A Gondolkodj és Lázadj szerkesztői BEVEZETŐJE

Közismert példa, hogy a spanyol katolikus egyház teljes mellszélességgel támogatta a spanyol fasizmust, mind a véres és kegyetlen polgárháború során, mind a megtorlások ideje alatt (pl. mintegy kétszázezer köztársasági foglyot végeztek ki).[1] Most mégsem erre koncentrálunk, hanem egy olyan szöveget adunk közre, amelyik a világtörténelmileg kisebb jelentőségű, de térben hozzánk közelebbi fasiszta rendszerekről szól. Arról, hogy milyen széleskörű volt az egyház befolyása ezekben a diktatúrákban, annak ellenére sem beszélnek túl sokat Magyarországon, hogy az ottani magyar kisebbség tagjai közül is számos áldozatot követeltek.

Az idealisták persze megdöbbenhetnek azon, hogy a szeretetet, megbocsátást és a békét hirdető keresztények részt vesznek, sőt, ha úgy adódik vezető szerepet vállalnak a legkegyetlenebb elnyomó rendszerek megszervezésében, mi több, a tömegmészárlásokban is. Csak a materialista történelemszemlélet segítségével lehet feloldani ezt a látszólagos ellentmondást.

A kereszténység üldözött és marginális szektából egy hosszú folyamat során államvallás lett (lásd pl. Constantinus, Theodosius, és Justinianus császár tevékenységét), és a középkorra már teljesen megszilárdult az a rendszer, amelyben az egyház a hatalom része és egyben eszköze volt. Része, mivel az egyház ugyanúgy részt vett a kizsákmányolásban (a Budai Nagy Antal féle 1437-es parasztfelkelés egyik fő kiváltó oka pl. egy püspök, Lépes György által visszamenőleg követelt nagy összegű adó volt). Eszköze, nem csak abban az értelemben, hogy ideológiailag a rendszer támaszát nyújtotta, hanem az egyházi vezetők hadseregeket is vezettek, pl. a felkelő parasztok ellen. Az egyházi és a világi hatalmasságok léthelyzete, a termelésben betöltött szerepe lényegében azonos volt. Bár hivatalosan két külön rendet alkottak, az osztályharc nézőpontjából mégis egységes uralkodó osztályként nyilvánultak meg. Ebből következik, hogy az általuk hirdetett ideológia csak egy máz, amely egyáltalán nem akadályt, hanem éppenséggel segítséget jelent neki az osztályharcban.

Megjegyezzük, hogy bármelyik vallást, például a buddhistát is[2] fel lehet használni lényegében bármire, nem csak azokat, melyek kegyetlenkedéseitől hemzseg a történelem (keresztény, muzulmán).

Tanulságként levonhatjuk, hogy nem elsősorban azt kell nézni, hogy egy irányzat vagy szervezet milyen elvont általánosságokat hirdet (pl. szabadság, testvériség, jólét vagy éppen forradalom), mert ezek a társadalmi valóságtól, a konkrét érdekektől és programtól elvonatkoztatva semmit sem jelentenek, pontosabban inkább bármit beléjük lehet magyarázni. Tehát nem önmagában azzal van a baj, hogy szeretetről, szabadságról stb. beszélnek. A jelszavak a letűnt korokból származhatnak, és az ideológiát úgy módosíthatják, hogy a tömegek számára vonzóbbak legyen. A konkrét tettek viszont mindig az anyagi és a hatalmi érdekeiket tükrözik.

Például Franco párszázezer, a kizsákmányolás ellen küzdő ember lemészárlása után a következőt jelentette ki: „[…] induljon útjára a nemzeti forradalom is, azzal a céllal, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a szegénység ellen… El kell érni, hogy mindenkinek a munkáját kellően díjazzák, hogy megszűnjön a korábbi kizsákmányolás.”[3] Tehát a szeretet, az igazságosság stb. önmagában szimpatikus jelszavát is arra használja az uralkodó osztály, hogy passzivitásra bírja a kizsákmányoltakat, elfogadtassa velük saját uralmát.

Nehéz lenne az uralkodó osztályban két olyan irányzatot vagy csoportot találni, ami ne fogna össze, vagy legalábbis ne kötne fegyverszünetet, legyen látszólag bármilyen ellentétes az ideológiájuk, pl. akkor, ha az elnyomott tömegek fellázadnak ellenük. Liberalizmus, fasizmus, szociáldemokrácia és sztálinizmus: a történelem is azt mutatja, hogy ha érdekeik úgy kívánják, bármikor félreteszik ellentéteiket.

 

ORMOS MÁRIA: Fasizmus és egyház Közép-Kelet-Európában

A fasizmust vizsgáló tudósokat régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a fasizmus ideológiájában és gyakorlatában milyen a konzervatív és a radikális[4] elemek viszonya. Számos kutató úgy vélekedik, hogy amennyiben egy mozgalom, illetve egy politikai rendszer kimutathatóan konzervatív jegyeket visel, eleve nem tekinthető fasizmusnak, hanem legfeljebb konzervatív-autoritatív jelenségnek.

