Sharon Beder: Global Spin – The corporate assault on environmentalism (A tõkés
társaságok/multik támadása a zöldek ellen) címû könyv bemutatása

Miért vallanak olyan gyakran kudarcot a környezetvédõk? Miért nem foglalkoznak a politikusok érdemben a globális éghajlatváltozással, az esõerdõk kiirtásával, és egyéb problémákkal, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül és rövidtávon az általuk ’képviselt’ emberek anyagi jólétéhez. Noha már a harmincas években is beszéltek és cikkeztek természetvédelemrõl, azóta a természet pusztítása sokkal nagyobb méreteket öltött, mégis kevés ember hajlandó számottevõ áldozatra azért, hogy „még az unokái is láthassák…”. Miért terjednek olyan lassan a zöld eszmék és mozgalmak és az erõfeszítések ellenére miért olyan alacsony prioritásúak a politikai és gazdasági döntéseknél a környezetvédelmi szempontok?

A válaszokat Beder könyve adja meg. Kimutatja, hogy a kudarcok mögött többnyire
gazdasági érdekcsoportok tudatos és kifinomult munkálkodása áll. A bevezetõ után, a második fejezetben a grassroots (alulról szerveződő, szó szerint: pázsitgyökér) mozgalmak szervezését és a front-group-ok (front-csoport, fedõszervezet) mûködését
mutatja be. Elõbbiek mesterségesen, kifinomult eszközökkel gerjesztett, a politikai döntéshozók számára tömegesnek és spontánnak tûnõ mozgalmak, valójában arról van szó, hogy néhány száz félrevezetett ember levelet küld, illetve betelefonál a politikusnak, hogy felháborodásának adjon hangot a készülõ (pl. környezetvédelmi) intézkedések miatt. Utóbbiak magánszemélyekbõl és szakértõkbõl álló csoportok, céljuk a nagyvállalat vagy vállalatokból álló lobbi nézõpontjának megismertetése és érdekeinek képviselete anélkül, hogy kiderülne, hogy valójában ki is áll mögöttük. Ezt úgy érik el, hogy jól hangzó neveket adnak a szövetségnek, pl. Globális Éghajlat Koalíció, amely számos olaj-, gáz-, széntermelõ és autógyártó cég érdekeit képviseli és valójában az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó megszorítások ellen küzd. Ennek érdekében például olyan propaganda-anyagokat terjeszt, amelyek azt állítják,
hogy a levegõ szén-dioxid tartalmának növekedése növeli a gabonatermést így világszerte könnyebb lesz táplálni a szegényeket. A szerzõ az egész harmadik fejezetet a ’Használjuk Bölcsen Mozgalom’ (Wise use movement) nevû szervezetnek szenteli, ennek támogatói közé tartozik számos fakitermelõ cég, bányavállalat, vagy maga az Exxon is. A mozgalom, amelynek jó kapcsolatai vannak a republikánus párttal, azt állítja magáról, hogy védeni akarja a környezetet, miközben a költségek miatt ellenez minden kötelezõ jellegû szabályozást és marginalizálni próbálja a környezetvédõ mozgalmakat.


A negyedik fejezetben a SLAPP (Strategical lawsuit against public
participation – stratégiai pereskedés a közemberek részvétele ellen) becenevû
eljárást ismerteti. Ez azt jelenti, hogy a tõkeerõs cégek óriási összegekre perelik be az ellenük szervezkedõket, pl. a bojkottot vagy demonstrációt szervezõket, azokon résztvevõket vagy bárkit, aki nyilvánosan fellép ellenük. Minthogy a bepereltek többnyire semmi törvényelleneset nem követek el, ezek a perek ritkán sikeresek, de az emberek nagy részét megfélemlíti, és végül is ez a hosszú távú célja. A fentebb bemutatott front-csoportok szemináriumokat és konferenciákat szerveznek, hogy a módszert népszerûsítsék és tanítsák.

