Mihail Alekszandrovics Bakunyin

Mihail Alekszandrovics Bakunyin, a rombolás apostola és hivatásos forradalmár. Mit jelent e két meghatározás, mit tett, és hogyan élt az az ember, akit még úgy is szoktak hívni: az anarchizmus atyja.

Fiatalkor

Bakunyin 1814-ben született Oroszországban. 14 éves koráig tehetős szülei birtokán élt, felvilágosult apja tanította tudományokra, nyugalomban és har­móniában telt a gyerekkor. Hamarosan azonban a szentpétervári tüzériskola növendéke lett, de nem szerette a hadapródok és tisztek világát. Sok mocsokkal és hazugsággal találkozott. Mihailt egy ezre­dessel szembeni tiszteletlenség nyomán parkolópá­lyára állítják, de ő nem rezel be, otthagyja a had­sereget. Moszkvába költözik, ahol folytatja tanul­mányait. Ebben az időben dúl a cárizmus, az önkény­uralom ideológiája hat át mindent. Bakunyin azon gondolkodókhoz csatlakozik, akik keresik a választ a társadalmi fejlődés kérdéseire. Apja akarata ellenére nem vállal állást, matektanításból próbálja tengetni életét.

A hosszas filozofálások, beszélgetések kitűnő szónokká érlelték a jó vitaérzékkel született Bakunyint. VégüI a tudás utáni szomja nyugat felé fordítja. Mivel szülei nem támogatják őt, kölcsönpénzből tud elhajózni Berlinbe, a szellemi élet Mekkájába.

„Szabadnak lenni, és felszabadítani másokat..."

Bakunyin 4 évig Berlinben él, és kialakul gondo­lkodásának néhány meghatározó vonása. Leszáll a szellem és elmélkedés magaslatairól, és rájön, hogy pusztán gondolkodással nem segíthet az emberiség keservein és kínjain. A megoldás: a harc. Meg­győződése szerint, hogy felszabadítsunk másokat és új életre bíztassuk őket, mindenekelőtt magunknak kell felszabadulnunk, és új életet kezdenünk. Ugyanakkor le kell rombolni az önkény, elnyomás és zsarnokság minden intézményét és rendjét, s ez által a „rombolás szenvedélye egyúttal alkotó szenvedély is. "A filozofáló Bakunyin a politikai harcosok soraiba lépett, életét a propagandának és a forradalomnak szentelte.

1844-ben az orosz kormány hazarendeli Baku­nyint, de ő cseszik rájuk, erre azok megfosztják nemesi rangjától (puff neki), és hazatérése esetére Szibériába utalják.

Berlin után Párizsban él, összebarátkozik ifjú kom­munistákkal és egyre többet tud meg a munkásság nyomoráról. Viszont a hatóságok is egyre többet tudnak Bakunyinról. Párizsban találkozik Marxszal és nagy hatással van rá a kommunizmus, bár eszméit elhatárolja tőle. Bakunyinra még jelentősebb hatást gyakorol Proudhon, aki következetesen támadja a magántulajdont, és az új társadalmi szerveződésként a föderalizmust, vagyis a szabad társulások szövet­ségeként képzeli el.

A lengyel helyzet

Lengyelország az orosz cárizmus igáját nyögi, de már érlelődik a lengyel felszabadító mozgalom. Ehhez csatlakoznak az emigráns orosz forradalmárok, abban reménykedve, hogy, a lengyel nép felszabadításának lendülete segíteni fogja az orosz népet, hogy elsöpörje a sötét cárizmus önkényét. Bakunyin internacionalizmusa mellett, különösen lelkes híve volt a szláv népek felszabadításának, ezért az orosz kormány kiadatását kérte a fran­ciáktól. Bakunyin áthúzott Brüsszelbe. Azonban 10 napra rá Párizsban kitört a forradalom, amely végigsöpört Európán. Bár a különböző országok­ban a forradalmak céljai és feladataik külön­böztek egymástól, alapjaiban rengették meg a monarchikus rezsimeket. Bakunyin áthúzott Párizsba, s belevetette magát a forradalmi nyüzs­gésbe. „Hajnali négy-öt órakor keltem, éjjel ket­tőkor feküdtem e, egész nap talpon voltam, valóban minden gyűlésen, összejövetelen, klub­ban, felvonuláson, menetben, demonstrációban részt vettem, egy szó mint száz, minden érzésem­mel, minden pórusommal magamba szívtam a megrészegítő forradalmi légkört."

