Az Gondolkodj és Lázadj! csoport bevezetője


Az alábbi szöveg remekül bemutatja – többek között – a nacionalizmus pszichológiai alapjait, ezért vitathatatlanul aktuális. Viszonylag közérthetően elemzi azt a jelenséget, amikor egy csoport önmagát irracionálisan túlértékeli, és a csoport tagjai a kívülállókat nem tartják magukkal egyenrangúnak. Ezt Erich Fromm Freud nyomán narcizmusnak nevezte el (nem tévesztendő össze a nácizmussal!), de jóval túllépett Freud elképzelésein. Azért, hogy a narcizmus pszichológiáját jól megértsük, először az egyén narcizmusát boncolgatja, majd ezt eredeti módon általánosítja tetszőleges méretű csoportra. Felhívja a figyelmet a narcizmus lehetséges veszélyeire, illetve javaslatokat tesz annak meghaladására.

A szöveg gyengéje, hogy szándéka ellenére is azt sugallja, hogy a történelem és azon belül a háborúk és egyéb konfliktusok legfontosabb hajtóereje, illetve oka a pszichológiai folyamatokban keresendő, és az olyan objektív tényezők, mint a gazdasági törvényszerűségek, másodlagosak. Az ENSZ-szel kapcsolatos naiv javaslata is annak tudható be, hogy nem tudott teljesen elszakadni az idealizmustól, attól, hogy a történelmet eszmék és gondolatok harcának lássa.

A mű Az emberi szív című 1964-ben írt könyvéből lett beszkennelve (Háttér Kiadó, Bp. 1996, 67-106). Eltávolítottuk azokat a lábjegyzeteket, amelyek csak hivatkozást tartalmaznak. A számozott lábjegyzetek az Gondolkodj és Lázadj! szerkesztőitől származnak.


Erich Fromm: Egyéni és társadalmi narcizmus


Freud egyik leggyümölcsözőbb és legnagyobb hatású fölismerése a narcizmus fogalmának megalkotása volt. Freud maga is úgy vélte róla, hogy legfontosabb fölfedezéseinek egyike, és egyaránt alkalmazta olyan szélsőségesen különböző jelenségek magyarázatában, mint amilyen a pszichózis („narcisztikus neurózis"), a szeretet, a kasztrációs szorongás,  a féltékenység, a szadizmus, sőt némely tömeglélektani jelenség értelmezésében is, például amikor arra keresett magyarázatot, miként lehetséges, hogy az elnyomott osztályok készségesen engedelmeskednek uralkodóiknak. Ebben a fejezetben Freud gondolatmenetét kívánom folytatni. Szeretném megvizsgálni, mi a szerepe a narcizmusnak a nacionalizmusban, a nemzeti gyűlölködésben, valamint a pusztítás és a háború lélektani okai között.

Futólag szeretném megemlíteni azt is, hogy a narcizmus fogalma jóformán sehol sem bukkan föl Jung és Adler írásaiban, és a megérdemeltnél ritkábban Horney műveiben. Még az ortodox freudi elmélet és terápia is szinte kizárólag a csecsemő és az elmebeteg narcizmusának vizsgálatára szorítkozott. Ha ez a fogalom mindmáig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, annak valószínűleg az a magyarázata, hogy Freud beleerőltette libidóelméletének keretei közé.

Freud kiindulópontja az volt, hogy szerette volna a libidó-elmélet fogalmainak segítségével megmagyarázni a szkizofrénia jelenségét. Mivel a szkizofrén beteg látszólag semmiféle libidinózus kapcsolatban nem áll semmiféle (sem valóságos, sem képzeletbeli) külső tárggyal, önként adódott a kérdés: „mi történhet a szkizofréniában a libidóval, amelyet a beteg visszavont a külső tárgyaktól?" Íme, Freud válasza: „A külvilágtól visszavont libidót a beteg tulajdon énjére irányítja, miáltal olyan magatartás jön létre, amelyet a legtalálóbban talán narcizmusnak nevezhetünk."' Freud úgy vélte, a libidó eredetileg teljes egészében az énben van fölhalmozva, mint valamiféle „óriási víztartályban", majd tárgyakhoz kapcsolódik, ám ezektől könnyen vissza is lehet vonni, hogy ismét az énre irányuljon. 1922-ben azonban megváltozott a véleménye. „Tisztában kell lennünk vele", írja ekkor, „hogy a libidó nagy részét az ösztön-én tárolja”, bár teljes egészében soha nem adta föl korábbi nézetét.

Ha azonban magának a fogalomnak a jelentésére vagyunk kíváncsiak, vajmi kevéssé fontos számunkra, vajon eredetileg az énből vagy az ösztön-énből indul-e ki a libidó. Freud soha nem vonta vissza azt az alapgondolatát, hogy az ember csecsemőkori, eredeti állapotában a narcizmus dominál (ez az „elsődleges narcizmus"). Ekkor a gyermek még semmiféle kapcsolatban nem áll a külvilággal, ám később, zavartalan fejlődést föltételezve, mind tágabb és erősebb (libidinózus) kapcsolatra lép vele. Gyakran megesik azonban (szélsőséges esetben elmebetegség formájában), hogy a gyermek visszavonja libidóját a külső tárgyaktól, és ismét tulajdon énjére irányítja (ezt nevezik „másodlagos narcizmusnak"). De bizonyos mértékig még az egészségesen fejlődő emberek is narcisztikusak maradnak egész életükben.

De hogyan alakul élete során a „normális" személy narcizmusa? Freud ennek a fejlődésmenetnek a fő vonalait is fölvázolta. A következő bekezdésben ennek rövid összefoglalását kívánom nyújtani.

Az anyaméhben a magzat még a tökéletes narcizmus állapotában él. „A születéssel", írja Freud, „tesszük meg azt az első lépést, amely abszolút önelégült narcizmusból a változékony világ tudomásulvételéhez és a tárgykeresés megkezdéséhez vezet." Ám még hónapokra van szükség ahhoz, hogy a csecsemő képes legyen a külső tárgyakat ilyenekként, mint a „nem-én" részeit érzékelni. A gyermek narcizmusát számos sérelemnek kell érnie addig, amíg „a szükségből erényt csinál", és a külvilágot és törvényeit mindjobban megismerve eredeti narcizmusát „tárgyszeretetté" alakítja át. Csakhogy az ember, figyelmeztet bennünket Freud, „bizonyos fokig narcisztikus marad még azután is, hogy libidójának külső tárgyakat talált". Ami azt illeti, ha freudi fogalmakkal akarjuk leírni az egyén fejlődését, azt mondhatjuk, hogy az azzal a folyamattal azonos, amely a teljes narcizmustól a tárgyilagos érvelés és a tárgyszeretet képességének kifejlődéséhez vezet. Ám ennek a képességnek megvannak a maga határai. A „normális", „érett" személyben ugyan csak a társadalom által még megtűrt, minimális mennyiségű narcizmus marad, ez viszont soha nem tűnik el teljesen. Freud megfigyelését a hétköznapi tapasztalat is alátámasztja. Úgy tűnik, minden ember lényének van egy narcisztikus magja, amelyet semmiképpen nem lehet föloldani.

Azok, akik nem járatosak a freudi terminológiában, aligha kaptak a fentiekben világos képet a narcizmus mibenlétéről és rettentő erejéről, ezért a következő oldalakon igyekszem valamivel konkrétabb leírással szolgálni. Előbb azonban szeretném egy-két ponton megvilágítani a terminológiát. Freud narcizmusfelfogása a szexuális libidó fogalmán alapszik. Mint már utaltam rá, ez a mechanisztikus jellegű libidófelfogás inkább gátja, semmint előmozdítója volt annak, hogy a narcizmus fogalmában rejlő lehetőségeket teljes mértékben kiaknázza. Azt hiszem, szerencsésebb, ha a pszichés energia fogalmát használjuk, amely nem azonos a szexuális késztetés energiájával. Ezt a fogalmat Jung alkalmazta először, és kezdetben még Freud is elfogadta bizonyos mértékben, amikor megalkotta a deszexualizált libidó fogalmát. A nem szexuális jellegű lelki energia tehát nem teljesen azonos azzal, amit Freud libidón értett, de azért ez is, akárcsak a libidó, egyfajta energia: azaz olyan pszichikus erő, amelyet csak megnyilvánulásain keresztül tanulmányozhatunk, és amelynek meghatározott ereje és iránya van. Ez az energia egyesíti és tartja egyben az egyént önmagában csakúgy, mint a világgal való kapcsolatában. Még ha nem értünk is egyet Freudnak azzal a korábbi véleményével, hogy az önfenntartási ösztönön kívül a szexuális ösztön energiája az egyetlen fontos mozgatóereje az emberi viselkedésnek, és ha ezt a lelki energia általánosabb fogalmával cseréljük föl, ez nem jelent akkora különbséget, mint egyesek, akik hajlamosak dogmatikusan gondolkodni, hinni szeretnék. Minden pszichoanalitikus jellegű elmélet vagy terápia azon alapul - és ez a lényeg -, hogy dinamikusnak látja az emberi viselkedést, azaz föltételezi, hogy rendkívül nagy erők motiválják, és hogy csak akkor érthetjük meg és láthatjuk előre, ha megismerjük ezeket a mögöttes erőket. Az emberi viselkedésnek ez a dinamikus felfogása alkotta Freud rendszerének középpontját is. Fontos kérdés ugyan, hogy ezeket az erőket milyen elméleti keretben szemléljük, hogy vajon a mechanikus materialista filozófia vagy a humanista realizmus fogalmaival közelítünk-e hozzájuk, ám mégiscsak másodlagos: a központi kérdés az emberi viselkedés dinamikus értelmezése.

Kezdjük a narcizmus jellemzését két szélső esettel: az újszülött „elsődleges narcizmusával" és az elmebeteg narcizmusával. Az újszülött még nem áll semmiféle kapcsolatban a külvilággal (freudi terminológiával szólva, a libidója még nem vetült ki külső tárgyakra). De mondhatnánk úgy is, hogy a csecsemő számára a külvilág nem létezik, olyannyira nem, hogy nem is képes különbséget tenni az „én" és a „nem-én" között. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a csecsemőt még nem érdekli a külső világ.1 Számára az egyetlen létező valóság saját maga: a teste és annak fizikai észlelései, a hideg és a meleg, a szomjúság, az álmosság és a másik test közelsége.

