GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ!

Olvasnivaló azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Világháború után világforradalom

Kovács Lajos írása

Az első világháború történelmi jelentősége nem vitatott, a „Nagy háború” véget vetett a „hosszú tizenkilencedik századnak”. Ugyanakkor a háborút lezáró, évekig tartó forradalmi hullám a „rövid huszadik század” indító és egyben meghatározó eseménysorozata volt. A háborús és a forradalmi események egymáshoz kapcsolódó láncolata új alapokra helyezte a világ politikai és részben gazdasági életét, ezért fontos értelmezni a forradalom jelenségét. Hogyan vetett véget a forradalom az évekig tartó véres háborúnak, és miért beszélhetünk világforradalomról? Hol volt az események centruma, és milyen utat járt be a forradalom? Hogyan ért véget a világforradalmi hullám? Ezekre a kérdésekre próbálok meg rövid választ találni.

A forradalmi hullám jelentősége

Az első világháborút követő világforradalom a 20. század alapvető jelentőségű eseményláncolata. A forradalommal összefüggésben két olyan mozgalom került hatalomra, két olyan alrendszer jött létre, melyek meghatározták a történelem menetét. A fasizmus a század első felének, míg a „szocializmus” elsősorban a század második felének volt a legfontosabb világtörténelmi jelensége.

A forradalom leverésének egyik eszköze, illetve a forradalom utáni visszarendeződés és egyben a forradalmi út helyett kínált alternatíva volt a fasizmus gyűjtőnéven[1] említett társadalmi-politikai rendszerek létrehozása. A fasizmus ideológiák különféle arányú keveréke, a hatalom megszerzésére irányuló politikai mozgalom, és egyben totalitárius politikai rendszer. Történetileg a forradalmi fellendülés által kiváltott rémületre adott hatalmi reakció – mint Olaszországban, ahol a gyárfoglaló és földfoglaló mozgalmak által is felerősített hatalmi vákuum a nagyiparos és nagybirtokos réteg egyes csoportjait, illetve a politikai elit egy részét arra késztette, hogy egy újfajta mozgalmat segítsen hatalomra, mely a társadalmi rend helyreállítását tűzte ki célul: a fasizmust. Más országokban, bár hatalomra nem sok helyen kerültek a forradalmi időszakban, de a fasiszta és pre-fasiszta csoportok, katonai különítmények aktívan közreműködtek a forradalmi jelenségek elfojtásában, illetve a forradalom utáni megtorlásban[2]. De a fasizmus nemcsak reakció, hanem egyben preventív ellenforradalom is, a németországi nemzetiszocializmus hatalomra juttatásában nem kevés szerepe volt az esetlegesen forradalmasodó munkásosztálytól való félelemnek a politikai-gazdasági elit köreiben. A forradalom utáni bő két évtizedet a korszakot leginkább meghatározó jelenség nyomán joggal nevezhetjük a fasizmus korának[3].

A forradalom egyik lehetséges útja volt az oroszországi események sora, a szociáldemokrácia bolsevik szárnyának hatalomra kerülése. Ez a fejlemény a szociáldemokrácia radikális szárnyának forgatókönyve alapján zajlott: a megszerzett hatalom birtokában a gazdaság és a társadalom „szocialista” – a vizsgált időszak során a „kommunista” szó használata vált általánossá – átalakítása, a kapitalizmushoz képest egy alternatív termelési rendszer kialakítása. Bár az átalakulás iránya, a bolsevik forgatókönyv folyamatosan módosult[4], a megalakuló új államalakulatot, a Szovjetuniót a győztes oroszországi forradalom termékének tekintette a közvélemény többsége. Ez az önmagát szocialistának nevező[5] formáció a 20. század második felének meghatározó államrendszerévé vált, a kétpólusú világ egyik pólusává, ami évtizedekre sajátos karaktert adott a világ társadalmi-politikai arculatának. A „szocialista” rendszer bukása egyben a „rövid huszadik század” lezárulását is jelentette.

Forradalom

A forradalom, mint társadalmi-politikai jelenség a nagyléptékű gazdasági-társadalmi átalakulások kísérője. A gazdasági szerkezetváltások minden korban jelentős feszültséget generálnak. A kapitalizmus árutermelési rendszerének uralkodóvá válása az utóbbi két-három évszázad legfontosabb világtörténeti folyamata, és ez a folyamat minden régióban forradalmak kirobbanásával járt együtt. Nyugat-Európában, tehát a világrendszer első centrumában ez zajlott a 19. század első felében[6], és Kelet-Európa 20. századi forradalma szintén tekinthető e történelmi átalakulás kísérőjének. A globalizálódó kapitalizmus kialakította a maga világrendszerét, kialakult a centrum, a perifériák, és a kettő között a félperiféria régiója. Történetileg a félperifériás régiókban alakul ki lázadó munkásmozgalom, így mai szemmel visszanézve nem meglepő, hogy Kelet-Európa vált a forradalom epicentrumává - bár ez akkor egyáltalán nem volt evidens.

Az általunk tárgyalt időszak kezdő dátuma 1917, az oroszországi forradalom kezdete, záró dátumnak pedig 1923 tekinthető, a bulgáriai felkelés, illetve a szászországi és thüringiai tanácskormányok, valamint a hamburgi felkelés bukása. A forradalom kirobbanásának közvetlen oka a háború volt. A tömeges halál, a hátországi nyomor elmélyülése, a gazdaság összeomlása végsőkig növelte a lakosság elkeseredését. Az elsődleges követelés, a legfontosabb mozgósító jelszó a béke volt. Oroszországban a forradalmi események elsodorták a cár bukását követő Ideiglenes kormányt, elsősorban azért, mert az új kormány is folytatni kívánta a háborút. A Központi Hatalmak országaiban a fronton és a hátországban egyaránt a kitört forradalom vetett véget a háborús politikának. Az első világháború befejezését végül a német flottánál kitört lázadás hozta el, amit követően napok alatt összeomlott a császári rendszer.

A háborús vereség és a forradalom elsöpörte a nagy közép- és kelet-európai birodalmakat. Általában egy adott országban a központi hatalom, az állam megrendülése forrongásokat, lázadásokat okoz, különösen ha korábban erős elnyomó apparátus működött, így a császári, cári dinasztiák bukása a forradalmi folyamatok további kiterjedését eredményezte.

Nem elhanyagolható tényező, hogy a háborút megelőző korszakban hangsúlyosan jelen volt a közhangulatban a forradalmi változások iránti igény. Új, eszközeiben gyakran forradalmi művészeti, kulturális mozgalmak bontakoztak ki, és a munkásosztály egy viszonylag jelentős szektora a kapitalizmus meghaladását hirdető pártokat, mozgalmakat támogatott.

„Avantgarde pártok és avantgarde művészeti irányzatok, a társadalmi cselekvés legkülönbözőbb formái fémjelezték a felgyülemlett feszítő-robbanó erők mértékét.”[7]

A háborús időszak propagandája egy időre ellensúlyozta a rendszerellenes mozgalmakat, de az egyre inkább értelmetlennek tűnő vérontás, a háborús nélkülözés keserű valósága lassan érvénytelenítette a háborús mozgósítás erejét.

Miért világforradalom?

Az 1917-1923 között zajló forradalmi hullám világszerte egymással összefüggő, egymásra ható forradalmi eseménysor volt. Az események Oroszországban kezdődtek, ami nem volt teljesen meglepő. T.G. Masaryk, a háború után megalakuló Csehszlovákia első elnöke így ír a jellemzően Világforradalom címet viselő emlékirataiban a háború kitörésekor képviselt álláspontjáról: „Én attól féltem, okulván a japán háború tanulságain, hogy Oroszország nem fog győzni s erre újabb forradalom fog kitörni Oroszországban.”[8] Ez így is történt. A háború előrehaladtával minden hadviselő országban sűrűsödtek a háborúellenes megmozdulások, sztrájkok, frontbarátkozások. Petrográdban 1917 február 25-én (március 8.) a sztrájkoló munkások csatlakoznak a nőnapi felvonuláshoz, majd a tiltakozás forradalomba csap át.