A szláv nacionalizmus

Forrongott a talaj keleten is. ezért Bakunyin Németországba , majd Prágába utazott, hogy elősegítse a felkelés kirobbanását. Prágában részt vett a szlávok nemzetgyűlésén. A kong­resszus 340 küldötte (csehek, morvák, szlovákok, ruszinok (ukránok), lengyelek, horvá­tok és szerbek) a szlávok felszabadításáért gyűlt össze. Többségük ezt az Osztrák Monarchia oldalán, a magyarok és németek ellen képzelték el. Bakunyin szerint a szláv érdek elárulása szövetkezni a reakcióval (a Monarchiával vagy a Cárral). Kiadványában, a „Felhívás a szlávokhoz", bírálta a magyar uralkodó osztály nemzetiségi politikáját, viszont a szláv „szövetség felajánlása egy népnek, amely most olyan veszélyben van, mint a magyar nép, nem valamiféle megalázó dolog",  „a nagylelkűségnek ezzel az aktusával a legerőteljesebben népszerűsíti az összes nép szabadságának elvét.” Másik kiáltványában így fogalmaz: „A magyarok leleplezték az osztrák dinasztia gyengeségét; e hősies harccal megmentették magukat és Ausztria összes népét a rabságtól..., aki fellép a magyarok ellen, az az egész emberiség ellensége, tulajdon szabad­ságának ellensége.” Felhívása sokakra hatással van, és több nyelvre lefordítva gyorsan eljut min­den országba, de nem tudja befolyásolni lényegében a szláv nacionalizmus irányát. Prágában felkelés tör ki, a kongresszus nem tudja folytatni munkáját. A felkelést leverik, Bakunyin legközelebb Drezdában mutatkozik.

1849 júniusában a prágai harc folytatását szervezi Drezdából, miközben ott is felkelés tör ki. Május elsején történtek az első összecsapá­sok a fegyverraktárakat ostromló tömeg, és a katonák között. Barrikádok épülnek, s Bakunyin nem sokat késlekedik támogatnia felkelőket. A forradalmat, bárhol robbant is ki, személyes ügyének érezte. Sok barátja volt a drezdai demokraták között, például Richard Wagner, a zeneszerző, aki szimpatizált nézeteivel, és akit lenyűgözött Bakunyin egyénisége. A felkelést azonban visszaszorították, s Bakunyin csendőrkézre kerül.

Börtön

2 évet Eruópában, 6 évet Oroszország börtöneiben raboskodik, majd pedig 7 év Szibériai száműzetés következik. Eközben, 47 éves megházasodik, majd majd Japánon és Amerikán keresztűl Angliába szökik.

A harc folytatódik

Végigutazza Európát, s újra részt vesz a szo­cialista és forradalmi csoportok munkájában. 1864-ben megalakítja az első anarchista szövet­séget, a titkos Internacionális Testvériséget. Tag­jainak száma alig 70 fő, mind Bakunyin támo­gatói és hívei. A Testvériség tagjai az anarchikus szocializmust vallják, vagyis minden egyén teljes szabadságát, melynek csak mások egyenlő szabadsága szab határt. Pontosabban az egyén szabadsága mások szabadságában nyer iga­zolást, s így válik a közös szabadsággá. Tagadják a magántulajdont, s az államot, mint olyan intézményt, amely gyökeresen szembenáll az emberi szabadsággal. Akik a nép teljes fel­szabadításának hívei, rombolják le az összes államokat, és romjaikon alapítsák meg az összes országok szabad termelő társulásainak föderá­cióját. Nézeteit a „Forradalmi katekizmus” című kiadványában vázolja, erre vonatkozólag.

Sok munka és szervezkedés után, 1868-ban kénytelen rádöbbenni: szövetsége nem elég erős, a reakciós rezsimek stabilan állnak. Azzal a titkolt céllal lép az Európaszerte egyre erősödő Nemzetközi Munkásszövetségbe, hogy Marxtól és Engelstől eltérő irányba terelje az Interna­cionálét. Persze Marx nem volt hülye, rájött a dologra és kizárták Bakunyint és társait. Ezzel kettészakadt a szocialista mozgalom, az anar­chista szervezet újabb híveket toborozva működött tovább. Az anarchizmus leginkább Spanyolországban vert gyökeret, és vált tömegessé, ahol a szocialista mozgalmat a kezdetektől az anarchisták határozták meg.

