1918-1923

Az 1917-1923 között zajló forradalmi hullám -melynek során világszerte sok országban zajlottak eltérő hevességű forradalmi harcok- megrengette a fennálló uralmi struktúrákat, és célul tűzte ki a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok gyökeres átalakítását. A forradalmi mozgalom sokszínű, nem egységes. A munkásmozgalmat története során mindig többféle irányzat testesítette meg, és koronként és régiónként nagy különbségek voltak abban, hogy melyik irányzat vált dominánssá.

A tanulmány témája a baloldali radikalizmus tevékenysége az 1917-1923 közötti világméretű forradalmi hullám németországi eseményeinek során.

A különböző munkásmozgalmi irányzatok között különösen éles a különbség az állam és a párt szerepének megítélésében. Két idézet Karl Schrödertől, a baloldali kommunizmus egyik teoretikusától megvilágítja a baloldali radikalizmus álláspontját.

„Mi azt állítjuk, hogy a kapitalista állam a magángazdaság és a magántulajdon anyagi és eszmei jóváhagyása. Mint tény és akarati irány az egyén és az egoizmus szentté avatása. Az uralkodó osztály képviselője. A tőke akkumulációjára és a hatalomvágyra alapozva és egyre mélyebbre hatóan növekszik ez a szervezet. A tőke világdiktatúrájában és a mindennemű ellenállás elnyomásának eszközében, a centralizmusban igyekszik megtalálni önmagát. Világgazdasági szindikátusra, világbanktrösztre törekszik. …Jelenleg a bürokrácia rendszerében, a militarizmusban, a pártban, a parlamentarizmusban, a hivatali vezetőségben, a túlnyomó többség alattvalóvá alacsonyításában, az emberek gépalkatrészekké tételében és mindennemű önállóság elnyomásában érhető tetten.” Ezzel szemben „…a szocializmus csak a közösségi gazdaság és társadalmi kifejeződési formák útján haladhat….A valódi Internacionálé nem az egyes pártvezetők diktatúrája, sokkal fontosabb az egyes országok valódi tanácsai közötti összeköttetés és kapcsolattartás. Csak így kerülhető el az a veszély, hogy a kapitalista szindikátusok helyét az úgynevezett szocialista Dzsingisz-káni részvénytársaságok foglalják el, ami a proletariátus szellemi és fizikai kizsákmányolását illetően sokkal rosszabb lenne, mint a kapitalizmus. Nem egy, nagyzási hóbortban szenvedők centralizált világhatalmának felépítéséről van szó, hanem egy alulról létrehozott és kívánt gazdasági és szellemi föderációról, a kommunizmusról.”[1]

A szociáldemokrata-kommunista pártokat áthatja:”…a kapitalista világ vezértermészete. Semmi sem mutatja meg egyértelműbben a régi szerveződés lényegét, mint maga a vezetés, a vezérség, az irányítás. Épen ez a régi szervezet jellegzetessége: a személyiség, a hősiesség, a milliárdos, a specialista kultusza; világ egy csoport irányítóval, és egy sereg irányítottal, néhány dörzsölt figura és milliónyi szamár. A tömeg egy tárgy: sakkfigurák, akiket a játék szükségletei és ismerete szerint tologatnak.”[2]

A történeti irodalom gyakran töredékpártként, apró szektaként jellemzi a baloldali radikalizmus szervezeteit, de ez téves beállítás. A KAPD-nek, az FAUD-nek, az AAUD-nek egyaránt több tízezres tagsága volt ebben az időszakban, a mozgalom összezsugorodása és szektás megosztottsága majd csak az ellenforradalmi időszak terméke lesz.

Az utcai harcok, a tömegsztrájkok mutatják hogy Németországban a világforradalom döntő jelentőségű ütközetei zajlottak. A harcok aktív résztvevői voltak a baloldali radikalizmus képviselői, az ő tevékenységüket kívánom bemutatni.

Histográfia

 

A témáról magyar nyelven összefoglaló mű még nem jelent meg, az eseményeket azonban többé-kevésbé részletesen tárgyalják az általános, a német történelemmel vagy az adott korszakkal foglalkozó összefoglalások.

A magyar nyelvű általános történeti irodalomból kiemelhető művek: Kerekes Lajos: A weimari köztársaság (Bp. 1985) című részletes összefoglalása, valamint a korszak átfogó elemzését nyújtó Berend T. Iván mű (Válságos évtizedek Bp, 1987). Részletes országtörténet Tokody Gyula és Niderhauser Emil közös műve (Németország története Bp, 1972), valamint Gilbert Badia: Németország tegnap és ma (1917-1962) című kötete. Ezek a művek annyiban közösek, hogy a  KPD-vel szembeforduló erőket nem tekintik többnek egy radikális mellékszálnál.[3]

Az újabb művek értelmezése szerint a weimari köztársaság, a polgári demokrácia – mely a legelfogadhatóbb történelmi alternatíva volt- habár csak ideiglenesen, de mégis sikeres küzdelmet folytatott a megdöntésére törő szélsőjobb és szélsőbal ellen. A baloldali radikálisok és a KPD között legfeljebb fokozati különbség van. Részletes történeti mű Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban (Bp, 2005), Németh István: Németország története. Egységtől az egységig 1871-1990 (Bp, 2004), illetve Mary Fulbrook: Németország története (Bp, 1993) című műve. A korszakot elemzi Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora (Bp, 1998) című művének „A világforradalom” című fejezetében.

Magyar nyelven a témát árnyaltan megközelítő kiadvány Konok Péter műve („…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században Bp, 2006), mely külön fejezetben foglalkozik a németországi baloldali kommunista irányzattal, a lezajlott vitákkal és a Kominternnel való szakítással.

Német nyelvterületen az 1920-as évek óta –a náci korszakot leszámítva- folyamatosan jelentek meg a forradalmi mozgalmakkal foglalkozó történeti és politikai írások, de a korszak iránti érdeklődés igazán 1968 után támadt fel. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a ’68-as mozgalmak előképeiket, ideológiai gyökereiket keresték és találták meg a korszak mozgalmaiban. A baloldali radikális szervezetek azóta is folyamatosan elemzik, dokumentálják a forradalmi időszakot brosúrákban, internetes archívumokon.

A forradalmi események illetve egyes irányzatok összefoglaló elemzését többen is elvégezték. A legalaposabb munka mind a mai napig Hans Manfred Bock: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923 című műve (Meisenheim am Glan, 1969). A forradalmi folyamatokban aktívan résztvevő baloldali radikális szervezetek részletes bemutatása, az ideológiai-szervezeti előzmények, a szervezetek (KAPD, AAUD, FAUD, AAU-E) megalakulása, programjaik, a főbb vitapontok, fontosabb teoretikusaik és irányzataik valamint tevékenységük, kiegészítve életrajzokkal és dokumentumokkal. Fő forrása a korabeli baloldali radikális sajtó és a teoretikus írások. Az egyik alapmű.

Az események átfogó eszmetörténeti elemzését több szerző is elvégezte, kiemelendő Philippe Bourrinet („Neither Lenin nor Trotski nor Stalin!” The Dutch and German Communist Left 1900-1968), a Gilles Dauvé – Denis Authier szerzőpáros (The Communist Left in Germany 1918-1921), valamint Pierre Broue (The German Revolution 1917-1923). Az anarchoszindikalizmus tevékenységét legrészletesebben Hartmut Rübner tárgyalja (Freiheit und Brot. Die FAUD. Berlin/Köln 1994). Megemlítendő még a KPD történetét leíró, fentebb említett kelet-német történész, Klaus Kinner, illetve a kommunista mozgalom árnyaltabb, társadalomtörténeti bemutatására vállalkozó Klaus-Michael Mallmann (Kommunisten in der Weimarer Republik. Darmstadt, 1996), valamint az egyik KAPD-vezető, Bernhard Reichenbach 1928-as műve (Zur Geschichte der KAPD). Az egyik legújabb mű Bernd Langer kötete (Revolution und bewaffnete Aufstände in Deutschland 1918-1923. Göttingen, 2010).

Bőséges irodalma van az egyes forradalmi epizódoknak. Sok mű született a Novemberrevolutionról, mely az események kezdete és egyben egyik csúcspontja volt. Magyar nyelven az 1918-1919-es időszakról születtek önálló művek, a legfontosabb írások Hajdú Tibor (Közép-Európa forradalma. Bp, 1989) és Tokody Gyula (Németország és a Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp, 1980. illetve Németország 1918-1919. Bp, 1980) művei. A bajor tanácsköztársaság első értékelése, dokumentumokkal kiegészítve Paul Frölich 1920-as műve (Die Bayrische Räte-Republik. reprintben Karlsruhe 2001). Összefoglaló elemzés Michael Seligmann műve (Aufstand der Räte. Die erste bayerische Räterepublik vom 7. April 1919. Grafenau 1998), a legújabb kiadvány pedig a fontosabb szereplők részletes életrajzát nyújtja (Michaela Karl: Die Münchener Räterepublik. Porträts einer Revolution. München, 2008). A Kapp-puccs nyomán fellángolt küzdelmek legalaposabb feldolgozása Erhard Lucas háromkötetes műve (Märzrevolution im Ruhrgebiet, bewaffneter Arbeiteraufstand März-April, 1920. Frankfurt/Main 1970-1979). Az 1921-es „Märzaktion” az egyik legvitatottabb harci cselekmény, az események részletes elemzése olvasható Sigrid Koch-Baumgarten (Aufstand der Avantgarde. Die Märzaktion der KPD 1921. Frankfurt/Main, 1986) és Stefan Weber (Ein kommunistischer Putsch? Märzaktion 1921 in Mitteldeutschland. Berlin, 1991) műveiben. Az 1923 évi események összefoglaló dokumentálása és értelmezése olvasható a B. Bayerlein, L. Babicenko, F. Firsov és A. Vatlin által szerkesztett műben (Deutscher Oktober 1923. Berlin, 2003).

Sok kutató foglalkozott egy téma alapján az általános eseménysor elemzésével. A tanácsok szerepével foglalkozik Eberhard Kolb (Die Arbeiterräte in der deutschen Innenpolitik 1918-1919. Frankfurt, 1978) valamint Ulrich Kluge (Soldatenräte und Revolution. Göttingen, 1975). A tanács-elképzelések részletes elemzése olvasható Volker Arnold művében (Rätebewegung und Rätetheorien in der Novemberrevolution. Hamburg, 1985). A politikai erőszak kérdését tárgyalja Dirk Schumann (Politische Gewalt in der Weimarer Republik 1918-1933. Essen, 2001). A felkelésekben a politikai pártok által játszott szerepet elemzi Hans-Ulrich Ludewig (Arbeiterbewegung und Aufstand. Husum, 1978), az SPD szerepét pedig Sebastian Haffner mutatja be történelmi esszéjében (Az elárult forradalom. Budapest, 2007).

Széles a skálája az egyes régiók eseményeit feldolgozó műveknek. A teljesség igénye nélkül megemlítendő Detlef Siegfried (Das radikale Milieu. Kieler Novemberrevolution, Sozialwissenschaft und Linksradikalismus 1917-1922. Wiesbaden, 2004), Peter Kuckuk (Revolution und Räterepublik in Bremen. Frankfurt/Main, 1969), a Ludger Fittkau, Angelika Schlüter szerzőpáros (Ruhrkampf 1920. Essen, 1995), vagy Ernst Schneider (The Wilhelmshaven Revolt In: The Raven, 1989).

Szubjektív, mégis dokumentumértékű források a visszaemlékezések, melyek bőséges számban jelentek meg. Felsorolásszerűen említve kiemelhető Max Hoelz (Vom „Weißen Kreuz” zur roten Fahne. 1929), Karl Plättner (Der mitteldeutsche Bandenführer. Mein Leben hinter Kerkermauern. 1930), Erich Mühsam (Von Eisner bis Leviné. Zur Entstehung der Bayerischen Räterepublik. Hamburg, 1976), vagy a magyarul is olvasható Ernst Toller (Német voltam én is. Budapest, 1974) illetve Ludwig Turek (Egy proli mesél. Budapest, 1977) műve.

A forradalmi események elemzéséhez nagyszámú forrás áll a kutatók rendelkezésére. A korabeli sajtó jelentős része megtalálható németországi archívumokban. A korszak értelmezéséhez szükséges legfontosabb ideológiai-teoretikus művek könnyebben elérhetőek dokumentumgyűjteményekben, folyóiratokban, internetes archívumokon. A legfontosabb dokumentumgyűjtemények szerkesztői Frits Kool (Die Linke gegen die Parteiherrschaft. Olten, 1970), Heinz Hürten (Weimarer Republik und Drittes Reich 1918-1945. Stuttgart, 1995), Gerhard Ritter és Susanne Miller (Die deutsche Revolution 1918-19. Frankfurt/Main, 1968), valamint Theo Panther (Alle Macht den Räten! Münster, 2007). Rendkívül hasznos kiadványt állított össze Karl-Ludwig Ay (Appelle einer Revolution. München, 1968), ahol reprintben láthatók 1918-19-es müncheni plakátok, felhívások, röpcédulák. Nagyszámban hozzáférhetőek a pártok, szervezetek programjai, felhívásai, a tanácsköztársaságok rendelkezései is.

