1. A fasizmusnak nem az antiszemitizmus és a rasszizmus a lényege.



A fasizmus (beleértve az ún. nemzetiszocializmust is, amelynek nem sok köze volt a szocializmushoz) az első világháború utáni társadalom mély válságának terméke, de gyökerei régebbre nyúlnak vissza. A fasiszta mozgalmak főleg akkor erősödnek meg, ha a gazdasági problémákat egy nemzeti traumával vagy sérelemmel (pl. de nem csak területi veszteségek) lehet összekötni.

 

A huszadik században a korábban az alávetett tömegek féken tartásában többé-kevésbé jól működő módszerek (pl. az egyház szellemi befolyása vagy a nacionalista ideológia korábbi formája) elvesztették hatékonyságukat. Nagy tömegek kérdőjelezték meg a fennálló rendszert, különösen az I. világháború végén és az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági válság alatt. Ezért a XIX. században használtakhoz képest új ideológiára (és új módszerekre) volt szükség, ami a tömegekhez, mégpedig az elégedetlen vagy a lecsúszástól szorongó tömegekhez szól. Azt ígéri, hogy egy új, igazságos rendszert hoz létre, ahol nincs osztályharc, hanem a nemzet minden tagja, különösen a tőkések és a munkások egységben dolgoznak a nemzet érdekeiért. A nemzetet az erős (totális) állam testesíti meg, amely rendet és biztonságot teremt.

 

A fasiszta ideológia legfőbb újítása, hogy a szociális ígéreteket és az antikapitalista vagy legalábbis kizsákmányolás-ellenes jelszavakat összeköti a nemzeti érdekek kizárólagosságának hangoztatásával. A problémákért a nemzeten kívüli ellenséget (külföldiek vagy idegenek, nemzetközi bankok) és/vagy a nemzetárulókat (internacionalista munkásmozgalom) hibáztatja. A bűnbakok ellen minél erősebb gyűlöletet próbál gerjeszteni, az érzelmektől elvakult tömeget pedig könnyebben lehet már manipulálni. A fasiszták előszeretettel dehumanizálták ezt a gyűlölt ellenséget, ami által szabad kezet kaptak arra, hogy bármilyen eszközt bevethessenek ellenük, mindenféle erkölcsi megfontolás nélkül. Így a törvényesség látszatát is nélkülöző terrorisztikus erőszak, kínzások és általában az erőszak dicsőítése kerülhettek sorra. Itt jött be a képbe az antiszemitizmus és a rasszizmus: a zsidók vagy a sötétebb bőrűek „ideális” célpontot jelentettek. Azokra az irányzatokra, amelyek kívánatosnak tartják az erős hierarchiát, általában is jellemző az, hogy az embereket nemük, nemzetiségük, bőrszínük, vallásuk, szexuális szokásaik stb. alapján diszkriminálják.


Az új típusú ideológiára új típusú mozgalmakat építettek. A korábbi arisztokratikus konzervatív rendszerek idegenkedtek attól, hogy a tömegeket bevonják a politizálásba. Azonban (főként a szocialista/anarchista munkásmozgalom, de más radikális demokrata irányzatok hatására) a tömegek politizálni kezdtek, természetesen nem az uralkodó osztály érdekében. Erre válaszul jelent meg a fasiszta ideológia, amely egyértelműen a tömegekhez szólt, és olyan tömegmozgalmat próbált építeni, amely a vezért fanatikusan követi, ám ez persze nem mindenütt valósult meg. Ha szükség volt rá, a fasizmus zászlaja alá beállt tömegek egy részéből (különösen a frontot megjárt, harci tapasztalattal rendelkező veteránokból) félkatonai alakulatokat szerveztek. Ezek a rohamosztagok, és/vagy a fasiszta állami szervek aztán brutális, terrorisztikus erőszakkal léptek fel azok ellen, akiket az ellenségeiknek gondoltak, különösen a munkásmozgalom szervezetei ellen. Természetesen nem állítjuk, hogy a fasizmus a munkásmozgalom meggyengülésének egyedüli oka.