„Oroszország olyannyira készen állott a társadalmi forradalomra, hogy a petrográdi tömegek a cár bukását az egyetemes szabadság, egyenlőség és közvetlen demokrácia proklamációjának tekintették.”[9] Az országot hetek alatt elöntötte a forradalom, és megjelentek a forradalom autentikus szervezetei: „alulról, spontán módon szerveződött tanácsok (szovjetek) ezrei gombamód bújtak elő.”[10] Az oroszországi forradalom híre gyorsan bejárta a világot. Nem volt ez másként már 1905-ben sem,[11] de 1917-ben a háború által felerősített osztályszembenállás időszakában különösen erősen érvényesült a fellazító hatás. A Habsburg birodalom cenzúrai statisztikái szerint a cenzúrázott katonalevelek egyharmada a forradalmi Oroszországtól, másik harmada a forradalomtól remélt békét, míg a levelek egyötöde mindkettőtől együttesen[12]. A szervezett munkásmozgalom már évtizedek óta várt erre a jelre, és most a várakozás kiterjedt nemcsak általában a munkásosztályra, de a politizáló közvéleményre is. A hadviselő országokban megszaporodtak a sztrájkok, több helyen is illegális üzemi tanácsok alakultak, majd 1918-ban világméretűvé terebélyesedett a forradalmi hullám.

A forradalom lángjai a háború vesztes országaiban csaptak a legmagasabbra. Németországban a császárság összeomlását követően évekbe telt a köztársaság megszilárdítása. 1919-ben a januári és márciusi berlini harcok és a bajor Tanácsköztársaság mellett több rövid életű, városi tanácskormány is alakult, miközben a nagyobb iparvidékeken a munkásság jelentős része akár fegyveres harcra is készen állt. A Ruhr-vidéket az 1920-as Kapp-puccs utáni általános sztrájk leverése során, míg a thüringiai és szászországi iparvidéket az 1921-es „Marzaktion” után sikerült a kormánycsapatoknak pacifikálni. Az 1923 októberi hamburgi felkelés volt a forradalmi hullám legutolsó fellángolása[13]. Magyarországon a háború után a polgári kormány nem tudta hatalmát megszilárdítani, ezért országos hatókörű tanácskormány alakult, melyet külföldi intervenciós csapatok döntöttek meg. Rövid ideig fennálló regionális tanácskormányok alakultak több helyen is, például Szlovákiában, és a romániai Zsil-völgyében. A balkáni délszláv régióban a háború után még hosszú hónapokig tevékenykedtek „zöld gárdák”, forradalmi szabadcsapatok. Bulgáriában sajátos „parasztdemokrácia” alakult, mely ugyan keményen fellépett a kommunista szerveződések ellen, de még így is túlságosan forradalmi volt a polgárság számára, így 1923-ban puccsal megdöntötték a kormányt, majd véresen leverték az ezt követő kommunista felkelést. A baltikumi régióban, Finnországban hónapokig elhúzódó harcok során, német csapatok segítségével állították helyre a rendet 1918-1919 során. Az újjászülető Lengyelországban szintén több hónap alatt sikerült felszámolni a keleti területek „parasztköztársaságait” és az iparvidékek munkástanácsmozgalmait. Az Antant országait sem hagyta érintetlenül a forradalmi fellendülés. A leghevesebb küzdelmek Olaszországban zajlottak, melyek csúcsát a föld-és gyárfoglaló mozgalmak jelentették 1919-1921 között. Angliában, Franciaországban sőt még Svájcban is sztrájkhullámok voltak 1918-1919-ben. Spanyolország 1917-1919 közötti időszakát „bolsevik két évként” emlegetik[14].

Az Európán kívüli világ is megmozdult.

Az amerikai kontinensen több országban is zajlottak harcok. Mexikóban már 1910 óta folytak változó hevességű forradalmi küzdelmek, és bár a mozgalom a tízes évek végére már túl volt a zenitjén, Zapata és Villa csapatai visszaszorultak, de a forradalom felszámolása elhúzódott 1921-ig.

Az Egyesült Államokban az első világháború utáni időszakot kisebb-nagyobb sztrájkhullámok jellemezték, illetve a forradalmi hullám begyűrűzését megakadályozandó, állami szintről folytatott antikommunista hisztériakampány, amit munkásmozgalmi aktivisták ezreinek bebörtönzése kísért.[15] Jellemző epizód, hogy ebben az időszakban alakult újjá a Ku-Klux-Klan, mely a rasszizmus mellett a munkásmozgalom elleni harcot is képviselte. Az általános hisztéria légkörében 1920-ban tartóztatták le Saccót és Vanzettit, két anarchista munkást, akiket a világméretű tiltakozás ellenére hozott, vitatott ítélet nyomán 1927-ben kivégeztek[16]. Nevük azóta is a politikai koncepciós perek áldozatainak szimbóluma. Kanadában 1919-ben öthetes általános sztrájk zajlott.

Dél-Amerikában a legnagyobb hullámokat Argentínában keltette a forradalmi vihar. 1919 januárjában zajlott Buenos Airesben a „tragikus hét”, melynek során az utcai harcokban sok száz ember veszítette életét, 1921-ben pedig Patagóniában bontakozott ki lázadás.

Afrikában, melynek nagy része gyarmat volt ebben az időben, nem volt ilyen magas szintű küzdelem, de az jellemző, hogy 1919-ben került sor az I. Pánafrikai Kongresszusra Párizsban, mely egy lépés volt a gyarmati uralom felszámolása felé. Egyiptomban szintén 1919-ben zajlott az ország nagy részére kiterjedő felkelés, melynek során földfoglalásokra is sor került.

Ázsia sem maradt mozdulatlan. Kínában 1919-ben antiimperialista modernizációs mozgalom bontakozott ki, a „május 4” mozgalom. Japánban sztrájkmozgalom, Irakban 1920-ban felkelés zajlott. Indonéziában demokratikus reformokat vezettek be. Indiában megerősödött a függetlenségi mozgalom, 1919 tavaszán országos általános sztrájk is zajlott.

Világszerte eluralkodott a társadalmi nyugtalanság, és ahol nem is voltak konkrét harcok, ott is „volt valami a levegőben”. Ki dühösen, ki félve, de nagyon sokan reménykedve várták az események továbbterjedését.

 

A forradalom centruma

A forradalom központi helyszínei Németország és Olaszország, valamint az ettől keletre fekvő területek voltak – ahogy Hobsbawm írja :

„A forradalom Vlagyivosztoktól a Rajnáig elsöpört minden rendszert.”[17]

A térséget a 19-20. századforduló időszakában modernizációs folyamat jellemzi – természetesen nagyon eltérő fejlettségű területeket találunk ebben az óriási térségben. A kapitalista árutermelés viszonyai – a bérmunka, a piaci gazdálkodás -, technikája – nagyüzemi ipari termelés – megérkezett, uralkodóvá vált, illetve kijelölte a jövő útját. Hozzá kell tenni, hogy Kelet-Európa jelentős részén egyenetlen volt a fejlettség szintje, nagyon jellemző a város és vidék közötti különbség, illetve a szigetszerű fejlődés, azaz civilizációs, modern „szigetek” létrejötte (nagyvárosok, iparvidékek).