Az elmebeteg helyzete lényegében igen hasonló a csecsemőéhez. De míg a csecsemő számára a külvilág még nem vált valóságossá, addig az elmebeteg számára megszűnt valóságos lenni. Ha valaki például hallucinál, akkor az ő számára az érzékek elveszítették azt a szerepüket, hogy a külső valóságról tudósítsanak - ehelyett belső tapasztalatokat tükröznek, oly módon, mintha azok a külvilág tárgyaira adott reakcióik lennének. Az üldöztetéses téveseszme esetében is ugyanez a mechanizmus működik. Például a félelem vagy a gyanú, jóllehet ezek szubjektív érzések, oly módon tárgyiasulnak, hogy a paranoid személy meg van győződve róla: a világ összefogott ellene. Pontosan ebben különbözik a neurotikustól. Az ugyan az utóbbival is megeshet, hogy állandóan attól retteg, hogy gyűlölik, zaklatják stb., de ő még tudja, hogy ez csak félelem, a paranoid személy számára viszont már ténnyé változott. A narcizmus egy sajátos, az elmebetegség és az épelméjűség határán elhelyezendő formáját figyelhetjük meg azoknál az embereknél, akiknek rendkívül nagy hatalom jutott osztályrészül. Az egyiptomi fáraók, a római császárok, a Borgiák, Hitler, Sztálin, Trujillo - mindegyikükben megtalálhatunk bizonyos hasonló tulajdonságokat. Mindnyájan teljhatalomra tettek szert: minden kérdésben az övék a végső szó, ők döntenek élet és halál felől. Úgy tűnik, semmiféle korlát nem áll az akaratuk útjában. Istenekké váltak, akiknek hatalmát semmi nem csorbíthatja a betegségen, öregségen és halálon kívül. Úgy próbálnak meg választ találni az élet nagy kérdésére, hogy kétségbeesett kísérletet tesznek az emberi lét korlátainak meghaladására. Megpróbálnak úgy tenni, mintha kéjvágyuk és hatalmuk határtalan volna, vagyis számtalan nővel hálnak, számtalan embert megölnek, lépten-nyomon palotákat építenek, arra vágynak, hogy „lehozzák nekik a csillagokat", a „lehetetlent kívánják". Ezek az emberek őrültek: úgy próbálják megoldani a lét problémáját, hogy úgy tesznek, mintha nem is halandó emberek volnának. És ez az őrültség általában egyre jobban elhatalmasodik rajtuk életük során. Minél inkább istennek hiszik magukat, annál jobban elszigetelődnek az emberi társadalomtól. A magány csak fokozza rettegésüket, most már mindenkiben ellenséget látnak, éppen ezért kénytelenek tovább növelni hatalmukat, kegyetlenségüket és narcizmusukat. Ez a cézári őrület egyszerű elmebaj lenne, csakhogy Cézár elég hatalmas ahhoz, hogy a valóságot narcisztikus képzelgéseihez idomítsa. Mindenkit rákényszerít, hogy istenként tisztelje, hogy őt tekintse a leghatalmasabb és legbölcsebb embernek - így megalomániájában nem találnak semmi kivetnivalót. Másfelől csakugyan épp elegen akadnak, akik gyűlölik, megpróbálják megdönteni a hatalmát, sőt végezni vele - így beteges gyanakvásának is van némi alapja a valóságban. Következésképp egyáltalán nem érzi úgy, hogy el lenne szigetelve a valóságtól – vagyis egy hajszálnyival mindig innen marad az elmebaj határán, bár ez az egyensúly igencsak törékeny.

Az elmebaj a teljes narcizmus állapota, amelyben a beteg minden kapcsolatot megszakított a külső világgal, és azt saját személyével cserélte föl. Teljességgel el van telve önmagával, „Istent és a világot" jelenti önmaga számára. Freudnak első ízben éppen e fölismerés segítségével sikerült utat találnia az elmebetegség természetének dinamikus értelmezéséhez. Azok számára azonban, akik keveset tudnak a pszichózis mibenlétéről, célszerűbb, ha abban a formájában mutatjuk be a narcizmust, ahogyan az a neurotikus vagy „normális" emberekben jelentkezik. A narcizmus legelemibb formáját láthatjuk például abban, ahogyan az emberek többsége a saját testéhez viszonyul. A legtöbb embernek tetszik a tulajdon teste, arca és alakja, és ha megkérdezik, hogy szívesen cserélne-e valaki mással, aki talán jóval csinosabb nála, határozott nem a válasz. Még ennél is árulkodóbb az, hogy a legtöbb embert nem zavarja tulajdon székletének látványa vagy szaga (ami azt illeti, némelyek még kedvelik is), holott másokétól undorodik. Világos, hogy itt szó sincs semmiféle esztétikai vagy másmilyen ítéletről: ugyanaz a dolog, ha a saját testünkkel kapcsolatos, kellemes, ha valaki máséval, kellemetlen.

Lássunk most egy másik, kevésbé közkeletű példát a narcizmusra. Valaki fölhívja az orvosi rendelőt, és időpontot kér. Az orvos azt feleli, hogy azon a héten már nem tudja fogadni, és megjelöl egy időpontot a következő héten. A beteg köti az ebet a karóhoz, hogy minél előbb föl akarja keresni az orvost, de ezt nem azzal indokolja, mint várnánk, hogy az esete sürgős, hanem megemlíti, hogy hiszen csak öt percnyire lakik a rendelőtől. Amikor az orvos erre azt feleli, hogy őrajta az mit sem segít, hogy a beteg rövid idő alatt odaér a rendelőjébe, mintha a falnak beszélne: a beteg tovább erősködik, úgy vélve, kellőképpen megindokolta, miért kellene őt az orvosnak minél előbb fogadnia. Ha ez az orvos történetesen pszichiáter, akkor máris a rendelkezésére áll egy fontos megfigyelés, amelynek alapján fölállíthatja a diagnózist, nevezetesen, hogy rendkívül narcisztikus, azaz nagyon is beteg személlyel van dolga. Könnyű belátni, miért: a beteg egyszerűen képtelen fölfogni, hogy az orvos helyzete nem azonos az övével. Mindössze az lebeg a szeme előtt, hogy ő szeretne minél előbb bejutni hozzá, és hogy ez neki nem kerül sok idejébe. Az orvos, mint tőle független személy, akinek megvannak a saját szükségletei és megvan a saját időbeosztása, egyszerűen nem létezik számára. Úgy okoskodik, hogy ha neki könnyű eljutnia az orvoshoz, akkor annak is könnyű fogadnia őt. Az a diagnózis, amit e párbeszédet követően az orvos felállít a fejében, némileg különbözne az előbbitől akkor, ha az orvos magyarázatát követően a beteg képes lenne így válaszolni:
- Jaj, elnézést, doktorúr, már értem! Az előbb, sajnos, szamárságokat beszéltem...
Ebben az esetben egy olyan narcisztikus személlyel lenne dolgunk, aki eleinte képtelen különbséget tenni a doktor helyzete és a sajátja között, ám az ő narcizmusa korántsem olyan erős és merev, mint az első betegé. Képes átlátni a valóságos helyzetet, ha ráirányítják a figyelmét, és ennek megfelelően reagálni. Amint a hibáját maga is belátta, a második beteg alighanem zavarba jön, ha fölhívják rá a figyelmét, hogy az imént hibásan okoskodott. Az első azonban egy csöppet se jönne zavarba, hanem meglenne a véleménye az orvosról, akinek annyi esze sincs, hogy egy ilyen egyszerű dolgot megértsen.

Hasonló jelenséget figyelhetünk meg olyankor is, ha egy narcisztikus férfi beleszeret egy nőbe, aki szemlátomást nem viszonozza az érzelmeit. Ő azonban egyszerűen képtelen elhinni, hogy a nő nem szereti.
- Lehetetlen, hogy ne szeressen, amikor én annyira szeretem! - érvel, vagy azt mondja: - Biztosan nem szeretném ennyire, ha nem viszonozná a szerelmemet.
Majd megpróbálja mondvacsinált indokokkal megmagyarázni, miért nem adja semmi jelét a nő, hogy szereti.
- Szeret, csak nincs még tisztában az érzéseivel... Megrémült a tulajdon érzéseinek hevességétől... Próbára akar tenni, kínozni akar... - és más effélék. Az a lényeg itt is, hogy a narcisztikus személy képtelen fölfogni egy másik személy belső valóságát önmagában, az ő személyétől függetlenül.

Most nézzünk két, látszólag rendkívül különböző jelenséget, amelyek csak abban közösek, hogy mindkettő a narcizmus megnyilvánulása. Egy asszony mindennap órákat tölt a tükre előtt, a haját igazgatja, az arcát festi. Ez a nő nem egyszerűen hiú. A teste és a szépsége a rögeszméjévé vált, ez az egyetlen valóság, amelynek tudatában van. Talán ő emlékeztet leginkább arra a görög regére, amely Narkisszoszról, a szépséges ifjúról szól, aki visszautasította Ekhó, a nimfa szerelmét. A nimfának megszakad a szíve, a Nemezis pedig azzal bünteti az ifjút, hogy az beleszeret saját tükörképébe, amikor meglátja a tóban. Miközben önmagában gyönyörködik, beleesik a vízbe és ott pusztul. A görög rege világosan utal rá, hogy az "önszerelemnek" ez a fajtája átok, és hogy szélsőséges formájában önpusztításhoz vezet.* Egy másik nő (vagy talán ugyanaz, csak néhány évvel idősebben) állandóan a tulajdon testével foglalkozik, csak éppen ezúttal nem szépítkezik, hanem a betegségtől retteg. Természetesen annak is megvan az oka, hogy választott rögeszméje miért kellemes az első, kellemetlen a második esetben, de ezzel itt most nem foglalkozunk. Szempontunkból most csak az a fontos, hogy mindkét viselkedés mögött ugyanaz a narcisztikus beállítottság rejlik: az illető asszony mindkét esetben kizárólag önmagával van elfoglalva, és vajmi csekély érdeklődést tanúsít a külvilág iránt.

Az erkölcsi hipochondria sem igazán különbözik a testitől ebből a szempontból. Csak éppen, aki ebben szenved, az nem a betegségtől vagy a haláltól retteg, hanem attól, hogy valami bűnt követett el. Az ilyen ember állandóan a saját lelkiismeretét vizsgálja, azt figyeli, mi rosszat követett el, milyen bűnök terhelik a lelkét, és így tovább. A külső szemlélő - no meg önmaga - úgy vélekedhetik, hogy roppant lelkiismeretes, erkölcsös emberrel van dolga, sőt olyasvalakivel, aki törődik embertársaival, jóllehet az ilyen embert sem érdekli semmi, csak önmaga: a lelkiismerete, az, hogy mások miként vélekednek róla stb. A testi vagy erkölcsi hipochondria mögött pontosan ugyanaz a narcizmus rejlik, amely a hiú emberben működik, csak éppen a gyakorlatlan szem kevésbé képes meglátni. A narcizmusnak ezzel a formájával, amelyet Karl Abraham negatív narcizmusnak nevezett, különösen a melankóliában szenvedő személyeknél találkozunk gyakran, a tökéletlenség és valószerűtlenség érzésével és az önváddal együtt.

A mindennapi életben a narcisztikus beállítottság kevésbé súlyos formáival találkozhatunk. A közismert vicc találóan jellemzi a narcizmusnak ezt a fajtáját. Egy író találkozik egy barátjával, és hosszasan beszél önmagáról, majd így szól:
- Én már annyit beszéltem magamról, most beszéljünk inkább rólad. Hogy tetszett neked az új könyvem?
A vicc hőse jellegzetes példánya azoknak az embereknek, akik annyira el vannak foglalva saját magukkal, hogy másokra ügyet se vetnek, vagy legfeljebb önmaguk visszhangját keresik bennük. Megeshet ugyan, hogy kedvesen vagy segítőkészen viselkednek, de ezt többnyire csak azért teszik, mert önmaguk előtt tetszelegnek ebben a szerepben: minden energiájukat arra fordítják, hogy önmagukat csodálják, ahelyett, hogy megpróbálnák beleképzelni magukat annak a helyzetébe, akin segíteni próbálnak.