 

A fasizmus sehol sem úgy jutott hatalomra, hogy az alsóbb néprétegek segítségével megdöntötte az elitet, hanem úgy, hogy az elit kisebb-nagyobb részétől aktív (pl. pénzügyi és/vagy politikai) támogatást kapott. A mozgalom szervezésében és közvetlen vezetésében viszont többnyire nem a leggazdagabb arisztokraták és gyárosok vettek részt, hanem a középosztály elemei (katonatisztek stb.), és a fasiszta ideológia is a lecsúszó középosztály/kispolgárság körében érte el a legnagyobb hatást. Vannak, akik ezért a fasizmust olyan rendszerként jellemzik, ahol a kispolgárság az uralkodó réteg, ill. az ő érdekei dominálnak. Ez nem csak azért hibás, mert az ezen rétegekhez tartozó tömegek egyáltalán nem kerültek kifejezetten jó helyzetbe a fasizmusban, hanem mert a korábbi uralkodó osztály nagy részének vagyona és hatalma érintetlenül maradt – vagy épp növekedett. Tehát a fasizmus elemzésekor nem elsősorban abból kell kiindulni, hogy mit állítottak magukról, hanem, hogy milyen valóságos érdekek álltak megerősödésük és hatalomra jutásuk mögött. Ezáltal lehet megérteni azt a folyamatot, ahogy a szociális programok és jelszavak egyre inkább alárendelődtek a „nemzeti” érdekeknek. A fasiszta rendszerekben a mozgalmat támogató banktőke, gyáriparosok és arisztokrácia érdekei domináltak, és ők nem azért támogatták a fasisztákat, hogy lépjenek fel a zsidók vagy a bevándorlók ellen, hanem hogy fékezzék meg a kizsákmányolás-ellenes mozgalmakat és sok esetben azért, hogy felkészítsék az országot a területszerző háborúkra, általában pedig hogy az állam az ő érdekeiket részesítse előnyben a külföldi konkurencia rovására. Mindezek miatt nyilvánvalóan értelmetlen és demagóg a fasiszták azon ígérete, hogy egy igazságos és kizsákmányolás-mentes országot építenek a nemzet tagjai számára.

 

Az eddig leírtak nem jelentik azt, hogy a fasiszta kormányok minden intézkedése rontotta a szegényebb rétegek helyzetét. Voltak szociális, a szegényeket támogató intézkedések, viszont ezek abban a korban egyáltalán nem számítottak egyedülállónak, hanem elég elterjedtek voltak az ipari országokban. Ugyanis főként a XX. század első évtizedeiben zajlott le az a folyamat, amelyben a kapitalizmus a szabad versenyes fázisból az „erős állam” fázisba lépett, ahol az egyre nagyobb vállalatok valamilyen formában és mértékben egyre inkább összefonódtak az állammal, amely viszont egyre inkább magára vállalta azt, hogy beavatkozik a tömegek életébe (egyre kiterjedtebbé vált az állami, oktatási és egészségügyi rendszer, a betegbiztosítás stb.) A fasizmus is illeszkedik ebbe a tendenciába, a lényeg viszont nem vitatható: a fasizmusban az átlagember kiszolgáltatottabb helyzetbe került, és (ellentétben pl. Franciaországgal) nem maradt lehetősége arra, hogy sorsának javításáért bármiféle szervezkedésbe kezdjen.

A fasizmus főbb elemeit össze lehet kapcsolni a fajelmélettel és az antiszemitizmussal, de maradhat attól független is. Valószínű, hogy (amennyiben külső hatás nincs) akkor történik meg az összekapcsolás, ha a lakosság körében erősek vagy vélhetően felerősíthetők az előítéletek. Ekkor a fasiszta mozgalmat építeni szándékozók számára megfelelő eszköz a tömegek manipulálására és a hatalom megszerzésére. Persze nem állítjuk, hogy Gömbös vagy Szálasi nem volt szívből antiszemita (előbbi félre tudta tenni ezt, amikor hatalomra került és a körülmények ezt diktálták), de antikommunizmusuk legalább ilyen meghatározó volt.

Történelmi példák:


Schönerer nevéhez köthető a Linzi program (1882), amely összekapcsolja a markáns nacionalizmust és a szociális reformokat. Ez elsősorban a szlávok térnyerésére adott válaszként jött létre, valamint azért, hogy a tömegeket a szocializmus hatása alól kivonja. Két zsidó, V. Adler és H. Friedjung is részt vett a program megfogalmazásában, de aztán eltávolodtak ettől az irányzattól a többiek növekvő antiszemitizmusa miatt.  Schönererék később megalapítják Ausztria-Magyarország Német Munkáspártját (DAP), amely a német náci párt számára is mintául szolgált.

