások... valódi tendenciákat fejeznek ki embrionális formában, a polgárháborút, amely felé a Tőke hajt minket. A Tőke halálos parancsával útnak indított katonák és rendőrök nagyon gyakran megtagadják, hogy rálőjenek a harcoló proletárokra, és átállnak hozzájuk.

A burzsoázia ellentámadása: a mézesmadzag, a gumibot és a félrevezetés

Természetesen a helyzet korántsem ilyen rózsás, és a Tőke kifejezetten erre a célra létrehozott fegyveres egységei egy pillanatig sem tétováznak, hogy vérbefojtsák a küzdelmeket.

Amint a burzsoázia magához tér a mozgalom erőszakos elterjedése okozta első meglepetéséből, azonnal hozzálát az ellentámadás megszervezéséhez, melynek mindig ugyanaz a lényege: leválasztani a proletariátus avantgardját a többségről. Ez a megosztás a mozgalom valóságos korlátozottságán alapul, azon a megosztáson, amely a proletárok soraiban létezik azok között, akik aktívan részt vesznek a küzdelemben és azok között, akik ellene vannak. A burzsoá ideológia ereje olyan hatalmas, hogy még ezekben a kiélezett és válságos pillanatokban is csak egy kisebbség vesz részt a direkt akciókban. A proletariátusnak azok a szektorai, amelyekre nagyobb befolyással vannak a szakszervezetek vagy a burzsoá politikai pártok, nemcsak hogy nem vesznek részt a harcokban, hanem ellene is vannak az ilyen gyakorlati lépéseknek, és hajlamosak az események hivatalos változatát elfogadni (vagy a parlamenti ellenzék változatát, amely mindig ugyanannyira szemben áll a proletariátus küzdelmeivel, mint a hivatalos változat).

Ezt az elvet követve a közvélemény formálására szolgáló eszközök döntő szerepet játszanak a hazugságok intézményesítésében: csak a rendőrség számára kedvező eseményekről tudósítanak (18). A leghatározottabb tetteket hiteltelenné teszik, provokátorok, külföldi ügynökök, terroristák, nemzetközi felforgatók stb. számlájára írják. Ha még valamilyen helyi, faji, nemzeti vagy ideológiai megosztottságra is tud támaszkodni a helyi burzsoázia, akkor természetesen főleg erről fognak szólni a tudósítások: "a külföldiek terjesztik a nyugtalanságot", "a koreaiak és a feketék közötti küzdelem", a felforgatók a "nyomornegyedekből" származnak, "kurdok", "ez egy fundamentalista felkelés", stb. Íme néhány formája a proletariátus tagadására szolgáló próbálkozásoknak. És természetesen a nemzetközi tömegkommunikáció ugyanezeket az osztályunk ellen idézett támadásokat fogja hangsúlyozni, felnagyítani és szétkürtölni az egész világon. Számukra az a legfontosabb, hogy a lehető legjobban elrejtsék azt, hogy ezeknek a lázadásoknak általános és univerzális okai vannak, és mindenáron meg akarják akadályozni, hogy bárki is felismerhesse ezt. A világ másik részén élő proletároknak nem szabad felismerniük azt, hogy más proletárok proletárként lázadnak; a média számára (amely állítólag tájékoztat minket) ezek sohasem proletár lázadások, hanem "fundamentalista", "palesztin", "diktatúraellenes" felkelések, amelyben "bevándorlók", "éhezők", "arabok" vesznek részt, és "tipikusan a harmadik világra jellemzőek"...

A burzsoá ellentámadás struktúrái, különbséget téve a "derék és becsületes állampolgárok" és a "provokatőrök", valamint belföldiek és külföldiek között, jó munkások és lusták között, normális állampolgárok és a marginális elemek között, az első kategóriákba tartozók számára ígérnek, a második kategóriákba tartozók számára pedig ott a gumibotbot.

Aztán jönnek az engedmények: valamelyik miniszter vagy szóvivő leváltása, hoznak néhány nyomort enyhítő vagy jótékonysági intézkedést, visszavonják az áremeléseket, feltöltik az állami üzleteket... De ugyanakkor amennyire csak lehet, csak a proletárokra irányuló erőszakos elnyomó intézkedéseket hoznak. Valóban, a felkelések leverését tanító minden tankönyv nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az elnyomás csak egy kiválasztott csoportot érintsen, mivel "nem szerencsés, ha a lakosság szimpátiát érez a felkelők iránt, az elnyomásnak csak a kiválasztott csoportot kell érintenie, és nem általában az embereket". A hivatalos állami szervek által alkalmazott aktív utcai elnyomás a legnyíltabban harcos proletár szekciók ellen nem elégséges; ezért már jóval a probléma megjelenése előtt elkezdenek szerveződni az úgynevezett nem hivatalos szervek (paramilitáris csoportok, szervezett bűnügyek specialistái, halálegységek...).

Teljes a félreinformálás: sohasem mondják el, hogy mi történik valójában az utcán, fényképeket mutogatnak erőszakos és "barbár" jelenetekről, a proletár kisajátításról, gyújtogatásokról, váltogatva az elnyomás képeivel, jól informált politikusok vitáival, akik elmagyarázzák, "mi okozta a bajt", és megnyugtatják a közvéleményt, hogy nincs veszélyben az Állam, a Rend és a Biztonság. Mindennek a tetejébe, hogy a hazugságokat látványos igazságokká formálják, a kamera hosszan elidőz egy nyomorúságos kis bolt kifosztásán és felgyújtásán, amely éppen hogy csak akkora, hogy egy ember megél belőle (19). Aztán ravaszul és céltudatosan elhanyagolják az utcai események közvetítését, és egyre inkább politikai beszélgetésekkel bombáznak minket, amelyek a nyugalom visszatérését, az intézkedések dicséretét, a miniszter lemondását, az új választásokat stb. hangoztatják. Ezek a beszélgetések azt fejezik ki - persze a legmélyebb részvéttel -, hogy nyilvánvaló, érthető és világos, hogy elviselhetetlen a nyomor, de ez nem igazolja az akciókat, és különben is a mozgalmat tulajdonképpen hivatásos agitátorok manipulálták. Ezekben a kiélezett pillanatokban, amikor az utcán dől el, hogy ki az erősebb, az Állam összes ügynöke politikai megoldásokat keres: a rendőrök, az újságírók, a papok, a szociológusok, a környezetvédők, a jobb- és a baloldali politikusok...