Miről ismerszik meg a narcisztikus ember? Van egy típusa, amelyet könnyű fölismerni. Ezek azok az emberek, akikről lerí, hogy roppantul meg vannak elégedve önmagukkal. Ha mindössze valami teljesen hétköznapi megjegyzést tesznek is, látni rajtuk, hogy úgy érzik, szörnyen jelentőségteljes szavak hagyták el az ajkukat. Amit mások mondanak, azt többnyire elengedik a fülük mellett, mert nem érdekli őket. (Ha elég okosak, akkor ezt megpróbálják azzal leplezni, hogy kérdéseket tesznek föl, és ügyelnek rá, hogy szemmel látható érdeklődéssel hallgassák a választ.) Arról is fölismerhetjük a narcisztikus embereket, hogy rendkívül érzékenyek mindenfajta bírálatra. Ez az érzékenység megnyilvánulhat abban, hogy nem ismerik el a bírálat jogosságát, vagy abban, hogy haraggal vagy depresszióval válaszolnak rá. Sok esetben a narcisztikus beállítottság szerénység és alázat mögé rejtőzhet. Ami azt illeti, nem egy narcisztikus ember éppen a tulajdon alázatát csodálja legjobban önmagában. Bármilyen különbözőek is egyes megnyilvánulásaik, a narcizmus minden formájára jellemző, hogy vajmi kevés őszinte érdeklődést mutat a külvilág iránt.**

Megesik, hogy a narcisztikus embert már az arckifejezéséről is könnyű fölismerni. Van egyfajta sugárzó arckifejezés vagy mosoly, ami egyesekben az önhittség, másokban azonban az ártatlan, bizalomteli gyermeki lélek tanújele. A narcizmus időnként, főként legszélsőségesebb formájában, a szem különös csillogásában nyilvánul meg, amiből az emberek egy része arra következtet, hogy az illető félig-meddig szent, más részük pedig arra, hogy félig-meddig őrült. A narcisztikus emberek nagy része szinte állandóan beszél – néha még étkezés közben is, úgyhogy az evésről meg is feledkeznek, és mindenki mást is feltartanak. A társaság és az ennivaló sokkal kevésbé fontos nekik, mint az „énjük".

A narcisztikus ember még csak nem is szükségképpen saját lényének egészét imádja. Nem egyszer személyiségének csak egy részére összpontosítja minden narcizmusát: a becsületére, az intelligenciájára, a testi erejére, a szellemességére, a csinos külsejére (sőt még talán annak is csak valamelyik részletére, például a hajára vagy az orrára). Megesik, hogy a narcisztikus személy olyan tulajdonságaira hiú, amelyekre normális embernek eszébe se jutna büszkének lenni, például arra, hogy könnyen megijed, és így előre megérzi a veszélyt. „Ő maga" személyiségének valamelyik részletével lesz azonos. Ha megkérdeznénk, kicsoda is ő tulajdonképpen, és ha őszintén válaszolna, azt kellene felelnie, hogy az esze, a hírneve, a vagyona, a pénisze, a lelkiismerete és így tovább. A különféle vallások bálványképei is az ember valamilyen részleges aspektusát képviselik. A narcisztikus személyben az önimádat tárgya e részleges tulajdonságok valamelyike, amely számára egész énjét jelenti. Ha valaki számára az énjét a vagyona jelképezi, ügyet sem vet a méltóságát fenyegető veszélyre, ám ha a tulajdonát fenyegeti valami, úgy érzi, az élete forog veszélyben. Ha viszont valaki az intelligenciájával azonosítja magát, az a tudat, hogy valami ostobaságot mondott, annyira fájdalmas lehet, hogy súlyos depressziót okozhat. Minél erősebb azonban egy bizonyos személy narcizmusa, annál kevésbé viseli el, ha kudarcot vall, mások mégoly jogos bírálatát hallva pedig dühbe gurul és megsértődik, vagy úgy véli, a másik személy túlságosan érzéketlen, műveletlen stb., és ezért képtelen őt helyesen megítélni. (Ebben az összefüggésben eszembe jut egy ragyogóan intelligens, ám rendkívül narcisztikus ember esete. Amikor megmutatták neki a Rorschach-tesztje értékelését, amely mögötte maradt az önmagáról alkotott, eszményített képnek, így szólt:
- Szívből sajnálom azt a pszichológust, aki ezt a tesztet csinálta. Bizonyára nagyon paranoid...)

Meg kell itt említenünk még egy tényezőt, amely tovább bonyolítja a nercizmusról alkotott képünket. A narcisztikus ember nemcsak az „énképére" hiú, hanem mindarra, ami kapcsolatban áll vele. Az ő eszményei, az ő tudása, az ő háza, sőt, az „ő érdeklődési körébe" tartozó emberek - mind-mind alkalmasak rá, hogy narcisztikus kötődésének tárgyaivá váljanak. Mint Freud is utalt rá, alighanem az a leggyakoribb eset, amikor valaki a tulajdon gyermekeihez kötődik narcisztikusan. Sok szülő azt képzeli, hogy az ő gyermeke szebb, okosabb stb. minden más gyereknél. Úgy tűnik, minél kisebb a gyerek, annál erősebb a szülőkben ez a narcisztikus elfogultság. A szülői szeretet, különösen az anyák szeretete a csecsemőjük iránt jelentős mértékben önmaguk kiterjesztésének szól. A férfi és nő közti szerelem is gyakran narcisztikus jellegű. A szerelmes férfi, amikor a nő az „övé" lesz, őrá is kiterjesztheti tulajdon narcizmusát. Azokért a tulajdonságaiért imádja és bálványozza, amelyekkel valójában ő ruházta föl: pontosan azért, mert a saját részének tekinti, rendkívüli erényeket tulajdonít neki. Az ilyen férfiak gyakran egyébként is úgy vélik, hogy minden, ami az övék, különlegesen csodálatos, és valósággal „beleszeretnek" a tulajdonukba.

Az emberek egy részében a narcizmus olyan heves szenvedély, hogy ereje a szexuális vágyéval és az életösztönével vetekszik. Ami azt illeti, időnként még erősebbnek is bizonyulhat náluk. És még az átlagemberben is, akiben a narcizmus nem ilyen erős, mindig marad egy narcisztikus mag, amely, úgy látszik, elpusztíthatatlan. Márpedig ha ez így van, joggal gyaníthatjuk, hogy akárcsak a szexuális és az életösztönnek, a narcisztikus szenvedélynek is fontos biológiai szerepe van. Ha már egyszer megfogalmazódott bennünk ez a kérdés, a választ is könnyen megtaláljuk rá. Mert hogyan is maradhatnának életben az egyes emberek, ha testi szükségleteik, érdekeik, vágyaik nem ekkora erővel jelentkeznének bennük? Biológiai szempontból, a túlélés szempontjából nézve az embernek csakugyan mindenki másnál nagyobb fontosságot kell tulajdonítania önmagának. Ha nem így lenne, mitől lenne olyan fontos számára, hogy megvédje magát másoktól, hogy dolgozzon a létfenntartásáért, hogy harcoljon a túlélésért, hogy érvényesítse a tulajdon érdekeit másokéival szemben, és honnét venné mindehhez az energiát? Ha hiányozna belőle a narcizmus, talán szent lenne - de mint tudjuk, a szenteknek nem túlságosan jók a túlélési esélyeik... Ami spirituális szempontból a leginkább kívánatos lenne – a narcizmus hiánya -, katasztrofális lenne a túlélés földhözragadt szempontjából. Ha teleológiai szempontból nézzük a dolgot, azt mondhatjuk, hogy a természet kénytelen volt föluházni az embert tekintélyes mennyiségű narcizmussal, mert nélküle nem lenne képes mindent megtenni a túlélés érdekében. Annál is inkább, mivel a természet megtagadta az embertől az állatok erősen kifejlett ösztöneit. Az állatok számára nem jelent „problémát" a túlélés abban az értelemben, hogy velük született, természetes ösztöneik olyan mértékben gondoskodnak róla, hogy az állatoknak nem kell fontolgatniuk vagy eldönteniük, megéri-e az egész azt a sok fáradságot. Az emberben ez az ösztönkészlet elveszítette hatékonyságának java részét - tehát a narcizmus igen fontos biológiai funkciót tölt be.

Most azonban, hogy megállapítottuk: a narcizmus fontos biológiai szerepet tölt be, újabb kérdéssel kell szembenéznünk. Nem teszi-e vajon a szélsőséges narcizmus érzéketlenné az embert mások iránt, és képtelenné arra, hogy háttérbe szorítsa a tulajdon igényeit, ha erre van szükség ahhoz, hogy együttműködjék másokkal? Nem teszi-e vajon aszociálissá, sőt legrosszabb esetben elmebeteggé? Ha egy egyén szélsőségesen narcisztikus, ez kétségkívül komoly akadályát jelenti, hogy beilleszkedjék a társadalomba. Ám ha ez igaz, akkor a narcizmus szükségképpen konfliktusban áll a túlélés elvével, hiszen azok az egyének, akik nem szerveződnek csoportokba, pusztulásra vannak ítélve: aligha akad olyan ember, aki képes egymaga védekezni a természet veszélyei ellen, mint ahogy a munka legtöbb fajtáját is csak csoportosan lehet elvégezni.

Tehát arra a paradox eredményre jutottunk, hogy a narcizmus egyrészt szükséges a túléléshez, másrészt veszélyezteti azt. A paradoxon föloldását két irányban kereshetjük. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy az optimális és nem a maximális mértékű narcizmus segíti elő az életben maradást, azaz a biológiailag szükséges narcizmus csak olyan mértékű lehet, ami még összeegyeztethető a másokkal való együttműködéssel. A másik megoldás az lehet, hogy az egyéni narcizmus csoportos narcizmussá alakul, azaz a klán, a nemzet, a vallás, a faj stb. válik az egyén helyett a narcisztikus szenvedély tárgyává. A narcisztikus energia tehát megmarad, ám ezentúl inkább a csoport, semmint az egyén életben maradását szolgálja. Mielőtt rátérnék a csoportos narcizmus problémájára és szociológiai szerepére, szeretnék egyet-mást elmondani a narcizmus patologikus formáiról.

A narcisztikus kötődés legveszélyesebb következménye az ítélőképesség csökkenése. A kötődés tárgyát nem objektív értékítélet alapján találjuk becsesnek (jónak, szépnek, bölcsnek stb.), hanem azért, mert én vagyok az, vagy mert az enyém. A narcisztikus értékítélet mindig elfogult. Ezt az elfogultságot természetesen megpróbáljuk valamilyen önámító módon megindokolni, és ez igen megtévesztő lehet, ha elég értelmesek és körmönfontak vagyunk. A részeg narcisztikus önámítása többnyire azonnal szemet szúr. Olyan embert látunk magunk előtt, aki hetet-havat összehord, de olyan hangsúllyal, mintha hihetetlenül izgalmas és csodálatos gondolatokat közölne velünk. Ő maga ugyan „a csúcson" érzi magát, valójában azonban csak annyi történik, hogy az alkohol hatására mérhetetlenül nagy jelentőséget tulajdonít önmagának. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az erősen narcisztikus emberek társasága szükségképpen unalmas. Ha értelmesek és tehetségesek, érdekes gondolatokkal állhatnak elő, és nem föltétlenül tévednek akkor, amikor ezeket nagyra értékelik. De a narcisztikus emberek többnyire mindenképpen túlértékelik mindazt, amit produkálnak, bármi legyen is annak valóságos értéke. (Ha „negatív narcizmussal" van dolgunk, akkor a helyzet ennek éppen az ellenkezője: az ilyen ember ugyanis mindent, ami az övé, eleve alacsonyra értékel, és természetesen az ő ítélete is elfogult.) Ha valaki tisztában van vele, hogy ítéletei narcisztikus jellegűek, és ezért torzítanak, viszonylag szerencsés esettel van dolgunk. Az ilyen ember képes rá, hogy humorosan fogja föl tulajdon narcisztikus előítéletét. Ez azonban ritka dolog. Ezek az emberek többnyire meg vannak győződve róla, hogy semmiféle előítélet nem él bennük, és hogy ítéleteik tárgyilagosak és józanok. Mindez súlyos torzulásokat okoz gondolkodásukban és ítélőképességükben, azok rögtön eltompulnak, mihelyt önmagukra vagy a hozzájuk közel álló személyekre vagy dolgokra alkalmazzák őket. Ennek megfelelően a narcisztikus emberek ítéletei olyankor is elfogultak, amikor nem önmagukra vagy övéikre vonatkoznak. A külvilág (a „nem-én") szükségképpen alacsonyabb rendű, veszedelmes és erkölcstelen. A narcisztikus személy tehát végül egészen torzan látja a valóságot. Önmagát és övéit túlértékeli, a rajtuk kívül eső világban pedig mindent leértékel. Ezek után mondanunk sem kell, hogy a tárgyilagosság és a józan ész csorbát szenved.