A Feketeszázas szervezetek az 1905-ös orosz forradalom hatására jöttek létre, főleg földbirtokosok kezdeményezésére. Vadul támadták a lázadó kizsákmányoltakat, de zsidók elleni pogromokat is követtek el. Az agresszív orosz nacionalizmust összekötötték az ortodox kereszténység és a cári rendszer támogatásával, valamint antikapitalista jelszavakkal. Annyiban nem tekinthetők még fasisztának, hogy nem akarták az orosz feudális monarchiát másik elittel és más típusú (modern értelemben vett totális) államszervezettel felváltani.

 

Az első, magát fasisztának nevező mozgalmár Mussolini volt, akiről közismert, hogy nem volt antiszemita. Az olasz fasiszta mozgalmat azonban nem egyedül, és nem csak úgy a semmiből hozta létre. Az I. világháború után az olasz kizsákmányoltak igen erőteljesen támadták a rendszer alapjait: a munkások gyárakat, a parasztok földeket foglaltak. Ellenük délen a nagybirtokosok, északon a gazdag gyárosok szervezték/toborozták vagy legalábbis pénzelték a fasiszta rohamosztagokat, amelyek jelentős részben volt frontharcosokból álltak, méghozzá gyakran katonatisztek vezetése alatt. 1921 tavaszán ugrásszerűen megnőtt a fasiszták által elkövetett terrorisztikus támadások száma, miközben minőségben is fejlődött (pl. egyre szervezettebben, egyre komolyabb fegyverarzenállal hajtották őket végre). A pénzügyi támogatók között említhetjük a következőket: a gumigyáros Pirelli, a közlekedési eszközöket gyártó Ansaldo, Giovanni Agnelli (a FIAT egyik alapítója) és a Banca Italiana di Sconto bankot is. 1922 őszén Mussolini megragadta az államhatalmat, és néhány év alatt felszámolta vagy illegalitásba kényszerítette a munkásság szervezeteit, emellett persze bőkezűen hálálta meg a gyáriparosok támogatását. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a fasizmus nem a zsidóság ellen jött létre, hanem azért, hogy megvédje és támogassa az uralkodó osztályt, és biztosítsa a kizsákmányolás rendjét.

 

Németországban a paramilitáris csapatok (Freikorps) az olasz rohamosztagokhoz hasonlóan alapvetően a forradalmi munkások és matrózok ellen jöttek létre 1918 decemberétől. Bár jelen volt az erős nacionalizmus és a szlávok megvetése, az antiszemitizmus csak később terjedt el köreikben. A Freikorps sok szempontból az SA elődjének tekinthető, több tag később magas rangot ért el a náci pártban, pl. Himmler, Röhm és az Auschwitzi lágerparancsnok, Rudolf Höss (más átírásban: Hess). Voltak olyanok a náci párt „baloldalán” (pl. Röhm és a Strasser fivérek), akik valószínűleg komolyan gondolták a párt nevében szereplő „szocialista” és „munkás” kifejezéseket. Ellenezték a kapitalizmust (vagyonelkobzást is emlegettek a leggazdagabbakkal kapcsolatban) és volt, hogy segítették a sztrájkoló munkásokat. Hitlert viszont az iparmágnások támogatták, pl. Krupp, Thyssen, Siemens, Robert Bosch vagy a bankár Baron von Schröder (bár sok forrás van azzal kapcsolatban is, hogy pl. Bosch antifasiszták tevékenységét és zsidók mentését is pénzelte). Emellett a hadsereg tradicionális szemléletű vezetői rossz szemmel nézték az általuk csőcseléknek tartott barnaingeseket. Hitlernek választani kellett, és ő nem a „baloskodó” SA-t, hanem a dúsgazdag támogatóit és a hadsereget választotta, és leszámolt Röhmékkel. Fontos tanulság Röhm-ék esete: nem lehet úgy fellépni az elit ellen és létrehozni egy a kizsákmányoltaknak kedvező rendszert, hogy szétverjük a munkásság saját szervezeteit és megmozdulásait az elit által finanszírozott, hierarchikusan szervezett rohamcsapatokkal. Vagy a kizsákmányoltak, vagy az elit oldalára áll valaki, egyébként „két szék között a földre kerül”.


