Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Az eljövendő felkelés

Szerző: Láthatatlan Bizottság

 

Bárhogy is nézzük a helyzetet, a jelenből nincs kiút. Ez az, ami leginkább a javára írható. Akik még mindig a reményt kergetik, azok teljesen elszakadtak a valóságtól. Bárki nyomban cáfolható lesz, ha kész receptekkel akar szolgálni. Mindenki számára világossá válhatott, hogy ennél már csak rosszabb jöhet. Az első punkok meggyőződése, hogy „a jövőnek nincs jövője” mára alapbölcsességgé vált.

A politikai képviselet szférája bezárult. A jobboldaltól a baloldalig ugyanaz az ártatlan arccal előadott, szakértőként pózoló üresség honol, ugyanazok a politikai ügynökök igazítják hangjukat a legfrissebb közvélemény-kutatások eredményeihez. Akik még eljárnak szavazni, csak azért teszik, hogy proteszt szavazatukkal tömjék teli a szavazóurnákat. Úgy tűnik, már csak maguk a választások ellen szavaznak az emberek. A felkínált javaslatok távolról sincsenek már a felmerülő problémák szintjén. A lakosság a maga csendes módján messze érettebb a kormányzásán marakodó báboknál. Bármely Belleville-i chiabini szavai több bölcs gondolatot tartalmaznak, mint az úgynevezett vezetőink összes nyilatkozata. A nagy társadalmi kukta szelepe lezárult és vészesen kezd nőni benne a nyomás. Az argentínai „Que Se Vayan Todos” szelleme komolyan kezdi kísérteni az uralkodó osztályt.

Még mindenki emlékezetében ott lobognak 2005 novemberének lángjai: egy új, reményekkel teli évtized tűzkeresztségének örömtüzei. A médiák meséje a párizsi külvárosok harcáról a Köztársaság ellen, legalább annyira jól hangzott, mint amennyire hazug volt valójában. Szándékosan elhallgatták azt a tényt, hogy a tüzek a városközpontokban is lobogtak. Barcelonában a tiltakozók közösen egész utcákat égetettek fel, de erről csak a helyiek tudtak. Az sem igaz persze, hogy az ország megszűnt volna lángolni. Nehéz közös vonást találni a letartóztatottakban, nem köti össze őket se osztály, se nemzetiség, se közös lakóhely - semmi más, csak a fennálló rend gyűlölete. Nem a “külvárosok lázadása” az igazi újdonság, ez már a nyolcvanas évek óta zajlik, hanem az, hogy most szakítottak a lázadás eddig bevett formáival. Ezek a támadók nem hallgatnak többé senkire, sem a saját idősebb testvéreikre, sem a rend helyreállításával megbízott civil szervezetekre. Semmiféle SOS Racisme jellegű szervezet sem tudott rátelepedni az eseményekre, melyeknek csak a tehetetlenség, a szemfényvesztés és a médiák omerta-ja vetett látszólag véget. Az éjszakai vandalizmus, a névtelen támadások — ez a szavak nélküli pusztítás tovább szélesítette a hivatalos politika és a valódi politikai cselekvés közötti szakadékot. Őszintén senki sem tagadhatja: ennek a követelések nélküli lázadásnak, mondanivaló nélküli fenyegetésnek semmi köze sem volt a hivatalos politikához. Csak teljesen vakként vagy az elmúlt harminc év autonóm ifjúsági mozgalmairól mit sem tudva, mondhatja bárki, hogy nincs semmi politikai a hivatalos politika ilyen határozott tagadásában. Mint elveszett gyerekek, összetörtük a társadalom csecsebecséit, a társadalomét, amely nagyon jól tudja, hogy nem érdemel nagyobb megbecsülést, mint Párizs látványosságai a Véres hét legvégén.

A jelenlegi helyzetre nincs társadalmi gyógyír. Egyrészt, mert a környezet, az intézmények, az önmagukba zárt egyének homályos egyvelege már képtelen — még ha minden alapot nélkülöző iróniával így is hívjuk — társadalmat alkotni. Másrészt, mert nem találjuk többé a közös nyelvet együttes élményeink kifejezésére. Közös nyelv híján pedig nem tudunk semmit sem megosztani egymással. A felvilágosodás fél évszázadnyi küzdelme alapozta meg a Francia Forradalmat, és egy évszázad munkás harcai adtak életet a rettegett „jóléti államnak”. A harc szüli azt a nyelvet, amellyel egy új rend kifejezi magát. Erről ma szó sincs. Európa egy teljesen lerongyolódott kontinens: titokban diszkontokban vásárol, és fapados repülőjáratokkal utazik, ha ugyan utazik egyáltalán. A szociálpolitika nyelvén megfogalmazott problémák feloldhatatlanok. A „nyugdíjak”, „a fiatalok prekarátiusával vagy erőszakosságával” kapcsolatos kérdései mindig függőben maradnak addig, amíg rendőri erővel akarják kezelni azokat a tetteket, amelyeket éppen ezek a problémák okoznak. Nem valami vonzó jövőkép minimálbérért pelenkázni a rokonaik által magukra hagyott nyugdíjasokat. Aki számára a bűnöző életmód kisebb szégyent és nagyobb hasznot hoz, mint a folyosók takarítása, azok nem fogják letenni a fegyvereiket, de a börtönök sem fogják megtanítani őket a társadalom szeretetére. A nyugdíjak megnyirbálása lehetetlenné teszi a nyugdíjasok tömegeinek elszánt vágyát a kikapcsolódásra és csak fokozza az érzésüket, hogy a fiatalok egyre nagyobb hányada menekül a munka elől. Egyetlen, egy kvázi-felkelés másnapján végre elfogadott garantált alapjövedelem sem képes egy új New Deal, egy új társadalmi megegyezés, egy új béke alapjait lefektetni. A társadalmi összetartozás érzése ehhez már túlságosan is elsorvadt.

A megoldás a rendőri ellenőrzés egyre növekvő fokozása, hogy semmi se történhessen. A pilótanélküli robotrepülőgép, amely tavaly július 14-én Seine-Saint-Denise felett szállt el — ahogy azt később a rendőrség is megerősítette —, már önmagában is jóval élesebb képet fest a jövőről, mint bármilyen homályos humanista képzelgés. Az, hogy külön kihangsúlyozták a gép fegyvertelenségét, jól mutatja, hogy mire számíthatunk a továbbiakban. A lakóövezeteket még elszigeteltebb zónákra osztják. Az “érzékeny negyedek” körül futó autópályák már így is láthatatlan falakként védik a középosztálybeliek lakóparkjait. Gondoljanak bármit a republikánus széplelkek, az ilyen kerületek „kummünotarizmusa“ (etnikai-vallási közösség szerinti szerveződése) tűnik még a leghatékonyabb eszköznek. Ők az ország tisztán métropolisz-jellegű részein, a nagy városközpontokban élhetik tovább fényűző életüket, a még rafináltabb, még kifinomultabb, még csillogóbb város-rombolásban tobzódva. Ennek a kuplerájnak a vakító neonfényei beborítják a bolygót, miközben az egyre szégyentelenebb védelmi rendeletek égisze alatt a készenléti rendőrség és a biztonsági cégek (azaz félkatonai milíciák) őrjáratai egyre szaporodnak.

A jelen zsákutcája, amennyire nyilvánvaló, annyira eltagadott tény. Egymás sarkát tapossák a pszichológusok, szociológusok és egyéb sarlatánok és szakzsargonjaik, akik kutatásaiból egy dolog hiányzik: a lényeg. Elég csak meghallgatni korunk slágereit — egyrészt az ostoba “francia új sanzont ”, melyben a kispolgárság a saját lelki problémáit boncolgatja, másrészt a Mafia K’1 Fry hadüzeneteit — és gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ez az együttélés már nem tarthat sokáig, közeledik a döntés órája.

Ez a könyv egy képzeletbeli kollektíva nevében íródott. Szerkesztői nem a szerzői. Éppen csak némi rendet vittek korunk közhelyeibe, csokorba gyűjtve a kocsmai beszélgetések és hálószobai sugdolózások moraját. Céljuk az, hogy lefektessenek néhány alapigazságot, melyek általános elfojtása a pszichiátriákat betegekkel, a szemeket könnyekkel tölti meg. Ők csupán a szituáció krónikásai. A szélsőséges helyzetek előnye, hogy az igazmondás a logika szigorú szabályai szerint forradalomhoz vezet. Elég csak kimondani, ami a szemünk előtt zajlik, és nem visszaretteni a következtetések levonásától.

ELSŐ KÖR

„I AM WHAT I AM.”

„I AM WHAT I AM.” Ez a marketing-biznisz legújabb, világnak tett ajánlata, a reklámipar utolsó fázisának fejleménye: annyira, de annyira legyetek különbözőek, tényleg legyetek önmagatok, de főleg igyatok Pepsi-kólát. Évtizedek hirdetési stratégiái mindezért: eljutottunk a tiszta tautológiához. ÉN = ÉN. A srác egy futógépen gyakorolva nézi magát konditerme tükrében. A lány munkából jön, Smartjának kormánya mögött kuporog. Összetalálkoznak valaha?

„VAGYOK, AKI VAGYOK.” A testem csakis az enyém. Én vagyok én, te vagy te, és még sincs rendben valami. Tömeges perszonalizáció. Mindenre kiterjedő individualizáció — az életé, a munkáé, a boldogtalanságé. Diffúz tudathasadás. Burjánzó depresszió. Paranoid részecskék atomizációja. Kapcsolatok hisztérikussága. Minél inkább Önmagam próbálok lenni, annál nagyobb ürességet érzek. Minél inkább kifejezném magam, annál inkább érzem, hogy nincs is mit mondanom. Minél inkább futok magam után, annál fáradtabbnak érzem magam. Én ragaszkodok magamhoz, te ragaszkodsz magadhoz, mi ragaszkodunk magunkhoz, mint valami unalmas színjátékban. Saját magunk reprezentálójává váltunk ebben a furcsa kereskedelemben, mi vagyunk saját a perszonalizációnk garanciái, ami végső soron egyre inkább önmagunk csonkolására emlékeztet. Több-kevesebb sikerrel leplezett ügyetlenséggel az összeomlásig biztosítjuk be magunkat.

Addig is, irányítom az életem. Így lehetek egyéniség — a blogom, a lakásom, a legújabb divatos szarság, kapcsolati- és szex-drámák… tényleg bármilyen mankó megfelelő, amivel fenntarthatom ”Magamat”! Ha a „társadalom” nem vált volna ilyen végletesen absztrakttá, akkor olyan egzisztenciális mankókat nyújtana, amelyek segítenének, hogy tovább húzzam. Azoknak a függőségeknek az együttesét, amelyekre az identitásomért cserébe szerződtem. A fogyatékos a jövő mintapolgára. Van abban valami előrelátás, hogy a különböző szervezetek, amelyek mostanában ezt a témát zsákmányolják ki, “túlélési jövedelmet” követelnek.

A mindent átható „légy valaki” kényszere tartja fenn azt a patologikus állapotot, amiért erre a társadalomra egyáltalán szükség van. Az erősnek lenni kényszere teremti meg a gyengeséget, mely révén a társadalom fenntartja önmagát, melyben így mindennek terápiás jellege lesz, a munkának, még a szerelemnek is. „Hogy vagy?” — kérdezzük folyton, mintha egymás lázát méregetnénk egy betegekkel teli társadalomban. Társadalmi kapcsolataink sok kis zugból, ezernyi apró menedékből állnak, ahol meghúzódhatunk. Ahol még mindig jobb, mint a dermesztő hideg odakint. Ahol minden hazug, mivel csupán ürügy a felmelegedésre. Ahol semmi nem történhet, hiszen ahhoz túlságosan is el vagyunk foglalva a néma egymáshoz dörgölőzéssel. Ezt a társadalmat hamarosan már csak a társadalmi atomok közti képzeletbeli gyógymód vonzereje tartja össze. Egy olyan erőmű, melynek turbináit a visszatartott könnyek hatalmas tartálya táplálja, örökké a túlcsordulás határán.

“I AM WHAT I AM.” Elnyomás soha még ilyen ártalmatlannak hangzó szlogent nem talált magának. A fennálló rend legféltettebb titka az Én krónikus gyengeség állapotában, az összeomlás szélén való tartása. A gyenge, depressziós, önkritikus, virtuális Én tulajdonképpen az a végtelenül felhasználható alany, melyet a termelési viszonyok folytonos átalakítása, a technológiák felgyorsított elévülése, a társadalmi normák szüntelen változása és az általános flexibilitás követel meg. Az Én, amely paradox módon egyszerre telhetetlen fogyasztó és a legtermelékenyebb, aki szenvedélyesen és energikusan veti bele magát a legkisebb projektbe is, csak hogy a lehető legkésőbb térjen vissza eredeti lárvaállapotába.

„MI VAGYOK ÉN” hát? Gyermekkoromtól fogva megismertem a kicsorduló tej hangját, illatokat, történeteket, hangokat, érzelmeket, bölcsődalokat, anyagokat, mozdulatokat, gondolatokat, benyomásokat, megfigyeléseket, dalokat, és ételeket. Mi vagyok Én? Kötődöm helyekhez, fájdalmakhoz, ősökhöz, barátokhoz, szerelmekhez, eseményekhez, nyelvekhez, emlékekhez, mindenféléhez, ami nyilvánvalóan nem én vagyok. Semmi, ami a világhoz köt, semmilyen kapcsolat, ami engem alkot, semmilyen erő, mely részemet képzi, nem formál varázsütésre előhívható identitást, hanem egy egyedi, közös létélmény az, amelyből — bizonyos helyeken és időkben — előáll a magát „Én”-nek hívó létező. Létünk belső ellentmondásai abból fakadnak, hogy vakon hiszünk Énünk állandóságában és nem fordítunk igazán figyelmet arra, ami azzá tesz, amik vagyunk.

Szédítő látni a Reebok „I AM WHAT I AM” szlogenjét egy sanghaji felhőkarcoló tetején trónolni. A Nyugat mindenhol terjeszti kedvenc trójai falovát: az Én és a világ, az egyén és a csoport, a kötöttség és szabadság közé ékelt gyilkos ellentétpárjait. A szabadság nem a kötöttségektől való szabadulás, hanem gyakorlati képesség arra, hogy csiszoljuk azokat, mozogjunk köztük, formáljuk, vagy éppen eloldjuk őket. A család csak azok számára létezik családként — azaz pokolként —, akik már lemondtak arról, hogy megváltoztassák a benne rejlő elkedvetlenítő mozzanatokat, vagy éppen sosem tudták hogyan kell mindezt megtenni. A kapcsolatokból való kiszakadás szabadsága sosem volt más, mint a szabadság fantomja. Nem szabadulhatunk meg a kötöttségeinktől anélkül, hogy egyúttal el ne veszítenénk azt is, ahol erőink működhetnek.

Tehát a „I AM WHAT I AM” nem csupán egy egyszerű hazugság vagy reklámkampány, hanem egy szabályos hadjárat minden ellen, ami közöttünk történik, ami ellenőrizetlenül kering, ami láthatatlanul összeköt bennünket, ami megakadályozza a teljes magányt - minden ellen, ami még éltet. Hadüzenet az ellen, ami segít, hogy ne érezzük magunkat állandóan egy autópálya, egy vidámpark közepén, egy frissen gyártott új városban: a szenvtelenül megszerkesztett sivár unalom, fagyott világában, melyet csak nyilvántartásba vett testek, magányos autók és ideális áruk járnak át.

Franciaország nem lehetne a szorongás elleni tabletták földje, az antidepresszánsok paradicsoma, a neurózis Mekkája, ha nem lenne egyben az óránkénti termelés Európa bajnoka is. A betegséget, a kimerültséget, a depressziót úgy is tekinthetjük, mint a valóban orvosolandó probléma egyéni tüneteit, melyek egyébként hozzá is járulnak a létező rend fenntartásához: a szolgalelkű igazodásomhoz az elmebeteg normákhoz, és a társadalmi mankóim modernizálásához. Előírják, hogy mi bennem az előnyös, a megfelelő és termelékeny, és azt is, hogy mitől kellene udvariasan megszabadulnom. „Tudod, sosem késő megváltozni.” Viszont, ha fogyatékosságainkat tényként kezeljük, akkor ezek az Én-képünk felülvizsgálatához vezethetnek és az ellenállás fegyverévé válhatnak ebben a körülöttünk dühöngő háborúban. Lázadássá válhatnak és minden, a normalizálásunkra, megcsonkításunkra összeesküdött dolog ellen fordulhatnak. Az Én nem egy válságban lévő részünk, hanem csak az a forma, melybe beletuszkolnak. Éles kontúrokat, különállóságot, jól felismerhető minőségeket követelnek, hogy irányíthassanak — pedig valójában csak lények vagyunk más lények között, különösek a hasonlóak között, élő szövet, a világ szövetébe ágyazva. Szemben azzal, amit gyermekkorunk óta ismételgettek nekünk, az intelligencia nem az alkalmazkodás képessége — az ő intelligenciájuk a rabszolgák intelligenciája. Rossz alkalmazkodó-képességünk vagy túlzott fáradékonyságunk csak az elnyomóink szempontjából problémák. Számunkra ezek inkább kiindulási vagy találkozási pontok eddig elképzelhetetlen kapcsolatok kiépítéséhez. Egy más módon tönkrement, de mégis sokkal inkább közössé tehető világ képét tárják elénk, mint a társadalmunk által fenntartott fantazmagóriák.

Mi nem csüggedtek vagyunk, mi sztrájkba léptünk. Akik elutasítják a maguk menedzselését, azoknak a depresszió nem egy állapot, hanem egy lépcsőfok, a kihátrálás a hivatalos politikából. Innentől kezdve már csak a gyógyszeres kezelés vagy a rendőrségi elnyomás megbékítésünk két lehetséges módja. Ezért nem habozik társadalmunk Ritalint tömni hiperaktív gyermekeibe vagy embereket taszítani a gyógyszerfüggőség életfogytiglani rabságába, ezért fontos, hogy a „viselkedési zavarok” már három éves korban kiszűrhetőek legyenek. Mert maga az Én hipotézise, mely minden ízében recseg-ropog.

MÁSODIK KÖR

„A szórakozás létszükséglet”

Egy kormány, amely tizenöt éves kölykök ellen vezet be szükségállapotot. Egy ország, amely boldogulását egy focicsapat kezeibe helyezi. Egy rendőr, aki a kórházi ágyból arról panaszkodik, hogy az „erőszak” áldozatává vált. Egy prefektus, aki a fákra épített házak ellen bocsájt ki rendeletet. Két tízéves Chelles-ből, akiket egy játékterem felgyújtásával vádolnak. Ez a kor jeleskedik a groteszk helyzetekben, és még csak észre sem veszi. Igazság szerint még a médiák panaszos, felháborodott hangneme sem tudja elnyomni a kitörő kacagást, mellyel ezeket a híreket kellene fogadnunk.

Csak a kacaj lehet a megfelelő reakció a hírekben szereplő, úgynevezett komoly “kérdésekre” adott válaszokra. Vegyük az egyik legtöbbet emlegetettet: nincs olyan, hogy „bevándorlókérdés”. Ki nő fel manapság a szülőföldjén? Ki él ott, ahol felnőtt? Ki dolgozik ott, ahol él? Ki él ott, ahol az ősei? És kihez tartoznak inkább korunk a gyermekei: a szüleikhez vagy a tévéhez? Igazság szerint tömegével szakadtunk el eredeti kötődéseinktől: nem származunk mi már sehonnan, aminek a következménye – az újkeletű turistahajlamunkon kívül - a letagadhatatlan szenvedés. Egész történelmünk gyarmatosítások, népvándorlások, háborúk, száműzetések, gyökereink elvesztésének sorozata: annak története, ahogy idegenné váltunk ebben a világban, kívülállóvá a saját családunkban. Az oktatás segítségével kisemmiztek minket a saját nyelvünkből, régi énekeinket a műdaloknak hála felejtettük el, a mindent elárasztó pornográfiával a saját testünkből űztek ki minket, a várost a rendőrség vette el, a barátainkat pedig a bérmunka. Még súlyosabb a helyzet abban a Franciaországban, ahol az államhatalom kegyetlen, szekularizációs individualizációs munkája — amely már a legfiatalabb korban megkezdi alanyainak osztályozását, fegyelmezését, egymáshoz való mérését és egymástól való elválasztását — minden eretnek szolidaritást a földbe tipor, amíg nem marad más, csak a csupasz állampolgár, a Köztársasághoz való tartozás vegytiszta fantazmagóriája. A francia mindenkinél nyomorultabb és a kisemmizettebb. Idegengyűlöletük végső forrása öngyűlöletük: magukat gyűlölik mint idegent. A félelem és féltékenység keveréke, melyet a külvárosi lakótelepek ellen éreznek, csupán önsajnálat az iránt, amit elvesztettek. Nem képesek nem irigyelni azt a szemernyi kis közösségi életet, mely még ezekben a problémás kerületeken uralkodik, azt a pár kötődést, mely ott még létezik az emberek között, azt a kevés szolidaritást, amely még nem áll az állam ellenőrzése alatt, azt az informális gazdaságot, azt a megmaradt kis szerveződést, amely még nem vált idegenné maguk a szervezettek számára. Nyomorúságunkban odáig jutottunk, hogy csak úgy érezhetjük franciának magunkat, ha átkozzuk a bevándorlókat, mindenkit, aki még nálunk feltűnőbben is idegen. Franciaországban a bevándorlók a szuverenitáshoz különös pozícióban vannak: ha nem lennének itt, akkor franciák talán már nem is léteznének.