A legfontosabb internetes-archívumok közül kiemelendő az amszterdami IISG (Internationaal Instituut voor Sociaale Geschiedenis) intézet honlapja (www.iisg.nl), valamint a www.libcom.org illetve a www.kurasje.org.

Előzmények, 1914-1918.

 

A németországi forradalom 1918 novemberében tört ki, de nem váratlanul és egyáltalán nem előzmények nélkül. Az események értelmezéséhez szükséges röviden áttekinteni a német munkásmozgalom korábbi fejlődését és a háborúellenes mozgalom történetét.

A munkásmozgalom gyűjtőszervezete a szociáldemokrata párt (SPD) volt, de a párton belüli irányzatok éles harcot vívtak egymással, időről-időre baloldali ellenzék jött létre, legelőször az 1870-es években. A frakcióharcokat rendszeresen kísérte a baloldaliak kizárása a pártból: 1880-ban kizárták Johann Most-ot, az anarchista kommunistát, 1891-ben pedig a szintén anarchista eszmeiséget képviselő „Jungen” csoport tagjait, akik úgy vélték, hogy az SPD célja a proletariátus és a burzsoázia kibékítése[4]. A párt 1914-ben már milliós tagsággal rendelkezett, sok száz főállású pártalkalmazott és többtucatnyi napilap és egyéb kiadvány gondoskodott a kapitalizmus megreformálásáról kialakított szociáldemokrata elképzelések széles körben való elterjesztéséről. Az SPD 1914-ben –sokakat megdöbbentő módon, a korábbi hangzatos békeszólamok ellenére- a háború támogatójává vált. A háború kérdésében következett be az első látványos szakítás. Először csak két képviselő nem szavazta meg a hadihiteleket (Karl Liebknecht ellene szavazott, Otto Rühle nem jelent meg a szavazáson), majd az évek során többtucatnyi képviselő fordult szembe a háborús politikával. A párton belül alakult meg a Sozialdemokratische Arbeitsgemeinschaft, melyből 1917 áprilisában jött létre az USPD (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands). Ez a párt már születése pillanatában tömegpárt volt 120000 taggal, és a többségtől balra álló centrista irányzatot tömörítette.

Az 1918 előtti időszak baloldali radikális szerveződései többnyire szintén az SPD-ből jöttek, és általában a háborúhoz való viszonyulás volt a vízválasztó: a baloldali ellenzék elutasította a háborút. Tekintsük át a legfontosabb csoportokat, melyek gyakran egy-egy folyóirat körül csoportosultak.

-A legismertebb a Die Internationale csoport mely 1914-ben alakult Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével, majd 1916-ban felvette a Spartakusbund nevet. Liebknecht már 1915-ben megfogalmazta, hogy a német nép fő ellensége a német imperializmus[5]. A szövetség szuverinitását fenntartva, szervezetileg csatlakozott az USPD-hez. A csoport által kiadott Spartakus levelek országos ismertséget teremtettek számukra, ezért került a nevük a megalakuló kommunista párt nevébe  Kommunistische Partei Deutschlands (Spartakusbund).

-A brémai baloldal[6] –mely 1905-től tekinthető önálló csoportosulásnak- lapja volt az Arbeiterpolitik (1916-1919), szerkesztői Johann Knief és Paul Frölich, valamint kezdeti korszakában a Bremer Bürgerzeitung (1916-tól). Ez a csoport alakította meg az ISD-t (Internationale Sozialisten Deutschlands) 1915-ben, és ez már nyílt és szervezeti szakítás volt az SPD-vel. Miután a Spartakust 1917-ben kizárták az SPD-ből és csatlakozott az USPD-hez,  több helyi csoportjuk radikalizálódott és átlépett az ISD-be. 1918 novemberében az ISD-ből megalakult az IKD (Internationale Kommunisten Deutschlands), helyi csoportokkal főleg a partvidéken és Szászországban. Az IKD úgy vélte, hogy a társadalmi forradalom győzelme elérhető közelségbe került. A szervezet beolvadt az alakuló KPD-be.

-A Lichtstrahlen[7] folyóiratot (1913-1921, 1916-ban betiltják, átmenetileg Der Leuchtturm címen jelenik meg) Berlinben adta ki Julian Borchardt. A csoport elutasította az SPD-n belüli ellenzékiséget, és a lap antiautoriter hangvételének megfelelően elvetette a párt bürokratikus szervezeti formáját. Szerintük a háború támogatásával a szociáldemokrácia végleg leszerepelt, új pártra van szükség, ezért csatlakoztak az ISD-hez. 1917-től eltávolodtak az ISD-től, mert úgy vélték hogy a párt hierarchikus szervezeti formája akadályozza a munkások gondolkodását és cselekvését. Ezután Borchardt tudatos szervezet-ellenességet képviselt.

-A hamburgi baloldali radikálisok[8] fő orgánuma a Der Kampf volt (1916), Heinrich Laufenberg és Fritz Wolffheim szerkesztésében. Elítélték az SPD háborús politikáját, de nem csatlakoztak az ISD-hez, annak internacionalizmusa miatt. Ugyanis a hamburgi radikálisok egy sajátos pozíciót dolgoztak ki 1917-re: a nemzeti bolsevizmust. Mivel az általános sztrájkot tartották a társadalmi forradalom bevezetőjének és elvetették a parlamentarizmust 1919-es kizárásukig a KPD-ben működnek együtt a többi csoporttal.

-Berlinben jelent meg a Die Aktion[9] (1911-1932), melyet Franz Pfemfert szerkesztett. Ez a lap a berlini radikális művészvilág fórumaként indult, és eleinte elsősorban az expresszionista irodalom orgánuma volt. A folyóirat egyre inkább politizálódott, és teret adott a reakciós Németországot, az imperializmust, a háborút és a szociáldemokrata reformizmust ellenző radikális baloldali elemzéseknek. A lapban jelent meg 1918 november 16-án az Antinationale Sozialisten-Partei németországi csoportjának felhívása. A lap köre csatlakozott a KPD-hez, majd 1920 után elsősorban Otto Rühle egységszervezet elképzelését támogatták.

-A felsoroltakon kívül több kiadvány is képviselte a baloldali ellenzék nézeteit. Ilyen volt az Anton Pannekoek és Henriette Roland-Holst szerkesztésében megjelenő Vorbote (1916), a Karl Minster által szerkesztett ruhr-vidéki Der Kampf, az Otto Rühle által irányított drezdai Jugendruf (1916), a stuttgarti ellenzék lapja, a Sozialdemokrat, valamint a Der Stürmer (1917), és a Proletarier Jugend (1916-1917).[10]

-A németországi szervezett anarchizmus tevékenysége a 20. század elején erősödött fel, a korszakban három jelentősebb irányzat működött:

--1901-ben alakult meg az FVdG (Freien Vereinigung deutscher Gewerkschaften)[11], akik a szakszervezeti lokalizmus irányából jutottak el az anarcho-szindikalizmushoz. Politikai akciók helyett a gazdasági harcot propagálták, fő harci formának a közvetlen akciót, szabotázst, bojkottot tartották, és az általános sztrájktól remélték a rendszer átalakítását. A szervezetet és sajtóját 1914-ben betiltották.

--az AFD (Anarchistische Föderation Deutschlands)[12] a kommunista anarchizmust képviselte.

--a Gustav Landauer vezetésével 1908-tól működő Sozialistische Bund[13] (lapja a Sozialist) az individualizmus képviselőjének tekinthető, akik a tudati fejlődés elsődlegességét hangsúlyozták.

-Fontos szerepet játszottak az üzemi forradalmi bizalmiak (Revolutionäre Obleute), akik az illegális munkástanácsokat irányították a háború éveiben, és főleg a berlini hadiipari üzemekben volt nagy befolyásuk, de országszerte voltak kapcsolataik. Programjuk lényege az volt, hogy az imperialista háborút váltsa fel az osztályharc. A szűk mag egy 50-80 fős vezető bizalmi csoportból állt, akik nagyszámú műhelybizalmival voltak közvetlen kapcsolatban. Ők irányították a háborúellenes tömegsztrájkokat, és politikailag többnyire az USPD balszárnyán helyezkedtek  el, vagy éppen spartakisták voltak. Fontosabb vezetőik: Richard Müller, Ernst Däumig, Emil Barth, Leo Jogiches. 1919 januárjáig megőrizték a berlini munkástanácsokra gyakorolt befolyásukat.

-A munkástanácsok a háború idején formálódtak. Illegálisan, hiszen a radikális munkásokat egyből frontszolgálatra vezényelték, tehát titkolni kellett a tényleges vezetők kilétét. 1918 őszére kialakult a tanácsmozgalom szilárd, általános formája. A novemberi forradalom által keletkezett hatalmi vákuum lehetővé tette, hogy az ipari központokban a munkástanácsok kezébe kerüljön a hatalom, csakhogy ezeknek a tanácsoknak az elsődleges célja a háború befejezése volt, a béke kezdetén merült fel a valódi kérdés: hogyan tovább?

A háborúellenes szervezkedés rögtön a háború kitörése után elkezdődött, és az első háborúellenes utcai megmozdulásokra is sor került néhány hónapon belül: 1915 március 18-án nagyszabású nőtüntetés zajlott a Reichstag előtt.

A háborúellenes mozgalom a zimmerwaldi konferencián jutott nemzetközi szintre. A konferenciát 1915 szeptember 5-8 között tartották 12 ország 38 küldöttének részvételével, és lényegét tekintve kompromisszummal zárult: kibocsátottak egy általános békefelhívást, de a baloldaliak javaslatával ellentétben nem hirdettek forradalmi harcot a háború ellen. Németországból a konferencián résztvett a Kautsky és Haase által vezetett centrista csoport –a majdani USPD-, az Internationale csoport és a brémai baloldal, az ISD. A kisebbségben maradt baloldaliak ezután kiadták a Zimmerwalder Linken, majd a Vorbote című lapokat Anton Pannekoek szerkesztésében.

1916 április 24-én került sor a következő nemzetközi konferenciára Kienthalban. Itt már a baloldal némileg megerősödve volt jelen, és sikerült elfogadtatniuk a Szocialista (II.) Internacionálé soviniszta politikáját elítélő határozatot, de a szervezeti szakítás elképzelése kisebbségen maradt.

1916 május elsején több nagyvárosban zajlott tüntetés, melyeket a rendőrség feloszlatott és több szervezőt –többek közt Karl Liebknechtet- börtönbe zártak.

Júniusban nagyvárosi zavargásokra került sor, június 28-án pedig Berlinben 55000 munkás lépett sztrájkba. Ezután alakultak az első illegális munkástanácsok. A háborús terhek növekedésével párhuzamosan nőtt az elégedetlenség. A növekvő inflációt a fejadagok csökkentése kísérte: a hátország gyakorlatilag éhezett. Az éhezéstől legyengült szervezet nehezebben tud ellenállni a betegségeknek: sokszázezer áldozata volt –főleg a gyerekek és idősebbek körében- a járványoknak, melyek terjedését különösen segítette, hogy a növekvő lakbérek miatt sok család volt kénytelen lakását más családokkal megosztani. A frontokon eközben tovább folyt a vér. A háború során mintegy tízmilliónyi katonát soroztak be –ez a hadra fogható férfilakosságnak közel a fele- és közülük 1,8 millióan meghaltak, 4,2 millióan megsebesültek, hatszázezren pedig fogságba estek.

1917-ben szaporodik a háborúellenes akciók száma, ebben már szerepe volt az oroszországi februári forradalom hatásának is. Április 16-17-én országos sztrájk zajlott többszázezer résztvevővel, ezt a megmozdulást már a Revolutionäre Obleute tagjai szervezték. A fő követelés: békét!

A flottánál és a partvidéken illegális bizottságok alakultak, melyek gyűléseket szerveztek, röpcédulákat terjesztettek, sztrájkokat indítottak. Nyár során több hadihajón is tömeges szolgálatmegtagadásra, nyílt zendülésre került sor, melyek nyomán többszáz matrózt bebörtönöztek, Albin Köbis és Max Reichpietsch matrózokat pedig kivégezték.

1918 januárjában országos sztrájk zajlott a hadiüzemekben, közel egymillió résztvevővel. Berlinben városi munkástanács alakult, mely megfogalmazta a mozgalom követelését. Első helyen a béke szerepelt, ezt kiegészítve pedig az ellátás javítását és a demokratikus jogok kiterjesztését követelték. Több ezer sztrájkolót behívtak katonának, több százat lecsuktak és szigorítottak az ostromállapot rendelkezésein, így sikerült letörni a sztrájkot.

A nyári hónapokban megindult a hadsereg fegyelmének felbomlása is, tömegessé válik a dezertálás, a nyugati front térségében feltételezések szerint százezer dezertőr bujkált. A hadsereg vezetése tisztában volt a helyzettel, ezért 1918 szeptember végén fegyverszüneti javaslattal álltak elő. A császár új kancellárt nevezett ki Max von Baden személyében, aki október 4-én fegyverszünetet kért, az Antant azonban csak további demokratikus reformok esetén volt hajlandó tárgyalni, ezért nagykoalíciós kormány alakult az SPD részvételével. A hadsereg vezetésének a polgári kormány hatalomra juttatásával az volt a fő célja, hogy a mások nyakába varrják a háborús vereség felelősségét: mivel a Reichstag fog békét kötni, rájuk lehet fogni hogy ők veszítették el a háborút.

