SAM DOLGOFF – ÉLETRAJZI VÁZLAT

 

 

„Ő volt a tökéletes következetesség embere. Ő volt a szabadság szelleme, annak baloldali formájában. Ő volt a legigazabb amerikai radikalizmus, a Wobbly eszme dobogó szíve.

(Paul Berman)

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

Sam Dolgoff 1902-ben született az akkori Orosz Birodalomhoz tartozó Ostrovno-ban (a mai Fehéroroszország területén található Beshankovichy-ban). Gyerekkora javarészét azonban már az Egyesült Államokban töltötte, ahová szülei 1905-ben vagy 1906-ban kivándoroltak. (Rokonsága azonban Oroszországban maradt, s egyik bácsikája, aki később ismert regényíró lett, Sztálin koncentrációs táborában lelte halálát.) New York-ban telepedtek le, s Bronxban, illetve Manhattan Lower East Side-ján laktak. Apja szobafestőként dolgozott és Sam alig volt 11-12 éves, mikor maga is munkába állt: kezdetben mint apja segítője, később mint önálló szobafestő, aki egészen nyugdíjazásáig ezt a foglalkozást űzte. Nem véletlen, hogy halála után egyik elvtársa és barátja ezt írta róla: „Sam Dolgoff nem a munkásosztályért volt, ő maga volt a munkásosztály”.

Kapcsolatkeresése a munkásszerveződésekkel már viszonylag korán megkezdődött. Elsőként a Young People’s Socialist League-hez (Fiatalemberek Szocialista Ligája) csatlakozott; azonban hamar kiderült, hogy ez a közeg túlságosan mérsékelt, s ezért nem megfelelő a számára. A szocialistáktól tehát hamar elpártolt és az anarchisták táborába szegődött. Tagja lett a Road to Freedom (Út a szabadsághoz) fantázianevű csoportnak, s ami fontosabb, 1922-ben az IWW-nek (Industrial Workers of the World – Világ Ipari Munkásai) is. Az IWW lett az otthona, a „Wobbly”-k (az IWW tagjai) pedig a családja, melyhez egész életében hű maradt, s amelyért aktívan tevékenykedett.

A továbbiakban több különböző anarchista csoporthoz is csatlakozott. Íme, néhány a teljesség igénye nélkül:

- az 1920-as években tagja volt a Chicago Free Society Group-nak (Chicago-i Szabad Társadalom Csoport)

- az 1930-as években csatlakozott a Vanguard Group-hoz (Élcsapat)

- 1954-ben New York-ban megalapította a Libertarian Legue-t (Liberter Liga)

Ezen túlmenően több anarchista újság alapításában és/vagy szerkesztésében is részt vett. Például:

- 1932 és 1939 között Sam Weiner álnéven szerkesztője volt a Vanguard Group lapjának, a Vanguard: A Journal of Libertarian Communism-nek (Előőrs: A liberter kommunizmus egy folyóirata)

- Megalapította az évi 2-4 számmal megjelenő Libertarian Labor Review-t (Liberter Munkás Szemle), melynek 25. száma (1986) már Anarcho-Syndicalist Review (Anarchoszindikalista Szemle) néven jelent meg, lapjuk az amerikai Liberális Párttal való esetleges összekeverését elkerülendő

Szervezői és szerkesztői tevékenysége mellett számos cikket, könyvet és pamfletet is írt. (Ezek közül a legfontosabbakat lásd a lenti felsorolásban.) Autodidakta módon képezte önmagát rendíthetetlen szorgalommal és munkabírással, s ennek eredményeképpen mintegy fél tucat nyelven olvasott, és az évek során egymástól térben és időben is meglehetősen eltérő témákról publikált: például Bakunyinról, az amerikai munkásmozgalom helyzetéről, a spanyolországi és a kubai forradalomról. Irományainak nem elhanyagolható része foglalkozik a marxizmus, de mindenekelőtt a bolsevizmus és a sztálinizmus kritikájával. Mindezen nem lehet csodálkozni annak ismeretében, hogy a GULAG-ról szóló első részletes jelentések, amelyek az USA-ba elértek, szinte mind a Dolgoff köréhez tartozó anarchistáktól származtak. Közülük is az ő személyes mentoraként tisztelt és elismert száműzött orosz forradalmárt, G. P. Maximoff-t érdemes kiemelni, a The Guillotine at Work: Twenty Years of Terror in Russia (A guillotine munkában: A terror 20 éve Oroszországban) c. legendás mű szerzőjét. Ezeknek a személyeknek és beszámolóiknak hatására Sam Dolgoff hamar felismerte, nem az számít, hogy egy társadalom kapitalistának vagy szocialistának, liberálisnak vagy konzervatívnak nevezi-e magát. Egyedül az számít, hogy az adott társadalomban a dolgozó népnek meg van-e a joga és a lehetősége - és ha igen, akkor milyen mértékben -, hogy harcolhasson saját további fejlődéséért.

Dolgoff tehát világosan látta a kommunizmus és a forradalom fogalmát kisajátító bolsevizmusban és sztálinizmusban rejlő veszélyeket, és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy ellenpropagandát fejtsen ki, hitet téve a valódi forradalmi célok és irányelvek mellett. 1929-ben (a világválság kezdetén) például Illinois-ban megszervezte az IWW számára a Progressive Miners Union-t (Haladó Bányászok Szervezete), s a bányászokat részletesen figyelmeztette a bolsevizmus veszélyeire. Az 1930-as évek Spanyolországában egyre éleződő osztályharcot és a forradalmi törekvéseket figyelemmel kísérve, rendszeresen beszámolt a Spanyol Kommunista Párt részéről elkövetett atrocitásokról éppúgy, mint a fasisztákéról. Ilyen irányú agitációs tevékenységei közül alighanem a legmerészebb és ezért legkevésbé támogatott akciója az 1960-as évek elején vette kezdetét a Castro-féle kubai hatalomátvételt követően. Miközben a baloldal döntő többsége világszerte lelkesen fogadta a kubai forradalmat és nem fogalmazott meg kemény kritikákat az újonnan kiépülő rendszerrel kapcsolatban, Sam Dolgoff és elvtársai már 1961-ben közzétették a Kubából - a helyi anarchoszindikalisták által - kiszivárogtatott híreket és kompromittáló vallomásokat. Dolgoff és köre pénzt és egyéb adományokat gyűjtöttek a bebörtönzött kubaiak számára, valamint azért, hogy a száműzött forradalmárok Miamiba repülhessenek. Végül pedig, összegezve Kubával kapcsolatos nézeteit és bemutatva a világ számára szinte ismeretlen kubai liberter mozgalom történetét és jelenét, 1974-ben kiadta The Cuban Revolution: A Critical Perspective (A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont) c. könyvét. Mindezekért Dolgoff nemhogy tetszésnyilvánítást nem kapott a világ baloldali szervezeteinek zömétől, de még olyanok is akadtak, akik véleménye és tevékenysége miatt egyenesen reakciósnak nevezték őt…

Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy Dolgoff egész életében hű maradt az általa képviselt nézetekhez, még azokban az időkben is, mikor sokan mások „az illúziókkal való leszámolás” címén kisebb-nagyobb mértékben elhajlottak a liberalizmus vagy a sztálinizmus irányába. „Ő volt a tökéletes következetesség embere”- ahogy később elvtársa és barátja, Paul Berkman nevezte.

Sam Dolgoff az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus klasszikus elveit vallotta és propagálta egész életében, s emiatt feleségével együtt szilárd kapocsként szolgált a múlt tradicionális anarchizmusa és az 1960-70-es években megjelenő új generációs anarchisták és punkok között.

1990-ben, hosszú és kemény élettel a háta mögött hunyt el ugyanabban a városrészben, ahol gyerekkora egy részét is töltötte. Életművének, munkásságának értékelése nem dolgunk itt, csupán egy vázlatos áttekintésre törekedtünk. Sam Dolgoff-ot talán az a néhány mondat jellemezi a legjobban, amelyet spicces állapotban tréfálkozva mondott egyszer magáról barátai és elvtársai társaságában: „Nektek mindig szükségetek van egy baloldalra. És a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És a baloldal baloldalán belül szükségetek van egy baloldalra. És azon a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És az a baloldal én vagyok!”

 

FŐBB MŰVEI:

 

  • Ethics and American Unionism (1958)
  • The Labor Party Illusion (1961)
  • Bakunin on Anarchy (1971)
  • The Anarchist Collectives: Workers’ Self-Management in the Spanish Revolution, 1936-1939 (1974)
  • The Cuban Revolution: A Critical Perspective [A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont] (1974)
  • The Relevance of Anarchism to Modern Society (1977)
  • A Critique of Marxism (1983)
  • Modern Technology and Anarchism (1986)
  • Fragments: A Memoir (1986)

 

FORRÁS:

 

http://www.iww.org/history/biography/SamDolgoff/1

http://en.wikipedia.org/wiki/Sam_Dolgoff

http://en.wikipedia.org/wiki/Vanguard_(journal)

http://en.wikipedia.org/wiki/Anarcho-Syndicalist_Review

Sam DOLGOFF: The Cuban Revolution. A Critical Perspective. [A kubai forradalom. Egy kritikai nézőpont] Anarchy Order. [é.n. – eredeti megjelenés: 1974.] 63-100. old.