E problematikán belül elméleti szempontból jelentős a fasizmus és a vallás kapcsolata, gyakorlatilag pedig a fasiszta mozgalmak és rendszerek viszonya a különböző egyházi hierarchiákhoz és szervezetekhez. Ez a kérdés Spanyolország és Olaszország mellett, de talán még ezeknél is jobban Közép-Kelet-Európában ragadható meg.

A szóban forgó övezetben - Magyarországról és Ausztriáról most nem beszélve - a harmincas években három jelentős szélsőjobboldali mozgalommal találkozunk. Ezek: a horvát Usztasa, a romániai Vasgárda és a Hlinka-féle Szlovák Néppárt. Az első kettő fasiszta, a harmadik konzervatív keresztényszocialista szervezet, erősen radikalizálódó extrémista szárnnyal. Kezdjük ez utóbbival.

Hlinka Szlovák Néppártjában a klérus kezdettől fogva domináns szerepet játszott. A párt általában meg tudta szerezni magának a szavazatok mintegy 30%-át, s ha csak a szlovák lakosokat vesszük figyelembe, befolyása 50% körül mozoghatott. Programjának középpontjában Szlovákia területi autonómiája állt. Cseh- és protestánsellenes volt, keresztényszocializmust hirdetett, s ehhez az ismert pápai enciklikákból merített gyakorlati ideákat. Bár a pártban erős volt az antiszemita áramlat, a húszas években ez még nem volt radikálisnak mondható. Megváltozott a helyzet a harmincas években, amikor a párton belül világosan kialakult egy új irányzat. Hívei számára a nemzeti autonómia már nem végcél volt, hanem a végcél része, vagy talán egy olyan sokkal átfogóbb átalakulás egyik szakasza, amelyet már aligha nevezhetünk másnak, mint fasizmusnak. Ez az áramlat, amelynek Magyarországon is jól ismert egyik vezetője Tuka volt, messze előrehaladt szélsőséges irányban mind az államszervezetet, mind a faji politikát illetően.

A Szlovák Néppártban lezajló változásnak - sajátos módon - nem a párt társadalmi összetételének módosulása volt az alapja. Nem azért kezdődött a radikalizálódás, mintha a reverendát a civil ruha kezdte volna háttérbe szorítani, hanem inkább azért, mert a pártalapító idősebb generációval szemben - s részben már a helyén - egy új nemzedék tagjai jelentek meg. Ezek között voltak fiatal papok, az extrémista megoldások és módszerek hívei, akik egyébként áhítoztak arra is, hogy a párt vezetését és ennek segítségével magát a hatalmat a kezükbe kerítsék.

Az extrémisták 1939 márciusában de facto hozzáláttak a szlovák állam kialakításához, még azelőtt, hogy Hitler a párt náluk mérsékeltebb, konzervatívabb vezetőjének, Tisónak a közreműködésével Szlovákiát úgynevezett függetlenséghez juttatta volna. De míg a németek egyik kezükkel a konzervatív Tisót támogatták, a másikkal elősegítették a Hlinka-gárda megszervezését és tevékenységét. Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy míg az új szlovák köztársaság alkotmányt fogadott el és valamennyire igyekezett kidolgozni legalitásának formáit, napirenden voltak a németországi náci uralom első időszakát idéző, nemegyszer azokra is rálicitáló erőszakosságok, brutalitások, gyilkosságok.

Lényegében véve a rendszer mozgása egyirányú volt: egy olyan hatalmi struktúrából, amely szeretett volna megállni a keresztényszocialista színezetű, klerikális jellegű konzervatív-autoritatív diktatúránál, lépésről lépésre fasiszta diktatúra lett. E mozgást két motor hajtotta. Az erősebb, a vezérmotor: a német késztetés. A másik, amely a nácikra támaszkodhatott: a belső extrémisták aknamunkája. Tiso maga is elismerte, hogy az adott körülmények között az utóbbiakat fékezni lehetett, de feltartóztatni nem. Ennek ellenére mind ő, mind a szélesebb konzervatív papi gárda a helyén maradt, együttműködött, és meglehetősen kevés sikerrel igyekezett "fékezni".

A szlovák állam történetére rányomta bélyegét az a harc, amelyet a klérus konzervatív vezető rétege és szárnya az extrémistákkal vívott, akik között szintén szép számban volt képviselve a papság.

A konzervatívokat azonban e belharcban a már említett náci befolyás mellett saját hajlamaik is gyengítették. Ha ugyanis közelebbről szemügyre vesszük azt a legalitást, amelyet létrehoztak, úgy az már maga is a fasizmus előszobájának látszik. Az 1939-ben elfogadott alkotmány az állampolgári jogokat csupán a "szlovák etnikumú" lakosságnak biztosította. Eleve leszögezte azt is, hogy e jogokkal csak a Nemzeti Unió Pártja útján lehet élni. E párton kívül - német követelésre - csak a német és a magyar párt élvezett legalitást és küldhetett három-három képviselőt a törvényhozásba. Az állam által preferált korporációs szervezkedést a "Quadragesimo anno" hatásának tulajdonították, de ekkoriban már legalább ugyanekkora hatása volt az olasz fasiszta korporációs kísérletnek is. Ugyanez elmondható a szakszervezetek helyébe állított szindikátusokról.