Október 7-én Berlinben a Spartakus szervezésében országos konferenciára került sor. Megállapítják, hogy a „reformkormány” valódi célja a tényleges változások elkerülése, és elhatározzák a forradalmi agitáció fokozását. Céljuk mélyreható társadalmi-gazdasági változások elérése: a háborús állapotok felszámolásán túl követelik a nagyüzemek, bankok, nagybirtokok kisajátítását, bérminimumot, munkaidőcsökkentést, továbbá munkás és katonatanácsok alakítására hívnak fel. Október végére, mivel az áhított béke még mindig nem jött el, a Revolutionäre Obleute felkelés előkészítésébe kezdett. Az események azonban megelőzték őket.

 

 

1918, a novemberi forradalom

 

Az általános elégedetlenségből a tengermelléken pattant ki a forradalom szikrája. A flotta parancsnoksága –nem törődve a kormány békeszándékával- egy végső támadásra szánta el magát. Győzelemben nem nagyon bízhattak, de valamiféle „dicsőséges”, nagy pusztítással járó harc esetén kedvezőbb békefeltételek elérésére számítottak. A flottánál működő forradalmi bizottság tudomást szerzett a tervekről, és úgy határoztak, hogy a kifutásra adott parancs lesz a jel az általános felkelésre. Wilhelmshavenben a következőképpen zajlott a gyűlés: sötétedés után egy temetőben gyűltek össze a hajók küldöttei. Nem volt idő vitára, de a bizottság elfogadottsága olyan általános volt, hogy erre nem is volt szükség. Felolvasták a hajók neveit, és a küldöttek szóltak hogy jelen vannak. Ezután rövid beszéd hangzott el: „Eljött az idő. Most kell óvatosan de határozottan cselekednünk, vagy soha. Letartóztatni a tiszteket és elfoglalni a hajókat, először a rádiós szobát. Ha sikerült, felhúzni a vörös zászlót. Fel, egy új nap vörös hajnalára!”[14]

Október 28-29-én a flotta több hajóján is megtagadták a kifutási parancsot. A következő napon ezer fűtőt és matrózt letartóztattak.

Október 31-én a 3. hajóraj a parancsmegtagadások miatt befutott a kieli kikötőbe. A hajókazánokban sorban kioltották a tüzeket. November 1-én a matrózok képviselői gyűlést tartottak ahol tüntetés megtartását határozták el. A hatóságok betiltottak minden demonstrációt, ennek ellenére november 3-án Kielben a laktanya gyakorlóterén többezer matróz és katona gyűlt össze. A tüntető menet, melyhez nagyszámban csatlakoztak kikötői munkások is, elindult a fogházhoz kiszabadítani a letartóztatottakat. Egy őrjárat tüzet nyitott rájuk -8 halott, 29 sebesült-, de a tüntetők szétzavarták őket, kiszabadították a bebörtönzötteket és felfegyverkeztek. November 4-én az összes hajón vörös zászlót vontak fel, a tiszteket letartóztatták. Egyedül egy hajón volt ellenállás: a Kőnig–páncéloson megölték a kapitányt és két tisztet. Általános sztrájk kezdődött, az egyesült munkás és katonatanács átvette a város irányítását. Programjuk meglehetősen mérsékelt: béke, demokratikus jogok, jobb ellátás.

A következő napokban a lázadás az egész partvidéket hatalmába kerítette, minden városban tanácsok vették át a hatalmat. Ezekben a tanácsokban szociáldemokrata befolyás érvényesült, és ebben az időszakban nem léptek túl a szociáldemokrata programon.

A háborús vereség bekövetkeztével párhuzamosan a forradalom elárasztotta az egész országot. Véget ért a világháború. A felkelések általában a következő menetrend szerint zajlottak: általános sztrájk és tömegtüntetés kezdődik, amihez csatlakozik a helyben állomásozó katonaság, ezután pedig munkás és katonatanácsok veszik át a hatalmat.  November 8-án Münchenben megbukik a királyi dinasztia, november 9-én pedig a háborús vereség és a forradalom következtében Berlinben megdől a császárság és kikiáltják a köztársaságot. A következő időszak legfontosabb eseménye az, hogy az SPD megszerzi a hatalmat, de a hatalmat már nem a császárságtól kell elvenni, hiszen azt elsöpörte a népfelkelés.

A szociáldemokrata párt nem volt forradalmár, a demokrácia kiszélesítésén, vagyis a munkásosztálynak a rendszerbe való integrálásán dolgozott. A novemberi forradalmat megelőző hetekben bevezetett demokratikus reformokban a saját politikája megvalósulása felé vezető utat látott, ezért az SPD tevékenysége a következő hónapokban arra irányult, hogy konszolidálja a helyzetet és megállítsa a forradalmi folyamatot. Ennek az volt a legegyszerűbb módja, hogy a szociáldemokrata párt a forradalom élére állt. Mivel a közvetlen hatalom a tanácsok kezében volt, ezért az látszott célravezetőnek, ha az SPD megszerzi a tanácsok irányítását. A módszert először Gustav Noske próbálta ki.  Már november 4-én Kielbe érkezett, ahol –mivel országosan ismert politikus volt- gond nélkül megválasztották a katonatanács elnökének, majd városparancsnoknak. E funkció birtokában megakadályozta munkásőrség felállítását, és elrendelte a fegyverek beszolgáltatását. A forradalom kezdeti időszakában döntő jelentőségű volt hogy ki rendelkezik fegyveres erővel, Noske ezt felismerve rendelkezett a foglyul ejtett tisztek szabadon bocsátásáról, majd belőlük kormánycsapatok szervezéséről.

Mivel a módszer működött, az SPD ugyanezt megcsinálta országos méretekben is. November 9-én Friedrich Ebert, a párt vezetője lett a kancellár. Első rendelete világosan megmutatta, hogy célja az események adott szinten való konszolidálása. „Polgártársak! …Az új kormány a nép kormánya lesz. Tevékenységét az a cél fogja irányítani, hogy minél hamarabb békét teremtsen a német nép számára és megszilárdítsa a nép által kivívott szabadságot….Nyomatékosan kérlek Mindannyiotokat, hagyjátok el az utcákat! Gondoskodjatok a nyugalomról és a rendről!”[15]

Az új kabinet számára a legfontosabb feladat a szükséges legitimáció megszerzése volt, vagyis annak biztosítása hogy hatalmát egyaránt elismerjék „fent” –azaz a gazdasági-politikai-katonai elit köreiben-  és „lent” –a tanácsokban. Ebert november 10-én megegyezett a hadvezetést képviselő Wilhelm Groener tábornokkal arról, hogy a katonaság támogatni fogja a politikai vezetést a tanácsrendszer felszámolásában, a parlamenti rendszer kialakításában. A későbbi események megmutatták, hogy a konzervatív-katonai körök nem gondolkodtak hosszú távú szövetségben, amint az erőviszonyok számukra kedvezően változtak a szociáldemokráciát is igyekeztek félreállítani. November 15-én egy nem kevésbé fontos szerződés megkötésére került sor: Hugo Stinnes a munkaadók, Karl Legien pedig a munkavállalók nevében „Munkaközösség” néven kötött paktumot, melynek értelmében bevezetik a nyolcórás munkanapot, elismerik a szakszervezeti jogokat, a gyárak tulajdonjoga pedig megkérdőjelezhetetlen. Ez utóbbi kitételre azért volt szükség, mert az üzemi munkástanácsok sok helyen már tulajdonosként viselkedtek, saját elképzeléseiknek megfelelően indították be a termelést. Stinnes, aki hajógyáros volt, hálája jeléül később egy hajót nevezett el Legienről.

A munkástanácsok irányításának átvétele is gyorsan ment. November 10-én a berlini munkás és katonatanácsok ülésén elismerték az új kormányt, december 16-án pedig az Általános Német Tanácskongresszus nagy többséggel (344:98 arányban)[16] felhatalmazta a kabinetet parlamenti választások megtartására, vagyis a tanácsok elfogadták a többpárti demokrácia megszilárdítását.

A baloldali radikálisoknak más céljaik voltak. Számukra a novemberi események forradalmi perspektívát villantottak fel, történelmi lehetőséget a kapitalizmus meghaladására. Az aktuális jelszavak így hangzottak: „A polgári forradalmat tegyük proletár forradalommá! Minden hatalmat a tanácsoknak!”[17]

Az Arbeiterpolitik így értékelte az eseményeket november 9-én: „A politikai hatalom erőszakkal történő átvételére jönnek létre a katonatanácsokkal együttműködő munkástanácsok. A munkástanácsokból választott akcióbizottságok látják el a közigazgatási teendőket. A rendőrséget azonnal le kell fegyverezni és fel kell oszlatni.”[18]

A Die Aktion november 16-i számában Antinationale Sozialisten-Partei aláírással jelent meg felhívás:”A német militarizmus padlón van. A forradalom előrenyomul. Le a hazafiakkal! Le a népet lemészárló és kizsákmányoló kapitalizmus diktatúrájával! Éljen a forradalmi antinacionalista szocializmus! Éljen a munkás emberiség határok nélküli országa! Éljen a szocialista forradalom!”[19]

A szociáldemokrata manőverekre hamar felfigyeltek a radikálisok. Ezt mutatja a november 16-án kiadott drezdai nyilatkozat, melynek kiadói Otto Rühle vezetésével kiléptek a munkástanácsból, mivel az az ellenforradalmi szociáldemokraták irányítása alá került. „A forradalmi és ellenforradalmi irányzatok nem egyesülhetnek!”[20]

Az ISD csoportok felveszik az IKD (Intenationale Kommunisten Deutschlands) nevet. Anton Pannekoek helyzetértékelésében párhuzamot von az 1905-ös oroszországi forradalommal, amely –akárcsak a jelenlegi német forradalom- polgári forradalom volt, melyet a proletariátus vívott proletár eszközökkel: a proletariátus tömegereje kiharcolta a polgári demokráciát.[21]

Az FVdG (Freien Vereinigung deutscher Gewerkschaften) szindikalista szakszervezet december 14-i felhívásában megállapítja, hogy a szociáldemokrácia a kapitalizmus megmentésén fáradozik. Gazdasági hatalom nélkül mit sem ér a politikai szabadság. A szindikalizmus célja a bérmunka megszüntetése, a nagytőkések tulajdonának kisajátítása. Elutasítják a polgári parlamentarizmust és a nemzeti korlátokat.[22]

December 14-én jelent meg a Spartakusbund programja.[23] A termelőeszközök köztulajdonát követelik, a munkások szabad társulását hirdetik és elvetik a bérrendszert. Leszögezik, hogy a proletárforradalomnak nincs szüksége terrorra, de a burzsoáziát le, a proletariátust pedig fel kell fegyverezni. A tanácsok által irányított egységes német szocialista köztársaságot követelnek, a nagyüzemek, nagybirtokok és nagy vagyonok kisajátítását.

Az általános forradalmi lendület hatására 1918 novemberétől 1919 májusáig a baloldali radikális csoportokat akcióegység jellemzi. Nem beszélhetünk homogén mozgalomról, de a különböző irányzatok között erős szolidaritás tapasztalható. A Spartakus és az IKD -melyek helyi csoportok föderációjából álltak- országos konferenciákat rendeztek, és megindult az egyesülés folyamata.

 

A KPD megalakulása (1918 december)

 

1918 december végén a baloldali szervezetek országos konferenciáján került sor a KPD (Kommunistische Partei Deutschlands / Spartakusbund) megalakítására. A pártalapításnál két nagyobb irányzat volt jelen, és három pontban alakult ki komoly vita. A két irányzatot a Spartakus és az IKD tagjai képviselték. A két irányzat közötti döntő különbség a közvetlen forradalmi akciókhoz való viszonyulásban rejlett. A Spartakus úgy értékelte, hogy a különböző helyi hatalommegragadási kísérletek valójában puccsizmust jelentenek. Mint ezt korábban kifejtették: ”A Spartakus-szövetség sohasem fogja átvenni a hatalmat másképp, mint egész Németország proletár tömege nagy többségének világos, egyértelmű akaratából, sohasem másképp, mint tapasztalva e tömeg tudatos egyetértését a Spartakus-szövetség nézeteivel, céljaival és harci módszereivel.”[24] Értékelésük szerint még nem adottak a proletárdiktatúra feltételei. A Berlinen kívüli spartakisták aktívabbak voltak, és szorosabban működtek együtt az IKD-val, akik fő feladatuknak a tiszta frontok megjelenítését tartották, és már közvetlenül maguk előtt látták a társadalmi forradalmat.

