Buszos sztrájk San Francisco-ban

1993-ban és 2005-ben San Francisco-ban ellenállás bontakozott ki a tömegközlekedés jegyárainak emelése kapcsán. Az akció antikapitalistának indult, de beolvadt a rendszerbe. Igaz, hogy ennek már több éve, de talán tanulságokkal szolgálhat ha a jelenlegi, budapesti sztrájkot szeretnénk értelmezni, esetleg továbbgondolni.

San Francisco-ban a (Municipal után Muni-nak becézett) tömegközlekedés (6 metróvonal, amelynek csak egy része megy a föld alatt, 16 troli- és 54 autóbuszvonal és néhány egyéb – pl. villamos- vonal) – más közszolgáltatásokhoz hasonlóan – alulfinanszírozott (a Kelet-Európaiaknak ez nem újdonság). Hogy a rossz pénzügyi helyzeten enyhítsenek (57 millió dollár volt a hiány), 2003-ban egy 25%-os áremelést hajtottak végre. Azonban ez nem volt elég, 2005 márciusában napvilágot láttak azok a tervek, melyek szerint szeptember elsejétől újabb 20%-kal emelnék a viteldíjakat (a kedvezménnyel utazó gyerekeknek, öregeknek és rokkantaknak pedig több mint 40%-kal), emellett járatcsökkentést/ritkítást hajtanának végre. Nem meglepő módon, ez együtt járna sok buszsofőr és más dolgozó kirúgásával, a munkaintenzitás növelésével.

Válaszul magukat anti-autoriternek, anarchistának valló aktivisták egy, kb. húsz főből álló csoportja kezdeményezett egy nagyméretű (természetesen illegális) akciót „társadalmi sztrájk” (angolul „Muni Social Strike”, a kezdeményezők magukat, mint csoportot is így nevezték) néven. A tervek szerint az áremelés napjától a sofőrök és az utasok is részt vettek volna az akcióban: az utasok nem vesznek jegyet, a sofőrök pedig hagyják az utasokat ingyen utazni, de továbbra is működtetik a járatokat, így a jegyrendszer összeomlik.

A terv nem saját ötlet volt, a világ más részein már lezajlott küzdelmekről mintázták. A franciaországi Nantesben is hasonló sztrájk zajlott 1978-ban: ahelyett, hogy abbahagyták volna a munkát, egyszerűen nem szedték be a díjakat. Az utóbbi években is voltak efféle megmozdulások pl. Torinóban, Szöulban, Hannoverben, Montrealban, az Alabamai Birminghamben. 1987-ben a francia vasutasok terjesztettek szórólapokat, amelyeken arra szólították fel az utasokat, hogy ne vegyenek jegyet. A szokványos sztrájk esetében sok utas dühe a sztrájkolók ellen irányul, mivel a sztrájk miatt nem jutnak el oda, ahová indulnak. Ez a forma viszont szolidaritást generál a sofőrök és az utasok között, végeredményben minden proletár jól jár, csak a tulajdonosok esnek el a bevételtől.

A tevékenységet „self-reduction”-nak nevezték el, arra utalva, hogy az árak a nullára csökkennek, miközben hivatalosan emelkedtek. San Francisco-ban már 1993-ban volt egy ilyen akció, amikor is a hatóságok megkíséreltek egy 25%-os emelést. (Erről a régebbi akcióról itt csak röviden írunk, inkább az újabb, 2005-ös fejleményekre koncentrálunk, részben azért, mert több róla az információ.) Tehát ’93-ban, mikor kipattant az áremelés híre, anarchisták egy kis csoportja elhatározta, hogy ellenállást szervez. Először a sofőrök körében szórólapoztak (akik általában szimpátiával fogadták a szórólapokat), majd a buszmegállók és metróállomások környékén százával ragasztottak ki posztereket, amelyek az utasokat hívták fel arra, hogy ne fizessenek. Eközben a polgármester lakossági fórumokat tartott, ahol naiv emberek az áremelés helyett egy másik megoldást javasoltak: töröljék el a kedvezményes átszállójegyeket, ami azoknak, akiknek többször kell átszállniuk, többszáz-százalékos áremelkedést jelentett volna. A polgármester elfogadta a javaslatot. Az ellenálló csoport erre készített 600 db hivatalosnak tűnő szórólapot, ahhoz hasonlót, mint amit a polgármester osztogatott a gyűléseken. A cetlik, amelyeket a polgármester nevében osztogattak, tartalmazták a polgármester hivatali telefonszámát és 4 db letéphető (hamis) átszállójegyet. Ez nagy kavarodást okozott, mert egyes ellenőrök nem fogadták el azokat. Végül hivatalos nyilatkozatot bocsátottak ki, hogy senki se dőljön be a fondorlatnak. Az átszállójegyek eltörlése nem működött jól, fél év múlva visszaállították az eredeti rendszert, és 2003-ig nem is volt több áremelési kísérlet. Persze nem mondhatjuk, hogy az anarchista akció volt ennek a fő oka, de talán szerepet játszott benne.