Még veszedelmesebb, patologikus eleme a narcisztikus személyiségnek, hogy a narcisztikusan megszállt tárgyak mindennemű bírálatára heves ellenérzéssel reagál. Az egészséges lelkű ember általában nem veszi rossz néven a bírálatot, ha az nem rosszindulatú, és nem ellenséges szándék munkál mögötte. A narcisztikus személy azonban heves dühvel reagál minden kritikára. Többnyire ellenséges támadásnak érez mindenfajta bírálatot, mert el sem tudja képzelni, hogy az jogos is lehet. Dühének hevességét akkor értjük meg igazán, ha észben tartjuk, hogy a narcisztikus személy nem áll kapcsolatban a külvilággal, vagyis magányos, következésképp retteg. Hiszen éppen a magány és rettegés érzéséért kell kárpótolnia magát saját jelentőségének narcisztikus fölnagyításával. Ha ő maga a világ, akkor nincsen külvilág, amely rettegésben tarthatná, ha ő az egész mindenség, akkor nincs egyedül: tehát, amikor narcizmusát sérelem éri, szükségképpen egész létében érzi magát fenyegetve. Ha ez az önmagáról alkotott képzet kerül veszélybe, nem marad védelme a szorongással szemben, a szükségképpen bekövetkező szorongásra pedig őrjöngő dühvel reagál. Ez a düh annál is erősebb, mert a veszélyt nem tudja semmiféle megfelelő ellenintézkedéssel csökkenteni. A narcisztikus biztonságát fenyegető veszély csak akkor hárulna el, ha elpusztítaná a bírálót – vagy önmagát.

Nemcsak dühkitöréssel reagálhat valaki a narcizmusát ért sérelemre, hanem depresszióval is. A narcisztikus személy úgy tesz szert identitásra, hogy énjének jelentőségét óriási méretűre növeli. A külvilág többé nem okoz gondot neki, nem gyűri maga alá, mert ő maga vált az egész világgá, mert mindentudónak és mindenhatónak érzi magát. Ha azután narcizmusát sérelem éri, és valamilyen okból nem áll módjában dührohammal válaszolni rá - például azért, mert saját helyzetét a bírálóéhoz képest objektíve vagy szubjektíve gyöngének érzi - akkor depresszióba esik. Nincs kapcsolata a külvilággal, nem is érdeklődik iránta; senki és semmi, mivel elmulasztotta, hogy kialakítsa tulajdon énjét mint a világgal való kapcsolatainak középpontját. Ha tehát a narcizmusát komoly sérelem éri, és nem képes azt tovább fönntartani, énje összeomlik, miközben ő maga ezt az összeomlást depresszióként érzékeli. A melankólia véleményem szerint annyiban emlékeztet a gyászra, hogy a depressziós ember csodálatos „énjének" narcisztikus képét gyászolja, amely belepusztult a sérelembe.

A narcisztikus ember pontosan azért igyekszik olyan kétségbeesetten kerülni az efféle sérelmeket, mert retteg a depressziótól. Többféle módszerrel is próbálkozhat. Megpróbálhatja tovább fokozni narcizmusát, míg semmiféle külső bírálat vagy kudarc nem ingathatja meg többé. Más szóval, hogy a veszélyt elhárítsa, a narcizmus erősségét kénytelen növelni. Ez természetesen azzal jár, hogy miközben megpróbálja gyógyítani tulajdon depresszióját, tovább súlyosbítja a lelki betegséget, amelyben szenved, egészen az elmebaj határáig.

Van azonban más válasz is az egyén narcizmusát fenyegető veszedelemre, amely kedvezőbb az egyénre, ám annál veszélyesebb a környezetére nézve. Ilyenkor ugyanis a valóságot próbálja meg átalakítani, oly módon, hogy az összhangban legyen saját narcisztikus énképével, legalábbis bizonyos mértékben. Ott van például a narcisztikus föltaláló, aki azt képzeli, hogy sikerült föltalálnia a perpetuum mobilét, és kísérletei során csakugyan tesz is valamilyen kisebb jelentőségű fölfedezést. Fontosabb ennél az az eset, amikor valakinek sikerül legalább egy személy egyetértését megnyerni a maga számára, sőt, ha módja van rá, akár milliókét. Az első a folie á deux2 esete (nem egy házasság vagy barátság ezen az alapon nyugszik), a másik azé a közéleti személyiségé, aki azzal védi ki a fenyegető elmebaj nyílt kitörését, hogy emberek millióit nyeri meg tulajdon rögeszméje számára. Ez utóbbira Hitler a legjobb példa. Olyan szélsőségesen narcisztikus ember volt, akin előbb-utóbb alighanem kitört volna az elmebaj, ha nem sikerül embermilliókat rávennie, hogy olyannak lássák őt, amilyennek ő látta önmagát, hogy higgyenek a „Harmadik Birodalom" eljövetelével kapcsolatos, grandiózus képzelgéseiben, és ha nem tudta volna a valóságot is átalakítani oly módon, hogy az meggyőzte híveit az ő igazáról. (Amikor aztán végül kudarcot vallott, kénytelen volt megölni magát, mivel másként nem tudta volna elviselni narcisztikus énképének összeomlását.)

A történelemben más példákat is találhatunk az olyan megalomániás vezetőkre, akik azzal „gyógyították" tulajdon narcizmusukat, hogy hozzáidomították a világot. Ezek az emberek ugyanakkor mindig megpróbálják eltenni láb alól összes bírálóikat, mivel nem tudják elviselni azt a veszélyt, amelyet a józan ész hangja jelent számukra. Caligulától és Nérótól Sztálinig és Hitlerig számtalan példát találhatunk rá, hogy ezek az emberek pontosan azért próbálnak olyan kétségbeesetten híveket szerezni maguknak, azért akarják a valóságot mindenáron hozzáidomítani narcisztikus képzelgéseikhez, és azért pusztítják el minden bírálójukat, mert így akarnak védekezni az ellen, hogy kitörjön rajtuk az elmebaj. A helyzet iróniája, hogy ezek az emberek éppen a bennük rejlő őrület miatt olyan sikeresek: az ugyanis megadja nekik azt a kételymentes bizonyosságot, amelyet az átlagember annyira csodál. Azt persze mondanunk sem kell: ahhoz, hogy valaki megváltoztassa a világot és másokat is megnyerjen eszméi és téveszméi számára, olyan adottságokra és tehetségre is szüksége van, amely az átlagemberből hiányzik, legyen bár pszichotikus vagy tökéletesen normális.


A narcizmus patologikus formáiról szólva föltétlenül meg kell különböztetnünk a narcizmus két válfaját: a jóindulatú és a rosszindulatú változatot. Az az ember, akinek narcizmusa a jóindulatú fajtából való, a teljesítményére büszke, olyasmire, aminek az érdekében erőfeszítést tett. Így például valaki narcisztikus módon örömét lelheti benne, hogy milyen jó asztalos vagy tudós vagy földműves. Ameddig olyasmit választ narcizmusa tárgyául, amiért meg kell dolgoznia, a saját munkája és saját teljesítménye iránt érzett kizárólagos érdeklődést állandóan ellensúlyozza, hogy figyelemmel kíséri magát a munkafolyamatot vagy azt az anyagot, amellyel dolgozik. A narcizmus e jóindulatú formájának dinamikája tehát önszabályozó. Az az energia, amelyet a munka érdekében mozgósít, javarészt narcisztikus természetű, ám maga az a tény, hogy a munka során állandó kapcsolatot kell fönntartania a külvilággal, folyamatosan féken tartja a narcizmust, és nem engedi elhatalmasodni. Talán ez a magyarázata, miért találunk olyan sok narcisztikus embert, akik ugyanakkor rendkívül kreatívak.

Ha valaki a rosszindulatú fajtában szenved, akkor nem olyasmit választ narcizmusa tárgyául, amit tesz vagy létrehoz, hanem valami olyasmit, ami az övé: például a testét, a külsejét, az egészségét, a vagyonát es így tovább. A narcizmus e fajtája pontosan azért rosszindulatú, mert hiányzik belőle az az önszabályozó elem, amely a jóindulatú formában megvan. Ha én valami olyan tulajdonságom jóvoltából vagyok nagy ember, ami az enyém, nem pedig annak jóvoltából, amit elértem, akkor nem szükséges kapcsolatba kerülnöm senkivel és semmivel: nem szükséges semmiféle erőfeszítést tennem. Miközben a saját nagyszerűségemről szőtt ábrándjaimat dédelgetem, mind távolabb és távolabb kerülök a valóságtól, és egyre növelnem kell e képzelgések narcisztikus töltését, mert csak így óvhatom meg narcisztikusan fölnagyított énképemet attól a veszélytől, hogy kiderül róla: csak a képzeletem szülötte. Éppen ezért a narcizmus rosszindulatú formája nem önkorlátozó, és aki ebben szenved, egyre inkább bezárkózik a saját világába, és mind hevesebb irtózással fordul el a külvilágtól. Ha valaki megtanulta, hogyan érhet el eredményt valamilyen téren, annak kénytelen-kelletlen tudomásul kell vennie, hogy mások is hasonló eredményeket értek el hasonló módon - még ha meg is győzi magát róla, hogy az ő eredményei messze fölülmúlják az összes többit. Az az ember azonban, aki semmit sem hozott létre, nehezen fogja méltányolni mások eredményeit, következésképp egyre inkább be kell zárkóznia a tulajdon nagyságáról szőtt narcisztikus képzelgések világába.

Mindeddig az egyén narcizmusának dinamikájáról beszéltünk: magáról a jelenségről, biológiai funkciójáról és patologikus formájáról. Mindezek alapján már képesnek kell lennünk rá, hogy megértsük a társadalmi narcizmus jelenségét is, és azt, milyen szerepet játszik az erőszak és a háború indítékai között. Az alábbi fejtegetések elsősorban azt a folyamatot kívánják leírni, ahogy az egyén narcizmusa átolvad a csoportéba. Elsőként föl szeretném hívni rá a figyelmet, hogy a csoportok narcizmusának éppen úgy megvan a maga szociológiai funkciója, mint ahogy az egyénének megvolt a maga biológiai szerepe. Ha egy szervezett csoport fönn akar maradni, fontos számára, hogy tagjai narcisztikus energiáit magára vonja. Egy csoport fönnmaradásának esélyeit jelentős mértékben növeli, ha tagjai ugyanolyan fontosnak vagy még fontosabbnak ítélik azt, mint a tulajdon életüket, továbbá, ha hisznek benne, hogy az övék igazságosabb, sőt különb, mint más csoportok. E nélkül a narcisztikus megszállás nélkül az embereknek nem lenne elegendő energiájuk hozzá, hogy szolgálatokat tegyenek a csoportnak, sőt akár komoly áldozatokat is vállaljanak az érdekében.

