Peter E. Newell

„Egy matróz: egy hős”

A spanyolországi anarcho-szindikalista szakszervezeti szövetség propagandaplakátja

Régen a nyilvános gyűléseken számos alkalommal hallottam a szocializmus és az anarchizmus kritikáját egy mozgó hajó példáját hozva fel érvként a liberter szerveződés és a tekintélymentesség alapelvével szemben. Azt állították és azt bizonygatták, hogy lehetetlenség működtetni egy nagy óceánjáró hajót valamiféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Semmilyen hajó nem képes kapitány nélkül utazni a tengereken - ezt mondták. És elméleti szinten a szocializmus és a kommunizmus szószólói egyazon nézőpontra jutottak.

„A tekintélyről” című esszéjében Friedrich Engels kategorikusan leszögezi: „De sehol sem oly nyilvánvaló a tekintélynek, mégpedig a parancsoló tekintélynek szükségessége, mint a nyílt tengeren úszó hajón. A veszély pillanatában ott mindenkinek az élete attól függ, hogy alávetik-e magukat azonnal és föltétlenül egyetlen egyén akaratának.”[1]

És William Horris „Communism” című esszéjében szintén megjegyzi: „Egy antiszocialista azt fogja mondani: „Hogy tudtok szocialista feltételek között irányítani egy hajót?” Hogyan? Hát egy kapitánnyal és tiszthelyettesekkel és egy vitorlamesterrel és gépésszel (ha ez egy gőzhajó lenne) és kazánfűtőkkel és így tovább és így tovább. Csak nem lenne első-, másod- és harmadosztály az utasoknak: a matrózok és a fűtők éppolyan jól lennének élelmezve és elszállásolva, mint a kapitány vagy az utasok; és a kapitány és a fűtő egyforma bért kapna.”

Nem kommentálva azt a megjegyzést, miszerint egy osztálynélküli társadalomban a bérek (fizetés) rendszere fennmaradna, hangsúlyoznunk kell, hogy azzal az óriási technológiai fejlődéssel, ami Morris és Engels óta történt, a modern hajók – éppúgy, mint a repülőgépek bizonyos típusai – képesek távvezérléssel és automatikus irányítással működni.

Ez azonban egészen a mostani időkig nem volt lehetséges. Pláne nem volt lehetséges olyan nagy hajókkal, mint a csatahajók és a rombolók 1936-ban. Mégis – a szerveződési előkészületek hibái és hiányosságai ellenére, illetve természetszerűleg szélsőségesen ellenséges körülmények között – a katonai felkelést követő hetek során a Spanyol Köztársasági Hadiflotta viszonylag nagyszámú hajóját mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül irányították keresztül a tengereken a spanyol partok körül és a Nyugat-Mediterráneumban. Ez anarchia volt a Spanyol Hadiflottában!

1936-ban a Spanyol Hadiflotta tulajdonképpen egészen nagy volt. Két csatahajóból, hat cirkálóból, tizenhét rombolóból, kilenc tengeralattjáróból, hat torpedónaszádból, valamint öt és tíz közötti őrhajóból állott. 1931-ben a Hadiflotta tisztjeinek többsége, akárcsak a hadseregben és a légierőnél hűségesküt tett a köztársaságnak; de a legtöbbjüknek nem állt szándékában a köztársaságért dolgozni.

A tisztek többsége támogatta vagy részt vett a köztársaság-ellenes felkelési mozgalomban. A tengernagyok és Franco tábornok közötti találkozók idején, melyekre akkor került sor, mikor a hadiflotta kikötött a Kanári-szigeteken, aprólékos előkészületeket tettek, és teljesen kidolgozták a marokkói csapatok tömeges behajózásának tervét, amelyre közvetlenül a felkelést követően sor került. De a hadiflotta többsége nem csatlakozott az összeesküvőkhöz. A tengerészeti miniszter, Giral,[2] már korlátozta a tengerészeti manővereket a Kanári-szigetek és a marokkói partok körül. Ezenfelül a köztársasághoz lojális távírdászok továbbították a híreket a nagyobb hajókra és a madridi főparancsnokságra Ciudad Linealba[3]. De a valóságban a legénységek voltak azok, akik meghiúsították a tervet.

