avagy a monogám galandféreg


A pszichológusok többsége evidensnek tartja, hogy a gyerek számára a legoptimálisabb, ha családban nő fel, és ha megfelelő apa- illetve anyaképet lát maga előtt. Kísérletek tömege bizonyítja, hogy egy „jól funkcionáló” család biztos alapot ad a későbbi fejlődéshez. A probléma csak annyi, hogy ezekben a vizsgálatokban általában az intézetekben, érzelmi elhanyagolásban felnőtt gyerekeket hasonlították össze a családban élőkkel.

Szerencsére voltak olyan pszichológusok, akinek szemet szúrt ez az ellentmondás, és szigorú (általában marxista alapú) kritikát fogalmaztak meg a polgári családdal kapcsolatban. A freudomarxisták közül az anarchista-kommunista Otto Gross (1877-1920) az első, aki a pszichoanalízist egy radikális társadalomkritika alapjává tette, és rámutatott a családi viszonyok és a tekintélyelvűség összefüggéseire. A család szerinte minden autoritás forrása.
Sokszor hallunk arról, hogy a szülők „feltétel nélkül” szeretik gyerekeiket, és hogy ez a szeretet az alapja a később érvényesülésnek, „boldogságnak”. Gross viszont rámutat, hogy a szülői szeretet, elfogadás valójában elég szigorú feltételhez van kötve: a gyereknek alkalmazkodnia kell a család, ezen keresztül a társadalom normáihoz („A magánytól való félelem arra kényszeríti a gyermeket, hogy alkalmazkodjon.”). Gondoljunk csak bele, mennyire evidens a pszichológiában, hogy alkalmazkodni kell, hiszen az „egészséges személyiség” kialakulásának feltétele a megfelelő „szocializáció” (vagyis az adott csoport normáinak általában kritikátlan átvétele), az adaptív viselkedés (beilleszkedés a rendszerbe). Gross szerint a megfelelően alkalmazkodó emberek egyénisége elsorvad a környezet szuggesztióinak nyomása alatt: ők az ún. „másodrangú karaktereknek”, akik látszólagos egészségben élnek. Valójában azonban azok az egészséges emberek, vagyis az „elsőrangú karakterek”, akiket a társadalom kitaszított, mert nem akartak behódolni.

A „gyógyulást” az jelentené, ha mindenki megvalósíthatná individuális értékeit, ami alatt nem valamiféle öncélú liberalizmust kell érteni, hanem pozitív közösség folyamatokat; egyszerre kell elérni a szabadságot és képessé válni a kapcsolatok kialakítására. Ennek megvalósítására szerinte a pszichoanalízis képes, ami így a forradalom fegyverévé válik. A forradalom pedig megdöntene minden autoritást, megszűnnének a felülről ránk erőltetett normák, az erkölcs. Ez a (általa matriarchálisnak nevezett) társadalom megszabadítana a belsővé tett autoritáselvtől. A felszabaduláshoz természetesen a szexuális szabadság is hozzátartozik, amit Gross a gyakorlatban is megvalósított.

Grossnál sokkal ismertebb marxista analitikus volt Wilhelm Reich (1897-1957), aki nagyon fontos kritikusa az elnyomó szexuálmorálnak, és az ezzel járó minden hazugságnak, képmutatásnak. Marxon túlmutatva azt vallja, hogy a kapitalista rendszer a gazdasági kizsákmányolással párhuzamosan szellemi befolyásolást is alkalmaz a dolgozók leigázására. A szexuális elnyomás nagyon hatékony eszköz az uralkodó osztály kezében, mert a polgári család és házasság intézményével a kizsákmányoltakat még inkább az államtól és a tőkétől teszi függővé, az elfojtott szexualitás pedig minden energiát felemészt, és így az emberek nem tudnak a forradalmi célokra figyelni. Az osztályállamnak fontos érdeke fűződik a család fenntartásához, hiszen az az állam struktúra-és ideológiagyára.

A szexuális életet emiatt próbálta meg „politizálni” a magánéletet szétromboló erők tudományos legyőzésén keresztül. Ezt a célt szolgálta a SZEXPOL-mozgalom, ami egyaránt szól a szexuális élet szabadságáról és az egyéni önrendelkezést korlátozó rendszer (pl. abortusz tiltása) elleni harcról, illetve a forradalmi aszketizmusról is. Radikális szociálpolitikai reformokat akartak, pl. ingyenes fogamzásgátlást, de érdekes módon az erotikát is meg akarta szüntetni. Megalapította a Szexuális Tanácsadás és Kutatás Szocialista Szervezetét, aminek keretében célul tűzte ki, hogy munkások tömegeit fogja gyógyítani. Ehhez tudni kell, hogy a hagyományos pszichoanalízis csak egy szűk, tehetősebb réteg (vagyis a burzsoázia) számára volt csak elérhető (a helyzet azóta sem változott), hiszen drága és évekig tart.

