Vitairat az egóról

 

Sokan használták már az ego fogalmát, számos tudományág képviselői foglalkoztak vele, pl . pszichológia[1], filozófia, antropológia, evolúció kutatás. Minket az érdekel, hogyan lehet meghaladni a kapitalizmust, mint társadalmi formát, amely az önzés, az elidegenedettség társadalma, a nyereségvágy diktatúrája. Ebből a – vállaltan nem semleges - nézőpontból vizsgáljuk a tudatot és a tudatalattit, és jobb híján használjuk az ego szót – negatív értelemben.

Az ego a tudat része, ill. az öntudat egy nárcisztikus, elidegenedett formája. Azonban az egónak nem csak tudatos részei vannak, hanem a tudattalan egy része is ide tartozik.
Pl.: a régi 'kevélység' és 'gőg' szavak nagy egóra utalnak, de a kisebbrendűségi érzések is ide tartoznak. Egyik fontos megnyilvánulási formája az objektivitás hiánya vagy eltorzulása, nemcsak önmagunkkal, hanem másokkal kapcsolatban is (pl. ha valaki megsértődik, ha megkritizálják). A marxi „hamis tudat” is az ego része.


A (mainstream) pszichológusok által sokszor használt semleges 'önértékelés' vagy az 'önkép' csak kis része az egónak és mivel az önképnek van objektív része is, semmiképp sem azonos az egóval. Tehát az általunk használt ego-fogalom nem a Freudihoz áll közel (amit ő szuperegónak nevezett, azt mi nagyrészt az egóba helyezzük), hanem a spirituális ego-értelmezéshez áll közel.[2] Ők totálisabban értelmezik, számukra az egó választ el a világgal való egyesüléstől?

 

Az ego gátolja a mély emberi kapcsolatok kialakulását, a valódi szeretetet (lásd Fromm: a nárcizmus nem valódi szeretet), a valódi közösségi életet, elidegeníti az embereket egymástól. Elősegíti egyfelől a gyűlölködés kialakulását, másfelől azt eredményezheti, hogy az uralomvágy és a tekintélyesebbnek gondolt egyénnél bevágódni akarás (pl. „nyalizás”) ténylegesen segítheti a hierarchia kialakulását, megcsontosodását.


A társadalomban betöltött szerep, pl. hierarchikus pozíció ált. alapvetően befolyásolja az egót. Ez nem csak a magasabb pozícióban lévőknél lehet igaz, mert az alacsony társadalmi státuszúaknak lehet pl. kisebbrendűségi érzése, amit aztán mondjuk a feleségén vagy a gyerekein kompenzál.[3]

 

Van, akinek a külsejéhez kapcsolódik leginkább az egója (én egy bomba nő vagyok, én egy kőkemény terminátor vagyok, ilyesmik - ezeknél jól látszik, mennyire kívülről jön és mennyire manipulált az ego, pl. Hollywood által), van, akinek belső tulajdonságok fontosabbak (pl. én egy művelt, olvasott vagy épp humoros, jópofa ember vagyok). Mindezek mellett a kapitalizmusban az emberek önképét (és ezért az egóját) egyik leginkább meghatározó tényező a pénz, a vagyon. Sokszor a pénzhajhászás és a karrierizmus fő oka nem az, hogy ténylegesen több dolgot akar fogyasztani, élvezni akarja a tárgyak használatát, illetve létbiztonságot akar, hanem, hogy az egója hízzon. (Státuszszimbólumok). Sok ember, ha vesz egy új, menő autót, próbálja megmutatni másoknak, mert ha megdicsérik, vagy látja, hogy irigykednek, akkor "mintha hájjal kenegetnék a hátát".