A háború reménytelensége után a kibontakozó forradalmi változásoktól a társadalom minden rétege várt valamit. A politikai, gazdasági, értelmiségi elit sok helyen az önálló államiság megvalósulását, esetleg területi terjeszkedést várt. A lakosság többsége földművelő volt, a parasztság a földhöz jutásban bízott. A munkásosztály aránya a legtöbb országban alacsony volt ugyan, de ők a szigetszerű fejlődés miatt koncentráltan, és gyakran jól szervezetten voltak jelen. A forradalmi időszak tetőpontján a munkásság egy része megpróbálta átvenni az üzemek irányítását: az egész régióban munkástanácsok alakultak mindenhol, ahol jelentősebb létszámú munkásság volt. A közvélemény, az átlagember számára világos volt, hogy vége van a régi világnak. Ezek után bármilyen irányba mehetnek a dolgok, még az is lehet, hogy a világforradalom fog győzni. Hogy ez pontosan mit is jelent, kevesen vélték tudni, de az új eszmékbe vetett optimizmus széles körű volt. Thomas Mann így írt 1919 tavaszán: „A kommunizmus, ahogy én értem, sok jót és emberit tartalmaz: célja végül is általában véve megszüntetni az államot, amely mindig megmarad hatalmi szervnek, emberivé tenni a világot és megfosztani mérgétől, depolitizálása révén. Alapjában véve kicsoda ellenzi ezt?”[18]

A forradalom útja

A fejlődő, világrendszerré váló kapitalista árutermelés létrehozta a saját ellenzékét is. A rendszer meghaladását céljává kitűző munkásmozgalom a centrum országaiban és részben Kelet-Európában is politikai és társadalmi tényezővé vált a 19-20. század fordulójára. Németországban a szociáldemokrácia a legszervezettebb politikai mozgalom volt, milliós tagsággal, pártfunkcionáriusok ezreivel, helyi csoportokkal, komoly tömegsajtóval, széles támogatói bázissal. A rendszer megdöntésének perspektíváiról nemzetközi szinten folyt az eszmecsere. A II. Internacionálé, és az attól balra álló szerveződések[19] programszinten hirdették a kapitalizmus meghaladását. A háború kitörése összezilálta a rendszer ellenzékének sorait, a korábban nagyhatalmúnak vélt mozgalmak többsége feloldódott a háborús nemzeti összefogás sűrű masszájában. Habár a háborúellenes, pacifista szervezkedés hamar megindult,[20] de a rendszerkritika 1917-ig nem találkozott tömeges méretekben a növekvő háborúellenes indulatokkal. Egyre többen akartak békét, de hogy a béke eléréséhez magát a rendszert kell megdönteni, ez egyelőre kevesek számára vált világossá. E folyamatnak az oroszországi forradalom vált a katalizátorává. 1918-ban már országos sztrájkhullámok vonultak végig elsősorban a Központi Hatalmak országain, és sorra alakultak az illegális üzemi tanácsok Németországban és a Habsburg birodalom nagyvárosaiban, iparvidékein, s megindult a forradalmi erjedés.

1918 őszén a katonaság lázadása után a nagy múltú dinasztiák hetek alatt összeomlottak, az orosz példa nyomán a hatalmi vákuum időszakában az alulról szerveződő forradalmi szervezetek átvették a tényleges irányítást, miközben ezzel szoros összefüggésben a kapitalizmus megdöntésén munkálkodó szerveződések lázas sietséggel igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat, és nem kevésbé sietős módon kidolgozni a saját forradalmi programjukat. Ez utóbbi tevékenység nem maradt meg az elméleti fejtegetések szintjén, hiszen nemcsak Oroszországban, de Németországban, Ausztriában és Magyarországon is hatalomra kerültek a kapitalizmusellenes pártok. A felmerült problémákat különféleképpen oldották meg, és ez a megoldás többnyire a forradalom leszerelését jelentette.

A tanácsmozgalmat alkotó, a forradalom kezdeti időszakában létrejövő autentikus szerveződések nem képeztek egységes mozgalmat. A különféle munkás- katona- és paraszttanácsok, továbbá a régió jelentős részében a folyamatok valódi irányítóivá váló nemzeti tanácsok  a résztvevők politikai irányultságától, korábbi tevékenységétől, illetve az adott helyi osztályviszonyoktól és külső körülményektől függően tevékenykedtek. A tanácsok adott területen hetekig-hónapokig a hatalom valódi birtokosai voltak.

A nemzeti tanácsok az újonnan alakuló nemzetállamok csíráját jelentették, ahol a résztvevők elismerték az állami függetlenség elérését elsődleges célnak. Csehszlovákiában, Lengyelországban, a szerveződő dél-szláv államalakulatban az államiság kivívásáért együtt munkálkodtak nem csak a polgári pártok, de a hagyományos szociáldemokrata csoportok egy része is.

A falusi paraszttanácsok leginkább a földművesek földhöz juttatását koordinálták, eltérő mértékű radikalizmussal. Ahol nagymértékű volt a földéhség – a régió nagy részében -, és különösen szegény a falusi lakosság, ott a módszerek is ennek megfelelően radikálisak voltak: a parasztok felosztották maguk között az elűzött földbirtokosok és az egyházak földjeit. Nemzetiségi területeken[21] ezt a tevékenységet gyakran felkarolták a nemzeti tanácsok is, de természetesen elsősorban a más nemzetiségű birtokosok esetében.

A katonatanácsok a forradalom kezdetei időszakában játszottak fontos szerepet, amikor még egyes alakulatok együtt voltak – a legtöbb besorozott katona a frontról egyenesen haza sietett, gyakran a fegyverével együtt. A kialakuló, a forradalmi folyamatot megállítani kívánó új hatalmak tisztában voltak vele, hogy a hatalom birtoklásához fegyveres erőre van szükség. Ennek érdekében igyekeztek az egyes csapatok fölött a tényleges ellenőrzést gyakorló katonatanácsokat maguk mellé állítani, vagy ha ez nem ment, akkor semlegesíteni. Ez különösen Németországban komoly harcokkal járt. A szociáldemokrata vezetés az ellenforradalmi tiszti csapatok segítségével számolta fel a forradalmi alakulatokat, de ez hónapokig tartott. A legnagyobb ilyen csoportot, a Népi Tengerész Hadosztályt 1919 márciusában sikerült végleg feloszlatni.

A forradalom szempontjából a munkástanácsok váltak a tanácsmozgalom legfontosabb tényezőivé. Ennek több oka is volt. Az üzemekben volt a legnagyobb a szervezett, politikai tapasztalattal rendelkező aktivisták aránya – szemben a falusi lakossággal. A munkástanácsok egyidejűleg igyekeztek a háború után fellépő ellátási hiányosságokat orvosolni, vagyis újraindítani a termelést a háború végét követő zavaros időszakban, valamint javítani a saját helyzetükön, jobb munkakörülményeket, magasabb fizetést kivívni. Sok helyen eljutottak annak felismeréséig, hogy követeléseik úgy érhetnek célt, ha saját kezükbe veszik a gyár irányítását. Ezt időnként igen határozott formában tették meg. Egy korabeli beszámoló szerint Kende Tódor, a Kőbányai úti Ganz-Danubius-féle Gép és Vagongyár igazgatója elutasította a munkások segély iránti kérelmét, majd elhagyta irodáját, de „az udvaron záporeső módjára hullottak reá a pofonok, botütések, végigpofozták a gyár udvarán keresztül, az utcán is a villamosmegállóig, ahol aztán feldobták egy kocsira.”[22] Ez nem számít egyedi esetnek.