Az első zsidótörvényt a kormányzat 1939. április 20-án saját kezdeményezésre hozta. Az erről szóló dekrétumban minden foglalkozási ágra, tanulmányra és tulajdonra nézve 4%-ban szabta meg a zsidók lehetséges részvételét. Tekintettel arra, hogy egyes értelmiségi foglalkozásokban a zsidók 50%, illetve ennél is magasabb arányban voltak képviselve, ez a törvény százak és ezrek kisajátításában és üldözésében realizálódott. A gazdaságban a dekrétumot úgy hajtották végre, hogy minden zsidó tulajdon 51%-át árjának adták át, aki a továbbiakban, többségi birtoka alapján, úgy járt el, ahogy neki tetszett. 1941. szeptember 10-én a kormány ennél is sokkal messzebb ment. A "Codex judaicus" nevű újabb dekrétumban lényegében véve a nürnbergi törvények szellemében határozta meg a zsidóság kritériumait és hajtotta végre a zsidók jog- és tulajdonfosztását. Megkezdődött a zsidók "törvényes" üldözése, s ezen csak az államelnök személyes vétója enyhített valamit. Az igazságnak megfelelően meg kell mondanunk, hogy Tiso e jogával sűrűn élt, és beavatkozásával nem kevés zsidót mentett meg. Ezek valamennyien "gazdasági tevékenységet" űztek, s az elnök minden esetben éppen erre hivatkozott.

Dekrétumok és többnyire életveszély nélkül ugyan, de a kormány eltüntette a közéletből a többi más vallásút is: protestánsokat, ortodoxokat.

A mondottak egyben azt is jelentik, hogy ez az állam a Nemzeti Unió Párton kívül egyetlen szervezetet sem tűrt meg, hanem illegalitásba szorította a meglehetősen kis létszámú demokrata csoportot és a munkások képviseleti szerveit, pártjait, szakszervezeteit. Ilyen körülmények között már valóban nehéz megmondani, hogy egyáltalán hol kell keresnünk a hajszálat, amely e konzervatív, keresztényszocialista ideológiára támaszkodó rendszert a fasizmustól még elválasztotta. Ha van ilyen hajszál, úgy azt mindenesetre elfújta a háború szele, illetve láthatatlanná tette a radikálisok és mindenekelőtt a Hlinka-gárda garázdálkodása.

A legalitást már csak az jelezte, hogy Szlovákiában "államilag" senkit sem végeztek ki anélkül, hogy az erre vonatkozó papírt az elnök alá ne írta volna. Ő pedig ezt csak akkor tette, ha az ítéletet eljárás előzte meg. Ez a valóságban annyit jelentett csupán, hogy az állam nem vette tudomásul azokat a "nem legális" gyilkosságokat, amelyeket a gárdisták és egyéb extrémisták az utcán követtek el. De nemcsak hogy nem vette tudomásul, hanem megakadályozni sem tudta őket. Hasonló farizeus magatartást tanúsított ez az állam akkor is, midőn a zsidókat "soha viszont nem látásra" deportálta, úgy téve közben, mintha ezzel sem a legalitáson, sem a katolicizmuson nem esne csorba.

Kétségtelen, hogy mindez a klérus aktív részvételével zajlott. Az egyház káderállományát mindenütt ott találjuk a vezető pozíciókban: a törvényhozásban, az államtanácsban, a párt irányításában, a városi és a községi közigazgatásban, nem is beszélve az iskolákról, a különféle kulturális és propagandaszervezetekről. Másfelől - ha nem is döntő számban - a fiatal papok megjelentek a radikális fasiszta szárnyon, s ha helyzetük a klérus szempontjából kétségessé vált is, a reverendát nem kellett levetniük.

A felső klérusban egyes gondolkodó elmék 1943-ban már felismerték a veszélyt, amelyet egy leendő német háborús vereség tartogathat az egyháznak. Féltek a kompromittálódástól.[5] Ezek a vezetők igyekeztek csökkenteni az egyház részvételét az államapparátusban és a kétes ideológiai vállalkozásokban. Nem mentek el azonban odáig, hogy a rezsimmel szembeszegüljenek. Ebben mind őket, mind a Vatikánt megakadályozta a kettős félelem: az egyik oldalon az extrémisták hatalomra jutásától, a másikon a baloldali "felfordulástól".

