Egy újabb szociáldemokrata utópia: a feltétel nélküli alapjövedelem


Úgy gondoljuk, hogy bármely más programhoz hasonlóan a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) programját sem lehet csak önmagában, az összefüggésekből kiragadva megérteni. Állításunk szerint az FNA szervesen beilleszkedik a szociáldemokrácia történetébe, így megértéséhez tömören (és így szükségképpen leegyszerűsítve) megpróbáljuk felvázolni a szociáldemokrácia fejlődését és történelmi szerepét.

A szociáldemokrácia a kapitalizmus problémáira adott olyan válasznak tekinthető, ami a kizsákmányoltak helyzetén szándékszik javítani, de tendenciájában mindig reformista. A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Emellett óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Kezdetben sok frakciója azt hirdette, hogy meg kell dönteni a kapitalizmust, ehhez pedig meg kell ragadni az államhatalmat: békésen, választások útján vagy éppen „forradalommal”. (Ez utóbbit képviselő legismertebb irányzat a bolsevizmus, pl. leninizmus, trockizmus stb.). Békés vagy forradalmi harc közötti választás taktika kérdése volt. Nyugaton általában békés módszerekkel is el lehetett érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust.

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak, és minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe.  A kapitalizmusban az állam elsősorban az össztőke érdekeit képviseli, és a szociáldemokrata állam óriási szolgálatot tett a kapitalizmusnak, még akkor is, ha éppen szembe ment az egyes tőkések rövidtávú érdekeivel.

Kapitalista nézőpontból úgy tűnhet, hogy a szociáldemokrata állam a munkásokat pártolja a tőkésekkel szemben, előbbiek jövedelmét növelte az utóbbiak kárára. A fejlett országokban a munkások bére ténylegesen nőtt, a jóléti állam kiépítésével a létbiztonság javult és ez hosszútávon sok proletár radikalizmusát erodálta. Ma már tisztán látszik, hogy a forradalom szempontjából a szociáldemokrácia (különösen bolsevik variánsa) óriási károkat okozott. A nyugati szociáldemokrata vezetők már a XX. század elején egyre nagyobb bürokratikus szervezetek egyre nagyobb hatalmú vezetői lettek, esetenként a parlamentben ülve az uralkodó elit tagjaival barátkoztak és mindenütt egyre inkább eltávolodtak azoktól, akiket állítólag képviseltek. Tetteikben egyre inkább az uralkodó osztály oldalára álltak, pl. segítettek megfékezni a lázongó proletariátust, nem egyszer brutális vérengzés árán (pl. Németország 1919 körül). Lassacskán a pártprogramok szintjén is visszavettek harciasságukból. Először csak a kapitalizmus forradalmi megdöntésének retorikáját cserélték fel fokozatos, békés meghaladásra, majd csak a kapitalizmus humanizálása, a rendszeren belüli reformok maradtak (pl. a Bad-Godesbergi program 1959-ben elvetette az osztályharcot és a forradalmat).

A forradalmak leverésével és a fogyasztói társadalom kiépülésével a munkásosztály öntudatossága, a radikális (valódi anarchista/kommunista) mozgalmak tömegbázisa csökkent. Ezzel azonban a szociáldemokrácia lényegében saját sikerességének alapjait is felszámolta, és egyre inkább hasonulnia kellett a nyíltan burzsoá, pl. jobboldali pártokhoz. Ezzel viszont elhárult egy fontos akadály a régi problémák visszatérése, felerősödése elől. Manapság újból a bércsökkentés, munkaidő-növelés van napirenden, nem is beszélve arról, hogy egyre kevesebb a biztosnak tekinthető állás, egyre instabilabb a dolgozók helyzete.

A méretgazdaságosság miatt szükségszerűen egyre nagyobb vállalatok alakulnak ki, amelyek egyre nagyobb piacokra termelnek, és egy adott vállalat termelése is egyre több országban zajlik, a helyszínek egyre inkább felcserélhetők. Emiatt egyre zsarolhatóbbakká váltak egyfelől az államok (ha nem adnak adókedvezményt, nem liberalizálnak stb., akkor lemaradnak a versenyben), másfelől a munkavállalók (ha nem fogadják el a rosszabb munkafeltételeket, munkanélküliek lesznek). Emiatt csökkentek az állami bevételek, és ez az egyik fő oka annak, hogy nem lehetséges tovább folytatni a szocdem, jóléti politikát. Az államok eladósodtak, a nyugdíjakat és a segélyeket is alig bírják kifizetni, így egyre inkább csökkentésük (illetve a közszolgáltatások színvonalának csökkentése, ingyenességük megszüntetése) van napirenden.