Ezen túl, mivel a hatalom központja a nagyvárosokban volt, az aktív, politizáló munkásság egy része a munkástanácsokon keresztül is igyekezett beleszólást nyerni az álam irányításába. A tanácsköztársaság elnevezés pontosan azt jelentette, hogy a hatalom, az állam elsődleges szervei a munkástanácsok által létrehozott testületek. Ez természetesen csak kisebb, városi méretekben valósult meg ilyen tiszta formában.[23] Oroszországban és Magyarországon a folyamatokat irányító, vagy irányítani próbáló kommunista pártok és a tanácsok viszonya összetettebb, ellentmondásosabb volt. Németországban az Általános Német Tanácskongresszus 1918. december 16-án lemondott a hatalomról, és az állam irányítását átruházta a következő évi választás nyomán felálló parlamentre.[24] De ott sem mentek ilyen simán a dolgok, a forradalom során kivívott munkásautonómia intézményeit, szerveződéseit, és nem mellesleg fegyverraktárait évekig tartó, súlyos harcok során számolta fel az új köztársaság államszervezete.

A forradalom továbbvitelén dolgozó szervezetek számára egyértelmű volt, hogy a harcot nemzetközi szinten kell megvívni. A Nemzetközi Munkásszövetség megalakulása óta több nemzetközi szervezet is működött, nem csak a II. Internacionálé, de anarchista internacionálék is. 1917 után sorra alakultak a magukat forradalminak tekintő szervezetek, kommunista pártok, uniók, szakszervezetek, melyek a kezdetektől törekedtek tevékenységük nemzetek fölötti összehangolására. A legismertebbé a III. Internacionálé vált, de működött szindikalista Internacionálé is, és 1923-ban baloldali kommunista pártok megalakították a Kommunista Munkásinternacionálét.[25] Nagyon korán, már 1918 januárjában összeült Petrográdon egy nemzetközi tanácskozás, melyen kilenc országból származó aktivisták vettek részt.[26] 1919 elején egy hasonló tanácskozáson már a III. Internacionálé alapító kongresszusát hirdették meg, melyre márciusban sor is került, bár az ott éppen zajló sztrájkok és utcai harcok miatt nem az eredetileg tervezett helyszínen Berlinben, hanem Moszkvában. A kongresszuson 21 ország 35 szervezetének küldöttei vettek részt, és az elfogadott platform megállapította: „Új korszak született, a kapitalizmus rothadásának, belső szétesésének a korszaka, a proletariátus kommunista forradalmának a korszaka”.[27]

Ezt így látták a forradalom résztvevői. „A nemzetközi forradalom kopog az ajtón. Álljatok a világforradalom szolgálatába, proletárok! …A forradalom – az élet.”[28] Ugyanakkor nem voltak biztosak benne, hogy egy adott országon belül rendelkeznek-e elég erővel a harc győzelmes megvívásához, tehát a világforradalom terjedése valójában élet-halál kérdése volt számukra.

Hobsbawm szerint: „Lenin programja... alapvetően azon a hazárdjátékon alapult, vajon sikerül-e az orosz forradalmat világforradalommá, de legalábbis európai forradalommá szélesíteni.”[29] Krausz Tamás szerint viszont Lenin szigorún a tényekből indult ki, mérlegelte az erőviszonyokat és elvetett mindenfajta „hazárdjátékot”, amit az is mutat, hogy Lenin számára az általános európai forradalom kibontakozásáig az orosz forradalom pozícióinak védelme volt a legfontosabb.[30] A kortársak számára sem tűnt ez „hazárdjátéknak”. „Minden ország proletariátusának egységes rohamot kell indítania a kapitalizmus ellen, amint a kapitalizmus is egységesen támad ma a proletariátus ellen.”[31]

Az „egységes roham” azonban korántsem volt egységes, az események hatására egyre komolyabb törésvonalak jelentkeztek a forradalmárok soraiban. Az első komoly szakítás a szociáldemokrata mozgalomban következett be. Az elbürokratizálódás miatt a szociáldemokraták balszárnyából kiszakadtak a kommunista pártok, bár igaz, egyes balos csoportok erre már korábban rászánták magukat, vagy soha nem is tartoztak oda. Ez a szakítási folyamat 1914-ben vált igen markánssá, amikor a szocialista pártok szinte mindenhol csatlakoztak a háborús oldalhoz, feladva korábbi békepolitikájukat.

A forradalom viharában több helyen is kormányzati tényezővé vált a szociáldemokrata párt. Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon koalíciós kormányok részesei lettek, és a demokratikus átalakulás programját szociális reformokkal bővítették. Volt ahol ily módon sikerült konszolidálni az új hatalmat, és volt ahol nem. Ez utóbbira jó példa Németország, ahol a szociáldemokrácia már évtizedek óta a szocializmust hirdette, majd hirtelen a hatalom birtokosává vált, de nem tudott mit kezdeni hatalmával. Összefogott a bukott császárság katonai és gazdasági elitjével, és először kivette az irányítást az alulról építkező forradalmi szerveződések kezéből, majd önként átengedte azt a polgári demokratikus erőknek.[32] Magyarországon ellentétes folyamat zajlott, a szociáldemokrata párt a polgári koalícióból kilépve csatlakozott – bár nem túlzott lelkesedéssel – a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Oroszországban a szociáldemokrata párt bolsevik irányzata már a háború kezdetétől felismerte, hogy a háború a kapitalizmus globális megnyilatkozásának válsága, így a háború elleni küzdelem egyben a kapitalizmus megdöntéséért vívott harc is egyben. 1917-ben a bolsevik párt sikeresen használta ki a hatalmi vákuumot, magához ragadta a hatalmat, és dinamikusan bővülő tagságára, valamint a társadalom többsége számára kedvező politikája[33] által kivívott támogatottságára alapozva sikerült azt megszilárdítania. Az igazi gondok ezután kezdődtek. Mivel a világforradalom fellobbanó tüzei nem álltak össze egyetlen hatalmas tűzviharrá, a problémák – éhezés, a termelés visszaesése, és különösen a minden oldalról folyó katonai támadás hosszú évei – hatására az orosz párt kénytelen volt módosítani korábbi elképzelésein. A gazdasági és politikai hatalmat centralizálták, és ez a munkások autonómiájának, illetve a többi forradalmi irányzatnak a felszámolását jelentette. A korábban tervezett mezőgazdasági kollektívák helyett a paraszti egyéni gazdaságok rendszere épült ki, ráadásul az új kormány a kapitalista államok megszokott külpolitikai, diplomáciai manővereit is folytatta. Lenin 1918 tavaszán megfogalmazta a szovjethatalom legfontosabb feladatait: „.meg kell valósítani a termékek termelésének és elosztásának legszigorúbb és mindenre kiterjedő nyilvántartását és ellenőrzését, fokozni kell a munka termelékenységét”[34] mert Lenin szerint ez jelenti a termelés társadalmasítását a gyakorlatban.