Habár az elfogadott pártprogram nagyjából megegyezett a Spartakus december 14-i programjával, a vitapontokban mégis az IKD nézetei érvényesültek. A viták a parlamenti munkában való részvételről, a szervezet felépítéséről (centralizmus vagy föderalizmus) és a szakszervezeti tevékenységről szóltak. A kongresszus nagy többséggel (62:23)[25] elvetette a parlamenti választásokon való részvételt, amit Luxemburg és Liebknecht javasolt. Az IKD anti-parlamentarizmusa nem volt azonos az anarchista államellenességgel, mivel az anarchizmus általában minden hatalmat ellenez, az IKD ezzel szemben a proletariátus hatalmát kívánta megteremteni, csakhogy nem parlamenti úton. A munkás és katonatanácsok létrejöttével a baloldali radikálisok teljes mértékben elvetették a parlament intézményét. Otto Rühle így fogalmazott: a választás „nemcsak szégyenletes, de öngyilkosság is. Ezzel csak segítenénk a forradalmat az utcáról a parlamenti terembe terelni. Számunkra csak egy feladat lehet: erősíteni a munkás és katonatanácsokat.”[26]

A szervezeti kérdésben a föderalista elképzelések jutottak többségre, ennek fő oka a centralizált SPD elbürokratizálódásának riasztó példája volt. Johann Knief így érvelt: „Anélkül, hogy egy központ szükségességét tagadnánk, a kommunisták a jelenlegi forradalmi helyzetnek megfelelően a helyi szervezetek legnagyobb önállóságát és mozgékonyságát követelik.”[27]

A szakszervezetek kérdésében sem érvényesült a Spartakus elképzelése: a többség a szakszervezetekből való kilépés mellett foglalt állást, és elhatározta önálló gazdasági harcot folytató szervezetek létrehozását.

A KPD-ben megalakulása idején egyértelmű többségbe került a baloldali radikális tendencia, de a viták megmaradtak, és a következő hónapokban újabb szakítások következtek be.

A pártnak megalakulásakor sok tagja volt Berlinben, a nagyvárosokban, iparvidékeken, a tengermelléken, tízezres nagyságrendben. Ez nem nagy szám egy hatvanmilliós országban, de a párt befolyása ennél jóval szélesebb körre terjedt ki. A párthoz közelálló Roter Soldatenbund  tízezres tagsággal rendelkezett, és jó volt a kapcsolat a többtízezres létszámú FVdG-vel is. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kommunista párttagok nem egyszerűen tagdíjfizetők voltak, hanem aktív, többnyire környezetükben jól ismert emberek. Mindezzel együtt az adott helyzetben ez nem volt elegendő tömeg ahhoz, hogy a forradalmi folyamatot radikalizálja.

 

 

1919

 

Az 1919-es év első hónapjait a kiújuló fegyveres harcok jellemezték. A forradalmi erőkről általánosságban elmondható, hogy hiányzott a központi irányítás, emiatt a küzdelmek gyakran elszigeteltek maradtak. Az erőviszonyok az év második felére az ellenforradalom irányába tolódtak el. A szociáldemokrata és polgári erők politikai célja az volt, hogy növeljék befolyásukat a tanácsokban, majd a tanácsokat kiszorítsák a hatalomból. Katonai céljuk pedig minden fegyveres erő ellenőrzése volt.

Az erőviszonyok változását jól illusztrálja az időszak legkomolyabb harcértéket képviselő forradalmi alakulatának története. Ez volt a Népi Tengerész Hadosztály (Volks-Marine Division). November 11-én Berlinben állomásozó matrózok megalakították a népi tengerészeti tanácsot, eleinte Eichorn USPD-s rendőrkapitány parancsnoksága alatt álló, később független alakulatként. A tanács egysége volt a Hadosztály, mely Berlin központjában, a császári Palotában (Schloss) és Lovardában (Marstall) állomásozott. Az alakulat többnyire önállóan cselekedett, csoportosan utaztak el más városokba ahol forradalmi erőre volt szükség, kormányépületeket őriztek, járőröztek az utcákon.  A kormány igyekezett megbízható kormánycsapatot szervezni az alakulatból, de ez nem ment könnyen.

A hadosztály létszáma december elejére 3200 főre duzzadt. A parancsnoknak kinevezett Metternich gróf megpróbálta megváltoztatni a matrózok forradalmi szellemét, szerzett ingyen sört és kitiltotta a kommunista újságokat a szállásokról, többeket lecsukatott. December 6-án kormányhű tiszti csapatok vonultak a kancellária elé, majd miután Ebert üdvözölte őket, megkísérelték letartóztatni a munkástanácsok által választott Végrehajtó Tanácsot. Harcba keverednek a Tengerész Hadosztállyal, akik megfutamítják őket. A kormány csapatokat vont össze Berlin körül, és december 14-én elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, majd ennek eredménytelensége miatt karácsonykor kísérletet tettek a Népi Tengerész Hadosztály feloszlatására. December 23-án visszatartották a zsoldjukat, ők erre válaszul túszul ejtették Wels városparancsnokot, akit a zsold kifizetése után elengedtek. Éjjel kormányhű csapatok kerítették be a volt császári palotát, a hadosztály szálláshelyét, és a feloszlatási parancs megtagadása után tüzet nyitottak. Súlyos harc bontakozott ki a város szívében, mintegy hatvanan veszítették életüket. Harc közben a katonák hátában tömegtüntetés bontakozott ki. A tüntető munkások között sok fegyveres is volt, és amikor az Eichorn vezette biztonsági erők is csatlakoztak hozzájuk, hátba támadták a katonákat. Ezután a katonaság sorai felbomlottak, a tüntetők lefegyverezték tisztjeiket, majd a csapatok visszavonultak.

Mivel feloszlatni nem sikerült a hadosztályt, megszüntették önállóságát, és az intézmények védelmét tiszti csapatok vették át. A hadosztály fegyveresei a következő hetekben még részt vettek tüntetések fegyveres biztosításában. Utolsó alakulataikat az 1919 márciusi harcok során számolták fel végleg.

1919 első heteiben újult erővel lángolt fel a forradalmi küzdelem. Sztrájkmozgalom indult a Ruhr-vidéken majd februárban Közép-Németországban, mely gyakran üzem és bányafoglalással párosult. Tanácsköztársaságok sorát kiáltották ki: Bréma, Wilhelmshaven, Cuxhaven, Braunschweig, Mannheim, Magdeburg, Bamberg. Ezek az akciók rövid életűek voltak, legfeljebb néhány hétig tartottak, de helyi szinten nagy támogatottságot élveztek. A „tanácsköztársaságok” irányítói tisztában voltak vele, hogy nincs lehetőség kicsiben egy új világot építeni, de lépéseket tettek a társadalmi-gazdasági rendszer átalakítására. Szemben álltak a kormánnyal, nem engedték kihelyezni a kormányhirdetményeket. Élelmiszerkészleteket foglaltak le és osztottak szét, gyakran kisajátították a leggazdagabbak lakóépületeit. A munkahelyeken a munkástanácsok irányították a munkát. A tengermelléken még egy stratégiai tervet is kidolgoztak a mozgalom offenzívájáról, mely szerint fokozatos terjeszkedéssel jutnának el Berlinbe.[28] Eközben a kormánycsapatok bekerítették a tengerparti városokat. Terv szerint haladva, területről területre megtisztították az országot a forradalmi fegyveresektől, leverték a sztrájkokat és katonai erővel felszámolták a tanácsok hatalmát. A rendcsinálást helyszínenként többtucatnyi munkás meggyilkolása kísérte. Az állami kiadások felét katonai célokra fordították. Mintegy hetven Freikorps alakult önkéntesekből, akik többnyire a régi hadsereg tisztjei, altisztjei, diákok voltak. Országszerte polgárőrségeket állítottak fel, és a helyzet konszolidálódásának jeleként a január 19-én tartott parlamenti választások után február 6-án Weimarban összeült a nemzetgyűlés.

A rendcsinálás Berlinben ment a legnehezebben. Január 5-én százezres tömeg vonult az utcára, tiltakozva Eichorn rendőrkapitány leváltása ellen. A tüntetők benyomultak a sajtónegyedbe, és sorra elfoglalták a kiadókat és nyomdákat. A következő napokban heves harcok zajlottak a belváros több pontján is, de eleinte többnyire a felkelő munkások túlsúlya érvényesült. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a mozgalom teljesen szervezetlen. Megalakult egy Forradalmi Bizottság –melynek ugyan tagja lett Karl Liebknecht, de a Revolutionäre Obleute tagjai voltak a hangadói-, de nem tudott semmiben sem döntésre jutni, ráadásul sem a matrózok, sem a forradalmi katonai alakulatok nem álltak melléjük. A kormány viszont cselekedett: Gustav Noske –aki „vállalta a véreb szerepét”- a város határában állomásozó szabadcsapatokhoz sietett, és megindult velük a belváros felé. A kisebb csapatokra hullott felkelőket január 12-re -kegyetlenkedésekkel tarkítva- szétverték az Eberthez hű alakulatok. Eközben Noske a Freikorps élén bevonult a belvárosba, ezután újabb megtorlás vette kezdetét, kivégzésekkel, bebörtönzésekkel.

A tiszti csapatok január 15-én meggyilkolták Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. Luxemburg így írt utolsó cikkében: „Berlinben rend van!” Ostoba poroszlók! „Rendetek” homokra épült. A forradalom már holnap „dübörögve újra felemelkedik”, és rémületetekre harsonaszóval fogja hirdetni: Voltam, vagyok, leszek! „[29]

Liebknechtnek pedig e sorok álltak utolsó cikkében: „A dübörögve közelgő gazdasági összeomlás robajára a prole­tariátusnak ma még szunnyadó csapatai is föl fognak ébredni, mintha az utolsó ítélet harsonái szólnának, s a legyilkolt harco­sok tetemei feltámadnak, és számadásra hívják az átkozottakat. Ma még mélyen a föld alatt morajlik a tűzhányó – de holnap kitör és valamennyiüket maga alá temeti az izzó hamu és a lávafolyam…. Lehet, hogy mi már nem élünk, amikor ez bekövetkezik – de élni fog programunk; és irányt fog mutatni a megváltott emberiség világának. Azért is.”[30]

Március 3-án általános sztrájk indult Berlinben, leálltak a közművek, éjszaka fosztogatások zajlottak a belvárosban. A kormány rendkívüli állapotot hirdetett ki, Noske pedig parancsot adott minden fegyveres civil agyonlövésére. A kormánycsapatok a következő napokban behatoltak a sűrűn lakott kelet-berlini munkáskerületekbe, és sokszáz munkás meggyilkolásával felszámolták a fegyveres ellenállást.

Az 1919-es év második felében nem zajlott nagyobb összecsapás, de nyugalomról távolról sem beszélhetünk. Gyakoriak voltak a csoportos fosztogatások, melyek néha felkelésbe csaptak át. Ezekben a cselekményekben főleg nők és fiatalok vettek részt. Az általános menetrend szerint csoportosulás kezdődött a városháza előtt, ez átcsapott tüntetésbe, ezután nagyobb csoportokban boltokat fosztottak ki, cipőt, ruhát, élelmiszert zsákmányolva. A rendőrség gyakran tüzet nyitott a tüntetőkre, de nemegyszer előfordult, hogy visszalőttek a tömegből. A nagyüzemekben viszonylagos autonómiájuk volt a munkásoknak, bármikor tarthattak gyűléseket. Közismert volt az is, hogy vannak elrejtett fegyvereik. Ezt megmutatták a következő év eseményei, de előtte még szót kell ejteni az egyik legnagyobb szabású 1919-es eseményről, amelynek München volt a fő színtere.

 

 

A bajor tanácsköztársaság (1919 április)

 

Bajorországban 1918 november 8-án megdőlt a királyság és a munkás és katonatanácsok vették át a hatalmat. Az események meghatározó személyisége Kurt Eisner USPD-s politikus volt, az ő elképzelései szerint a tanács és a parlamenti demokrácia ötvözése jelenthette volna a forradalom győzelmét. Eisnert február 21-én meggyilkolták. A merénylet általános felháborodást keltett Bajorországban, és kaotikus viszonyok kialakulását eredményezte. A parlament feloszlott, és a Központi Tanács vette át a hatalmat. A bajor tanácskongresszus döntése értelmében újra összehívták a tartományi parlamentet, és március 17-én az SPD vezetésével megalakult a Hoffmann-kormány. A tényleges hatalom azonban a tanácsok kezében volt, és ez április 7-én vált egyértelművé, amikor a Forradalmi Központi Tanács kihirdette a tanácsköztársaságot. A testület vezetői közé tartozott többek között Gustav Landauer és Erich Mühsam, akik mindketten az anarchista mozgalom képviselői voltak. Több bajor városban is követték a müncheni példát, és rövid életű tanácsköztársaságokat kiáltottak ki. A KPD(S) ellenezte az akciót, korainak ítélték azt, mivel úgy vélték, hogy egyedül a tömegek hivatottak életre hívni a tanácsköztársaságot. A Központi Tanács vezetését Ernst Toller vette át. Elrendelték a munkások felfegyverzését[31] és a vörös hadsereg szervezését[32]. Felvették a harcot az ellenforradalom által indított antiszemita hecckampány ellen, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását és a magánautók lefoglalását, de a polgárság megnyugtatására leszögezték, hogy a kistulajdont nem fenyegeti veszély, a fosztogatást halálbüntetéssel sújtják.