Látható, hogy a kapitalizmus régi problémái, ellentmondásai nem tűntek, nem tűnhettek el, legfeljebb egyesek jobban előtérbe kerültek – kissé megváltozott formában. Jelenleg is megvannak a problémák, és az ellentmondások, amelyek fenyegetik a rendszer létét, és ezekre most is lehet kapitalizmuson belüli válaszokat is adni. Az egyik legnagyobb probléma – a túltermelési válság – alapvetően hasonlóan működik, mint pl. a 19. században. Az egyik legfontosabb különbség, hogy akkoriban az elégtelen kereslet legfőbb közvetlen oka a munkások elképesztően alacsony bére volt, ma pedig az, hogy az automatizálás miatt egyre kevesebb a munkahely. Emiatt a különbség miatt ma egyre kevésbé az a megfelelő szocdem válasz a problémára, hogy közvetlenül a dolgozók bérét emeljék, ehelyett egyre inkább az, hogy a munkából kiszoruló egyre nagyobb tömegeknek kell jövedelmet juttatni. A feltétel nélküli alapjövedelem ezt ötletesen úgy próbálja megoldani, hogy ne állítsa szembe a dolgozókat az ideiglenesen vagy tartósan munkanélküliekkel. Megjegyezzük, hogy hasonlóan nagy probléma az ökológiai válság, erre az egyik reformista válasz a még utópisztikusabb „Nemnövekedés elmélet” (lásd pl. Latouche). A reformizmusnak – hasonlóan a nyílt ellenforradalomhoz – mindig új és új arcai vannak.

Nem arról van szó, hogy olyan értelemben elleneznénk a feltétel nélküli alapjövedelmet, mint valami elnyomó intézkedést, pl. a hajléktalanság kriminalizálását. A rendszeren belül gondolkodva az FNA bevezetése egy előrelépés lenne (mindazon negatívumok dacára, amelyeket lentebb kifejtünk), és logikusan következik a kapitalizmus egyik alapvető és szükségszerű jelenségéből, abból, hogy egyre kevesebb az állás. Természetesen a közvetlen célokért folytatott harcnak is lehet pozitív hatása. Például az FNA bevezetéséért folytatott küzdelem (esetleg) járhat olyan hatással, hogy tudatosul az emberekben a kapitalizmus alapvető problémája, hogy az automatizálás miatt kevesebb a munkahely, tehát (ellentétben sok jobboldali felfogásával) a munkanélküliségért nem a munkanélküliek lustaságát kell hibáztatni. Ebből az is következik, hogy egyre nagyobb tömegek döbbenhetnek rá, hogy ha nem tesznek semmit, a sorsuk egyre rosszabbra fordul.

Azonban az FNA elmélete idealista módon úgy próbálja beállítani, hogy nincs osztályharc, a konfliktusok csakis az emberek fejében lévő hibás gondolatokból, ideákból következnek. Lényegében azt állítja, hogy van egy olyan megoldás, ami mindenkinek, a társadalom minden osztályának jó. Ebből következnek a módszerei: aláírásokat gyűjtögetnek, hogy rávegyék a burzsoá politikusokat arra, hogy támogassák ügyüket, vagy éppen népszavazást írjanak ki a kérdésben. Ezek a késői, a kapitalizmust nyíltan elfogadó szociáldemokrácia módszereihez és gyakorlatához hasonlóak. Sőt, egyenesen Gapon pópa eljárásához lehetne hasonlítani őket, aki az 1905-ös orosz forradalom hajnalán a cári palotához vezette a nyomorgókat, hogy jobb megélhetést stb. követelő beadványukat átadják a cárnak (ebből lett az ún. "véres vasárnap"). Még a korai szociáldemokrácia és ennek későbbi folytatása, a bolsevizmus (egyébként ellenforradalmi) álláspontjáig sem jutnak el, amely szerint az államhatalom (szükség esetén erőszakos) megragadásával lehet legyőzni az uralkodó osztályt. Tehát az FNA-projekt a tudatosodást sem igazán segíti elő, még annyira sem, mint a korai szociáldemokrácia.