 

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

 

ANARCHIZMUS KUBÁBAN: AZ ELŐFUTÁROK

 

Minden anarchista eszme és a kubai munkásmozgalom kifejlődése visszanyúlik a 19. század közepéig. Éppen napjaink kubai kommunistái jöttek rá, hogy:

 

„…Paul Lafargue (Marx Spanyolországban élő veje) és más marxisták fáradozásainak ellenére, a félsziget (Spanyolország és Portugália) proletariátusa inkább az anarchista és anarchoszindikalista eszmék hatása alá került. És ezeket az eszméket a 19. század utolsó és a 20. század első negyedében átvitték Kubába, döntően befolyásolva a kubai munkásmozgalmat, amely változatlanul anarchista maradt…” (Serge Aguirre, Cuba Socialista – egy castróista havilap – 1965. szeptember)

 

„…Az egész időszak alatt (az 1890-es évektől az orosz forradalom utáni időkig) az anarchoszindikalisták – akik Kubában vezették az osztályharcokat – és az anarchista ideológia hatása dominált…)” (Julio de Riverend, Cuba Socialista, 1965. február)

 

ANARCHIZMUS A GYARMATI IDŐSZAKBAN

 

Kubában az anarchista mozgalom, más országokhoz hasonlóan, nem fejlődött önálló munkásmozgalmi irányzatként. Ezek annyira együtt csíráztak ki, hogy lehetetlen egyikük történetét kinyomozni a többié nélkül. A kubai munkásmozgalom előfutárai és szervezői száműzött spanyol anarchoszindikalisták voltak, akik az 1880-as években érkeztek Kubába. Ők voltak azok, akik határozott szociális forradalmi orientációt adtak a kubai munkásmozgalomnak, Bakunyin és a spanyol internacionalisták (mint Enrique Messinier, Enrique Roig San Martín és Enrique Cresci) anarchoszindikalista eszméit terjesztve.

 

 

Enrique Roig San Martín (1843-1889)

 

A korai munkásszerveződések egyike volt a Sociedades Economicos de Amigos del País (Az Ország Barátainak Gazdasági Társasága). Nem rendelkezünk részletes információkkal a Havanna Dohánymunkásai Szövetségének világnézetéről, melyet 1866-ban szerveztek meg – de elképzelhető, hogy szindikalista volt. A munkások szenvedélyesen érdeklődtek az önképzés iránt. Havanna dohánymunkásai (akárcsak Florida vidéki emberei) felolvasókat fizettek, hogy általános érdeklődésre számot tartó munkákat olvassanak nekik, mialatt ők dolgoztak. Amíg pedig a felolvasó pihent, buzgón vitatkoztak arról, amit tanultak. Ha pedig egy munkaadó elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szembemenjen ezzel a gyakorlattal, akkor nagyon gyorsan az üzemén kívül találhatta magát.

 

1885-ben a szakszervezeteknek egy nem hivatalos föderációja jött létre, Circular de Trabajadores de la Habana [Havanna Munkásainak Köre] (munkások klubjai) néven. Két évvel később tartottak egy kongresszust, amelyen két ellenzéki csoport, „a reformisták vs. a radikálisok” hevesen vitatkoztak szerveződésük jövőbeni orientációjáról.

 

Az anarchista propagandacsoportok annak szükségességét hangsúlyozták, hogy a szerveződésnek ragaszkodnia kell az anarchoszindikalista vonalhoz, visszautasítva a szociáldemokrata politikai pártok által szükségesnek tartott marxista eszméken alapuló parlamenti-politikai akciót. 1886-ban megalapították a Munkásközpontot, hogy annak orgánumán, az El Productor-on (A Termelő) keresztül, terjesszék az anarchoszindikalizmus eszméjét, melyet az anarchista Enrique Roig San Martín alapított és szerkesztett.

 

 

Az El Productor (A termelő) 1891. novemberi száma

 

1892-ben a Munkásközpont által ünnepelt első május elsején demonstrációkat tartottak Kuba függetlenségéért, aminek hatására a spanyol hatóságok gyorsan bezáratták a kongresszust. A Kuba függetlenségéről szóló határozatokat anarchisták (Enrique Cresci, Enrique Suárez és Eduardo González) írták meg. A kongresszus jóváhagyott egy határozatot, leszögezve, hogy „…a munkásosztály nem fog emancipálódni addig, amíg magáévá nem teszi a forradalmi szocializmust, ami nem lehet akadály országunk függetlenségének kivívásában…” (idézi Maurice Halperin: The Rise and Fall of Fidel Castro, University of California 1972., 4. old.)

 

1874 körül a kubai függetlenség nagyra becsült „apostola”, José Martí gyakran hivatkozott anarchista csoportokra, melyeket Fermin Salvocheáról, Bakunyinról és másokról neveztek el. Újságjában, a La Patria-ban közreadta az anarchista Elisee Reclus és mások cikkeit. Mint Martí írta:

 

„… a kapitalisták és a munkások közötti harc időszakában élünk… a munkások egy harcos szövetsége óriási esemény lesz. Ők most teremtik meg ezt…” (idézi: Halperin, Richardo Rojo munkáját: My Friend Che. 6-7. old.)

 

Az anarchista Carlos M. Balino, aki Florida dohánymunkásai közt tevékenykedett, José Martí munkatársa volt. És az Enrique Roig Klubnak tagjai voltak Martí anarchista és szocialista támogatói is. Azért említjük meg ezeket a tényeket, hogy a függetlenségi mozgalomnak ne csupán a nacionalista jellegét, hanem szociál-forradalmi karakterét is demonstráljuk.

 

Enrique Messenier lett a Liga General de Trabajadores [Munkások Általános Ligája] első elnöke, amelyet az 1890-es években anarchisták alapítottak. Szintén ezt az időszakot jelezte a dokkmunkások általános sztrájkja Cardenasban, Reglában és Havannában. A Liga vezette az első általános sztrájkot a nyolc órás munkanapért, amelyet a kormány brutálisan eltiport.

 

A függetlenséget megelőző, kulcsfontosságú évek alatti kubai anarchista mozgalom állapotáról Pedro Esteve, az Egyesült Államokban virágzó 20. századi anarchista mozgalom úttörőjének beszámolójában olvashatunk bizalmas kortárs számvetést. (A Los Anarquistas de Espana y Cuba; Reported to the International Anarchist Congress, Chicago 1893; megjelent: El Despertar, Paterson, New Jersey, 1900.) Esteve közeli érintkezésben volt a kubai és a száműzött spanyol anarchistákkal Kubában. A következő észrevételek egy nyugtalan propagandakörúton alapultak, amelyet a rendőrség háromhavi ott tartózkodás után félbeszakított.

 

„A hatóságok megpróbálták megbénítani, és ha lehet, gyökeresen kiirtani mozgalmunkat, nemcsak törvénytelen erőszak útján, ami viharos tüntetéseket váltott volna ki, hanem egy nem kevésbé hatékony módon, pitiáner zaklatások kitartó és ördögien okos kampánya révén (a főbérlőkre nyomást gyakoroltak, hogy ne adjanak bérbe helyiséget az összejöveteleinkhez). Bár nem folyamodtak nyílt cenzúrához, hetilapunkat, a La Arma-t arra kényszerítették, hogy megjelenését felfüggessze. Archivo Social néven jelent meg újra, de ismét elnyomták. Circulo de Trabajadores Munkásközpontunkat bezáratták a „közegészségügyi felügyelők” által koholt hamis vádak alapján stb., stb.) Emil Henry és más anarchista terroristák merényletei, amelyek Európában kiváltották az anarchista mozgalom brutális üldöztetését, szintén ürüggyé váltak a kubai kormány számára, hogy megleckéztesse a mozgalmunkat…”

 

Esteve beszél a rasszizmus kubai munkás- és szocialista mozgalom egészséges fejlődésére gyakorolt hatásairól, arról, hogy a rabszolga-felszabadítás és az egyenlő jogok deklarálása ellenére még mindig megszokott volt a heves faji diszkrimináció.

 

„…még az anarchisták - akik a négereket kimeríthetetlen örömmel és egyenlő feltétek mellett fogadták találkozóikon, az iskolákban és minden más ember és ember érintkezésén alapuló gyűlésükön - példamutató viselkedése sem volt elég hosszú ideig ahhoz, hogy felrázza őket meggyőződésükből, miszerint minden fehér ember az ők természetes ellensége… Mindazonáltal elhivatottan agitáltunk tovább, és igazi proletárokat csábítottunk a sorainkba. Találkozókat tartottunk Havanna különböző negyedeiben és más városokban és falvakban. Meghívtak minket, hogy magyarázzuk el eszméinket nem-hivatalos népiskolákban, és Központunkban népi kurzusokat adtunk szociológiából és már tárgyakból… a munkásoktatás egyéb projektjeit is megkezdtük… mikor a munkások meghívtak a La Rosa de Santiago szivargyárba, beszédem az anarchizmusról jó fogadtatásra talált… mindez csak néhány példa… szépen lassan azok az anarchisták, akik sokáig inaktívak voltak, visszatértek, és új követők csatlakoztak hozzánk… mozgalmunk lassan éledt újjá, de szilárd alapokkal…”

 

HARC A FÜGGETLENSÉGÉRT: 1868-1895

 

1868-ban vette kezdetét a spanyol gyarmati uralomtól való függetlenségért vívott tízéves gerillaháború („El Grito de Yara”). 1868. október 10-én Carlos Manuel de Céspedes, egy gazdag cukornádültetvény tulajdonosa Oriente tartományban, kevesebb mint 40 emberrel megtámadta Yara falut. A támadást visszaverték, és csak 12 ember élte túl. „El Grito de Yara” („A lázadás hívószava”) a függetlenségért folytatott harc szimbólumává és jelszavává vált. Több mint 200 ezer harcos halt meg a tíz évig tartó háborúban, megszámlálhatatlanul sokan sebesültek meg. A háborús áldozatok teljes számát nem tudjuk megbecsülni sem. A függetlenségi mozgalom legprominensebb katonai vezetője Maximo Gómez tábornok és Antonio Maceo volt. 1869-ben Céspedes-t választották az Ideiglenes Kormány elnökévé. Ezzel és az El Grito de Yarával érdemelte ki a „Függetlenség Apja” címet.

