Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Szakdolgozat a spanyolországi anarchizmusról

 

Szakdolgozat

 

Zolcsák György Attila

2006. október

 

Eötvös Lóránd Tudományegyetem

Társadalomtudományi kar

 

A spanyolországi anarchizmus

1931-1939

 

 

Konzulens:                                                 Készítette:

Dr. Bayer József                                Zolcsák György Attila

Zoglaae.elte

Politikaelmélet szak

Nappali tagozat

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

Bevezetés                                                                                                4.old

1. Anarchizmus és Spanyolország                                                                 6.old

2. Az anarchizmus és az egyház                                                                   10.old

3. Anarchizmus és parasztság                                                                       13.old

4. Anarchizmus és munkásosztály: a CNT és a FAI                                     18.old

5. A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig                              23.old

A. A baloldal uralma                                                                                23.old

B. A jobboldal uralma                                                                            26.old

6. 1936 februárjától júliusáig                                                                         28.old

7. A forradalom                                                                                              31.old

A. A politikai forradalom                                                                       31.old

B. A gazdasági forradalom                                                                     35.old.

C. A külföldi hatás                                                                                  36.old

8. A kollektívák                                                                                               38.old

A. A mezőgazdasági kollektívák                                                             38.old

B. Az ipari kollektívák                                                                           40.old

C. A kollektivizálás egyéb formái                                                          43.old

9. Az ellenforradalom                                                                                      45.old

10. A trockisták és a POUM                                                                            49.old

11. A májusi felkelés és ami utána történt                                                       51.old

12. A végjáték                                                                                                  56.old

Befejezés                                                                                                     58.old

Irodalom                                                                                                       59.old

 

Bevezetés

 

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

A szakdolgozat célja, hogy feltárja az anarchizmus történetének ezt a Magyarországon eléggé elhanyagolt területét. Nem magának az anarchizmus eszmeiségének a bemutatása a munka célja, hanem annak spanyolországi változatáé. Az anarchizmus elméletére tehát csak ott térek ki, ahol a dolgozat kohéziós egysége folytán megkerülhetetlen. A szakdolgozat megvizsgálja azon sajátosságokat, melyek lehetővé tették, hogy az I. Internacionálé szakadása után Spanyolországban az anarchisták kerüljenek domináns helyzetbe a marxi alapokon álló szociáldemokráciával szemben, ellentétben a többi európai országgal. Gondolok itt azokra a földrajzi, politikai, kulturális és társadalmi sajátosságokra, melyek Spanyolországban – és a hasonló kultúrájú Latin-Amerikában - az anarchizmust illetve az anarchoszindikalizmust társadalomformáló erővé tették. Ezt követően a dolgozat áttekinti a mozgalom – visszaesésekkel tarkított – fejlődését, részletesebben kitérve magára a szindikalizmusra, melynek magyarországi irodalma még az anarchizmusénál is elhanyagoltabb. Lényeges tartalmi rész foglalkozik az 1936-1937-es helyzettel, amikor az alternatív anarchista társadalom csírái szárba szökkentek, különös tekintettel a kollektívák működésére. Végül a mozgalom elhalásával és ennek elemzésével zárul, azzal, hogy milyen körülmények hatására történt mindez, különös tekintettel a Kommunista Párt szerepére és az „antifasizmus” illetve a „népfront” eszméjének az anarchizmus fölé kerekedésére.

A szakirodalmat illetően elsősorban külföldi forrásokra voltam kénytelen támaszkodni. Angolul szerencsére sokrétű és változatos irodalom foglalkozik a spanyol polgárháborúval és az anarchizmussal. A spanyol anarchizmus témájával elsősorban anarchista, illetve baloldali (kivéve kommunista) szerzők művei foglalkoznak részletesebben. A konzervatív, kommunista, illetve liberális művek vagy negligálják, vagy sommás negatív állításokkal, rosszabb esetben nyílt torzítással „intézik el”, nagyon kevés megbízható adattal szolgálva. Ebből a sorból Frank Jellinek műve jelenti a legfontosabb kivételt, mely a 30-as évek politikai és társadalmi történéseire a gazdasági sajátosságok elemzésén keresztül próbál rávilágítani. Másik oldalról az anarchista kiadványokat is némi fenntartással kell kezelni; komoly torzítással a források egybevetése során ugyan nem találkoztam, de hajlamosak a negatívumok és hibák elkendőzésére. Az 1939-es végjátékot, a fegyverletételt illetően például teljes a csönd; ezekre a kérdésekre se Murray Bookchin, se Daniel Guérin nem tér ki. Az eredeti anarchista források (Spain: Social Revolution – Counterrevolution, illetve a „The May Days”) azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a munkában.