Osztályunk valódi gyengeségei

Ilyen lázadások kitörésekor a burzsoáziát vitathatatlanul elfogja a rettegés. Meghátrálnak. Néha sikerül életük legnagyobb rettegését okozni nekik. Másrészt, ezek a harci napok számunkra jó lehetőséget jelentenek néhány azonnali igényünk kielégítésére. Néhány kerületben, vagy néha egy egész városban életünkben először igazán élvezzük az életet!

De ne hagyjuk magunkat becsapni, ez nem tart sokáig. Néhány nap alatt a Tőke helyreállítja terrorista uralmát. Gyakran - bár nem mindig - óriási mészárlást rendeznek, nagyon sok az áldozat és a sebesült. Legjobb elvtársainkat nyilvántartásba veszik és börtönbe csukják. Dühöng az állami terror. Venezuelában, Algériában, Los Angelesben például a rövid életű győzelmet, ami az utcák elfoglalását jelentette néhány napra, olyan súlyos vereség követte, hogy hosszú évekre lesz szükség a kiheveréséhez.

Ezért bűnösök lennénk, ha nem akarnánk észrevenni a valóságot, és magasztalnánk az ilyen felkeléseket, úgy állítva be őket, hogy "végre megtaláltuk a forradalmi harc formáját" (20). És ha nem is tudjuk megakadályozni, hogy a különböző immediatisták és egyéb modernisták dicséretét zengjék az ilyen fajta mozgalmaknak, a mi feladatunk, a forradalmárok feladata az, hogy osztályunk ilyen akcióit militáns módon kritizáljuk meg.

Tragikus gyengeségünk miatt nem tudjuk megakadályozni elvtársaink lemészárlását. Szomorú látvány, ahogy egy szempillantás alatt semmivé foszlik az erőnk, amely néhány napig velünk volt, és másnap reggel ugyanolyan magányosan ébredünk, mint amilyenek mindig is voltunk (21). Ugyanolyan gyorsan eltűnik a harc napjaira jellemző gyakorlati szolidaritás, mint amilyen gyorsan létrejött. Borzasztó látni, hogy nem vagyunk képesek kiszabadítani elvtársainkat a börtönből. Szívszorító megfigyelni, hogy amint visszavonulunk az utcáról, a "mindenki önmagáért" elv újra felszínre tör, és az individualizmus, az önzés és az erőtlen állampolgár újra elfoglalja a helyét a történelem színpadán. Sőt, ami még rosszabb: az eseményekről szóló hivatalos verzió elnyomja és tagadja azokat az eseményeket, amiket átéltünk, és saját emlékeinket is elhomályosítják az idő múlásával a hazugságok.

A mai világot az állandó proletárszerveződések tragikus hiányának következményei jellemzik: nincsen állandó sejt, nincsenek találkozóhelyek, nincsen masszív osztályharcos sajtó, nincsen nemzetközi szervezete a proletariátusnak, amely képes lenne összegyűjteni a harci közösség avantgardját, amely itt-ott a felszínre kerül. Annak ellenére, hogy erőink nagyon gyengék, már most is tisztán látható, milyen fontos szerepet játszik a folyamatos militáns tevékenység, a forradalmi akcióprogram köré centralizált közvetlenül nemzetközi kommunista akciók, a szervezet, a perspektívák - mint például az, amit a mi kis militáns csoportunk fejlesztett ki - a proletariátus életében.

Az általános szerveződési forma hiánya az akció döntő pillanataiban mutatkozik meg a világos utasítások, perspektívák és irányítás hiányában. Amíg csak arról van szó, hogy hol fosztogassanak és kit támadjanak meg (általában a rendőröket vagy egyéb elnyomó egységeket), addig elegendő az osztály ösztöne, de amint a harc elérkezik a döntő lépéshez, és a burzsoázia ravaszabb arcát fordítja a proletariátus felé, amint a burzsoázián belüli ellenzék megpróbálja az osztályharcos tartalmat valamilyen konkrét követeléssé átformálni..., a kapitalizmus elleni küzdelmet átalakítják konkrét politikai célokért folytatott harccá. A diktatúra, a kormány, egy miniszter, egy népszerűtlen intézkedés ellen, vagy ami még rosszabb, a demokráciáért, a terület autonómiájáért vagy az Iszlámért... folyik tovább a harc.

De ez is mind annak a ténynek az eredménye, hogy amikor a harc elér a csúcspontjára, a burzsoázia hazugságai és meséi mindig mélyre hatolnak az osztályunkba. Nacionalizmus, iszlám mozgósítás, valamilyen diktatúra elleni küzdelem... sajnos nem csak a burzsoázia szövegei, hanem anyagi erővé válnak a mozgalom szétszórásában, mert a proletárok tízezrei válnak ennek következtében ezen ideológiák védelmezőivé. Reneszánszát éli a populizmus, a vallás és a különböző szekták, a rasszizmus és az úgynevezett anti-rasszizmus mint politikai mozgalmak sokat fejlődtek, és mindez nem csak a végtelennek tűnő társadalmi béke időszakában nehezedik ránk, hanem igencsak hatással van a világ proletárküzdelmeinek leszerelésében és szétszórásában. A burzsoáziának sokszor sikerül eltérítenie a harcot a céljaitól; sőt, bizonyos körülmények között sikeresen mozgósítja a proletariátus egyik részét a másik ellen, amely döntő lépést jelent az osztályharc egy országon belül folyó imperialista háborúvá való átváltoztatásában (22). Elég Jugoszlávia esetét említenünk, ahol a proletárküzdelmek helyét a burzsoá érdekek testvérgyilkos háborúja vette át (amely túl az ilyen vagy olyan helyi vagy nemzeti jellemzőkön, a világtőke valódi győzelmét jelenti). Sok esetben a különböző proletár szektorok közötti ellentétet keresik meg és használják ki, mint például Argentínában a fosztogatásban részt vevő proletárok között, vagy mint az USA esetében, ahol Los Angelesben mindent megtettek, hogy a harcot különböző faji közösségek közötti ellenségeskedéssé változtassák (habár nem túl nagy sikerrel).