Franciaország az iskolájának terméke, sosem fordítva. Egy olyan iskolamániás országban élünk, ahol az emberek gyakran úgy emlékeznek vissza az érettségi vizsgájukra, mint életük fordulópontjára. Ahol a nyugdíjasok még mindig a negyven éve letett vizsgáikon elkövetett hibáikról beszélnek, amivel elszúrták karrierjüket, az egész életüket. Másfél évszázad republikánus oktatási rendszere olyan államosított polgárokat termelt ki magából, ami egyedülálló az egész világon. Akik azzal a feltétellel fogadják el a szelekciót és a versenyt, hogy abban mindenki egyenlő eséllyel indul. Ők úgy képzelik az életet, mint valami versenyt, ahol mindenkit az elért eredményei szerint értékelnek. Ők azok, akik mindenhez engedélyt kérnek. Akik csendben tisztelik a kultúrát, a szabályokat és az osztályelsőket. Még a nagy és kritikus értelmiséghez való kötődésük, a kapitalizmust illető elutasításuk is magán viseli is az iskola iránt érzett feltétlen szeretetük nyomait. Ez az államilag termelt szubjektivitás omlik össze napról-napra az oktatás intézményeinek hanyatlásával. A Köztársaság iskoláival és papírszagú kultúrájával szemben az utóbbi húsz évben az utcákon feltűnt új iskola és kultúra a legnagyobb csapás, amely érhette a francia univerzalizmust. Ezen a ponton már le is paktált a szélsőjobboldal a baloldal kemény magjával. Ugyanakkor Jules Ferry neve, aki Thiers minisztere volt a Kommün leverése során és a gyarmatosítás teoretikusa, már önmagában is elég, hogy gyanúba keverje ezt az intézményt.

Ami minket illet, amikor azt látjuk az esti hírekben, ahogy a tanárok valami „civil éberségi bizottságban ülve” siránkoznak, hogy valaki felgyújtotta az ő iskolájukat, akkor mindig eszükbe jut, hogy hányszor, de hányszor álmodoztunk gyerekként mi is erről. Hallva valamelyik balos értelmiségi fecsegését a barbárságról, hogy a kölykök bandákba verődve zaklatják a járókelőket, boltokat fosztogatnak, és macska-egér játékot űznek a rendőrséggel, eszünkbe jut, hogyan beszéltek az hatvanas évek jampi-bandáiról, sőt, az apacsokról a „Belle Époque” idején. „Az utóbbi időben apacsnak hívják azokat a veszélyes egyéneket, visszaeső bűnözőket, a társadalom ellenségeit, akiknek se hazájuk, se családjuk, se kötelességtudatuk; akik minden erőszakosra tettre hajlamosak, készek rátámadni akár ez emberekre, akár tulajdonukra” — írja a Seine törvényszék egyik bírája 1907-ben. Ezek a munka elől menekülő, gyakran a kerületük nevét viselő bandák, akik rendszeresen összecsapnak a rendőrséggel, minden jóravaló, individualizált francia polgár rémálmai: megtestesítenek mindent, amiről ő maga már lemondott, megtestesítik az összes olyan lehetséges örömöt, amit ő már soha nem fog megtapasztalni. Szégyen egy olyan országban létezni, ahol egy énekelni kezdő kisgyereket elhallgattatnak, hogy “sírni lehet a hangodtól”, ahol az iskolai kasztráció fegyelmezett alkalmazottak tömegét ontja magából. A Mesrine alakját övező mai legendáknak kevesebb köze van egyenességéhez és bátorságához, mint ahhoz, hogy ő képes volt bosszút állni mindazért, amelyért nekünk kellene. Nekünk kellene közvetlenül megtorolnunk azokat a sérelmeinket, melyekről még mindig csak mellébeszélünk. Ugyanis kétségtelen, hogy a franciák ma is ezerféleképpen, észrevehetetlen kis aljasságokkal, a rosszindulatú pletykák minden válfajával, a fagyos gonoszságukkal és émelyítő udvariasságukkal állnak bosszút mindenen és mindenkin azért, mert hagyták magukat eltaposni. Már régen felváltotta a „Basszátok meg a rendőrséget!” az „Igenis, biztosúr!”-at. Ilyen értelemben a bandák leplezetlen gyűlölete csak egy némább formája annak mérgező légkörnek, annak rothadó szellemnek, annak a rombolásvágynak, ami ezt az országot teljesen felemészti.

Már a szociológusoknak sincs képük „társadalomnak” nevezni ezt az idegenek által benépesített miliőt ahol élünk, pedig évszázadon keresztül ezzel keresték betevőjüket. Mostanában inkább a hálózat elnevezést kedvelik a kibermagányban szenvedők gyenge kapcsolatai leírására, melyeket „munkatárs”, „kapcsolat”, „haver”, „partner”, „kaland” néven ismerünk. Az ilyen hálózatok néha még azért ún. miliőket alkotnak, ahol legalább közös kódok működnek, ahol, ha más nem is történik, de az identitások szakadatlanul újratermelődnek.

Időpazarlás lenne részletezni mindent, amely a társadalmi viszonyaink haláltusáját alkotja. Állítólag megint divatba jött a család meg a párkapcsolat. De ez a család már nem ugyanaz a család, amelyik kiment a divatból. Visszatérése nem más, mint az általános szeparáció elmélyülése: élő cáfolata annak, amit elrejteni hivatott. Bárki tanúsíthatja a családi összejövetelek évről évre egyre nyomasztóbb szomorúságát, az erőltetett mosolyokat, a kellemetlen érzést, ahogy látjuk egymáson a tettetés haszontalanságát: egy hulla hever a családi asztalon és mi úgy teszünk, mintha ott sem lenne. A flörtöléstől a válásig, az együttéléstől a családalapításig mindenki érzi a családi kör bús haszontalanságát, de a legtöbben úgy vannak vele, hogy még szomorúbb lenne nélküle. A család többé már nem annyira az anya fullasztó hatása vagy az ütlegek patriarchátusa, mint inkább gyermeteg ráhagyatkozás a puha függőségre, ahol minden ismerős: a gondtalanság pillanata egy olyan világban, amely tagadhatatlanul halad az összeomlás felé, ahol „függetlenné válni“ eufémizmus arra, hogy „találtál munkahelyet és mostantól te fizeted a lakbéredet“. A biológiai leszármazás a mentség arra, hogy elgyengítik bennünk a legkisebb kitörni vágyást is, annak ürügyén, hogy láttak minket felnőni, pedig arra kényszerítenek, hogy végül lemondjunk a felnőtté válásról és mindenről, ami fontos volt gyerekkorunkban. Jobb megkímélni magunkat ettől az elgyengüléstől.

A párkapcsolat a nagy társadalmi összeomlás utolsó szintje. Oázis az ember-sivatag közepén. Az intimitás jelszavával hajszoljuk mindazt, ami olyan nyilvánvalóan kiveszett a kortárs társadalmi kapcsolatokból: a melegséget, az egyszerűséget, az őszinteséget, az életet színház és nézőközönség nélkül. De amikor a romantika bódulata elmúlik, az „intimitás” a maga csupaszságában válik láthatóvá: maga az intimitás az életmód magazinok és a pszichológia nyelvét beszélő társadalmi találmány, a kapcsolatok stratégiáinak a legbelsőbb magja, amely inkább émelygésre késztet. Itt sincs több igazság, mint máshol: a hazugság és idegenné válás törvényei uralkodnak. Ha valakinek olyan szerencséje van, hogy itt mégis rátalál az igazságra, akkor meg szeretné osztani másokkal is: éppen ez az, ami egy párkapcsolatban lehetetlen. Ahogy az emberek szeretik egymást, az őket is szerethetővé teszi: ez egyben a kétszemélyes autizmus utópiájának a végét jelenti.

Valójában a társadalmi kapcsolatok széthullása áldásos folyamat. Kiváló alkalmat teremt számunkra ahhoz, hogy tömeges, vad, más típusú, a hűség más fajtáira épülő formákkal kísérletezhessünk. A “szülők visszavonulásnak” híres jelensége a világgal való összeütközésre késztet minket, a koraérettek tisztánlátását kényszeríti ránk és szép lázadásokat ígér. A párkapcsolat halálában mi felforgató kollektív érzelmi kötődések születését látjuk, most hogy a túlhajtott szex kiüresedett, a nőiesség és a férfiasság nem más már, mint két idejétmúlt szokásrendszer, a pornóipar három évtizede pedig a szexuális szabályáthágás és felszabadulás minden energiáját kisajátította. Mi éppen a szülői kapcsolat feltétlen nélküliségét akarjuk megvalósítani a politikai szolidaritásban is, amely így olyan ellenálló lesz az állami beavatkozásokkal szemben, mint egy cigánytábor. Nincs semmi abban a végtelen segítségben, amelyet a szülők nyújtanak a proletarizált utódiaknak, amely ne válhatna egyfajta hozzájárulássá, de ezúttal a társadalmi felforgató tevékenységhez. „Függetlenné válni“ azt is jelenthetné, hogy elsajátítjuk az utcai harc fortélyait, a házfoglalás mesterségét, a munka nélküli életet, a bolti lopás művészetét és megtanuljuk őrülten szeretni egymást.

HARMADIK KÖR

Az élet, az egészség, a szeretet bizonytalanná vált, miért éppen a munka lenne kivétel?

Nincs még egy olyan homályos kérdés Franciaországban, mint a munka kérdése. Nincs még egy olyan zavaros viszony, mint a franciák és a munka viszonya. Menjetek csak el Andalúziába, Algériába vagy Nápolyba: ott mélységesen megvetik a munkát. De vegyük Németországot, az Egyesült Államokat vagy Japánt: ott tisztelik a munkát. Igaz, a dolgok változnak. Sok az otaku Japánban, a frohe Arbeitslose Németországban vagy a work-aholics Andalúziában. De ezek manapság csak furcsa jelenségeknek számítanak. Franciaországban ugyanakkor térden csúszunk a hierarchia következő fokára, miközben bemeséljük magunknak, hogy le se szarjuk az egészet. Este tízig is bennmaradunk dolgozni, ha el vagyunk havazva, de szemrebbenés nélkül lopunk az irodából vagy dézsmáljuk meg a raktárkészletet, hogy alkalom adtán eladjuk, amit elhoztunk. Gyűlöljük a főnököt, de minden áron az alkalmazottjai akarunk lenni. Állással rendelkezni megtiszteltetés, ugyanakkor a munka a szolgalelkűség jele. Röviden ez a hisztéria orvosi meghatározása. Szeretve gyűlölünk, gyűlölve szeretünk. És mindenki tudja, hogy milyen dermedtség és zavarodottság fogja el a hisztériást, ha elveszíti uralkodóját, aki egyben áldozata is. Gyakran fel sem épül többé.

Egy olyan alapvetően politikai országban, mint Franciaország, az ipari hatalom mindig alá van vetve az állami hatalomnak. A gazdasági tevékenységet az adminisztrációs szabályok mindig is szigorú korlátok közé szorították. Azok a nagytőkések, akik nem az ENA-École Polytechnique állami nemességéből érkeznek, mindig is az üzleti világ páriáinak számítottak, akiket, leginkább a kulisszák mögött, csak némi szánalom illet meg. Bernard Tapie az ő tragikus hősük: egyik nap bálványozták, másnap a sitten találta magát, de alapvetően mindig is érinthetetlen volt. Semmi meglepő sincs abban, hogy most visszatért a színpadra. Távolról szemlélik, akár egy szörnyet, a francia közvélemény távolságot tart tőle, mint egy színpadi vonzó gonosztevőtől, de ódzkodik attól, hogy igazán kapcsolatba lépjen vele. A nyolcvanas évek nagy blöffje ellenére, a sikeres vállalkozó kultusza sosem érintette meg Franciaországot. Bárki ír egy őket becsmérlő könyvet, azonnali sikerre számíthat. Hiába parádéznak a közönség előtt, a menedzsereket, az erkölcseiket, az irodalmukat a nevetségesség egészségügyi kordonja, a megvetés óceánja és a szarkazmus tengere övezi. Egy vállalkozó sosem lesz a belső kör tagja. Mindent elmond, hogy még a rendőröket is jobban kedveljük, mint őket. Rossz idők, jó idők ellenére, szemben a magánszektor golden boy-aival, még mindig állami funkcionáriusnak lenni jelenti a munkát. A többiek gazdagságát talán irigyeljük, de a posztjukat sohasem.

Ez a neurózis az alapja annak, amikor az egymást követő kormányok hadat üzennek a munkanélküliségnek, megvívják a csatájukat a “munkahelyteremtés frontján”, miközben volt káderek mobiltelefonjaikkal költöznek be az Orvosok határok nélkül sátraiba a Szajna-partján. Miközben a munkaügyi hivatal azon kínlódik, hogy durva manipulációkkal a munkanélküliek számát kétmillió alá szorítsa. Miközben, mint a titkosszolgálatok is elismerik, az ilyen-olyan illegális kereskedelem és munkanélküli segély az egyedüli garancia arra, hogy ne robbanjon fel a társadalom bármelyik pillanatban. A munkaalapú társadalom fikciójának fenntartásában a franciák lelkének ökonómiája és az ország politikai stabilitása az igazi tét.

Engedtessék meg nekünk, hogy ezt le se szarjuk.

Mi egy olyan generáció tagjai vagyunk, amely nagyon is jól él ezen fikció nélkül is. Egy generáció, amely sosem számított nyugdíjra, munkahelyi jogokra, még kevésbé a munkához való jogra. Amely még csak nem is „prekárius”, ahogy a balos aktivisták leghaladóbb elemei szeretik nevezni, hiszen ez azt jelentené, hogy a munka világához - azaz jelen esetben ennek széteséséhez - való viszonyunk alapján határoznánk meg magunkat. Elfogadjuk a bármilyen eszközzel történő pénzhez jutás szükségességét, bármilyen eszközzel, mert jelenleg nem lehet meglenni nélküle, de visszautasítjuk a munka szükségességét. Egyébként is, mi már nem is dolgozunk: mi már csak melózunk. Munkahelyünkön nem vagyunk igazán jelen, alig várjuk, hogy túl legyünk rajta. Nem vagyunk cinikusak, csak makacsul ellenállunk annak, hogy kihasználjanak bennünket. A szövegek a motivációról, minőségről vagy az önmagunkba való befektetésről teljesen hidegen hagynak bennünket, a humán erőforrás menedzserek legnagyobb aggodalmára. Azt mondják, hogy kiábrándultunk a vállalatokból, melyek nem honorálták eléggé szüleink lojalitását, akiktől alkalom adtán gyorsan megszabadultak. Hazudnak. A csalódáshoz előzetes remény szükséges. Márpedig mi soha nem is vártunk semmit a vállalatoktól, mindig is annak láttuk őket, amik és amelyek mindig is lesznek: a csalás különböző komfortfokozatú változatai. Csak azt az egyet sajnáljuk, hogy a szüleink beleestek ebbe a csapdába — legalábbis azok, akik valaha is hittek ilyesmiben.

A munka kérdését övező szentimentális zavar azzal is megmagyarázható, hogy a munka fogalmának két egymásnak ellentmondó dimenziója van: a kizsákmányolás és a részvétel. Az egyéni és kollektív munka kizsákmányolása az egyéni vagy társadalmi értéktöbblet kisajátítása révén, és részvétel a közös erőfeszítésekben az együttműködőket összekötő kapcsolatokon keresztül a termelés univerzumában. Ez a két dimenzió ördögien keveredik a munka fogalmában, ami megmagyarázza a munkások közömbösségét mind a részvétel dimenzióját tagadó marxista, mind a kizsákmányolás dimenzióját tagadó menedzseri retorika iránt. Ezért ellentmondásos a munka társadalmi viszonya: egyszerre megvetendő, mert elidegenít a saját tevékenységünktől, és imádott, mert egy részünket mégis bevonja a játékba. A katasztrófa már így is bekövetkezett: mindabban rejlik, amit el kellett pusztítani és mindenkiben, akit el kellett szakítani a gyökereitől, hogy a munka a lét egyetlen formájává válhasson. A munka borzalma nem is annyira magában a munkában keresendő, sokkal inkább mindannak az évszázadokon keresztül tartó módszeres pusztításában, ami nem a munka: közös lakóhely vagy mesterségben rejlő szolidaritás, bajtársiasság, rokonság, kötődés helyekhez és emberekhez, évszakokhoz, szokásokhoz és kifejezésekhez.

Ebben áll a jelen paradoxona: abban a szent pillanatban, amikor a munka győzedelmeskedett a létezés minden más módja felett, maguk a munkások feleslegessé váltak. A termelékenység, a különböző munkafolyamatok kihelyezése, a mechanizáció, az automatizált és komputerizált termelés területén zajló fejlődés már szinte nullára csökkentette a bármelyik termékben rejlő élő munkaerőt. A munka nélküli munkások társadalmának paradoxonában élünk, ahol a szórakoztatás, a fogyasztás és a pihenés csak a munka hiányáról árulkodik, melytől éppen el kellene vonnia minket. A Carmaux-i tárna, amely száz évig erőszakos sztrájkjairól volt híres, ma turistalátványosság. Szórakoztató „multiplex” skateboardosoknak és bicikliseknek, melyet Bányászati Múzeuma tesz különlegessé, ahol bányalég-robbanásokat szimulálnak a turistáknak.

A nagyvállalatokban a munka egyre látványosabb mértékben oszlik meg magasan képzett kutatói, tervezési, ellenőrzési, szervezési és kommunikációs pozíciók, melyek az új kibernetikus termelési folyamathoz kellő szaktudást biztosítják, illetve az ennek a folyamatnak a megfigyelésére és karbantartására betanított munkások között. Az első csoportba tartozó pozíciók ritkábbak és jól fizetettek, ebből következően annyira keresettek, hogy az a néhány ember, aki ezeket az állásokat betölti, bármire hajlandó a megtartásuk érdekében. Ők és a munkájuk valamiféle szorongó ölelésben válnak eggyé. A menedzserek, tudósok, lobbisták, kutatók, programozók, fejlesztők, konzultánsok és mérnökök szó szerint soha nem hagyják abba a munkát. Még a szexuális életük is a termelékenységük növelését szolgálja. Egy HR-filozófus szerint „a legkreatívabb vállalkozásban a legmagasabb az intim kapcsolatok száma.” „A munkatársak az üzleti tőke fontos részét képezik ” - erősíti meg egy Daimler-Benz humán erőforrás menedzser – […] „Motivációjuk, know-how-juk, innovatív képességeik és az ügyfelek kívánságai iránt tanúsított figyelmük alkotja az innovatív szolgáltatások nyersanyagát […]. Viselkedésük, szociális és érzelmi kompetenciájuk egyre fontosabb a munkájuk értékelésében.[…] Ezt már nem a munkaórák számával fogjuk mérni, hanem az elért eredmények, illetve azok kivitelezésének minősége alapján. Ők tulajdonképpen vállalkozók.”

A feladatoknak azt a részét, amelyet nem lehet automatizálni, így nem tudják gépekre bízni, bármely ember el tudja látni: ilyen az anyagmozgató, a raktáros, a szalagmunkás, az idénymunkás stb. Ez a flexibilis, valódi szakmával nem rendelkező munkaerő, aki feladatról feladatra szerződik, soha nem marad elég ideig egy helyen ahhoz, hogy megszilárdítsa erejét: kiesik a termelési folyamat centrumából, kitölti a gépesítés vakfoltjait, gyakorlatilag felőrlődik a termelés ezernyi kis hézagában. A “beugró munkás” a megtestesítője ennek a munkásnak, aki egyébként a szó szoros értelmében már nem is az, hiszen nincs igazi szakmája, mindössze a képességeit árusítja, feladatról feladatra — már az, hogy rendelkezésre áll, az is a munkájának számít.

A gépek működtetéséhez elengedhetetlen, hatékony munkaerőnek a margóján egy feleslegessé vált tömeg bontakozik ki, amely kizárólag a termelés folyamatának fenntartására használható, másra nem igazán. Ez azzal a kockázattal jár, hogy semmittevésükben elkezdik szabotálni a rendszert. Az általános demobilizáció kísértete járja be a termelési rendszereket. A kérdésre, hogy „Miért dolgozol?”, nem mindenki válaszolja azt, mint a Libération által idézett a volt munkanélküli: „A jólétemért. Valamivel el kell, hogy foglaljam magam.” Komoly veszéllyé vált, hogy a végén a találunk valami elfoglaltságot semmittevésünkben. Ezt a tenőlengő népességet el kell valamivel foglalni, vagy legalább pórázon kell tartani. Máig nem sikerült jobb fegyelmező eszközt találni a bérmunkánál. Éppen ezért szükséges, hogy leépítsék a „szociális vívmányokat”, hogy a nyughatatlanokat rávegyék a visszatérésre a bérmunka kebelére, azokat, akik csak akkor adják meg magukat, ha az éhenhalás és a börtön között kell választaniuk. Ezért a szolgáltatási szektor rabszolgamunkái számának robbanása folytatódni fog: takarítás, vendéglátás, masszázs, gyerekmegőrzés, prostitúció, gyógyászati kezelések, óraadás, szabadidős terápia, lelki segély stb. Ehhez hozzájárul a biztonsági, higiéniás, viselkedési és kulturális elvárások növekedése, a divatok egyre gyorsabb váltakozása: csak ezek képesek arra, hogy megalapozzák a keresletet az effajta szolgáltatásokra. Rouenben a parkolóautomaták átadták a helyüket az „emberi parkolóórának”: valaki az utcán álldogál, kiállítja a parkolójegyeket, és ha esik, akár még esernyőt is ad bérbe.