 

Az ego állandó megerősítésre vágyik. Nem elég neki, hogy egyszer elismerést kap,
akármekkora legyen is ez, rendszeresen szomjazza azt. Persze az embernek (főleg gyermekkorban) természetes szükséglete, hogy figyeljenek rá, tiszteljék és elismerjék. A kisgyermeknek feltétel nélküli szeretetre, támogatásra, megbízható felnőttekre van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát, és később ő is kiegyensúlyozott felnőtté váljon. Sokszor az lehet a felnőttkori elismerés-szomjazás vagy a dominanciára törekvés egyik oka, hogy gyermekkorban nem kapott elég figyelmet, elismerést, dicséretet. Nem biztos, hogy kizárható, hogy a túl sok elismerésnek is lehetnek negatív hatásai, pl. önteltség, beképzeltség stb.., de valószínűleg ezekben az esetekben sem a mennyiséggel, hanem az elismerés, elfogadás, szeretet minőségével szokott inkább baj lenni

Mindenesetre egyoldalúnak tartjuk azt a „materialista” (marxista?) nézetet, miszerint a kapitalizmusban a tőkések, mint egyének végső célja a pénz felhalmozása lenne, mivel a pénz is részben csak egy eszköz az egójuk szükségleteinek kielégítésére[4].
Egyes pszichológusok szerint pl. az emberek anyagi áldozatokra is hajlandóak, hogy társadalmi csoportjuk domináns helyzetét erősítsék, ill. az alávetettebb rétegek helyzetét konzerválják.[5]


Az ego nem velünk születik, hanem társadalmi termék, és mint a társadalom maga, történelmileg alakult ki. Azt, hogy az ember hajlamos pl. hatalomvágyó mentalitást kialakítani, evolúciósan persze nagyon jól meg lehet magyarázni, de azt, hogy konkrét emberek ilyenek vagy olyanok lesznek (és hogy a különböző társadalomban más és más beállítódás a tipikus), valószínűleg nem lehet.


Az ego fejlődésére igen jelentősen hat az, hogy az embert nap, mint nap értékelik, ill. leértékelik, ha nem is nyilvánítják ezt ki, attól még úgy érezheti. (Leelőzi egy menő autó az övét, úgy érzi, hogy az egója veszélybe kerül - akár tudat alatt). Másokkal való interakciókban az ego kölcsönhatásba kerül mások egójával, pl. gyermekkorunkban szüleink, testvéreink, tanáraink egójával (megdicsérnek, ha jól teljesítünk, leszidnak, ha tiszteletlenek vagyunk, stb.). Ők - többnyire nem tudatosan - a saját egójukat védik, ezt eltanulhatjuk tőlük. Természetesen a tudatos nevelésnek is van hatása, még ha nem is mindig olyan, amilyet a szülő/nevelő szeretne. Tehát az egó leginkább a családban alakul olyanná, amilyen. Pl. az, hogy a manipuláció (pl. hízelgés) milyen mértékben hat az egyénre, nagymértékben attól függ, milyen családban nőtt fel.

Az uralkodó osztály (ill. az általa fizetett szakemberek) viszont tudatosan, szervezetten, szisztematikusan próbálja formálni az egónkat a saját érdekében, főként a médián keresztül, de pl. a papoknak, tanároknak is van ebben részük.

Amikor valakinek megtámadva érzi magát az egója, sokszor automatikusan reagál: védekezik, vagy ellentámad, gépiesen, mint egy áramkör. Nem gondolkodnak el azon, hogy mindezt miért csinálják, és kinek is jó. Az egón keresztül manipulálhatóak vagyunk, pl. a reklámok által. Az átlagember csoportnárcizmusának (nacionalizmus, vallási gyűlölködés) erősítése érdekében állhat azoknak, akik háborúzni akarnak, pl. fegyvergyárosok.

 

Ha valakit megaláznak, és nincs ott reménye a visszavágásra, akkor később másokat
próbálhat meg ő megalázni, fölülkerekedni, hogy helyreálljon az egója.
Főként 10 év körüli gyerekeknél lehet megfigyelni, hogy a legkisebb hibáért és tévesztésért is durván alázzák, kinevetik egymást, hogy a saját nárcisztikus egójuk erősödjön a másik lejjebb nyomásával. Mindemellett az öregeknek talán mégis megszilárdultabb az egója, ez lehet az egyik oka annak, hogy az öregek sokkal kevésbé tudnak együtt élni (rengetegen magányosak), mint pl. a tinédzserek egy kollégiumban.