„Ma a forradalom… a szocializmus érdekében megköveteli, hogy a tömegek ellentmondás nélkül engedelmeskedjenek a munkafolyamatot vezetők egyetlen akaratának.”[35] Habár Lenin a proletariátus hatalmáról beszélt, valójában úgy vélte, átmeneti korszak van, amikor a párt gyakorolja a proletárdiktatúrát. Nem lehet igazi munkásállamot létrehozni, mivel a munkásság számbeli kisebbségben van, ráadásul szétforgácsolt. Az államosítás minimálisra csökkentette a társadalmi ellenőrzés lehetőségét, majd ezt követte a NEP politikája 1921-től, ami Lenin szerint is „a kapitalizmus részleges visszaállítása” volt, „államkapitalizmus”.[36]

A forradalmi mozgalomban megjelentek a „győztes forradalmi hatalommal” szembeni kritikai hangok. Rosa Luxemburg, aki a baloldali szociáldemokrácia egyik legfontosabb teoretikusa volt, már 1918-ban, a börtönben ülve elemezte az orosz forradalom tanulságait. Bár az információknak csak korlátozottan volt birtokában, mégis lényegi problémákat tudott felvetni. A forradalom általános törvényszerűségét így fogalmazta meg:

„Az orosz forradalom ebben csak megerősítette minden nagy forradalom alapvető tanulságát, amelyek léttörvénye így hangzik: a forradalomnak vagy nagyon gyorsan és határozottan kell előrenyomulnia, vaskézzel le kell győznie minden akadályt s céljait mind magasabbra kell tűznie, vagy nagyon gyorsan visszavetik a kiindulópontra és az ellenforradalom elfojtja.”[37]

Miért tudtak sikeresek lenni a bolsevikok? Azért, mert szakítottak a szociáldemokrata gyakorlattal, mely szerint „… ha valamit érvényesíteni akarunk, először többségben kell lennünk. Tehát a forradalomban is: először toborozzunk „többséget”. A forradalom valódi dialektikája azonban a feje tetejére állítja ezt a parlamenti vakondbölcsességet: nem a többségen át vezet az út a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktika vezet a többséghez.”[38]

Viszont a bolsevikok Luxemburg szerint nem megfelelő módon használják a megszerzett többséget. Bírálta a földosztást, mert az csak egy új magántulajdonosi réteget hoz létre, bírálta a nemzetiségi politikát, mert az szerinte csak a nemzeti burzsoáziákkal való alkudozásról szól, és különösen bírálta a pártvezetés diktatórikus módszereit. A dekrétumok, a gyári felügyelők teljhatalma, a szigorú büntetések, amik a bolsevik intézkedésekben szerepeltek, elnyomják a tömegek természetes szabadságvágyát, és a kibontakozó újjászületést.

Vita volt a szovjet állam és a világforradalom sorsát illetően is. Az oroszországi baloldali csoportok a világforradalom sikerét tartották elsődlegesnek, mert úgy vélték, anélkül a szovjet hatalom is megbukik.[39] A németországi kommunisták egyik fontos teoretikusa, Karl Schröder úgy vélte, hogy a valódi Internacionálé nem pártok szövetsége kell hogy legyen, hanem a tanácsok nemzetek fölötti közössége. A kommunizmus alulról létrehozott gazdasági és szellemi föderáció, és nem egy centralizált világhatalom .[40]

Az események haladtak előre, és egyre több jel mutatott arra, hogy nem sikerül megdönteni a kapitalista világrendszert. A III. Internacionálé már 1921-ben így értékelte a helyzetet: „A forradalmi mozgalom háború utáni első szakasza, amelyet spontán és hatalmas ütőerő , a módszerek és célok kialakulatlansága és az uralkodó osztályok hallatlan pánikja jellemzett,lényegében, úgy látszik, lezárult.”[41]

A történész így összegezte a történteket: „Végül a Szovjetunió állami érdekei felülkerekedtek a Kommunista Internacionálé világforradalmi érdekein.”[42] Ezzel vitatkozva Krausz Tamás szerint nem az történt, hogy 1921 után a bolsevikok áttértek a hatalmi politikára, hanem egyszerűen elkezdődött egy új korszak – a világforradalom kora pedig lezárult.[43]

A forradalom vége

A háború utáni általános válság megoldására a polgári világ is kidolgozott megoldásokat. A leghatásosabbnak a kelet-európai térségben a wilsoni 14 pont nyomán kialakuló nemzetállamok bizonyultak. Az osztályharc helyett a nemzeti harc, az internacionalizmus helyett a nemzetállami nacionalizmus bizonyult erősebbnek, ráadásul a nemzeti irányú elterelés egyaránt sikeres volt mind a győztesek – Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Lengyelország, balti államok -, mind a vesztesek –Magyarország, Németország – oldalán.

Ezen túl a forradalom végét négy fő tényező hatása érte el.

A forradalmat katonai erővel leverték, valamilyen szintű ellenforradalmi erőszak mindenhol volt. Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban több százan, Németországban több ezren, Oroszországban pedig több százezren veszítették életüket - Kelet-Európában országonként e kettő nagyságrend közötti volt a halottak száma -, és sok tízezren kerültek börtönbe. A történeti kutatások mindenhol vizsgálták mennyire voltak véresek az összeütközések és leszámolások, az nagyjából biztosan kijelenthető, hogy az ellenforradalmi erőszak áldozatainak száma sokszorosa a forradalmi áldozatokénak.[44]

Fontos szerepe volt a társadalmi-politikai reformoknak. Finnországtól Görögországig sor került valamilyen földreformra. A korábbi nemzetiségi területeken, ahol a földbirtokos más nemzetiségű volt, ott még bőkezűbben osztogatták a földet. Ez természetesen leginkább látszatintézkedés volt, hiszen nem jöttek létre életképes parasztgazdaságok, de a parasztmozgalmakat sikerült leszerelni. A politikai rendszer alapos megreformálásra is sor került. Vagy újonnan hoztak széleskörű demokratikus és szociális törvényeket, de volt ahol a forradalmi időszak némely intézkedését hagyták érintetlenül. Az elfogadott jogszabályok azonban –egy-két kivételtől eltekintve - nem valósultak meg a gyakorlatban. A forradalom utáni korszak Kelet-Európája még a kor szintjén sem lett a demokrácia fellegvára.

A szociáldemokrata mozgalom szerepe gyökeresen megváltozott. A háború előtt ettől a mozgalomtól várták az új rendszer létrehozását, de a forradalom során kiderült, hogy erre nem csak nem képes, de nincs is szándékában kivívni a szocializmust. A szociáldemokrata pártok mindenhol visszafogni igyekeztek a forradalmi folyamatokat, és több helyen az ellenforradalmi erőkkel összefogva fojtották vérbe a mozgalmat. Száz év távlatából már látszik, hogy a szociáldemokrata mozgalom feladata, reformizmusának lényege az volt, hogy a munkásosztályt integrálja a politikai rendszerbe. Ezt a 20. század során sikeresen elvégezte, kitágította a polgári demokrácia kereteit, de a kapitalizmus meghaladása már hosszú ideje nem tartozik a mainstream szociáldemokrácia célkitűzései közé, és legfeljebb a propaganda szintjén szerepel a legradikálisabb szociáldemokrata szervezeteknél. A bolsevizmus szerepéről azóta is folynak viták, és politikai véleménytől függően lehet beszélni a Szovjetuniót illetően a forradalom győzelméről, elfajulásáról, illetve bukásáról. Az biztos, hogy a „létezett szocializmus” a világforradalom egyik lehetséges kifutása volt, de hogy ez mennyire jelent és jelentett-e egyáltalán alternatívát a kapitalista világrendszerhez képest, az kérdéses.

Az viszont vitán felül áll, hogy a világforradalom romjain születő fasiszta ideológia, mozgalom és diktatúra az ellenforradalom győzelmét jelentette. A fasizmus részt vett a forradalom leverésében, terepet adott az uralkodó osztály bosszújának, és a későbbiekben preventív ellenforradalmi tényezőként működött első történelmi korszakának lezárultáig, 1945-ig. Az ellenforradalomnak a fasizmus volt a legszélsőségesebb iránya, de Kelet-Európában ebben a korban a kormányzatok, politikai rendszerek még csak részlegesen mentek el idáig, és megmaradtak egy autoriter rezsim szintjén.

Az ellenforradalmi erőszaknak mindenhol volt szerepe a forradalmi hullám megállításában, a másik három tényező – tehát a szociáldemokrácia, a demokratikus reformok és a fasizmus - pedig különféle kombinációkban eredményezték az ellenforradalmi világ konszolidációját.