Legnagyobb haszonnal a „baloldali társutas” szerzők munkái bírnak. Őket érdekli az anarchizmus alternatív, antiautoriter kísérlete az osztály- és államnélküli társadalom felépítésére, ugyanakkor nem hallgatják el az elkövetett hibákat sem, és nem próbálják a sikertelenségét egyszerűen a gonosz kommunisták és burzsujok nyakába varrni (ami amúgy nem nélkülöz minden alapot…). Ide sorolható Anthony Beevor magyarul is megjelent műve, továbbá mindenekelőtt Hugh Thomas munkája. Szintén itt kell megemlíteni Borkenau és Beevor munkáját – melyek azonban sajnos csak 1937-ig követik az eseményeket.

A fogalomhasználatot illetően is kell ejteni néhány szót: az „anarchizmus” és a „kommunizmus” szó, távlati célként értelmezve, ugyanazt jelenti. A „kommunista” szó tehát alkalmazható az anarchistákra is, és sokszor alkalmazták is magukra. A szakdolgozatban azonban – a szakirodalom és a korszak terminológiáját használva – a „kommunista” szót a bolsevik típusú Kommunista Pártra alkalmaztam. A másik dolog, hogy az anarchisták – noha élesen kritizálták Marxot – számos gondolatát beépítették az ideológiájukba, például az osztályellentétekre, a magántulajdonra és az osztályharcra vonatkozó elképzeléseit. Az anarchisták világának megértéséhez legegyszerűbb a saját terminológiájuk követése. Természetesen „osztályharc” helyett írhattam volna, pl. a „munkáltató- és munkavállalói rétegek gazdasági érdekellentéteken alapuló konfliktusáról” is, ezt azonban felesleges bonyolításnak éreztem, mely ráadásul ugyanazt mondja, csak máshogy.

Az alaphipotézis szerint az anarchizmus Spanyolországban egy alapvetően prekapitalista kultúrájú és mentalitású társadalom lázadását jelentette a rendszer ellen, mely ugyanakkor megpróbált egy, kapitalizmuson minőségileg túlmutató új osztály- és államnélküli társadalmat létrehozni; amely figyelemreméltó és páratlan eredményeket szült; és amely elsősorban nem belső ellentmondásai, hanem inkább külső nyomás hatására fulladt kudarcba.

A dolgozat felépítését illetően az első fejezetek az anarchizmus elterjedését és sajátosságait próbálják megvilágítani Spanyolországban: az államellenesség és a föderalizmus hagyományát, a vallásellenesség és az anarchista erkölcsiség gyökereit, továbbá a falusi anarchizmus és a városi anarchoszindikalizmus társadalmi alapjait és megszületését. Utána 1931-től a polgárháború kitöréséig végigveszi az ekkortól meghatározó erejűnek számító mozgalom fejlődését, majd az 1936-1937-ben született és fennálló új anarchista társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák működését. Végül az ideológiai és gyakorlati bukás elemzésével zárul.

 

1. Anarchizmus és Spanyolország

 

„Az ország ne legyen más, mint autonóm tartományok föderációja.”

Bakunyin

 

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt magasabb szinten a tartományi szeparatizmus jelensége.                                                                                                               Kezdjük az utóbbival. Spanyolország sohasem képezett – mint ahogy most sem képez – egységes egészet.[1] Történelmileg eltérő gazdasággal, eltérő fejlődéssel, sőt eltérő nyelvvel rendelkező területek összességéről van szó a földrajzi széttagoltságról és az éghajlati szélsőségekről nem is beszélve. A kora újkori spanyol állam eleve Kasztília és Aragónia föderációjaként jött létre; az Aragón Királyság ezen belül pedig négy tartomány, a tulajdonképpeni Aragónia, Katalónia, Valencia és Mallorca összekapcsolódásával. Északnyugaton, Asztúria és Santander térségében a portugálhoz közel álló gallego nyelv jelentette a helyi elkülönölés alapját; az andalúz szeparatizmus is komoly gondokat okozott a kormányzatnak a XVII. században, és noha különállási törekvése az idők során egyre gyengült, még a XX. században is megkülönböztették magukat. Baszkföld - melynek lakossága nem újlatin, sőt nem is indoeurópai nyelvvel rendelkezik - etnikailag még a többi tartománynál is jobban kilóg az egységes Spanyolországról alkotott képből. A spanyol államiság magvát a központi helyzetet elfoglaló Kasztília adta, mely  Ó- és Új-Kasztília, Léon és Extremadura tartományokat foglalta magában. Ezt vette körül nagyjából patkó alakban a „peremvidék”.[2] Mindebből két, egymással szembenálló dolog következik, melyek ismerete nélkül nem lehet megérteni az 1930-as években történt eseményeket és társadalmi-politikai mozgalmakat, az anarchizmust is ideértve; a központosított államhatalomra épülő erős centalizáció elve, és ennek ellenhatásaként a decentralizáció, a szeparatizmus, és a központi államhatalom elvetésének a hagyománya.

