Forradalom vagy önigazgató kapitalizmus?


Kezdetben Spanyolország területének felén a parasztság és a munkásosztály fegyveres ellenállással akadályozta meg a jobboldali puccsot, és csak három évig tartó polgárháború (1936-39) után vált a fasiszta győzelem biztossá. De bizonyos értelemben a fasiszta felkelés azonnali siker volt: a munkásosztály és a parasztság feláldozta a saját szükségleteiért és igényeiért való küzdelmet, és egyesült a kapitalizmus liberális és radikális támogatóival, abban a harcban, hogy megóvja a kapitalista uralom egyik formáját – a demokráciát – a másiktól – a fasizmustól.

„Megkértük a katalánokat, hogy gyakoroljanak nyomást és vessenek véget a pártharcoknak és az intrikáknak… és ne gondoljanak semmi másra, csak a háborúra.”
„Felejtsd el a béremelést és a munkaidő csökkentését”
„Milíciánk soha sem fogja megvédeni a burzsoáziát, csak nem támadja meg.”

A spanyol polgárháború 1936 júliusában kezdődött, amikor Franco tábornok vezetésével fasiszta puccs történt, hogy eltávolítsák a baloldali köztársasági kormányt.

Nem véletlen, hogy ez heves osztályharc idején történt Spanyolországban. Azok a korlátozott engedmények, amelyeket az uralkodó osztály baloldala (a Népfront-kormány, amelyet 1936 februárjában választottak) tett, sikertelennek bizonyultak a gazdasági és társadalmi stabilitás helyreállításához, melyek szükségesek lettek volna a kapitalizmusban. A munkásosztály sztrájkjai, tüntetései és politikai merényletei tovább folytatódtak, csakúgy, mint a vidéki földfoglalások és helyi felkelések. Az uralkodó osztály jobboldala észrevette, hogy kemény, erőszakos intézkedések „szükségesek” és ennek megfelelően cselekedett.

Kezdetben Spanyolország területének felén a parasztság és a munkásosztály fegyveres ellenállással akadályozta meg a jobboldali puccsot, és csak három évig tartó polgárháború után vált a fasiszta győzelem biztossá. De bizonyos értelemben a fasiszta felkelés azonnali siker volt: a munkásosztály és a parasztság feláldozta a saját szükségleteiért és igényeiért való küzdelmet, és egyesült a kapitalizmus liberális és radikális támogatóival, abban a harcban, hogy megóvja a kapitalista uralom egyik formáját – a demokráciát – a másiktól – a fasizmustól.

Már írtunk a spanyol háborúnak erről a vonatkozásáról egy korábbi számban (Wildcat, 7). Ebben a cikkben egy másik fontos jellegzetességre akarunk koncentrálni: az anarchista elképzelések hatására a spanyolországi eseményekben.

Anarchizmus és a spanyol „forradalom”

A háború idején a spanyol munkásosztály és a parasztság között népszerű volt az elképzelés, hogy minden egyes gyárat, földterületet stb. az ott dolgozóknak közösen kellene birtokba venni; és az, hogy ezeket a „kollektívákat” föderatív alapon kellene egyesíteni, amely felsőbb, központi hatalom nélkül működne.

Ezt az alapvető elképzelést Spanyolországban több mint ötven évig terjesztették az anarchisták. Mikor a háború elkezdődött, a parasztság és a munkásosztály az ország azon részein, melyek nem azonnal kerültek fasiszta fennhatóság alá, megragadták az alkalmat, hogy az anarchista elképzelést megvalósítsák.

Azóta az anarchisták úgy tekintenek a spanyol forradalomra, mint a forradalmi mozgalom történetének eddigi legnagyobb teljesítményére – ahol a legközelebb jutottak ahhoz, hogy a kapitalizmust teljesen megdöntsék, és egy teljesen más típusú társadalmat építsenek fel a helyére.

Önmenedzselő kapitalizmus

A vidéki forradalmat általában magasabb rendűnek vélik, mint a városi forradalmat. Valóban, egy értékelésben (melyet a Wildcat magáévá tett) Gaston Leval, anarchista történész és a kollektívák szemtanúja úgy írja le az ipari kollektívákat, mint egy másik, egyszerű kapitalista formát, melyeket a munkások maguk irányítanak:

„A munkások minden egyes vállalatban átvették a gyárakat, az üzemeket, vagy a műhelyeket, a gépeket, nyersanyagokat; és élve a pénzügyi rendszer folytatásának lehetőségével, valamint a megszokott kapitalista kereskedelmi kapcsolatokkal; a termelést a saját hasznukra szervezték meg: a saját hasznukra adták el munkájuk termékét.”