Térjünk vissza 2005-be, ahol a Social Strike csoportban a kezdetektől fogva mindenki egyetértett abban, hogy a piacgazdaság elleni akcióról van szó, és ezt nem rejtették el a propagandájukban. Nem azt hangsúlyozzák, hogy a politikusok nem a megfelelő személyek, hanem hogy az osztályok szemben állnak egymással. Az akció során megvalósulna az áruviszonyok tagadása/felfüggesztése egy korlátozott területen: kollektíve elvesszük, amire szükségünk van. Ezt a fajta ellenállást még nem sajátította ki a hivatalos baloldal. Úgy tűnt, mindenki belátja, hogy a hivatalos buszos szakszervezet is a társadalmi kontroll eszköze, ezen kívül és ez ellen szólt az akció.

2005 tavaszán szórólapozni kezdtek a busz-, továbbá a metró és trolibuszvezetők között. Leírták a szórólapokban, hogy a vállalatvezetés 200 sofőrt akar kirúgni, de ha nem tapasztal ellenállást, később ezt újabb leépítések követhetik. Kijelentették, hogy nem a proletároknak, hanem a várost birtokló burzsujoknak kellene fizetniük a tömegközlekedés fenntartásáért: ez a rendszer nem a mi rendszerünk, a finanszírozás problémája nem a mi problémánk – oldják meg a burzsujok a saját költségükön. Ugyanakkor nem hívtak fel a kapitalizmus közvetlen erőszakos megdöntésére, még távoli célként sem jelöltek meg proletárforradalmat, kommunista társadalom létrehozását. A szövegen érezni, hogy szándékosan visszafogott annak érdekében, hogy minél szélesebb rétegben tudják befogadni a mondanivalóját - ottani elvtársaink valószínűleg úgy gondolták, hogy az átlag buszsofőr osztálytudatossága jelenleg igen alacsony.
A kétoldalas szórólapon viszonylag részletesen ismertetnek egy korábbi chicago-i példát, ahol a fare-strike hatására elnapolták az áremelést, valamint az olasz vasúti társaság elleni hasonló sztrájkot. A szórólap általános üzenete, hogy a kapitalizmus állandóan egyre intenzívebb munkát akar ránk kényszeríteni egyre alacsonyabb bérért – hacsak nem szervezzük meg a kollektív ellenállást. Ennek az ellenállásnak a konkrét helyzetre írt tervén kívül („Ne nézz oda, mikor az emberek nem fizetnek!”) a szórólap tartalmazta, hogy meghívják a sofőröket az első gyűlésre a városházán (ott nem kellett fizetni a helyért). A sofőrök általában pozitívan fogadták a szórólapot, többen részt akartak venni a terjesztésben.

A tömegközlekedési dolgozók szakszervezete vezetőségének nem volt különösebb problémája a tervezett munkásellenes intézkedésekkel, szerintük pl. a menedzsmentnek joga van a menetrend-változtatáshoz. A szakszervezeti tagok közül nem mindenki értett egyet a szakszervezettel. Azok a munkások, akik nem akarták lehajtott fejjel elfogadni a főnökök intézkedéseit, a kizsákmányolás fokozását, megalakítottak egy ún. „Sofőr Akció Bizottság” nevű csoportot. Ez egy szakszervezeti taggyűlésen (április 19.) határozatot hozott, hogy felhívják az összes sofőrt, hogy ne hajtsák végre az intézkedéseket, és hogy keresni kell az együttműködést az utasokkal, hogy együtt küzdjenek az intézkedések ellen.

Május elsején a Social Strike is megtartotta az első gyűlést, mintegy 70 lelkes ember részvételével. A gyűlésen részt vettek néhányan a „Sofőr Akció Bizottság”-tól is (a Social Strike csoport egyik fő gyenge pontja az volt, hogy eredetileg egyetlen tagja sem volt Muni-alkalmazott). Az egyik sofőr arról beszélt, hogy a munkatempó fokozása mennyi stresszt okoz. Ellenállásra buzdított: az utasok és a sofőrök összefogására (végül is arra, hogy átlépjék a tőke, a munkamegosztás által rájuk kényszerített határokat).