 

Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874)

 

Spanyolország Valeriano Weyler tábornokot, „A Mészárost” küldte, hogy kiirtsa a függetlenségi mozgalmat. Weyler több százezer férfit, nőt és gyermeket zárt koncentrációs táborokba. Egyedül Havannában 52 ezer ember pusztult el. A lázadó területeken elpusztították az állatállományt és a terményeket, hogy kiéheztessék a szabadságharcosokat és családjaikat. A parasztokon úgy álltak bosszút, hogy hatalmas, spanyol tulajdonban lévő cukorültetvényeket gyújtottak fel. Weylert 1879-ben hívták vissza Spanyolországba.

 

1880-ban, a rabszolga-felszabadítást követően a nagy földbirtokosok azt várták, hogy a spanyol kormány kárpótolja őket a rabszolgák egyenjogúsítása nyomán keletkezett veszteségeikért. Azonban a munkakörülmények gyakorlatilag változatlanok maradtak. A Revista de Agricultura írta:

 

„…Egy munkás egy cukorüzem táborában hajnali 2 órakor kelt fel, ivott egy pohár meleg vizet reggelire, dolgozott délelőtt 11-ig. Egy két órás ebédszünetet követően visszatért és délután 6-ig dolgozott, levest evett és aztán még pár órát dolgozott…” (idézet Castro lapjának, a Cuba Socialistá-nak újságkivágásából – dátum nincs)

 

ANARCHISTÁK A FÜGGETLENSÉGI HARCBAN

 

A Kuba függetlenségéért vívott 1895-ös felkelések legharciasabb résztvevői elsősorban a parasztok voltak (és relatíve kisebb részben a számszerűleg kisebbségben levő munkások). A nemzetközi anarchista mozgalom a függetlenségi háború kezdetétől a végéig támogatta a felkeléseket, és számos fiatal anarchista ment Kubába, hogy együtt harcoljon a kubai néppel. Sok anarchista volt e harcok előterében, köztük Rafael García, Armando André (a lázadó hadsereg parancsnokainak egyike, akit később Machado bérgyilkosai öltek meg) és Enrique Cresci.

 

A függetlenségi harcokban való anarchista részvétel a következő megfontolásokon alapult: a kizsákmányolt, elnyomott tömegek számára, a burzsoá függetlenség másodlagos fontosságú volt. Számukra a gyarmati despotizmus alóli felszabadítás egyet jelentett sokéves szolgaságuk végével és a gazdasági egyenlőség, szociális igazságosság és személyes szabadság új korszakának nyitányával. A nép függetlenségért vívott harca egyidejűleg egy szociál-forradalmi karakterrel is rendelkezett. Az anarchista propaganda és legfőképp az AKCIÓ bátorította a tömegeket, hogy a politikai függetlenségért folytatott harcot változtassák a társadalmi forradalomért vívott harccá.

 

KUBAI FÜGGETLENSÉG: AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS TERJESZKEDÉSE

 

Az amerikai imperializmus épp annyira tartott a kubai nép társadalmi forradalmától, mint annak spanyol gyarmati és hazai kizsákmányolói. Ezzel kapcsolatban hasznosnak tartjuk két magasan kvalifikált történész nézőpontját idézni:

 

„…a Spanyolország feletti győzelmet (a spanyol-amerikai háborúban, 1898) követően, a béketárgyalások során Spanyolország félelmét fejezte ki, hogy ha elhagyja a szigetet… lehetséges, hogy az gyakori forradalmak áldozatává válik, amelyeknek az lesz az eredménye, hogy sem a tulajdon, sem a személyes jogok nem lesznek biztonságban. Hogy megmentse Kubát a „korai” függetlenség lehetséges következményeitől, Spanyolország remélte, hogy az Egyesült Államok legalább olyan fokú ellenőrzést alakít ki, amely elegendő a rend biztosításához…” (Chester Lloyd Jones; idézi a Background to Revolution, New York, 1966, 63. old.)

 

Jones professzor kimutatja, hogy az Egyesült Államok Kubát illetőleg osztozott Spanyolországgal a forradalomtól való félelemben, és egyet értett vele abban, hogy „…a nemzetközi jog alatt eleget tegyen a kötelességének…”

 

És William Appleton Williams professzor összegzi az amerikai imperializmus valós motivációit a kubai függetlenség tekintetében:

 

„… az Egyesült Államok igyekezett gyorsan és tartósan pacifikálni a szigetet… hogy biztosítsa a katonai ellenőrzést… és felgyorsítsa és megvédje az Egyesült Államok gazdasági fölényét… az Egyesült Államok így a kubai forradalmárokkal szemben fogalt állást, éppúgy mint a spanyol kormány… Kubát az Egyesült Államokat kielégítő módon alakították át, és csak a végén adták át a kubaiaknak, az akció szabadságára vonatkozó visszavonhatatlan korlátozások után, és fejlesztésbe kezdtek, hogy meghatározatlan időre biztosítsák az amerikai túlsúlyt…” (idézi a Background to Revolution antológia, 188-190. old.)

 

 

Karikatúra az amerikai imperializmusról

 

FÜGGETLENSÉG AZ I. VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG: 1898-1914

 

Annak következtében, hogy Spanyolország vereséget szenvedett a spanyol-amerikai háborúban, Kuba független köztársasággá vált. Ezt Kuba forradalmi tömegei érték el, egyszerű parasztok és városi munkások, akiknek hősiessége aláásta a spanyol uralmat és lehetővé tette az Egyesült Államok könnyű győzelmét.

 

1898 és 1902 között az amerikai hadsereg elfoglalta és uralma alá vonta Kubát azzal az ürüggyel, hogy szükség van egy átmenti szakaszra ahhoz, hogy felkészítsék Kubát az önálló kormányzásra. Az amerikai csapatok az első elnöki választást követően elmentek. De az 1901-es Platt-kiegészítés „garantálta, hogy az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni a kubai ügyekbe és állandó időre birtokba venni a Guantanamói-öböl haditengerészeti támaszpontját. (A Fenyők szigetének adminisztrációját 1925-ben vonták vissza.)

 

1902-ben Tomás Estrada Palmát választották az új köztársaság elnökévé. Tisztességtelen 1906-os újraválasztása és az őt elmozdító „liberális” puccs ürügyet szolgáltatott az amerikai csapatok második intervenciójához. A Palma-kabinet örököse, José Miguel Gómez (1909-1912) hihetetlenül korrupt volt. Azzal dicsekedett, hogy „… egész életemben derűs hangulatom volt egy mosollyal az arcomon…” Hubert Herring megjegyzi: „…egy mosollyal Gómez kiürítette a kincstárat, és lehetővé tette, hogy kubai és amerikai barátai koncessziókon hízzanak…” (History of Latin America; New York, 1955, 401. old.) Az új független köztársaságról kiderült, hogy épp olyan, vagy közel olyan reakciós, mint amilyen Spanyolország elmozdított gyarmati despotizmusa volt. Alig kevéssel volt keservesebb a harc Kuba elnyomott népe és a korrupt új állam között, annak bürokráciájával, hadseregével és rendőri erőivel szemben.

 

1900 tavaszán, az Egyesült Államok megszállása alatt, a csoport kiadta az El Mundo Ideal-t (Az ideális világ), meghívta a közismert anarchistát, Errico Malatestát, hogy utazzon Kubába és tartson beszédet a munkásoknak és a parasztoknak. De a kormány kiutasította őt. Kubát elhagyva Malatesta írt egy búcsúlevelet kubai elvtársainak, amelyből a következő részleteket idézzük:

 

„… Azt követően, hogy elhagytam ezt az országot, ami iránt erős szeretet érzek, hadd tisztelegjek a bátor kubai munkások előtt, feketék és fehérek, bennszülöttek és külföldiek előtt egyaránt, akik szívélyes vendégszeretetben részesítettek engem…”

 

„…Hosszú ideje csodálom azt az önfeláldozást és hősiességet, amivel ti országotok szabadságáért harcoltatok. Most megtanultam megbecsülni tiszta intelligenciátokat, haladásba vetett hiteteket és igazán figyelemre méltó kultúrátokat, amely nagyon ritka egy olyan népben, amelyet kegyetlenül elnyomtak. És azzal a meggyőződéssel távozom, hogy ti hamarosan kiveszitek a részeteket a minden országban leghaladóbbnak számító dologból, az emberiség valódi emancipációjáért folytatott harcból…”

 

„…Feltételezem, hogy a liberterek a mindig létező kormány ellen harcolnak, s nem azért, hogy helyére egy újat állítsanak; ily módon mindenki meg fogja érteni, hogy ha a függetlenségi háborúban a kormányokkal szembeni ilyen ellenséges érzelem minden liberterben megtestesül, lehetetlen lesz a kubai nép nyakába varrni ugyanolyan spanyol törvényeket, amelynek eltörléséért olyan mártírok, mint Martí, Cresci, Maceo és a kubaiak ezrei meghaltak…”

 

(Solidaridad Gastronomica – Anarchoszindikalista élelmiszeripari dolgozók szervezeti lapja, 1955. augusztus 15.)