Hozzátennénk, hogy számos esetben a munkások tulajdonképpen nem vették át a termelést, csak egyszerűen a „saját” szakszervezeti bürokratáik irányítása alatt dolgoztak, és a régi főnököket is megtartották, mint tanácsadókat.

Annak a reakciós következményei, hogy a munkásosztály állást foglalt a demokrácia és a fasizmus harcában, ahelyett, hogy folytatták volna a küzdelmet saját érdekeikért – kiváltképp nyilvánvaló volt abban, ahogyan az ipari kollektívákat működtették. A „háborús erőfeszítés” kedvéért a munkások gyakran döntöttek úgy, hogy fokozzák önmaguk kizsákmányolását – általában anarchista vezetőik bátorításával.1937-ben például az anarchista gazdasági miniszter Katalóniában arról panaszkodott, hogy a „feszültség és túlzott izgatottság állapota”, melyet a polgárháború kitörése okozott „veszélyes mértékben csökkentette a dolgozók teljesítményét és termelőképességét, amely annyira megnövelte a termelés költségeit, hogy ha nem korrigáljuk gyorsan és határozottan, zsákutcában fogjuk találni magunkat. Ezen okok miatt újra kell szabályoznunk a munkanap hosszát.”

Bár néhány anarchista kész bírálni a „kormányzati anarchistákat” és az ipari kollektívákat, minden anarchista egyetért abban, hogy a vidéki kollektívák sikeresen megvalósították a „valódi társadalmasítást”, vagy, ahogy mondták: a „liberter kommunizmust”.

A vidéki kollektívák megszervezése

A paraszti kollektívákban általában a következő történt. Mihelyst a fasiszta felkelést elfojtották, a falvakban élők összegyűltek egy nagy megbeszélésre. Az anarchista militánsok magukhoz ragadták a kezdeményezést és javaslatokat tettek a teendőkről. Mindenkit meghívtak, hogy egyesítsék földjeiket, lábas jószágaikat és szerszámaikat kollektívan: „Az »enyém s tied« fogalma nem létezik többé […] minden mindenkié lesz.” A fasiszta földesurak és az egyház tulajdonát kisajátították a kollektíva használatára. Egy bizottságot választottak, hogy felügyelje a kollektíva működését. A munkát 10-15 fős csoportoknak osztották ki, az egyes csoportok képviselőket választottak, akik gyűléseken hangolták össze a csoportok munkáját.

Szabad hozzáférés

Jópár kollektíva a kommunista „szabad hozzáférés” alapján osztotta szét termékeit „mindenkinek a szükségletei szerint”. Magdalena de Pulpis egyik lakója így magyarázta el a rendszert falujában:

„Mindenki dolgozik, és mindenkinek joga van ahhoz, amire szüksége van – ellenszolgáltatás nélkül. Egyszerűen csak bemegy a raktárba, ahol ellátják élelmiszerrel és minden más szükséges dologgal. Minden szabadon elvihető, csak fel kell jegyezni, ki mit vitt el.”

Életükben először vehettek el bármit az emberek, amire szükségük volt. És pontosan ezt tették. Nem éltek vissza a szabad hozzáféréssel, nem tették tönkre „kapzsisággal” vagy „torkossággal”. Egy másik szemtanú, Augustin Souchy, így jellemezte a muniesa-i helyzetet:

„A pékség nyitva volt. Bárki el tud jönni bármilyen kenyérért, amilyet akar.- Nincsenek ezzel visszaélések?- Nincsenek – válaszol az idős férfi, aki kiadja a kenyeret. – Mindenki annyit vesz, amelyre tulajdonképpen szüksége van.A bort is szabadon osztogatják, nem kiadagolva.- Nem lesz ittas valaki?- Eddig egyetlen egyszer sem fordult elő. – válaszolja.”

Ez is természetesen részben az anarchista puritanizmus megnyilvánulása volt, mely máshol ahhoz vezetett, hogy betiltsák a dohányt sőt, még a kávét is.