Ha az alapjövedelmet valami csoda folytán sikerülne bevezetni valahol, az csakis a legfejlettebb, leggazdagabb országokban lehet, ami igazságtalan a szegényebb országok lakóival szemben. A gazdag országokban már most is jórészt a bevándorlók végzik el az alulfizetett, legkellemetlenebb munkákat. Az alapjövedelem bevezetésével ez fokozódna, és még nagyobb menekültáradat indulna meg ezekbe az országokba. Így még több ember fulladna vízbe pl. a Földközi-tengeren, a „szerencsésebbek” pedig egy kiszolgáló réteget képeznének a „henyélő” nyugatiak számára, akik véletlenül olyan országba születtek, ahol nem kell dolgozni a megélhetésért. Nem kell aggódnunk, ez az utópisztikus „csoda” nem fog megtörténni.

Az FNA programja egyrészt azért utópisztikus, mert nincsenek olyan számottevő tőkés csoportok, amelyek egy ilyen reformista programot támogatnának. Emiatt a médiában nem jelenik meg, az emberek tömegei nem, vagy a manipulációs gépezet által igencsak eltorzítva szereznek róla tudomást. A szociáldemokrácia kialakulásakor és megerősödésekor létre lehetett hozni olyan mozgalmi sajtót, amelyet munkások tömegei olvastak. Azóta az emberi tudat tartalma (az, hogy miről és mit gondolunk) is egyre inkább a tőke terméke. Ez az egyik oka annak, hogy a politikában is a különböző tőkés egyének, csoportok és frakciók által preferált programok közül lehet választani. A „demokratikus” politika kereteit már eredetileg is (tudatosan) úgy alakították ki, hogy a tőkések osztálya eleve fölényben legyen, mivel sokkal több pénze van, és profi manipulátorok serege szolgálja az érdekeit. Az FNA programja az így kialakított keretek közötti küzdelmet jelent, ezért minden bizonnyal eleve kudarcra van ítélve.

Másrészt az FNA bevezetése pénzügyileg nem lenne megoldható, azok miatt, amit fentebb a szociáldemokrácia hanyatlásával kapcsolatban kifejtettünk. Nem lehet megadóztatni jobban a fogyasztást sem, mivel az növelné az inflációt és csökkentené pl. a turizmust, ill. erősítené a feketegazdaságot. Tehát nem véletlenül az a tendencia, hogy csökkentik az állami kiadásokat. Nem véletlenül agonizál a jóléti állam. Nyilvánvaló, hogy az FNA által kiváltott segélyek, GYES stb. messze nem szabadítana fel elég forrást ahhoz, hogy általánosan bevezessék úgy, hogy a jelenleg ilyen jövedelmekben részesülők ne kerüljenek rosszabb helyzetbe. A segélyezéssel kapcsolatos bürokrácia csökkenése valóban jelentene némi megtakarítást az államnak, de egyrészt nem lehetne teljesen leépíteni (vannak pl. súlyos fogyatékossággal élők, akik gondozásra szorulnak), másrészt az ott leépített embereknek is kellene alapjövedelem, aminél átlagban jelenleg sem keresnek sokkal többet.

Még fontosabb az, hogy mivel az FNA nem növelné a megtermelt javak mennyiségét (sőt, valószínűleg csökkentené!), ha valakinek (a társadalom alján) több jut, akkor másoknak (a csúcson) kevesebb. Ez az egyszerű matematikai összefüggés a következő módon realizálódna: a legfontosabb fegyelmező eszköz, a munkanélküliséggel és nyomorral való fenyegetés megszűnne, vagy nagyon sokat vesztene hatásosságából. Ezt a tőkések csak igen nagy fizetésekkel tudnák ellensúlyozni, ami jelentősen csökkentené a profitjukat, és objektíve versenyképtelenné tenné őket más országok vagy régiók tőkéseivel szemben. Ezért egyrészt más országokba vagy földrészekre vinnék át a termelést (mint ahogy fentebb említettük), másrészt minden erejükkel küzdenének ellene. Ha az FNA véletlenül olyan tömegtámogatást kapna, hogy a politikusok nem térhetnének ki a bevezetése elől, akkor a végletekig felvizeznék és eltorzítanák, emellett minden nehézséggel kapcsolatban folyamatosan azt sulykolnák az emberekbe, hogy annak az FNA az oka (hasonlóan, csak sokkal nagyobb intenzitással, mint most a minimálbér és pl. az USA-ban az ObamaCare kapcsán).