A munka rendje a világ rendje volt. Összeomlásának evidenciája dermesztőleg hat mindenkire, aki arra gondol, hogy mi jöhet ezután. A munka napjainkban már nem annyira az árutermelés gazdasági szükségszerűsége, sokkal inkább a termelők és fogyasztók termelésének politikai kényszere, azaz a munka rendjének fenntartása, bármi áron. Ahol a termelés elveszti tárgyát, ott a meghatározó társadalmi elfoglaltság önmagunk termelése lesz: mint az az ács, akit az utcára tettek, és most bánatában önmagát gyalulja. Innen a szomorú látvány, ahogy fiatalok a legjobb mosolyukat veszik föl az állásinterjúkra, kifehéríttetik a fogaikat egy előreléptetés érdekében, céges bulikban mennek, hogy csapatot építsenek, angolul tanulnak, hogy egyengessék karrierjüket, feljebblépésük érdekében házasodnak vagy válnak el, drámakurzusokra járnak, hogy vezetők legyenek, vagy éppen az “önfejlesztést” gyakorolják, hogy „kezelni tudják a konfliktusokat”. „A legbelsőbb önfejlesztés eredménye”, mondja egy guru, „a jobb érzelmi stabilitás, a zavartalan és nyitott kapcsolatok, a fokozott koncentrációképesség, egyszóval a megnövekedett gazdasági teljesítőképesség.” Ennek a kis körnek, amely, miközben türelmetlenül várja, hogy felbéreljék, melynek érdekében mindent megtesz, hogy természetesnek tűnjön, a nyüzsgése a mobilitás morálja révén tett kísérlet a munka rendjének átmentésére. Mobilizáltnak lenni azt jelenti, hogy a munkához való viszony többé nem cselekvés kérdése, hanem a felhasználhatóságé. Amikor az álláskereső kiveszi a piercingjeit, fodrászhoz megy és mindenféle „projektekkel” foglalja el magát, tehát ha a saját „alkalmazhatóságán” dolgozik, így demonstrálja saját mobilitását. A mobilitás nem más, mint könnyű eltávolodás önmagunktól, kis elszakadás mindattól, ami minket alkot, az idegenség állapota, amiben az Én már a munkavégzés nyersanyagaként ragadható meg. Így válik aztán lehetségessé, hogy a munkaerőnk helyett igazából önmagunkat kell eladnunk. Nem azért kapjuk a fizetésünket, amit csinálunk, hanem azért, amik vagyunk: azért, hogy tökéletesen elsajátítottuk a társadalmi játékszabályokat, hogy jó kapcsolatokat tudunk kiépíteni, hogy milyen szépen mosolyogunk, és milyen jól adjuk elő magunkat. Ez a szocializáció új prostitualizációs parancsa. A mobilitás egyesíti a munka két ellentétes pólusát: részt veszünk kizsákmányolásunkban és kizsákmányoljuk minden részvételünket. Ideális esetben magad is egy kis vállalkozás vagy, a saját főnököd, magad vagy önmagad terméke. Mindegy, hogy valakinek éppen dolgozik, vagy sem, hiszen úgyis arra kényszerül, hogy kapcsolatokat, képességeket, kapcsolati tőkét, röviden: „humán-tőkét” halmozzon fel. Az egész világra kiterjedő mozgósítás parancsának kihirdetésére a legkisebb ürügy — legyen az a rák, a “terrorizmus”, egy földrengés vagy a hajléktalanság — is megfelelő lehet, mely jól mutatja a hatalom elszántságát, hogy a munka uralmát fizikai eltűnése után is fenntartsa.

A jelenlegi termelési apparátus tehát egyrészről a szellemi és fizikai mozgósítás hatalmas gépezete, amely elszívja a feleslegessé vált emberek energiáit, másrészről pedig a szelekció olyan gépezete, amely a túlélést csak a konformizált egyedeknek biztosítja, és veszni hagy minden „problémás egyént”, mindenkit, aki máshogy éli az életét, vagyis ellenáll neki. Emberi kísérteteket tart életben és sorsára hagyja az élőket. Ebben rejlik a mai termelési rendszer sajátos politikai szerepe.

Szerveződni azért, hogy legyőzzük és meghaladjuk a munkát, együttesen kivonulni a mobilitás birodalmából, magában a demobilizációban kifejezésre juttatni életvágyunkat és fegyelmünket, ezek mind olyan bűnök, melyet egy kutyaszorítóba került civilizáció nem fog egyhamar megbocsájtani nekünk. De nincs más mód arra, hogy túléljük.

NEGYEDIK KÖR

„Még egyszerűbb, még szórakoztatóbb, még mozgékonyabb, még biztonságosabb!”

Eleget hallottunk már a „városról” és a „vidékről” és persze főleg állítólagos ősi szembenállásukról. De akár közelről, akár távolról vesszük szemügyre környezetünket, semmi sem emlékeztet minderre: egyetlen formátlan és rendszertelen urbánus szövet, sivár, végtelen és átláthatatlan zóna, múzeumszagú városközpontok és természetvédelmi parkok, hatalmas bevásárlóközpontok és óriási megművelt földek, ipari parkok és parcellák, vidéki vendégfogadók és divatos bárok mindenre kiterjedő hálózata: a métropolisz. Természetesen az ókorban, a középkorban és a modernitásban is léteztek városok, de nem voltak ilyen métropolisz jellegű települések. A metropolis minden típusú terület szintézise. Kevésbé földrajzilag, mint egy hálózat csomópontjaiként, minden ebben a közös térben létezik.

Pontosan azért, mert a város fizikailag eltűnt, fetisizált formában él tovább mint történelem. A Lille-i manufaktúrák épületeiben ma koncerteket tartanak, Le Havre betonból épített belvárosa az UNESCO Világörökség része. Pekingben a Tiltott Város körüli hutongokat lerombolták és valamivel távolabb, turistáknak szánt utánzatokként építették újjá. Troyes-ban a betonépületekre favázas homlokzatokat aggattak, olyan stílusutánzatot, amely leginkább a Párizsi Disneyland viktoriánus butikjait idézi. A lázadások melegágyául szolgáló történelmi városközpontok gond nélkül illeszkednek be a métropolisz organogramjába. Mára a hivatásuk a turizmus, a hivalkodó fogyasztás szolgálata. Az árucikkekből épített mesevárosok kis szigetei, körülbástyázva piacokkal és esztétikummal, melyet, ha szükséges, erőszakkal kell fenntartani. A karácsonyi vásárok nyomasztó negédességének árát a biztonsági őrök és a járőrök folyamatosan növekvő számával kell megfizetni. Az ellenőrzés csodálatosan képes beilleszkedni az áruk alkotta tájba, megmutatva ennek tekintélyelvű oldalát mindenki számára, aki egy kicsit is figyel. Korunk a rágógumi zene, a teleszkópos gumibot és a vattacukor keveréke. A fogyasztás varázslata, amely semmire sem menne a rendőri felügyelet nélkül.

Az idézőjeles eredetiségre és a vele járó biztonságra való igény kéz a kézben jár azzal, ahogy a kispolgárság meghódítja a népi negyedeket. Kiűzve a városközpontokból, ott vélik megtalálni a „lakóközösség” egyfajta érzését, amit hiányolnak az előre gyártott házakból álló lakónegyedeikből. Elkergetvén a szegényeket, az autókat és a bevándorlókat, megtisztítván a területet, kiirtván a mikrobákat, éppen azt űzik el, amiért egyáltalán odajöttek. A város hirdetőtábláján egy rendőr és egy kukás fog kezet, alatta a felirat: „Montauban — Tiszta város.”

Ahogy az illendőség azt kívánja az urbanistáktól, hogy ne beszéljenek többé „városról”, melyet leromboltak, és az „urbánus” kifejezést használják helyette, úgy lemondhatnának végre a „vidék” kifejezésről is, mivel már az sem létezik. Ami a helyén és helyette van: a táj, amelyet a gyökértelen és agyonstresszelt tömegeknek mutogatnak, és a múlt, melyet könnyű színpadra állítani most, hogy maga a parasztság jelentéktelenné vált. Ez a marketinghadjárat műveleti területe, ahol mindent nemzeti örökségként kell értékesíteni és újjáépíteni. Ez ugyanaz a rideg üresség, amely még a legeldugottabb falusi zugokba is beveszi magát.

A métropolisz a város és a vidék együttes halála: az útkereszteződés, ahol a középosztály összes rétegei találkoznak, a középszerűség miliőjének miliője, a falvakból való meneküléstől és az “elővárosiasodásig” húzódó végtelen tér. Lefedni az egész bolygót üveggel - ez tökéletesen illene a kortárs építészet cinizmusához. Az iskola, a kórház és a könyvtár csupán variációk ugyanarra a témára: átláthatóság, semlegesség, egységes arculat. Ezeket a masszív, átlátható épületeket anélkül tervezik, hogy tekintetbe vennék a funkciójukat, melyek állhatnak épp ott is ahol állnak, éppen úgy, mint akárhol máshol. Mihez kezdjünk a párizsi La Défense irodatornyaival, a lyoni La Part Dieu lakóparkjaival vagy EuraLille bevásárlóközpontjával? Az építészetben használt „lángolóan új » (flambant neuf) kifejezés tökéletesen előre jelzi sorsukat. Egy skót utazó így tanúskodik a lángok lenyűgöző látványáról, mikor elbeszéli, hogy hogyan gyújtották fel a lázadók az Hôtel de Ville épületét 1871 májusában Párizsban: „[…] sosem képzelhettem ezidáig ilyen szépséget, egyszerűen pompás! Nem tagadom, hogy a kommünárok félelmetes gazfickók, de micsoda művészek! És még csak nem is tudják, micsoda mesterművet alkottak! […] Láttam Amalfi romjait a Földközi tenger azúrkék habjaiban fürdeni, a Tung-hor templomok romjait Panjabban, láttam Rómát és még sok minden mást. De egyik sem fogható ahhoz, ami ma éjjel a szemeim előtt játszódott le.”

A métropolisz hálójában még mindig fellelhetőek a város nyomai és a vidék fragmentumai, de a valódi élet már elköltözött: a szegénynegyedekbe távozott. Paradox módon azokon a helyeken van még némi élet, amelyek amúgy tökéletesen élhetetlenek. Egy régi romos foglaltház lakhatóbb képet mutat, mint egy luxusapartman, ahol a következő költözésig épp csak megszárad a festék és épp csak helyükre kerülnek a bútorok. Napjaink nagyvárosaiban a nyomortelepek az utolsó élő és élhető környékek — és persze a leghalálosabbak is egyben. Ezek a globális métropoliszok villódzó díszleteinek másik arcai. Észak-Párizs külső alvóvárosait, melyből a kispolgárság menekül a kertvárosaiba, a tömeges munkanélküliség visszaadta az életnek, napjainkban ezek a fényt sugárzó Quartier Latin. Fényt sugároznak az onnan jövő szavak éppúgy, mint a külvárosok nagyon is valóságos tüzei.

Szemben azzal, amit gyakran állítanak: 2005 novemberének párizsi lázadása nem a teljes megfosztottságot mutatta, hanem éppen ellenkezőleg egy adott terület feletti teljes rendelkezést. Kocsikat bárki fel tud gyújtani, ha kellőképpen felhergelik, de egy hónapig minden éjjel hatalomban tartani az utcát, sakkban tartani a rendőrséget nem lehet közös ellenségkép, közös nyelv, helyismeret, komplicitás, egyszóval szervezettség nélkül. Kerületről kerületre, hétről hétre terjedt a lázadás lángja: legváratlanabb helyeken fellobbanó új tüzek feleltek a korábbiakra. A szóbeszédet nem lehet lehallgatni.

A métropolisz egy sosem abbamaradó, alacsony hőfokú konfliktus terepe: Baszra, Mogadishu és Nablusz bevétele a konfliktus egy-egy kulmináló pontja. A történelem során a városokat a hadsereg sokáig vagy elkerülte, vagy megostromolta; a métropolisz viszont teljesen kompatibilis a háborúval. A “fegyveres” konfliktus csak kitörése egy mindig jelen levő, lappangó harcnak. A nagyhatalmak háborúi felfoghatóak egyfajta véget nem érő rendőri intézkedésként a métropolisz fekete lyukaiban, „legyen az Burkina Faso, Dél-Bronx, Kamagasaki, Chiapas, vagy La Courneuve.” Ezeknek a beavatkozásoknak a célja nem a győzelem, de még csak nem is a rend és a béke helyreállítása, ezek állandóan érvényben maradó biztonsági műveletek. A háború többé nem időben jól körülhatárolható esemény, hanem rendőri és katonai rendfenntartó mikro-hadműveletek különböző intenzitású sorozata.

A hadsereg és a rendőrség párhuzamosan, kart karba öltve fejlődik. A kriminológusok javaslata szerint a rohamrendőrséget külön erre a célra kiképzett, alacsony létszámú, mozgékony egységekké kell átszervezni. A katonai szervezet, minden fegyelmező módszerek bölcsője, átértékeli a saját hierarchikus felépítését. Egy NATO-tiszt a zászlóalja körében bevezetett „egy részvételi modellt, ami mindenkit bevon a műveletek helyzetelemzésébe, előkészítésébe, végrehajtásába és értékelésébe. A tervet nap mint nap újragondoljuk a gyakorlatok tanulságai szerint és a legfrissebb hírszerzési adatoknak megfelelően. […] A közös tervezésnél semmi sem építi jobban a csapatszellemet és a morált.”

A fegyveres erők nem egyszerűen alkalmazkodnak a métropoliszhoz, hanem alakítják is azt. Így az izraeli katonák a nablusz-i csata óta egyben belsőépítészek is. A palesztin gerillák miatt túl veszélyesek lettek az utcák, ezért megtanulták, hogy hogyan nyomuljanak előre függőlegesen és vízszintesen a város szövetében, lyukakat ütve a falakon és a mennyezeten, hogy zavartalanul mozoghassanak. Az izraeli védelmi erők filozófus végzettségű tisztje fejti ki: „Az ellenség a teret a hagyományos, klasszikus módon értelmezi, én pedig nem vetem magam alá ennek az értelmezésnek, mert nem akarok a csapdájába esni. […] Meg akarom lepni! Ez a háború lényege. Győznöm kell […] Ezért döntöttünk úgy, hogy áthatolunk a falakon […] Mint egy féreg, ami utat rág magának.” A városi tér nem csupán a konfliktusok terepe, hanem eszköze is. Már Blanqui is javasolta, az ő esetében ugye a felkelés erőiről volt szó, hogy a majdani lázadók a pozícióik megtartása érdekében foglalják el a házakat az elbarikádozott utcákon, és üssék át a falakat, hogy biztosítsák az átjárást a házak között, törjenek réseket a földszinti folyosókról a pincékbe, hogy megvédhessék magukat az esetleges támadóktól, az ajtókat használják fel az ablakok elbarikádozására, és alakítsák az emeleteket lövésztornyokká.

A métropolisz nemcsak ez az urbanizált egyveleg, ahol a város és a vidék végleg egyesül, hanem a dolgok és a létezők folyamatos áramlása is. Áramlás, amely üvegszálú hálózatokon, nagysebességű vasútvonalakon, műholdakon és térfigyelő kamerákon keresztül mozog. Egy világ, amely a vesztébe rohan. Sodrásának ereje mindent reménytelenül magával akar ragadni, mozgósítana mindenkit. Ahol az információáradat ostorcsapásokként zuhog ránk. Ahol már csak a rohanás maradt. Ahol egymás után rohannak a metrószerelvények. Ahol egy pillanatnyi megállás sincs.

A közlekedési és kommunikációs eszközök terjedése megszakítás nélkül kiszakít minket az “itt és most” állapotából: mindig valahol máshol kéne lennünk. Felugrunk egy intercityre vagy egy helyi vasútra, vagy a telefonunkhoz kapunk, hogy már ott is kellene lennünk. Az effajta állandó mozgásban levés nem más, mint magány, izoláció és száműzetés. Mindez kibírhatatlan lenne, ha a saját személyes, belső terünk nem lenne ugyanilyen könnyen mozdítható. Ez a személyiségünket magában rejtő buborék sosem pukkad ki, csak tovalibben. Ez nem az agorafóbia vége, csak mozgásba helyezése. A vasútállomás, a kereskedelmi központ, a bank, egyik hotelből a másikba: mindez idegen és banális, és mégis olyan megszokott, hogy végül is valamiféle meghittséget áraszt. A nagyvárosi gazdagság semmi más, mint bizonyos előre meghatározott hangulatok tetszőleges elegyének végtelen kombinációja. A métropolisz városközpontjai nem egyszerű másolatai egymásnak, hanem sajátos hangulatokat kínálnak: egyiktől a másikig siklunk, válogatunk közöttük, egyfajta egzisztenciális bevásárlókörút ritmusára, különböző stílusú bárok, emberek, divatok és zenék között. „Az mp3 lejátszómmal a világom ura lehetek!” Csak úgy birkózhatunk meg a minket körülvevő egyformasággal, hogy állandóan megújítjuk belső világunkat, mint a gyerekek, akik újra és újra ugyanazt a házikót építik fel. Mint Robinson Crusoe, aki egy kihalt szigeten újrateremtette saját szatócsboltját, de ez a kihalt sziget a civilizációnk, melyben milliárdnyi Robinson vetődik partra megállás nélkül.

Éppen mert ennyire flexibilis tákolmány, a métropolisz a legsebezhetőbb emberi formáció, mely valaha is létezett. Rugalmas, körmönfont, de sérülékeny. Elég egy drasztikus határzárlat egy dühöngő járvány megfékezésére, az élelmiszer-ellátásban fellépő bármilyen hiány, a kommunikációs vonalak szervezett megbénítása, és az egész díszlet összedől, amely nem képes többé elrejteni a mészárlások szörnyű látványát, melyek reggeltől estig kísértik. Ez a világ nem rohanna annyira, ha nem menekülne állandóan saját összeomlásának közelségétől.

A métropolisz hálózatos berendezkedésével, csomópontjai és kapcsolatai alkotta technológiai infrastruktúrájával, decentralizált kiépítésével védi magát saját elkerülhetetlen üzemzavaraitól. Az internetnek egy nukleáris támadást is túl kellene élnie. Az információ-áramlás, az emberek és termékek feletti folyamatos ellenőrzés teszi a métropolisz mobilitását biztonságossá, miközben megfigyelőrendszerei miatt egy konténer se veszik el szállítás közben, egy dollárt se nyúlnak le az átutalás során, egy terrorista sem jut fel a repülőre. Hála az RFID chipnek, a biometrikus útlevélnek, a DNS profiloknak!

A métropolisz azonban saját elpusztításának eszközeit is megteremti. Egy amerikai biztonsági szakértő magyarázata szerint Irakban azért szenvedtek vereséget, mert a gerillák kiaknázták a modern kommunikáció adta lehetőségeket. Az Egyesült Államok a megszállás során nem annyira demokráciát exportált Irakba, sokkal inkább kibernetikus hálózatokat. Saját fegyvereikkel győzték le őket. A mobiltelefonok és az internet-hozzáférési pontok szaporodása az önszerveződés új eszközeit adta a gerillák kezébe, akik így nehezebb célpontokká váltak.

Minden hálózatnak megvannak a gyenge pontjai, olyan csomópontok, amelyeket elég kiiktatni ahhoz, hogy leálljon a forgalom és az egész hálózat szétessen. A legutóbbi nagyobb európai áramszünet bizonyítja, hogy egyetlen magasfeszültségű vezeték kiesése miatt a kontinens jó része sötétbe borulhat. Az első teendő, hogy valami történjen, hogy új lehetőségeknek nyissunk utat, a métropolisz perpetuum mobiléjének megállítása. Ezt értették meg a thaiföldi lázadók, amikor tönkretették a transzformátor állomásokat. Ez az, amit 2006-ban a francia anti-CPE tüntetők megértettek, amikor azzal a megfontolással állították le az egyetemek működését, hogy később az egész gazdaságot megbénítsák. Ezt értették meg az amerikai dokkmunkások is, amikor 2002 októberében háromszáz munkahely védelmében tíz napra lezárták a nyugati part nagyobb kikötőit. Az amerikai gazdaság annyira függ az ázsiai áruk behozatalától, hogy a blokád naponta több mint egy milliárd dollár veszteséget okozott. Tízezer emberrel a világ legnagyobb gazdasági hatalma is megingatható. Bizonyos „szakértők” szerint, ha még egy hónapig eltartott volna a mozgalom, „az Egyesült Államokban recessziót, a dél-kelet ázsiai térségben pedig gazdasági válságot” okozott volna.

ÖTÖDIK KÖR

„Kevesebb tulajdont, annál több kapcsolatot!”

Harmincévnyi „válság”, tömeges munkanélküliség, piaci pangás után még mindig azt akarják, hogy higgyünk a gazdaságban. Az igaz, hogy megvoltak ezalatt a „nagy remények” időszakai is: az 1981-től 83-ig tartó időszak, amikor azzal hitegettük magunkat, hogy egy baloldali kormány mellett végre hátradőlhetünk, a „könnyű pénz” időszaka 1986 és 1989 között, amikor úgy volt, hogy a tőzsdén játszva mindannyian meggazdagodunk, az „internetkorszak” 1998-2001 között, amikor úgy volt, hogy az internethez láncolva virtuális karriert építhetünk, miközben egy művelt és multikulturális, változatos, de mégis egységes Franciaország hozza haza a világbajnoki címet. De most mindennek vége, végleg padlón vagyunk, itt állunk illúziók nélkül, teljesen leégve vagy éppen nyakig merülve az adósságban.