*

Szemben a szlovák párt és állam esetével, az Usztasa és az általa vezetett horvát állam fasiszta voltát eddig senki sem vonta kétségbe, noha az usztasamozgalom a horvát szeparatizmus és a fajelmélet mellett terrorista korszakában is magában foglalta a katolicizmus harcos válfaját. Ez nem modern katolicizmusra, még csak nem is a keresztényszocializmusra, hanem az elszánt, eretneküldöző, intoleráns, inkvizitórikus katolicizmusra emlékeztetett. Az usztasák katolicizmusa nemcsak hogy megfért a rasszizmussal, de szerbellenességükhöz és minden nem horvát etnikai csoporttal szemben tanúsított türelmetlenségükhöz is érveket merítettek belőle.

Ante Pavelic és az usztasa vezető gárda voluntarizmusát csak növelte, hogy a szlovák párttól eltérően nekik Horvátországban soha nem volt jelentős bázisuk. Az usztasa tagság az 1937-ben elnyert legalitás körülményei között sem haladta meg a 40 000 főt a több mint hat és félmilliós lakosságból.

Miután Pavelic Jugoszlávia lerohanása után, 1941. április 10-én német döntés alapján elnyerte a főhatalmat a függetlenné kikiáltott Horvátországban, olyan terrorhadjáratba kezdett, amely a fasiszta övezetben is párját ritkította. Az usztasák tömegesen mészárolták le a szerbeket. Erőszakkal "megtérésre" kényszerítették az ortodoxokat. Mind rendszeresen, mind anarchisztikusan irtották a zsidókat, a cigányokat, a baloldaliakat és az antifasisztákat; kényszerkitelepítéseket végeztek, s mindezt az esetek jelentős részében rendkívüli brutalitással hajtották végre.

Ellentétben Szlovákiával, az usztasa hatalmi apparátusban az egyháznak nem volt helye. Annál nagyobb része volt viszont a náci típusú fasiszta állam intencióinak végrehajtásában és ideológiája terjesztésében. A papi szemináriumok, az egyházi főiskolák és iskolák, a kolostorok az usztasák egy-egy erődjét képezték. A papok és a szerzetesek fiatal évjárataihoz tartozók tömegesen vonultak be önként tábori lelkésznek. Az ortodox vallásúakkal szemben tanúsított erőszakosságban és kegyetlenkedésekben például - Boszniában és Hercegovinában - a ferences szerzetesek jártak az élen. Számos pap csatlakozott az SS mintájára felállított Katonai Usztasához, és nem kevesen töltöttek be funkciót koncentrációs táborokban. Számos szerző szerint részt vettek tömeggyilkosságokban is.

Több mint húsz pap ült a horvát állam álparlamentjében, a szoborban, és egész sereg egyházi személy vett részt az usztasa szellemű oktatásban és ideológiai munkában. Bár nem bizonyítható, eléggé valószínű a feltevés, hogy Panelié és több más prominens usztasa szökését is egyházi személyek tették lehetővé, sőt szervezték meg 1945-ben.

Mindez természetesen nem jelenti, hogy az egész egyházi szervezet egyetértett és együttműködött volna az usztasa állammal. Akadtak egyházi vezetők, akik igyekeztek visszatartani papjaikat, voltak közömbösek, ellenzékiek, sőt voltak olyan papok is, akik az ellenálláshoz csatlakoztak. A kép fő vonásain azonban ez alig változtat. Horvátországban ugyanis a fasiszta ideológia és a katolicizmus, valamint a fasiszta állam és az egyház még zavartalanabbul összefért egymással, mint Szlovákiában. Ha Szlovákiában az együttműködést és az összeolvadást az uralmon lévő konzervatívok némiképpen zavarták vagy fékezték, ennek Horvátországban nyomát sem látjuk. Előfordultak ezzel szemben olyasfajta egyház-állam súrlódások, amilyenek Olaszországból is ismertek: ezek lényegében mindig hatásköri kérdésekben jelentkeztek. Az egyházi vezetők nehezményezték, hogy az állam bele akar szólni térítési kérdésekbe, helyet követel és szerez magának a katolikus szervezetek irányításában, cenzúrázza a katolikus sajtót, és nem tesz különbséget meg nem tért és megtért zsidók között. Mivel a katolikus hivő üldözése és faji alapon való meggyilkolása nem egyeztethető össze a katolicizmussal, egyes egyházi vezetők megkísérelték, hogy az átkeresztelkedett zsidóknak mentességet biztosítsanak. Igyekezetük azonban hiábavaló volt.

Érdemes néhány szót szólnunk a horvát kérdéssel kapcsolatban a Vatikánról is. Az usztasa állam kivételesen kegyetlen volt és kivételesen magasra tartotta a katolicizmus fehér zászlaját. Ha egyes horvát főpapok utólag azt állították, hogy a maguk részéről mindezzel messzemenően nem értettek egyet, ezt egyéb bizonyíték híján is elhihetjük, lévén, hogy az egyet nem értés hangos kimondása az életüket veszélyeztette volna. Nem érvényes azonban ez a Vatikánra. A pápát az usztasa állam rémtetteivel kapcsolatban a nyilvánosság előtt elsősorban bizonyára az késztette hallgatásra, hogy Panelié óriási szerepet, valamint szellemi és anyagi előnyöket biztosított a katolikus egyháznak.