Ezután további szórólapozás következett a sofőrök körében, többek között a SAB határozatát osztogatták fénymásolva. ASAB emberei meghívták a MSS tagjait a saját gyűlésükre, amit a Muni területén tartanak. Ezen csaknem 40 sofőr vett részt, pl. arról panaszkodtak, hogy kevesebb pihenőidejük van két járat indítása között. Felmerült, hogy mivel a szakszervezet csak a kapitalisták akaratát hajtja végre, a Sofőr Akció Bizottság egy informális, a szakszervezettel párhuzamosan működő szervezet legyen. A gyűlést félbeszakította, hogy egy szakszervezeti fejes bejött és balhézott, amiért nem kértek tőlük engedélyt gyűlés rendezésére, majd megfenyegette őket, hogy hívja a biztonsági őröket. Később fegyelmi eljárást kezdeményeztek két résztvevő sofőr ellen.
Egy újság szerint a sofőrök 75%-a felkészült a június 30-án tartandó vadsztrájkra. A cikk idéz két SAB-ost, akik szerint a szakszervezet és a Muni vezetése egy követ fújnak, és hogy a sztrájk nem csak a sofőrök, hanem az összes utas érdekében lesz. A szakszervezet szerint a dolgozókat kirúghatják, ha részt vesznek a vadsztrájkban. Az a két ember, aki az újságnak interjút adott, kapott egy levelet a szakszervezettől, hogy felfüggesztik tagságukat annak végrehajtó bizottságában, majd három évre a szakszervezeti tagságukat is, és megbírságolták őket 1500 dollárra fejenként. A sofőröket sikerült megfélemlíteni, a sztrájk elmaradt.

Megalakult egy alternatív szervezet, a „Muni Fare Strike” (MFS), hasonló, mint a „Muni Social Strike” MSS, csak minden radikalizmust elvet: semmi baja a kapitalizmussal, a bérmunka rendszerével, ezen belül kell tevékenykedni, eredményeket elérni. (Az ilyen szervezetek jellemző érve, hogy olyan célokat kell kitűzni, amelyek reálisak, elérhetőek, nem kell ölbe tett kézzel várni a forradalomra. A szervezeten belül az egyes tagoknak ugyan lehet az a véleményük, hogy a kapitalizmus rossz és meg kell dönteni, azonban taktikai kérdést csinálnak az antikapitalizmusból, azt mondják, hogy „még nincs itt az ideje”, így az antikapitalista álláspont végül is nem jelenik meg a szervezet tényleges tevékenységében.) Az MFS-ben egy „leninista” volt a vezető, meg akarta alakítani az utasok szervezetét, amelynek egy központi bizottság állt volna az élén, amelyet még csak nem is választottak volna. Az anarchistáknak nem voltak problémáik ezzel.

(Az USA-ban nincs a kollektív ellenállásnak kultúrája, mint pl. Argentínában. A munkásosztály atomizálása, agymosása rendkívül előrehaladott)

A május elsejei gyűlés után az aktivitás folyamatosan csökkent. Még két gyűlést tartottak, az utolsó (kb. 25 ember részvételével) június végén volt, miután mintegy 1400 db szórólapot osztottak szét a 2400 sofőr között. A következő feladat, amiről a gyűlésen beszélni kellett, az volt, hogy hogyan juttassák el az üzenetet az utasok tömegeihez, hangsúlyozva az antikapitalista nézőpontot. A fő javaslat, hogy plakátokat és matricákat kell kiragasztani. Egy „liberális” anarchista nem értett egyet a tervvel, mert szerinte ez az egész tekintélyelvű. A gyűlés üres vitákba torkollot, ahelyett, hogy a konkrét teendőkre koncentráltak volna. Több anarchista nem ért rá, mert a júliusi skóciai G8 ellen készültek, tüntetést szerveztek. Mivel ezek az anarchisták sok mindenben részt akartak venni, kevés energiájuk maradt az egyes akciókra. (Az USA-beli „anarchizmus” nagyrészt egy kulturális jelenség, a tevékenység célja elsősorban a személyes élmény és szórakozás)