A világforradalom vihara, miután alaposan felforgatta a háború által amúgy is szétzilálódott világot, elvonult. De a rendszer újratermelte a problémákat, és ezek a problémák két évtizeden belül új, a korábbinál sokkal súlyosabb világégéshez vezettek. Azokra a kérdésekre, melyeket az 1917-ben indult világforradalom feltett, még ma sem született válasz.

 

 

 



[1] A szélsőjobboldali mozgalmakat az olasz fasiszta rendszer neve után nevezhetjük fasizmus gyűjtőnéven, és bár sok részletben eltértek egymástól, de lényegüket tekintve egymás közeli rokonai a különféle fasiszta, nemzetiszocialista, hungarista, legionárius és egyéb mozgalmak,pártok, uralmi rendszerek.

[2] A katonai szabadcsapatok, tiszti különítmények, „Freikorpsok” a rendcsinálás fontos eszközei voltak a forradalom által érintett területeken.

[3] A korszak és a jelenség alapos elemzését végzi el: Eric Nolte: A fasizmus kora. Budapest, 1996.

[4] A hadigazdálkodás rendszerét 1921-ben felváltotta az új gazdaságirányítás, a NEP, majd évtizedes távlatban a sztálini irányítás jelölt ki új utakat.

[5] A rendszer értelmezéséről folyamatosan zajlanak viták, lásd: Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk): Államszocializmus. Értelmezések – viták - tanulságok. Budapest, 2007.

[6] Ennek a kornak a szintézise: Eric Hobsbawm: A forradalmak kora 1789-1848. Budapest, 1964.

[7] Berend T. Iván: Válságos évtizedek. A 20. század első fele közép- és kelet-európai történetének interpretációja. Budapest, 1987. 185.

[8] T.G.Masaryk: Világforradalom. Emlékek, gondolatok 1914-1918. Prága, 1928. 26.

[9] Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora. Budapest, 1998. 62.

[10] Hobsbawm: A szélsőségek kora. 62.

[11] Akkor az oroszországi események hatással voltak a perzsa, a török, a kínai forradalmi eseményekre, és például a Habsburg monarchia egy részében a választójog kiszélesítésére – Hobsbawm: A birodalmak kora. Budapest, 2004. 299.

[12] Hobsbawm: A szélsőségek kora. 60.

[13] A németországi eseményekről részletesen lásd: Csoma Lajos: A németországi baloldali radikalizmus a forradalmi események időszakában, 1918-1923. Múltunk 58.évf. (2013/4) 144-185.

[14] Habár ott hagyományosan az anarchista szervezetek voltak a legbefolyásosabbak.

[15] Az IWW (Industrial Workers of the World) üldözését említi : Konok Péter: „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században  Budapest, 2006. 205.

[16] Pierre Duchesne: Sacco és Vanzetti. Budapest, 1972.

[17] Hobsbawm: A szélsőségek kora. 68.

[18] Idézi Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma. Budapest 1989. 165.

[19] Az anarchisták, akik egyes országokban, mint például Spanyolországban, a munkásmozgalom többségi irányzatát alkották, a szindikalista csoportok, az orosz szociálforradalmárok, stb.

[20] A „zimmerwaldi” baloldal nemzetközi szinten, illetve a helyi csoportok, mint például a Galilei-kör Magyarországon.

[21] A soknemzetiségű birodalmak területén, mint például az Osztrák-Magyar Monarchiában vagy Oroszország nyugati területein, tipikusnak tekinthető, hogy a földbirtokos más nemzetiségű mint a birtokán élő földművesek.

[22] Vörös Újság, 1919. január 8. 2.

[23] Leginkább a rövid életű németországi városi tanácsköztársaságokban, mint például Brémában, Wilhelmshavenben, Münchenben, illetve néhány iparvidéken, mint  a romániai Zsil-völgyében, vagy  a lengyelországi dabrowói bányavidéken.

[24] Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Budapest, 1985. 68.

[25] Konok, i.m. 119.

[26] A kommunista Internacionálé története. Budapest, 1971. 48.

[27] A kommunista Internacionálé… i.m. 51.

[28] Vörös Újság, 1919. január 1. 1.

[29] Hobsbawm: A szélsőségek kora 64.

[30] Krausz Tamás: Lenin. Társadalomelméleti rekonstrukció. Budapest 2008. 361.

[31] Vörös Újság, 1918. december 18. 1.

[32] A folyamatot érzékletesen mutatja be Sebastian Haffner: Az elárult forradalom című műve. Budapest, 2007.

[33] Elsősorban a földosztás volt ilyen intézkedés, ami történelmi igazságtételnek tekinthető az ország lakosságának túlnyomó többségét kitevő parasztság számára.

[34] Lenin: A szovjethatalom soron levő feladatai Budapest, 1973. 8.

[35] Lenin, i.m. 49.

[36] Krausz i.m. 394-421.

[37] Rosa Luxemburg: Az orosz forradalom. Budapest, 1983. 13.

[38] Rosa Luxemburg, i.m. 14.

[39] Konok, i.m. 137.

[40] Karl Schröder: Vom Werden der neuen Gesellschaft. 1920.

[41] Székely Gábor: A Komintern és a fasizmus 1921-1929. Budapest, 1980. 8.

[42] Hobsbawm: A szélsőségek kora. 72.

[43] Krausz, i.m. 377.

[44] A magyar adatok esetében a kutató szerint az ellenforradalom tízszer annyi ember halálát okozta, mint a forradalom. Konok Péter: Az erőszak kérdései 1919-1920-ban. Vörösterror-fehérterror. Múltunk, 2010/3. 72-91.

Spanyolország: forradalom

Forradalom vagy önigazgató kapitalizmus?


Kezdetben Spanyolország területének felén a parasztság és a munkásosztály fegyveres ellenállással akadályozta meg a jobboldali puccsot, és csak három évig tartó polgárháború (1936-39) után vált a fasiszta győzelem biztossá. De bizonyos értelemben a fasiszta felkelés azonnali siker volt: a munkásosztály és a parasztság feláldozta a saját szükségleteiért és igényeiért való küzdelmet, és egyesült a kapitalizmus liberális és radikális támogatóival, abban a harcban, hogy megóvja a kapitalista uralom egyik formáját – a demokráciát – a másiktól – a fasizmustól.

„Megkértük a katalánokat, hogy gyakoroljanak nyomást és vessenek véget a pártharcoknak és az intrikáknak… és ne gondoljanak semmi másra, csak a háborúra.”
„Felejtsd el a béremelést és a munkaidő csökkentését”
„Milíciánk soha sem fogja megvédeni a burzsoáziát, csak nem támadja meg.”

A spanyol polgárháború 1936 júliusában kezdődött, amikor Franco tábornok vezetésével fasiszta puccs történt, hogy eltávolítsák a baloldali köztársasági kormányt.

Nem véletlen, hogy ez heves osztályharc idején történt Spanyolországban. Azok a korlátozott engedmények, amelyeket az uralkodó osztály baloldala (a Népfront-kormány, amelyet 1936 februárjában választottak) tett, sikertelennek bizonyultak a gazdasági és társadalmi stabilitás helyreállításához, melyek szükségesek lettek volna a kapitalizmusban. A munkásosztály sztrájkjai, tüntetései és politikai merényletei tovább folytatódtak, csakúgy, mint a vidéki földfoglalások és helyi felkelések. Az uralkodó osztály jobboldala észrevette, hogy kemény, erőszakos intézkedések „szükségesek” és ennek megfelelően cselekedett.