Hitler érezte, hogy a hatalmat úgy szerezheti meg, ha az elit egy jelentős részét megnyeri eszméinek vagy eléri, hogy azok a saját céljaik érdekében támogassák őt. Utóbbi pedig nem lehetett más, mint a munkásmozgalom megtörése, az antikapitalizmus meggyengítése, amit Hitler minden várakozásukat felülmúlóan teljesített. Valószínűleg tudatosan hazudott a tömegek megnyerése érdekében, amikor szocializmusról prédikált. A náci rendszerben már egyértelműen a nagytőke dominanciája érvényesült a gazdaságban. Krupp 1933 áprilisában terjesztette elő a nagyiparosok nevében az „Ipar újjáalakításának” tervét, amelynek irányítására hozta létre Hitler a birodalom gazdasági csúcsszervét, a Gazdasági Vezérlő Tanácsot, amiben a nagytőkések mellett néhány náci politikus is helyet foglalt. Bár a munkanélküliség ténylegesen csökkent, a reálbérek (a jóléti intézkedések ellenére) többnyire csökkentek, Krupp és társainak profitja pedig szárnyalt.

 

A portugál Salazar és a spanyol Franco sem volt antiszemita. Sőt, Spanyolországban a Falange a spanyol gyarmati területeken élő nem fehér bőrű lakosságot is a spanyol nemzethez tartozónak tartotta, elsősorban azért, hogy azok gyarmattartókkal szembeni ellenségességét, és ezáltal a lázadás valószínűségét csökkentse. Spanyolország esete kristálytiszta: a nép nagy része gyűlölte a gazdag elitet és olyan kormányt juttatott hatalomra, amely sértette annak érdekeit. Erre (és a korábbi sorozatos sztrájkokra, felkelésekre) válaszul alakult ki a spanyol fasizmus és emiatt hajtott végre puccsot Franco a köztársasági kormány ellen. Portugáliában a hadsereg jutatta hatalomra a közgazdászprofesszor Salazart, és ő csak ez után hozott létre egy fasisztának tekinthető pártot. Ennek az elnyomás erőszakos oldalában nem volt szerepe (a hadsereg ezt magától is megtette), viszont a tömegek szellemi és szervezeti ellenőrzésében volt jelentősége.

 

A görög Metaxas hatalomra kerülésekor rögtön betiltotta a sztrájkokat, a harcosabb szakszervezeteket és a Kommunista Pártot, viszont betiltotta az antiszemita írásokat is.

A Brit Fasiszták Uniója első éveiben a nyílt antikommunizmus mellett csak burkolt antiszemitizmus volt jelen.

A francia fasiszta csoportocskák és a holland Mussert esetében is fontosabb szerepet játszott a kommunizmus-ellenesség, mint az antiszemitizmus.

 

Nem soroljuk tovább a példákat, de azt elismerjük, hogy a nyugatnál fejletlenebb Balkáni térségre kevésbé áll a tézisünk. Jelenlegi tudásunk alapján a horvát Usztasa-mozgalmat pl. egyértelműen kivételnek kell tekintenünk: elsősorban nem az antikommunizmus, hanem a szerb-ellenesség határozta meg, és mihelyt megkapta a hatalmat a megszálló németektől, bestiális kegyetlenséggel kezdte gyilkolni a szerbek mellett a zsidókat és a cigányokat is.


2. A rendszerváltás óta a magyarországi konzervatív és balliberális véleményformálók nem gyengítették, hanem (vélhetően szándékaik ellenére) erősítették a fasizmust.

 