Bakunyin 1873-ban már betegeskedve, megfáradtan, Olaszországban telepszik le. A börtönévek megtörték egészségét, s engedve olasz barátai rábeszélésének, visszavonulva segítette a forradalmi tevékenységet. Hatására akkor főleg Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban terjedt el a hatalomnélküliség eszméje, de öröksége hatással volt Mexikóban, Amerikában, Oroszországban és mindenhol, ahol az igazságért és a hatalom ellen indult a harc.

Mihail Bakunyin 1876. július 1-jén meghalt.


Kropotkin visszaemlékezése

„Bakunyin akkor Locarnoban lakott. Nem volt alkalmam őt meglátni, amit most rend­kívüli módon sajnálok, mert amikor négy év múlva ismét Svájcba jöttem, már halott volt.

Ő volt az, aki Jurabeli barátaimnak a segít­ségére volt, hogy eszméiket tisztázzák, és követeléseiket megformulázzák és aki a for­radalomért való hatalmas, izzó, ellenállhatatlan lelkesedést beléjük plántálta. Alighogy észrevette, hogy egy kis lap, amelyet Guil­laume kezdeményezett, és amely a jurabeli Locle-ban megjelent, a szocialista mozgalom­ban az önálló gondolkozás új hangját ütötte meg, ő is eljött Locle-ba. Napokon és éjsza­kákon át beszélt új barátainak az anarchista szellemben való továbbhaladás szük­ségességéről, az említett lap számára egész sor mélyen átgondolt és ragyogó cikket írt az emberiség előrehaladásáról a szabadság felé, lelkesedést öntött új barátaiba, és így teremtett meg az anarchizmus számára egy házi tűzhelyet, amelyről aztán Európaszerte széjjelsugárzott az anarchizmus.

Miután aztán Locarnoba elment, ahonnan hasonló mozgalmat indított Olaszországban, és rokonszenves és tehetséges küldöttje, Fanelli által Spanyolországban is életre hívott, a Jurában megkezdett művét a jura­munkások önállóan folytatták. Beszélgeté­seik közben gyakran visszatért a „Michel” név, de nem mint valami távollevő főnök neve, akinek nézetei törvényszámba mennek, hanem mint a személyes jóbarát neve, akiről mindenki szeretettel és bajtársi módon beszél. Leginkább az tűnt föl nekem, hogy Bakunyin hatásainak titka sokkal kevésbé rejlett szellemi fölényében, mint inkább erkölcsi lényében. Ha az anarchizmusra vagy a szövetség magatartására terelődött a beszélgetés, sohasem hallottam valamely állítás érvéül az olyan kijelentést, hogy „Bakunyin ezt mondta”, vagy „Bakunyin ezt így gondolja”. Írásai és szavai nem mentek csalhatatlanságszámba, aminek föltétlenül engedelmeskedni kell, ahogy ezt sajnos igen gyakran látjuk a politikai pártoknál. Mindegyik kérdésben, amelyben az intellektualitás a leg­nagyobb fórum, mindenki a saját érveit érvényesítette. Akár ha Bakunyintól való volt az érvek tartalma, és formája, akár pedig ő szedte el azokat jurabeli barátaitól, az érveknek mindig egyéni jellegük volt. Csak egyszer hallottam Bakunyin nevét, mint tekin­télyét említeni és ez olyannyira feltűnt nekem, hogy most is emlékezem a beszél­getés helyére és közelebbi körülményeire. A fiatal emberek egyszer nők jelenlétében oly beszélgetést folytattak, amely egyáltalán nem hangzott tiszteletteljesen a másik nem­mel szemben. És akkor egy nőnek a következő felkiáltása hallgattatta el őket: „Kár, hogy nincs itt Michel, ő majd megtaní­tana titeket!”

A forradalmárnak ez az óriási alakja, aki mindenét odaadta a forradalom ügyének, aki egyedül csak érte élt és erről való felfogásából az élet számára a legmagasabb és legtisztább szemléletet vonta le, még mindig nagy hatást gyakorolt rájuk.”

Kropotkin: Egy orosz forradalmár emlékiratai



A cikk a Szabad Alternatíva anarchista havilap 1998. júliusi számából lett beszkennelve.