Kezdetben Spanyolország területének felén a parasztság és a munkásosztály fegyveres ellenállással akadályozta meg a jobboldali puccsot, és csak három évig tartó polgárháború után vált a fasiszta győzelem biztossá. De bizonyos értelemben a fasiszta felkelés azonnali siker volt: a munkásosztály és a parasztság feláldozta a saját szükségleteiért és igényeiért való küzdelmet, és egyesült a kapitalizmus liberális és radikális támogatóival, abban a harcban, hogy megóvja a kapitalista uralom egyik formáját – a demokráciát – a másiktól – a fasizmustól.

Már írtunk a spanyol háborúnak erről a vonatkozásáról egy korábbi számban (Wildcat, 7). Ebben a cikkben egy másik fontos jellegzetességre akarunk koncentrálni: az anarchista elképzelések hatására a spanyolországi eseményekben.

Anarchizmus és a spanyol „forradalom”

A háború idején a spanyol munkásosztály és a parasztság között népszerű volt az elképzelés, hogy minden egyes gyárat, földterületet stb. az ott dolgozóknak közösen kellene birtokba venni; és az, hogy ezeket a „kollektívákat” föderatív alapon kellene egyesíteni, amely felsőbb, központi hatalom nélkül működne.

Ezt az alapvető elképzelést Spanyolországban több mint ötven évig terjesztették az anarchisták. Mikor a háború elkezdődött, a parasztság és a munkásosztály az ország azon részein, melyek nem azonnal kerültek fasiszta fennhatóság alá, megragadták az alkalmat, hogy az anarchista elképzelést megvalósítsák.

Azóta az anarchisták úgy tekintenek a spanyol forradalomra, mint a forradalmi mozgalom történetének eddigi legnagyobb teljesítményére – ahol a legközelebb jutottak ahhoz, hogy a kapitalizmust teljesen megdöntsék, és egy teljesen más típusú társadalmat építsenek fel a helyére.

Önmenedzselő kapitalizmus

A vidéki forradalmat általában magasabb rendűnek vélik, mint a városi forradalmat. Valóban, egy értékelésben (melyet a Wildcat magáévá tett) Gaston Leval, anarchista történész és a kollektívák szemtanúja úgy írja le az ipari kollektívákat, mint egy másik, egyszerű kapitalista formát, melyeket a munkások maguk irányítanak:

„A munkások minden egyes vállalatban átvették a gyárakat, az üzemeket, vagy a műhelyeket, a gépeket, nyersanyagokat; és élve a pénzügyi rendszer folytatásának lehetőségével, valamint a megszokott kapitalista kereskedelmi kapcsolatokkal; a termelést a saját hasznukra szervezték meg: a saját hasznukra adták el munkájuk termékét.”

Hozzátennénk, hogy számos esetben a munkások tulajdonképpen nem vették át a termelést, csak egyszerűen a „saját” szakszervezeti bürokratáik irányítása alatt dolgoztak, és a régi főnököket is megtartották, mint tanácsadókat.

Annak a reakciós következményei, hogy a munkásosztály állást foglalt a demokrácia és a fasizmus harcában, ahelyett, hogy folytatták volna a küzdelmet saját érdekeikért – kiváltképp nyilvánvaló volt abban, ahogyan az ipari kollektívákat működtették. A „háborús erőfeszítés” kedvéért a munkások gyakran döntöttek úgy, hogy fokozzák önmaguk kizsákmányolását – általában anarchista vezetőik bátorításával.1937-ben például az anarchista gazdasági miniszter Katalóniában arról panaszkodott, hogy a „feszültség és túlzott izgatottság állapota”, melyet a polgárháború kitörése okozott „veszélyes mértékben csökkentette a dolgozók teljesítményét és termelőképességét, amely annyira megnövelte a termelés költségeit, hogy ha nem korrigáljuk gyorsan és határozottan, zsákutcában fogjuk találni magunkat. Ezen okok miatt újra kell szabályoznunk a munkanap hosszát.”

Bár néhány anarchista kész bírálni a „kormányzati anarchistákat” és az ipari kollektívákat, minden anarchista egyetért abban, hogy a vidéki kollektívák sikeresen megvalósították a „valódi társadalmasítást”, vagy, ahogy mondták: a „liberter kommunizmust”.

A vidéki kollektívák megszervezése

A paraszti kollektívákban általában a következő történt. Mihelyst a fasiszta felkelést elfojtották, a falvakban élők összegyűltek egy nagy megbeszélésre. Az anarchista militánsok magukhoz ragadták a kezdeményezést és javaslatokat tettek a teendőkről. Mindenkit meghívtak, hogy egyesítsék földjeiket, lábas jószágaikat és szerszámaikat kollektívan: „Az »enyém s tied« fogalma nem létezik többé […] minden mindenkié lesz.” A fasiszta földesurak és az egyház tulajdonát kisajátították a kollektíva használatára. Egy bizottságot választottak, hogy felügyelje a kollektíva működését. A munkát 10-15 fős csoportoknak osztották ki, az egyes csoportok képviselőket választottak, akik gyűléseken hangolták össze a csoportok munkáját.

Szabad hozzáférés

Jópár kollektíva a kommunista „szabad hozzáférés” alapján osztotta szét termékeit „mindenkinek a szükségletei szerint”. Magdalena de Pulpis egyik lakója így magyarázta el a rendszert falujában:

„Mindenki dolgozik, és mindenkinek joga van ahhoz, amire szüksége van – ellenszolgáltatás nélkül. Egyszerűen csak bemegy a raktárba, ahol ellátják élelmiszerrel és minden más szükséges dologgal. Minden szabadon elvihető, csak fel kell jegyezni, ki mit vitt el.”

Életükben először vehettek el bármit az emberek, amire szükségük volt. És pontosan ezt tették. Nem éltek vissza a szabad hozzáféréssel, nem tették tönkre „kapzsisággal” vagy „torkossággal”. Egy másik szemtanú, Augustin Souchy, így jellemezte a muniesa-i helyzetet:

„A pékség nyitva volt. Bárki el tud jönni bármilyen kenyérért, amilyet akar.- Nincsenek ezzel visszaélések?- Nincsenek – válaszol az idős férfi, aki kiadja a kenyeret. – Mindenki annyit vesz, amelyre tulajdonképpen szüksége van.A bort is szabadon osztogatják, nem kiadagolva.- Nem lesz ittas valaki?- Eddig egyetlen egyszer sem fordult elő. – válaszolja.”

Ez is természetesen részben az anarchista puritanizmus megnyilvánulása volt, mely máshol ahhoz vezetett, hogy betiltsák a dohányt sőt, még a kávét is.

A bérrendszer

Azonban a termékek kommunista alapokon való elosztása (pl. szabad hozzáférés) nem volt általános. A kollektívák túlnyomó többségében a fogyasztás szintje nem az egyének által, szabadon meghatározott szükségletei és vágyai, hanem épp úgy, mint a kapitalizmusban, az emberek zsebében lévő pénzmennyiség alapján történt. Csak a bőven rendelkezésre álló cikkeket lehetett ingyen elvenni. Minden mást abból a bérből kellett megvenni, amelyet a kollektívák fizettek a tagjaiknak.

Családi értékek

A „családi munkabért” – mely elnyomja a nőket azáltal, hogy gazdaságilag függővé kényszerítik őket a férfi, mint a háztartás „fejével” szemben – majdnem minden kollektíva elfogadta. Minden férfi kollektíva-tag igen nagy napibért kapott a saját munkájáért, és még egy kisebb összeget a feleségének és minden egyes gyermekének. Valójában a nők számára a spanyol forradalom minimálisan volt forradalmi.

