Sharon Beder: Global Spin -– The corporate assault on environmentalism
(A tőkés
társaságok/multik támadása a zöldek ellen) című könyv bemutatása



Miért vallanak olyan gyakran kudarcot a környezetvédők? Miért nem foglalkoznak a politikusok érdemben a globális éghajlatváltozással, az esőerdők kiirtásával, és egyéb problémákkal, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül és rövidtávon az általuk ’képviselt’ emberek anyagi jólétéhez. Noha már a harmincas években is beszéltek és cikkeztek természetvédelemről, azóta a természet pusztítása sokkal nagyobb méreteket öltött, mégis kevés ember hajlandó számottevő áldozatra azért, hogy „még az unokái is láthassák…”. Miért terjednek olyan lassan a zöld eszmék és mozgalmak és az erőfeszítések ellenére miért olyan alacsony prioritásúak a politikai és gazdasági döntéseknél a környezetvédelmi szempontok?

A válaszokat Beder könyve adja meg. Kimutatja, hogy a kudarcok mögött többnyire gazdasági érdekcsoportok tudatos és kifinomult munkálkodása áll. A bevezető után, a második fejezetben a grassroots (alulról szerveződő, szó szerint: pázsitgyökér) mozgalmak szervezését és a front-group-ok (front-csoport, fedőszervezet) működését mutatja be. Előbbiek mesterségesen, kifinomult eszközökkel gerjesztett, a politikai döntéshozók számára tömegesnek és spontánnak tűnő mozgalmak, valójában arról van szó, hogy néhány száz félrevezetett ember levelet küld, illetve betelefonál a politikusnak, hogy felháborodásának adjon hangot a készülő (pl. környezetvédelmi) intézkedések miatt. Utóbbiak magánszemélyekbõl és szakértőkből álló csoportok, céljuk a nagyvállalat vagy vállalatokból álló lobbi nézőpontjának megismertetése és érdekeinek képviselete anélkül, hogy kiderülne, hogy valójában ki is áll mögöttük. Ezt úgy érik el, hogy jól hangzó neveket adnak a szövetségnek, pl. Globális Éghajlat Koalíció, amely számos olaj-, gáz-, széntermelő és autógyártó cég érdekeit képviseli és valójában az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó megszorítások ellen küzd. Ennek érdekében például olyan propaganda-anyagokat terjeszt, amelyek azt állítják, hogy a levegő szén-dioxid tartalmának növekedése növeli a gabonatermést így világszerte könnyebb lesz táplálni a szegényeket. A szerző az egész harmadik fejezetet a ’Használjuk Bölcsen Mozgalom’ (Wise Use Movement) nevű szervezetnek szenteli, ennek támogatói közé tartozik számos fakitermelő cég, bányavállalat, vagy maga az Exxon is. A mozgalom, amelynek jó kapcsolatai vannak a republikánus párttal, azt állítja magáról, hogy védeni akarja a környezetet, miközben a költségek miatt ellenez minden kötelező jellegű szabályozást és marginalizálni próbálja a környezetvédő mozgalmakat.


A negyedik fejezetben a SLAPP (Strategical Lawsuit Against Public Participation –- stratégiai pereskedés a közemberek részvétele ellen) becenevű eljárást ismerteti. Ez azt jelenti, hogy a tőkeerős cégek óriási összegekre perelik be az ellenük szervezkedőket, pl. a bojkottot vagy demonstrációt szervezőket, azokon résztvevőket vagy bárkit, aki nyilvánosan fellép ellenük. Minthogy a bepereltek többnyire semmi törvényelleneset nem követtek el, ezért ezek a perek ritkán sikeresek, de az emberek nagy részét megfélemlíti, és végül is ez a hosszú távú célja. A fentebb bemutatott front-csoportok szemináriumokat és konferenciákat szerveznek, hogy a módszert népszerűsítsék és tanítsák.