*

A romániai Vasgárda esetében nincs módunk rá, hogy az összeférhetőség kérdését egy rendszer vizsgálatáig vigyük, lévén hogy a Vasgárda csak néhány hónapig volt a kormányzás részese, és önálló hatalmi szisztémát nem építhetett ki. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy a problémát a gárda mozgalmi szakaszában, következésképpen ideológiai szinten érintsük.

Ebből a szempontból viszont a Vasgárda nyújtja a legtanulságosabb és legmeggyőzőbb példát a fasiszta ideológia és a vallásos képzetek összeolvaszthatóságára. Mivel a Codreanu-mozgalom fasiszta jellegét szintén nem kell bizonyítani, elegendő, ha a probléma másik részével foglalkozunk. A kérdés pittoreszk oldalai - Mihály arkangyal megjelenése, a vasgárdista agitáció vallásos processzió jellege - eléggé ismertek ahhoz, hogy e jelenségeknél ne időzzünk el. E külsőségekre  és leleményekre könnyen rámondhatjuk, hogy jól kiválasztott trükkök voltak, amelyeket a gárdisták olyan nép meghódítására szántak, amely nemcsak nagyon vallásos volt, de még eléggé babonás is maradt.

Volt azonban a Vasgárda és az ortodoxia, illetve a gárdista és az ortodox szemlélet között egy sokkal mélyebb és fontosabb, kettős kapcsolat is. Egyfelől szellemi kapcsolat. Ez természetében nem, csak módozataiban különbözött attól a kapcsolattól, amely a fasiszta nacionalizmust és a domináló egyház nemzeti vonalát más esetekben közelítette egymáshoz. Másfelől kapcsolatlehetőség rejlett a vezető fasiszta személyiségek lelki alkatában is, s ez volt az, ami a Vasgárda Codreanu-korszakának kivételes, máshonnan nem ismert vonásokat kölcsönzött.

Közép-Kelet-Európa egyházai, és nemcsak a reformáltak, de a katolikusok sem tudtak kitérni az elől, hogy univerzalizmusuk mellett vagy azon belül valamilyen módon kifejezésre juttassák nemzeti voltukat. Minél prokatolikusabbá vagy prokeresztényebbé vált az állam - amint említett példáinkban történt -, annál gyorsabban haladt előre az egyház a nemzeti, illetve nacionalista úton, annál könnyebben tette túl magát általános humanitárius velleitásain.[6] Ebben az övezetben a papság legnagyobb részét a demokratizmus alig érintette; s az egyházaknak az erősen hierarchizált, totális állam nem volt ellenszenves, sőt elvileg kifogást sem emelt ellene. Ennek az volt a feltétele, hogy a totális állam biztosítsa az egyház anyagi és szellemi hatalmát, s ez - Németországtól eltérően - itt megtörtént.

Ebben az eléggé általánosnak mondható közép-kelet-európai képben a román ortodox egyháznak néhány sajátossága is volt. Mindenekelőtt tételezetten, megvallva és hagyományosan nemzeti volt, és a török uralom alól felszabadult Romániában vallási szempontból csaknem egyeduralkodó. 1918 után azonban szembekerült több más egyházzal, amelyek minden esetben idegen nemzeti kisebbségeket reprezentáltak. Az összekapcsolódás tehát már nemcsak általában a nemzeti, de azon túl a kisebbségi problematikában is lehetővé vált. Ráadásul az ortodoxia vallásos-dogmatikus alapon mint "Krisztus-gyilkosokat" bélyegezte meg a zsidókat, s ez utat nyitott ahhoz, hogy az ősidőkből visszamaradt vallásos antiszemitizmus könnyen összetalálkozzék a "modern" faji zsidógyűlölettel.

Mindamellett a román egyház társadalmi elhelyezkedése, súlya és presztízse nem hasonlítható a nagy tekintélyű nagybirtokos, katolikus egyházakéhoz. Befolyása nemcsak az államhatalomban és a közigazgatásban, hanem az oktatásban is csekély maradt; kebelén a szegény papok ezrei tengődtek. Mind a vezető személyeknek, mind az alsópapságnak jó oka volt rá, hogy elégedetlen legyen a romániai liberalizmussal, és közel érezze magát azokhoz, akik a civil pályákon ostromolták az aktuális hatalmat és be akartak oda hatolni.

Ezek a történelmi előzmények és körülmények teremtették meg a feltételeket olyan személyek fellépéséhez, akik az isteni rendnek megfelelő államot a fasizmusban vélték felfedezni.

Úgyszólván magától értetődött tehát, hogy a fasiszta mozgalom vezetői, akik egy zömében paraszti és vallásos nép bizalmába akartak férkőzni, kinyújtották kezüket az ortodoxia felé, és semmi akadályát nem találták annak, hogy saját totális államra és faji politikára irányuló elgondolásaikat vallásos formába öltöztessék.