A csoportok narcizmusának dinamikájában is azokhoz hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, mint amelyekről az egyénekével kapcsolatban már szóltunk. Itt is különbséget kell tennünk a narcizmus jóindulatú és rosszindulatú formája között. Ha a csoport narcizmusának tárgya valamiféle teljesítmény, akkor a fentebb ismertetett dialektikus folyamat játszódik le itt is. Ha a csoport valamilyen kreatív teljesítményt kíván nyújtani, szükségképpen ki kell lépnie a csoportos szolipszizmus zárt világából, és azzal a céllal kell foglalkoznia, amelyet el kíván érni. (Ha ez a cél például a területszerzés, akkor természetesen a valóban termékeny erőfeszítések üdvös hatásának java része hiányzik.) Ha viszont a csoportos narcizmus tárgya a csoport maga, annak nagyszerűsége, dicső múltja, tagjainak testi fölépítése, akkor a fönt említett önszabályozó mechanizmusok nem lépnek föl, és a csoport narcisztikus beállítottsága állandóan növekszik, a belőle származó veszélyekkel együtt. A valóságban természetesen többnyire a narcizmus mindkét fajtájának elemei együttesen vannak jelen.

Van azután a csoportok narcizmusának egy másik szociológiai funkciója is, amelyről még nem beszéltünk. Az olyan társadalmak, amelyek képtelenek megfelelően gondoskodni tagjaik többségéről vagy legalábbis jelentős részéről, kénytelenek valamiféle narcisztikus kielégüléssel kárpótolni őket, méghozzá a rosszindulatú fajtából, ha elejét akarják venni az elégedetlenség kitöréseinek. Azok számára, akik mind gazdasági, mind kulturális szempontból szűkölködnek, a megelégedés egyetlen - és gyakran igen hatékony - formája az a büszkeségérzet, amellyel a csoporthoz való tartozás tölti el őket. Pontosan azért esnek bele a narcizmus szélsőséges formájába, mivel az élet nem elég „érdekes" számukra, és nem is kínál alkalmat, hogy megkeressék benne azt, ami fontos lehet nekik. Ennek a jelenségnek jellegzetes példáját láthatjuk abban a faji narcizmusban, amely a hitleri évek Németországában uralkodott, vagy manapság Amerika déli államaiban. A faji felsőbbrendűségi érzés hordozója mindkét esetben elsősorban az alsó középosztály volt, és még ma is az. Ez az elmaradott réteg, amely mind Németországban, mind az amerikai Délen gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetben van, anélkül, hogy bármiféle megalapozott reménye lenne helyzete megváltoztatására (mivel egy korábbi, haldokló társadalom maradványa), nem lelhet másban kielégülést, mint abban a képzelgésben, hogy ő a legcsodálatosabb a világon, és hogy különb bármely más, tetszőlegesen megválasztott csoportnál. Az efféle elmaradott csoportok tagjai valami ilyesmit éreznek: „Igen, szegény és műveletlen vagyok, mégis fontos személy, mert a világ legcsodálatosabb csoportjához tartozom – fehér ember vagyok", vagy „árja vagyok".

A csoportok narcizmusát nehezebb fölismerni, mint az egyénekét. Ha valaki kereken kijelenti: „Én (és a családom) vagyunk a világ legcsodálatosabb emberei: egyedül mi vagyunk tiszták, intelligensek, jók és tisztességesek, mindenki más piszkos, buta, becstelen és felelőtlen!", a legtöbb ember neveletlennek, kiegyensúlyozatlannak, sőt elmebetegnek fogja tartani. Ha azonban egy tömeggyűlésen a fanatikus szónok az „én" és „családom" szavakat a nemzet (vagy faj, vallás, politikai párt stb.) szóval helyettesíti, akkor sokan akadnak majd, akik dicsérik és csodálják lángoló hazaszeretetét, Isten iránti szeretetét stb. Más népek vagy vallások azonban megütköznek az ilyen beszéden, abból az egyszerű okból, hogy az őróluk becsmérlően nyilatkozik. A kiválasztott csoporton belül viszont ugyanez a beszéd mindenki szermélyes narcizmusának hízeleg, és miután több millió ember egyetértésével találkoznak, a fenti állítások ésszerűnek tűnnek fel. (Az emberek többsége ugyanis azt tekinti „ésszerű"-nek, amiben, ha nem is mindenki, de legalábbis sok ember egyetért, vagyis az ő számukra az „ésszerűség"-nek nem az észhez van köze, hanem a közmegegyezéshez.) Mivel pedig a csoport egészének szüksége van a csoportos narcizmusra ahhoz, hogy fönnmaradjon, támogatni fogja ezt a fajta magatartást, és nem rejti véka alá, hogy az erények legragyogóbbikának tekinti.

Az a csoport, amelyhez az egyének narcisztikusan viszonyulnak, a történelem során gyakran változtatta szerkezetét és méretét. A primitív törzs vagy klán esetében talán csak néhány száz emberből áll: tagjai még nem individuumok, mivel még nem szakították el azokat az „elsődleges kötelékeket", amelyek vérségi csoportjukhoz fűzik őket. A klánhoz fűződő narcisztikus köteléket tehát tovább erősíti, hogy tagjainak érzelmileg még nincsen önálló, a klánon kívüli létük. Az emberi faj fejlődése során a szocializáció mértéke egyre nőtt: a kezdeti, vérségi kapcsolaton alapuló csoport átadta a helyét a nagyobb, közös nyelven, közös társadalmi berendezkedésen vagy közös hiten alapulónak. A csoport nagyobb mérete azonban még nem szükségképpen jelenti azt, hogy narcizmusa kevésbé patologikus jellegű. Mint az imént megjegyeztem, a „fehérek" vagy az „árják" csoportos narcizmusa ugyanolyan rosszindulatú lehet, mint egyetlen személyé. Többnyire azonban mégis azt figyelhetjük meg, hogy az a szocializációs folyamat, amely a nagyobb csoport kialakulásához vezet, és amelynek során számos különböző, egymással vérségi kapcsolatban nem lévő embernek kell együttműködnie, többnyire csökkenteni szokta a csoporton belüli narcizmus erejét. Ilyenkor ugyanaz a folyamat játszódik le, mint amelyről az egyéni narcizmus jóindulatú formájával kapcsolatban beszéltünk: amennyiben ez a nagyobb csoport (a nemzet, az állam vagy a vallás) abban lel tápot narcisztikus büszkeségének, hogy valami értékeset hozzon létre akár anyagi, akár szellemi téren, akár a művészetekben, maga az alkotás folyamata általában csökkenteni szokta a csoport narcisztikus töltetét. A római katolikus egyház története is azt bizonyítja, hogy a nagy csoporton belül sajátosan keveredhet a narcizmus az azt ellensúlyozó erőkkel. A katolikus tanításnak vannak olyan elemei, amelyek ellenerőt jelentenek az egyház narcizmusával szemben. Ezek közül talán a legfontosabb az ember egyetemességének és az egyetlen, „katolikus" vallásnak a fogalma, amely többé nem egy bizonyos törzs vagy nemzet vallása. Ide tartozik a személyes alázat szükségességének tana, amely Isten eszméjéből és a bálványimádás tilalmából következik. Ha Isten létezik, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy egyetlen ember sem lehet Isten, hogy senki nem mindentudó és mindenható. Ez pedig szigorú korlátot állít az ember narcisztikus önimádatának. Ugyanakkor azonban az egyház önmagához való viszonyára az erőteljes narcizmus volt jellemző, és amikor azt tanította, hogy ő az üdvözülés egyetlen útja, hogy a pápa Krisztus földi helytartója, ugyanezt a narcizmust táplálta híveiben is, akik büszkék rá, hogy e csodálatos intézmény tagjai lehetnek. Ugyanez a helyzet az Istennel való kapcsolattal is: Isten mindentudása és mindenhatósága ugyan alázatra inti az embert, ám megesik, hogy a hívők Istennel azonosítják magukat, és ennek során narcizmusuk óriási méretűre dagad.

Ugyanez a kétértelműség jellemzi a többi nagy vallást, például a buddhizmust, a judaizmust, az iszlámot és a protestantizmust is, ha a narcizmus, illetve narcizmusellenesség szempontjából vesszük szemügyre őket. Az imént nemcsak azért hoztam föl éppen a katolikus egyházat példaként, mert ez a legismertebb, hanem főként azért, mert egy és ugyanazon történelmi korszakban, a XV-XVI. században a katolikus vallás egyszerre szolgált a humanizmus és az erőszakos, fanatikus vallási narcizmus alapjaként. Az egyházhoz tartozó humanisták csakúgy, mint az egyházon kívüliek annak a humanizmusnak a nevében beszéltek, amelyből maga a kereszténység is ered. Nicolaus Cusanus a minden emberre kiterjesztendő vallási toleranciát hirdette (De pace fidei), Ficino azt tanította, hogy a szeretet az az erő, amelyen az egész teremtés alapszik (De amore), Erasmus kölcsönös türelmet követelt és az egyház demokratizálását; a nonkonformista Morus Tamás az univerzalizmus és az emberi szolidaritás érdekében beszélt, és még a halált is vállalta értük; Postel Nicolaus és Erasmus tanai alapján az egész földre kiterjedő békét és a világ egységét hirdette (De orbis terrae concordía); Siculo, Pico della Mirandola követője, lelkes szavakat szólt az ember méltóságáról, eszéről és erényéről, és arról a képességéről, hogy tökéletesebbé tegye önmagát. Ezek az emberek, akik valamennyien, sok társukkal együtt, a keresztény humanizmus talajából nőttek ki, az egyetemesség, testvériség, méltóság és értelem nevében beszéltek, a toleranciáért és a békéért küzdöttek."

Velük szemben pedig ott álltak mindkét oldalon - Lutherén is és az Egyházén is - a fanatizmus erői. A humanisták megpróbálták elhárítani a fenyegető katasztrófát, ám végül mindkét oldalon a megszállottak kerekedtek felül. A vallásüldözés és a vallásháború, amely végül a harmincéves háború szörnyűségeiben érte el csúcspontját, olyan csapást mért a humanista fejlődésre, amelyből Európa mind a mai napig nem gyógyult föl teljesen (az embernek önkéntelenül is a sztálinizmus jut róla eszébe, amely a szocialista humanizmusra mért hasonló csapást háromszáz évvel később). A mából visszatekintve a XVI. és XVII. század vallási gyűlölködéseire, világosan látjuk irracionalitásukat. Mindkét oldal Isten, Krisztus és a szeretet nevében beszélt, nézeteik csak olyan kérdésekben különböztek, amelyek jelentéktelenek voltak az általános elvekkel összehasonlítva. És mégis, a két tábor szenvedélyesen gyűlölte egymást, és meg volt győződve róla, hogy az emberiség ott ér véget, ahol az ő vallásuk határvonala húzódik. Önmagunk álláspontjának ez a mérhetetlen túlbecsülése és a másként vélekedők iránti gyűlölet mélyén a narcizmus rejlik. „Mi" csodálatosak vagyunk, „ők" megvetendők. „Mi" jók vagyunk, „ők" gonoszok. A mi tanainkat érő minden bírálat rosszindulatú, tűrhetetlen támadás, ha viszont mi bíráljuk mások nézeteit, ez jó szándékú kísérlet arra, hogy visszavezessük őket az igazsághoz.