 

 

Errico Malatesta (1853-1932)

 

1902-ben Havanna dohánymunkásait Gonzales Lozana és más anarchisták általános sztrájkba hívták, az elsőbe a köztársaság ideje alatt. Ez az akció, a híres „tanoncok sztrájkja”, célul tűzte ki, hogy véget vet a tanoncok kizsákmányolásának, kiknek státusza valójában annyi volt, hogy leszerződött szolgaként hozzá lettek kötve munkáltatóikhoz egy adott időszakra. A dohánymunkások csatlakoztak a havannai kikötői munkásokhoz. A kormány erővel próbálta meg letörni a sztrájkot és erőszakos csatát provokálva, amelyben húsz munkást megöltek. Az Egyesült Államok beavatkozásának fenyegetésével élve a kormány végül megtörte a sztrájkot.

 

Az 1903 és 1914 közötti periódust számos sztrájk jellemzi, amelyekben az anarchisták aktívan részt vettek. Közülük a fontosabbakat felsoroljuk:

 

1903. A cukormunkások nagy sztrájkra alatt az anarchista Casanast és Montero y Sarriát Las Villas tartomány akkori kormányzójának, José Miguel Gómeznek, Kuba későbbi elnökének parancsára meggyilkolják. Az elhúzódó Moneda általános sztrájkot, melyet az anarchisták vezettek (február 20-tól július 15-ig), azért hirdették meg, mert a munkások nem fogadták el, hogy a leértékelődött spanyol pesetában fizessék ki őket. Amerikai dollárban követelték a bérüket, mert annak nagyobb vásárlóereje volt. 1907-ben az anarchista hetilapot, a Tierra!-t szintén szigorúan üldözték, mert bátorította a vasúti sztrájkot, amely a nyolcórás munkanapért és egyéb követelésekért folyt. A dohánymunkások újra sztrájkba léptek, ezúttal 145 napra. Csatlakoztak hozzájuk a tengeri, az építő- és egyéb munkások.

 

 

A Tierra! (Földet!) egyik 1916-os száma

 

1910-1912. Az anarchoszindikalisták fontos szerepet játszottak Havanna és Cienfuegos csatornamunkásainak 1910 júniusában zajlott sztrájkjában. A keserű 1912-es évben éttermi és kávézói munkások sztrájkolnak szintén anarchista aktivisták részvételével. A legaktívabb sztrájkolók egyike Hilano Alonso volt. Az időszak egyéb sztrájkjai között ott volt a kőművesek nyolcórás munkanapért vívott sztrájkja; a vasutasok sztrájkja; a havannai alagút munkásainak erőszakos sztrájkja, és a harcokban résztvevő spanyol anarchisták és szindikalisták kitoloncolása.

 

Ezekben az években az anarchista mozgalom virágkorát élte. A Tierra! hetilap cikkei a legkiválóbb kubai és spanyol szerzők tollából születtek; az El Ideal liberter újság, valamint Elisee Reclus, Kropotkin, illetve más anarchisták széles körben elterjedt munkáinak megfizethető kiadásai.

 

Ezt az időszakot a munkások szövetkezeti mozgalmának jelentős növekedése jellemezte, amelyben az anarchisták nagyon aktívak voltak. Szerény havi díjért a munkások rendelkezésére bocsátották kikapcsolódási és kulturális létesítményeiket, egészségügyi szolgáltatásokat nyújtottak, és más előnyöket biztosítottak számukra. A mozgalom összlétszáma elérte a 200 ezer tagot. A gyárosok ellenkezésének dacára a munkások termelő és fogyasztó házakat és szövetkezeteket szerveztek.

 

Az anarchisták élen jártak a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésében is, amiket a Castro-kormány zúzott szét, hogy állami gazdaságokkal váltsa fel őket. Kuba liberter mozgalma mindig kiemelt helyen állt nemcsak a városi munkások szerveződései terén, hanem a paraszti harcokban is. Egész parasztszervezeteket építettek Kuba szerte – San Cristóbalban, Las Placiosban, Pinar de Ríoban –, ahol a legcsekélyebb lehetőség is volt rá. Realengo 18-ban, yentas de Casanovában, Santa Lucíában és El Vinculóban olyan anarchista aktivisták, mint Marcelo Salinas, Modesto Barbieto, Alfredo Pérez és sokan mások bátran harcoltak. Feledhetetlen elvtársaink, Sabino Pupo Millan és Niceto Pérez harcos parasztforradalmárok voltak Santa Lucía óriási cukorültetvényein és Camagüeyben. Ebben az időszakban, legalább 1925-ig, az anarchisták voltak az egyedüli befolyásos aktivisták a cukormunkások körében. Millant 1945. október 20-án gyilkolták meg a Monati Cukorvállalat által fizetett bérgyilkosok a paraszti ellenállás felszítása és paraszt szövetkezetek szervezése miatt. Pérezt szintén meggyilkolták; Kuba Parasztföderációja úgy emlékezett meg halála napjáról, mint „A Paraszt Napjáról: az éhező és kizsákmányolt földművelő munkások követeléseiért folytatott harc napjáról.”

 

AZ OROSZ FORRADALOMTÓL A MACHADO DIKTATÚRÁIG: 1917-1925

 

Az első világháború véget érése és az orosz forradalom beindította a munkások haladó csoportjainak és a radikális mozgalmaknak fantáziáját szerte a világon. Világszerte számos anarchista várt azonnali forradalomra és az igazságos társadalom megvalósulására. 1919-ben a kubai anarchisták egy csoportja a forradalmi eufóriának engedve kiadott egy kiáltványt, amellyel csatlakozott a Bolsevik Párt uralta Harmadik Internacionáléhoz.

 

Teljesebb és megbízhatóbb információkkal és az oroszországi események józan, objektív elemzésével a kubai anarchista mozgalom egy új fázisba lépett. Az orosz forradalomért való lelkesedés akkor halt ki, amikor a bolsevikok diktatórikus gaztettei nyilvánvalóvá váltak, és amint Kropotkin, Volin, Berkman és más anarchista menekültek kritikus véleményei Európában és mindenütt, elértek Kubába.

 

Az 1917 és 1930 közötti éveket keserűség és kiterjedt osztályharc jellemezte: helyi és országos sztrájkok a magasabb bérekért, a nyolcórás munkanapért, a szakszervezetek elismeréséért, a kötelező katonai szolgálat elleni kampányok, óriási tüntetések a hiányok és a magas megélhetési költségek ellen, stb. A népfelkelés eme megnyilvánulásai váltották ki a radikális mozgalmak kormányzat általi üldöztetését. Spanyol anarchistákat deportáltak, a székházakat, amit a rendőrség egyik nap bezáratott, azt másik nap újra kinyitották; az újságok, amiket egyik nap felfüggesztettek, a következő napon más néven újra megjelentek. Az elnyomás ellenére fiatal férfiak és nők százai csatlakoztak az anarchista szervezetekhez.

 

Az anarchistáknak rendkívül aktívak voltak, legfőképpen a gyáripari munkások, a kőművesek, gipszmunkások, pékek, mérnökök, vasúti dolgozók, gyári munkások, stb. szakszervezetei közt. A liberterek kiadtak hetilapokat, a Nueva Aurora-t és a Labor Sana-t; magazinokat, az El Progreso-t, a Voz del Dependiente-t [Eladók hangja], az El Productor Panadero-t [A termelő pék], a Nueva Luz-t (Új Fény), a Protero-t, az El Libertario-t és más lapokat.

 

Ennek az agitációnak és sztrájkaktivitásnak lett az eredménye a Havannai Munkásszövetség és jóval később Kuba Országos Munkásszövetsége. Mindkét szervezet a harc és a szerveződés anarchoszindikalista formáit követte. Itt egy részleges lista a főbb eseményekről:

 

1918 – A havannai építőipari munkások véres sztrájkja. Segítségül hívva az 1893-as anarchistaellenes törvényt, a kormány a lázadás és az államhatalom megdöntésére irányuló konspiráció koholt vádjai alapján és az anarchista szervezők ás aktivisták bebörtönzése révén, megpróbálta a munkásszerveződésekből gyökerestül kiirtani az anarchista befolyást. A rendőrök tüzet nyitottak egy tüntetésen, amit a munkások és szakszervezetek a magas megélhetési költségek ellen szerveztek.

 

1920 – Áprilisban egy országos kongresszust hívtak egybe a Takácsok Havannai és Pinar del Rió-i Szövetségének pártfogásával, amelyekben számos anarchista fontos szerepet töltött be. A kormányon belüli korrupció gyakori volt. (1921-ben például Alfredo Zayast, áldozataitól kapott becenevén „A Peseta Tolvajt”, választották Kuba elnökévé.)

 

1924 – Anarchista csoportok kongresszusa egyesített minden anarchista irányzatot egy újonnan szervezetett Federacion de Grupos Anarquistas de Cubába [Kuba Anarchista Csoportjainak Szövetsége]. A kis példányszámú újságok egy ténylegesen megfelelő, jól szerkesztett, jól gyártott lappá váltak. Az új folyóirat, a Tierra! (Földet!) széles körben elterjedt, amíg kiadását a Machado diktatúra erőszakkal fel nem függesztette. (A Tierra! kiadását a késői 1930-as években időszakosan folytatták).

 

A Tierra! legbriliánsabb munkatársainak egyike, Paulino Díaz igen meghatározó szerepet játszott egy munkáskongresszus megtartásában Cienfuegosban, amely lefektette azokat az alapokat, amelyekre később (1938-ban) a Kubai Munkásszövetség (CTC) épült. De az anarchisták soha nem irányították a CTC-t, amely kvázi kormányügynökséggé vált és napjainkig az is maradt, s amelyet sikeresen uraltak a Grau San Martín-, a Batista- és a Castro-kormányok.