 

Az is előfordul, hogy valaki látszólag puszta jóindulatból cselekszik, a fő motiváció mégis az egó[6].

Az ego az egyik forrása a szorongásnak. Akinek valamihez kapcsolódik erősen az egója, ott lehet megtámadni, azzal kapcsolatban lehetnek erősek a szorongásai, pl. egy intelligenciájára büszke ember szoronghat attól, hogy kiderül, hogy adott dologban gyenge a tudása és megalázzák emiatt. (Persze nem mondjuk, hogy a tipikus szorongás pont így alakul ki.)

Ebben a hiearchikus társadalomban sok olyan ember van, aki egójának az alapja az, hogy másoknak parancsolhat, másokon uralkodhat, magát rendszeresen fölébük helyezi. Az ilyen emberek sokszor maguk is kizsákmányoltak, maguk is kiszolgáltatottak pl. a saját feletteseiknek (mint egy kiképző őrmester vagy egy bürokrata) esetleg a piac szeszélyének (mint egy kisvállalkozó), tehát objektív érdekük lenne a rendszer gyökeres antikapitalista átalakítása. Mivel azonban ez az egójuk alapját szüntetné meg, igen gyakran fanatikusan ellenzik ezt, lenézik és megvetik azokat, akik náluk is lejjebb helyezkednek el a társadalmi ranglétrán és ezt megelégelve fellázadnak. Ilyen emberek adták pl. a két világháború közötti fasiszta mozgalmak tömegbázisának jelentős részét.


Az emberibb társadalomért küzdő történelmi (kommunista/anarchista) mozgalomban is nagy károkat okozott, hogy a résztvevők nem tudták az egójukat redukálni, meghaladni. Pl.: Marx-Bakunyin ellentét, vagy jelenleg a Barikád csoport és Konok között kialakult ellenségeskedés[7].

Mindezt nem moralizálásként írtuk, hanem gyakorlati célból, ui. nagyon úgy tűnik, hogy ez az aspektus teljesen elhanyagolódott a gazdasági/politikai és mozgalomtörténeti szempontokhoz képest. Azt kellene elérni a mozgalomban, hogy az emberek tudatosan próbáljanak felülemelkedni az egójukon, legyőzni az egymás közti elidegenedést, hogy jobban együtt tudjanak működni, valódi közösséget tudjanak alkotni, ne próbálják a másikat dominálni. Pl. ha kiderül, hogy valaki többet tud náluk, azt ne fenyegetésként éljék meg, hanem pozitívumként, hogy "jé, MI mennyi mindent tudunk!". Gyakran előfordul, hogy valaki csak a „vita kedvéért” vitázik (valójában az egóját védi), még akkor is, hogyha tudja, hogy a másiknak igaza van…

Bármilyen egalitárius jellegű mozgalom jobban működhet (és jobban tükrözi az elérendő célt) úgy, ha a résztvevők sikeres erőfeszítéseket tesznek az egójuk működésének, befolyásának csökkentésére, megszüntetésére.

 



[1] Nem csak Sigmund Freud, hanem a lánya, Anna Freud, de még sokan mások is

[3] Kazimierz Jankowski: Pszichiátria és humánum, 181-182. o.

[4] természetesen intézményi szinten ez egyáltalán nem kulcsfontosságú, pl. egy nem eléggé profitábilis céget attól függetlenül kiszorítanak a riválisai, hogy a tulajdonosnak milyen az egója.

[5] Lásd a Sidanius féle Social Dominance theory-t, amely szerintünk lényegében az egóról szól.
http://en.wikipedia.org/wiki/Social_Dominance_Theory

[6] Lasch: Az önimádat társadalma?

[7] http://www.anarcom.byethost2.com/bros/konok.html