A reneszánsztól kezdve mindkét nagy ellentétes erő, a csoportnarcizmus és a humanizmus, a maga útját járva fejlődött tovább. Sajnos, a csoportnarcizmus fejlődése messze maga mögött hagyta a humanizmusét. A középkor vége felé és a reneszánsz idején lehetségesnek látszott, hogy Európa a politikai és vallási humanizmus korszakának küszöbén áll, ez a reménység azonban nem vált valóra. A csoportnarcizmus új formái jelentkeztek, és ezek uralták az elkövetkező évszázadokat. Igen különbözőek lehettek: vallásiak, nemzetiek, fajiak és politikaiak. Akár a protestánsok állnak szemben a katolikusokkal, akár a franciák a németekkel, fehérek a feketékkel, árják a nem árjákkal, kommunisták a kapitalistákkal: bármennyire különbözzenek is tartalmukban, pszichológiai szempontból ugyanazzal a narcizmussal és a belőle eredő fanatizmussal és destruktivitással állunk szemben.***

Ám míg a csoportok narcizmusa nőtt, tovább fejlődött ellentéte - a humanizmus - is. A XVIII. és XIX. században - Spinoza, Leibniz, Rousseau, Herder, Kant, Goethe és Marx műveiben - mind nagyobb teret nyert az a gondolat, hogy az emberiség egyetlen egészet alkot, hogy minden egyes ember magában hordozza az egész emberiséget, ezért nem létezhetnek olyan kiváltságos csoportok, amelyek velük született felsőbbrendűségükre hivatkozva tartanak igényt előjogokra. Az első világháború azonban súlyos csapást mért erre a humanizmusra, és elindította a csoportnarcizmusok egyre jobban elhatalmasodó orgiáját: az első világháborúban részt vevő országok nacionalista hisztériáját, Hitler rasszizmusát, Sztálin bálványimádó párturalmát, a mozlim és hindu vallási fanatizmust, a nyugati kommunistaellenes fanatizmust... A csoportnarcizmusnak ezek a különféle megnyilvánulásai azután a szakadék szélére, a teljes pusztulás peremére sodorták a világot.

Az emberiséget fenyegető veszedelemre adott válaszként született meg a humanizmusnak az a reneszánsza, amelynek ma szemtanúi lehetünk minden országban és a legkülönfélébb eszmék képviselői között: a katolikus és protestáns teológusok között éppúgy találunk radikális humanistákat, mint a szocialista és nem szocialista filozófusok között. Talán az egész emberiség sorsát az fogja eldönteni, vajon sikerül-e a teljes pusztulás veszélyének, az új humanizmus elveinek és azoknak a szorosabb kötelékeknek, amelyeket az új kommunikációs eszközök hoznak létre az emberek között, gátat vetniük a csoportnarcizmus veszedelmes hatásainak.

Csakugyan különös jelenség, hogy ennyire elhatalmasodhatott éppen a mi korunkban a csoportok narcizmusa - azzal a különbséggel, hogy tárgya többé nem a vallási közösség, hanem a nemzet, a faj vagy a párt -, jóllehet azok a humanista erők, amelyekről fentebb már beszéltünk, folyamatosan fejlődnek a reneszánsz óta. Mi több, egyre nagyobb tért nyer a tudományos gondolkodás is, amely pedig aláássa a narcizmust. A tudományos módszer megköveteli a tárgyilagosságot és a valósághűséget, megköveteli, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen, nem pedig vágyaink és félelmeink torzító szemüvegén keresztül. Megköveteli, hogy alázatot tanúsítsunk a valóság tényeivel szemben, és föladjuk a mindentudás és mindenhatóság reményét. A kritikus gondolkodás igénye, a kísérletezés és bizonyítás, a kétkedő alapállás - ezek a tudomány művelőinek jellemzői, és pontosan ez a gondolkodásmód a narcisztikus beállítottság legjobb ellenszere. A tudományos gondolkodásmódnak kétségkívül megvolt a maga szerepe a mai új humanizmus kialakulásában, és nem véletlen, hogy korunk legkiemelkedőbb természettudósai is humanisták. De a nyugati emberek túlnyomó többsége megtanulta ugyan alkalmazni a természettudomány módszereit az iskolában vagy az egyetemen, ám a valóban tudományos, kritikus gondolkodás voltaképpen mindvégig idegen maradt tőle. Még a természettudományos pályán dolgozók java része is puszta technikus maradt, és nem sajátította el a tudományos észjárást. Az emberek többsége számára pedig még ennyi jelentősége sem volt soha a tudományos módszernek, amelyre tanították. Jóllehet elmondhatjuk, hogy a nagyobb iskolázottság többnyire enyhíti és módosítja valamelyest a személyes és a csoportnarcizmust, mindez még nem akadályozta meg a „művelt" emberek sokaságát abban, hogy lelkesen csatlakozzanak olyan nacionalista, rasszista és politikai mozgalmakhoz, amelyek korunk csoportnarcizmusának a megnyilvánulásai.

Sokkal inkább úgy fest a helyzet, hogy a tudomány éppenséggel új tárgyat teremtett narcizmusunk számára – a technikát. Ma az ember büszkén vallhatja, hogy sikerült létrehoznia egy sereg olyan dolgot, amelyekről korábban nem is álmodott: a rádiót, a televíziót, az atomenergiát, az űrutazást. Igaz, hogy mindezek birtokában ma már hatalmában áll elpusztítani akár az egész földgolyót, de azért mindez új tárgyat kínál narcisztikus önfelnagyítása számára is. Amikor azt a kérdést tanulmányozzuk, hogyan alakult a narcizmus a modern történelem során, óhatatlanul eszünkbe jut Freud megjegyzése, miszerint Kopernikusz, Darwin és ő maga mélységes sebet ejtettek az ember narcizmusán, amikor aláásták azt a hiedelmét, hogy egyedülálló szerepet tölt be a világmindenségben, és hogy tudata elemi és oszthatatlan realitás. De az emberiség narcizmusa, noha ily módon csakugyan sebet kapott, úgy látszik, ettől jottányival sem csökkent. Ezekre a fölismerésekre azzal válaszolt, hogy narcizmusát áthelyezte más tárgyakba: a nemzetbe, a fajba, a politikai hitvallásba vagy a technikába.

Ami a csoportok narcizmusának patologikus formáját illeti, ennek leginkább szembeszökő és leggyakoribb tünete, akárcsak az egyéni narcizmusnak, a tárgyilagosság és racionális ítélőképesség hiánya. Ha szemügyre vesszük, miként vélekednek a szegény fehérek a feketékről, vagy a nácik a zsidókról, rögtön látjuk, mennyire torzítanak az ítéleteik. Összerakosgatják ugyan az igazság apró szilánkjait, de az egész, amelyet így létrehoznak, merő hazugság és koholmány. Ha pedig a politikai cselekvést alapozzuk narcisztikus öndicsőítésünkre, ez többnyire katasztrofális következményekkel jár. Századunk első felében két égbekiáltó példáját is láthattuk a nemzeti narcizmus következményeinek. Sok évvel az első világháború kitörése előtt a hivatalos francia hadászati doktrína azt állította, hogy a francia hadseregnek nincs szüksége nehéztüzérségre vagy jelentős mennyiségű gépfegyverre, ugyanis a francia katonát állítólag olyannyira áthatják a bátorság és a támadó szellem jellegzetesen francia erényei, hogy egy szál bajonett segítségével is fölülkeredik az ellenségen. Valójában azonban francia katonák százezreit lőtték halomra a német gépfegyverek, és csak a németek stratégiai hibái, később pedig az amerikai segítség mentette meg Franciaországot a vereségtől. A második világháborúban Németország követett el hasonló hibát. Hitler, aki rendkívül narcisztikus személyiség volt, és németek millióinak csoportnarcizmusát szította föl, túlbecsülte Németország katonai erejét, viszont nemcsak az Egyesült Államokét becsülte alá, hanem az orosz tél viszontagságait is - akárcsak korábban egy másik narcisztikus hadvezér, Napóleon. Minden okossága ellenére Hitler képtelen volt tárgyilagosan szemlélni a valóságot, mivel győzelem- és hatalomvágya sokkal többet nyomott számára a latban, mint a fegyverzet és az éghajlat valóságos tényezői.

A csoportok narcizmusa éppúgy keresi a kielégülést, mint az egyéneké. Egy bizonyos szinten ilyen kielégülést nyújt a csoport felsőbbrendűségének és mások alacsonyrendűségének közös ideológiája. Egy-egy vallás hívei is könnyedén megtalálják ezt a kielégülést abban a föltevésben, hogy egyedül a mi csoportunk hisz az igaz istenben, következésképp mindenki más sötétben tévelygő hitetlen. De nem is föltétlenül szükséges Istenre hivatkozni, hogy ő tanúskodjék tulajdon felsőbbrendűségünk mellett: valamely csoport narcizmusa evilági szinten is eljuthat ugyanerre a következtetésre. Az Egyesült Államok bizonyos részein és a Dél-Afrikában élő fehéreknek az a narcisztikus meggyőződése, hogy felsőbbrendűek, mint a négerek, szintén azt bizonyítja, hogy a felsőbbrendűségnek vagy egy másik csoport alacsonyabbrendűségének ez az érzése nem ismer korlátokat. Ahhoz azonban, hogy egy csoport kielégülést találjon narcisztikus énképében, arra van szükség, hogy azt bizonyos fokig a valóság is alátámassza. Mindaddig, amíg az alabamai vagy dél-afrikai fehéreknek hatalmukban áll, hogy megkülönböztető jellegű társadalmi, gazdasági és politikai cselekedetekkel éreztessék felsőbbrendűségüket a feketékkel, narcisztikus képzelgéseiknek van némi valóságalapja, amely alátámasztja egész narcisztikus gondolatrendszerüket. Ugyanez volt a helyzet a nácikkal is: itt a zsidók fizikai megsemmisítésének kellett az árják fölsőbbrendűségére bizonyítékot szolgáltatnia (egy szadista számára ugyanis az a puszta tény, hogy meg tud ölni egy embert, bizonyítja, hogy ő a különb). Ha azonban a narcisztikus önfelnagyításban szenvedő csoportnak nem áll a rendelkezésére valamilyen viszonylag védtelen kisebbség, amelynek elnyomásában narcisztikus kielégülést találhat, akkor a csoport narcizmusa könnyen arra vezethet, hogy ezt a kielégülést a katonai hódításban kívánja megtalálni. Ezt az utat járta be a pángermán és a pánszláv mozgalom 1914 előtt. Mindkét mozgalom számára a hozzájuk tartozó nemzetek jelentették a „választott népet", amely minden más népnél különb, következésképp joggal támad rá mindazokra, akik nem hajlandóak elismerni ezt a felsőbbrendűséget. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az első világháború egyedüli kiváltó oka a pángermán és a pánszláv mozgalmak narcizmusa volt, de annyi bizonyos, hogy e két mozgalom fanatizmusa csakugyan jelentős mértékben hozzájárult a háború kitöréséhez. Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy amint egyszer a harcok elkezdődtek, az egyes országok kormányai is mindent megtettek tulajdon nemzetük narcizmusának fölszítása érdekében, mert úgy vélték, az a katonai sikerek elengedhetetlen lélektani feltétele.

Ha valamely csoport narcizmusát sérelem éri, ugyanazzal a heves dühvel reagál, amelyről már beszéltünk az egyének narcizmusával kapcsolatban. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy egy-egy csoport a narcisztikus jelképeinek lekicsinylésére gyakran az elmebajjal határos dühkitöréssel válaszolt. A zászló meggyalázása, a nemzet Istenét, császárát vagy vezetőjét ért sérelem, a háborús vagy területi veszteség - minderre a sértettek tömegei nem egyszer olyan féktelen bosszúvággyal reagáltak, hogy az újabb háborút robbantott ki. A narcizmus ejtette sebet kizárólag a sértés elkövetőjének porrá zúzásával lehetett begyógyítani, meg nem történtté tenni. Az egyéni vagy nemzeti bosszú kiváltó oka gyakran egy ilyen narcisztikus sérelem, amelyre nincsen más orvosság, mint a sértő elpusztítása.