A központi, vezető helyzetben levő Kasztília erőteljes centralizációra kényszerült, hogy fenntartsa uralmát a nála tehetősebb tartományok felett; ez utóbbiak pedig – jól felfogott gazdasági érdekből – évszázadokon keresztül törekedtek e kötelék lazítására; ez elsősorban autonómiára való törekvést jelentett. A 30-as években köztársasági baloldal enyhített a centralizáción és autonómiát adott Katalóniának, Baszkföldnek, Aszturiának; míg a jobboldal jelszava („Arriba Espana!”) és törekvései az egységes Spanyolország fenntartására irányultak. A két felfogás eme éles ellentétét természetesen hiba lenne kizárólag politikai-nyelvi-kulturális okokra visszavezetni; elsősorban gazdasági ellentéteken alapult, mely a 19. századi ipari fejlődés sajátos módon még súlyosbított is. A központi állam és Kasztília parazitaként nehezedett az ásványokban gazdag északi hegyvidékre, a kereskedő-iparos Katalóniára, a termékeny Levantére és Andalúziára, és – félve attól, hogy túlságosan megerősödnek – még a fejlődésüket is próbálta akadályozni.[3] Az 1868-as forradalom menete során kikiáltott első köztársaság alatt (1873-74) történt az első kísérlet Spanyolország föderális átszervezésére. Pi Y Margall, a köztársaság elnöke (egyébként Proudhon anarchista föderalizmussal foglalkozó műveit is ő fordította spanyolra), 11 kantonra osztotta Spanyolországot, mely kantonok szintén több település föderációjaként léteztek. (Pi Y Margall természetesen maga is katalán volt.) Az anarchisták együttműködtek a föderalistákkal, és sokat átvettek az eszmeiségükből.[4] Nem véletlen tehát, hogy az anarchizmus az első köztársaság ideje alatt jelent meg Spanyolországban. Az első Internacionáléban, mint tudjuk, ez idő tájt Bakunyin és Marx hívei működtek együtt, akik idővel élesen szembefordultak egymással. Az Internacionálé különböző országokban létező szekciói a szervezet szétesésekor e két irányzatra szakadtak szét. Spanyolországban – kivételként – Bakunyin hívei kerültek többségbe. Ez a korai anarchista irányzat a föderalizmust hangsúlyozta ki, szervezetileg pedig a munkásegyesülésekre építkezett. A titkos, „válogatott” társaságok létét is elfogadták, de a két szerveződési forma között nem húztak éles határt. A gazdaságról alkotott felfogásuk szintén Bakunyin és részben Proudhon hatását tükrözte. Inkább az együttműködő kistermelők világáról álmodott (némiképp prekapitalista színezettel), alapelve a „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” volt.