Április 12-én éjjel katonai puccskísérletre került sor, melyet néhány órás tűzharcban Rudolf Egelhofer matróz vezetésével felszámoltak. A puccs leverésében nagy szerepe volt a KPD(S)-nek, így megnőtt a párt súlya. Ennek megfelelően Eugen Leviné vezetésével csatlakoztak az új vezető testülethez, a 15 fős akcióbizottsághoz, illetve a négyfős Végrehajtó Tanácshoz. A KPD(S) megállapította, hogy az elmúlt napokban csak „látszat-tanácsköztársaság” volt. Felhívást intéztek a katonákhoz melyben arra buzdították őket, hogy használják a fegyvereiket azok ellen, akik a rabszolgaságot akarják visszahozni. Ha változást akarnak, nekik maguknak kell azt létrehozniuk![33]

A Végrehajtó Tanács egyik első hirdetményében szintén az aktív részvételt propagálta: az üzemi tanácsok azonnal vonjanak mindent az ellenőrzésük alá, a lakásínség megoldása érdekében foglalják el a nagy lakásokat, az igazságos elosztás érdekében pedig le kell foglalni az élelmiszert. Hangsúlyozták, hogy a munkásoknak maguknak kell cselekedniük. Új üzemi és paraszttanácsok választására szólítanak fel, hogy a majdani általános tanácskongresszus irányt adjon a tanácsköztársaságnak.[34]

Ez már határozott támadás volt a magántulajdon és a polgári jogrend ellen, és a harc éleződésével a Végrehajtó Tanács is tisztában volt: a „végső győzelemig” tartó általános sztrájkot hirdettek.[35] Április 16-án a vörös csapatok Toller vezetésével egy győztes csata után elfoglalták Dachaut. A Központi Tanács kedvezően ítélte meg a helyzetet, ezért április 22-én felfüggesztették a sztrájkot, és egy nagygyűlésen felvonult 15000 felfegyverzett munkás. Pedig a tanácsköztársaság helyzete egyre nehezebbé vált. Alig volt élelmiszer, tejet csak orvosi rendelvényre lehetett kapni, és a városból szinte eltűnt a készpénz: a bankok elszállították készleteiket, és az emberek is inkább otthon őrizgették a pénzüket. A vezetésben is fejetlenség uralkodott. Egyik rendeletben nyíltan a magántulajdon elleni fellépésre buzdítottak, egy másikban a városparancsnokság statáriális eljárást ígért a fosztogatóknak, és leszögezte, hogy csak a gazdasági bizottság eszközölhet lefoglalásokat. Április 27-én szakításra került sor, a központi tanács plenáris ülésén kiszavazták a kommunistákat a vezetésből. Mint két nappal később a helyi KPD(S) sajtó megállapította, az akcióbizottságban lévők kétkulacsos politikája megbénította a tevékenységet.[36]

Eközben hatvanezres kormánycsapat közelített a városhoz: Hoffmann már a dachaui vereség után Noskéhoz fordult segítségért. Április 30-án közlemény adta hírül a fehér csapatok közeledtét, és azt is hogy mire lehet számítani tőlük: akinél fegyver van azt le fogják lőni, a Vörös Gárda tagjaiért 30 márka jutalmat ígérnek, foglyokat végeznek ki.[37] A védők a vérengzések hírére kivégeztek tíz túszt: két tisztet és a Thule társaság nyolc tagját, akiket néhány nappal korábban vettek őrizetbe, mert hamisított lefoglalási rendelvényekkel rekviráltak. A tanácsok elhatárolódtak a túszok kivégzésétől[38], és május elsejére fegyvertelen, a tanácsgondolatot éltető felvonulást szerveztek.

Május elsején megindult a támadás München ellen, és három nap alatt felszámolták az ellenállást. A harcokban 600 munkás vesztette életét, és 5000 embert bebörtönöztek.

 

 

A Kapp-puccs (1920 március)

 

A versailles-i békeszerződés értelmében 1920-ban aktuálissá vált a hadsereg létszámának csökkentése százezer főre, ez pedig azt jelentette, hogy fel kell oszlatni a szabadcsapatok jelentős részét. A belpolitikai helyzet már nem indokolta fegyverben tartásukat, viszont a csapatok vezetői nem akartak lemondani alakulataikról, már csak azért sem, mert a konzervatív-katonai körök elérkezettnek látták az időt arra, hogy nagyobb szeletet kérjenek a hatalomból.

1920 március 13-án tiszti alakulatok szállták meg Berlin belvárosát. A kormány elmenekült, a hivatalnoki kar pedig kivárt. A munkások viszont cselekedtek, általános sztrájk bontakozott ki, és mire megjelent a baloldali pártok közös sztrájkfelhívása már leállt az élet: az üzemek, a közlekedés, a közszolgáltatások. A konzervatív-katonai csoport, amely Wolfgang Kappot kiáltotta ki diktátornak, ezzel a passzív ellenállással szemben tehetetlen volt. Még azt sem tudták megszervezni hogy kinyomtassák rendelkezéseiket, hiába fenyegették halálbüntetéssel a sztrájkolókat. A sztrájk az egész országra kiterjedt, és ez eldöntötte az új „kormány” sorsát. Az SPD-kabinet hamar kiegyezett a puccsistákkal, amnesztiát ígértek és megegyeztek új választások kiírásában. A különítmények március 19-én kivonultak Berlinből –a belvárosban búcsúzásul belelőttek a fegyvertelen tömegbe tizenkét halottat és harminc súlyos sebesültet hagyva maguk után-, Ebert és kormánya másnap visszatért és lefújta a sztrájkot. Csakhogy a puccsot megdöntő ellenállást nem ők indították, és nem is voltak képesek azt szép szóval beszüntetni. A nagyobb iparvidékeken –főleg Közép-Németországban és a Ruhr-vidéken- fegyveres munkásalakulatok szerveződtek, és ezek a csoportok már nem hallgattak a kormányra. Elkezdődött a fegyveres harc. Először a közép-német területeken sikerült lefegyverezni a munkásokat, de a Ruhr-vidéken nehezebb dolga volt a hadseregnek. Miután március 14-én több helyen katonai erővel megkísérelték elnyomni a sztrájkot, a munkások felfegyverkeztek. Lefegyverezték a rendőrséget, középületeket szálltak meg, és megfutamították a Freikorpsokat. Először Mülheimben került sor ilyesmire, de a következő napokban az is megtörtént, hogy egy 1500 fős tiszti alakulat Kölnben, a franciák által megszállt területen keresett menedéket. A felkelés napról-napra terjedt, és mire a kormány visszatért a helyére, már az egész Ruhr-vidék a felkelő munkások kezén volt. Megalakult a Vörös Hadsereg, melybe százezren léptek be. A lelkesedés nem pótolta a hiányzó felszerelést, a hadseregnek legfeljebb ötvenezer lőfegyvere volt. A hadsereg párt szerinti megoszlása a következő volt: közel 60% USPD, 30% KPD, 10% SPD.[39] Ennek megfelelően a felkelés legtöbb résztvevőjének elképzelése nem terjedt túl a függetlenek programján[40]: munkáskormány, nagyobb üzemek társadalmasítása és az adott helyzetben a puccsisták szigorú megbüntetése. A gyakorlatban a munkáshatalom úgy nézett ki, hogy városi kommunák alakultak, megszállták a városi középületeket, magukhoz vették a rendőrség fegyvereit. Megszervezték az ellátást: élelmiszerkészleteket foglaltak le, népkonyhákat állítottak fel. Duisburgban a Reichsbank készletéből 1 millió márkát utaltak ki a Vörös Hadsereg céljaira. A sztrájk okozta fennakadások miatt időbe telt a katonaság összevonása a Ruhr-vidék körül, ezért a kormány tárgyalásokba kezdett, melyek eredményeként március 24-én Bielefeldben megállapodást kötöttek a baloldali pártok helyi vezetőivel. A fegyverek leadásáért cserébe a kormány amnesztiát ígért, bizonyos nagyüzemek államosítását, és azt, hogy a hadsereg nem vonul be az övezetbe. Csupa olyasmit, amit esze ágában sem volt betartani. A megegyezés hatására a Vörös Hadsereg –mely sem szervezetileg, sem politikailag nem volt egységes- két nagyobb csoportra szakadt. A déli részen, ahol a fémfeldolgozó iparnak volt a nagyobb súlya, és hagyományosan erős volt a szakszervezetek befolyása, elfogadták a fegyverletételt. Az északi részen a bányászat volt a meghatározó iparág, itt a szakszervezetek gyengébbek voltak, emiatt erősebben érvényesülhetett a radikálisok befolyása. Mülheimben, Essenben nem fogadták el a fegyverletételi megállapodást. A déli területekre március végén bevonultak a kormánycsapatok -a hadsereg egységei a puccsban résztvevő csapatokkal kiegészítve-, majd április 2-án megindultak az északi rész ellen. Két hét alatt felszámolták az utolsó fegyveres csoportokat is, akik ekkor már szemben álltak korábbi elvtársaikkal is. A megtorlás április végéig eltartott: mintegy ezer munkást meggyilkoltak, sokszázat bebörtönöztek.

A német történeti irodalomban szokás az eseményeket „márciusi forradalomnak” nevezni és erre van is alap, hiszen 1918 novembere után ezek a márciusi hetek jelentették a forradalmi események országos méretű tetőpontját.

A forradalmi szervezetek eltérően értékelték az eseményeket. Az FAUD(S) (Freien Arbeiter-Union Deutschlands, Syndikalisten) úgy vélte, a politikai pártok bebizonyították, hogy a társadalmi forradalom fékezőerői. E megállapításnak az volt az előzménye, hogy a munkáspártok vezetői passzívan álltak a harcokhoz, szükségtelennek, értelmetlennek tartva a fegyveres ellenállást.

 

 

A KAPD (Kommunistische Arbeiter-Partei Deutschlands) megalakulása (1920 április)

 

A KPD-ben megalakulásakor –mint fentebb írtam- többféle irányzat volt jelen. A kibontakozó politikai vitákban fontos változás elindítójává vált az 1919 október 20-23-án Heidelbergben tartott kongresszus, ahol a Paul Levi vezette központ kizárta az ellenzéki delegátusokat, akik a tagságnak közel kétharmadát képviselték. A kizárásokat 1920 februárjában véglegesítették, és ezáltal a pártprogram szintjére emelkedett a parlamenti választásokon való részvétel és a centralizált szerveződés. A baloldaliak egy csoportja felhívást adott ki „…a KPD minden tagjához, aki azon a véleményen van hogy a proletárdiktatúra az az osztály diktatúrája, nem egy párt uralma, továbbá vallja hogy a forradalmi tömegakciók nem egy titkos vezetői szövetség parancsára történnek, hanem a tömegek akaratából…”[41], csatlakozzanak egy új párt kezdeményezéséhez. Az új párt megalakítására az 1920 április 4-5-én tartott kongresszuson került sor, ahol a KPD tagságnak mintegy 60%-át (38000 főt) képviselő küldöttek megalakították a KAPD-t (Kommunistische Arbeiter-Partei Deutschlands).  1920 augusztusára a KPD akkori tagságának 75%-a átlépett az új pártba, mely így elérte a maximális létszámát (40000 fő)[42].

A KAPD megállapította önmagáról, hogy nem hagyományos értelemben vett párt, fő célja a mindenkori vezetés alóli felszabadulás. A Kapp-puccs utáni zavaros helyzetben úgy vélték: „A gazdasági és politikai helyzet Németországban teljesen érett a proletárforradalom kitöréséhez.”[43] A pártprogram fő jellegzetessége a parlament, a reformizmus és a szakszervezetek határozott elutasítása, és a kiállás az internacionalizmus valamint a tanácsok hatalma mellett.[44] A baloldali ellenzék képviselői közül három irányzat vett részt a párt megalakításában (a negyedik, a brémai tendencia végül nem csatlakozott):

-a legnagyobb csoport a berlini irányzat –nemcsak Berlinben voltak meghatározóak-, mely a pártszerveződést tartotta elsődlegesnek

-az unionista szárny, melynek Szászország volt a bázisa, a forradalmi üzemi szervezeteket tartotta a legfontosabbnak, és már 1919 márciusa óta a Betriebsorganisationen szervezésére fektetett nagy súlyt[45]

-a hamburgi központú nemzeti-bolsevikok, akik sajátos logikával úgy vélték, hogy a nacionalizmus a proletariátus fegyvere.

A KAPD kinyilvánította csatlakozási szándékát a III. Internacionáléhoz, és leszögezték, hogy a KPD szembekerült az Internacionálé elveivel. Másfél év alatt mindenki számára világossá lett, hogy ez téves elképzelés, és a KAPD végleg eltávolodott az Internacionálétól, mely egyre inkább a lenini-bolsevik hatalom kinyújtott csápjává vált, és nem tűrte meg soraiban a baloldali kommunistákat.[46]

A pártot alapító irányzatokról kiderült, hogy az alapvető ellentmondások miatt nem képesek a hosszú távú együttműködésre. 1920 augusztusában először a nemzeti-bolsevikokat zárták ki, majd néhány hónappal később az unionistákat.

A párt politikájában fontos szerepe volt három mellékszervezetnek: az üzemi, a harci és az ifjúsági szervezetnek.