Fotó az aragóniai király, I. Jakab nevét viselő csatahajóról 1936-ban

A matrózok többsége a munkásosztályból került ki. Ők tanultabbak és képzettebbek voltak, mint szárazföldi elvtársaik. Tisztában voltak azzal is, hogyan szervezzék meg magukat tisztjeik előkészületeivel szemben. A hadiflottánál nem volt kommunista befolyás, de szinte minden hajón főképp anarchistákból álló, de néhány szocialistát is magában foglaló kicsiny (nyolc és tíz fő közötti) titkos sejtek jöttek létre matrózokból és altisztekből. Ezek fenntartották a kapcsolatot a kikötőkben az olyan szervezetekkel, mint a CNT és a FAI. Július elején létrejött egy a matrózok által választott Központi Tanács a Libertad nevű cirkálón. Július 13-án a tanácsok megbízottjai a Certansról, az Almirante Cerveráról, az Españáról és a Velascóról El Ferrolban[4] találkoztak a Libertad Tanácsával, és megvitatták azokat a lépéseket, amelyeket a tábornokok és tengernagyok felkelése után fognak tenni. Július 14-én kapcsolatot létesítettek a Matrózok Tanácsával az I. Jakab[5] csatahajón. Két nappal később Balbao, egy altiszt érkezett a madridi Tengerészeti Rádiózási Központhoz, és eltávolította annak vezetőjét, aki a tiszti összeesküvés egyik vezetője volt. A felkelés idején Balbaón keresztül az altisztek a Központban üzeneteket tudtak továbbítani az egyes hajókra, azonnali információkat szolgáltatva nekik a felkelésről.

A köztársasági kormány július 17-én és 18-án alkotmányos módon kísérelte meg elfojtani a tábornokok lázadását. A miniszterelnök Casares Quiroga[6] azonnal telefonált Alvarez Buylla tábornoknak, hogy szálljon szembe a lázadásokkal Marokkóban; majd utasította az el ferroli és cartagenai bázisukon állomásozó hadihajókat, hogy menjenek marokkói vizekre. De a Spanyol Hadiflotta hajóinak többségén a tisztek visszautasították a tengerészeti miniszter, Giral rendeleteinek való engedelmeskedést. Emiatt ő telegráfon elbocsájtotta őket szolgálatukból, és a hatalmat a főgépkezelőkre ruházta át. Ezen túlmenően utasításokat adott, hogy osszák szét a fegyvereket a legénységnek. A főszerepet azonban mégis a legénység játszotta.

A három romboló egyike, a Lepanto

A három romboló, a Sanchez Barcaiztegui, a Lepanto és az Almirante Valdes július 18-án reggel megérkezett Cartagenából Melillába. Az út alatt a tisztek értesültek Franco tábornok Las Palmasból sugárzott felhívásáról. Felkészültek, hogy csatlakoznak a francoista lázadáshoz. Megérkezve Melillába, amely a rebellis tábornokok kezén volt, a Tengerészeti Minisztériumtól azt az utasítást kapták, hogy nyissanak tüzet a városra. Ezt ők megtagadták. A Sanchez Barcaiztegui kapitánya összehívta a legénységet a fedélzetre, és elmagyarázta nekik a felkelés céljait, s azt követelte, hogy a legénység támogassa a lázadást. Szavait először némasággal fogadták. Aztán végül félbeszakították a következő kiáltással: „Cartagénába!”. A kiáltással majdnem az egész társaság egyetértett. A tiszteket megfosztották hatalmuktól, és bezárták őket. A Sanchez Barcaiztegui felhúzta a vasmacskát, és a Matrózok Tanácsának parancsára elhagyta a lázadó kikötőt, és nekivágott a nyílt tengernek. A Lepanto és az Almirante Valdes legénysége szintén megfosztotta hatalmától tisztjeit, bezárta őket, és kihajózott a kikötőből. Matróztanácsokat választottak, amelyek megszervezték a hajók irányítását, és tartották a kapcsolatot a madridi Tengerészeti Rádiózási Központtal.