A huszadik században a katalán probléma vált a legsúlyosabbá. Ezen a területen a nyelvi-kulturális különbségek mellett súlyos gazdasági ellentétek szították az elégedetlenséget. Katalónia és Baszkföld sokkal fejlettebb volt, mint Spanyolország többi része, amely azt eredményezte, hogy a spanyol burzsoázia döntően nemzetiségi volt. Elsősorban tehát gazdasági érdekeik miatt részesítették előnyben a föderális köztársaságot a kasztíliai földbirtokosok által dominált királyság helyett. A Katalónia és Kasztília közötti ellentét gazdaságilag a fejlett kapitalista gazdaság és az elmaradott félfeudális nagybirtok közötti küzdelemként írható le. Az előbbi érdeke például a mezőgazdasági termékek árainak a csökkentése és a mezőgazdasági bérek növelése volt, hogy e két tényező által erősítse saját termékeinek a belső piacát; a nagybirtok érdekeinek ez természetesen nem felelt meg. Ezzel magyarázhatjuk az 1930-as évek gazdaság- és társadalompolitikáját is: a baloldali köztársasági kormány (1931-33) emelte a mezőgazdasági béreket és olcsó gabonát és húst importált Argentínából, míg a jobboldali kormány (1933-36) azonnal visszavonta elődje rendelkezéseit. Mindezt mindenekelőtt a katalán burzsoázia és a kasztíliai arisztokrácia érdekellentéteire vezethetjük vissza. Katalónia adta Spanyolország lakosságának egynyolcadát, bevételeinek egynegyedét (melyből egytized került vissza), továbbá az ipari termelés (főleg textil) döntő többségét. [5] Az 1898-as vesztes háború során elvesztek a nyesanyagbázist és felvevőpiacot jelentő utolsó gyarmatok, és ez tovább élezte a hagyományos ellenszenvet a madridi kormányzattal szemben. Az uralkodó burzsoázia ellenszenve a madridi székhelyű állammal szemben leszivárgott az alsóbb osztályokba is. Az ébredező munkásmozgalom tehát egy olyan kulturális közegben találta magát, ahol az államellenességnek komoly tradíciói voltak. E két tényező szintézise eredményezte, hogy a katalán munkásmozgalom vált az anarchizmus legfontosabb városi bázisává.[6] A tartományi regionalizmus elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira „katalánosodott”, hogy 1935-ben az anarchisták is részvettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek; a polgárháború alatt pedig javasolták Katalónia függetlenségének a kimondását. [7]

Meg kell azonban azt is jegyezni hogy a tartományok nemcsak a központtal, hanem sokszor egymással is szembenálltak, mely a munkásmozgalom és azonbelül az anarchista mozgalom fejlődésére is hatást gyakorolt. A katalán munkásosztállyal szemben a baszk nem volt anarchista, sem szocialista; ők egy saját szakszervezeti szövetségbe tömörültek. A baszkföldre bevándorolt nem baszk nyelvű munkások azonban vagy az anarchista, vagy a szocialista mozgalomhoz csatlakoztak, és a baszk munkásokkal való viszonyuk sokszor nem volt a legfelhőtlenebb. Másik ilyen példa – az anarchista mozgalmon belül – a katalán és andalúziai anarchisták viszonya; a fejlett, urbanizált Katalóniában az andalúzokat elmaradott, primitív népségnek tekintették, míg a büszke andalúzok puhányoknak a katalánokat. Az anarchista mozgalmon belül hagyományosan az andalúzok képezték a keményvonalas szárnyat, míg a katalánok a mérsékeltet.[8]

A tartományi regionalizmus mellett rendkívül erős volt a lokálpatriotizmusnak nevezett jelenség, mely összefonódott egyfajta kollektív közösség hagyományával. Az erős lokális közösségek hagyománya gyakorlatilag egész Spanyolországban kimutatható. Minden egyes falu úgynevezett „patria chica” („kis haza”) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúli vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol „pueblo” szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket. [9] A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega, tizenhetedik századi drámairó „Fuenteovejuna” című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a „Ki tette?” kérdésre mindenki így válaszolt:”Fuenteovejuna”. Több mint négy és fél évszázaddal később,1932 január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A „Ki tette?” kérdésre adott válasz a „Castilblanco” volt…[10] Ez a felfogás a városi életben is megvolt; a várost a legkönnyebben sok „pueblo” halmazaként határozhatjuk meg. Ezt a szerepet töltötte be a gyár és elsősorban a szakszervezet.

A tizenkilencedik században a helyi közösségek erejét a napóleoni háborúkban figyelhetjük meg. Spanyolországban egy teljesen spontán népi mozgalom bontakozott ki a megszállás ellen. A harcot az egyes települések által felállított bizottságok, az úgynevezett „junták” irányították De a közösségek erejét vizsgálva egészen az 1520-as „comuneros”- felkelésig is visszatekinthetünk, mely az első polgári felkelés volt Európában.

A tartományi regionalizmus és faluközösség erős történelmi hagyománya megkönnyítette, hogy az anarchista eszme termékeny talajba hulljon Spanyolországban. Mindehhez azonban kellett még egy tényező. Meg kellett gyengülnie annak az eszmének és annak a szervezetnek, mely a széthúzó tendenciákkal szemben eszmei és ideológiai alapot nyújtott a centralizált spanyol államnak. Ez az eszme a katolicizmus, a szervezete pedig az egyház volt.