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy még sohasem volt olyan nagy különbség a proletár akciók erejében és a proletár öntudat hiányában ezen akciók során, mint ma; a Tőke és az Állam elleni osztályharcos gyakorlat és az általános tudatlanság között ezen gyakorlat meghatározottságait és célját illetően; a proletárok körülményeinek és harcainak homogenitása és a között a teljes és nemzetközi tudatlanság között, hogy egy osztályba tartoznak, amely ugyanazért a célért küzd; a magántulajdon radikális és gyakorlati tagadása és a kommunista program társadalmi fel nem ismerése között. Pontosan az állandó tömeges proletárszerveződés hiánya és ezzel összefüggően a biztonsági szelep hiánya teszi az ellentmondások felszínre kerülését erőszakosabbá, mint amilyenek a tegnap harcai voltak. Ez jellemzi a mai küzdelmek kereteit, erősségeit és gyengeségeit is. A gyengeségek abban nyilvánulnak meg, hogy a Tőke képes harcainkat átváltoztatni burzsoáközi, imperialista harcokká, és végül olyan konfliktusokká, amelyek ellentétesek a proletár küzdelmek (a kommunista forradalom) tudat alatti terveivel, és ezáltal a Tőke érdekeit erősítik meg: imperialista háborúkká (amelyek a burzsoá társadalom újjáépítését szolgálják a háború, újjáépítés, terjeszkedés minden újabb ciklusával).

A gyengeségeink elleni harc szükségszerűsége és lehetősége

A kapitalizmus perspektívája csak még több nyomort, még több munkanélkülit, még több hajléktalant, még több háborút, még több hétköznapi szörnyűséget... tud ajánlani nekünk. Ennek ellenére a társadalmi béke, amely jellemzője ennek a mocskos világnak, töretlenül folytatódik néhány proletár lázadási hullámmal tarkítva. A Tőke manőverei és állami ügynökei nem lesznek képesek megakadályozni, hogy ezek a lázadások egyre nagyobb számban jelentkezzenek, és megtegyék a szükséges minőségi lépést. A különböző nemzetközi szervezetek, felkelésellenes és elnyomó szervek és a jövőkutatás specialistái előre látják ezeket és felkészülnek a leverésükre. A szakszervezeti vezetők, politikusok, papok, szociális munkások felkészülnek az új konfrontációkra, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy megakadályozzák a kitörésüket, de azt is tudják, hogy holnap az lesz a feladatuk, hogy lecsendesítsék a prolikat. Csak arra várnak, hogy az ellenség készen legyen.

És mi? Mi a fenét csinálunk, hogy készek legyünk a harcra? Nem sokat!

Ezt a szomorú valóságot néhány csoport forradalmi akarata vagy tudatossága nem képes megváltoztatni, amíg az osztály többi része nem fogékony a harcra és megelégszik a világnak azzal a nyomorával, ami neki jut osztályrészül. Egy maroknyi kommunista kisebbségi szervezete, bármennyire is akarja, bármit is tesz és bármennyire is fontos a működése, nem képes pótolni a tömeges készülődés hiányát. Osztályunk szervezetlensége, a folyamatosan terjeszkedő struktúra hiánya, a viták, a vélemény- és tapasztalatcserék, a koordináció, a szervezet hiánya... nem helyettesíthető kis csoportok jelentéktelen tevékenységével.

Ebből az okból kifolyólag ezek a lázadások rövid- és középtávon tovább fognak folytatódni minden erősségükkel, és sajnos minden gyengeségükkel együtt. Rövid távon nem vagyunk képesek megakadályozni, hogy a lázadások súlyos vereségekkel és veszteségekkel végződjenek osztályunk számára. Az a tény, hogy az ellenség szervezetlenséget és szétszórtságot provokál sorainkban, amíg nem képes újjászervezni a masszív elnyomást és elkezdhet lőni minket, az a tény, hogy a proletariátusnak nincsenek olyan csoportjai, amelyek képesek lennének felvenni a harcot az állami terrorizmussal, osztályunk szelektív terrorjával válaszolva, a nemzetközi szolidaritási struktúrák hiánya, az olyan proletár struktúrák majdnem teljes hiánya, amelyek képesek lennének elterjeszteni annak a hírét, hogy mi folyik a világ másik részén, valamint a proletariátusnak osztályként való szervezetlensége mindig újra és újra lehetőséget nyújt a burzsoázia számára, hogy bosszút álljon a lázadásunkért, letartóztassa, brutálisan megkínozza, megölje vagy hagyja meghalni a börtönökben a proletár avantgard legjobbjait.