Az anarchisták nem álltak a helyzet magaslatán, így a kezdeményezés átkerült a bolsevik-szociáldemokrata baloldalhoz (Fare-strike), végül egy single-issue (egy ügyről szóló) kampánnyá redukálódott. Az ő felfogásukban egy petíció írása a városvezetéshez a küzdelem fontos mozzanata, a sztrájk inkább csak a petícióban foglalt követelésnek ad hangsúlyt. Augusztus 29-re egy sajtókonferenciát és nyílt vitát szerveztek, délben, amikor a munkások többsége dolgozik. Erre más, pl. a munkások jogaiért küzdő szervezet is eljött, de inkább csak írásbeli támogatást adtak. Sokan a sztrájkot még elvben sem támogatták, nemhogy tényleges segítségben. Így az esemény nemigen vont be újabb embereket. Ez alól egy kivétel akadt, egy zömmel Latin Amerikából bevándorolt munkásokból alakult szervezet, ami tényleg rászánta az idejét és az energiáit a szervezésre, segítsége számottevő volt. A konferenciával a média végül alig foglalkozott.
Ezután posztereket és matricákat helyeztek el mindenfelé a városban (az angol mellet spanyolul is). A poszterek megemlítették a 70-es évekbeli olasz példát és hangsúlyozták a sofőrök és az utasok közti szolidaritást. Kiemelték, hogy a tömegközlekedés nagy hasznot hajt a tőkés vállalatoknak a bérrabszolgák munkahelyre szállításával, míg a profitból semmi sem jut a fejlesztésére. Sok ezer szórólapot terjesztettek a kínai negyedben (kínaiul) is, ezeket pozitívan fogadták. Kezdett népszerűvé válni a fizetésmegtagadás eszméje.

Az eredeti, MSS csoport kezdett elbizonytalanodni. Egy jó szervezőkészségű, de politikailag inkább naiv balliberális (magát divatból anarchistának valló) diák akarta magát a középpontba állítani, ami jelentős részben sikerült is neki, bár több, enyhén szólva megkérdőjelezhető lépése is volt. Pl. segített a „Reclaim the Streets” szervezésében, csakhogy ott „elfelejtette” megemlíteni a sztrájkra való felhívást. Emellett kapcsolatba akart lépni azzal a szakszervezettel, ami kirúgta a két SAB-os prolit. A korábban említett leninistákhoz hasonlóan ő is utasok szervezetét akart létrehozni, ahol a tagság döntő többsége csak papíron lenne aktív. Abba az irányba terelte az egészet, hogy részt kell venni a demokratikus döntéshozatalban, ahelyett, hogy megtámadnák azt. Kezelni akarták a problémát, nem pedig megtámadni a gyökereit. Be akarták fogni az elégedetlenséget olyan rendszerkonform csatornákba, mint pl. petíciózás. Ez a fajta aktivista általában nem veszi tudomásul azt, ami a dolgozó emberek mindennapjait közvetlenül érinti.

A mérsékelt balos Fare Strike sok munkát fektetett a szervezésbe. Szeptember 1-én, a sztrájk kezdetének napján a város kulcspontjain tüntetők transzparensekkel, szórólapokkal és hangosbeszélőkkel hívták fel az embereket a sztrájkra. Hamis jegyeket osztogattak, amelyekkel ingyen lehetett utazni. A fent említett, bevándorolt munkásokból álló szervezet kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A rendőrség meglehetősen ellenséges volt, megfenyegette a résztvevőket, hogy beidézik őket hamis jegyek osztogatásáért. A burzsoá sajtó persze az egész megmozdulást negatív színben tüntette fel (pl. alábecsülte a részvételt), ami jó jel. Azzal érvelt, hogy gyerekes dolog lázadozni, „fel kellene már nőni”, és megfizetni azt a szolgáltatást, amit igénybe veszünk. Az első nap ezrével utaztak ingyen a proletárok, sok sofőr hagyta, hogy ingyen utazzanak, de ahogy a napok teltek, egyre apadt a részvétel. Végül az akció kudarcba fulladt, az utasok többsége számára észrevétlen maradt. Emellett az is gyengeség volt, hogy nem vonták be azokat a Muni alkalmazottakat, akik nem voltak sofőrök (pl. a karbantartókat és a takarítókat). A másik, hogy az antikapitalista militánsok száma nem növekedett hosszútávon; úgy tűnik, az emberek visszaestek abba a passzív állapotba, amiben az elején voltak.

MFS még november 10-én is tüntetést tartott, azt állítva, hogy a sztrájk még mindig tart. Ekkor már teljes mértékben azok a reformista balosok vitték az eseményeket, akiknek semmi baja nincs az állammal és a bérmunkával. Antikapitalizmusról itt már szó sem volt. Az „anarchisták” mégis részt vettek a tüntetésen, ugyanis a „tüntetés”, „demonstráció” és hasonló kifejezések egyfajta pavlovi reflex-szerű választ váltanak ki náluk, és egyszerűen nem tehetik meg, hogy ne vegyenek részt rajtuk.