A narcizmus patológiájának még egy további összetevőjét is meg kell említenünk. Minden erősen narcisztikus csoport alig várja, hogy olyan vezérre akadjon, akivel azonosulhat. Ettől kezdve a csoport tulajdon narcizmusát a bálványozott vezérre vetíti ki. Miközben alávetik magukat az akaratának, vagyis lelkük mélyén szimbiózisra lépnek és azonosulnak vele, tulajdon egyéni narcizmusukat is átviszik az ő személyére. Minél hatalmasabb a vezér, annál hatalmasabb a követője is. A vezér szerepére pedig azok az emberek a legalkalmasabbak, akik mint egyének különösen erősen narcisztikusak, és éppen ezért meg vannak győződve tulajdon nagyságukról, mentesek minden kételytől - és pontosan ez vonzza bennük azoknak a narcizmusát, akik meghunyászkodnak előttük. Gyakran megesik, hogy éppen az elmebaj határán álló vezérek a legsikeresebbek, egészen addig, amíg az objektív ítélőképesség hiánya, dührohamaik, amelyekkel minden akadályra reagálnak, és az az igényük, hogy mindenáron mindenhatónak mutatkozzanak, olyan hibák elkövetésére nem sarkallják őket, amelyek a bukásukhoz vezetnek. És efféle tehetséges félőrültekben soha nincs hiány, így mindig kéznél van egy, hogy kielégítse a narcisztikus tömegek igényeit.

A fentiekben már beszéltünk a narcizmus jelenségéről, patologikus formáiról, biológiai és szociológiai szerepéről. Fejtegetéseink során arra a következtetésre jutottunk, hogy a narcizmus szükséges és értékes beállítottság mindaddig, amíg jóindulatú marad, és át nem lép egy bizonyos határt. Ám a narcizmusról alkotott képünk kiegészítésre szorul. Az ember számára ugyanis nemcsak a biológiai és társadalmi túlélés a fontos, hanem bizonyos értékek is, az, hogy kifejlessze önmagában mindazt, ami sajátosan emberi.

Ha az értékek szempontjából vesszük szemügyre, tüstént látjuk, hogy a narcizmus konfliktusban áll az értelemmel és a szeretettel. Ez a megállapításunk aligha szorul további magyarázatra. A narcisztikus beállítottság lényegéből következik, hogy - amennyiben fönnáll - megakadályoz bennünket abban, hogy úgy lássuk a világot, ahogy van, más szóval, hogy korlátoz bennünket értelmünk használatában. Az talán nem ennyire nyilvánvaló, hogy a szeretetre való képességünket is beszűkíti - annál is kevésbé, mert ezzel kapcsolatban könnyen emlékezetünkbe ötlik Freud megállapítása, miszerint minden szeretetben van egy jó adag narcizmus is. Például ha egy férfi beleszeret egy nőbe, akkor azt saját narcizmusa tárgyává teszi, és pontosan azért látja olyan csodálatosnak és kívánatosnak, mert saját részének tekinti. Lehet, hogy a maga részéről az asszony is ugyanígy érez a férfival kapcsolatban - ilyenkor „nagy szerelemmel" van dolgunk, amely azonban gyakran sokkal inkább folie á deux semmint igazi szerelem. Mindkét szerelmes érintetlenül megőrzi tulajdon narcizmusát, nem éreznek valódi, mély érdeklődést egymás iránt (másokról nem is beszélve), sértődékenyek és gyanakvóak, és igen nagy a valószínűsége, hogy rövidesen legalábbis egyiküknek egy másik partnerre lesz szüksége, hogy belőle merítsen friss narcisztikus kielégülést. A narcisztikus ember számára ugyanis partnere soha nem teljes értékű személy a saját jogán vagy a maga teljes valóságában: voltaképpen nem egyéb, mint saját, narcisztikusan fölnagyított énjének árnyéka. Az egészséges szeretet alapja viszont nem a kölcsönös narcizmus. A szeretet két olyan ember kapcsolata, akik független, különálló személyként érzékelik önmagukat, ugyanakkor képesek megnyílni egymás előtt és összeolvadni egymással. Ahhoz, hogy átéljük a szerelmet, előbb meg kell tapasztalnunk különállásunkat.

Hogy mi a narcizmus jelentősége etikai-spirituális szempontból, tüstént világossá válik, ha meggondoljuk, hogy minden nagy vallás tanításának lényegét az alábbi mondatban lehet összefoglalni: Az emberi életnek az a célja, hogy legyőzzük tulajdon narcizmusunkat. Talán egyetlen vallás tanítása sem fejezi ki olyan világosan ezt az elvet, mint a buddhizmusé. Buddha lényegében azt tanítja, hogy az ember csak akkor menekedhet meg a szenvedéstől, ha fölébred képzelgéseiből, és rádöbben önmaga valóságára: a betegség, öregség és halál valóságára, és arra, hogy soha nem nyerheti el mindazt, amire mohóságában vágyakozik. A „fölébredt" ember, akiről Buddha tanítása szól, az az ember, aki legyőzte tulajdon narcizmusát, így képes a teljes ébrenlétre. Ugyanezt a gondolatot másképpen is megfogalmazhatjuk: az ember csak akkor válik nyitottá a világra, csak akkor kerül teljes értékű kapcsolatba vele, ha szent és sérthetetlen énjének illúzióját is képes fölszámolni, ha képes azt is elvetni mohóságának egyéb tárgyaival együtt. Lélektani szempontból nézve a tökéletes ébrenlét ezen állapotához úgy jutunk el, ha narcizmusunkat fölcseréljük a világgal való kapcsolattal.

A zsidó és a keresztény hagyományban ugyanezt a célt más szavakkal fogalmazzák meg, ám azok is a narcizmus legyőzésének szükségességéről beszélnek. Az Ószövetség ezt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" Vagyis arra szólít föl bennünket, hogy győzzük le narcizmusunkat, legalábbis addig a pontig, ahol már felebarátunk éppolyan fontos számunkra, mint önmagunk. De az Ószövetség még ennél is tovább lép, amikor azt kívánja tőlünk, hogy az „idegeneket" is szeressük. (Hiszen ismeritek az idegenek lelkét, mert magatok is idegenek voltatok Egyiptom földjén.) Az idegen pontosan az az ember, aki nem része az én klánomnak, az én családomnak, az én népemnek: nem tartozik ahhoz a csoporthoz, amelyhez narcisztikus módon kötődöm. Semmi közöm hozzá azon kívül, hogy ő is ember. Mint arra Hermann Cohen rámutatott, az emberi lényt az idegenben ismerjük föl. Az idegen szeretetéből hiányzik a narcisztikus elem. Ha őt szeretjük, akkor egy másik emberi lényt szeretünk, olyannak, amilyen, és annak ellenére, hogy különbözik tőlünk, nem pedig azért, mert hasonlít hozzánk. Amikor az Újszövetség arra szólít föl, hogy „szeressétek ellenségeiteket!", ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg még kihegyezettebb formában. Ha az idegen teljes értékű emberi lénnyé vált számodra, akkor többé már nem ellenség, mivel te magad is valóban emberivé váltál. Az idegent és az ellenséget csak akkor tudjuk szeretni, ha leküzdöttük magunkban a narcizmust, ha „én vagyok te".

A bálványimádás elleni küzdelem, amely a próféták tanításának középpontjában áll, egyszersmind a narcizmus elleni küzdelem is. A bálványimádók az ember valamely részleges képességét abszolutizálják és ezt bálványozzák: azaz az ember elidegenedett formában imádja önmagát. A bálvány, amelyben önmagát véli megtalálni, narcisztikus szenvedélyének tárgyává válik. Isten eszméje viszont, éppen ellenkezőleg, a narcizmus tagadása, mivel egyedül Isten mindentudó és mindenható, nem pedig az ember. De hiába volt a meghatározhatatlan és leírhatatlan isten a bálványimádás és a narcizmus tagadása, magából Istenből is rövidesen bálványt csináltak. Az ember narcisztikus módon azonosult vele, és így szöges ellentétbe került Isten fogalmának eredeti rendeltetésével: a vallás a csoportnarcizmus megnyilvánulási formájává vált.

Az ember a teljes érettséget csak akkor érheti el, ha megszabadul mind egyéni, mind csoportnarcizmusától. A lelki fejlődésnek ez a célja, amelyet az imént a pszichológia nyelvén fogalmaztunk meg, azonos azzal, amelyet az emberi nem nagy spirituális vezetői vallásos fogalmakban fejeztek ki. De noha a fogalmak különböznek, a lényeg, az a tapasztalat, amelyre különböző szavakkal utalnak, ugyanaz.

Olyan történelmi korban élünk, amikor kiáltó ellentét van az ember szellemi fejlődése és lelki-érzelmi fejlődése között: az előbbi létrehozta az elképzelhető legpusztítóbb fegyvereket, az utóbbi pedig megrekedt a kifejezett narcizmus állapotában, annak minden patologikus tünetével együtt. Mit tehetünk annak érdekében, hogy elkerüljük azt a katasztrófát, amelyhez ez az ellentmondás oly könnyűszerrel vezethet? Lehetséges-e egyáltalán az ember számára, hogy a belátható jövőben megtegye azt a lépést, amelyet mindmáig a vallás minden ösztönzése ellenére sem volt képes megtenni? Csakugyan olyan mélyen gyökerezne a narcizmus az emberben, hogy soha nem lesz képes leküzdeni lényének „narcisztikus magját", ahogyan Freud gondolta? Van-e rá remény egyáltalán, hogy a narcizmus őrülete ne vezessen az emberi nem teljes pusztulásához, még mielőtt teljességgel emberré válhatott volna? Ezekre a kérdésekre senki nem tudja a választ. Csak annyit tehetünk, hogy megvizsgáljuk, melyek lennének azok a lehetőségek, amelyek kedvező esetben segíthetnének elhárítani a fenyegető katasztrófát.