S ami még rosszabb, a burzsoázia a jövőben is tovább fogja folytatni a lázadások osztályjellegének elrejtését. Továbbra is azt fogja írni, hogy ezek a lázadások bizonyos partikuláris célokért folytak, és hogy a proletariátus nagy része közömbös maradt, bizonyos, hogy ez "iszlám" lázadás volt, vagy a "diktatúra" és a "korrupció" ellen keltek fel. Ahogy a múltban, a jövőben is a valóság része lesz ez a hamis beállítás (valamikor egy filozófus így fogalmazta ezt meg: "A hazugság az igazság egy pillanata") és a Tőke mindent meg fog tenni, hogy a saját verzióját alakítsa át az egyetlen és kizárólagos igazsággá, abból a célból, hogy burzsoáközi imperialista harcokká alakítsa át az osztályharcot.

De ez az állapot nem fog sokáig tartani, egyrészt azért, mert a kapitalizmus fokozódó egységesülése hátráltatni fogja azokat a próbálkozásokat, amelyek arra irányulnak, hogy elrejtsék a proletariátus küzdelmeinek egységes feltételeit, másfelől az ilyen fajta lázadások megsokszorozódásával és az azokat követő biztos vereségekből elkerülhetetlenül bekövetkezik egy felébredés.

A válságok egységesítik a Tőke általános fejlődési feltételeit. Nem csak a tőkések problémái azonosak, nem csak az egyre több és több éhség, szegénység, nyomor, munkanélküliség stb. elkerülhetetlen, hanem a világ különböző kormányainak gazdaságpolitikája is napról napra egységesebb. Mellesleg a mozgásterük is egyre jobban összeszűkül, miközben a szöveg változatlan marad. Mindannyian elfogadják azt, amit "realizmusnak" és "pragmatizmusnak" neveznek, és ez nem más, mint annak nyílt felismerése, hogy ők maguk a gazdaság diktátumainak alárendeltjei. Ami ebben új, az nem maga ez az alárendeltség, mivel ez mindig is így volt, hanem ennek az alárendeltségnek az általános elismerése. Egyre inkább hasonlítanak egymásra a jobb- és a baloldal, észak és dél, az imperialisták és az úgynevezett antiimperialisták, a nacionalisták és iszlámisták szövegei, nem azért, mert ezek a frakciók kapitalistábbak lettek, mint előtte voltak, sem pedig azért, mert a "kommunizmusnak" nevezett kapitalista igazgatási forma letűnt a színről, hanem azért, mert a Tőke terjeszkedésének időszakában többféle igazgatási forma lehetséges, míg a válságperiódusokban a Tőke egyetlen diktatórikus irányba fejlődik, ami azt jelenti, hogy nekünk meg kell húznunk a nadrágszíjunkat. Amíg bizonyos időszakokban a reálbér állandó növekedésének fenntartásával a Tőke képes populista módon irányítani a munkaerőt, miközben képes elrejteni azt a tényt, hogy egyre jobban fokozza a kizsákmányolás mértékét (ez különböző gazdaságpolitikához vezet, amely többé-kevésbé populista, állami irányítás alatt áll, protekcionista...), a válságperiódusokban, mindenekelőtt a mély és általános válságok időszakában, mint amilyenben most élünk, az értéktörvény erőszakosan nyilvánul meg és arra kényszeríti az összes burzsoá frakciót, hogy harcoljon a saját proletariátusa és a versenytársai ellen (23), hogy fenn tudja tartani az értékesülés folyamatát. A kizsákmányolás mértékének "normális" növelése már nem hoz elég eredményt, és a proletariátus elleni harc (majdnem minden esetben) a reálbérek csökkentését jelenti.

Az ugyanazon társadalmi osztály ellen szükségszerűen és általánosan bevezetett azonos gazdaságpolitikák, amelyet az egész világon ugyanazzal a kísérőszöveggel próbálnak igazolni ("áldozatokat kell hoznunk", "többet kell termelnünk és gazdaságosabban", "meg kell védenünk az ország versenyképességét"...) végül ugyanazt a reakciót fogják kiváltani az ellenségből... és egyesíteni fogják magát az ellenséget minden, ezen egyesülés megakadályozására szolgáló ideológiai próbálkozás ellenére. Ez az egységesedés mindenekelőtt az időben és térben egységes, elkerülhetetlen reakciók többé-kevésbé automatikus és öntudatra ébredés előtti állapotának eredménye. Ennek az egységesedésnek a létrejötte, az ilyen fajta lázadásoknak a világ különböző pontjain azonos időben való megjelenése mindenképpen megnehezíti majd az ideológusok és újságírók munkáját (amely a lázadások közös okának az elrejtése), és megteremteni annak a lehetőségét, hogy elinduljon a proletáriátus osztállyá szerveződésének valóban hatásos folyamata, amelynek perspektívája egyetlen ellenségének, a burzsoáziának a legyőzése.

Ugyanakkor ezeknek a lázadásoknak gyakoribbá válása, mennyiségi és minőségi fejlődése és a vereségek megismétlődése felnyitja a proletárok szemét, akik meghallgatják szomszédaik tapasztalatát és összehasonlítják a saját tapasztalataikkal, és keresni fogják más területek és más korszakok tapasztalatait is. Kevesen lesznek a folyamat elején, de valamilyen módon mi, militánsok, mindannyian ennek a tudatra ébredésnek, ennek az események utáni gondolkodásnak, az előző küzdelmek korlátain való alapvető túllépésnek, egy olyan mozgalom mérlegelésének, amely nem úgy ért véget, ahogy szerettük volna, vagyunk a termékei. A forradalmárok, akik valóban előreviszik az osztályt, akik a mozgalom minden konkrét pillanatában az egész osztály érdekeit képviselik, a kommunizmus nemzetközi és történelmi érdekeit... a forradalmárok nem a könyvekből tanulják a harcot, hanem konkrét tapasztalatok, és ezeknek a tapasztalatoknak az általánosítására irányuló próbálkozások, a militáns absztrakció összetett termékei. Próbára teszik embrionális állapotban lévő következtetéseiket, összehasonlítják más helyek és körülmények szülte tapasztalatokkal. Ebben az összefüggésben van igazi jelentősége a militáns könyveknek és írásoknak, amelyek átadják a tapasztalatot, feltámasztják osztályunk emlékezetét, megvonják a vereségek mérlegét abból a célból, hogy megszervezzék a jövő győzelmét, hogy fejlesszék és megerősítsék a kommunista programot. Ez egy hosszú és nehéz folyamat, de nincs más út!