Valószínűleg ez akkor is így történt volna, ha a Vasgárda vezetője, Codreanu, és vezetőtársa, Moţa, nem lett volna erre a vallásos-fasiszta szimbiózisra alkatilag igen alkalmas személyiség. Mindketten azok voltak, méghozzá egy eléggé ritka fajtából. A fasiszta vezérekben általában meghúzódott, vagy ki is tört belőlük a gyilkos bűnöző, s e hajlamukat valamennyien szublimálták. Saját kezükkel többnyire nem gyilkoltak, hanem politikai-taktikai készségüket felhasználva a meghódított hatalmat kamatoztatták az áttételes, ám ekkor már tömeges méretű gyilkosságra. Ehhez mindegyikük kereste és meg is találta az indokot, a felmentést és a hozzá fűződő szerepet. Hitler egy merőben új, minden addigi történelemtől független emberi világmindenséget akart teremteni a hullahegyeken, és azt képzelte, ő az a legfeljebb sok évezredenként egyszer fellépő kivételes lény, aki nemcsak prófétaként a jövőbe lát, de mint hatalmas politikus, e jövőt egyszer s mindenkorra meg is teremti. Mussolini, egy kisebb hatalom valamivel szerényebb jövendőmondója és messiása lévén, megelégedett egy új civilizációs ciklus elindításával. A viszonylag kicsiny Románia fiainak nem juthatott ekkora szerep, és az a képességük sem volt meg, hogy a politikába menekülve mások kezével gyilkoljanak. Mind Codreanu, mind Moţa maga gyilkolt. A gyilkosságokat és további gyilkos szándékaikat azonban ők is egy nagy misszióval, illetve missziótudattal fedték el. Új világ és új civilizáció teremtésére nem vállalkozhattak, vállalkoztak tehát az isteni elrendelés végrehajtására, annál is inkább, mert - hirdették - a nemzet és az isten egyet akar. Meg voltak győződve arról, hogy az ő ellenségük a nemzet és az isten ellensége is. A gárdának Mihály arkangyal mutatta az utat. A vezetőknek pedig titkos, misztikus szerep jutott, egy nemzet felemelése és szolgálata egészen az önfeláldozásig, a halálig – vagyis a megváltó, a krisztusi szerep.

*

A mondottak alapján elfogadhatónak tűnik a következő tétel: amikor egyéb tényezők a fasiszta mozgalom kibontakozásának kedveznek, vagy létrejön egy fasiszta rezsim, esetleg bábrendszer, a fasizmus és az egyház közeledésének, együttműködésének vagy egyenesen szimbiózisának átmenetileg sem az ideológiában, sem a gyakorlati politikában nincs komoly akadálya, ha a többségi nemzetnek egyetlen domináns nemzeti egyház felel meg. Az egyház beépülése nem csorbítja a fasizmus jellemzőit, csak módosítja az ideológiát, illetve esetleg - a beépülés formájától függően - módosít bizonyos eljárásokat. Ilyen módosulás volt például, hogy szemben a már ismertetett, bonyolult szlovákiai gyakorlattal, Horvátországban, ahol a klérus nem a hatalom, hanem csak a végrehajtás részese volt, ezerszámra végeztek ki embereket minden szentencia nélkül.

Mindezek után egyetlen fontos elvi kérdést szeretnék még érinteni. Azt a kérdést, hogy vajon az érintett folyamat megkérdőjelezte-e az egyházak szemléletét, törést okozott-e a vallásos lélekben, s mint többen vélik, skizofréniához kellett-e vezetnie a hivőben, vagy pedig mindez végbevihető volt súlyos lelkiismereti és szellemi konfliktusok nélkül.

Azt hiszem, a helyes válasz e kérdésre az, hogy a két vonulat átmenetileg súlyos konfliktusok nélkül együtt haladhatott. El kellett azonban érkezniük egy olyan ponthoz, ahol az összefonódás az egyházakat és a vallásokat már alapvető funkcióik felmorzsolódásával, megszüntetésével kezdte fenyegetni.

A fasizmussal szemben tanúsított tolerancia és a vele folytatott egyházi együttműködés általános alapjai eléggé ismertek. Ilyen alap volt, hogy a magányos, vallásos életet élő, elvonult remete, valamint az önfeláldozó vallásos ember mellett mindegyik egyház és vallás ismerte az ellenséget szóval és tettel üldöző harcos figuráját. Ezt a középkori alakot, az erőszakos térítőt és eretneküldözőt könnyű volt feltámasztania bolsevikellenes keresztes hadjárat céljaira, s egyúttal kezébe nyomni a keresztet és a kardot a korabeli "eretnekek": zsidók, ortodoxok, protestánsok stb. üldözésére, különösen olyan területeken, ahol a társadalom és benne az egyház viszonylag kevéssé távolodott el az archaikus szerkezettől. Ez az alap jól működött addig, amíg az eretnek fel nem vette az egyedül üdvözítő vallást. Itt konfliktusforrást jelentett, ha az áttértek faji alapon való kiirtása jött szóba: ezen az úton a vallás és az egyház a fasisztákat már nem, vagy csak nagyon nehezen tudta követni. Ezt a dilemmát számos pap, köztük például Tisó, a spanyolországi inkvizíció szellemében megoldhatta, az egyházak és a vallások azon önmaguk feláldozása nélkül nem tehették túl magukat rajta. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az egyházak a tömeggyilkosságok ellen zömmel vagy csaknem kizárólag az áttértek esetében tiltakoztak. (Ugyanez vonatkozik Németországban az euthanázia-programra.)