Látnunk kell, hogy a gazdaság nincs „válságban”, a gazdaság maga a válság. Nem arról van szó, hogy kevés a munka, hanem éppen hogy túl sok is. Mindent összevetve, nem a válság, hanem a növekedés nyomaszt minket. Be kell vallanunk, hogy a tőzsdei árak litániájából annyit értünk, amennyit a miséken a latin kántálásból. Szerencsénkre már jó páran erre a következtetésre jutottunk. Nem azokra gondolunk, akik pitiáner csalásokból élnek, akik ezzel-azzal üzletelgetnek, sem azokra, akik már vagy tíz éve segélyeket kapnak. Nem is azokra, akik többé már nem lelnek magukra a munkájukban és csak a hétvégét várják. De még nem is azokra, akiket a szőnyeg alá söpörtek, akik be kell érjék a legkevesebbel, és mégis többen vannak, mint az összes többi együttvéve. Vagy akiket ez a furcsa, kollektív magány sújt, ideértve a nyugdíjasok rétegeit és a végletekig kizsákmányolt, alkalmi munkaerőt. Nem róluk beszélünk most, de nekik is előbb-utóbb hasonló következtetésre kell jutniuk.

Egész országokról, sőt egész kontinensekről van szó, amelyek elveszítették hitüket a gazdaságban, vagy azért, mert látták, ahogy az IMF hurrikánként söpört végig rajtuk, vagy, mert ízelítőt kaptak a Világbankból. Ez nem az a langyos gazdasági válságocska, mint a minden ambícióját vesztett Nyugaton. Ami most Guineában, Oroszországban, Argentínában és Bolíviában zajlik, az nem más, mint erőszakos és hosszútávú berendezkedése ennek a vallásnak és klérusának. „Mi az? Ezer IMF közgazdász fekszik a tenger fenekén. Jó kezdet.” ez a vicc járta a Világbanknál. Egy orosz vicc: „Két közgazdász találkozik. Egyik kérdi a másiktól: ‘Te érted, hogy mi folyik itt?’ A másik így válaszol: ‘Várj, elmagyarázom!’ - ‘Nem, elmagyarázni nem gond, én is közgazdász vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogy érted-e?!’” E klérus komplett rendjei tesznek úgy, mintha renegátok lennének, és látszólag kritizálják ezeket a gazdasági hittételeket. A legutóbbi kísérlet, hogy feltámasszák az ún. „közgazdaságtudományt” — egy olyan irányzat, amely vicc nélkül „nem-autista közgazdaságtannak” titulálja magát —, piszkos alkukat leplez, vásári mutatványokból és áltudományos könyvekből él. Ennek a tudománynak az egyetlen kézzelfogható funkciója, hogy csörgesse az egyházi relikviáit, miközben a főnökeink hülyébbnél hülyébb ötletekkel állnak elő, áhítatot kölcsönöznek az ehhez szükséges alázathoz, és végül azt teszik, amit a vallások mindig is tettek: magyarázatokkal szolgálnak. Mert az egész nyomorúság abban a pillanatban nyilvánvalóvá válik, amikor megmutatja az igazi arcát: hogy nincs az egésznek semmi értelme.

Senki nem tiszteli már a pénzt, sem azok, akiknek van, sem azok, akiknek nincs. A német fiatalok húsz százaléka arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, azt válaszolta, hogy „művész”. A munkát már senki nem úgy fogja fel, mint emberi szükségletet. A nagyvállalatok könyvelőinek, saját bevallásuk szerint, fogalmuk sincs, hogy miből származik az érték, amivel számolnak. Évtizedekkel ezelőtt a piac rossz hírneve ellenére ez még nem okozott volna ekkora dühöt és lármát. Általános igazság: a fejlődés a katasztrófa szinonimája. A gazdaság világában persze minden dübörög, akárcsak a Szovjetunióban, Andropov idején. Bárki, aki egy kis időt szánt a SZU utolsó éveinek pénzügyi elemzésére, az tudja jól, hogy a vezetőink minden jó szándéka, minden reménye egy letűnt jövőképben, minden hite a reformokban, ez az egész mellébeszélés nem volt egyéb, mint csak az első repedés a falban. A szocialista blokk összeomlása semmi esetre sem a kapitalizmus győzelme. Csupán a kapitalizmus egyik formája mondott csődöt. A SZU felbomlását egyébként sem egy felkelés, hanem a nómenklatúra cseréje okozta. Amikor a szocializmus végét kikiáltották, az uralkodó osztály egy kisebb frakciója függetlenítette magát anakronisztikus kötelességeinek teljesítése alól, melyek még a néphez kötötték. Magánellenőrzés alá vette azt, amit eddig „mindenki nevében” ellenőrzött. A gyárakban az a vicc járta, hogy „mi tettetjük, hogy dolgozunk, ők tettetik, hogy fizetnek érte.” Az oligarchia felelete erre az volt, hogy „nincs ennek értelme, hagyjuk abba a komédiázást!” Náluk kötöttek ki nyersanyagok, az ipari infrastruktúra, a hadiipari komplexum, a bankok és a nightklubok. Mindenki másnak a nyomorúság vagy a kivándorlás lehetősége maradt. Ahogy Andropov idejében senki sem hitt a SZU-ban, ugyanúgy nem hisz ma senki Franciaországban, se az üléstermekben, se a műhelyekben, se az irodákban. „Nincs értelme”, válaszolják főnökeink és a politikai vezetők, akik már nem is zavartatják magukat a „gazdaság vastörvényeinek” enyhítésével. A gyárat az éjjel szétszedik, és a bezárást csak másnap reggel közlik a dolgozókkal. Nem haboznak antiterrorista egységeket küldeni a sztrájkok letörésére, akárcsak Rennes-ben a kompok és a megszállt újrahasznosító központok esetében. A hatalom brutalitása egyszerre takarítja el ezeket a romokat és fekteti le az „új gazdaság” alapjait.

Ugyanakkor kétség sem férhet hozzá, hogy erre a gazdaságra lettünk teremtve. Generációk sora alatt fegyelmeztek, pacifikáltak, hogy születésünk pillanatától fogva tárgyak legyünk, termelékeny és elégedett fogyasztók. Hirtelen újra felszínre került az, amire nem szabadna emlékeznünk: a gazdaság — politika. Meg az, hogy ez a politika a — tömegében feleslegessé váló — emberiségen belüli szelekciós és diszkriminációs politika. Colbert-től III. Napóleonon keresztül de Gaulle-ig, az állam a gazdaságot politikaként kezelte ugyanúgy, mint a burzsoázia (aki profitál belőle) és a proletariátus (aki ellene harcol). Csupán egy különös, középre húzó réteg vélte az ellenkezőjét, ez a pártatlan kíváncsiskodók és hatalom nélküliek gyülekezete: a kispolgárság. Ők mindig is úgy tettek, mintha hinnének a gazdaságban mint valóságban — mivel pártatlanságuk csak ott van biztonságban. Kis üzlettulajdonosok, kisfőnökök, jelentéktelen bürokraták, menedzserek, professzorok, újságírók, mindenféle középszerű senkiházi alkotja ezt a nem-osztályt Franciaországban, ezt a társadalmi zselatint, mely csupa olyanokból áll, akik a történelem viharaitól távol szeretnék élni szánalmas magánéletüket. Ez a mocsár a hamis tudat félálomban szendergő bajnoka, amely nem hajlandó tudomást venni a körülötte tomboló háborúról. Ahogy a háborús frontok nyilvánvalóvá válnak, Franciaországban mindig kitalálnak hozzá valami új blődséget. Az utóbbi tíz évben ezt a szerepet az ATTAC és a hiteltelen Tobin-adója töltötte be — egy adó, amelynek kivetése nem kevesebbet igényel, mint egy világkormányt. A pénzügyi piacokkal szemben az „igazi gazdaság” iránt lelkesedik, hogy most az állam utáni megható nosztalgiájáról ne is beszéljünk. A színlelés csak addig tart, míg teljesen átlátszóvá nem válik. Aztán egy újabb hülyeség üti fel a fejét. Így aztán lett olyanunk, hogy negatív növekedés. Míg az ATTAC próbálja megmenteni a közgazdaságot mint tudományt a népszerű kurzusaival, addig a negatív növekedés a gazdaságot mint moralitást kívánja megőrizni. A negatív növekedés vált az úton levő apokalipszis egyetlen gyógymódjává. Fogyassz és termelj kevesebbet. A mértékletesség öröm. Egyél organikus ételeket, biciklizz, hagyj fel a dohányzással és figyelj jobban oda, hogy mit vásárolsz. Érd be a legszükségesebbekkel. Éljen az önkéntes lemondás. „Fedezze fel az igazi gazdagságot egy egészséges világ társadalmi kapcsolatainak kedélyességében!”. „Ne használja el a természeti tőkénket!” Dolgozzunk egy „egészséges gazdaságért!”. „A káoszt nem lehet szabályozni” „Kerüljük a társadalmi nyugtalanságot, ami fenyegeti a demokratikus és a humanista értékrendet!” Röviden: legyünk gazdaságosak. Térjünk vissza apáink gazdaságához, a kispolgárság aranykorába: az 1950-es évekbe. „Mikor az egyén mértékletes, a tulajdon valódi funkcióját szolgálja, azaz lehetőséget nyújt arra, hogy élvezhesse életét a nyilvánosság zajától védett helyen, a magánélet szentélyében.”

A grafikus kézzel kötött pulcsijában kortyolgatja a gyümölcskoktélját pár barátjával egy „multikulti” kávézó teraszán. Fecsegnek és szívélyeskednek, kicsit tréfálkoznak, nem túl hangosak, nem túl halkak, meghatottan mosolyognak egymásra: olyan civilizáltak vagyunk. Aztán néhány közülük elmegy dolgozni a közparkokba, mások költészettel és a zen-buddhizmussal szöszmötölnek, esetleg egy rajzfilm készítésével. Bensőséges kapcsolatként élik meg azt az önelégült érzést, hogy ők alkotják az új emberiséget, amely bölcsebb és kifinomultabb az előzőnél. És igazuk is van. Van valami kísérteties hasonlóság abban, ahogy az Apple és a negatív növekedés elképzeli a jövő civilizációját. Egyesek képzelgése, hogy visszatérhetünk a tegnap közgazdaságához, kényelmes paravánt nyújt másoknak ahhoz, hogy a következő technológiai áttörést megalapozzák. Mert a történelemben nincs visszaút. A múlthoz való visszatérés követelése is csupán a jelenben gyökerezik és ritkán a legmaradibb irányzat. Nem véletlen, hogy a negatív növekedés témája alatt rejtőznek az alternatív hirdetők a Casseurs de Pub magazin hasábjain. A zéró-növekedés feltalálói - a Római Klub 1972-ben - olyan iparosok és bürokraták, akik az MIT kibernetikusainak kutatási anyagaira támaszkodtak.

Ez az összefonódás aligha véletlen. Ez is része a modernizált gazdaság felé tartó erőltetett menetnek. A kapitalizmus megtett mindent, hogy feloldja a régi társadalmi kötelékeket, és most a saját szabályai szerint építi újra őket. A kortárs nagyvárosi élet az inkubátora. Ugyanúgy, mikor a természetes világot elpusztította — azt az álmot hajszolva, hogy újraépítheti megannyi ellenőrzött, minden szükséges érzékelővel felszerelt környezetként. Ez az új emberiség egy új gazdaságot igényel, amely nem az élet elkülönült szférája többé, hanem éppen ellenkezőleg, annak szövete, és az emberi kapcsolatokra épül: a munka átértelmezését igényli mint a magunkon végzett munkát, a tőke új definícióját mint humán tőkét, egy új termelési filozófiát, kapcsolatok termelését, a fogyasztást mint a szituációk fogyasztását és mindenek felett az érték új eszméjét, amely immár felöleli a halandók összes tulajdonságát. A kibontakozóban lévő „biogazdálkodás” egy zárt, menedzselendő rendszernek fogja fel a bolygót, és egy olyan tudomány megalapozását ígéri, mely az élet minden paraméterét integrálná. Egy ilyen tudomány fenyegetése miatt hiányoljuk a régi szép időket, amikor csak olyan megbízhatatlan indexek, mint a GDP növekedése, mérték a jóllétünket — de legalább senki nem hitt bennük.

„Újra kell értékelni az élet nem-gazdasági aspektusait” - ezt a jelszót követi a negatív növekedésben való hit és a tőke reformprogramja. Az öko-falvak, a térfigyelő kamerák, a spiritualitás, a biotechnológia és a társas lét mind ugyanahhoz a civilizációs paradigmához tartoznak, amely most ölt testet, egy totális gazdaság, amely most épül ki az alapoktól. Szellemi mátrixa nem más, mint a kibernetika, a rendszerek tudománya — azaz a felénk irányuló ellenőrzés praktikája. A XVII. században kezdett érvényesülni a gazdaság igazi ereje, amikor az élet minden területén foganatosították a munka és a mohóság ethoszát. Ehhez korlátozni, illetve likvidálni kellett a sebhelyes csavargók egész tömegét, a sarlatánokat, a boszorkányokat, őrülteket, csirkefogókat és a vándorló szegényeket, az emberiség egy teljes szeletét, melynek egyáltalán a létezése felfedte az érdek és az önmérséklet hazugságát. Az új gazdaság sem tud anélkül megszilárdulni, hogy ne vetné alá az alanyait hasonló szűrésnek és ne szemelne ki hasonló szektorokat az átalakításra. Éppen az annyiszor megjósolt káosz ad lehetőséget erre a szelekcióra, vagy a győzelmünkre e gyűlöletes terv felett.

HATODIK KÖR

„A környezet ipari kihívás”

A környezetvédelem az évtized felfedezése. Az elmúlt harminc évben ráhagytuk a környezetvédőkre, egyik nap viccelődtünk rajta, másnap pedig aggódva ráncoltuk a homlokunkat. De most elért minket, mint valami nyári sláger az éterből, hiszen decemberben is 20 fok van. A halfajok egynegyede kiveszett az óceánokból. A maradék se tart ki sokáig. Madárinfluenza riadó: megnyugtattak, hogy a biztonságunk érdekében vándormadarak százezreit lövik majd le az égről.

Az emberi anyatej higanytartalma tízszer magasabb, mint a tehéntejben megengedett szint. És ha beleharapunk egy almába, feldagad a szánk — pedig őstermelőtől van. Ma már a hétköznapi gesztusok is mérgezőek. Akárki meghalhat 35 évesen egy „hosszan tartó betegségben”, elviseljük ezt is, ahogy elviselünk minden mást. Akár láthattuk is volna előre, mielőtt még ide kerültünk, az idegszanatórium B épületébe.

Be kell vallanunk: ez az egész „katasztrófa”, amit olyan nagy csinnadrattával hirdetnek, nem igazán érint meg bennünket egészen addig, amíg nem sújt le ránk belátható következménye. Talán aggaszt, de meg nem érint. És ez az igazi katasztrófa.

Nincs olyan, hogy „környezeti katasztrófa”. A katasztrófa maga a környezet. A környezet az, ami az embernek megmarad, miután mindent elvesztett. Aki egy városnegyedben, utcában, egy völgyben, egy háborús övezetben vagy egy műhelyben lakik, annak nincs “környezete”: olyan világban él, amit létformák, veszélyek, barátok, ellenségek, az élet és halál pillanatai népesítenek be. Egy ilyen világnak megvannak a saját törvényei: változó minőségű és intenzitású kapcsolatok kötnek ezekhez a lényekhez és helyekhez. Csak nekünk, a végső kifosztottság gyermekeinek, az utolsó óra száműzöttjeinek van jussunk a környezetre: akik paneltömbökben jöttek a világra, szupermarketek polcairól szüretelik a gyümölcsöket, és a televízióból várják a világ visszhangját. Egyedüli tanúi vagyunk a pusztulásunknak, mintha csak egyszerű díszletváltás lenne, méltatlankodunk az újabb és újabb szerencsétlenségeken, melynek türelmesen megírhatjuk enciklopédiáját.

Amely környezetté fagyott az nem más, mint a dolgok menedzselésén alapuló világhoz való viszony, tehát maga az elidegenedés. A világhoz való viszonyunknak már nem annyira része a fák susogása, a lépcsőházban terjengő sütőolaj szaga, az osztályterem lármája, a nyári esték fülledtsége. A környezetem elkülönült tőlem, körül vesz, de nem igazán a részem. Egymás mellett szorongunk bolygónk lakógyűlésén. Ennél teljesebb poklot elképzelni is nehéz.

Még egyetlen egy élőhely sem érdemelte ki a környezet nevet, kivéve talán napjaink métropoliszát. A hangszórók automata hangjainak szüntelen lármája, a villamosok huszonegyedik századi sivítása, a hatalmas gyufaszálat formázó kékes fényű kandeláberek, az utca mint az elfuserált modellek kifutója, a térfigyelő kamerák halk forgása, a metrólejáratok körsorompóinak, a jegypénztárak és az irodai blokkolóórák jól kivehető kattogása, az internetkávézók elektronikus háttérzaja, a plazmaképernyők, az autópályák és a latex burjánzása. Díszlet soha nem volt még képes ilyen jól működni színészek nélkül. Környezet még soha nem volt ilyen automatizált. Soha nem volt ilyen közömbös a kontextus, és soha nem követelt ekkora közönyt tőlünk a túlélés fejében. Végül is a környezet nem több, mint a métropoliszra jellemző megfelelő kapcsolat a világgal, amely mindent magába zár, ami megszökne előle.

Így megy ez: felbérelték a szüleinket, hogy tegyék tönkre a bolygót, és most minket fognának dologra, hogy újjáépítsük, mindennek tetejébe mindez profitot is termeljen. A napjaink újságíróit és hirdetőit hajtó morbid izgalomban, amivel a globális felmelegedés újabb bizonyítékairól tudósítanak, tetten érhetjük a hetvenes évek óta épülő zöld kapitalizmus rideg mosolyát, melynek érkezését a századfordulóra vártuk, de sosem jött el. Hát most itt van, csak tessék, ez az ökológia! Na meg az alternatív megoldások! A bolygó egészsége követeli meg! Kétség sem férhet hozzá, hogy ez egy zöld korszak. A környezet lesz a XXI. század politikai gazdaságának oltári szentsége. A katasztrófa minden új lehetősége „ipari megoldások” garmadájával jár együtt. A hidrogénbomba feltalálója, Teller Ede javaslata, hogy több millió tonna fémport lőjünk a sztratoszférába a globális felmelegedés ellen. A NASA, melyet frusztrál, hogy a rakétaelhárító pajzsát a hidegháború szörnyűségeinek múzeumába száműzik, egy hatalmas tükröt telepítene a Holdon túlra, hogy megvédjen bennünket a Nap azonnali halált okozó sugaraitól. Vagy itt egy másik lehetséges jövőkép: motorizált emberiség, bio-etanolon hajtanak Sao Paulótól Stockholmig, ütött a gabonatermelés utolsó órája, mert ennek érdekében a bolygó minden megművelhető területét szójával és cukorrépával vetik be. A csillogó magazinok oldalain a környezetbarát autók, a tiszta energia és a környezetvédelmi tanácsadás jól megférnek a legújabb Chanel hirdetéssel.

Azt mondják, a környezetnek van először része abban a példátlan megtiszteltetésben, hogy az első valóban globális problémaként álljon az emberiség előtt. Egy globális probléma, amit — mondani sem kell - persze csak azok tudnak megoldani, akik globális szinten szervezettek. És mi jól tudjuk, kik azok. Ezek ugyanazok a körök, melyek közel egy évszázada a pusztítás éllovasai voltak, és szívesen megtartanák ezeket a pozíciókat, a logóváltás költségét meg majd úgyis leírják az adójukból. Az, hogy az EDF-nek van pofája a nukleáris programját mint új megoldást bemutatni az energiaválság elkerülésére, igen jól mutatja, hogy az új megoldások mennyire hasonlítanak a régi gondokra.

A miniszteri nyilatkozatoktól az alternatív kávézók duruzsolásáig az aggodalom mindenhol ugyanazokban a szavakban ölt testet: azokban, melyekben eddig is. Mozgósítani kell. Ezúttal nem az országot kell újjáépíteni, mint a hidegháború után, nem az etiópiaiaknak kell segíteni, mint az 1980-as években, nem a munkanélküliség ellen kell dolgozni, ahogy a 1990-es években. Nem, dehogy, ezúttal a környezetért! Mert a környezet majd meghálálja. Al Gore és a negatív növekedés hívei vállt vállnak vetve küzdenek a Köztársaság hű szolgáival, hogy új életet leheljenek a baloldal népébe és az ifjúság jól ismert idealizmusába. Az önkéntes megszorításokat tűzik a lobogójukra és minden jó szándékukkal azon vannak, hogy majd elfogadjuk a „közelgő ökológiai szükségállapotot.” Még a lompos, ragacsos bűntudatuk is a mi fáradt vállainkra nehezedik, piszkálnak, hogy műveljük a kertjeinket, válogassuk a szemetünket és komposztáljuk a hátborzongató lakoma maradékait, amelyet éppen ők nyomtak le a torkunkon.

Levezényelni a nukleáris energiára való átállást, megszüntetni a levegő széndioxidtöbbletét, megállítani a gleccserek olvadását, a talaj erózióját, az élő fajok tömeges kipusztulását… ez lesz a mi keresztünk. Azt mondják, „mindenkinek ki kell vennie a részét”, ha meg akarjuk menteni gyönyörű civilizációnkat. Kicsit kevesebbet kell fogyasztanunk, hogy tovább fogyaszthassunk. Organikusan kell termelnünk, hogy tovább termelhessünk. Önfegyelmet kell gyakorolnunk, hogy továbbra is ellenőrizhetőek maradjunk. Ez annak a világnak a logikája, amely történelmi fordulatnak álcázza magát, de valójában a fennmaradásáért küzd. Így akarnak meggyőzni bennünket arról, hogy vegyünk részt az évszázad ipari kihívásaiban. És zavarodottságunkban, abban a reményben, hogy ők majd kihúznak ebből a szarból, készek vagyunk pontosan azoknak a karjaiba menekülni, akik eddig ezt a pusztítást levezényelték.