A bérrendszer

Azonban a termékek kommunista alapokon való elosztása (pl. szabad hozzáférés) nem volt általános. A kollektívák túlnyomó többségében a fogyasztás szintje nem az egyének által, szabadon meghatározott szükségletei és vágyai, hanem épp úgy, mint a kapitalizmusban, az emberek zsebében lévő pénzmennyiség alapján történt. Csak a bőven rendelkezésre álló cikkeket lehetett ingyen elvenni. Minden mást abból a bérből kellett megvenni, amelyet a kollektívák fizettek a tagjaiknak.

Családi értékek

A „családi munkabért” – mely elnyomja a nőket azáltal, hogy gazdaságilag függővé kényszerítik őket a férfi, mint a háztartás „fejével” szemben – majdnem minden kollektíva elfogadta. Minden férfi kollektíva-tag igen nagy napibért kapott a saját munkájáért, és még egy kisebb összeget a feleségének és minden egyes gyermekének. Valójában a nők számára a spanyol forradalom minimálisan volt forradalmi.

Nem kérdőjelezte meg a családot, mint a társadalom gazdasági egységét, sem a munkások nemek közti felosztását férfiak és nők között. „Reggel 11 óra. Megszólal a gong. Misét jelez? Nem, hanem azért szól, hogy emlékeztessék a nőket arra, hogy elkészítsék az ebédet.” A nőket továbbra is alacsonyabb rendű társadalmi lényeknek tekintették; például rosszallták, ha munka után csatlakoztak egy italra a férfiakhoz a helyi kávéházban*.

A pénz elburjánzása

Az egyenlő családi bért általában nem nemzeti valutában fizették, amelynek a belső használatát a legtöbb kollektíva elvetette. Ezt más csereeszközökkel helyettesítették, kiadták saját helyi valutájukat bizonylatok, kuponok, adagfüzetek, igazolások stb. formájában. Nemhogy eltörölték volna – mintha kommunista forradalom zajlana – a spanyol forradalom alatt a pénz úgy burjánzott, mint azelőtt soha!

De a szó szerint több száz különböző valuta megalkotása hamarosan problémát okozott. Kevés kollektíva volt önellátó, de a kollektívák közötti kereskedelmet egy általánosan elfogadható valuta hiánya akadályozta. 1937-ben a Paraszti Kollektívák Aragóniai Szövetségének újra be kellett vezetnie egy sztenderd valutát szabvány vásárlási könyv formájában minden aragóniai kollektíva számára. Még saját bankot is alapítottak, amelyet természetesen a banki dolgozók szakszervezete (Bank Workers Union) működtetett!

Árucsere

A pénz nem minden kollektívák közötti tranzakciót érintett. Központi raktárakat létesítettek, ahol a kollektívák elcserélték fölös termékeiket egymás között azokért az árucikkekért, amiből nekik kevés volt. Ezen rendszer alatt a szó szoros értelembe vett „pénz” gyakran nem volt jelen. Azonban azokat a relatív arányokat, amelyben az árucikkeket elcserélték még mindig a pénzbeli értékek határozták meg. Például azt, hogy egy kollektíva hány zsák lisztet kaphatott meg egy tonna burgonyáért, úgy számították ki, hogy mindkettő értékét pénzben határozták meg. Épp úgy, mint a kapitalizmusban, az árakat termelés költségei határozták meg: nyersanyagok, a felhasznált munkaerő, stb.

Ez nem kommunista rendszer volt, ahol használatra termeltek és szükségletek szerint részesültek, hanem versenyző vállalatok kapitalista rendszere, melyek a termékeik csereértékei szerint kereskedtek. Nem számított, hogy mennyire égetően volt szükségük egy adott árucikkekre, a kollektívák nem kaphatták meg azokat, amíg nem termeltek eleget ahhoz, hogy elcseréljék, mivel nem engedték meg, hogy annál több árumennyiséget felvegyenek, mint amennyi letétben volt. Ez gyakran vezetett komoly nélkülözéshez a kevésbé vagyonos kollektíváknál.

Piaci verseny

Azon túl, hogy a kollektívák egymás között kereskedtek, piacokat kellett találni termékeik számára a nem kollektivizálódott vállalatokkal való verseny során. A rendszer általános következménye mindig az, hogy azok az árucikkek, melyeket nem tudnak nyereségesen eladni, felhalmozódik, vagy tönkremegy, amíg máshol az embereknek ezen árucikkek nélkül kell megélniük, mert nincsenek meg az anyagi eszközeik, hogy megvegyék. A spanyol kollektívák kapitalista működési módjának is hasonló következményei voltak; például:

„Eldában, Valenciában és Barcelonában a SICEP (Eldai és Petreli Cipőipari Szindikátus) tulajdonában lévő raktárak, valamint a gyárak raktárai tele voltak eladatlan árucikkekkel, amelyek értéke mintegy 10 millió peseta volt.”