Az FNA tényleges bevezetését csak úgy lehetne megoldani, és ezt egyes hívei hangoztatják is, hogy a termelőeszközöket elveszik a magántulajdonosoktól (legalábbis a nagyrészvényesektől, bankoktól stb.), hogy az államnak termeljenek hasznot. Ezt a burzsoázia természetesen nem hagyná, tehát csak erőszakosan, diktatórikus módszerekkel lehetne véghezvinni, de csak akkor, ha a tömegek legalább passzívan támogatnák. Nem egy példa volt már a történelemben, amikor egy bolsevik/szocdem intézkedéseket hozó népszerű kormány (és mellesleg az önállóan is egyre aktívabb proletariátus) ellen puccsot/polgárháborút indított az uralkodó osztály, és vérfürdők árán meg is buktatták (’36: Spanyolország, ’73: Chile, ’81: Nicaragua). Ennek veszélye miatt az úgynevezett „demokráciát” meg kellene szüntetni, helyette politikai diktatúrát kellene kiépíteni és fenntartani (mint pl. Kubában). Mondanunk sem kell, hogy a (lényegében bolsevik típusú) diktatúra kiépítése után viszont már nincs garancia arra, hogy a tömegek érdekeit és szükségleteit az új rendszer szem előtt tartja, és nem épül ki egy új uralkodó osztály, amely elnyomja az embereket és közben óriási vagyonokat halmoz fel. Mindezekről a lehetőségekről az FNA elmélete hallgat, valószínűleg azért, nehogy a sztálini terrorizmussal hozzák őket összefüggésbe. De ezzel a gyereket is kiöntik a fürdővízzel együtt: úgy kell tenniük, mintha nem lennének valóságos érdekellentétek és az osztályharcot ki lehetne küszöbölni. Ez is annak az idealizmusnak a megnyilvánulása, amelyből végső soron utópizmusuk is fakad.

A kapitalizmus alapvető problémái a rendszeren belül megoldhatatlanok. A megoldás csakis az egész rendszer forradalmi megdöntése, az egész társadalom radikális átalakítása lehet, amelynek során a proletariátus megszerzi a termelés, és általában a saját létfeltételei feletti uralmat. Az emberiség érdekei és szükségletei lesznek a meghatározóak a profit diktatúrájával szemben. E nélkül a kapitalizmus megsemmisíti az emberiség létfeltételeit, ami újabb, még pusztítóbb háborúkhoz és barbársághoz vezet.

A szociáldemokrácia tevékenysége ezzel ellentétben mindig arrafelé irányul, hogy megmentse a kapitalizmust. Ebből a szempontból pusztán baloldali kapitalistának tekinthetők. A látszólag jelentős változtatások, reformok (államosítás, az elit egyes tagjainak vagy csoportjainak likvidálása, vallásellenesség stb.) azonban soha nem érintették a kizsákmányolás alapját: a termelőeszközök elválasztását a termelőktől (vagyis a termelőeszköz tulajdonosa számára végzett bérmunkát), a csereérték diktatúráját, a hierarchiát és általában az elidegenedett társadalmi viszonyokat. Mihelyt érdekeik azt diktálják, (és ha hatalomra jutnak, akkor általában ez történik) a szociáldemokrata erők gátlástalanul fellépnek a valódi antikapitalisták ellen.

A szociáldemokrácia korábbi programjaihoz hasonlóan az FNA-t sem lehet forradalminak tekinteni, mivel ez sem szünteti meg a társadalom alapvető problémáit. Emellett pl. a környezetpusztítás mértékét még valószínűleg növelné is. Az államnak ugyanis elsősorban (vagy kizárólag) a fogyasztásból lenne jövedelme, a tőkések meg leginkább úgy tudnák rávenni az embereket, hogy ne elégedjenek meg az alapjövedelemmel és dolgozzanak nekik, hogy még több mesterséges szükségletet gerjesztenének. Emiatt még jobban felpörögne a fogyasztás-őrület, az emberiség még gyorsabban élné fel a természeti erőforrásokat és még több hulladék, üvegházhatású gáz stb. keletkezne.

Mindezek miatt úgy gondoljuk, hogy nem állhatunk ki a kapitalizmuson belüli szocdem reformokért. Ez részünkről nem csak hazugság lenne, hanem összezavarná azokat a proletárokat, akik a forradalmi irányvonallal szimpatizálnak.

Bővebben:

http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

https://www.facebook.com/anarchoinfo