Nem kérdőjelezte meg a családot, mint a társadalom gazdasági egységét, sem a munkások nemek közti felosztását férfiak és nők között. „Reggel 11 óra. Megszólal a gong. Misét jelez? Nem, hanem azért szól, hogy emlékeztessék a nőket arra, hogy elkészítsék az ebédet.” A nőket továbbra is alacsonyabb rendű társadalmi lényeknek tekintették; például rosszallták, ha munka után csatlakoztak egy italra a férfiakhoz a helyi kávéházban*.

A pénz elburjánzása

Az egyenlő családi bért általában nem nemzeti valutában fizették, amelynek a belső használatát a legtöbb kollektíva elvetette. Ezt más csereeszközökkel helyettesítették, kiadták saját helyi valutájukat bizonylatok, kuponok, adagfüzetek, igazolások stb. formájában. Nemhogy eltörölték volna – mintha kommunista forradalom zajlana – a spanyol forradalom alatt a pénz úgy burjánzott, mint azelőtt soha!

De a szó szerint több száz különböző valuta megalkotása hamarosan problémát okozott. Kevés kollektíva volt önellátó, de a kollektívák közötti kereskedelmet egy általánosan elfogadható valuta hiánya akadályozta. 1937-ben a Paraszti Kollektívák Aragóniai Szövetségének újra be kellett vezetnie egy sztenderd valutát szabvány vásárlási könyv formájában minden aragóniai kollektíva számára. Még saját bankot is alapítottak, amelyet természetesen a banki dolgozók szakszervezete (Bank Workers Union) működtetett!

Árucsere

A pénz nem minden kollektívák közötti tranzakciót érintett. Központi raktárakat létesítettek, ahol a kollektívák elcserélték fölös termékeiket egymás között azokért az árucikkekért, amiből nekik kevés volt. Ezen rendszer alatt a szó szoros értelembe vett „pénz” gyakran nem volt jelen. Azonban azokat a relatív arányokat, amelyben az árucikkeket elcserélték még mindig a pénzbeli értékek határozták meg. Például azt, hogy egy kollektíva hány zsák lisztet kaphatott meg egy tonna burgonyáért, úgy számították ki, hogy mindkettő értékét pénzben határozták meg. Épp úgy, mint a kapitalizmusban, az árakat termelés költségei határozták meg: nyersanyagok, a felhasznált munkaerő, stb.

Ez nem kommunista rendszer volt, ahol használatra termeltek és szükségletek szerint részesültek, hanem versenyző vállalatok kapitalista rendszere, melyek a termékeik csereértékei szerint kereskedtek. Nem számított, hogy mennyire égetően volt szükségük egy adott árucikkekre, a kollektívák nem kaphatták meg azokat, amíg nem termeltek eleget ahhoz, hogy elcseréljék, mivel nem engedték meg, hogy annál több árumennyiséget felvegyenek, mint amennyi letétben volt. Ez gyakran vezetett komoly nélkülözéshez a kevésbé vagyonos kollektíváknál.

Piaci verseny

Azon túl, hogy a kollektívák egymás között kereskedtek, piacokat kellett találni termékeik számára a nem kollektivizálódott vállalatokkal való verseny során. A rendszer általános következménye mindig az, hogy azok az árucikkek, melyeket nem tudnak nyereségesen eladni, felhalmozódik, vagy tönkremegy, amíg máshol az embereknek ezen árucikkek nélkül kell megélniük, mert nincsenek meg az anyagi eszközeik, hogy megvegyék. A spanyol kollektívák kapitalista működési módjának is hasonló következményei voltak; például:

„Eldában, Valenciában és Barcelonában a SICEP (Eldai és Petreli Cipőipari Szindikátus) tulajdonában lévő raktárak, valamint a gyárak raktárai tele voltak eladatlan árucikkekkel, amelyek értéke mintegy 10 millió peseta volt.”

A kollektívák veszte

A spanyol kollektívákat végül az antifasiszták egymás közötti küzdelme és a fasiszta győzelem maga rombolta le. Csak találgatni lehet, hogyan fejlődhettek volna, ha túlélték volna a háborút. Feltételezésünk szerint az alapvetően kapitalista természetük még sokkal nyilvánvalóbbá vált volna.A kapitalista gazdaságban a piaci verseny minden vállalatot arra kényszerít, hogy az árucikkeket megpróbálja a lehető legolcsóbban megtermelni, hogy aláígérjen riválisainak. A spanyol kollektívák, amelyek egymással kereskedtek és a nem kollektivizált vállalatokkal versenyeztek, elkerülhetetlenül ugyanezen erők hatása alá kerültek volna.

Az egyik mód, amellyel a kapitalista vállalat megpróbálja csökkenteni a költségeket, a munkaerő kizsákmányolásának növelése, például a munkabérek csökkentése, vagy a munka intenzitásának növelése, vagy a munkaidő hosszabbítása. Ha ez egy olyan vállalatban történik, melynek tulajdonosa és működtetője egyetlen főnök vagy az állam, a munkások fel tudják ismerni ellenségüket és harcolni kizsákmányolásuk ellen. Ez sokkal kisebb a valószínűséggel történik meg ott, ahol az összes dolgozó kollektíve birtokolja és működteti a vállalatot – mint ahogy a spanyol kollektívák esetében volt. A dolgozóknak érdekévé válik, hogy profitot termeljen az a tőke, melyet kollektívan birtokolnak, azonosulnak a saját kizsákmányolásukkal és készségesen megszervezik azt. Ha nem tennék, tönkremennének.

Az anarchizmus vége

Számos jelenlegi anarchista – mint például a Közvetlen Akció Mozgalom (Direct Action Movement), a Fekete Zászló (Black Flag) és a Szabadság (Freedom) – még támogatják az önmenedzselő kapitalizmus azon formáját, melyet ipari és mezőgazdasági kollektívák létesítettek a spanyol polgárháború alatt. Emiatt éppoly határozottan szemben állunk velük, mint bármely más kapitalista ideológia támogatóival – és ugyanerre buzdítunk minden olyan szimpatizánsunkat, aki anarchistának vallja magát.

A munkásosztály szükségleteinek szempontjából az önmenedzselő kapitalizmus zsákutca, éppen olyan reakciós, mint a magán- vagy az államkapitalizmus. A kommunista társadalmat, amiért harcolunk, csak úgy lehet létrehozni, ha teljesen leromboljuk a tulajdon, a pénz, a bérmunka és a piac MINDEN formáját.

***

A cikkben található információk és idézetek Sam Dolgoff: Az anarchista kollektívák, Gaston Leval: Kollektívák a spanyol forradalomban, Stanley Payne: A spanyol forradalom és Augustin Souchy: Aragónia parasztjaival című művekből származnak.

A spanyol polgárháború idején azok forradalmárok, akik a Bilan és a International Council Correspondence című folyóiratokat megjelentették, hasonló álláspontból bírálták a fasizmus ellenességet és az anarchizmust, mint ahogy jelenleg a Wildcat tartja. Ha érdekelnek azok a cikkek, melyeket ők írtak, küldhetünk másolatokat egy font adományért, hogy fedezze a fénymásolás és a posta költségét.

Jegyzetek: a fentieket eredetileg a Wildcat 8, 9, 10-es számában tette közzé 1986-ban Spanyolország ’36; Az anarchizmus vége? – Munkás és paraszti kollektívák a spanyol polgárháborúban címmel (’Spain ’36; The End of the Anarchism? – Workers’ and Peasants Collectives in the Spanish Civil War’).

A magyar fordítás a következő írás alapján készült: http://www.angelfire.com/pop2/pkv/spain.html

* Egyes szerzők szerint a fronton harcoló milíciáknál kezdetben ez egészen másként volt, a nők is ugyanúgy harcoltak, stb., de aztán – a forradalom hanyatlásával és a bolsevikok térnyerésével - fokozatosan eluralkodott a polgári gondolkodásmód