A társadalmi valóság totálisan szemben áll a szociáldemokraták víziójával a burzsoá entellektüelek pártjáról, akik mindent tudnak, és mindent megtanítanak a tudatlan tömegeknek. A proletariátus frakciókat hoz létre, csoportokat, amelyek képesek a felgyülemlett történelmi tapasztalatok elemzésére, és csak így lehet szakítani az ideológiával, elkerülni, hogy más helyen újra és újra ugyanazt a hibát kövessük el.

De ezek a forradalmi csoportok ma sokkal jobban el vannak szigetelve, mint a múltban, és csak akkor lesznek képesek elvégezni a forradalom vezetésének feladatát, ha a jövő harcai a proletariátus mind több és több szektorát kényszerítik az ideológiák börtönéből való kitörésre, amely ma fogva tartja őket, ha a kisebbségek tisztán kezdenek látni, és fő viszonyulásuk, a kommunisták fő viszonyulása a továbblépés lesz: a forradalom, a kapitalizmus minden formája elleni harc.

És az ellenségeink, akik ma még rózsaszínű bárányfelhőben lebegve álmodják a proletariátust halottnak és egyszer s mindenkorra eltemetettnek, és abban a hitben szenderegnek, hogy senki sem rikoltja a fülükbe többé: ÉLJEN A TÁRSADALMI FORRADALOM! - akkor majd megérzik az évszázad Nagy Félelmét. Felriadnak majd ostoba álmukból, amelybe éppen az általuk képviselt társadalom ringatta őket. Nagyot fognak koppanni!

Notes

1. Mint kiadványainkban már többszőr leszögeztük, a demokrácia alatt nem az uralom egy egyszerű formáját értjük; a demokrácia megfelel a Tőke legalapvetőbb lényegének, az általánossá vált árucserén alapuló társadalmi funkciók normális működésének. A piacon nem léteznek társadalmi osztályok, csak szabad és egyenlő vásárlók!

2. A könnyebb érthetőség kedvéért egymástól elkülönítve mutatjuk be azt a két elemet, amely a proletariátus, mint osztály tagadásának folyamatában egy és ugyanannak a dolognak két oldalaként jelenik meg.

3. Mint például "1984,..'85,..'87,..'89 pire que prevu. La citoyennisation de la vie" a Le Communiste 27., és a "Contre le terrorisme d'Etat, de tous les Etats existants" a Le Communiste 26. számaiban.

4. A kétkezi munkásokat, mint "proletariátust" abszolutizáló szociáldemokrata irányzat. A proletár osztály globális meghatározottságai helyett így egy puszta szociológiai meghatározást tekint fontosnak.

5. Azért tesszük idézőjelbe a "sztrájk" szót, mert számunkra az igazi sztrájk a proletariátus és a Tőke közötti harcot jelenti, amelynek a tartalma és formája ezerféleképpen juthat kifejeződésre: az ilyen-olyan kategóriába tartozó munkásokra vonatkozó meghatározott követelések hiánya, az általánossá válásra való tendencia, a nem meghatározott időtartam, a termelés szabotálása, a konfrontáció a sztrájktörőkkel, "ellenőrizhetetlen" kisebbségi csoportok megjelenése... Itt ennek az ellenkezőjéről, a szakszervezeti akciókról (vagyis a kapitalista állam egy szervének akciójáról) beszélünk, amelyeknek célja a proletár energia befogása és megsemmisítése.

6. Bizonyos esetekben a burzsoá állam szerveinek munkamegosztása (pl. a szakszervezetek és a rendfenntartó erők között) megenged valamilyen mennyiségű kisebbségi erőszakos megnyilvánulást, amely természetesen sohasem támad a burzsoá rend ellen. Így, ameddig a demonstrációban résztvevők nagy többségét féken tartják a szakszervezetiek végeérhetetlen beszédei, eltűrik vagy még az is előfordul, hogy kiprovokálják a tüntetők radikális részének leszakadását, akiket már tárt karokkal várnak a rendőrség erre a feladatra szakosodott egységei. Megvédték a burzsoáziát és az ő tulajdonát, és kihasználják a helyzetet a radikális proletárok letartóztatására, és a lehetséges aktivisták nyilvántartásba vételére. Az Állam hatalmi szervei ellátják funkcióikat, az egyik gumibottal, a másik eltereléssel (ez persze nem jelenti azt, hogy a szakszervezetek alkalmanként ne alkalmaznának nyílt elnyomást is). Tehát mivel képtelen arra, hogy vezesse önmagát saját céljainak irányában és kisebbségi erőszakot alkalmazzon valódi osztályellenségével szemben, a proletariátus ereje a Tőke létezésének megkérdőjelezése nélkül fecsérlődik el.

7. Szemben azokkal a legendákkal, amelyek azt állítják, hogy a szakszervezetek 1914-ig megfeleltek a proletárok igényeinek, megragadjuk az alkalmat, hogy ebben a lábjegyzetben felhívjuk arra a figyelmet, hogy a kezdetektől fogva, és különösen a XIX. század során léteztek szakszervezetek, amelyek céljai azonosak voltak a mai szakszervezetekéivel: az osztályok közötti béke fenntartása, a munkások azonnali érdekeinek elárulása... Franciaországban már 1890-ben a katolikus egyház javasolta a szakszervezetek létrehozását a proletárküzdelmekkel szemben. Az olvasó figyelmébe ajánljuk a Le Communiste 4. és 6. számában megjelent "Mouvement communiste et syndicalisme" c. írásunkat.