Kezdjük talán azzal a megoldással, amelyik a legegyszerűbbnek látszik. Anélkül, hogy az egyes emberek narcisztikus energiáját jottányival is csökkentenénk, megpróbálhatjuk megváltoztatni annak tárgyát. Sokat nyernénk vele, ha a csoport narcizmusának tárgya mostantól kezdve nem egy nemzet, egy faj vagy egy politikai rendszer lenne, hanem az egész emberiség. Ha az egyes ember elsősorban úgy gondolna önmagára, mint aki a nemzetek összességének polgára, ha büszke lenne az emberiségre és az eredményeire, akkor narcizmusa az egész emberi nemet választaná tárgyául, nem pedig annak valamelyik, másokkal konfliktusban álló összetevőjét. Ha minden ország iskoláiban súlyt helyeznének rá, hogy az egész emberi nem teljesítményeit méltassák, ne pedig egyetlen országéit, meggyőzőbben és szívrehatóbban lehetne képviselni azt a gondolatot, hogy büszkeségünk tárgya emberi mivoltunk legyen. Ha azt az érzést, amelyet az Antigonéban ezekkel a szavakkal fejez ki a görög költő: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél semmi sem csodálatosabb!", minden ember átélné, ezzel alighanem nagy lépést tennénk előre. Mindehhez még egy további előny is járulna, minden jóindulatú narcizmus közös sajátsága, nevezetesen, hogy az emberek valamilyen teljesítményre lennének büszkék. Nem egyetlen csoportnak, osztálynak vagy vallásnak, hanem az egész emberiségnek kell magára vállalnia azokat a feladatokat, amelyek elvégzése lehetővé teszi mindenki számára, hogy büszke legyen ember voltára. Ha ilyen, az egész emberiségre váró feladatot akarunk találni, nem kell sokáig keresgélnünk: ott van a betegség és az éhség elleni küzdelem, vagy olyan kommunikációs lehetőségek megteremtése, amelyek segítségével a tudomány és a művészet eredményeit a világ minden népéhez eljuttathatjuk. A politikai és vallási ideológiák különbözősége ellenére nincs az emberiségnek olyan része, amelyik megengedhetné magának, hogy ne vegyen részt ezeknek a közös feladatoknak a megoldásában. E század legnagyobb vívmánya ugyanis az, hogy egyszer és mindenkorra3 vereséget szenvedett minden olyan nézet, amely az emberek természeti vagy isteni eredetű egyenlőtlenségét és az egyes emberek mások általi kizsákmányolásának jogosságát hirdette. A reneszánsz humanizmusa, a polgári forradalmak, az orosz, a kínai forradalom, a gyarmati országok forradalmai - valamennyi közös gondolaton alapult: az emberek egyenlőségéén. Még ha e forradalmak némelyike az emberi egyenlőség elvének sérelmével járt is az adott rendszerben, történelmi tény: az a gondolat, hogy minden ember egyenlő - következésképp egyenlő szabadságra és méltóságra tarthat igényt -, meghódította a világot, és elképzelhetetlen, hogy az emberiség valaha is visszatérjen azokhoz az elvekhez, amelyek még nemrégiben is uralták a civilizált világ történetét.

Az egész emberiséget és vívmányait mint a jóindulatú narcizmus tárgyát az olyan nemzetközi intézmények jeleníthetnék meg és képviselhetnék, amilyen például az ENSZ. De az is lehetséges, hogy ez a gondolat megteremti a saját szimbólumait, ünnepeit és ünnepségeit. Nem a hivatalos állami ünnep lenne az év legnagyobb ünnepe, hanem az „ember napja". Nyilvánvaló azonban, hogy minderre csak akkor kerülhet sor, ha elég sok ország - végezetül pedig valamennyi - magáévá teszi ezt a gondolatot, és hajlandó nemzeti szuverenitását korlátok közé szorítani az emberiség szuverenitása kedvéért, méghozzá nemcsak politikai, hanem érzelmi téren is. Napnál világosabb, hogy az ENSZ megerősödése, a csoportok konfliktusainak ésszerű és békés megoldása elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy a csoportos narcizmus valaha is az egész emberiségben és annak közös vívmányaiban találja meg a maga tárgyát.****

Ha az emberek narcizmusuk tárgyául többé nem az egyes csoportokat, hanem az egész emberiséget és vívmányait választanák, akkor ez, mint föntebb már rámutattam, csakugyan ellenhatást jelentene a nemzeti és ideológiai narcizmus veszélyeivel szemben. Ám ez még nem elég. Ha hűségesek akarunk lenni politikai és vallási eszméinkhez, az önzetlenség és a testvériség keresztény és szocialista eszményéhez, akkor az a feladatunk, hogy igyekezzünk csökkenteni minden egyes ember narcizmusának erősségét. Ehhez ugyan több nemzedék munkája szükséges, de ma, amikor megvan rá a lehetőség, hogy minden egyes ember számára megteremtsük az emberhez méltó élet anyagi föltételeit, több lehetőségünk van rá, mint korábban bármikor. A technika fejlődése idővel fölöslegessé teszi, hogy egyik csoport rabságban tartsa és kizsákmányolja a másikat. Annyit máris elért, hogy a háború többé nem tartozik a gazdaságilag ésszerű viselkedések sorába: az ember a történelem során első ízben eljutott odáig, hogy maga mögött hagyja félállati létét, és egészen emberré váljon, így nem lesz többé szüksége rá, hogy narcisztikus kielégüléssel kárpótolja magát anyagi és kulturális nyomoráért.

Ezek között az új körülmények között a tudományos és humanista gondolkodásmód sokat segíthet abban, hogy az ember legyőzze narcizmusát. Mint már utaltam rá, arra kell törekednünk, hogy gyermekeinknek az iskolában ne elsősorban a technikai gondolkodásmódot tanítsák tudományos észjárásként, hanem arra, hogy kifejlesszük bennük a kritikus gondolkodást, a tárgyilagosságot, a valóság elfogadását és az igazság olyan fogalmát, amelyet nem lehet tetszés szerint változtatni, és amely minden elképzelhető csoport számára egyformán érvényes. Ha a civilizált országok képesek lesznek rá, hogy ifjúságukban elültessék a tudományos gondolkodásmód csíráit mint a lehetséges alapvető életszemléletek egyikét, akkor óriási lépést teszünk a narcizmus elleni küzdelemben. Egy másik lépés lehet ugyanebben az irányban, ha fölvesszük a tantervbe a humanista filozófiát és antropológiát. Azt nem várhatjuk el, hogy minden filozófiai és vallási nézetkülönbség egy csapásra megszűnjék. Sőt még csak nem is szeretnénk, ha így lenne, mivel ha sikerülne egyetlen rendszert mint egyedül érvényes „ortodoxiát" bevezetnünk, ez csak tovább táplálná a narcisztikus regresszióra való hajlamunkat. De ha elfogadjuk is ezeknek a különbségeknek a létjogosultságát, létezik egy közös humanista hitvallás és tapasztalat is. A hitvallás kimondja, hogy minden egyes egyén magában hordja a teljes emberiséget, hogy az „emberi állapot" ugyanazt jelenti minden ember számára, ha mégoly különbözőek is intelligencia, tehetség, testmagasság vagy bőrszín szempontjából. A humanista tapasztalat pedig abból áll, hogy érezzük, semmi, ami emberi, nem idegen tőlünk, hogy „én vagyok te", hogy meg tudjuk érteni a másik embert, mert mindketten ugyanannak az emberi létnek az elemein osztozunk. Erre a fajta humanista tapasztalatra csak akkor vagyunk hiánytalanul képesek, ha kitágítjuk tudatosságunk szféráját. Mi magunk többnyire csak annak vagyunk tudatában, amit a társadalom, amelynek tagjai vagyunk, tudatosítani enged. Azokat az emberi tapasztalatokat, amelyek nem illenek bele ebbe a képbe, többnyire elfojtjuk. Így azután tudatunk főként saját társadalmunkat és kultúránkat tükrözi, tudattalanunk viszont a bennünk élő egyetemes embert. Ha kitágítjuk önismeretünk szféráját, úgy, hogy tudatunkon kívül ezt a társadalmi tudattalant is magába foglalja, akkor minden ember képes lesz önmagában megtapasztalni az egész emberi nemet: át fogja élni, hogy egyidejűleg bűnös és szent, gyermek és felnőtt, épelméjű és elmebeteg, a múlt embere és a jövőé - hogy ott hordja magában mindazt, ami az emberiség valaha volt és valaha lesz.

Ha a humanizmusnak ez a valódi reneszánsza végbemenne mindazokban az egyházakban, politikai és filozófiai rendszerekben, amelyek humanistának vallják magukat, akkor, azt hiszem, jelentős lépést tennénk annak az „új határvidéknek" a meghódításában, amely ma a legfontosabb számunkra - abban a fejlődési folyamatban, amelynek során az emberből teljességgel emberi lény válik.

Mindezt nem azért mondtam el, mintha azt hinném, hogy az oktatás egymagában megteheti a döntő lépést a humanizmus megvalósítása felé, mint ahogyan a reneszánsz humanistái hitték. Mindannak, amit megtanítunk, csak akkor lesz meg a hatása, ha megváltoznak az alapvető társadalmi, gazdasági és politikai föltételek, ha a bürokratikus ipari társadalmat fölváltja a humanista-szocialista ipari társadalom, a centralizációt a decentralizáció, a szervezeti embert a közügyekben résztvevő, felelős polgár, ha alárendeljük a nemzeti szuverenitást az emberi nem és választott szervezetei szuverenitásának, ha a „jómódú" nemzetek összefognak a „nincstelenekkel", hogy kiépítsék az utóbbiak gazdasági rendszerét, ha bekövetkezik az általános leszerelés, ha a meglévő anyagi erőforrásokat konstruktív célokra lehet használni. Az általános leszerelés más okból is elengedhetetlen: amíg az emberiség egyik része abban a tudatban él, hogy a másik tábor bármikor elpusztíthatja, amíg a többiek mindkét tábortól egyaránt rettegnek, addig aligha várhatjuk, hogy csökkeni fog az egyes csoportok narcizmusának hevessége. Az ember csak olyan légkörben lehet valóban emberi, amelyben joggal remélheti, hogy ő és gyermekei még a jövő évben is élni fognak - sőt, még sok-sok évig.

* Lásd az önszeretetről szóló részt Man for Himself című könyvemben, ahol megpróbálom bebizonyítani, hogy a valódi önszeretet semmiben sem különbözik mások szeretetétől, a szó egoisztikus, narcisztikus értelmében vett „önszeretettel" azoknál az embereknél találkozunk, akik sem másokat, sem önmagukat nem képesek szeretni.

** Néha nem is olyan könnyű megkülönböztetni a hiú, narcisztikus személyt attól az embertől, aki kevésre becsüli önmagát. Ez utóbbi is áhítozza a dicséretet és a csodálatot, de nem azért, mert semmi más nem érdekli önmagán kívül, hanem azért, mert állandó kétségek gyötrik önmaga felől. Van egy másik embertípus is, akit gyakran nem könnyű megkülönböztetni a narcisztikustól: az egoista. Az erősen narcisztikus személy egyszerűen képtelen a valóságot teljes egészében észlelni, míg az egoista ugyan keveset törődik másokkal, nincs benne sok szeretet vagy együttérzés, de ez még nem jelenti szükségképpen azt, hogy túlértékeli a saját pszichéjében végbemenő folyamatokat. Más szóval a rendkívül egoista ember nem szükségképpen erősen narcisztikus is. Aki önző, még nem szükségképpen vak az objektív valóságra.

*** Vannak a csoportnarcizmusnak kevésbé veszedelmes Formái is. Ilyen például bizonyos kisebb csoportoké: a szabadkőműves páholyoké, a kis vallási szektáké, bizonyos elitiskolák öregdiák.

jaié stb. Jóllehet e csoportok narcizmusa nem föltétlenül gyengébb, mint a nagyobbaké, jóval kevésbé veszedelmes, egyszerűen azért, mert ezeknek a csoportoknak kicsi a hatalmuk, következésképp nem áll módjukban komolyabb kárt okozni.

****Itt mindössze néhány javaslatot szeretnék ismertetni arra nézve, milyen konkrét lépéseket kellene megtenni ahhoz, hogy egy ilyen kísérlet sikeres legyen. A történelemkönyveket újra kell írni úgy, hogy a világtörténelmet tartalmazzák, amelyben az összes népek életére vonatkozó igaz állításokat megtalálhatjuk, minden torzítás nélkül, mint ahogyan a világtérképek is mindenütt egyformák, és nem tüntetik föl nagyobbnak az illető országot, amelynek számára készültek. Továbbá készülhetnének olyan filmek, amelyek az emberi nem fejlődése iránt érzett büszkeséget táplálják, és bemutatják, hogyan integrálják az emberiség és vívmányai a különféle csoportok által megtett egyes lépéseket.

1 Ez nem feltétlenül igaz.

2 Két ember közös elmezavara.

3 Ez naivitás. Érthetetlen, miért gondolja azt, hogy az egész világtörténelmet előre látja.