Reich saját karakterológiát alkotott, megkülönböztetve a „genitális” karaktert a neurotikustól; erre alapozta speciális terápiáját, a karakteranalízist. A genitális jelenti nála az egészséges, és egyben a szabad, autonóm, önmagát irányító embert. Mindez azért érdekes, mert szerinte a lét a karakterstruktúrán keresztül hat a tudatra (egyszerűen fogalmazva nem közvetve a gazdasági-politikai körülmények befolyásolnak minket, hanem ahogy azok a személyiségen átszűrődnek). A nem megfelelően kifejlődött karakter nemcsak az egyén életét teheti tönkre (neurózisokat okozva), hanem messzemenő társadalmi hatása lehet. A munkásság osztálytudata elcsökevényesedett, a kizsákmányoltak valódi szükségletei nincsenek kielégítve, emiatt lépnek fel a karakterológiai torzulások, ami a forradalom elszabotálásához és a fasiszta diktatúra támogatáshoz vezetnek. Ezért arra kell törekedni, hogy mindenkinél a genitális karakter alakuljon ki (ennek fontos része a teljes szexuális kielégíthetőség), és ha létrejön egy nagy belső forradalom, az a „külső” forradalommal lesz egyenlő. Mindezt megfelelő neveléssel lehet elérni, és ez nem egyenlő azzal, amit a polgári családban nevelésnek hívunk. Az aktív nevelés mindenképpen neurózishoz vezet, ezért a legszükségesebb tiltásokra kell szűkülnie. Szerinte meg kell akadályozni a felettes-én kialakulását, hiszen az jelenti az autoritás belsővé tételét. A Freud által leírt és általánosnak tartott Ödipusz-komplexus és a családban uralkodó hatalmi viszonyok révén a felnövő gyerekek a hatalom kiszolgálója lesz, így válik a család a patrarchális elnyomó állam kiszolgálójává, alapegységévé.

A család társadalomban betöltött szerepének ilyen értelmezése jól összefüggésbe hozható az engelsi elmélettel, ami szerint a gazdasági feltételektől függő, magántulajdonra alapuló monogám házasságok hozzák létre gyakorlatilag az elnyomó, az osztályellentéteket kordában tartó államot. Reich abban is egyetért Engelssel, hogy fontosnak tartotta a nők felszabadítását, hiszen ő is azt vallotta, hogy a monogám házasság (ami, mint tudjuk, elsősorban a nő monogámiáját követeli meg) valójában a nő férfi általi elnyomása. A burzsoá társadalom intézménye, a házasság létezése minden probléma megoldását megakadályozza, lehet az pszichológiai (pl. a neurózisok), vagy fizikai (abortusz). A házasságot meg kell tisztítani az ilyen elnyomó tradícióktól, és a férfi nem uralkodhat a nő felett.

Ma divat „család válságáról”, szexuális „szabadosságról” beszélni, miközben az emberek többsége ma is a házasságot, vagy más monogám kapcsolatot képzel el ideális életformaként. Szexuális forradalom nem volt, és ha történtek is változások, a társadalom még mindig nagyon konzervatív. A monogámiai megkérdőjelezhetetlen érték, a polgári erkölcs egyik fontos pillére. Pedig, ahogy Engels szellemesen megfogalmazta: „Ha a szigorú monogámia minden erények legnagyobbika, akkor a pálmát a galandféreg viszi el, mert a testét alkotó 50-200 proglottisz vagy ín mindegyikében teljes hím és nőstény ivarberendezéssel bír, és egész életét azzal tölti, hogy testének minden ízében önmagával termékenyül.” (A család, a magántulajdon és az állam eredete. 44. o.)

Nem kell feltétlenül egyetérteni Gross vagy Reich elméletének minden részletével (én pl. nem igazán szeretem a merev kategorizálást, így önmagában a reichi karakterelmélet sem áll hozzám közel), és az sem biztos, hogy a szexualitásnak olyan nagy szerepe van, ahogy ők feltételezik. De biztos, hogy az elnyomás fontos eszköze a család, hiszen a klasszikus, monogám család tagjainak nem „érdeke”, hogy a közösséggel foglalkozzon, vagy nem fog lázadni a hatalom ellen. A család a benne (kényszerű gazdasági) „közösséget” alkotó tagokra fordítja energiáját, idejét, így nem lesz képes arra, hogy tágabb társadalmi dimenziókban gondolkodjon. Lehet, hogy meglepő, de nem a család nélkül élők, a „szinglik” (akik valójában sok esetben egy igazi közösségbe tartoznak) miatt szakad atomjaira a társadalom, hanem a kirekesztő, elszigetelődött családok miatt. Mellékesen a fogyasztó társadalom egyik legfontosabb kiszolgálója a család, mint túlfogyasztó; gondoljunk csak arra, hogy mennyi olyan terméket, szolgáltatást „szükséges” megvennie egy családnak, ami egy másfajta együttélési formában fel sem merülne.

Parlagfűző