8. Azonban a proletariátus eltűnése csupán látszólagos, hiszen a proletariátus az alapja a burzsoá társadalom puszta létének és újratermelésének (terjeszkedésének). Igaz azonban, hogy tagadják a proletariátus mint osztály, mint a tőkével szembeni egységes erő létezését. Ezt a valóságot azonban csak a gyakorlatban lehet megkérdőjelezni. Vagyis az olyan periódusokban, mint amilyenben most élünk, haszontalan kijelenteni, hogy "a proletariátus létezik". A proletariátus csak akkor jelenik meg újra teljes erejében, ha folytatja történelmi hagyományait és megújítja önmagát, mint a létező burzsoá társadalom elleni erőt. Hogy a kép teljes legyen, arra is rá kell mutatnunk, hogy a proletariátus megerősödésének, osztállyá, azaz párttá szerveződésének anyagi alapja a burzsoá társadalom alapvető belső ellentmondása, amelyet az uralkodó osztály még hatalma teljében sem képes meghaladni. A számtalan elszórt és elvetélt küzdelem, melyet megpróbálunk felvázolni ebben a szövegben, már magában hordozza a proletariátus mozgalmának újjászületését.

9. Nem kerülheti el a figyelmünket az tény, hogy amíg alapvetően az emberi munkaerő termeli az értéket, és nem a mesterségesen létrehozott emberformájú lény, a Tőke egésze számára ez a korlát a saját halálát kell, hogy jelentse. Azonban nem a Tőke egészének az érdekei irányítják a világot, hanem a résztőkék egymás közötti élet-halál harca, és ez az extraprofitért folytatott harc a mesterséges "ember" létrehozásának kényszerpályájára tereli a tőkéseket, és a termelőerők ilyen irányú fejlesztésére kényszeríti. Ha azt tételezzük fel a Tőkéről, hogy képes megállítani saját és/vagy az emberiség öngyilkosságát, akkor olyan értékeket tulajdonítunk neki - azt, hogy képes előre tervezni - amelyekkel nyilvánvalóan nem rendelkezik.

10. Úgy gondoljuk, hogy nem szükséges megmagyarázni, miért tettük idézőjelbe ezeket az "élvezeteket".

11. Magyar nyelven ld: "Az 1988-as burmai proletárlázadás" (Kommunizmus, 1. szám, 1991. tavasz), valamint a "Proletárlázadás és burzsoá befogás Romániában" és a "Románia, 1991 szeptember: Egy bányászsztrájk története" c. cikkeinket a Kommunizmus 2. számában (1991. ősz). Természetesen következő számainkban is igyekszünk hasonló információkat közölni.

12. Ezzel a témával kapcsolatban lásd: "Direct action and internationalism", Communism No. 8 (1993 július)

13. Ezek a típusú robbanások, amelyek néhány esetben csak egy kerületre, máskor egy egész városra vagy egy országra vannak hatással, és néha még az ország határain túl is érezhetőek a hatásai, nyilvánvalóan nem a mai harcok egyedüli formái, de úgy gondoljuk, hogy ezek a legtipikusabb formái. A proletariátus létezése és a világ fennálló rendjével való szembenállása megnyilvánul a bevonulás megtagadásában, a dezertálásban is, de Irak kivételével ezek a kifejeződési módok nem meghatározóak. Említhetnénk a szakszervezet által szervezett, de a proletárok által elsöpört sztrájkokat, amikor a prolik elhagyták a gyáruk szűk kereteit és általánosították a küzdelmüket; de a proletariátusnak ezek a kifejeződési formái sokkal ritkábbak és kevésbé fontosak, mint a múltban; ezért úgy gondoljuk, hogy a jelen harcairól szóló általános szövegben nem foglalkozunk velük.

14. A Világbank és az IMF szakértői egészen addig a pontig mennek, hogy gratulálnak maguknak, amiért az általuk javasolt intézkedések nem váltanak ki ellenállást a lakosság köreiben. Ez fontos érvvé válik a kezükben a kormányok és politikai pártok abbeli meggyőzésében, hogy vezessék be ezeket az intézkedéseket.

15. Természetesen a burzsoázia társadalmi masszájára és a klasszikus államapparátusokra utalunk. Világos, hogy az államnak már régóta megvannak a különleges alakulatai (mind a direkt, mind az ideológiai elnyomásra) bármikor készen az információ manipulálására, a szelektív elnyomásra, stb... Erről a témáról a következő fejezetben fogunk beszélni.

16. Nem az Állam hozta létre a tulajdont, hanem fordítva, mivel az Állam nem más, mint a tulajdon körülbástyázva, hogy újra termelhesse önmagát. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek tisztelik a magántulajdont, néha még addig is elmenve, hogy inkább éhen halnak, mert meg vannak fosztva a legalapvetőbb tulajdontól is. A másik oldalon pedig ott van a mérhetetlen pazarlás. Ezt a nyomást és félelmet csak a hosszú évszázados állami terror tudta elérni, és a tulajdon tiszteletét hirdető ideológia, amit szintén e terrorizmus többszáz éves munkájával lehetett az emberekre ráerőszakolni és újratermelni.

17. Sok esetben a pillanatnyi meglepetés elmúlását követően különleges alakulatok szerveződnek a magántulajdon védelmére, amire a proletariátus fegyverrel és korlátozott szerveződésekkel válaszol.