A kollektívák veszte

A spanyol kollektívákat végül az antifasiszták egymás közötti küzdelme és a fasiszta győzelem maga rombolta le. Csak találgatni lehet, hogyan fejlődhettek volna, ha túlélték volna a háborút. Feltételezésünk szerint az alapvetően kapitalista természetük még sokkal nyilvánvalóbbá vált volna.A kapitalista gazdaságban a piaci verseny minden vállalatot arra kényszerít, hogy az árucikkeket megpróbálja a lehető legolcsóbban megtermelni, hogy aláígérjen riválisainak. A spanyol kollektívák, amelyek egymással kereskedtek és a nem kollektivizált vállalatokkal versenyeztek, elkerülhetetlenül ugyanezen erők hatása alá kerültek volna.

Az egyik mód, amellyel a kapitalista vállalat megpróbálja csökkenteni a költségeket, a munkaerő kizsákmányolásának növelése, például a munkabérek csökkentése, vagy a munka intenzitásának növelése, vagy a munkaidő hosszabbítása. Ha ez egy olyan vállalatban történik, melynek tulajdonosa és működtetője egyetlen főnök vagy az állam, a munkások fel tudják ismerni ellenségüket és harcolni kizsákmányolásuk ellen. Ez sokkal kisebb a valószínűséggel történik meg ott, ahol az összes dolgozó kollektíve birtokolja és működteti a vállalatot – mint ahogy a spanyol kollektívák esetében volt. A dolgozóknak érdekévé válik, hogy profitot termeljen az a tőke, melyet kollektívan birtokolnak, azonosulnak a saját kizsákmányolásukkal és készségesen megszervezik azt. Ha nem tennék, tönkremennének.

Az anarchizmus vége

Számos jelenlegi anarchista – mint például a Közvetlen Akció Mozgalom (Direct Action Movement), a Fekete Zászló (Black Flag) és a Szabadság (Freedom) – még támogatják az önmenedzselő kapitalizmus azon formáját, melyet ipari és mezőgazdasági kollektívák létesítettek a spanyol polgárháború alatt. Emiatt éppoly határozottan szemben állunk velük, mint bármely más kapitalista ideológia támogatóival – és ugyanerre buzdítunk minden olyan szimpatizánsunkat, aki anarchistának vallja magát.

A munkásosztály szükségleteinek szempontjából az önmenedzselő kapitalizmus zsákutca, éppen olyan reakciós, mint a magán- vagy az államkapitalizmus. A kommunista társadalmat, amiért harcolunk, csak úgy lehet létrehozni, ha teljesen leromboljuk a tulajdon, a pénz, a bérmunka és a piac MINDEN formáját.

***

A cikkben található információk és idézetek Sam Dolgoff: Az anarchista kollektívák, Gaston Leval: Kollektívák a spanyol forradalomban, Stanley Payne: A spanyol forradalom és Augustin Souchy: Aragónia parasztjaival című művekből származnak.

A spanyol polgárháború idején azok forradalmárok, akik a Bilan és a International Council Correspondence című folyóiratokat megjelentették, hasonló álláspontból bírálták a fasizmus ellenességet és az anarchizmust, mint ahogy jelenleg a Wildcat tartja. Ha érdekelnek azok a cikkek, melyeket ők írtak, küldhetünk másolatokat egy font adományért, hogy fedezze a fénymásolás és a posta költségét.

Jegyzetek: a fentieket eredetileg a Wildcat 8, 9, 10-es számában tette közzé 1986-ban Spanyolország ’36; Az anarchizmus vége? – Munkás és paraszti kollektívák a spanyol polgárháborúban címmel (’Spain ’36; The End of the Anarchism? – Workers’ and Peasants Collectives in the Spanish Civil War’).

A magyar fordítás a következő írás alapján készült: http://www.angelfire.com/pop2/pkv/spain.html

* Egyes szerzők szerint a fronton harcoló milíciáknál kezdetben ez egészen másként volt, a nők is ugyanúgy harcoltak, stb., de aztán – a forradalom hanyatlásával és a bolsevikok térnyerésével - fokozatosan eluralkodott a polgári gondolkodásmód