Július 19. eseménydús hajnalán a Libertad és a Cervantes cirkálók El Ferrolból délre hajóztak. A Churruca romboló Cádizban partra tette a marokkói csapatok előőrsét, az I. Jakab csatahajó pedig épp a felkelés előtt hagyta el Vigo kikötőjét.

A következő napon a Churruca legénysége az összes tisztjét agyonlőtte. Ugyanezen a napon a Libertad és a Cervantes legénysége bebörtönözte vagy lelőtte tisztjeit, és a Matrózok Tanácsai átvették a hajók irányítását. A legerőszakosabb összecsapásokra azonban az I. Jakabon került sor. A legénység tájékoztatta a madridi Központot, hogy átvették a hajó irányítását, és útban vannak Ceutára. Ez volt a legvéresebb csata az óceánon. A tisztek az utolsó emberig ellenálltak. Ekkor a Matrózok Tanácsa rádióüzenetet küldött Madridba, és megkérdezte, mit csináljanak a holttestekkel! Azt mondták nekik, hogy „tiszteletteljes ünnepéllyel” eresszék őket a vízbe. Július 20-án délre minden hajó teljes egészében saját legénysége irányítása alá került. Ekkor mindegyikük a Tanger-öbölbe hajózott, ahol sikerült megállítaniuk a lázadó tábornokok számára Marokkóból érkező utánpótlást. „A matrózok akciója komoly zökkenést idézett elő a tábornokok tervében, így a felkelés első napjaiban a legfontosabb események egyikeként tűnt fel.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 110.). A német diplomata, Voelckers szavaival élve: „A hadiflotta elpártolása volt az első dolog, amely megzavarta Franco terveit.” (Broué és Témime: The Revolution and the Civil War in Spain. 119.).

Azoknak a hajóknak a legénysége, amelyek az ország északnyugati részében fekvő Galíciában maradtak, természetesen kisebb hatással volt Franco marokkói csapatainak reményteljes partraszállására. Mindazonáltal a séma itt is ugyanaz volt, mint bárhol máshol a hadiflottában.

Galíciában a tábornokok lázadásának fő ellenzéke a La Coruña, El Ferrol és Vigo hadikikötőiben veszteglő hadihajók legénységei voltak. A legénységek július 20-án megfosztották hatalmuktól a tiszteket. El Ferrolban a katonai lázadóknak sikerült ellenőrzés alá venniük a kikötőt, de az España csatahajó legénysége megkaparintotta a hajó irányítását. Ezt követően tűz alá vették a partra szállt lázadó csapatokot. Sajnos a – szintén az el ferroli kikötőben veszteglő - Almirante Cervera legénységének hezitálása és megosztottsága miatt a hajót körülvették a lázadó csapatok. Az España egy pár tiszti kézen levő torpedónaszád érkezése után hasonlóképpen kitűzte a fehér zászlót. Ez kedvezőtlen fordulat volt az antimilitarista erőkre nézve. Sok matrózt, miután megadták magukat, a helyszínen kivégeztek. El Ferrol a lázadók fő, és ez időben egyetlen tengerészeti bázisává vált. 1936 szeptemberéig a nacionalisták – ahogy a lázadók magukat nevezték – irányításuk alá vontak egy csatahajót, két cirkálót, egy rombolót, és két őrhajót vagy torpedónaszádot. A hajóhad többi része a köztársasági kormány irányítása alatt maradt.