18. Ha csak azt jelentjük ki, hogy a sajtó az állam szolgálatában áll, az azt jelentené, hogy túlságosan elfogultak lennénk a sajtó irányában. Valójában a sajtó csak egy összetevője az államnak, amelyhez az állami politika felvázolásával járul hozzá. Másrészt helytelen és szűklátókörű lenne azt feltételezni, hogy ez az állami szerv (vagy bármely másik kommunikációs eszköz) irányítja a többit. Ez a felfogás meglehetősen divatos a modernista és az ex-szélsőbaloldali militánsok köreiben, de valójában nem más, mint idealista interpretációja "A látvány társadalma" (Guy Debord) egyik tézisének, elfeledve a Tőke alapvető meghatározottságait. Ha a sajtó bizonyos körülmények között "irányítja" a rendőrséget, a kormányt, a hadsereget..., őt magát még inkább "irányítja" a rendőrség, a kormány vagy a hadsereg. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy alapvetően maga az önmagát értékesítő érték az, amely meghatározza a sajtót is, és ennek van alárendelve az állam többi struktúrája is, és ez áll az Állam meghatározottságainak középpontjában: a Tőke újratermelése, a burzsoázia uralmának újratermelése, a kizsákmányoltaknak kizsákmányoltként való újratermelése. Úgy tenni, mintha az újságokban tálalt látvány irányítaná a világot nem más, mint a látvány világának való behódolás.

19. Ezekben a lázadásokban történhetnek helytelen és nem korrekt kisajátítások, vezetőcskék individualista és önző akciói következtében. Provokatőrök akcióira is sor kerülhet, hogy befeketítsék a mozgalmat. De ellentétben a rendőrség és a média változatával, ezek sohasem képezik az ilyen mozgalmak lényegét. Abszurd volna úgy tenni, mintha nem lennének ilyen problémák. A Tőke alapját képező individualista és önző tömeg forradalmi osztállyá történő átalakulása hosszú folyamat, amely minden ilyen lázadásban csak (újra) megkezdődik.

20. Az 1917-23-as forradalmi hullám időszakában a tanácsokról mondták ezt, és magában a szovjet-formában (amely a proletár szerveződés hasznos struktúrája) látták azt a formát, amely mindig is garantálni fogja a forradalom győzelmét. De semmiféle szervezeti forma nem garantálhatja a forradalmi tartalmat, és a tanácsok és a szovjetek (mint ahogy ez tisztán látható volt Oroszországban és Németországban) a Tőke működését garantálták. Ezeknek a formáknak a kritikátlan dicsérete (konszielizmus) a tőkések legjobb szövetségese volt a rend újjászervezésének folyamatában.

21. Természetesen néhány kapcsolat, amely a harcok során jött létre, elszakíthatatlannak bizonyul, és az új harcokra való készül_dés formájában fejl_dik tovább. De ha a világ mai helyzetét nézzük, ezek ritka kivételek és nem általános jellemz_k.

22. A legtisztább példa a proletár küzdelem ilyen felszámolására az 1930-as évek Spanyolországában figyelhető meg, ahol a világtőkének sikerült a proletariátus Tőke és Állam elleni forradalmi küzdelmét burzsoá harccá változtatni, a fasizmus és antifasizmus között folyó imperialista harccá, amely döntő lépés volt az úgynevezett "második világháború" felé.

23. A burzsoáközi háborúk elleni proletár háborúk elkerülhetetlen fokozódásáról lásd "A kapitalista katasztrófa" c. írásunkat ebben a kiadványban.

 



Kiegészítő jegyzetek

"A jelen harcainak általános jellemzői"

című szöveghez

* *

Az albániai események fejlődésével kapcsolatban azt kell elemeznünk, hogy e küzdelem során milyen irányultságú és mélységű szakítások történtek meg. Történt-e minőségi lépés a jelen harcainak általános jellemzőihez képest? A válaszhoz visszatekintünk az általunk 1993 októberében felvázolt jellemzőkre, megvizsgálva, hogy az albániai eseményekre ráillik-e az akkori elemzés.

A szöveg első része a proletariátus erőszakos és elszánt akcióiról beszél, amelyek során elfoglalják az utcákat, erőszakosan összecsapnak az állami szervekkel és mindent kisajátítanak, amit csak tudnak.

Az albániai események megerősítik ezt a jellemvonást. A proletariátus bankokat, rendőrőrsöket, katonai főhadiszállásokat, bíróságokat, börtönöket, kormányzó pártok székházait, burzsujok házait, gyárakat stb. támadott meg, és az ellenforradalom ilyen központjai ellen intézett támadások színezték az általános fosztogatási mozgalom képét. Semmi sem maradt ezekből a helyekből, elvitték a bútorokat, vízvezetéket, kábeleket, ablakkereteket,... néhány helyen még a falakat is. A proletárok minden anyagot, amitől eddig meg voltak fosztva, visszavettek, hogy egy kicsit javítsanak életkörülményeiken és egy kis kényelmet biztosítsanak maguknak: hogy bevezethessék az áramot, a vizet és a csatornát...

A szöveg hangsúlyozza a szakítást minden olyan kategóriával, amelyekre a tőke felosztja a proletár osztályt: munkanélküli, nő, férfi stb.

Csakúgy mint Burmában, Albániában is egy szempillantás alatt eltűntek ezek a határok és a küzdelem minden szektorra és az egész országra kiterjedt.

A továbbiakban a szöveg azt a tényt hangsúlyozza, hogy nincsen látható mennyiségi fejlődés a robbanás előtt, és nem előzik meg fontos részleges küzdelmek azt a pontot, amikor a proletariátus elégedetlensége eléri a csúcspontját. Maga az a tény, hogy a küzdelem a megállíthatatlan tűzvész formájában jelentkezik, lehetetlenné teszi a régi reformista szociáldemokraták számára, hogy bármiféle befolyást gyakoroljanak a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. Ezt erősíti az a tény is, hogy a rendőrök és a katonák (az elit egységek kivételével) nem hajlandóak a harcoló proletárokra lőni. A meglepetés hatása szintén nagyban gátolja az ellenforradalom erőinek mozgósítását.