Az együttműködés alapjának további általános eleme, hogy az egyházak belső szerkezete, a vallásos nyáj és pásztorai közötti kapcsolat, valamint a társadalmakról és berendezkedésükről kialakult sugalmazások, illetve kidolgozott keresztény elgondolások több ponton nem estek messze a fasizmus monolitikus, hierarchikus és zárt társadalmi képletétől. E téren konfliktust idézhetett elő, ha a fasizmus a lelkek felett egyedül akart uralkodni, de az összetűzést el lehetett kerülni, ha kész volt a terület megosztására.

Fasizmus és vallás együttműködési lehetőségének általános alapjába tartozott harmadszor, hogy a keresztény vallások morális normái mindig szerfelett rugalmasak voltak, s mindig adott viszonyok között, társadalmilag érvényesültek; vagyis interpretálhatók és megkerülhetők voltak. Valaha a társadalmi együttélés biztosítékaiként keletkeztek, és mindig társadalmilag értelmeződtek. Mindaddig tehát, amíg az „ellenség” elleni fellépés formáit védeni lehetett a harcos vallásos szempontokkal, a betű szerinti normák átlépése nemcsak hogy lelki konfliktust nem keltett, de morálissá volt minősíthető. Skizofréniának ott lehetett helye, ahol a vallásos érvek már kifogytak.

Végül fasizmus és vallás együttmenetelésének elősegítője volt, hogy az emberek többsége egy ideológiai rendszert nem tesz teljes egészében magáévá. Nem lesz tetőtől talpig fasiszta, mint ahogy nem volt soha tetőtől talpig vallásos. Mind a vallást, mind a fasisztaságot sokféle szinten és színvonalon lehetett vallani és megélni.

Ami az előbbit illeti, a vallásos képek - ismereteink szerint - sohasem éltek tisztán az emberek lelkében. Részben babonákkal keveredtek, részben pedig, ha bizonyos korokban az emberek szellemi-lelki életét meghatározták is, egész életüket mégsem töltötték ki. A modern időkben még a legelmaradottabb európai társadalmakban is növekedett azok száma, akik vallásosak maradtak ugyan, de a vallás kritériumait csak kevéssé és felületesen ismerték. Hittek is meg nem is, egyes hittételeket vallottak, másokat nem. Semmi akadálya nem volt annak, hogy akár a régi típusú vallásos-babonás, akár a felületes-modern vallásosságba új babonák és új felületes "meggyőződések" épüljenek bele.

Több szintje figyelhető meg a fasiszta gondolkodásnak is. A legáltalánosabb szintet a köznépnek szánt kisebb-nagyobb ígéretek, az igazságosság mezébe öltöztetett megkülönböztetések és a nagy sokaság által helyeselt nemzeti célok képezték. Ennél mélyebb ismeretekkel rendelkezett a fasiszta militáns gárda, de a „végső” célokat, eszközöket és módszereket csak nagyon kevesen „tisztázták” fejükben és tartották kezeik között. Amit a fasisztákat követő tömeg és még a végrehajtók egy része is célnak hitt, nem volt azonos azzal, ahová a vezérek a valóságban meneteltették őket. Az ördögi körbe bekerülhettek emberek, akik a fasizmusnak csak egy részét ismerték, például a nemzeti célokat, amelyek könnyen összefértek ugyancsak lyukacsos, fragmentumokból összetevődő vallásos képzeteikkel. Mire az igazság a tudatukig ért, keresztény lelkük számára régen késő volt.

A felsorolt általános elemekhez Közép-Kelet-Európa tárgyalt területein további különleges jelenségek is társultak, megkönnyítendő a fasizmus és az egyház együtthaladását. Ezek között az volt a legfontosabb, hogy a fasizmus egyik esetben sem biztosíthatott magának másként bázist. Szlovákiában e tény evidens volt. Az ország társadalmi szerkezete és a politikai előzmények miatt a fasizmus más úton el sem indulhatott, mint a klerikális vezetésű, radikalizálódó konzervatív, keresztényszocialista színezetű párt keretében. Horvátországban a mindössze 40 000 tagot számláló Usztasa számára az egyház káderállománya jelentette az egyetlen számottevő forrást, ahonnan végrehajtó apparátusát kiegészíthette. Romániában pedig Codreanu felismerte, hogy az ország román lakosságának közel 90%-át alkotó és nagy többségében vallásos parasztsághoz más úton nem juthat el.