A párttal szorosan együttműködő üzemi szervezetek az AAUD-ban (Allgemeinen Arbeiter-Union Deutschlands) tömörültek. A párt gyűjtötte össze a haladó elemeket, az unió pedig a széles tömegbázis létrehozója volt: úgy tekintettek erre a szerveződésre, mint ami a majdan felépülő új társadalom szervezetei alapja lesz. A párt alapítása idején az uniónak 80000 tagja volt, ez a taglétszám 1921-ben felment 200000-re.

A harci szervezet a Kampforagnisation volt, mely illegális harci sejtekből épült fel, titkos kiképzéseket tartott, és fegyverraktárakat létesített. „Abból a felismerésből, hogy csak a fegyveres felkelés szabadíthatja fel a proletariátust a szolgaságból, valamint abból, hogy az ellenforradalom is fegyveres harcra kényszerít, az következik, hogy a forradalmi proletariátusnak létre kell hoznia egy szervezetet, mely adott helyzetben teljes értékű harci seregként felveszi a küzdelmet. Ebből a célból jöttek létre a KO-nak az egyes kerületekben a különítményei, melyeknek lehetőség szerint az összes harcképes elvtárs a tagja.„[47]

A párt ifjúsági szervezete a KAJ (Kommunistische Arbeiter-Jugend) volt, melynek 1921-ben több mint 4000 tagja volt 44 helyi csoportban[48], és önállóan tevékenykedett. A tevékenység fő területe egy idő után nem volt más, mint a rivális KPD ifjúsági szervezet ellen vívott „kis háború”.

A párt aktív szervezeti élete mellett törekedett a tömegpropagandára is, szerte az országban 8-10, a párthoz kötődő napi és hetilap jelent meg ezekben az években.[49]

A KAPD 1921 februárban tartott 3. pártnapján az aktív forradalmi irány került előtérbe, de a „Märzaktion” sikertelensége taktikai bizonytalanságot váltott ki. A szeptemberi, 4. pártnapon úgy döntöttek, hogy ébren kell tartani a német proletariátusban a forradalom akarását, habár „a német forradalom nem lehetetlen, de egyre valószínűtlenebb.”[50] A forradalmi hullám elültével a párttagság is csökkenésnek indult. A kilépők passzivitásba vonultak, visszaléptek a KPD-be, vagy aktívak maradtak az AAUD-ban, iletve az AAU-E-ben.

1922 márciusában újabb szakadás következett be, különvált a berlini és az esseni irányzat. Ez utóbbi nem kívánta az AAUD bérharcait támogatni. 1922 áprilisában létrehozták a KAI-t (Kommunistische Arbeiter-Internationale), és felvették ugyan a kapcsolatot több ország baloldali kommunistáival is, a világforradalom elmúltával már nem voltak képesek valódi nemzetközi szervezetet működtetni. Maga az esseni irányzat 1924-ig működött szervezetként, azután már inkább csak sajtójában létezett még néhány évig.

A berlini irányzat volt a népesebb, több ezer taggal, mely lassan lecsökkent néhány száz főre. 1923-ban az országban kirobbanó éhséglázadásokat támogatták, és bár ezek szervezésében nem volt nagy szerepük, a lázadások utáni represszió a szervezetet sújtotta. A ’30-as évek elején szűnt meg végleg a KAPD. Több tagja részt vett az 1930-as években formálódó tanácskommunizmus ideológiájának kidolgozásában.

 

 

A márciusi akció (1921)

1921 tavaszára a közép-németországi iparvidék maradt az utolsó nagyobb pacifikálatlan terület, ahol az üzemekben viszonylagos autonómia volt, és tudni lehetett hogy sok munkásnak vannak fegyverei. A paramilitáris alakulatok sportegyesületnek, túraegyletnek álcázva működtek, és a körzetben több csoport is követett el rendszeresen bankrablásokat, védelmi pénzeket szedtek be vállalkozóktól, és a zsákmányolt pénzt a mozgalom –többnyire a KAPD- céljaira fordították. A legismertebb parancsnok Max Hoelz, aki valóságos népi hős volt, és jelentős vérdíjat tűztek ki a fejére, csapatával dinamitmerényletek sorát követte el, március 13-án még a berlini diadaloszlopot is megkísérelte felrobbantani. A tartományi SPD-kormány elérkezettnek látta az időt a rendcsináláshoz, és március 19-én 17000 fős rendőri és katonai csapatokat vezényeltek ki begyűjteni a lakosság kezén levő fegyvereket. Válaszul a térségben 120000-en, országszerte pedig 300000-en léptek sztrájkba. Hamburgban sor került egy hajógyár elfoglalására, de a gyárfoglalók és a gyári munkások között tömegverekedés alakult ki. Március 23-án sor került az első fegyveres összecsapásokra, április 1-ig mintegy harminc esetben csaptak össze munkásalakulatok rendőri egységekkel. A VKPD[51] vezetésében –ahol a Komintern-küldött Kun Béla is tevékenykedett[52]-  ekkor az akcionista irányzat volt fölényben, ennek megfelelően a helyzetet kedvezőnk ítélték a fegyveres hatalomátvételre, és forradalomra szólító felhívásokat adtak ki[53]. A KAPD megosztott volt, a vezetés egy része az erőviszonyok miatt ellenezte a fegyveres ellenállást, de többen is bekapcsolódtak harci bizottságok alakításába, mert úgy vélték ilyen harci viszonyok között nem maradhatnak passzívak. A Leuna-műveknél –a német vegyipar legfontosabb üzemében, ahol az AAUD-nak többezer tagja volt-  munkásszázadokat állítottak fel, és összeszereltek egy páncélvonatot, de tevékenységük az üzem közvetlen környezetére korlátozódott. A harci csoportok –Hoelz csapata mellett a legjelentősebb alakulat Karl Plättner vezetése alatt állt- önállóan tevékenykedtek, és mivel hiányzott a központi koordináció –a pártok igazából csak szaladtak az események után- nem tudták összehangolni tevékenységüket. Hoelz kétezer fős egységét a rendőrök megkísérelték bekeríteni, ám ő egyhetes üldözés és 120 kilométeres menetelés után kibújt a gyűrűből és elvonult a térségből.[54] Harc közben március 28-án néhány kilométerre megközelítette a Leuna műveket, de ott nem tudták hogy a közelben van, ezért nem siettek a segítségére, és erőiket nem egyesítették. A gyárban lévő fegyveresek vezetői –Peter Utzelmann és Max Prenzlow- úgy döntöttek, csapataikat evakuálják, elkerülendő a nagyobb vérontást. Március 29-én a rendőri csapatok tüzérségi tűz alá vették a Leuna-műveket, másnap az ott maradt munkások letették a fegyvert. A gyárba betörő rendőrök megöltek 34 munkást, 1500-at pedig letartóztattak. Április 1-re az utolsó fegyveres csoportokat is felmorzsolták. Az akció végső mérlege 150 halott, több ezer letartóztatott, és általános letargia a munkásosztály soraiban. Elsősorban a VKPD-t tették felelőssé, a párt létszáma 350000-ről lecsökkent 150000-re. A forradalmi szervezetek végleg kiszorultak az üzemekből, lakásokban, kocsmákban tartották gyűléseiket, és ezzel véget ért az az 1918 óta tartó hagyomány, hogy a nagyüzemek a szervezkedés bázisai.

 

 

Forradalmi szervezetek: Allgemeine Arbeiter-Union Deutschlands (AAUD), Allgemeine Arbeiter-Union, Einheitsorganisation (AAUE), Freien Arbeiter-Union Deutschlands (Syndikalisten) (FAUD(S)).

 

A forradalmi időszakban a fentebb tárgyalt pártokon –KPD(S), KAPD- kívül más jellegű munkásszervezetek is fontos szerepet játszottak. Ami közös volt ezekben a szervezetekben az az adott helyzet értékelése: úgy vélték hogy a kapitalizmus világrendszer, és végérvényesen két ellentétes érdekű osztályra osztotta az emberiséget, melynek többsége proletár. A rendszer válságából elkerülhetetlenül következik a forradalom, a munkások harcából pedig megszületik a kommunizmus. Ezért van szükség szervezetre. De hogy milyen legyen a forradalmi szervezet, abban a kérdésben eltérő válaszok születtek.

Az AAUD 1920 február 14-én Hannoverben alakult meg 150 küldött résztvételével, annak ellenére hogy egy rendőrségi akció véget vetett a konferenciának. A szervezet létrehozása szervesen következett az előző évek forradalmi harcaiból, melyek megmutatták, hogy a munkások nem a szakszervezeteket, hanem a nagyüzemeket választották szerveződésük alapjául. A forradalmi üzemi szervezetek váltak a tanácsmozgalom hordozóivá, és ezeket a szervezeteket sokan az új társadalom sejtjeinek tekintették. Az unionizmus helyi szinten már 1919-ben szerveződésnek indult, és a helyi szervezetek alakultak országos szervezetté 1920-ban. Megalakulásakor 80000 tagja volt, és a taglétszám folyamatosan növekedett az év során a 300000-es létszámig. Az 1921 júniusi 4. kongresszuson 200000-es taglétszámmal számoltak.

Folyamatos vita tárgya volt a centralizáció szintjének kérdése, ugyanúgy, ahogyan a KAPD-hez való viszony is. Habár a gyakorlatot a szoros együttműködés jellemezte, több helyen az is előfordult, hogy a KAPD-tagokat kizárták a helyi AAUD-csoportból. 1921 júliusában hivatalos küldöttséget menesztettek Moszkvába a Vörös Szakszervezeti Internacionálé alakuló ülésére, de hamar kiderült, hogy nincs ott keresnivalójuk. Ebben az időben erős bizonytalanság uralta a szervezetet, sok esetben bérharcokra szorítkozott a tevékenység, jóllehet a többség elutasította a napi harcot. Általában véve az volt az AAUD álláspontja, hogy a kapitalizmuson belül az életkörülmények javítása lehetetlen. Folyamatosan volt vita a tevékenységről. Az egyik markáns vélemény szerint a szervezet feladata: „Sztrájkok, üzemfoglalások, élelmiszerek és egyéb tárgyak szervezett lefoglalása, a helyi erőszak megszervezése egyes városrészekben, még ha csak rövid időre is.”[55] Az ellenvélemény szerint hibás taktika a mindenáron való aktivitás erőltetése, de a bérharcban való részvétel még veszélyesebb, mert reformizmushoz vezet. „Nem a kapitalista magántulajdonból egy szelet, hanem a kapitalista magántulajdon maga az AAUD harcának tárgya.”[56] E véleménynek megfelelően a szervezetben uralkodó álláspont szerint a szervezés célja az osztályt szervezni a kapitalizmus megdöntésére, de az egyes munkások személyes érdekképviselete nem az ő feladatuk. Az unionisták természetesen részt vettek a mindennapi harcokban, de azt nem ők szervezték. Részt vettek minden sztrájkban, de a vezetéssel nem ültek le tárgyalni.

Az AAUD tagsága 1922 végére 12000 főre olvadt[57], majd a következő években folytatódott a hanyatlás, főleg miután 1923-ben betiltották a szervezet sajtóját. 1931-ben a szervezet maradéka egyesült a KAPD-val KAUD (Kommunistischen Arbeiter-Union Deutschlands) néven. Utolsó újságjuk 1933 februárjában jelent meg.

Az AAUE az AAUD-ból vált ki 1921 októberében. Előtte 1921 júniusában az AAUD kongresszusán léptek fel szervezetten, ahol kifejtették hogy a cél nem lehet más, mint az uralom nélküli társadalom, és a proletariátus mint osztály diktatúrája csupán egy átmeneti időszak. A bérharcokkal szemben csak a forradalmi tömegsztrájk támogatható, de ha bérharc folyik, az unió tagjai természetesen szolidárisak. Az AAUE meghatározó alakja Otto Rühle volt, az általa kidolgozott elképzelések képezték a szervezet programját. Elutasították a pártot mint szerveződési formát, mert az „a burzsoá politika alapján folyó érdekharcok fegyvere és formája”[58]. Elvetették a szakszervezeteket, melyek elsődleges funkciója szerintük a rendszerbe való integrálás. Ellenezték a centralizációt is, mely a burzsoá állam alapja, és ugyan koncentrálja az erőket, de ugyanakkor megbénítja a tagok akaratát. Szervezetüknek azért adták az egységszervezet elnevezést, mert úgy vélték hogy nincs különbség politikai és gazdasági harc között, a legkisebb bérharc is átcsaphat politikai akcióba. Centralizáció-ellenességükből következően a szervezetben megjelent olyan irányzat is, mely az országos testületek megszüntetését szorgalmazta. Az AAUE –habár eleinte jelentős tömegszervezet volt, 1922-ben 60000 taggal[59]- viszonylag rövid időn belül szétesett, utolsó csoportja 1926-ban oszlott fel Hamburgban.

Az anarcho-szindikalista szervezet, az FVdG, mely a háború alatt be volt tiltva, 1918 őszén szerveződött újjá, ebből a szervezetből jött létre következő évben az FAUD(S). Központi lapjuk, a Syndikalist hasábjain agitáltak a parlamenti választások ellen. Karl Roche szavaival: „a politikai párt és a polgári parlament a proletár osztályharc akadályozói.”[60] A kezdetben parlament-ellenes KPD(S) elfogadható volt sok szindikalista számára, gyakori volt a kettős tagság. Ez a helyzet 1919 júniusában változott meg, amikor a KPD(S) központ felhívásában a szindikalista párttagok kizárására szólított fel, majd két hónappal később kijelentették, hogy az államellenes elképzelés illuzórikus. Ezt követően az anarco-szindikalista sajtó megállapította, hogy Németországban három szociáldemokrata párt van: SPD, USPD, KPD(S).