Albániában többször tettek kísérletet arra, hogy néhány demonstrációval leszereljék a növekvő elégedetlenséget. De ezeket az próbálkozásokat brutálisan elsodorta a hirtelen kirobbanó általános, már felkelésnek nevezhető mozgalom. Mindenki azonnal felfegyverkezett és a lázadás elnyomására kivezényelt egységek visszavonulásra kényszerültek. Sőt, sok katona eldobta az egyenruhát és csatlakozott osztálytestvéreihez, kinyitva a barakkokat és segítve a fegyverek megszerzését.

Másik jellemző a konkrét követelések hiánya.

Az albániai küzdelmeket illetően az utolsó csepp a pohárban az a pénzügyi manőver volt, amellyel megfosztották a proletárokat attól a kevéstől is, amilyük még maradt. Úgy tűnik, hogy a proletárok még mindig határozottan követelik vissza a pénzüket. Másfelől, a burzsoá ellenzék a kormányban Berisha elnök fejét követeli, hogy ezzel fogja be a mozgalmat, amely az egyre jobban növekedő általános nyomor ellen küzd, és hogy átalakítsa azt burzsoá politikai játszmává: békés választások útján kíván egy másik burzsoá frakciót a kormány élére helyezni. Azonban eddig a proletárok, akik a titkosrendőrség tagjaiban osztályellenségeikre ismertek rá, nem demokratikusan javasolták azok leváltását, hanem legtöbbször egyszerűen megölték őket! A mozgalomban két konkrét követelés került a felszínre: vissza a pénzt és tűnjön el Berisha; ezen az alapon próbálja meg a burzsoá ellenzék egy demokratikus alternatívába befogni az elégedetlenséget.

Mostanáig az albániai mozgalom megfelel a jelen harcairól 1993 októberében felvázolt általános jellemvonásoknak.

De van egy pont, ahol akkori elemzésünk nem illik az albániai mozgalomra: az a jellemző, amely szerint még a harc legintenzívebb pillanataiban is olyan erős a burzsoá ideológia hatása, hogy csak egy kisebbség vesz részt az akcióban... Albániában nem ez a helyzet:

Általános volt a fegyverkezés, a fosztogatás és a direkt akciókban való részvétel - mint pl. a titkosrendőrség (SHIK) tagjaival való leszámolás. Amíg néhányan végrehajtották a direkt akciót, addig a többiek - gyakran tömegesen - védelmezték őket, megakadályozva a rendőrség odajutását a tett színhelyére. Felfegyverzett proletárok szervezték meg az utcák lezárását, hogy általánossá tegyék a védelmi rendszert... Tagadhatatlan, hogy Albániában nem csak a kisebbség vett részt a direkt akciókban.

Az is ellentmond 93-as írásunknak, hogy Albániában a burzsoázia, túljutván az első meglepetésen, nem volt képes újra a kezébe venni a helyzetet és szerencsésen (mármint a tőke számára) véget vetni az eseményeknek.

Albániában tovább ment a mozgalom, mint például Los Angelesben: a proletárok felfegyverkeztek és tovább tartott a küzdelem. Még ma is, három hónappal azután, hogy a mozgalom egész Albániában fellángolt, a proletariátus nem adta ki a kezéből a fegyvereket és továbbra sem dől be a választási ígéreteknek és a "humanitárius küldetések megvédésre" odavezényelt katonai egységeknek.

Azt látjuk, mint ahogy a szöveg állítja, hogy a burzsoázia mindent megtesz, hogy visszaszerezze uralmát a helyzet felett:

  • a legmélyebb együttérzését, szánalmát és részvétét fejezi ki a "szegény albánokkal, akiket az elkeseredés ilyen végletes tettek megtételébe sodort"
  • és természetesen elítéli az ilyen "szélsőségeket", mert a világ minden nyomora sem elég annak igazolására, hogy a proletárok fegyvert fogjanak; a fegyverek monopóliuma a burzsoázia kezében kell, hogy maradjon.

Mint mindenhol, a burzsoázia itt is megpróbálja elhitetni velünk, hogy a küzdelmeknek partikuláris és különleges okai vannak. Evvel az a célja, hogy a világ proletárjai ne legyenek képesek a küzdelmekben saját magukat felismerni.

Mint mindenhol, a burzsoázia itt is összemos mindent mindennel; százféle magyarázatba fojtja a proletár akciókat: törzsek közötti, etnikai, maffiaharcok, megpróbálja szembeállítani az északiakat a déliekkel stb.

Mint mindenhol, a burzsoázia itt is megpróbálja az egész rendszer elleni küzdelmet átalakítani reformok és a választások követelésévé.

Végül a szövegben említett utolsó fontos jellemvonás: a proletár akciók ereje és az akciókban a proletár öntudat hiánya közötti hatalmas különbség.

A mozgalom kiterjedése és az akciókban magukban világosan megmutatkozó osztálycélok ellenére - mai ismereteink szerint - nincs olyan kisebbség, amely rámutatna ezeknek az akcióknak az osztálytartalmára, és amely magában hordozná a halál rendszere elleni, a kommunista forradalomért folytatott proletár küzdelem minden meghatározottságát. Természetesen nehéz egy olyan országban megerősíteni a kommunizmus perspektíváját, ahol évtizedeken keresztül a kommunizmus nevében zsákmányolták ki a proletárokat. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a sajátos helyzet ellenére, amelyben a forradalmi kisebbségek könnyebben határozzák meg anarchistaként magukat (ld. Kelet-Európa), Albániában pillanatnyilag nincsenek olyan avantgard kisebbségek, amelyek a mozgalom forradalmi tartalmát és a világproletariátus küzdelmeihez való kapcsolatait hangsúlyozzák. Ezért az a ködösítés, amely szerint Albániában minden rosszért néhány vezető a felelős, akik kicsalták az emberek pénzét, és ezért a probléma a gazdaság irányításában van, hatalmas erővé válik a proletariátussal szemben.