 

A Kubai Munkások Országos Konföderációja (CNOC) első főtitkára egy anarchista nyomdász, Alfredo López volt. A CNOC-n belül voltak még szocialista és kommunista csoportok is. Az anarchisták növekedési üteme komolyan lecsökkent a Menocal elnök rezsimje alatti harcok, a Spanyolországba történő deportálások és a rendőri elnyomás következtében. Felismerve egy jobban szervezett és hatékonyabb munkásmozgalom szükségességét, az anarchisták szakszervezeteiket a szakmák helyett ipari alapon – gyárak és iparágak alapján – szervezték át.

 

 

Alfredo López Arencibia (1894-1933)

 

Gyakorlatilag az anarchisták és az anarchoszindikalisták irányították Kuba legerősebb szervezeteinek egyikét, a Sindicato de la Industria Fabril-t (Sörfőző Szakszervezet – SIF). Az anarchista csoportok közreműködésével az anarchoszindikalista cukornádarató és egy vasúti munkások szakszervezeteit is megszervezték Camagüey tartományában.

 

1925 –A Machado-kormány rágalmazó kampányt indított, hogy megszüntesse az anarchisták dominanciáját a SIF-ben. Azzal vádolták Eduardo Vivas és Luis Quiros anarchista aktivistákat, hogy megmérgezték a sört a Sarki Sörfőző Vállalat elleni sztrájk során. Az ezt követő botrány kikövezte az utat a szakszervezetek és az anarchista mozgalom ellen irányuló mindenre kiterjedő támadás előtt. A szervezők mindegyikét üldözni kezdték. Néhány anarchista szervező illegalitásba vonult. Másokat bebörtönöztek, a külföldön született anarchistákat pedig kitoloncolták az országból. Néhányukat öngyilkosságba hajszolták.

 

De mindezen atrocitások ellenére a munkások nagy tömegei, akik ezekben az években megőrizték liberter szellemiségüket és a problémákhoz való hozzáállásukat, folytatták a szervezkedést és terjesztették az anarchoszindikalista eszméket. Amikor 1925-ben a Kubai Munkások Országos Szövetségének (CNOC) kongresszusán a munkaadók ügynöei az anarchoszindikalisták kizárására tettek javaslatot, a kongresszus nemhogy nem egyezett bele a kizárásukba, de azokat zavarta el, akik ilyen javaslatokkal éltek. Ugyanebben az évben (1925) a főnökök által fizetett gyilkosok rálőttek és meggyilkolták az anarchista Enrique Varonét, a a cukoripari munkások és a vasúti dolgozók legbefolyásosabb szervezőjét Camagüey és Oriente tartományokban. Az anarchisták paraszti és ipari munkásokat egyaránt beszerveztek San Cristóbal Munkásainak Általános Szakszervezetébe, Pinar del Río tartományában.

 

MACHADO DIKTATÚRÁJA: 1925-1933

 

1925. május 20-án Gerardo Machado tábornok, egy fél-analfabéta, hatalommániás despota (aki később a hírhedt „Las Villas-i mészárosként” híresült el) lett Kuba elnöke. Választási kampánya egy jól szervezett nyilvános agymosó mutatvány volt. Úgy tetszelgett, mint egy hazafias, jóindulatú demokrata, így kezdetben rendkívül népszerű volt. Szinte egy ellenvéleményt sem fogalmazott meg vele szemben az általános elismerés kórusa. De az anarchista hetilap, a Tierra! kiadott egy pompás cikket, amely ezekkel a szavakkal zárult:

 

„…Mi a köznéppel tartunk, a tömegekkel; de amikor ők egy zsarnokot követnek: akkor mi egyedül megyünk tovább! Húzzátok ki magatokat! Szemeiteket emeljétek magasra eszménk világos fénye felé!”

 

Agitációval Havannai Egyetemen tíz ember megalapította a Kubai Kommunista Pártot. A Párt értelmiségieket, diákokat és néhány munkást vonzott. Az 1930-as évek közepéig munkáskörökben csekély befolyása volt. A pártot 1927-ben ideiglenesen törvényen kívül helyezték.

 

A Machado-rezsim létrehozott egy kormány által szponzorált szervezetet, az Union Federativa Obrera Nacional-t (Egyesült Országos Munkásszövetség - UFON), és föld alá kényszerített minden legitim munkásszerveződést.

 

Az anarchista munkásmozgalmat szadista módon elnyomták. Alfredo Lópezt, a CNOC főtitkárát (fent említettük) bedobták a tengerbe, és felfalták a cápák. A hosszú küzdelem a CNOC irányításáért 1930-31-ben ért véget, amikor a kommunisták a Machado-kormánnyal szövetségben a legaljasabb módon összejátszottak, hogy megszerezzék a CNOC és a munkásmozgalom fölötti befolyást.

 

Mindazonáltal az 1920-as és 1930-as évek számos népi megmozdulásában az anarchisták és az anarchoszindikalisták mindenütt jelentős szerepet játszottak. A CNOC kormány általi elnyomását követően ott találjuk őket a független és harcos Confederación General de Trabajadores (Általános Munkásszövetség) fő szervezői között.

 

Machado véres diktatúráját egy általános sztrájk és egy felkelés döntötte meg. A sztrájk a troli és a buszvezetők szakszervezeteinek munkabeszüntetésével kezdődött. Amíg a buszosok szakszervezetét a kommunisták irányították, a troli dolgozók szakszervezete az anarchoszindikalisták erős befolyása alatt állt. A Havannai Munkásszövetség minden szakszervezetet találkozóra hívott, hogy megszervezzék az általános sztrájkot, és megválasztottak egy csomó anarchistát egy sztrájkbizottsághoz, köztük Nicosio Trujillót és Antonio Penichetet.

 

A sztrájk napról napra egy félelmetes fenyegetéssé nőtt a kormány számára. Hogy tegyen egy végső kísérletet a hatalom megtartására és a sztrájk megtörésére, Machado megszerezte a Kommunista Párt támogatását, és ezért az együttműködésért cserébe Machado megígérte, hogy legalizálja a pártot és engedélyezi annak bürokratái számára, hogy irányítsanak néhány munkásszervezetet. A kommunisták elfogadták Machado ajánlatát és megpróbálták megtörni a sztrájkot. Elbuktak. A kommunisták és vezetőjük, Cesar Vilar azon erőfeszítéseinek dacára, hogy a hatalomban tartsák, a sztrájk meggyorsította Machado bukását.

 

 

Gerardo Machado y Morales (1871-1939)

 

Az Anarchista Csoportok Szövetsége közzétett egy kiáltványt, amiben leleplezték a kommunisták árulását és sürgették a munkásokat, hogy maradjanak szilárdak elhatározásukban, hogy megdöntik a zsarnokot és karhatalmát. Itt idézzük a kiáltvány részleteit, aminek fordítása eredetileg az Industrial Workers of the World-ben található, The Industrial Worker, Chicago, 1933. október 3.

 

KIÁLTVÁNY A KUBAI MUNKÁSOKHOZ ÉS ÁLTALÁBAN A NÉPHEZ

 

„Kuba Anarchista Szövetsége tudatában van saját felelősségével ezekben a zűrzavaros időkben, kötelességének érzi, hogy leleplezze a munkások– és a közvéleménye - előtt a Kommunista Párt aljas akcióit. (…) Hisszük, hogy az igazság a legerősebb fegyver, és mi ezt a fegyvert használjuk. Mindenkinek tudtára akarjuk adni az igazságot. Ez pedig a következő(…)

 

(1933) augusztus 7-én, amikor a Machado és rezsimje elleni általános sztrájk az egész szigetet magával ragadta, Machado megijedt és előre látta küszöbön álló bukását… Ebben a helyzetben a kommunista párt úgynevezett „Központi Bizottsága” által irányított bábszervezet, az Országos Munkásszövetség (CNOC) … kommunista vezetőinek teljes felhatalmazásával felajánlott egy egyezményt a Machado-kormánynak és nyélbe is ütötte azt vele. (…)

 

A következő napon Machado bérgyilkosai géppuskával fegyvertelen embereket mészároltak le, a munkásosztály kommunista árulóit luxusautókkal szállították, amelyeket a katonatisztek és Machado hadügyminisztere biztosítottak számukra, hogy egy fogadáson vegyenek részt Machadóval a legdrágább havannai luxusétteremben, az El Carmelóban. A fogadáson Machado belegyezett, hogy törvényesnek ismeri el a Kommunista Pártot, és egyéb kéréseknek is eleget tesz. (…)

 

A kommunisták sietve a munkásokhoz fordultak, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a főnökeik biztosították őket követeléseik tiszteletben tartásáról. De a munkások (beleértve a havannai buszosok és közlekedési dolgozók szakszervezetét is, amelyet a kommunisták irányítottak) visszautasították ezt. Eldöntötték, hogy csak saját lelkiismeretüknek engedelmeskednek és folytatják az ellenállást, amíg a Machado-rezsim meg nem dől vagy el nem menekül.