Az ökológia nem csupán a gazdaság egészének logikája, ez a tőke új erkölcse. A rendszer belső válsága és a társadalmi szelekció jelenlegi logikája új kritériumok felállítását követeli meg, melyek nevében ezt a szelekciót véghez lehet vinni. Korszakról korszakra az erény eszméje mindig a bűn leírásán alapult. Ökológia nélkül nem is tudnánk hogyan magyarázni a két különböző élelmiszeripari rezsim létezését; “egészséges és organikus” a gazdagoknak, és a közismerten mérgező a pórnépnek, akiknek kölykei kóros elhízásra vannak ítélve. A bolygó hiperburzsoáziája nem tudná az életmódját olyan tiszteletreméltónak feltüntetni, ha a legújabb tébolyai nem lennének olyan kínosan „nagy tekintettel a környezetre”. Ökológia nélkül nem lehetne semlegesíteni az ellenőrzés fokozásával szembeni ellenállást.

A termékkövetés, az átláthatóság, a termékigazolások, a zöldadók, a környezettudatos felsőbbrendűség és a vízszabályozás jól mutatja, hogy milyen lesz az eljövendő öko-szükségállapot. Minden megengedett annak a hatalmi rendszernek, ami magát a Természetből, az egészségből és a jólétből eredezteti.

„Ha általánossá válik az új gazdasági és egyéni viselkedéskultúra, a korlátozásokra kétségtelenül nem lesz többé szükség.” Igazi TV-prédikátor, aki képes szánalmas hidegvérrel fenntartani ezt a merev nézőpontot: sajnáltatja velünk a planétát, de csak éppen annyira, hogy mozgósítson minket, és közben nyugalomra int, hogy civilizáltan és önmérséklettel szemléljük az egészet. A zöld-aszkétizmus pontosan azt az önkontrollt követeli meg mindannyiunktól, ami szükséges a tárgyaláshoz az önmagát foglyul ejtő rendszer megmentéséhez. Mostantól nem a gazdaság, hanem a környezettudatosság nevében kell szorosabbra húznunk a nadrágszíjat. Az utakat természetesen át lehet alakítani bicikliutakká, és egyszer talán mi is részesedni fogunk alapjövedelem előnyeiből, de mindennek az ára létezésünk terápiává való züllesztése lesz. Hazudnak azok, akik szerint az általános önfegyelem segítségével megmenekülhetünk a környezetvédelmi diktatúrától: ez a kettő egymásnak egyengeti az utat, és a végén közösen fognak uralkodni rajtunk.

Amíg van Ember és Környezet, a rendőrség mindig köztük áll.

Feje tetejére kell állítani mindazt, amit a környezetvédők mondanak. Míg ők „katasztrófának” azt nevezik, amikor a rendszer keze közül kicsúszik a tárgyak és emberek feletti irányítás, addig mi katasztrófaként éljük meg a rendszer lehető legtökéletesebb működését. A trópusokon emberemlékezet óta lezajlott legnagyobb éhínség (1876-1879) valóban egybeesett egy globális aszállyal, de még fontosabb, hogy egybeesett a gyarmatosítás csúcspontjával. A hagyományos parasztgazdaság és az élelmiszertermelés bevett gyakorlatának pusztulása egyet jelentett a túlélés lehetőségeinek tömeges eltűnésével. Nem annyira a vízhiánynak, sokkal inkább a rohamosan növekvő gyarmati gazdaságnak volt köszönhető, hogy a trópusok megteltek kiszikkadt holttestek millióival. Ami szüntelenül környezeti katasztrófának mutatja magát, soha nem volt más, mint a katasztrofális állapotban levő világhoz való viszonyunk. A semmi közepén ki vagyunk szolgáltatva a rendszer legkisebb rezdülésének, a klíma legjelentéktelenebb ingadozásának. A turisták még javában a habokban ficánkoltak, amikor a szigetek vadászó-gyűjtögető törzsei a madarakat követve elmenekültek a partokról, még mielőtt a legutóbbi cunami megérkezett volna. A környezetvédelem mai paradoxona, hogy a Föld megmentésének ürügyén éppen azokat a jelenségeket menti meg, amelyek oly szerencsétlenné tették ezt a bolygót.

A világ normális működése rendszerint elkendőzi a valóban katasztrofális megfosztottságunkat. Amit ma „katasztrófának” neveznek, nem más, mint ennek az állapotnak a kényszerű felfüggesztése, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, amikor visszanyerünk valamiféle jelenlétet a világunkban. Merüljenek csak ki valamivel előbb a szénhidrogén-tartalékok, mint ahogy várják, csak szakadjanak meg egy pillanatra a métropolisz ritmusát szabályozó nemzetközi folyamatok, csak szenvedjünk valamilyen nagy társadalmi megrázkódtatást, valami visszatérést „a barbársághoz”, egy „planetáris fenyegetést”, „a civilizáció végét”! A legjobb az lenne, ha dugába dőlne az összes válságkezelő forgatókönyvük. És amikor ez bekövetkezik, akkor nem a fenntartható fejlődés szakértői fogják megadni a legjobb válaszokat. A rendszer hibás működésében és kiskapuiban fedezhetjük fel az elemeit annak a válasznak, amelynek logikája megszünteti magát a problémát. A kiotói jegyzőkönyv aláírói közül meglepő módon egyedül Románia és Ukrajna teljesítette a vállalt kötelezettségeit. Vajon miért? Az „organikus mezőgazdasággal” való kísérletezés éllovasa világszinten Kuba 1989 óta. Vajon miért? Az afrikai autóutak mentén, és nem máshol vált népi művészetté az autószerelés. Vajon hogy lehet ez?

A katasztrófa vonzereje abban rejlik, hogy ekkor a környezet megszűnik környezet lenni. Újra fel kell vennünk a kapcsolatot világunkkal, hogy újra felfedezhessük a valóság ritmusát, akkor is, ha ez akár végzetes is lehet. Ami körbevesz minket, az többé nem csupán egy tájkép, látkép, színház, hanem lakhely, amivel meg kell barátkoznunk, amitől tanulhatunk. Nem hagyjuk, hogy a „katasztrófa” felelősei félrevezessenek. Miközben a menedzserek szigorúan elméleti szinten vitatkoznak arról, hogy hogyan csökkentsék a károsanyag-kibocsátást anélkül, hogy „becsődöljön a bank”, mi nem látunk más lehetőséget, csak azt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, csődbe vigyük a bankot, és közben előnyt kovácsoljunk a rendszer hiányosságaiból, hogy megerősödhessünk.

New Orleans, néhány nappal a Katrina Hurrikán után. Ebben az apokaliptikus légkörben az élet itt-ott újraszervezi magát. A hatóságok tétlenségét látva, akik a Francia Negyed idegenforgalmi központjainak takarításával és a boltok védelmével voltak elfoglalva ahelyett, hogy a szegényebb lakosok segítségére siettek volna, rég elfeledett szerveződési formák születnek újjá. A helyenkénti erőszakos kiürítési kísérletek és a rasszista támadások dacára sokan mégis a terepen maradtak. Számukra, akik nem hagyták magukat „ökomenekültként” deportálni az ország különböző részeibe, és akik egy volt Fekete Párduc tag felhívására szolidaritásból csatlakoztak, az önszerveződés újra előtérbe került. Néhány héten belül felállították a Common Ground klinikát. Hála az új önkéntesek folyamatos érkezésének, ez az igazi „tábori kórház” már az első napoktól fogva ingyenes és hatékony ellátást nyújtott a rászorulóknak. A kormány bulldózerei zöldmezős beruházások számára készítik elő ezt a városrészt, de a klinika már több mint egy éve az ezzel szembeni ellenállás mindennapi kiindulópontja. Közkonyhák, a közélelmezés megszervezése, utcai orvoslás, illegális foglalások, átmeneti szálláshelyek felállítása - mindaz a gyakorlati tudás, ami egy élet során felhalmozódhat, itt megtalálta a helyét. Távol az egyenruháktól és a szirénák zajától.

Aki csak ismerte ezeknek a New Orleans-i városrészekben lakó nincsteleneknek a mindennapi örömeit, ahogy megvetették az államot, és ahogy abból a kevésből is meg tudtak élni, amijük volt, nem lepődik meg azon, amit ott elértek. Ugyanakkor azok, akik megrekedtek a lakónegyedek sivár, vérszegény, atomizált mindennapjaiban, kételkedhetnek abban, hogy ilyen elhivatottság egyáltalán lehetséges. A normalizált élet éveinek terhe alatt eltemetett gesztusok feltárása az egyetlen lehetséges módja annak, hogy ne süllyedjünk el a világgal együtt. Eljön még az idő, amikor újra felfegyverkezünk velük.

HETEDIK KÖR

„Itt egy kulturált kerület épül”

Az első világméretű mészárlás, amikor 1914-18 között elhullott a városi és vidéki proletariátus java része, a szabadság, a demokrácia és a civilizáció nevében zajlott. Az elmúlt öt évben az úgynevezett „terrorizmus elleni harc” hadműveletei és orgyilkosságai ugyanezen értékekért folytak. De csak ennyiben hasonlítanak: a jelszavakban. A civilizáció értékei már nem annyira magától értetődőek, hogy minden további nélkül el lehetne hozni a bennszülötteknek. A „szabadságot” többé nem festik a falakra, mert manapság a „biztonság” szó árnyéka vetül rá. Ahogy az köztudott, a demokrácia feloldható egyszerű biztonsági intézkedésekkel — mint például a kínvallatás ismételt intézményesítése az USA-ban vagy a francia Perben II törvény.

A szabadság, a demokrácia és a civilizáció egy évszázad után újra csak hipotézis. Vezetőinknek mostantól annyi a dolga, hogy úgy alakítsák az anyagi, morális, szimbolikus és társadalmi körülményeket, hogy ezek az értékek igazolhatóak legyenek, és olyan tereket alakítsanak ki, amiben ezek úgy tűnik, hogy működnek. Ezeknek a céloknak az érdekében minden eszköz megengedett, még a legkevésbé demokratikus, legkevésbé civilizált és legelnyomóbb is. Ez egy olyan század, amelyben a demokrácia fasiszta rezsimek születésénél bábáskodott, amelyben a civilizáció — Wagner vagy az Iron Maiden ütemére — együtt tombol a pusztítással, és amelyben egy 1929-es szép napon a szabadság megmutatta kettős arcát: egy bankár kiveti magát az ablakon és egy munkáscsalád éhen hal. Azóta - mondjuk 1945 óta — elfogadott, hogy a tömegek manipulálása, a titkosszolgálati akciók, a szabadságjogok korlátozása és a rendőri erők korlátlan uralma garantálja a szabadságot, a demokráciát és a civilizáltságot. Ennek a folyamatnak a legutóbbi fejleménye, hogy Párizs első szocialista polgármestere a városi rendfenntartás érdekében új rendőri intézkedéseket vezet be a szegényebb negyedekben, gondosan megválogatott szavakkal jelentve be: „Itt egy kulturált kerület épül.” Erre nem lehet mit mondani, itt csak a pusztítás segít.

A civilizáció kérdése általánosító jellege miatt filozófiai kérdésnek tűnik, noha távolról sem az. A civilizáció nem egy életünk felett lebegő absztrakció. Ez az, ami uralja, elfoglalja, gyarmatosítja a leghétköznapibb magánéletet. Összefogja életünk legbensőségesebb részeit a legáltalánosabbakkal. Franciaországban az állam elválaszthatatlan a civilizációtól. Minél idősebb és erősebb egy állam, annál kevésbé szuperstruktúrája vagy külső váza a társadalomnak, és annál nagyobb a befolyása az őt benépesítő egyének felett. A francia állam az egyének hosszú századok óta zajló kasztrálásának eredményeképpen minden egyes állampolgáron rajta hagyta a bélyegét. Nem meglepő, hogy a pszichiátriai betegek lázálmaikban gyakran képzelik magukat politikusoknak; ha mint oly gyakran elismerjük, hogy a vezetőink minden bajunk forrásai, akikre annyira szeretünk morogni, akkor azt is könnyen beláthatjuk, hogy éppen ez a morgás a felettünk álló hatalmuk záloga. A politikát nem tekinthetjük rajtunk kívül álló dolognak, hiszen valóban a részünkké vált. Éppen attól az élettől vagyunk mi magunk megfosztva, melyet belevetítünk ezekbe a figurákba.

Ha létezik francia kivételesség, akkor ez éppen ebben rejlik. Még a francia irodalom világra gyakorolt hatása is ennek a csonkításnak az eredménye. Franciaországban az irodalom a kasztráltak szórakozásra kijelölt helye. Ezt a formális szabadságot azoknak tartják fenn, akik képtelenek elviselni valódi szabadságuk ürességét. Így lehetségesek századok óta az írástudók és az államférfiak összekacsintásai, miközben szívesen tetszelegnek egymás szerepében. Ezért van, hogy az értelmiségiek itt lármás természetük ellenére is alázatosak, és ezért vallanak kudarcot a döntő pillanatban, amikor végre értelmet kaphatna a létezésük, de amikor egyúttal szakítaniuk kéne a szakmájukkal is.

Az egyik elfogadott elmélet szerint a modern irodalom Baudelaire-rel, Heinével, és Flaubert-rel kezdődött, mint az 1848-as júniusi mészárlás visszahatása. A modern irodalmi jellemzők — spleen, ellentmondásosság, a forma fétise és a morbid közöny — a párizsi felkelők vérében születtek, mégpedig az öldöklés körüli csend megtörésére. A franciák büszkén vállalt görcsös ragaszkodása a Köztársaságukhoz — amelynek a nevében minden melléfogás büszkeségre adhat okot, és minden aljas szemétség nemessé válik — elfedi a Köztársaság születésének vérzivatarát. 1848 júniusában ezerötszázan estek el a harcokban, több ezer foglyot kivégeztek, és az utolsó barikád a Nemzetgyűlés legnagyobb örömére „Éljen a Köztársaság” kiáltásokkal adta meg magát. 1848 és 1871 Véres hete olyan születési rendellenesség, amelyet semmilyen orvosi beavatkozással nem lehet meg nem történtté tenni.

Kojéve ezt írta 1945-ben: „Franciaország és a franciák hivatalos politikai ideálja még mindig a nemzetállam, az »egy és oszthatatlan Köztársaság«. Ugyanakkor az ország a lelke mélyén tökéletesen tisztában van azzal, hogy a szigorúan »nemzeti« eszme merő politikai anakronizmus. Nyilvánvaló, hogy ez az érzés még nem tudatosult tiszta és világos formában: az ország nem tudja és egyelőre nem is akarja nyíltan kifejezni. Franciaországnak páratlanul dicsőséges nemzeti múltja miatt különösen nehéz tisztán felismernie és őszintén elfogadnia a Történelem »nemzeti« korszakának végét és annak minden következményét. Nehéz egy olyan országnak, amely a nacionalizmus ideológiai kereteit a semmiből teremtette meg, hogy aztán az egész világra exportálja, elismernie, hogy időközben eltűnt a történelem süllyesztőjében.”

Az utóbbi fél évszázadban a nemzetállam fogalmának visszássága és gyakorlati válsága okozza azokat a tüneteket, melyeket francia kórság néven foglalhatunk össze. Mi udvariasan „politikai váltógazdaságnak” hívjuk ezt a lüktető határozatlanságot, az állandó ingázást jobb és bal között, ahogy a mániás depresszió szakaszai váltják egymást. Mint ahogy Franciaországban az individualizmus kizárólag retorikai kritikája a legkegyetlenebb cinizmussal, a legbőkezűbb nagylelkűség a tömegek megvetésével váltja egymást. 1945 óta ezek a tünetek egyre csak rosszabbodtak, csak 1968 májusának forradalmi hevében enyhültek valamelyest. Az államok, nemzetek, köztársaságok kora a végéhez közeledik, és egy egész ország, mely az életét áldozta ezekért a formákért, még mindig tanácstalan. Jospin egyszerű kijelentését („Az állam nem mindenható”) követő ijedt fecsegés alapján el tudjuk képzelni, hogy ha fény derül arra, hogy az állam ma már semmire sem képes, abból milyen pánik kerekedik majd. A becsapottságnak az érzése olyan, mint egy elfertőződő seb. Ebből fakad az elfojtott düh, ami manapság a legkisebb szikra hatására is robbanhat. A francia anakronizmus alapja, hogy ebben az országban a nemzetek korának nekrológja még megírásra vár, de ugyanez a titka a Franciaországban rejlő forradalmi lehetőségeknek is.

Akármilyen eredménnyel zárul a következő francia elnökválasztás, mindenképpen a végét jelenti a francia illúzióknak és annak a történelmi buboréknak, amelyben jelenleg élünk — és ami lehetővé tett olyan eseményeket, mint az anti-CPE-hez hasonló mozgalom, amit más országokban úgy láttak, mint egy hetvenes évekből ideszabadult rémálmot. Ezért a lelke mélyén senki sem akarja ezeket a választásokat. Franciaország valóban a Nyugat sereghajtója.

Manapság a Nyugat az a közlegény, aki Faludzsának ront M1 Abrams tankjával, miközben heavy metal üvölt a hangszórókból. Az a szánalmas, elveszett turista a mongóliai fennsíkon, aki görcsösen kapaszkodik a hitelkártyájába, mint valami mentőövbe. Az a vezérigazgató, aki rákapott a kínai Go játékra. Az a fiatal lány, aki a boldogságot ruhákban, fiúkban és hidratáló krémekben keresi. Az a svájci emberjogi aktivista, aki a világ minden szegletébe elutazik, hogy szolidaritást mutasson a világ lázadóival — persze csak akkor, ha már legyőzték őket. Az a spanyol, akit azóta nem érdekel a politikai szabadság, mióta megkapta a szexuális szabadságot. Az a műkedvelő, aki azt szeretné, hogy essünk hasra a század modern zsenijei, a szürrealisták és a bécsi akcionisták előtt, akik egymásra licitálva köpdösték szembe ezt a civilizációt. Az az informatikus, aki a buddhizmusban találja meg a tudat valószerű leírását, és az a kvantumfizikus, aki a hindu metafizikából merít erőt az újabb felfedezéseihez.

A nyugati civilizáció egyetlen ravasz csellel játszotta ki az összeomlását megjósló próféciákat. Elég volt a burzsoáziának letagadnia magát mint osztályt, hogy polgárosítsa az egész társadalmat a munkásoktól a bárókig, a tőkének fel kellett áldoznia a bérviszonyt, hogy társadalmi viszonyként lépjen fel — mint kultúr-, és egészség-, vagy éppen pénzügyi tőkét. Pontosan úgy, ahogy a kereszténység vallásként áldozta fel magát, hogy moralitásként élhessen tovább — mint az alázatosság, a szánalom, és a gyengeség megfoghatatlan parancsolata. A Nyugat tehát feláldozta magát mint egy jól körülhatárolható civilizációs modellt, hogy univerzális kultúraként érvényesüljön. Röviden összefoglalva: a haláluk pillanatában feláldozzák magukat mint tartalom, csak hogy formaként születhessenek újjá.

A széttöredezett egyén tovább húzza, hála a „lelki tanácsadás” technikáinak. A patriarchizmus úgy él tovább, hogy a nőkre ruházza át a férfiak legrosszabb tulajdonságait: az önfejűséget, az önuralmat, az érzéketlenséget. A szétesett társadalom úgy éli túl magát, hogy a társas lét és a szórakoztatás ragályát terjeszti. Így végzi a Nyugat minden nagyszabású, de már idejétmúlt eszméje: a túlélés érdekében szükségszerűen önmagát pontról pontra cáfoló egyszerű trükké válik.

Nincs itt semmiféle „civilizációk harca”. Adott egy klinikai halál állapotában levő civilizáció, melyet lélegeztetőgépen próbálnak életben tartani, miközben rothadó leheletével mérgezi a bolygó légkörét. Ez a civilizáció már nem tud hinni saját „értékeiben”, ma már bármely értékének igenlése csak valamiféle arcátlanság vagy provokáció révén képzelhető el, melyet darabjaira lehet, és kell is szednünk, és visszavezetnünk a kétkedés állapotába. Manapság a nyugati imperializmus a viszonylagosság imperializmusa, ahol minden nézőpont kérdése, szemforgató és sértett felháborodás azon, hogy egyesek még olyan ostobák, primitívek és pimaszok, hogy hisznek még valamiben és még ragaszkodnak is hozzá. Megfigyelhetőek a megkérdőjelezés dogmatizmusának cinkos kacsintásai az egyetemek katedrái és az irodalmi értelmiség sorai között. A posztmodern gondolkodóknak egyetlen kritika sem elég radikális, csak ha hiányzik belőle minden bizonyosság. Egy évszázaddal ezelőtt a botrány abban rejlett, ha valamit hevesen és szenvedélyesen tagadtunk, manapság abban, ha valamit megingathatatlanul állítunk.