A következõ két fejezetben a think-tank (agytröszt, szó szerint: gondolat-tank vagy gondolat-tartály?) fogalmát mutatja be. Ezek általában privát kutatóintézetek, azonban kutatásaik erõsen ’célorientáltak’, céljuk például a laissez-faire kapitalizmus elõnyeinek
kimutatása, a globális felmelegedés létezésének megcáfolása vagy annak
alátámasztása, hogy a CO2 kibocsátás visszafogása milyen óriási munkanélküliséget idézne elõ. Sokszor nem is igazán azt akarják elérni, hogy meggyõzzék az embereket, (a más véleményen lévõ tudósokat nem irthatják ki), hanem hogy összezavarják és elbizonytalanítsák, hogy végül ne tegyenek semmit. Gyakran független kutatóintézetként mutatják be õket és mivel õk látják el a politikusokat információval, igen befolyásosak lehetnek.


A hetedik és a nyolcadik fejezet a sokmilliárd dolláros PR-iparról szól, ami pénzért az ördögöt (pl. Ceausescu-t) is megpróbálja kedvezõ fényben feltüntetni, továbbá a vállalatok zöldre festésérõl (greenwashing), mint a PR tevékenység egy speciális esetrõl. Felhívja a figyelmet, hogy a zöld szervezetek összefogásra való képtelenségének (egyik) oka a PR cégek tudatos ’oszd meg és uralkodj’ stratégiája.
A következõ fejezet a dioxin-ügy ellentmondásait részletezi, részben a fenti módszerek szempontjából.

Ezután több fejezeten keresztül a médiával, a reklámokkal és a hirdetésekkel foglalkozik, különös tekintettel a gyerekeknek szóló reklámokra és propaganda-anyagokra, vázolja pl. a Channel One mûködését, amely lényege a kötelezõ iskolai reklámnézés (!), vagy különbözõ féligazságok és hazugságok beszivárgását az iskolai tananyagba, mint pl. hogy ha a fakitermelõ cégek nem termelnék ki a fákat az erdõben, az rossz hatással lenne az aljnövényzetre és az ott élõ vadállatokra. Megmutatja, milyen erõs a gazdasági érdekcsoportok hatása a médiára, körüljárja az objektivitás és a környezetrõl szóló tudósítások kérdéskörét.


A tizennegyedik fejezetben egy konkrét, ám igen nagy jelentõségû probléma, a globális éghajlatváltozás kezelésével (Kyoto) kapcsolatos aknamunkát részletezi, azt, hogy milyen óriási erõfeszítéseket tettek és milyen fondorlatos trükköket alkalmaztak az ipari lobbik a tudományos konszenzus és a politikai egyesség létrejöttének megakadályozásáért.

Ezután két fejezetben magát a Greenpeace-t veszi célba, elõször speciálisan az ausztrál tagszervezetet a Sydney-i olimpia ’kizöldítésében’ játszott szerepét, majd általában a GP kapcsolatait a cégvilággal Az utolsó fejezet a demokrácia eltorzulásával és hanyatlásával foglalkozik, és ugyan nem nevezi nevén a gyereket, a leírtakból az derül ki, hogy annak neve moneytocracy (pénzuralom).

A könyv olvasása közben gyakran támad az a gondolatunk, hogy "„Ilyen nincs, ezt csak kitalálta!",” de a 23 oldal (apró betûs) irodalomjegyzék áttekintése (majd minden bekezdés, sokszor az egyes mondatok is dokumentálva vannak) meggyõz minket arról, hogy nem ez a helyzet.

A környezetvédelemmel nem szakemberként foglalkozó "átlagpolgár" számára a mû fő hatása, hogy szétzúzza az ártatlanság és a tudatlanság mítoszát, amiben a témával részleteiben foglalkozók közül is sokan hisznek. Azt gondolják, hogy a döntéshozók (pl. a multik igazgatói) maguk is csak apró csavarok a világméretû gépezetben, valójában nem tehetnek semmirõl, õk is csak áldozatok, nem tudják, mit cselekszenek, nem lehet õket felelõssé tenni a világ állapotáért, hiszen jóhiszemûen, legjobb tudásuk szerint cselekedtek, illetve az õ szemszögükbõl nézve szükségszerû volt, amit tettek. Beder könyvének elolvasása rádöbbent ennek a hiedelemnek a naiv voltára.

Számomra a könyv legfontosabb tanulsága, hogy a profit- és hatalomorientált gazdasági érdekcsoportok hatalmának visszaszorítása nélkül a zöldek NEM nyerhetnek, azaz paradigmaváltásra van szükség (ahol ezt még nem tették meg). Hiába érnek el ugyanis néhány konkrét ügyben eredményt, ha közben az emberekért vívott háborút elvesztik.

(Cikk a régi indymedia-ról)