Ez a tény tette az itteni fasiszta vezéreket engedékenyekké az egyházi befolyással szemben, amelyet mind Szlovákiában, mind Horvátországban nemcsak hogy nem csökkentettek, de jelentősen növeltek. Nyilvánvaló, hogy ez a másik oldalon alátámasztotta az egyházak együttműködési lehetőségét és készségét, közreműködésük pedig elősegítette a hívők lelki konfliktusainak megoldását és közreműködését.

Mindhárom terület közös sajátossága volt továbbá, hogy a szóban lévő egyház az uralkodó etnikumban domináns, csaknem egyeduralkodó volt, egyházi-vallási ellentétei pedig túlnyomórészt olyan más vallásokkal lehettek, amelyek egyidejűleg megfeleltek a fasiszta etnikai-faji üldöző hadjárat tárgyainak. Megjegyzendő egyébként, hogy a fasizmus sohasem merészelt szembefordulni egy domináns nemzeti egyházzal; ilyen kísérletre csak erősen megoszló vallási térkép esetében került sor.

A felsorolt körülmények, jelenségek együttesen elősegítették, hogy a fasizmus az egyházban és a vallásban támaszt találjon, hogy a két vonulat együtt haladhasson, sőt ideiglenesen össze is keveredhessék mind a fejekben, mind a tettekben.

Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy ha egyház és vallás meg akart maradni annak, ami volt, vagyis nem kívánt az önmegsemmisítés útjára lépni, ennek az együttműködésnek egy ponton véget kellett vetnie. Miért volt kénytelen a Vatikán, mint általában véve minden nemzeti egyház fokozatosan a fasizmussal való szakítás és az elhatárolódás útjait keresni? A legplauzibilisabb[7], könnyen felfedezhető ok politikai. Attól fogva, hogy a németek vereségét előre lehetett látni, a fasizmus támogatása minden politikai értelemmel ellentétessé vált. Ezzel egyidőben kerültek felszínre olyan ellentétek is, amelyek az együttműködést globálisan akadályozták. Az "ellenség" vallásos és faji meghatározása közötti ellentétet már említettük. Ugyanabban az időben került a világ közvéleménye elé a náci és fasiszta tömeggyilkosságok híre is, s az ezektől való elhatárolódást már a politikai előrelátás tette tanácsossá. Emellett a napfényre kerülő apokaliptikus bűnök a hivők szemében kérdésessé tették a nácik és fasiszták részigazságait is, s rávilágítottak arra, hogy e rendszerek semmilyen pozitív társadalmi morállal nem egyeztethetők össze. A fasiszta diktatúrák túllendültek bevallott és az egyház által a vallással összeegyeztethetőnek vélt céljaikon. Olyan szférába jutottak, ahol felmondtak minden társadalmi morálnak, s ahol cselekményeik kizárólag anarchiát és pusztítást jelentettek.

Egyes papi személyiségek vagy egyházi csoportok vallások, benne ragadhattak ugyan ebben az egérfogóban, az egyházak és vallások, mint olyanok azonban nem engedhették ezt meg maguknak. A két kőtáblát kerülgetni lehetett, de félretenni nem. Az ellenség üldözése, a bolsevikellenes keresztes hadjárat, a nemzeti igazság nevében lehetett együttműködni, de egyházak és vallások nem kerülhetnek deklarált immoralitásba, ha egyházak és vallások akarnak maradni. Nem adhatják áldásukat az anarchisztikus pusztításra és a nemzetpusztulásra sem, mert bár a túlvilágra mutatnak, ezen a világon tevékenykednek. S mert ezen a világon tevékenykednek, csak addig létezhetnek, amíg megtartják pozitív társadalmi funkciójukat, amivel átmeneti partnerük, a fasizmus totálisan szembekerült.

Ezekből az okokból vált szükségszerűvé, hogy a pápa végül felemelje szavát, s az egyházfők nem, vagy kevéssé kompromittált része megpróbáljon mindent elkövetni, hogy a végjátszmában jól-rosszul kimenekítse az egyházat és a vallást a fasizmussal folytatott flört veszélyes kelepcéjéből.

 

A szöveget "A fasizmus ideológiájáról" című könyvből szkenneltük be (Kossuth Könyvkiadó, 1983, 112-123 oldal), amely egy Budapesten tartott tudományos tanácskozás anyagát dolgozza fel. A bevezetőt és a lábjegyzeteket a Gondolkodj és Lázadj blog szerkesztői írták.


 


[1] A fasizmus ideológiájáról, Kossuth, 1983, 93.

White terror (Spain): http://en.wikipedia.org/wiki/White_Terror_(Spain)

[3] A fasizmus ideológiájáról, Kossuth, 1983, 101.

[4] Itt a „radikális” szó használata nem túl szerencsés, inkább a szélsőséges lenne a megfelelő.

[5] A szerző világosan érzékelteti, hogy nem arról van szó, hogy az elveik miatt szembefordultak volna az elnyomással, hanem az érdekeik  határozták meg a hozzáállásukat.

[6] Értsd: szándékain, törekvésein, irányzatain.

[7] Értsd: legelhihetőbb, legvalószínűbb, legelfogadhatóbb.