Augusztus 9-én egy négy szállítóhajóból álló közös katalán és valenciai expedíció az I. Jakab csatahajó, két romboló és egy tengeralattjáró (mindegyik a Matrózok Tanácsainak irányítása alatt állt) kíséretében Ibizára érkeztek. A munkások felkeltek a lázadó helyőrség ellen, és a sziget a munkások és a Matrózok Tanácsainak kezébe került. De még a polgárháború korai szakaszában a szerencse szembefordult Spanyolország munkásaival és parasztjaival és azok tengerész szövetségeseivel. A náci Németország és a fasiszta Olaszország már felkészült, hogy Mola és Franco tábornok oldalán beavatkozzon.

Július 29. és augusztus 5. között a németek szállító repülőgépeket küldtek, hogy az afrikai hadsereg 1500 emberét a lázadók kezén levő Sevillába vigyék. És az olaszok harci repülőket küldtek, hogy megvédelmezzék a nacionalisták kereskedelmi hajóit, melyek 2500 embert és rengeteg felszerelést szállítottak Marokkóból a spanyol szárazföldre. Ilyesfajta támogatással Franco ellenőrzése alá tudta vonni az Afrika és Spanyolország közötti tengerszorosokat éppúgy, mint Spanyolország mediterrán partvidékét. A köztársasági hajóhad - amely ebben az időben még mindig a Matrózok Tanácsainak és Bizottságainak irányítása alatt működött – arra kényszerült, hogy védelmébe vegye Cartagena és Barcelona kikötőjét, „ahol a háború további részének javát is töltötték. (Hugh Thomas: The Spanish Civil War. 316.). Stanley G. Payne (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.) szintén megjegyzi, hogy nagyjából 1936 szeptemberétől „…a hadiflotta viszonylag inaktív maradt…”. Ő ezért és mindenért a „kommunisták gyengeségét” teszi felelőssé; s az egészet így kommentálja: „A Szovjetunió viszonylag kevés tengerészeti felszerelést küldött, és az orosz tanácsadók számaránya alacsonyabb volt, mint a hadseregben vagy a légierőnél, habár két köztársasági tengeralattjárónak kétségtelenül szovjet tisztek parancsnokoltak.” (Stanley G. Payne: The Spanish Revolution. 339.).

De még ha a Köztársasági Hadiflotta hivatásos tengerészei csak rövid ideig is voltak képesek irányítani hajóikat, legalább megpróbálták azt; s nem csak igen nagy hajókat, de egy flottányi hajót tudtak navigálni a nyílt tengeren mindenféle hierarchikus parancsolási rendszer nélkül. Békés körülmények között minden hajó képes lenne a Matrózok Tanácsain keresztül a matrózok irányítása alatt működni. A liberter szerveződési mód a nyílt tengeren teljességgel megvalósítható elképzelés. Engels és Morris tévedtek: nincs szükség kapitányra, sem „parancsoló tekintélyre” és arra, hogy „mindenki föltétel nélkül alávesse magát egyetlen egyén akaratának”.

(Fordította, jegyzetekkel ellátta és illusztrálta: Poór Péter)



[1] Friedrich Engels: A tekintélyről. In: MEM 18. köt. 290-293. 292.

[2] José Giral Pereira 1931. október 14. és 1933. június 12. között, valamint 1936. február 19. és 1936. augusztus 22. között töltötte be a tengerészeti tárcát.

[3] Madrid egyik városrésze.

[4] A helységnevek közötti könnyebb eligazodás végett jelen kiadványhoz egy térképet is mellékeltünk, melyen csak a szövegben szereplő városokat tüntettük fel.

[5] A spanyolban Jaime I.

[6] Santiago Casares Quiroga 1936. május 13. és 1936. július 19. között volt a II. Spanyol Köztársaság miniszterelnöke.

 

Felkészültek, hogy csatlakoznak a fasiszta lázadáshoz.