Egyetlen társadalmi rend sem épülhet arra az elvre, hogy semmi sem igaz. Ezért van szüksége valamire, ami összetartja. Napjainkban a “biztonság” kategóriájának mindenre való alkalmazása fejezi ki az akaratot, hogy az ideális rendhez kössenek helyeket, viselkedési módokat, akár embereket is: egy olyan ideális rendhez, melynek ezek nem hódolnak be maguktól többé. A „semmi sem igaz” nem mond semmit a világról, annál többet a Nyugat igazság-koncepciójáról. A Nyugat számára az igazság nem a személyek és dolgok tulajdonsága, hanem ezek képe. Igaznak számít minden kép, amit igazolnak a tapasztalatok. A tudomány végső soron az általános igazolhatóság birodalma. Mivel minden emberi viselkedés, a legmindennapibbtól a legtanultabbig, többé-kevésbé igazolt feltételezéseken alapul, és mivel minden gyakorlat onnan indul ki, ahol a dolgok és képük nem elkülöníthetőek többé, ezért a mindennapi életben marad egy olyan kiölhetetlen mozzanat, ami nem fér bele a nyugati fogalomkészletbe. Nyugaton csak azért beszélünk a „igaz emberekről”, hogy kigúnyoljuk az együgyűségüket. A leigázottak ezért tartották mindig is hazug és képmutató népségnek a nyugatiakat. Nem azért irigyelik őket, amik — mert azt méltó megvetés övezi, hanem azért, amijük van, technológiai fejlettségükért. Sade, Nietzsche és Artaud nem lenne iskolai tananyag, ha igazságaikat nem járatnák le jó előre. Minden kijelentést ellenőrzés alatt tartani és minden napvilágra került bizonyosságot lépésről-lépésre hatástalanítani - ez a nyugati értelem gyötrelmes munkája. A rendőrség és a filozófia két formálisan különböző, konvergens eszköz ugyanannak a célnak az elérésére.

Természetesen a viszonylagosság imperializmusa minden üres dogmatizmusban méltó ellenfélre talál, legyen az marxizmus–leninizmus, szalafizmus vagy újfasizmus: bárkiben, aki a nyugatiakhoz hasonlóan bármilyen állítást provokációnak vesz.

A történelemnek ezen a pontján minden olyan szűk értelemben vett társadalom-kritika csak hozzájárul a létező rend fenntartásához, amely nem látja be, hogy nem a társadalom válságával, hanem egyenesen a civilizáció pusztulásával állunk szemben. Sőt, mostanában bevett taktika abban a hiú reményben kritizálni a társadalmat, hogy így megmenthető a civilizáció.

Hát íme. A civilizáció halott súlya nyomja a vállunkat, de nem tudunk csak úgy megszabadulni tőle. A civilizáció haláltusájától nem várhatunk semmit. Ez még önmagában csak a történészek érdeklődésére tarthat számot. Ebből a tényből kell elhatározást kovácsolnunk. A tényeket végtelenségig lehet vitatni, de az elhatározás politikai. Elhatározni a civilizáció pusztulását, és a kezünkbe venni, hogy mindez hogyan valósuljon meg: csakis az elhatározás révén szabadulhatunk meg elpusztult civilizációnk tetemétől.

KEZDJÜK EL!

Már azt sem tudjuk elképzelni, hogy hogyan kezdődhet egy felkelés. Hatvan évnyi pacifikáció, a történelmi felfordulások felfüggesztése, hatvan évnyi demokratikus anesztézia és minden fontos esemény kézben tartása eltompította a valóságérzetünket: már nem is látjuk a körülöttünk tomboló háborút. Azzal kell kezdenünk, hogy visszaszerezzük ezt a képességünket.

Felesleges felháborodni az olyan nyíltan alkotmányellenes törvényeken, mint a legkülönbözőbb, a “mindennapi biztonságunkat” szavatoló jogszabályok. Hiábavaló időtöltés jogszerűen tiltakozni a jogrendszer összeomlása ellen. Mindezek helyett szerveződnünk kell.

Felesleges elköteleződni a különböző civil szervezetekben, szélsőbalos zsákutcákban vagy éppen a legújabb „lakossági kezdeményezésben”. Minden szervezet, amely állítólag a fennálló rendet támadja, mini-államként utánozza a mostani formákat, morált és nyelvezetet. A „lehet más a politika” minden kósza szándéka napjainkban már nem tesz mást, mint hozzájárul az állami ál-ellentétek végtelen kiterjesztéséhez.

Felesleges reagálni a napi hírekre, ehelyett minden információt ellenséges területen folytatott manőverként, megfejtendő stratégiai lépésként kell értelmeznünk; műveletek, melyeknek célja, hogy egy előre meghatározott reakciót váltsanak ki. Ezeket a műveleteket kezeljük úgy, mint a felszíni hírekben rejlő valós információt.

Felesleges várni megvilágosodásra, forradalomra, atomháborúra vagy egy társadalmi mozgalomra. Ma már tovább várni az őrültség. A katasztrófa nem közeleg: már meg is érkezett. Itt és most már a civilizáció összeomlásának korát éljük. Ebben a helyzetben kell eldöntenünk, hogy melyik oldalon állunk.

A várakozás feladása annyit tesz, hogy így vagy úgy, de a felkelés logikáját választjuk. Azt jelenti, hogy újra meghalljuk a rejtett, rettegő remegést a vezetőink hangjában, mely valójában sosem hagyta el őket. Mert kormányozni sosem jelentett mást, mint ezernyi kifogással minél későbbre halasztani a pillanatot, amikor a tömeg fellógat minket, és kormány minden lépése tulajdonképpen nem más, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy ne veszítse el az ellenőrzést a lakosság felett.

A végtelen elszigeteltség és gyengeség állapotából indulunk ki. A felkelés folyamatában mindent az alapoktól kell felépítenünk. Semmi sem tűnik valószínűtlenebbnek, mint egy felkelés, de semmi sem szükségesebb.

EGYMÁSRA TALÁLNI

Abba kapaszkodni, amit igaznak érzel.

Innen indulni

Egy találkozás, egy rácsodálkozás, egy nagy sztrájk, egy földrengés: minden esemény új igazságokat teremt, ahogy megváltoztatja a létezésünket a világban. Megfordítva: minden olyan megállapítás, amit közönnyel fogadunk, ami nem hat ránk, ami nem késztet tettekre, nem érdemli meg az igazság nevet. Az igazság ott rejlik minden gesztusban, gyakorlatban, kapcsolatban és minden helyzetben. Rendszerint ezeket csak elkerüljük, vagy épp irányítani akarjuk: korunkban sokan ebbe őrülnek bele. A valóságban minden mindennel összefügg. Az érzés, hogy hazugságban él valaki, szintén igazság. Az a fontos, hogy ezt az igazságot ne engedjük ki a kezünkből, hogy éppen innen induljunk el. Az igazság nem az mód, ahogy a világot látjuk, hanem a világ és közöttünk lévő elszakíthatatlan kötelék. Az igazságot nem magunkban hordjuk, hanem az hordoz magával minket. Alkot és darabokra szed, felépít és lebont engem, mint egyént, eltávolít sokaktól és közelebb hoz azokhoz, akik ugyanezt érzik. Az izolált ember, aki erősen ragaszkodik az igazsághoz, szükségszerűen megtalálja a hozzá hasonlókat. Valójában minden forradalom egy olyan igazságból indul ki, amit semmiért sem vagyunk hajlandóak feladni. Az 1980-as évek alatt Hamburgban egy foglaltház lakói elhatározták, hogy ezentúl csak a holttestükön át hagyják magukat kilakoltatni. A környéket tankokkal és helikopterekkel ostromolták, többnapos utcai harcok és hatalmas tüntetések zajlottak – és a polgármester végül feladta. Georges Guingouin, “az első francia ellenálló”, 1940-ben csak annyit tudott, hogy egyszerűen nem akar náci megszállás alatt élni. A Kommunista Párt számára csak egy „őrült volt, aki az erdőben él” egészen addig, amíg 20.000 ilyen „erdei őrült” fel nem szabadította Limoges-t.

Nem visszahőkölni attól, hogy minden barátság politikai is

Közömbös képet kapunk készen a barátságról mint egy következmények nélküli, tisztán érzelmi kötődésről. De minden érzelemi kötődés egy közös igazsághoz való ragaszkodásban érhető tetten. Minden találkozás találkozás egy közös kötődésben, még ha az maga a pusztítás vágya is. Egy kötelék sem ártatlan abban a korban, amikor ragaszkodni valamihez és nem meghátrálni rendszeresen vezet munkanélküliséghez, ahol hazudni kell a munkához, és dolgozni a hazugság eszközeinek fenntartásához. Azok az emberek, akik a kvantumfizikára esküsznek, és az élet minden területén vállalják ennek a következményeit, nem kevésbé politikailag kötődnek egymáshoz, mint azok az elvtársak, akik a multinacionális agrárbiznisz ellen harcolnak. Előbb vagy utóbb mindannyiuknak választaniuk kell: vagy feladják, vagy harcolni kezdenek.

A munkásmozgalom úttörői egymásra tudtak találni a műhelyekben és a gyárakban. A sztrájk jó eszköz volt arra, hogy megmutassák valós erejüket és felfedjék a sztrájktörőket. Nekik ott volt a bérviszony, amely jól meghatározta a Tőke pártját, a Munka pártját, amely alapján megszerveződhetett a szolidaritás és a globális méretű összecsapás. Nekünk itt van a társadalmi tér totalitása, amelyben egymásra találhatunk. Nekünk rendelkezésünkre áll a mindennapi alá nem rendelődések sorozata, mellyel megmutathatjuk erőnket és leleplezhetjük a mi árulóinkat. Nekünk itt van a civilizáció gyűlölete, amely alapján megszerveződhet a szolidaritás és a globális méretű összecsapás.

Semmit sem várni a szervezetektől.

Tartani minden létező társadalmi miliőtől, és mindenekfölött sosem eggyé válni bármelyikükkel

A jelentős társadalmi béklyók lerázása közben nem ritka, hogy szervezetek keresztezik az utadat — politikai, szakszervezeti, humanitárius, közösségi stb. szervezetek. Tagjaik között találhatsz egyéneket, akik őszinték, még ha kétségbeesettek is, akik elkötelezettek, még ha ügyeskedőek is. A szervezetek látszólagos állandóságuk miatt vonzóak - történetük van, székhelyük, nevük, vezetőjük, erőforrásaik, stratégiájuk és sajátos beszédmódjuk. Viszont nem mások, mint üres struktúrák, amelyek kongó ürességüket éppen a hősies múltjuk iránti tisztelettel akarják betölteni. Minden ügyködésük szervezetük összes szintjein a puszta fennmaradásukra irányul, másra már nem marad energiájuk. Nem ritka, hogy rendszeres árulásaik elidegenítették a tagságukat. Pont ezért lehet néha érdemes embereket találni közöttük. Viszont a valódi sokat ígérő találkozások csak a szervezeten kívül bontakozhatnak ki, és szükségszerűen ellene is irányulnak.

Ennél sokkal veszélyesebbek a miliők, a maguk puha szövetével, pletykáikkal és informális hierarchiáikkal. Menekülj a miliőktől. Minden egyes miliő valamilyen igazság semlegesítésére épül. Az irodalmi körök azért vannak, hogy megfojtsák az írásművek valódi tartalmát. Az anarchista miliők ezt teszik a közvetlen akcióval. A tudományos miliők, hogy visszatartsák tudományos felfedezéseik következményeit az emberek többségétől. A sport miliői, hogy a tornatermeiken belül tartsák azokat az életformákat, melyeket a sport különböző formái létrehozhatnának. Főképpen kerülendőek az aktivista és a kulturális miliők. Öregek otthonai ők, ahová a forradalmi vágy hagyományosan meghalni jár. A kulturális miliők feladata, hogy felismerjék a születő vágyakat, és kifejezvén őket elvegyék az értelmét annak, ahogy megvalósítanád őket, míg az aktivista körök célja, hogy kiszívják az energiádat, hogy véghez is vidd. Franciaországot belepi az aktivista miliők kusza hálója, melyeken minden forradalmi gondolat fennakad. Semmi másnak nem hordozói ők, mint megannyi vereségüknek és a keserűségnek, mellyel mindezeket értelmezni vélik. Elhasználtságuk, tehetetlenségük legfelsőbb foka, képtelenné teszi őket arra, hogy megragadják a jelenben rejlő lehetőségeket. Ezekben a miliőkben mindig többet beszélnek, mint kellene, hiszen ezzel vélik leplezni szánalmas passzivitásukat: ez egyébként rendőri szempontból is biztonságosabbá teszi őket. Amilyen felesleges bármit várni tőlük, olyan felesleges bánkódni a tehetetlenségük miatt. Jobb hagyni őket lassan megdögleni.

Minden miliő ellenforradalmi, mivel semmi másra nem törekszik, mint saját hamis kényelme fenntartására.

Kommunákat alakítani

Kommunák akkor jönnek létre, amikor az emberek egymásra találnak, megértik egymást és elhatározzák, hogy közös úton fognak járni. A kommuna talán éppen akkor jön létre, amikor máskülönben elválnának az útjaink. Egy olyan találkozás öröme, amely tovább tart, mint törvényszerű lenne. Ami miatt azt mondjuk, „mi”, és ami miatt ez igazi esemény lesz. Nem az furcsa, hogy az emberek, akik egyetértenek, kommunákat alkotnak, hanem éppen az, hogy elszigeteltek maradnak. Miért nem burjánzanak a kommunák mindenfelé? Minden gyárban, utcában, faluban, iskolában? Végre itt van az alapbizottságok uralma! Kommunák, amelyek elfogadják magukat és a környezetüket, és ha lehetséges, helyettesítik az olyan társadalmi intézményeket, mint a család, az iskola, a szakszervezet, a sportklub stb. Kommunák, amelyek nem félnek a konkrét politikai tevékenységükön kívül, a tagjaik és a velük sodródó emberek anyagi és erkölcsi túlélése érdekében megszervezni magukat. Kommunák, amelyek nem az alapján határozzák meg magukat, ami belül és kívül van rajtuk, - mint ahogy általában a kollektívák teszik - hanem az őket összefűző kötelékek erőssége révén. Nem az őket alkotó emberek, hanem a szellemiség révén, mely áthatja őket.

A kommunát általában néhány olyan ember alakítja, akik megszabadulva személyes kényszerzubbonyaiktól elhatározzák, hogy közös erővel veszik fel a harcot a valóság ellen, és akik tudják, hogy a megmérettetésben csak egymásra számíthatnak. Minden vadsztrájk kommuna, minden kollektíven, őszinte alapokon elfoglalt épület kommuna, az 1968-as akciótanácsok is kommunák voltak, ahogy azok voltak az Egyesült Államokban az elmenekült rabszolgák telepei, vagy az Alice Rádió 1977-ben Bolognában. Minden kommuna a saját maga bázisa akar lenni. Megpróbál túllépni a szükségletek kérdésén. Szakítana minden gazdasági függéssel és politikai alávetettséggel, és abban a pillanatban miliővé silányul, amikor elveszti a kapcsolatot azzal az alapigazsággal, amely miatt megalakult. Sokféle kommuna van és a tagjai nem várnak arra, hogy elegen legyenek, vagy, hogy meglegyenek a megfelelő erőforrásaik, és még kevésbé a „megfelelő pillanatra” — ami sosem jő el.

SZERVEZŐDNI

Szerveződj, hogy soha többé ne kelljen dolgoznod!

Nyugodt munkahelyből egyre kevesebb van, és bizony túl sok időt vesztegetünk el azzal, hogy ott unatkozunk. Ezek a helyek csak azzal tűnnek ki, hogy igen szánalmas feltételeket biztosítanak a sziesztához vagy az olvasgatáshoz.

Köztudott, hogy az emberek olyan kevéssé léteznek valójában, hogy mivel meg kell élniük valamiből, el kell adniuk az idejüket egy morzsányi társadalmi létért cserébe. Személyes időt a társadalmi életért: ez a munka és a piac rendje. A kommuna ideje magától értetődően kijátssza a munkaidőt, hiszen nem az alapján működik — másféle képleteket részesít előnyben. Az argentin piqueterok pár órányi munkára alapozva kollektívan hoztak létre egyfajta helyi szociális hálót: nem számolják a munkaórákat, hanem a segélyeiket összeadva vesznek meg ruhaüzemeket vagy pékségeket, kerteket hoznak létre, azaz maguk megtermelik, amire szükségük van.

A kommunának szüksége van pénzre, de nem a megélhetés kényszere miatt. Minden kommunának megvan a maga fekete kasszája: rengeteg lehetőség adódik. A munkanélküli segélyen kívül számos egyéb juttatás létezik: támogatások, betegségi segélyek, diákhitel, a meg nem született gyermekek után járó GYES, mindenféle csempészet és megannyi más módszer, ami kihasználja a kiskapukat. Nem helyes persze csak ezekért harcolnunk vagy véglegesen rábízni magunkat ezekre az ideiglenes lehetőségekre, esetleg kisajátítani őket a bennfentesek számára. A lényeg, hogy ápoljuk és gyakoroljuk az ügyeskedés művészetét, és megosszuk egymással azt ezt illető tudásunkat. A kommunák számára a munka kérdése csak a már létező bevételi forrásokkal összefüggésben merül fel. Végül ne feledkezzünk el a sok hasznos ismeretről, amit a különböző szakmákban, képzéseken és jól megválasztott állások ideiglenes betöltésén keresztül sajátíthatunk el.

A kommuna számára létszükséglet, hogy a lehető legtöbb ember lehető legtöbb idejét szabadítsa fel. Most nem csak a bérmunka nélkül töltött órák számáról beszélünk. A felszabadított idő nem szabadidőt jelent. A szabadidő, a holt idő, az üresség ideje és a félelem ideje ettől az ürességtől: ez mind-mind munkaidő. Nem kell többé egyszerűen csak kitölteni az időnket, mert időben kifejezhetetlen energiák szabadulnak fel; egymást erősítő új impulzusok születnek, melyeknek kedvünk szerint átadhatjuk magunkat, a végletekig élvezhetjük őket, vagy éppen megoszthatjuk őket másokkal.

Lopj, alkoss, gyarapíts

Több régi Metaleurop alkalmazott inkább bankrabló lett, mint börtönőr. Az EDF dolgozói megmutatják ismerőseiknek, hogyan lehet megbütykölni a villanyórát. Lépten-nyomon találhatunk olyan árukat, amik „leestek a kamionról”. Egy olyan világ, amely ennyire nyíltan mutatja ki cinizmusát, nem várhat több lojalitást munkásai részéről.

Egyrészt a kommuna nem épülhet a “jóléti állam” állandóságára, másrészt nem számíthat arra, hogy bolti lopásokból, éjszakai kukázásból, raktárok kirablásából, eltérített állami segélyekből, biztosítási és más csalásokból, egyszóval fosztogatásból tartsa fenn magát. Szem előtt kell tartania, hogy hogyan terjeszkedjen és hogyan szélesítse az önszerveződés szintjét. Semmi sem logikusabb, mint hogy az esztergagépeket, marógépeket és fénymásolókat, amikhez egy gyár bezárása után „diszkont áron” lehet hozzájutni, az árutermelő társadalom elleni összeesküvés érdekében használjuk fel.

Napjainkban a közelgő világégés fenyegetése mindenfelé annyira erős, hogy nehéz egyáltalán számba venni a kísérleteket az energiatermelés, az anyaghasználat, a mezőgazdaság különböző illegális technikái területén. A tudás és a szakértelem egész készletei várják, hogy ellopják őket és kiszabadítsák a humanizmus, az utcai kultúra vagy az ökológia csapdájából. Ugyanakkor ezek a kísérletek csak egy részét képezik a nyomornegyedekre oly jellemző találékonyságnak, hozzáértésnek és ösztönöknek, amelyeket gond nélkül használhatunk mi is arra, hogy újra benépesítsük a métropolisz sivatagát, és a középtávon is biztosítsuk a felkelés életképességét.

Hogyan mozgunk és kommunikálunk az áruk állandó körforgásának teljes megszakítása után? Hogyan állítjuk helyre az élelmiszertermelést a vidéki területeken olyan mértékben, hogy megint el tudják látni azt a népsűrűséget, ami hatvan évvel volt jellemző rájuk? Hogyan alakítjuk át a betontereket városi kertekké, ahogy Kubában csinálták, amikor egyszerre kellett megküzdeniük az amerikai embargóval és a Szovjetunió összeomlásával?

Formálni és formálódni

Mi marad nekünk, ha feléljük a piac demokráciájában engedélyezett szabadidős tevékenységek javát? Mi visz rá a vasárnap reggeli kocogásra? Mi hajtja ezeket a karate fanatikusokat, barkácsőrülteket, horgászokat és gombászokat? Mi más, ha nem a tökéletesen haszontalan idő kitöltésének kényszere, munkaerejük és “egészségi tőkéjük” újratermelése? A legtöbb szabadidős tevékenységről könnyen lehántható az abszurditás kérge: rögtön kiderül, hogy ezek a legkevésbé sem kikapcsolódások. A boksz sem mindig korlátozódott látványos, nagy publikum előtt zajló mérkőzésekre. A huszadik század fordulóján Kínát gyarmatosítók szabdalták fel és hosszú aszályok éheztették ki, amikor a szegény parasztok százezrei szabadtéri bokszklubokat szerveztek, hogy visszavegyék a gyarmatosítóktól és a gazdagoktól, amit azok elloptak tőlük. Ez volt a boxerlázadás. Nem lehet elég korán elkezdeni tanulni és gyakorolni mindazt, amire kevésbé békés és kiszámítható időkben szükségünk lehet. Jelenleg annyira függünk a métropolisztól — például az egészségügy, a mezőgazdaság vagy éppen a rendfenntartás terén —, hogy saját magunkat is veszélyeztetjük, ha megtámadjuk. A mai társadalmi mozgalmak önkorlátozása ennek a kimondatlan felismerésnek köszönhető, és ez magyarázza a vágyukat a “biztonságra” és félelmüket a válságoktól. Ezért van, hogy a sztrájkolók gyakran feladják a forradalom lehetőségét, csakhogy visszatérhessenek a szürke hétköznapokba. Ennek a sorsnak az elkerülése hosszú és következetes tanulási folyamatot igényel és sokféle nagyléptékű kísérletet. Tudni kell harcolni, zárakat feltörni, helyretenni a törött csontokat és kezelni a betegségeket, kalózrádió-adót építeni, utcai konyhát felállítani és pontosan célozni, a háborús túlélés érdekében összegyűjteni a legkülönbözőbb ismereteket, megérteni a planktonbiológiát, a termőföldek összetételét, a növények kölcsönhatásait, tudni, hogyan használjuk fel és éljünk együtt a környezetünkkel úgy, hogy ne merítsük ki túlságosan. Most kell felkészülni azokra a napokra, amikor többre lesz szükségünk, mint szimbolikus táplálékra és gondoskodásra.