 

Machado és kommunista szövetségesei megtorolták mindezt. Munkásszervezetek számára nem engedélyezték az összejöveteleket. A Havannai Munkásszövetség (FOH, melyet az anarchoszindikalisták alapítottak), amelyben a legnagyobb számban egyesültek nem politikai munkásszervezetek, nem tarthatott összejöveteleket, mert nem kapott hatósági ellenjegyzést a kormánytól. Árulásuknak köszönhetően csak a kommunisták számára engedélyezték a gyülekezést. Revolverekkel fegyverkeztek fel, miközben mindenki más számára tiltva volt, hogy fegyvert tartson vagy viseljen, és bár az alkotmányos jogokat felfüggesztették, a kommunisták összejöveteleket tartottak, automobilokban kocsikáztak azzal az üzemanyaggal, amelyet a hadseregtől szereztek be, mert a benzinkutak a sztrájk miatt be voltak zárva. (…)

 

(…) befejezésképp tudatni akarjuk a munkásokkal és Kuba népével, hogy a kommunista párt CNOC-vel szemközti irodáinak bérleti díját a Machado rezsim fizeti, s hogy a bútorokat erőszakkal hozták el a Havannai Munkásszövetség irodáiból Machado hadügyminiszterének engedélyével és aktív segítségével…

 

 

 

A BATISTA KORSZAK

 

1933. augusztus 12-én Carlos Manuel Céspedes, korábbi washingtoni nagykövet lett Kuba elnöke (ugyanazon a néven született, mint apja, aki 1869-ben az Ideiglenes Kubai Köztársaság első elnöke volt – lásd fentebb). Az USA minden külső támogatása ellenére, rezsimje 21 nappal hivatalba lépése után összeomlott. Céspedes megbukott a hírhedt „őrmesterek lázadása” (1933. szeptember 4.) következtébe, amelyet az akkor ismeretlen Fulgencio Batista y Zaldivar vezetett.

 

Fulgencio Batista 1902-ben született Oriento tartományban. Apja földmunkás volt egy cukorültetvényen. 1921-ben besorozták, mint közlegényt a kubai hadseregbe, ahol gépelést és gyorsírást tanult. 1932-ben Batista őrmesteri ranggal gyorsíró lett egy bírósági tárgyaláson.

 

 

Fulgencio Batista y Zaldivar (1901-1973)

 

Batista Forradalmi Juntája egy demokratikus program alapján ragadta meg a hatalmat, melyet a következő kivonatban összegeztünk:

 

1. A nemzeti kormány gazdasági átalakítása és azonnal megtartandó alkotmányos gyűlésen alapuló politikai folyamatok.

 

2. Az élősködők azonnali eltávolítása a politikai életből és teljes megbüntetése a korábbi Machado-rezsim által elkövetett atrocitásokért és korrupcióért.

 

3. A köztársaság által felvett adósságok és kötelezettségek szigorú újragondolása.

 

4. Megfelelő bíróságok azonnali létrehozása a fent említett intézkedések érvényesítése érdekében.

 

5. Minden intézkedéshez szükséges nekilátni… egy új, modern, demokratikus Kuba létrehozása érdekében.

 

Batista ezredessé és a hadsereg főparancsnokává léptette magát elő. Batista de facto Kuba diktátora volt és bábelnökök egész során (heten az összesből) uralkodott. Batista juntája a civil Dr. Ramon San Martint (egy orvosprofesszort) nevezte ki Kuba ideiglenes elnökévé. Kormányzata Batista demokratikus programjához igazodott, számos reformot iktatott törvénybe (nyolc órás munkanap, nők szavazati joga, a hírhedt Platt-kiegészítés és az USA Kuba belügyeibe való legális beavatkozásának hatályon kívül helyezése, stb.)

 

Batista 1944-ben elvesztette az elnökválasztást Grau San Martin Autentikus Pártja ellenében, és a kubai kincstárból ellopott milliókkal 1950-ben visszavonult Florida államba. Kubában elnökválasztásra menetrendszerűen 1952-ben került sor. A legnépszerűbb jelölt, aki megnyerte, Roberto Agramonte, a University of Havana szociológiaprofesszora volt. Agramonte az Ortodox Párthoz (Partido del Pueblo Ortodoxo) tartozott. Az ortodoxok vissza akarta térni az Autentikus Párt - melynek vezetői Grau San Martin (1944-1948) és Carlos Prio Socarras (1948-1952) voltak - eredeti alapelveihez. [Fidel Castro aktív tagja volt az Ortodox Pártnak, amelynek vezetője, Eduardo Chibas a reformprogram bukása és Kuba korrupt intézményrendszere miatti kétségbeesésében – egy rádióadás közben – 1951 augusztusában öngyilkosságot követett el].

 

Időközben Batista előkészítette a terepet Kubába való visszatéréséhez és a hatalom megragadásához; nagy összegeket küldött, hogy Las Villas tartomány szenátorává választassa magát; saját embereit ültette a tömegszervezetekbe (páran közülük kommunisták voltak, akik korábban együtt dolgoztak vele). Megszervezte támogatását a hadseregben, a kormányzati bürokráciában a földesurak, a gyárosok és a bankárok között. Okosan kihasználta a korábbi kormányzat széleskörű megvesztegethetőségét és óriási korrupcióját, és demokratikus reformokat ígért. (Például épp mikor Grau San Martin elnök megpróbált 174 000 000 dollárt sikkasztani a közvagyonból kormányzása idején, tolvajok törtek be a Havannai Bíróság épületébe és ellopták a jegyzőkönyveket.) A menetrendszerűen 1952-ben következő elnöki választást sohasem tartották meg. 1952. március 10-én Batista előadta a maga kis államcsínyét és átvette a hatalmat.

 

A KOMMUNISTÁK ÉS BATISTA

 

1940 januárjában a Komintern képviselőket küldött, hogy megtisztítsa és sztálinizálja a Kubai Kommunista Pártot. Francisco Caldero (egy önképző suszter, aki Blas Roca álnéven a Kubai [Kommunista] Pártban és a Castro-rezsimben is magas pozícióig jutott) lett a Párt új titkára. A Komintern VII. kongresszusán (III. Internacionálé) határoztak a „népfrontról”, a burzsoá szerveződésekkel való szövetségről, ezt követően a Kubai Kommunista Párt közeli kapcsolatokat létesített Batistával.

 

1940 novemberében a kommunisták támogatták Batista jelöltjeit az alkotmányozó gyűlési választásokon. Támogatásukért cserébe Batista engedélyezte a kommunisták számára, hogy egy kormány által támogatott szervezetet hozzanak létre és irányítsanak, Kuba Munkásainak Konföderációját (CTC, Confederacion de Trabajadores de Cuba). A CTC első főtitkára Lazaro Pena volt, aki meglehetősen ironikusan a Castro-rezsim idején is ugyanezt a posztot töltötte be. Ezekért az előnyökért cserébe a kommunisták biztosították Batista számára a munkásbékét. Összhangban a Kommunista Pártok „népfront a fasizmussal szemben” politikájával, a [Kubai] Kommunista Párt Batistával való szövetsége hivatalosan kiteljesedett, amikor a Párt csatlakozott a Batista-kormányhoz. A Kommunista Párt vezetői, Carlos Rafael Rodriguez és Juan Merinello (akik jelenleg magas posztokat birtokolnak a Castro-kormányban) tárca nélküli miniszterek lettek Batista kabinetjében. A kommunisták és Batista közötti intim kapcsolatok érzékeltetése végett Batista Blas Rocának, a Kommunista Párt titkárának írt egyik leveléből idézünk:

 

„1944. június 13.

 

Kedves Blas,

 

Méltányolva leveledet, melyet közös barátunk, Dr. Carlos Rafael Rodriguez tárca nélküli miniszter küldött el nekem, boldog vagyok, hogy ismételten kifejezhetem a Szocialista Néppárttal [az akkori hivatalos neve Kuba Kommunista Pártjának], annak vezetőivel és tagjaival való hűséges együttműködésbe vetett szilárd és rendíthetetlen bizalmamat, melyet magam és kormányom továbbra is fenntartok…

Higgy bennem, mint mindig,

 

A te igen szerető és őszinte barátod,

 

Fulgencio Batista”

 

 

Balról jobbra: Severo Aguirre, Blas Roca, Lazaro Pena, Juan Marinillo és Salvah García a Szocialista Néppárt párthelyiségében

 

A választási kampányban a kommunista jelöltek tíz helyet szereztek meg a kubai parlamentben és több mint száz posztot az önkormányzati tanácsokban.

 

Batista-párti politikájukkal összhangban a kommunisták csatlakoztak Batistához Fidel Castro Moncada Barakk elleni támadásának elítélésében (1953 júliusa – a támadás egyéves évfordulója nemzeti ünnep a Castro-féle Kubában).

 

„… a Szocialista Néppárt (Kommunista Párt) élete az volt, hogy harcoljon és leleplezze a burzsoá ellenzék puccsista és kalandor tevékenységét, amely szemben áll a nép érdekével…” (jelentette a Daily Worker, a Kommunista Párt sajtóorgánuma az USA-ban, 1953. augusztus 10-én).

 

A Batista-korszakban a kommunisták mindvégig kétkulacsos politikát folytattak: nyíltan kritizálták Batistát és titokban kooperáltak vele.

 

A MUNKÁSMOZGALOM VÁLSÁGA ÉS AZ ANARCHISTÁK: 1944-1952

 

Az anarchoszindikalista militáns, Ernesto„ Barbieto egy cikkében, a Los Libertarios Vuelvan-ban [A liberterek visszatérnek] felvázolta a kubai munkásmozgalom és az anarchisták helyzetének problémáit (Los Libertarios Vuelvan: tanulmányok – anarchista havilap – Havanna, 1950. március)

 

A Machado-diktatúra véres elnyomását követően a munkásmozgalomban legaktívabb liberter harcosokat szigorúan üldözték vagy erőszakkal száműzték, és ennek következtében az anarchista befolyás jelentős mértékben meggyengült. A hanyatlás másik fő oka az állam beavatkozása, de facto a munkásmozgalom feletti ellenőrzése volt.

 

Az anarchisták kizárása megnyitotta az utat a sztálinisták, a reformisták és a hivatásos politikusok előtt, hogy kiszélesítsék és szorosabbá tegyék hatalmukat a szervezetek fölött. A politikusok demokratikus frazeológiája azt az illúziót adta a proletariátusnak, hogy sorsuknak valójában ők az urai. Ezt az illúziót tovább táplálta bizonyos azonnali követelések biztosítása, melyeket harc vagy áldozatok nélkül kaptak meg. A munkások nem jöttek rá, hogy a munkáltatók, az állam és a munkáspolitikusok koalíciója ezeket az engedményeket csak azért tette, hogy elhárítsa a munkások harcos akcióit és legfőképpen azért, hogy megerősítse saját pozícióit és befolyását a szervezetekben.