Az FVdG tagság 1919 közepén 60000 fős volt, de 1919 december 27-30 között az FAUD(S) alapító kongresszusán a 109 delegált már 110000 tagot képviselt[61]. A szervezet ideológiája a bakunyini, kropotkini kollektivista, államellenes anarchizmus, és a gazdasági osztályharc marxi elképzelésének ötvözéséből alakult ki. Marxszal ellentétben úgy vélték, hogy nem a tőke törvényszerűségei az elsődleges tényezők a társadalmi folyamatokban. Szerintük a proletárdiktatúra csak egy párt, és sohasem az osztály uralmát jelenti. A szervezet fő feladata az osztálytudattal rendelkező tagok nevelése, valamint a szocialista alapon szervezett termelés és fogyasztás előkészítése. A szervezet erőszakellenessége főképp antimilitarizmusában jelentkezett, terveik szerint a hadiipart át kellene alakítani mezőgazdasági gépek gyártására. Elképzelésük szerint a társadalom alapja az autonóm gazdasági szervezetek föderációja lenne. A munkástanácsok révén a munkaeszközök egyedüli ura a munkás. Tisztában voltak vele, hogy a létező munkástanácsok nem ezt az elképzelést jelenítik meg: „Ahogyan a tanácsrendszer ma működik, és ahogyan törvényileg szabályozták, nem más, mint a parlamentarizmus egy fajtája.”[62]

Az FAUD(S) horizontális és vertikális szintek bonyolult összefonódásából épült fel, alapvetően föderális jelleggel, a helyi szervezetek önrendelkezési jogával. A Der Syndikalist mellett –mely 1920-ban 120000 példányban jelent meg- több helyi lapot is kiadtak, volt ifjúsági és női szekció is. Harci módszereik skálája széles volt, az üzemi és általános sztrájktól kezdve a szabotázson át -ez lehetett lassú munkavégzés, de akár a gépek megsemmisítése is- termelési és fogyasztási szövetkezetek létrehozásáig. Eredetileg valamiféle „egységes bér” bevezetésével gyakorlatilag a bérrendszer eltörléséért szálltak síkra, később egyre inkább részt vettek részcélokért való küzdelmekben. Távlati célként a kommunizmust jelölték meg, de ezt nem párt és nem állami formában képzelték el.

1922 decemberében kezdeményezői voltak az IAA (Internationale Arbeiter-Assoziation), a szindikalista internacionálé megalakításának.

A szervezetet 1933-ban számolták fel, de néhány évtizeddel később, az 1970-es években újjáalakult, és napjainkban is működik FAU néven.

 

 

Utóvédharcok (1923)

 

A forradalmi hullám lecsendesedett, a forradalmi szervezetek tagsága lemorzsolódott. Az ellenforradalmi rendcsinálás áldozatainak száma többezres nagyságrendű volt, és több tízezren kerültek hosszabb-rövidebb időre börtönbe forradalmi cselekményekért. A weimari rendszer konszolidációjával párhuzamosan a politikai centrum egyre inkább jobboldalra tolódott el. Ez megmutatkozott a bírósági ítélkezések gyakorlatában is. 1919 és 1922 között 376 politikai gyilkosságot jegyeztek fel. A 22 baloldaliak által elkövetett gyilkosságért 38 fő került bíróság elé, közülük 10 főt kivégeztek, 28 főt pedig börtönbüntetésre ítéltek, átlagosan 15 évre. A jobboldaliak által elkövetett 354 gyilkosságból 326 ügy nem került bíróság elé. Habár 50 fő beismert gyilkosságot, közülük csak 24-et ítéltek el, átlagosan 4 hónap börtönre.[63]

Az életkörülmények elsősorban a vágtató infláció miatt jelentősen romlottak. A közvetlen tiltakozó akciókon –sztrájkok, tüntetések- túl mégsem indult meg újabb forradalmi fellendülés. A legfontosabb szerveződések mérsékelt célok jegyében jöttek létre, mint a piacokon „járőröző” árellenőrző bizottságok, vagy az üzemi tanácsok által szervezett „forradalmi századok”, melyek nevükkel ellentétben alapvetően békés alakulatok voltak és legfőbb céljuk SPD és KPD által vezetett tartományi kormányok létrehozása volt. Az adott politikai helyzetben azonban ennek sem volt realitása. Amikor 1923 októberében Szászországban és Thüringiában SPD és KPD alkotta koalíciós kormány alakult, a központi kormányzat azonnal közbelépett. Megakadályozták a munkásosztály helyzetének javítására törekvő szociáldemokrata rendelkezések végrehajtását, és október 21-én a két tartományba katonai csapatok vonultak be. A nagyobb városokban volt szórványos ellenállás, de ez távolról sem nevezhető tömegmozgalomnak. A KPD tervbe vett egy országos felkelést, ennek első állomása Hamburgban lett volna. A pártnak erős bázisa, 18000 tagja volt a kikötővárosban. A közép-németországi munkáskormányok gyors bukását látva a pártközpont lefújta a felkelést, de a hamburgiak erről nem értesültek. Október 23-án éjjel harci osztagaik támadásba lendültek. Utakat és vasutakat torlaszoltak el, elvágták a telefonvezetékeket és váratlan rohammal elfoglaltak 17 rendőrőrsöt, a rendőröket lefegyverezve. A munkáskerületekben barikádok épültek, de már október 24-én este egyértelművé váltak az erőviszonyok: néhány száz rosszul felfegyverzett munkással 6000 rendőr és katona állt szemben. Mivel az országos sztrájk nem robbant ki, a felkelők október 25-én visszavonultak állásaikból. A harcokban 24 felkelő, 60 civil és 17 rendőr veszítette életét. A következő hónapokban közel 2000 embert állítottak bíróság elé az eseményekben való részvétel miatt, néhány hónapostól több évig terjedő büntetéssel sújtva őket.

Ezek az események valójában már nem is utóvédharcok voltak, hiszen nem volt mit védeni. A forradalom végetért, anélkül hogy kiteljesedett volna.

Az események egyik résztvevője, Anton Pannekoek már 1920-ban így értékelte a forradalmi időszakot: „A német burzsoázia többet tanult az orosz példából mint a proletariátus. Mialatt vörösre festette magát, hogy elaltassa a munkásokat, rögtön hozzákezdett hatalma újjászervezéséhez. A munkástanácsok kiengedték kezükből a hatalmat a szociáldemokrata pártvezéreknek és a demokratikus parlamentnek. A felfegyverzett munkások nem a burzsoáziát, hanem önmagukat fegyverezték le.”[64]

 

 

 

Néhány fontos résztvevő életrajza

 

Jan Appel (1890-1985) Hajóács, 1918-tól áll kapcsolatban a brémai baloldallal, hamburgi sztrájkok szervezője. Belép a KPD-be, a baloldali ellenzék tagja. 1920 márciusában részt vesz a Ruhr-vidéki harcokban. A Kominten 2. és 3. kongresszusán a KAPD képviselőjeként sikertelenül próbál ellenzéket szervezni. Egy AAUD újság szerkesztője, 1923-1925 között börtönben ül, ezután Hollandiába emigrál, ahol a GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) tagja lesz.

Paul Frölich (1884-1953) A Brémai Baloldal tagja, ISD, IKD majd KPD alapító tag. A müncheni tanácsköztársaság egyik vezetője. A márciusi akció idején a VKPD-ban az „offenzíva-elmélet” képviselője. Később a pártban a trockista ellenzék (KPO) tagja. 1933-ban emigrál, 1950-ben tér vissza Németországba, ahol haláláig az SPD tagja.

Herman Gorter (1864-1927) Holland költő. Baloldali szociáldemokrataként kezdi politikai tevékenységét. A háború elől Svájcba emigrál. 1918 novemberétől Berlinben haláláig a forradalmi mozgalom teoretikusa, aktív résztvevője. KPD majd KAPD alapító tag. 1920-tól vitában áll Leninnel, a leninizmussal. 1922-től a KAPD „esseni irányzatához” tartozik, a KAI egyik létrehozója.

Max Hoelz (1889-1934) 1918-tól aktív forradalmár. Szászországban, Thüringiában tevékenykedik, munkástanács vezető, majd illegális harci csoportok szervezője. KAPD tag. 1919 áprilisától áll körözés alatt. Rablások, fogolyszöktetések, dinamitmerényletek, irattárak megsemmisítésének szervezője. Az 1921-es márciusi akció után bíróság elé állítják, országszerte szolidaritási tüntetéseket tartanak. Átlép a KPD-be. 1928-ban amnesztiával szabadul, egy náci merénylet után a Szovjetunióba emigrál, ahol a politikai rendőrség meggyilkolja. Szülővárosában 1989-ben emlékművet állítanak neki, de azt a rendszerváltás után rövid időn belül lerombolják.

Franz Jung (1888-1963) Író, 1913-tól publikál a Die Aktionban. 1914-ben dezertál, börtönbe kerül. A baloldali kommunista mozgalom aktív résztvevője, KAPD-tag. 1920-ban Appellel együtt utazik Moszkvába az Internacionálé kongresszusára. A KAPD harci szervezetének (KO) egyik vezetője, részt vesz az 1921-es márciusi akcióban. A börtön elől a Szovjetunióba emigrál, de néhány év múlva visszatér Németországba. 1934-től 1945-ig az USA-ban él, majd haláláig Németországban.

Johann Knief (1880-1919) A Brémai Baloldal, majd az IKD meghatározó alakja. Az Arbeiterpolitik, majd a Der Kommunist című lapok szerkesztője. Kritizálja a Spartakusbundot az USPD-vel való viszonyuk miatt. Következetes baloldali kommunista, elutasítja a polgári állam minden intézményét (állam, szakszervezet). 1919 januárjában aktív tagja a brémai Tanácsköztársaságnak. Betegségben hunyt el.

Eugen Leviné (1883-1919) Az 1905-ös oroszországi forradalom résztvevője. Tagja az USPD-nek, a Spartakusbundnak, majd KPD alapító tag. 1919 márciusától a müncheni kommunisták vezetője, a tanácsköztársaság radikális szárnyának irányítója. Annak leverése után kivégzik. „Mi, kommunisták csupán szabadságolt halottak vagyunk” –írta halála előtt.

Karl Liebknecht (1871-1919) 1900-tól az SPD tagja, 1912-től Reichstag képviselő. A háború alatt antimilitarista, a Spartakusbund, majd a KPD alapító tagja. Radikális szociáldemokrata, a parlamenti résztvétel mellett áll ki. Az 1919 januári felkelés idején magával sodorják az események. Habár azt gondolta, hogy a feltételek nem érettek a hatalom megragadására, mégis részt vállalt a felkelés önjelölt vezetőinek tevékenységében.

Rosa Luxemburg (1870-1919) A baloldali szociáldemokrácia legismertebb teoretikusa. A Tőkefelhalmozás (1913) című művében fejti ki dekadencia-elméletét, mely szerint a tőke kezdeti, progresszív szakasza után eljön a hanyatlásának kora, mely önmagában elvezet a kapitalizmus bukásához. Az orosz forradalom (1918) című művében a bolsevik politikát kritizálja a földosztás miatt (ez csak új tulajdonosi réteget hoz létre), a nemzeti önrendelkezés miatt (ez csak a helyi burzsoáziákat erősíti), és a pártdiktatúra létrehozása miatt (ez polgári típusú diktatúra, hiszen az osztály diktatúrája valójában korlátlan demokrácia). Összességében az oroszországi „kétes megoldások végső soron csak a nemzetközi szocializmus világháborúbeli csődjének kisugárzásai voltak.” A KPD alapításakor parlamentpárti véleményével kisebbségben maradt. Kritizálta Liebknechtet a januári eseményekben való résztvétele miatt. Mindkettőjükkel végeztek a Berlinbe bevonuló tiszti csapatok.

August Merges (1870-1933) Szabó. 1914-től tagja a baloldali radikális mozgalomnak. 1918-ban a braunschweigi munkástanács, majd a Tanácsköztársaság vezetője, helyi felkelések szervezője. KAPD-tag, majd 1921-ben átlép a KPD-ba. 1933-ban a nácik meggyilkolják.

Werner Möller (1888-1919) Munkásköltő. A Lichtsstrahlen és az Arbeiterpolitik munkatársa, IKD majd KPD tag. 1919 január 5-én részt vesz a Vowärts-székház elfoglalásában, majd az ostrom idején parlamenterként megy a fehér csapatokhoz tárgyalni, akik négy társával együtt kivégzik.

Anton Pannekoek (1873-1960) Holland csillagász. Baloldali szociáldemokrata teoretikusként kezdi politikai tevékenységét. 1914-ben kiutasítják Németországból. ISD, IKD, KPD, majd KAPD tag, teoretikus. A tanácskommunizmus egyik meghatározó alakja. Csillagászati tudományos tevékenysége is jelentős.