Szabad területeket alkotni. Megsokszorozni az átláthatatlan zónákat

Egyre több reformer ismeri el az „kőolajkészletek kimerülését”, támogatja a „széndioxid-kibocsátás csökkentését”, a „helyi gazdaságot”, a regionális ellátási rendszerek kialakítását, a javak helybeni elosztását, és sokan korlátoznák a hozzáférést a távoli országokból származó javakhoz. Arról persze megfeledkeznek, hogy egy helyi gazdaságban minden informálisan, feketén történik; vagyis a gazdaság helyi szinten való ökológiai átszervezése nem kevesebbet feltételez, mint az állami irányítás teljes mellőzését. Vagy persze éppen ellenkezőleg: a neki való totális alávetettséget.

Napjainkban a föld, a hatóságok sok évszázados munkájának köszönhetően, műveleti területté vált. Az embereket kirakták a földjeikről, majd az utcáikból, aztán a városrészeikből, végül a lépcsőházaikból is, mégpedig abban a reményben, hogy az élet teljességét a magánélet négy izzadó fala közé szoríthatják. Egy-egy terület kérdése mást jelent számunkra, mint az állam számára. Ugyanis számunkra nem a terület birtoklásáról van szó, hanem arról, hogy hogyan növeljük a kommunák, a köztük levő kapcsolatok és a szolidaritás sűrűségét egészen odáig, amíg az egész terület átláthatatlanná válik, mindenféle hatóság számára áthatolhatatlanná. A kérdés nem egy terület elfoglalása, hanem az, hogy hogyan legyünk egyek vele.

Minden tevékenység kijelöl egy területet — a piactér, a vadászterület, a játéktér, a szerelmesek búvóhelyei, a zavargások területe, a földművesek, ornitológusok és csavargók territóriuma. A szabály egyszerű: minél több terület fedi egymást egy adott körzetben és minél szorosabb kapcsolatrendszer köti őket össze, annál nehezebb a hatalomnak fogást találni rajta. Bisztrók, nyomdák, sportlétesítmények, üres telepek, könyvesboltok, háztetők, improvizált utcai vásárok, gyroszosok és garázsok: könnyen használhatóak a hivatalos rendeltetésükön kívül más célokra is — ez csak szolidaritás és cinkosság kérdése. A helyi önszerveződés geográfiája felülírja, összezavarja és elmaszatolja az állam térképeit: kitermeli saját önállóságát.

Kimozdulni.

Kiépíteni a saját kommunikációs csatornáinkat

A kommunák eszméje a métropolisz mobilitásával nem a lokális röghözkötöttséget és lassú unalmat állítja szembe. A kommunaalakítás egyre kiterjedtebb folyamatának a kertek alatt kell meghódítania a métropolisz forgatagát. Nem szabad lemondanunk az árutermelés infrastruktúrája által nyújtott utazási és a kommunikációs lehetőségeiről: csak körültekintően kell eljárnunk. Óvatosnak és a lehető legártalmatlanabbnak tűnőnek kell lennünk ezek használatában. A személyes találkozók biztonságosabbak, nem hagynak nyomot, és szorosabb kapcsolatokat építhetünk ki, mint bármilyen internetes levelező lista segítségével. Sokunk számára megadatott, nem elhanyagolható jelentőségű kiváltság, amikor az összeesküvés sejtjei közötti kommunikációról van szó, hogy különösebb nehézségek nélkül, szabadon vándorolhatunk, a kontinens egyik végéből a másikba vagy akár az egész világ körül. A métropolisz egyik bája, hogy amerikaiak, görögök, mexikóiak és németek titokban találkozhatnak Párizsban — éppen csak egy gyors stratégiai egyeztetés erejéig.

A baráti kommunák közötti folyamatos mozgások megakadályozzák, hogy a kapcsolatok kiüresedjenek, amely az első lépés a harc feladása felé. Az elvtársak vendégszeretete, hogy figyelemmel kísérik egymás kezdeményezéseit, megvitatják egymás tapasztalatait, és közben felhasználják és fejlesztik a legújabb technikákat, többet használ a kommunának, mint a steril, zárt ajtók mögötti önvizsgálat. Hiba lenne alábecsülni, hogy mennyi kérdés eldőlhet, amikor egy-egy estén összevetjük nézeteinket a jelenlegi háború állásáról.

Egyesével felszámolni az akadályokat

Jól tudjuk: az utcákon a fegyelmezetlenség uralkodik. A mostani utcák között és a között amilyeneknek lenniük kellene, ott áll centripetális erőként a rendőrség, amely mindent megtesz, hogy visszaállítsa a rendet; ezzel szemben áll a mi centrifugális erőnk. Mi csak örülünk a népharag megnyilvánulásainak és bármilyen felfordulásnak, akárhol is törjön ki. Nincs abba semmi meglepő, hogy a kiüresedett nemzeti ünnepek, ahol már rég nincs mit ünnepelni, valahogy mindig rosszul sülnek el. A csillogó vagy éppen lerobbant városi világ – amelynek azt sem tudjuk, hol van vége és hogy hol kezdődik - közös kisemmizettségünk megtestesülése. Éppen ez az állhatatos üressége az, amely az elpusztításáért kiált. Nézzetek csak körbe: itt mindennek ütni fog az órája. A métropolisz így egyszerre nosztalgikus színt kap, itt tényleg csak romok vannak.

Ezt a fegyelmezetlenséget kell módszeresen és szisztematikusan egy kiterjedt és hatékony gerillaháborúvá fejleszteni, hogy visszanyerjük kormányozhatatlanságunkat, alapvető zabolátlanságunkat. Egyesek számára megbotránkoztató lehet, hogy éppen ez a fegyelmezetlenség áll olyan előkelő helyen a partizánok harci előnyei között. Valójában azonban a dühöt és a politikát sosem szabadott volna szétválasztani. Düh nélkül a politika beleveszik a fecsegésbe, politika nélkül a düh pedig belefárad az üvöltözésbe. Amikor az olyan szavak, mint „veszettek” vagy „dühödtek” előkerülnek a politikában, mindig figyelmeztető lövések üdvözlik őket.

Módszertanilag a szabotázs alapelveit kell követnünk: célunk minimális kockázattal és időráfordítással maximális kárt okozni. Stratégiailag észben kell tartanunk, hogy ha egy akadályt felszámolunk, de nem pusztítottunk végleg el - azaz felszabadított, de nem valóban belakott helyet hoztunk létre -, akkor könnyen átveheti a helyét egy másik, ellenállóbb akadály, amit már nehezebb lesz átlépni.

Nem is kell részleteznünk a dolgozói szabotázs három fajtáját: a termelés lassítása ráérős vagy kínosan szabályos munkával, a gépek rombolása vagy elállítása és végül a cégtitkok kiszivárogtatása. Az egész társadalomra kiterjedő termelés méreteihez igazítva a szabotázs elvei a termelésre és az elosztásra is alkalmazhatóak. A métropolisz technikai infrastruktúrája sebezhető: a szüntelen körfogásban nem csak emberek és áruk vesznek részt, az információ és az energia kábelhálózatokon, üvegszálon és más csatornákon keresztül áramlik, melyek könnyű célpontok. Manapság az egész társadalmi termelés hatékony szabotálása annyit jelent, hogy felhasználjuk és továbbfejlesztjük a hálózatok blokádjának művészetét. Hogyan lehet megbénítani egy TGV vonalat vagy egy elektromos hálózatot? Hogy lehet megtalálni a számítógépes hálózatok gyenge pontjait vagy zavarni a rádiójeleket, hogy a képernyők fehérzajjal teljenek meg?

Ami a komolyabb akadályokat illeti, azok sem leküzdhetetlenek. A prométeuszi mozzanat ebben a tűz megfelelő használatára vezethető vissza, kerülendő természetesen minden vak voluntarizmus. Erosztrátusz i.e. 356-ban felgyújtotta Artemisz templomát, a világ hét csodáinak egyikét. Persze a mai mélyen dekadens időkben, az egyetlen dolog, ami miatt a templomok lenyűgözőek, az a komor igazság, hogy már régen romokban hevernek.

Megsemmisíteni ezt a nagy semmit aligha szomorú feladat. Új lendületet ad a cselekvésnek. Hirtelen minden értelmet nyer, minden elrendeződik: a tér, az idő, és a barátság. Minden rendelkezésünkre álló eszközt meg kell ragadnunk és újragondolni a használatukat: saját magunkat is beleértve. Talán a jelen nyomorúságában az utolsó kollektív kísértés - aligha alaptalanul - a “mindent szétbaszni” kísértése lesz.

Kerülni a feltűnést

A névtelenségből támadó erényt kovácsolni.

Egy demonstráció során egy szakszervezetis letépi a maszkot valakiről, aki éppen bevert egy kirakatot. „Vállald a felelősséget a tetteidért, ahelyett, hogy elrejted az arcodat!” Felismerhetővé lenni egyet jelent a védtelenséggel, amely végső soron sebezhetővé tesz. Miközben a baloldaliak mást sem csinálnak, mint “láthatóvá” teszik az ügyeiket — legyen szó hajléktalanokról, a nők elleni erőszak áldozatairól, vagy illegális bevándorlókról —, abban a reményben, hogy majd így valaki foglalkozni fog velük, éppen az ellenkezőjét teszik annak, amit kellene. Láthatatlannak kell maradnunk, és ezt a névtelenséget a saját javunkra kell fordítanunk, hogy konspirációval, éjjeli rajtaütésekkel és arctalan akciókkal támadhatatlan pozícióba kerülhessünk. Tanulhatunk a 2005. novemberi gyújtogatásokból. Nincs vezér, nincsenek követelések, se szervezet, csak szavak, gesztusok, és falazás. Társadalmilag senkinek lenni nem megalázó helyzet, nem az elismerés tragikus hiánya - kitől is várnánk elismerést? - hanem ellenkezőleg, a cselekvés teljes szabadsága. Ne vállaljátok magatokra az illegális akciókat, hanem valamilyen kitalált csoport nevében kövessétek el azokat — még ma is emlékszünk a tiszavirágéletű BAFT-ra (Brigade Anti-Flic de Tarterêts, vagyis Tarterêts-i Zsaruellenes Brigád). Így szabadon cselekedhettek. Természetesen a kormány első védekező hadmozdulata a „külvárosi fiatal” szubjektum előállítása volt, akire rákenhették a „2005. novemberi zavargásokat”. Ha megnézzünk az arcát azoknak, akik valakik ebben a társadalomban, rögtön megérthetjük, hogy miért olyan jó senkinek lenni.

Kerülni kell a feltűnést, de ezt a titokban épülő mozgalom sem kerülheti el örökké. Ki kell várnunk a megfelelő pillanatot, hogy színre léphessünk. Amíg nem számolnak velünk, addig erőt gyűjthetünk a láthatatlanságunkból. Ahogy kilépünk a fényre, a napjaink meg vannak számlálva. Vagy egyetlen megsemmisítő csapással szétzúzzuk az uralkodó rendet, vagy pillanatok alatt leszámolnak velünk.

Megszervezni az önvédelmet

Megszállás alatt élünk, rendőri megszállás alatt. Az illegális bevándorlókat begyűjtik az utcákról, a körutakon jelzés nélküli rendőrautók járőröznek, az anyaország külvárosaiban a gyarmatokon tökéletesített módszerekkel tartják kordában a lakosságot, a belügyminiszter hadat üzen a „bandáknak” — valami minden nap az algériai háborúra emlékeztet minket. Mindez elegendő ok arra, hogy ne hagyjuk magunkat megfélemlíteni és megszervezzük az önvédelmet.

Ahogy a kommuna növekedik és egyre erősebb lesz a befolyása, előbb-utóbb szembe találja magát a hatalommal, mely a kommunát összefűző kötelékeket támadja elsősorban. Ezen támadások formája lehet a tagok elcsábítása, a kommuna céljainak kisajátítása, vagy ha már minden más csődöt mondott, akkor a nyers erőszak. A kommuna önvédelme kollektív, teoretikus és gyakorlati, kötelesség kell hogy legyen. A letartóztatások megakadályozása, minél többen és gyorsabban gyülekezni a kilakoltatások ellen, bajtársaink bújtatása — az elkövetkezendő időkben jól jönnek még ezek a beidegződések. Nem lehet, hogy mindig a semmiből kelljen újjáépíteni a bázisainkat. Értelmetlen elítélni az elnyomást, helyette inkább legyünk rá felkészülve.

Ez nem egyszerű ügy, mert, ahogy elvárják az egész lakosságtól, hogy vegye ki a részét a rendfenntartás munkájából - a besúgáson keresztül az alkalomszerű részvételig a polgárőrséghez hasonló milíciákban -, úgy a rendőrök is egyre inkább elvegyülnek a tömegben. A rendőrségi beavatkozások alkalmával még a zavargások esetében is egyre több civilruhás rendőrt látni. A rendőrség hatékonyságának kulcsa a legutóbbi CPE-ellenes tüntetések során a civilruhás rendőrök használata volt, akik közénk vegyültek és csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy felfedjék magukat: gázspray-vel, gumibottal, sokkolóval, lefogással — mindezt szoros együttműködésben a tüntetés szervezőivel. Már csak a jelenlétük gyanúja elég volt arra, hogy bizalmatlanságot keltsenek a tüntetőkben – “ki kicsoda tulajdonképpen?” - és ezzel megbénítsák az akciót. Ha elfogadjuk, hogy a tüntetés nem puszta létszámolvasás, hanem a cselekvés egy formája, akkor jobban fel kell készülnünk a civilruhás rendőrök leleplezésére, elkergetésére, vagy ha szükséges, akkor a letartóztatottak kiszabadítására a karmaik közül.

A rendőrök nem legyőzhetetlenek, csupán megvannak az eszközeik, hogy megszervezzék és képezzék magukat, és hogy állandóan új fegyverekkel kísérletezzenek. A mi fegyvereink ugyanakkor kezdetleges tákolmányok, vagy a helyszínen improvizáljuk őket. Egyértelmű, hogy nem alkalmasak arra, hogy felvegyék a versenyt tűzerejükkel, de a távoltartásukra, elterelő hadműveletekhez, megfélemlítésre vagy rajtaütésekhez egy-egy átjáró, terület elfoglalásához megfelelőek lehetnek. A francia rendőrakadémia városi gerilla elleni kiképzőközpontjának egyik újítása sem elég hatékony és nem is lesz soha valószínűleg az, egy olyan mozgékony sokasággal szemben, ami egyszerre több helyen is lecsaphat, és főként mindig ragaszkodik a kezdeményezéshez.

A kommunák nyilvánvalóan könnyű célpontjai a megfigyelésnek, a nyomozásnak, a rendvédelmi manipulációnak és a hírszerzésnek. Az olaszországi anarchisták és az amerikai ökoharcosok tömeges letartóztatása a széleskörű lehallgatás miatt volt lehetséges. Az elmúlt évek során gyakorlattá vált, hogy a letartóztatottak DNS mintája bekerül egy folyamatosan bővülő adatbázisba. Egy barcelonai házfoglalót azért kaptak el, mert rajta volt az ujjlenyomata a szórólapokon, amiket osztogatott. A nyomozási technikák egyre jobbak lesznek, főleg a biometrikus technológiáknak köszönhetően. És ha bevezetik az elektronikus személyi igazolványokat, akkor jóval nehezebb lesz a dolgunk. A Párizs Kommün részben megtalálta a megoldást ezekre a gondokra, amikor felgyújtotta a városházát, megsemmisítve az összes állami okiratot. Nekünk is meg kell találnunk a módját, hogy hogyan szabaduljunk meg véglegesen az elektronikus adatbázisoktól.

FELKELÉS

A kommuna a partizánmozgalom alapegysége. Egy felkelési hullám talán nem is több, mint hogy a kommunák gombamódra megszaporodnak, felveszik egymással a kapcsolatot, és szorosabbra fűzik a kötelékeiket. Ahogy az események kibontakoznak, a kommunák nagyobb egységekbe tömörülnek vagy épp elkülönülnek egymástól. Az életre-halálra szóló testvéri szövetségek csak léptékükben különböznek a környék vagy akár egy egész régió ellátására és önvédelmére szerveződő csoportok, tanácsok, bandák seregétől: ezek mind kommunák.

A kommuna természetéből fakadóan az önfenntartásra törekszik, benne a pénz használata nevetséges, de felesleges is lenne. A pénz szerepe, hogy azokat az embereket kösse össze, akik között valódi kötelékek nem léteznek: idegenek és köztük mint idegenek között közvetítsen. A pénz által lesz minden összemérhető és forgalomba hozható. A pénz fontos tulajdonsága, hogy képes megteremteni a kapcsolatot mint dolog között, azonban ennek ára a kapcsolatok felszínessége, ahol a hazugság uralkodik. A hitel alapja is a bizalmatlanság. A pénz uralma egyet jelent a mindenre kiterjedő ellenőrzéssel. A pénz használatán alapuló kapcsolatok gyakorlati felszámolása csak a kommunák hegemóniájával következhet be. A kommuna létszámbeli növekedésének megvan a maga korlátja, amin túl a személyes kapcsolatok fellazulnak, és szinte kivétel nélkül kialakul egy uralkodó réteg. Elkerülendő ezt a szerencsétlen végkifejletet jobb időben szétválni és így terjeszkedni.

Az algériai fiatalok 2001 tavaszán egész Kabiliában fellázadtak és átvették az irányítást majdnem a teljes régió felett. Megtámadták a rendőrőrsöket, a bíróságokat és az állam minden intézményét, a lázadás általánossá válása elől a rend erői egyoldalú visszavonulásra kényszerültek, így fizikailag akadályozták meg a választásokat. A mozgalom ereje abban rejlett, hogy a legkülönbözőbb elemek jól kiegészítették egymást. A reménytelenül férfiközpontú falugyűlések és népi tanácsok csak a mozgalom egyik oldalát jelentették. A most is forrongó algériai felkelés „kommunáinak” több arca van: a forrófejű bukósisakos fiatalok, akik benzineskannákat dobálnak a rendőri erőkre egy épület tetejéről Tizi Ouzouban, az öreg szabadságharcos megértően mosolyog a burnusza mögül, a nők kitartása a hegyekben, akik makacsul folytatják a hagyományos gazdálkodást, amely nélkül a régió gazdasági önellátását nem lehetett volna módszeresen fenntartani.

Lőni minden mozgó válságra

„Mindenen túl el kell ismernünk, hogy képtelenek vagyunk a teljes francia lakossággal foglalkozni. Szelektálnunk kell köztük.” Így foglalta össze 2005. szeptember 7-én egy járványügyi szakértő a Le Monde-ban, hogy mi történne egy madárinfluenza járvány kitörése esetén. „Terrorista fenyegetés”, „természeti csapások”, „járványveszély”, „társadalmi mozgalmak” és „utcai erőszak”: a társadalom irányítói számára ezernyi lehetőség, hogy megszilárdítsák a hatalmukat, kiválogatva azokat, akik hasznosak nekik és azokat, akik megnehezítik a dolgukat. Ugyanakkor ezek nyilván a másik oldal erői számára is alkalmas pillanatok, hogy növeljék hatalmukat és megerősödjenek. Az áruforgalom megszakadása, a rendőri ellenőrzés és a mindennapi élet rendjének felfüggesztése normális körülmények között elképzelhetetlen lehetőségeket szabadít fel az önszerveződésre. Elég azt látni, hogy egy áramkimaradás alkalmával hogyan indul be a közösségi élet egy lakóházban, hogy elképzelhessük, mi történne, ha egy egész városban minden szolgáltatás megszűnne! Ennek mindenki tudatában van. A forradalmi munkásmozgalom is felismerte és kihasználta a polgári gazdaság válságait, hogy erőt gyűjtsön. Ma az iszlám pártok ott a legerősebbek, ahol okosan tudják kompenzálni az állam hiányosságait: például segélyt osztottak az algériai Boumerdès-ben a földrengés után vagy mindennapi segítséget nyújtottak a dél-libanoni lakosoknak nyújtottak az izraeli hadsereg pusztítása után.

Ahogy már fentebb is említettük, a Katrina hurrikán pusztítása jó lehetőséget nyújtott az észak-amerikai anarchista mozgalom szakadárainak ahhoz, hogy addig sosem látott összetartást kovácsoljanak azok között, akik visszautasították az erőszakos kitelepítésüket. A népkonyhák felállításához előre be kell szerezni az alapanyagokat, az elsősegélynyújtáshoz rendelkezni kell a megfelelő tudással és eszközökkel, akárcsak a kalózrádiók működtetéséhez. Ezeknek a tapasztalatoknak a politikai sokszínűsége a bennük rejlő örömökből - ahogy túlléptek az individualista közömbösségen, és a kézzel fogható valóságukból fakad, amely lerázza magáról a munka és rend nyomasztó légkörét.