 

Ezekért az engedményekért a proletariátus igen magas árat fizetett; közvetlen beavatkozás és de facto állami kontroll szervezeteik felett, a legitimitás és az olyan független munkásszerveződések, mint az Általános Munkáskonföderáció (CGT) virtuális megsemmisítése. És ehhez a monopóliumhoz az eszköz az állam által támogatott Kuba Munkásainak Konföderációja (CTC) volt (melyet a kommunista-Batista koalíció irányított). Ez volt az a fenyegetés, amely felélénkítette Kuba Liberter Szövetségének (ALC) és más független munkásszerveződéseknek a militánsait, hogy gyűjtsék össze a munkásokat a munkásmozgalom autonómiájának és függetlenségének védelme érdekében, hogy kergessék el a munkáspolitikusokat és ébresszék fel a munkásosztály forradalmi tudatát.

 

A Harmadik Országos Liberter Kongresszust azért hívták össze (1950. március 11-12-én), hogy újjászervezze a liberter munkásmozgalmat, és hogy konkrét radikális módszereket fogadjon el, lehetővé téve militánsainak, hogy újra teret nyerjenek és meghatározó szerepet játsszanak a kubai munkásmozgalom újjáéledésében. A Kongresszus a következő határozatokat fogadta el:

 

1. Harc a bürokraták, politikai pártok, vallási szekták és osztály-kollaboránsok által irányított munkásmozgalom ellen.

 

2. Aktív részvétellel növelni a liberterek befolyását a városi és vidéki munkások magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért vívott napi harcaiban.

 

3. Bátorítani a munkásokat, hogy kulturálisan és szakmailag is készítsék fel magukat nem csak arra, hogy jobbá tegyék jelenlegi munkakörülményeiket, hanem hogy az egész gazdaság technikai működtetését és igazgatását átvegyék az új liberter társadalomban.

 

4. Tanítani a munkásokat, hogy megértsék a szindikalizmus igazi jelentését, amelynek apolitikusnak, forradalminak és föderalistának kell lennie, s amely segíteni fog megelőzni, hogy az autoriter elemek a szerveződés zsarnoki típusát hozzák létre, és hogy egy tulajdonképpeni állami ügynökséggé váljanak.

 

A taktikai problémákról a Kongresszus úgy határozott, hogy aktívan együtt kell dolgozni a CGT munkásaival, az egyetlen szindikalista irányvonalú legitim országos munkásszerveződéssel, amely a legérzékenyebb a munkások valódi szükségletei iránt.

 

Figyelmeztetni a munkásokat, hogy a CTC egy államilag támogatott szervezet, a sztálinista párt és a munkásosztály szövetkezett árulói által támogatva, hogy a CTC egy ál-proletár szerveződés forradalmi eszmék, szellem vagy gyakorlat nyoma nélkül; hogy a CTC-t teljes egészében a diktatórikus politikai pártok és a korrupt vezetőség uralják.

 

(aláírta) Ernesto Barbieto

 

A LIBERTER AKTIVISTÁK RÉSZLEGES LISTÁJA AZ 1950-ES ÉVEKBEN KUBÁBAN

 

(Cikk a Views and Comments-ben, a Libertarian Legue orgánumában, New York, 1965. tavasz)

 

Az 1950-es évek közepén és végén Kuba Liberter Szövetsége (ALC) helyi csoportok formájában működött (delegációk Havannából, Pinar del Rio-ból, San Cristobal-ból, Artemisa-ból, Ciego de Avila-ból és Manzanillo-ból, valamint tagok mindenhol erősen elszórtan). Befolyásuk és a velük szimpatizálók száma teljes aránytalanságban állt valós taglétszámukkal. Az anarchoszindikalista csoportok gyakran csak néhány tagból álltak és nagyobb számú szimpatizánsuk volt számos helyi és regionális szervezetben, akárcsak más szerveződésekben. A következményt a liberter aktivistákról és befolyásukról Kuba hat tartományában a következő részleges listája mutatja. A lista a tartományokról és városokról nyugatról keleti irányba készült.

 

Pinar del Rio tartománya

 

Pinar del Rio városa – Volt az ALC-nek egy delegációja, amely a tartományban koordinálta a tevékenységeket, és amely alkalmanként helyi rádióműsorokat üzemeltetett. Elvtársaink ezenfelül befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: dohánymunkások, élelmiszeripari munkások, villanyszerelők, építőipari munkások, asztalosok, szállítómunkások, banki alkalmazottak és egészségügyi munkások. A dohánymunkások, banki munkások és villanyszerelők szervezeteinek magazinjait liberterek szerkesztették.

 

San Juan y Martinez – Liberterek befolyásolták és vezették a bérlő parasztok szervezetét, amely nagy mezőgazdasági zónát lefedett.

 

Viñales – Egy gyógyszerész elvtárs személyesen befolyásolta a helyi civil létesítmények különböző tevékenységeit.

 

San Cristobal – Volt az ALC-nek egy delegációja, amelynek tagjai befolyásolták és vezették a Városi Agrár Szövetséget, a Cukormunkások Szervezetét és a Dohányaratók Szövetségét, részleges befolyást gyakorolva a fémmunkások és a kereskedelmi alkalmazottak körében.

 

Artemisa – Volt egy delegációja az ALC-nek. A liberterek befolyásolták és vezették a Dohánymunkások Szervezetét (a legerősebbek egyikét Kubában), szintén volt némi befolyásuk a közlekedés, a cukor- és az élelmiszeripar területén, valamint a főiskolai diákok között. A csoportnak ezenkívül alkalmanként voltak rádióműsorai.

 

La Habana tartománya

 

La Habana városa – Az ALC Országos Tanácsának székhelye, amely a Helyi Delegáció székhelyeként is funkcionált. Szerkesztette az El Libertario [A liberter] (korábban Solidaridad [Szolidaritás]) újságot, amely néhány megszakítástól eltekintve 1944-től folyamatosan megjelent. Volt alkalmi rádióműsora és néhány könyvet és pamfleteket is kiadott.

 

Voltak heti fórumok a központban és időnként tömegrendezvényeket tartott La Habana-ban és más helyeken országszerte. Elvtársaink befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: villanyszerelők, élelmiszeripari munkások, közlekedés, cipőkészítők, halászok, famunkások, egészségügy, fém- és építőipari munkások. Befolyásuk kisebb foka érződött a dokkmunkások, vágóhídi munkások, filmipari munkások, grafikus művészek és az újságírók körében, valamint a Naturista Szövetségben és a Spanyol Köztársaság Körben. A famunkások szektorában a liberter csoport megszakítás nélkül nyolc éven keresztül adott ki egy havilapot, a Solidaridad Gastronomica-t [Ínyenc Szolidaritás]. Rendszerint liberterek írták más iparágak szervezeteinek kiadványait is, közölve azt a doktriner nézetet, amit képviseltek. Időszakosan előfordult, hogy befolyást szereztek különböző szakmai és diákszerveződésekben is.

 

 

Solidaridad Gastronomica (Ínyenc Szolidaritás) 1956. június 15-i száma

 

Arroyo Naranjo – Elvtársaink ebben a városban befolyásolták és vezették a Szülők, Szomszédok és Tanárok Szövetségét, a Haladó Kulturális Szövetséget és a Fogyasztók Kooperatíváját.

 

Santiago de las Vegas – Elvtársainak itt „lángra lobbantották” a „Mas Luz” [„Több Fény”] Könyvtárat és a Kulturális Líceumot.

 

San Antonio de los Baños – Befolyást szereztek a Munkások Körében és a dohányárusok között.

 

Matanzas tartománya

 

Matanzas városa – Némi befolyás a textilmunkások, a grafikus művészek és a banki alkalmazottak szervezeteiben, valamint a Spanyol Republikánus Körben.

 

Limonar – Erős befolyás a Cukormunkások Szervezetében.

 

Cardenas – Némi befolyás a kereskedelmi alkalmazottak között és a középiskolában.

 

Colon – Befolyás a dohánymunkások szervezetében.

 

Itato – Befolyás és vezetés a sómunkások szervezetében.

 

Las Villas tartománya

 

Santa Clara – Némi befolyás a villanyszerelők szervezetében.

 

Camajuani – Befolyás a dohányválogatók szervezetében.

 

Zaza del Medio – Némi befolyás a Dohányaratók Szövetségében.

 

Isabela de Sagua – Némi befolyás a dokkmunkások szervezetében.

 

Sancti Spiritus – Befolyás az építőipari munkások és az egészségügyi dolgozók szervezeteiben, illetve a Középiskolai Diákok Szövetségében.

 

Camagüey tartománya

 

Camagüey – Erős befolyás az Agrár Föderációban és némi befolyás a vasúti munkások szervezetében és az újságírók körében.

 

Jatibonico – Erős befolyás a Cukormunkások Szervezetében és a parasztok szövetségében.

 

Ciego de Avila – Volt az ALC-nek egy delegációja, amely egy időben napi egyórás rádióműsort működtetett. Befolyás a parasztok szövetségében, az egészségügyi munkások szervezetében és a Steward és az Estrella Centrals [Csillag Központ] cukordolgozói körében.

 

Santa Cruz del Sur – Befolyás a parasztszerveződésekben és a Santa Maria cukorközpontban.