A következő két fejezetben a think-tank (agytröszt, szó szerint: gondolat-tank vagy gondolat-tartály?) fogalmát mutatja be. Ezek általában privát kutatóintézetek, azonban kutatásaik erősen ’célorientáltak’, céljuk például a laissez-faire (szabad piaci) kapitalizmus előnyeinek kimutatása, a globális felmelegedés létezésének megcáfolása vagy annak alátámasztása, hogy a CO2 kibocsátás visszafogása milyen óriási munkanélküliséget idézne elő. Sokszor nem is igazán azt akarják elérni, hogy meggyőzzék az embereket, (a más véleményen lévő tudósokat nem irthatják ki), hanem hogy összezavarják és elbizonytalanítsák őket, hogy végül ne tegyenek semmit. Gyakran független kutatóintézetként mutatják be magukat és mivel ők látják el a politikusokat információval, igen befolyásosak lehetnek.


A hetedik és a nyolcadik fejezet a sokmilliárd dolláros PR-iparról szól, ami pénzért az ördögöt (pl. Ceausescu-t) is megpróbálja kedvező fényben feltüntetni, továbbá a vállalatok zöldre festéséről (greenwashing), mint a PR tevékenység egy speciális esetéről. Felhívja a figyelmet, hogy a zöld szervezetek összefogásra való képtelenségének (egyik) oka a PR cégek tudatos ’oszd meg és uralkodj’ stratégiája.
A következő fejezet a dioxin-ügy ellentmondásait részletezi, részben a fenti módszerek szempontjából.

Ezután több fejezeten keresztül a médiával, a reklámokkal és a hirdetésekkel foglalkozik, különös tekintettel a gyerekeknek szóló reklámokra és propaganda-anyagokra. Vázolja pl. a Channel One működését, amely lényege a kötelező iskolai reklámnézés (!), vagy különböző féligazságok és hazugságok beszivárgását az iskolai tananyagba, mint pl. hogy ha a fakitermelő cégek nem termelnék ki a fákat az erdőben, az rossz hatással lenne az aljnövényzetre és az ott élő vadállatokra. Megmutatja, milyen erős a gazdasági érdekcsoportok hatása a médiára, körüljárja az objektivitás és a környezetről szóló tudósítások kérdéskörét.


A tizennegyedik fejezetben egy konkrét, ám igen nagy jelentőségű probléma, a globális éghajlatváltozás kezelésével (Kyoto) kapcsolatos aknamunkát részletezi, azt, hogy milyen óriási erőfeszítéseket tettek és milyen fondorlatos trükköket alkalmaztak az ipari lobbik a tudományos konszenzus és a politikai egyesség létrejöttének megakadályozásáért.

Ezután két fejezetben magát a Greenpeace-t veszi célba, először speciálisan az ausztrál tagszervezetet a sydney-i olimpia ’kizöldítésében’ játszott szerepét, majd általában a GP kapcsolatait a cégvilággal.

Az utolsó fejezet a demokrácia eltorzulásával és hanyatlásával foglalkozik, és ugyan nem nevezi nevén a gyereket, a leírtakból az derül ki, hogy annak neve moneytocracy (pénzuralom).

A könyv olvasása közben gyakran támad az a gondolatunk, hogy "„Ilyen nincs, ezt csak kitalálta!",” de a 23 oldal (apró betűs) irodalomjegyzék áttekintése (majd minden bekezdés, sokszor az egyes mondatok is dokumentálva vannak) meggyőz minket arról, hogy nem ez a helyzet.

A környezetvédelemmel nem szakemberként foglalkozó "átlagpolgár" számára a mű fő hatása, hogy szétzúzza az ártatlanság és a tudatlanság mítoszát, amiben a témával részleteiben foglalkozók közül is sokan hisznek. Azt gondolják, hogy a döntéshozók (pl. a multik igazgatói) maguk is csak apró csavarok a világméretű gépezetben, valójában nem tehetnek semmiről, ők is csak áldozatok, nem tudják, mit cselekszenek, nem lehet őket felelőssé tenni a világ állapotáért, hiszen jóhiszeműen, legjobb tudásuk szerint cselekedtek, illetve az ő szemszögükből nézve szükségszerű volt, amit tettek. Beder könyvének elolvasása rádöbbent ennek a hiedelemnek a naiv voltára.

Számomra a könyv legfontosabb tanulsága, hogy a profit- és hatalomorientált gazdasági érdekcsoportok hatalmának visszaszorítása nélkül a zöldek NEM nyerhetnek, azaz paradigmaváltásra van szükség (ahol ezt még nem tették meg). Hiába érnek el ugyanis néhány konkrét ügyben eredményt, ha közben az emberekért vívott háborút elvesztik.

(Cikk a régi indymedia-ról)