A munkanélküliség tömegessé válása, a létbizonytalanság és a növekvő bűnözés hatására a többségi társadalomban felerősödtek a cigányokkal és kisebb részben a zsidókkal szembeni ellenérzések. A szélsőjobbos csoportok ebből persze politikai tőkét kezdtek kovácsolni. Erre aztán, főként a liberálisok, azzal válaszoltak, hogy (egyébként jogosan) a „rasszista” és „antiszemita” szavakat szajkózták a jobbosokra. Ezzel lényegében oda jutottunk, hogy nagy tömegek szemében alapvetően két erő ütközik: a szélsőjobb védi az átlag magyar érdekeit, a balliberálisok (és kisebb részben a Fidesz) pedig a romák, a zsidók és a multik érdekeit. Józsi bácsi Makkoshotykán azt mondja: „Elegem van abból, hogy ezek állandóan a cigányokat támogatják, és a Holokausztról emlékeznek, én pedig meg is dögölhetek itt a faluszélen!”. Bár kétségtelen, hogy a Holokauszt égbekiáltó bűn volt, amit nem szabad elfeledni, de a szélsőjobb elleni küzdelemben legalább ennyire kellene arra koncentrálni, hogy a fasizmus az átlagember számára is fokozott elnyomást és kizsákmányolást jelentett, és valójában a dúsgazdagok érdekeit szolgálta. A balliberálisok és a kapitalizmus más hívei azonban nem véletlenül nem hangsúlyozzák ezt: ők is a külföldi és hazai nagytőke (beleértve a pénzvilágot) érdekeit képviselik. Részben emiatt érzi sok ember úgy, hogy a fasizmus elleni felszólalásaik teljes mértékben hiteltelenek. A baj az, hogy ezek közül egyre több véli úgy, hogy ha valakiket ezek a gyűlölt politikusok annyira szidnak és feketítenek, az csak jó lehet, hiszen ha egyszer tudatosan és szisztematikusan hazudnak, akkor a fasizmus borzalmainak ecsetelgetése is hazugság.

 

A helyzet az, hogy maga az „antifasiszta” elnevezés is egy történelmi véletlen. Az angolszász  hatalmak elitjének jelentős része ugyanis szimpatizált Mussolinivel és „rendteremtési” módszereivel, az angol konzervatív sajtó kifejezetten ünnepelte a fasiszták hatalomra kerülését. Harry Cohn, a Columbia Pictures zsidó (!) elnöke személyesen találkozott Mussolinivel, és a dedikált fényképét az íróasztalán tartotta a háború kitöréséig.
1934 körül még egyáltalán nem volt biztos, hogy Mussolini Hitler szövetségese lesz: amikor Hitler először be akarta kebelezni Ausztriát, ő akadályozta ezt meg azzal, hogy két hegyivadász hadosztályt sorakoztatott fel az olasz-osztrák határon. Azért lett aztán Mussolininek szüksége Hitler támogatására, mivel az angolok nem támogatták területszerző ambícióit. Ha támogatták volna, akkor könnyen lehet, hogy (Francóhoz hasonlóan) Hitler bukása után még sok évig hatalmon maradt volna és akkor talán máig szalonképes ideológia lenne a fasizmus, és csak a „nemzetiszocializmus” lenne elítélendő.

 

Természetesen a fasizmus mai magyar követői lényegében mind rasszisták és antiszemiták, ilyen értelemben lényegtelennek és elavultnak tűnhet a történelmi elemzés. Azonban a fentiek alapján belátható, hogy nem harcolhatunk úgy a fasizmus ellen, hogy a lényegét, a mögötte húzódó osztályérdekeket és a világtörténelemben betöltött szerepét nem vesszük figyelembe, hanem hozzájárulunk ahhoz, hogy a liberálisok és a konzervatívok elködösítsék azt. A feladatunk éppen az, hogy megvilágítsuk, hogy az emberek többsége számára a fasizmus növekvő kiszolgáltatottságot és kizsákmányolást jelent, másfelől hogy leleplezzük, hogy a többi kapitalista ideológia ugyanazon uralkodó osztály érdekeit szolgálja.

 

 

A kérdésnek kiterjedt irodalma van, mi csak egy párat említünk meg:

 

1. Ormos Mária, Nácizmus-fasizmus, Bp., Magvető, 1987.

2. Türk Attila, Mi a fasizmus?, Debreceni Kinizsi Nyomda, Anno Kiadó.

3. http://ic.galegroup.com/ic/whic/ReferenceDetailsPage/DocumentToolsPortletWindow?displayGroupName=Reference&jsid=230e657bccf5560ec70cc612e855f510&action=2&catId=&documentId=GALE|CX3460500112&u=lom_notredphs&zid=6d3bef0712b41d824dc3a746da70ef24

4. http://www.askwhy.co.uk/warandpropaganda/30pirelli_mussolini.php

5. http://www.soilandhealth.org/03sov/0303critic/030311borkin/030311%20I.G.Prepares.htm