 

Moron – Befolyás a Violeta cukorközpontban. Aktív befolyás Tamarindo dohányaratói között és Florencia Földműves Szervezetében.

 

Nuevitas – Ebben a zónában hagyományosan erősek voltak a liberter irányzatok. Moron-nal együtt ezt tarthatjuk az erős 20. századi anarchoszindikalista mozgalom bölcsőjének. Évtizedek óta nem volt más társadalmi-politikai mozgalom a régióban. Az 1940-es években volt egy aktív ALC-delegáció Nuevitas-ban, amely a különböző szervezetek és a helyi parasztszövetség - amely a sziget legismertebb parasztszerveződése volt - létrehozásában kezdeményező erővel bírt. Ez [a parasztszövetség] birtokba vette a nagy kiterjedésű műveletlen földeket, létrehozva Santa Lucia Kooperatíváját. A földesurakkal és a kormánnyal vívott ezt követő harcban mindkét oldalon voltak halottak és sebesültek, beleértve az ALC egy tagját is. A parasztok győztek és megtartották a földeket.

 

Oriente tartománya

 

Santiago de Cuba – Erős befolyás a famunkás szervezet és némi befolyás a textilmunkások és a közlekedés terén.

 

Victoria de las Tunas – Némi befolyás a cukormunkások szervezetében.

 

Holguin – Egy időben volt egy delegációja az ALC-nek – némi befolyása maradt a helyi szervezetekben.

 

Bayamo – Némi befolyás a villanyszerelők körében és a Parasztok Szövetségében.

 

Palma Soriano – Befolyás a Kereskedelmi Alkalmazottak Szervezetében.

 

Manzanillo – Az ALC delegációja befolyással bírt a famunkások és az asztalosok körében.

 

Contramaestre – A bányászok szervezete itt szerveződött meg és még a liberterek befolyása alatt állt.

 

San Luis – Némi befolyás a pékek, kereskedelmi alkalmazottak és cukormunkások körében.

 

Guantanamo – Sok évvel ezelőtt a Monte-Rus Kávétermelők Kooperatívája a libertereknek köszönhetően jött létre és ezt követően az anarchista befolyás erős maradt a térségben, különösen a cukormunkások és a parasztok körében.

 

A Batista elleni harcok idején azok az elvtársak, akik nem kerültek börtönbe vagy nem kényszerültek száműzetésbe, jól ismert ellenségei voltak a zsarnokságnak, és számos helyen a harcok előterében álltak.

 

Mikor Batista megbukott, Pinar del Rio tartományban néhány liberter befolyás alatt álló parasztcsoport részéről kísérletek történtek arra, hogy mezőgazdasági kollektívákat hozzanak létre. Ezeket azok a helyiek hozták létre, akik elfoglalták a földeket, hogy dolgozhassanak. Fidel Castro kormánya azonban azonnal veszélyt látott az ilyen akciókban és erővel szétzúzta a kollektívákat. A helyükön állami gazdaságok jöttek létre. Nagy Testvér úgy érezte, ő tudja a legjobban!

 

A LIBERTER MOZGALOM SZEREPE AZ ANTI-BATISTA HARCBAN

 

Ez az El Libertario-ban (Kuba Liberter Szövetségének [ALC] anarchoszindikalista orgánuma, 1960. július 19.) publikált egyik cikk címe. Alig egy évvel később az anarchista sajtót és csoportokat betiltotta Castro „forradalmi kormánya”.

 

„…Az ALC a Batista-rezsim elleni küzdelem időszakának legelejéről származott. 1952. március 10-én, amikor a batista hordák végrehajtották államcsínyüket, hogy elfoglalják Kubát, az ALC indítványozta minden forradalmi szerveződés teljes harci szolidaritását, hogy újjászervezze a fegyveres ellenállást és visszaverje Batista csapatait. De a Socorras-kormány gyávasága és demoralizáltsága – „Túl késő! Muszáj elkerülnünk a vérontást!” - könnyű győzelmet adott Batista számára. Később a vér áradatként hömpölygött! Az ALC egy pillanatra sem pihent meg a harcban, hogy megbuktassa Batistát.

 

1956-ban az ALC kiadott egy pamfletet (Projecciones Libertarias [Liberter Tervek]), leleplezve a Batista-kormány végzetes politikáját és kinyilatkoztatva a mi álláspontunkat. A CTC (Kuba Munkásainak Konföderációja) Országos Tanácsához intézett egyik beszédében (1957) Moscu elvtársunk az ALC nevében nyíltan támadta a vízfej vezetőséget, melynek tagjai a CTC-t irányították, mértéktelen korrupcióval vádolva őket és helyetteseiket. Beszéde széles körben elterjedt a kubai sajtóban. Később az év folyamán (1957) az ALC – 50 000 példányban –kiadott egy kiáltványt, nyilvánosan ismertetve a munkásmozgalom szennyes manővereit és korrupcióját, s világosan megmagyarázva az ALC állásfoglalását.

 

Az ALC minden időben üdvözölte és megteremtette annak lehetőségeit, hogy a földalatti harcosok és lázadó szerveződések számára is elérhető legyen. Így 1958. december 31-én – a kockázat ellenére – elrejtettünk székházunkba egy fiatal férfit, akire a rendőrség a Batista-rezsim ellen Marionao Marianao-ban elkövetett állítólagos erőszakos cselekmények miatt vadászott.

 

Elvtársaink többsége aktív volt a felkelő mozgalomban: a Directorio [Direktórium], az Obrera [Munkás], az Obrero Revolucionario [Forradalmi Munkás], az Egyetemi Diákok Föderációja, stb., stb. Székházunk gyakran adott helyet számos más szerveződésekhez tartozó lázadónak. Még a Castro-féle Július 26. Mozgalom is igénybe vette, hogy embereket képezzen ki lőfegyverek megfelelő használatára. Székházunk továbbá az anti-Batista irodalom egész hegyeinek elosztó központjává vált.

 

A szó szoros értelmében elvtársaink százait üldözték, kínozták meg, küldték száműzetésbe, gyilkolták meg. Itt van közülük néhány:

 

Boris Santa Coloma; 1953. július 26-án ölték meg az ünnepelt Castro vezette támadás során a Moncada Barakkoknál. Aquila Iglesias; száműzték. Alvarez y Barbieto; száműzték. Miguel Rivas; eltűnt. Roberto Bretau; bebörtönözték. Manuel Gerona; bebörtönözték. Rafael Serra; megkínozták. Modesto Barbieta, Maria Pinar Gonzalez, Dr. Pablo Madan, Placido Mendez, Eulegio Raloba és fiai, Abelardo Iglesias, Mario Garcia és fiai: mindannyian börtönbe kerültek, megkínozták őket és néhány esetben épphogy megszöktek, megölték őket. Isidro Moscu; bebörtönözték és a brutális kínzások után holttestét temetetlenül hagyták. Moscu-val együtt elvtársaink népes csoportja szintén börtönbe került és megkínozták őket, mert egy fegyveres felkelést készítettek elő Pinar del Rio tartományban.

 

Székházunkat több alkalommal érte támadást a Batista-rendőrség részéről. Lövöldözésekre került sor. Elvtársakat tartóztattak le és vertek meg brutálisan. Könyveket és szervezeti iratokat foglaltak le. De mindezen atrocitások ellenére mozgalmunk - igazi hősi áldozatok után - túlélte, hogy folytassa a harcot nem csökkenő lelkesedéssel…”

 

 

El Libertario (A liberter) 1952. márciusi száma

 

Amint Batista egyre zsarnokibbá és zsarnokibbá vált, egyre több és több ember csatlakozott az ellenzékhez, amíg minden osztály tömegeinek javarésze (mindegyik a saját érdekeinek védelmében) fel nem kelt ellene és korrupt rezsimje ellen. Amikor Batista elvesztette a fegyveres erők lojalitását, amelyek mindig is támogatták őt, rezsimje összeomlott. 1959. január 1-jén ő és kísérete elmenekült Kubából.

 

A kubai anarchistákat az egymást követő kormányok bebörtönözték, megkínozták, száműzték. A „kommunisták” és a korrupt politikusok, akiket Machado és Batista erőteljesen támogatott, kihasználták az anarchisták üldöztetését, hogy megszerezzék a munkásmozgalom fölötti kontrollt. Jelenleg a Castro diktatúra újra kiüldözi és törvényen kívül helyezi őket, az anarchoszindikalisták sorai lecsökkentek egy maroknyi odaadó militánsra. A kubai anarchoszindikalista mozgalom harcosainak azon új generációja, amely folytatni fogja a küzdelmet, a harc egy évszázadában megírt egy dicső és kitörölhetetlen oldalt a forradalmi mozgalmak történetében, hogy az inspirációt nyújtson.

 

(Források listája – Eltekintve a szövegben található hivatkozásoktól, az ehhez a fejezethez kapcsolódó információk nagyhatású cikkek sorozatából származnak, melyeket a kubai anarchista, Justo Muriel írt, nyomtatásban megtalálható Argentína Liberter Föderációjának orgánumában, a Reconstuir-ban, Buenos Aires, 39-41. számok, 1966. április; valamint a Solidaridad Gastronomica – az anarchoszindikalista élelmiszeripari és kávémunkások szervezetének orgánuma - különböző kiadású cikkeiből; az El Libertario-ból – Kuba Liberter Szövetségének orgánumából, Havannában; az anarchista Ahora és Küzdelem lapokból – kiadták Kubában az 1940-es és 1950-es években; kubai anarchistákkal folytatott beszélgetésekből; a Centre International de Recherches sur l’Anarchisme aktáiból, Genova; és néhány adat az International Institute for Social Research-ből, Amsterdam.)