Franz Pfemfert (1879-1954) 1911-től a Die Aktion című irodalmi-politikai folyóirat kiadója. Az újság az expresszionista irodalom és a baloldali radikálisok egyik szócsöve. A háború idején csak irodalmi kiadvány, de 1918-tól már a baloldali kommunisták orgánuma. A KAPD alapító tagja. A Die Aktion 1920-tól Otto Rühle egységszervezet-ideológiájának képviselője, 1927-től már trockista szellemiségű. Pfemfert 1933-ban emigrál, 1941-től haláláig Mexikóban él.

Karl Plättner (1893-1945) A háború alatt háborúellenes tevékenység miatt bebörtönzik. 1918-tól IKD, KPD, majd KAPD tag. A nagyobb fegyveres lázadások aktív résztvevője. Fegyveres csoportjaival rablással szerez pénzt mozgalmi célokra. Az 1921-es márciusi akció után a „szervezett bandák harcának” ideológiáját hirdeti meg, csoportja ennek szellemében tevékenykedik. 1921-ben letartóztatják, 1928-ban amnesztiával szabadul. A náci időkben koncentrációs táborba zárják, megbetegszik, a háború vége után rövidesen meghal.

Bernhard Reichenbach (1888-1975) KAPD alapító tag, 1922-től az „esseni irányzat” tagja. 1924-ben átlép az SPD-be, 1935-ben Angliába emigrál.

Otto Rühle (1874-1943) Az SPD tagjaként Reichstag képviselő 1914-ben, megtagadja a hadihitelek megszavazását. Az IKD, a KPD, a KAPD alapító tagja, az AAUD majd az AAU-E vezetője. 1933-ban emigrál, Mexikóban hal meg. Teoretikus munkássága mellett pedagógiai tevékenysége is jelentős.

Karl Schröder (1885-1950) A háború idején a Spartakusbund tagja, a Rote Fahne egyik kiadója. KPD, majd KAPD alapító tag, a KAI egyik szervezője. 1922-től az „eseni irányzat” egyik vezetője. 1924-ben átlép az SPD-be. A náci időkben részt vesz az illegális mozgalomban, 1936-ban bebörtönzik. 1948-ban Kelet-Berlinbe költözik, belép az állampártba.

Peter Utzelmann (1894-1972) Asztalos. 1918-ban részt vesz a kieli matrózlázadásban, majd a Népi Tengerészhadosztály tagja. Részt vesz az 1919 januári berlini harcokban. A KAPD alapító tagja. 1921-ben a Leuna-művek felkelőinek szervezeti vezetője. Bebörtönzik, 1923-ban amnesztiával szabadul. 1928-ban belép az SPD-be, ahonnan 1932-ben kizárják. A náci időkben részt vesz az illegális mozgalomban, 1936-ban bebörtönzik. 1950-ig Kelet-Németországban él, majd haláláig Nyugat-Berlinben.

 

Csoma Lajos

 

Bibliográfia

Magyar

Almási János: Berlin – 1918. Bp, 1969

Badia, Gilbert: Németország tegnap és ma 1917-1962. Bp. 1965

Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Bp. 1987

Farkas Márton: A császári sas lehull. Bp, 1982

Freyer, Paul Herbert: Viharmadarak. Bp, 1978

Haffner, Sebastian: Az elárult forradalom. Bp. 2007

Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma. (1917-1921) Bp. 1989

Johnson, Paul: A modern kor. Bp, 2000

Konok Péter: Baloldali radikalizmusok a 20. században. Bp. 2006

Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Bp. 1985

Kerekes Lajos: Hitler puccs a sörházban. Bp. 1976

Németh István: Németország története. Egységtől az egységig. (1871-1990) Bp, 2004.

Rosa Luxemburg és az orosz forradalom. Bp, ELTE 1983

Székely Gábor: A komintern és a fasizmus. Bp. 1980

Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Bp. 1983

Tokody Gyula: Németország 1918-1919. Bp. 1980

Tokody Gyula: Németország és a magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1980

Tokody-Niederhauser: Németország története. Bp, 1972

Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban I. kötet. Bp, 2005.

Német, angol

Arnold, Volker: Rätebewegung und Rätetheorien in der Novemberrevolution. Hamburg, 1985

Bock, Hans Manfred: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923. Meisenheim am Glan, 1969

Bourrinet, Philippe: „Neither Lenin nor Trotski nor Stalin!” The Dutch and German Communist Left (1900-1968) ( http://www.revalvaatio.org/wp/wp-content/uploads/bourrinet-the_dutch_and_german.pdf 2013.01.04.)

Dauvé, Gilles-Authier, Denis: The Communist Left in Germany 1918-1921.

( http://www.marxists.org/subject/germany-1918-23/dauve-authier/index.htm 2013.01.04.)

Frölich, Paul: Die Bayrische Räte-Republik. Karlsruhe, 2001

Gebhardt, Manfred: Max Hoelz. Berlin, 1985

Hoelz, Max: Vom „Weißen Kreuz” zur roten Fahne. Berlin,1929 (Reprint:Frankfurt, 1969)

Kinner, Klaus: Der deutsche Kommunismus. Band 1. Die Weimarer Zeit. Berlin, 1999

Langer, Bernd: Revolution und bewaffnete Aufstände in Deutschland 1918-1923. Göttingen, 2010.

Mallmann, Klaus-Michael: Kommunisten is der Weimarer Republik. Sozialgeschichte einer revolutionären Bewegung. Darmstadt, 1996

Reichenbach, Bernhard: Zur Geschichte der KAPD. 1928.

Rübner, Hartmut: Freiheit und Brot. Die Frie Arbeiter-Union Deutschlands. Eine Studie zur Geschichte des Anarchosyndikalismus. Berlin/Köln 1994

Seywald, Aiga: Die Presse der sozialen Bewegungen 1918-1933. Essen, 1994

Siegfried, Detlef: Das radikale Milieu. Kieler Novemberrevolution, Sozialwissenschaft und Linksradikalismus 1917-1922. Wiesbaden, 2004.

Weber, Stefan: Ein kommunisticher Putsch? Märzaktion 1921 Berlin, 1991

 

Dokumentumok

Anarchistische Texte. Berlin, 1978. Benne: Mühsam, Rocker, Landauer

Appelle einer Revolution. Dokumente aus Bayern zum Jahr 1918/1919. Hrg. Karl-Ludwig Ay. München, 1968.

Aufruf des Gründungsparteitages der KAPD 1920.

Die Linke gegen die Parteiherrschaft – Dokumente der Weltrevolution Band. 3. Hrg. Frits Kool. Olten, 1970. Benne: Pannekoek, Gorter, Rühle, Schröder, KAPD, AAU program.

Die Münchner Räterepublik. Hrg. Tankred Dorst. Frankfurt am Main, 1968.

Erklärung der Internationalen Kommunisten Dresdens 1918.

Extracts from the Guidelines of the AAUD December 1920.

Gorter, Herman: Nyílt levél Leninhez

Hempel, Max (Jan Appel) beszéde a III. Internacionálé 3. kongresszusán 1921. július.

Kun Béla: A szektásságtól az ellenforradalomig (A KAPD kérdéséhez) 1921. aug. 28.

Lenin, V. I.: Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége 1920.

Liebknecht, Luxemburg írások, cikkek

Pfemfert, Franz: Lenin’s Infantile Disorder … and the Third International

Protokoll des Gründungsparteitages der KPD

Richtlinien für die Allgemeine Arbeiter-Union (Einheitsorganisation) 1921.

Rühle, Otto: A forradalom nem pártügy! 1920.

Rühle, Otto: From the Bourgeois to the Proletarian Revolution 1924

Schneider, Ernst: A wilhelmshaveni felkelés

Theses on the Role of the Party in the Proletarian Revolution (KAPD, 1921)

 

 

 

 

 

 

 



[1] Karl Schröder: Vom Werden der neuen Gesellschaft 1920. Ford: Somogyi Boglárka (Ahol nincs külön feltüntetve a továbbiakban is az ő fordításait használjuk.)

[2] Schröder, i.m.

[3] A német nyelvű irodalomban még a legutóbbi időkben is jelennek meg hasonló szemléletű művek, pl. Klaus Kinner :Der deutsche Kommunismus. Berlin 1999.

[4] Hartmut Rübner: Freiheit und Brot. Berlin/Köln, 1994. 16.

[5] Karl Liebknecht: A fő ellenség a saját országunkban van. 1915 május.

[6] Hans Manfred Bock: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923. Meisenheim am Glan, 1969. 66.

[7] Bock, i.m. 72.

[8] Bock, i.m. 77.

[9] Die Aktion. Zweite Lieferung. Heft 209. Hamburg, 2004. 9.

[10] Bock, i.m. 67.

[11] Rübner, i.m. 23.

[12] Rübner, i.m. 19.

[13] Rübner, i.m. 20.

[14] Ernst Schneider: The Wilhelmshaven Revolt. In: The Raven. Nr. 8. London, 1989. 364.

[15] A felhívás szövege olvasható: Sebastian Haffner: Az elárult forradalom. Budapest, 2007. 112.

[16] Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Budapest, 1985. 68.

[17] Bock, i.m. 88.

[18] Bock, i.m. 90.

[19] Die Aktion, Heft 209. 45.

[20] Der Kommunist Nr. 2. Drezda, 1918 november.

[21] Bock, i.m. 90.

[22] A felhívás teljes szövege: Bock, i.m. 351.

[23] Mit akar a Spartakus Szövetség? Die Rote Fahne, 1918. december 14.

[24] Mit akar a Spartakus Szövetség?

[25] Konok Péter: Baloldali radikalizmusok a 20. században. Budapest, 2006. 94.

[26] Bock, i.m. 96.

[27] Bock, i.m. 92.

[28] Egy tanácsköztársaság részletes leírását l. Schneider, i.m.

[29] Die Rote Fahne, 1919. január 14.

[30] Die Rote Fahne, 1919. január 15.

[31] Fegyvereket osztottak ki a 20 év fölötti, szocialista párti vagy szakszervezeti tag munkásoknak. A közlemény reprintje megtalálható: Appelle einer Revolution. Dokumente aus Bayern zum Jahr 1918/1919. Hrg. Karl-Ludwig Ay. München, 1968. Anlage 71.

[32] „A burzsoáziának megmutathatjuk, hogy a proletariátus nem hajlandó többé rabszolgasorban élni. Gyors cselekvés szükséges, minden osztálytudatos munkást felszólítunk, hogy azonnal alakítson vörös alakulatokat!” Apelle.. . i.m. 29.

[33] Appelle... i.m. Anlage 76.

[34] Appelle... i.m. Anlage 77.

[35] Appelle... i.m. Anlage 78.

[36] Münchner Rote Fahne. Nr. 29. április 29. Appelle…i.m. 32.

[37] Appelle… i.m. Anlage 89.

[38] Appelle… i.m. Anlage 91.

[39] Az arányokat a Vörös Hadsereg 149, a hadsereg által kivégzett tagjának pártállása alapján számolták ki. Bock, i.m. 293.

[40] Az USPD programot l. Németh István: Németországi alternatívák 1918-1933. Bp, 1995. 23.

[41] KAZ (Kommunistische Arbeiter-Zeitung, Hamburg, Nr. 151. 1919. In. Bock, i.m. 225.

[42] Bock, i.m. 239.

[43] Bock, i.m. 229.

[44] A programból hosszú részletek olvashatók: Konok, i.m. 98-102.

[45] Az irányzat fő reprezentánsa, Otto Rühle így fogalmazott: „A forradalom nem pártügy!” (Rühle: Die Revolution ist keine Parteisache! Die Aktion. Nr. 17-18, 1920.)

[46] A KAPD és a III. Internacionálé kapcsolatának részletes elemzését l. Konok, i.m. 105-118.

[47] Statuten für die Kampforganisation der KAPD. Bock, i.m. 419.

[48] Bock, i.m. 235.

[49] L. Aiga Seywald: Die Presse der Sozialen Bewegungen 1918-1933. Essen, 1994. A szerkesztő 1194 különböző baloldali kiadványt ismertet.

[50] Bock, i.m. 242.

[51] Miután 1920 decemberében egyesült az USPD és a KPD(S), felvette a Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands nevet.

[52] Szerepéről l. Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Bp, 1979. 234-252.

[53] A március 24-i felhívás teljes szövege: Stefan Weber: Ein kommunistischer Putsch? Berlin, 1991. 275.

[54] A harcoló csapatok mozgásáról l. Weber, i.m. 176.

[55] Der Klassenkampf Nr. 4. 1922. Bock, i.m. 207.

[56] Der Kampfruf Nr. 3. 1922. Bock, i.m. 207.

[57] Bock, i.m. 209.

[58] Die Aktion Nr. 37/38. 1921. Bock, i.m. 217.

[59] Philippe Bourrinet: The Dutch and German Communist Left (1900-1968) 2003. 173.

[60] Rübner, i.m. 35.

[61] Rübner, i.m. 36.

[62] Der Syndikalist 1919. Rübner, i.m. 45.

[63] Paul Johnson: A modern kor. Budapest, 2000. 142.

[64] Anton Pannekoek: Weltrevolution und kommunistische Taktik. 1920.