Egy olyan országban, mint Franciaország, ahol a [Csernobilt követő hivatalos propaganda szerint] rádióaktív felhők felszívódnak az országhatárnál, és ahol nem kell félni, amikor rákkutató központot építenek egy nitrogénes trágyagyár helyére, amit már az EU ipari biztonsági bizottsága is bírált, kevésbé kell „természeti”, mint társadalmi csapásokkal számolni. Általában a társadalmi mozgalmak azok, melyek megakasztják a katasztrófa mindennapi menetét. Természetesen az utóbbi években a különféle sztrájkok leginkább csak arra voltak jók, hogy a kormány és a vállalatok vezérkara tesztelje az erejét, hogy mind szélesebb kiterjedésű „elégséges szolgáltatást” fogadtasson el. Az ilyen munkabeszüntetések már csak szimbolikus gesztusok, hiszen annyi kárt sem okoznak, mint egy hóvihar, vagy amikor valaki a vonat elé veti magát. A középiskolások 2005-ös lázadása és a CPE-ellenes megmozdulások az intézmények módszeres elfoglalásával és a makacs blokádokkal emlékeztettek rá, hogy kiterjedt mozgalmak sokszínű támadásokkal még képesek valódi kárt okozni. Az ezekben az akciókban megszületett csoportok és azok hatása a későbbi mozgalmakra jól körülírja azokat a feltételeket, melyekben ezek a társadalmi mozgalmak megfelelő táptalajjal szolgálhatnak az új kommunák kialakulásához.

Szabotálni minden képviseleti rendszert.

Véget nem érő vitákat folytatni.

Feloszlatni a gyűléseket.

Egy társadalmi mozgalom számára az első akadály — jóval a rendőrség feltűnése előtt — a szakszervezetek és a hozzájuk hasonló mindenféle mikrobürokrácia, amelynek kifejezetten az volna a küldetése, hogy irányítsa a harcot. A kommunák, a báziscsoprtok, a különböző bandák ösztönösen idegenkednek az ilyen szervezeti formáktól. Az utóbbi húsz év parabürokratái ezért találták fel a koordinációs bizottságokat, melyek ártatlanabbnak tűnnek, hiszen nem fűződik hozzájuk olyan sok keserű történelmi tapasztalat, viszont ideális terepei az ügyeskedéseiknek. Ha egy szakadár kollektíva megkísérel önhatalmúan cselekedni, akkor nem nyughatnak, amíg minden valódi tartalmat ki nem lúgoztak a kezdeményezésből, hogy senki se foglalkozhasson az igazi kérdésekkel. Ettől mindig tűzbe jönnek, de nem a vita izgatja őket, hanem éppen az, hogy ellehetetlenítsék. Bőszen védik az apátiát, és amikor a kollektíva végre beadja a derekát, a kudarcokat a politikai öntudat hiányával magyarázzák. Meg kell jegyezni, hogy Franciaországban a militáns fiatalok különlegesen jól képzettek a politikai manipuláció művészetében, hála nagyrészt a különböző trockista csoportok működésének. Nem várhatjuk tőlük, hogy megtanulják a 2005-ös lázadás leckéjét: felesleges egyeztetni ott, ahol már megvan az összhang, és ha az emberek már eleve szervezettek, akkor minden további szervezkedés: szükségtelen.

Egy másik rossz beidegződés, hogy a megmozdulások legkisebb jelére rögtön gyűlést kell összehívni és megszavazni ezt-azt. Ez klasszikus hiba. A szavazás, ahol eldöntjük, hogy ki nyer és ki veszít, már önmagában is elég, hogy bármilyen gyűlést rémálommá változtasson. A gyűlés a hatalom színházává változik, ilyenkor vesztünkre a polgári parlamentek rossz példáját követjük. A gyűlés nem a döntéshozatalra való, hanem hogy mindenki összevissza beszéljen, vagyis konkrét cél nélkül éljen szabad szólás jogával.

Az emberek minden különösebb ok nélkül is hajlamosak összeverődni, de ritkán érzik okát, hogy együtt hozzanak döntéseket. A gyülekezésben a közös erőnk létrejötte feletti örömünket éljük meg. Döntések csak vészhelyzetben kellenek, amikor már lehetetlen a demokrácia gyakorlása. Más körülmények között csak a döntéshozatali folyamat fanatikusai csinálnak ügyet „a döntéshozatal demokratikus módjából”. Nem is az a lényeg, hogy kritizáljuk vagy bojkottáljuk a gyűléseket, hanem a beszéd, a gesztusok, az emberi kapcsolatok felszabadítása. Be kell látnunk, hogy az ember nemcsak a véleményét és a javaslatait hozza a gyűlésre, hanem a vágyait, kötődéseit, képességeit, erősségeit és bánatait, no és egyfajta nyitottságot a többiek felé. Ha képesek vagyunk félretenni a Gyűlésekben való fanatikus hitünket és helyette megteremteni a valódi jelenlét összejöveteleit, ha képesek vagyunk elfojtani a hegemónia iránti ellenállhatatlan vágyunkat, ha már nem a döntéshozatal a legfontosabb célunk, csak akkor van esély a tömegek csatlakozására, a közösségi lét kikristályosodásnak olyan pillanataira, amikor a döntések egyszer csak magukkal ragadják a jelenlévők teljességét vagy legalábbis egy részüket.

Ugyanez érvényes az akciótervekre is. Ha úgy kezdjük, hogy az „akciótervnek kell meghatároznia a gyűlés napirendjét”, akkor mind a heves vitát, mind a hatékony cselekvést eleve ellehetetlenítjük. Egy nagygyűlés, ahol az emberek nem ismerik egymást, automatikusan ráhagyatkozik a specialistára, vagyis feláldozza a cselekvést az irányítás oltárán. A felhatalmazottaknak egyrészt már eleve korlátozottak a cselekvési lehetőségei, másrészt semmi sem akadályozza meg őket, hogy mindenkit megtévesszenek.

A cselekvésnek nincsen ideális formája. Pont az a lényeg, hogy a cselekvés magától szárba szökken és saját formát ölt ahelyett, hogy kitöltene egy előre meghatározott formát. Persze ehhez közös politikai és földrajzi pozíció kell (ld. a Párizsi Kommün szekcióit a Francia Forradalom alatt), és közkézen forgó közös tudás. Az akciótervekkel kapcsolatban a következő alapelveket javasoljuk: az ismeretek megszerzése mindenkinek egyéni feladata, viszont minden információ megosztásra kerül, így ahelyett, hogy döntéseket hoznánk, közösen jövünk rá a megoldásra. A tudás megosztása kioltja a hierarchiát: magasabb szinten teremti újjá az egyenlőséget. A kommunák közötti egyeztetés legjobb módja szintén a horizontális, sokszínű kommunikáció ápolása, amely le is számol a hegemóniával.

Megbénítani a gazdaságot, de blokád lehetőségét mindig a valós szervezettségi szinthez mérni.

 

Oaxaca államban 2000 júniusának végén a felkelők kedvenc célpontjai a közintézmények, sorra foglalják el az önkormányzatokat. Sokhelyütt elkergetik a polgármestereket és elkobozzák a szolgálati autókat. Egy hónappal később bizonyos turistaközpontokat és hoteleket már lehetetlen megközelíteni. Mexikó idegenforgalmi minisztere „a Wilma hurrikánhoz hasonló katasztrófáról” beszél. Néhány évvel később az argentin felkelés során már a blokád az ellenállás legnépszerűbb formája, és a különböző helyi csoportok úgy segítik egymást, hogy lezárják a megfelelő főútvonalat. Azzal fenyegetőznek, hogy ha nem tesznek eleget a követeléseiknek, akkor egy összehangolt akcióival az egész országot megbénítják. Ezek a fenyegetések évek óta hatékony fegyverei a vasutasoknak, kamionsofőröknek, áram- és gázszolgáltató munkásoknak. Franciaországban a CPE-ellenes mozgalom nem habozott elfoglalni a pályudvarokat, körgyűrűket, gyárakat, autópályákat, bevásárlóközpontokat vagy akár a repülőtereket is. Rennes-ben csak háromszáz ember kellett ahhoz, hogy órákra lezárják a városba vezető utat, amiből negyven kilométer hosszú dugó lett.

Pontosan ez lesz a fennálló rend ellen lázadók első dolga: mindent megbénítani. Egy delokalizált gazdaságban, ahol a gyárak a pillanatnyi szükségletek szerint termelnek, ahol az érték a hálózathoz való kapcsolat függvénye, ahol az anyagtalanított termelést az autópályák tartják össze, melyek alvállalkozótól alvállalkozóig, végül pedig összeszerelő gyárakig vezetnek, a közlekedés megbénítása egyben a termelés leállítása is.

De a blokád mindig csak annyira lehet hatékony, amennyire a felkelők önellátó- és kommunikációs képessége, azaz a kommunák önszerveződése megengedi. Mit fogunk enni, amikor minden leáll? Ahogy Argentínában láttuk, a boltok kifosztása csak átmeneti megoldás lehet, legyenek bár a fogyasztás templomai bármilyen hatalmasak, mégsem kifogyhatatlan éléskamrák. Az önellátáshoz szükséges képességek megszerzéséhez előbb-utóbb szükség van a megfelelő termelési eszközök kisajátítására, és ebben a tekintetben értelmetlen tovább várni. Hagyni, hogy az alapvető élelmiszereket a népesség csupán kettő százaléka termelje meg a többieknek — merthogy ez a jelenlegi helyzet — egyszerre történelmi és stratégiai hiba.

Megszabadulni a rendőri megszállástól.

Amennyire lehetséges kerülni a közvetlen konfrontációt

„A kialakult helyzetből világosan látszik, hogy nem szociális követeléseket támasztó fiatalokkal van dolgunk, hanem olyan egyénekkel, akik hadat üzennek a Köztársaságnak” jegyezte meg egy értelmes zsaru a legutóbbi összecsapások kapcsán. Már folyik az utcák felszabadítása a rendőri ellenőrzés alól: ebben számíthatunk kimeríthetetlen megvetés erejére, melyet a rend erői keltenek. A zavargások lassan már a „társadalmi mozgalmakat” is bekebelezik, mint Rennes-i bulizók tömege, amely 2005-ben minden csütörtök este összecsapott a zsarukkal, vagy ahogy Barcelonában egy botellón alkalmával egy egész bevásárlónegyedet leromboltak. A CPE-ellenes mozgalom újra divatba hozta a Molotov-koktélt, de ezen a fronton bizonyos külvárosok még mindig verhetetlenek. Különösen a rendőröknek állított csapdák technikáját fejlesztették tökélyre. Jó példa egy 2006. október 13-ai leszámolás Epinay-ban. A biztonsági őrök azért szálltak ki a helyszínre, mert valaki feltört egy autót. Amikor megérkeztek, az egyik biztonsági őr „két, az utcán keresztben parkoló gépkocsi között találta magát, miközben 30 vasrudakkal és pisztolyokkal felfegyverkezett ember kövekkel dobálta a szolgálati autójukat és könnygázt használt a rendőrtisztek ellen.” Kisebb léptékben, de ugyanez zajlik az éjszaka megtámadott rendőrőrsöknél: törött ablakok, kiégett rendőrautók.

A legutóbbi mozgalmak egyik eredménye a felismerés, hogy egy igazi demonstráció „vad”, nem a rendőrségen bejelentett. Ha gondosan megválasztjuk a területet, ahogyan 2001-ben a genovai Black Bloc csinálta: elkerülték a vörös zónát és nem frontálisan támadtak, és ha mi választjuk meg a röppályát, akkor megvezethetjük a rendőri erőket, különösen szakszervezeti vagy pacifista válfajukat, ahelyett, hogy ők terelnének bennünket. Genovában láthattuk, hogy ezer elszánt ember egész rohamrendőrökkel teli buszokat ver vissza, hogy aztán felgyújtsa őket. Nem a jobb fegyverzet a döntő, hanem hogy ki kezdeményez. A bátorság semmi, a bátorságunkba vetett hit minden. A kezdeményezés ereje növelheti e hitünket.

Minden jel arra mutat, hogy a frontális támadás csak arra jó, hogy lekösse az ellenfél erőit, amivel időt nyerünk arra, hogy valahol máshol támadjunk — akár egészen közel. Attól, hogy nem tudjuk elkerülni a közvetlen konfrontációt, még felhasználhatjuk mint elterelő hadműveletet. A tevékenységek összehangolására legalább akkora súlyt kell fektetni, mint magára a cselekvésre. A rendőrség állandó zaklatása arra jó, hogy így egyszerre mindenhol ott kellene lenniük, de valójában sehol sincsenek ott igazából.

A hatóságok zaklatása mindig felidézi ezt az 1842-ben kimondott igazságot: „A rendőrspicli élete nehéz, társadalmi helyzete ugyanolyan megvetéssel jár, mint maga a bűnözés… Szégyen és gyalázat övezi, a társadalom számkivetettjévé válik, a fizetésével együtt veti ki magából a társadalom, mindenféle lelkiismeret-furdalás, sajnálat vagy irgalom nélkül… A jelvény, amit magánál hord, egyben a szégyenét is igazolja.” 2006. november 21-én a tüntető tűzoltók pöröllyel támadtak a rohamrendőrökre, tizenötüket megsebesítve. Ezt csak azért írjuk, hogy emlékeztessünk rá: ha valaki „szolgálni és védeni” akar, az rossz ürügy arra, hogy rendőrnek állt.

Fegyverkezni. Mindent megtenni, hogy sose legyen fegyverekre szükség.

A hadsereggel szemben a győzelem csak politikai lehet.

Nincsen békés felkelés. Szükség van fegyverekre: inkább az a fontos, hogy mindent meg kell tenni, hogy sose legyen fegyverekre szükség. Egy felkelés leginkább felfegyverzés és egyfajta „fegyveres jelenlét” állapotának fenntartásáról szól, nem magáról a fegyveres harcról. Tisztán el kell választanunk a fegyverkezést és a fegyveres harcot. A forradalmi helyzetekben mindig jelen vannak a fegyverek, de ritkán kerül sor fegyveres összecsapásra, és ez csak elvétve játszik döntő szerepet a történelmi fordulópontokon. Ezt bizonyítja 1972. augusztus 10-e, 1871. március 18-a vagy 1917 októbere. Amikor a hatalom már a padlón van, elég csak átlépni rajta.

A távolság miatt, amely elválaszt minket tőlük, a fegyverek kettős jelentőségre tettek szert: egyszerre csodáljuk őket és undorodunk tőlük. Ezt az ellentmondásos viszonyt csak úgy győzhetjük le, ha a kezünkbe vesszük őket. Egy autentikus pacifizmus nem utasítja vissza a fegyvereket, pusztán ódzkodik használni őket. Amikor ha akarnál, se tudnál tüzelni, akkor a pacifizmus nem több, mint a gyengeség elméleti megfogalmazása. Egy ilyen a priori pacifizmus nem más, mint megelőző csapás — a fegyverek leadása egy egyszerű rendőri intézkedés során. Tulajdonképpen a pacifizmus dilemmája csak azok számára valós kérdés, akiknek az ujja a ravaszon van. Ebben az esetben a pacifizmus az erő jele, hiszen csak egy szélsőségesen erős pozícióból engedhetjük meg magunknak, hogy elutasítsuk a fegyverek használatának lehetőségét.

Stratégiai szempontból az indirekt, asszimetrikus akciók tűnnek a leghatékonyabbnak, mert jól tükrözik a kialakult helyzetet: egy megszálló hadsereget nem frontálisan kell megtámadni. Ugyanakkor azért egy iraki típusú városi gerillaharc, ami a végtelenségig húzódik, és ahol képtelenség magunkhoz ragadni a kezdeményezést, inkább félelmetes, mint kívánatos. A felkelés veszte a polgárháború militarizálása. 1921-ben, mire a vörösök kivívták a katonai győzelmet, az Orosz Forradalom már rég elveszett.

Kétféle állami reakcióval kell számolnunk. Az egyik nyíltan ellenséges, a másik pedig sunyi és demokratikus. Az egyik a teljes és totális megsemmisítésünket célozza, a másik meg akar nyerni magának minket. Vagy a diktatúra győz le, vagy az, hogy a végén már csak a diktatúrát akarjuk legyőzni. A háború elvesztése ugyanolyan vereség, mint elveszíteni a háború kiválasztásának lehetőségét. Akár mindkettő is bekövetkezhet, ahogy 1936-ban Spanyolországban: a forradalmi erőket kétszer győzték le, egyszer a fasiszták és egyszer a köztársaság.

Amikor felforrósodik a talaj, a hadsereg szállja meg a terepet. Hogy harcba bocsátkozik-e, az egy másik kérdés. Ugyanis akkor az államnak el kell köteleznie magát a vérfürdő mellett, amely egyelőre inkább puszta fenyegetés, hasonlóan a nukleáris fegyverek elrettentő erejéhez az utóbbi ötven évben. Bár már régóta ezer sebből vérzik, az állam-fenevad még mindig veszélyes. Hatalmas tömegek tudnák csak felvenni a harcot a hadsereggel, akik beszivárognak a soraik közé és összebarátkoznak a katonákkal. Mint 1871. március 18-án. Amikor a katonaság az utcán van, az polgárháborús szituáció, ha be is avatkozik, a helyzet egyértelművé válik. Mindenkinek választania kell, hogy melyik oldalon áll: választania az anarchia és az anarchiától való félelem között. A felkelés csak politikai erőként győzedelmeskedhet. Politikailag nem lehetetlen a hadsereget legyőzni.

Helyi szinten ellehetetleníteni az államhatalmat

A felkelés számára a legfontosabb kérdés, hogy hogyan lehet visszafordíthatatlanná válni. A forradalmi folyamat akkor visszafordíthatatlan, ha már nincsenek hatóságok, de nincs is szükség rájuk, ha nincs tulajdon és nincs tulajdonvágy sem, ha nincs uralom és megszűnt az uralomvágy is. Ezért maga a felkelés folyamata már magában foglalja végső győzelmének vagy vereségének formáját. A visszafordíthatatlansághoz maga a pusztítás sohasem elegendő. Minden a módszerektől függ. Sokféle módja van annak, hogy a pusztítás könyörtelenül kiprovokálja az elpusztított visszatérését. Bárki, aki egy rendszer hullájára pazarolja az energiáját, biztos lehet abban, hogy ezzel a bosszúvágyat táplálja. Ezért olyan fontos, hogy miután beáll a gazdasági blokád és megbénul rendőrség, a lehető legkevesebb pátosszal buktassuk meg a hatóságokat. Megfelelő könnyedséggel, tréfálkozva kell megszabadulni tőlük.

Korunkban a hatalom decentralizáltságával a központosított forradalmak ideje is lejárt. A téli paloták még állnak, de forradalmi hordák helyett turistacsoportok ostromolják őket. Manapság Párizs, Róma vagy Buenos Aires elfoglalásával sem lehetne döntő győzelmet aratni. Sokkal jobb taktikai lépés bevenni a nagybani piacot, mint az Élysée-palotát. A hatalom már nem a világ egy pontján koncentrálódik, hanem maga a világ, áramlatok és sugárutak, népek és normák, kódok és technológiák összessége. A hatalom maga, ahogy a métropolisz szerveződik, az áru világának tökéletes totalitása minden pontjában. Bárki, aki helyi szinten megbolygatja ezt a rendet, világméretű rezgéshullámokat kelt, melyek ezen a hálózaton keresztül terjednek. A zavargások Clichy-sous-Bois-ban amerikai háztartásokat töltöttek meg örömkiáltásokkal, és az oaxacai felkelők Párizs szívében leltek bűntársakra. Franciaországban a centralizált hatalom vége a forradalmi tevékenység terén is véget vetett Párizs központi szerepének. 1995 sztrájkhullámai óta minden új mozgalom ezt igazolta: azóta nem Párizsban történnek a legmerészebb és legkövetkezetesebb akciók. Párizs kiemelkedő szerepe már csak mint a razziák, a rablás és a rombolás kitüntetett terepében áll. Meglepetésszerű, brutális rajtaütések a métropolisz áramlatainak legsűrűbb pontjain. Nyom nélkül elmúló dühkitörések a hamis jólét sivatagában. Eljön a nap, amikor a főváros, a hatalomkoncentrációnak e félelmetes terepe, nem lesz több, mint egy romhalmaz, de ez már a mindenhol máshol sokkal előrébb járó folyamat végpontja lesz.

Minden hatalmat a kommunáknak!

A metróban nyoma sincs a megszokott hatalmas kivetítőknek, melyek rendszerint megbénítják az utasok gesztusait. Ismeretlenek már nemcsak lökdösődnek, hanem beszélgetnek egymással. A sarkon páran összedugják a fejüket. A körutakon már nagyobb csoportok verődnek össze, akik élénken vitatkoznak. Nap nap után meglepetésszerű támadások dúlják fel a városokat. Ma egy újabb laktanyát fosztottak ki és égettek fel. A kilakoltatottak megszakították a tárgyalást a polgármesteri hivatallal: berendezkednek. Hirtelen tudatára ébredve, egy menedzser tárgyalás közepén hidegre tette néhány kollégáját. Valaki közzétett egy listát az összes rendőr, csendőr, börtönőr címével, akik menekülése példátlan költözködési hullámot indított el. A felesleges dolgainkat a faluszéli kocsmába visszük, felszerelkezünk azzal, amire nekünk van szükségünk. Itt gyűlünk össze, hogy megvitassuk az általános helyzetet, és hogy mire van szükség a műhelyekben. A rádió folyamatosan informálja a felkelőket a kormányzati erők visszavonulásáról. Egy rakéta épp most ütött lyukat a Clairvaux-i börtön falán. Lehetetlen megmondani, hogy hónapok vagy évek teltek el az “események” kezdete óta. A miniszterelnök nagyon magányosnak látszik, ahogyan nyugalomra inti a népet.