 

2.  Az anarchizmus és az egyház

 

„Az utolsó király beleivel kell megfojtani az utolsó papot.”

Bakunyin

 

Minden komolyabb író, aki a spanyolországi anarchizmus témakörével foglalkozott, felvetette ezt a kérdést ( Borkenau, Brenan, Beevor, Hobsbawm, Hugh Thomas stb.) A filozófus Miguel Unamuno az anarchizmust egyenesen egy ateista, "síron inneni" vallásként jellemezte.[11] Spanyolország általában az erős katolicizmusáról („Legkatolikusabb Királyok”, keresztény rekonkviszta, inkvizíció, eretnekégetés, erőszakos térítés,protestánsok elleni harc stb.) vált híressé illetve hírhedtté. A spanyol királyok az egyházra támaszkodva kormányozták, illetve gyúrták egybe tartományaikat, mely az egyház számára rendkívül erős pozíciókat biztosított. Más európai országokkal szemben nemcsak a különböző társadalmi osztályok között, hanem a különböző országrészek között is az egyház, illetve a katolicizmus jelentette az összekötő kapcsot. A politika és a vallásosság kibogozhatatlanul összefonódott. A katolicizmus összenőtt a spanyol nemzettudattal, és az egyház hatalma és befolyása sokkal erősebb volt mint a legtöbb katolikus országban.

De ez csak az érem egyik oldala. Egy, a harmincas években megjelent útikönyv így ír: „Malaga a haladó eszmék városa. 1931. május 12-én és 13-án 43 templomot és rendházat gyújtottak itt fel”.[12] Európában hasonló eseményekre a harmincéves háború, azaz háromszáz év óta nem került sor. Az éles egyházellenesség elsősorban az anarchistákat jellemezte: a polgárháború alatt a szerzetesek 12, a papok 13 és a püspökök 20%-a vesztette életét (12 püspök, 283 apáca, 4184 pap, 2365 szerzetes), de állítólag még jezsuiták keresztre feszítésére is sor került. [13] Mindez elsősorban, bár nem kizárólag az anarchizmus hatásának tulajdonítható, továbbá annak, hogy a katolikus egyház szolgáltatta 1936 júliusában a felkelés igazolásához a tömegeket mozgósítani képes ideológiát.

Miért jellemzik mégis valláspótlékként? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához röviden ki kell térni a spanyol egyház szerepére, mely magyarázatot ad arra, hogy miért gyakorolt mégis hatást az élesen antiklerikális anarchizmusra. Ezt két történeti fázisban kell megvizsgálni. A 19. század első feléig terjedő szakasz megmagyarázza az anarchista eszmeiségben rejlő vallási gyökereket, az azt követő (a XX. századig) pedig a társadalomban kialakult egyházellenes attitűdöt.

Az egyház a kora-újkori Spanyolországban távolról sem csak az inkvizíciót jelentette, hanem sokkal többet. Egyrészt a vallás adott ideológiai segítséget a különböző tartományok egybegyúrásához, másfelől szociális kapocsként szolgált a paraszti tömegek és az uralkodó rend között. Hatalma és befolyása jóval nagyobb volt, mint a legtöbb európai országban, és a reformáció korszakában is megőrizte puritanizmusát. Az eszmékért való küzdelem, az uzsora és a pénzkereső tevékenység megvetése, „jobb éhes lovagnak lenni, mint hájas kereskedőnek” elve, a morális tisztaság anyagi előnyök föléhelyezése, a szociális igazságosság és egalitarizmus, az igazság birodalmának eljövetele, az evangéliumi szegénység hirdetése fanatizmussal párosítva; csupa olyan eszmény, mely a spanyol anarchizmusra is jellemzővé vált. Giménez Caballero, a Falange egyik vezetője – furcsamód – rajongott az anarchistákért. Úgy vélte, hogy a Falange mellett ők őrizték meg leginkább „a konkvisztádorok hősi tradícióját”, és hogy az anarchizmus „a népi katolicizmus legautentikusabb menedéke”. [14]

A katolikus egyház által hirdetett elvek nem mindig maradtak papíron. Nem csak arról volt szó, hogy szép szavakkal elámították a népet, hanem tényleges egalitárius, sőt kollektivista eszményei is voltak. Komoly egyházi és jezsuita vezetők bírálták például a földmagántulajdon elvét. Egy tizenhetedik század eleji javaslatban például az összes föld közösségi tulajdonba vételét javasolták, melyet az egyének csak művelésre kapnának meg, azt is rendszeresen újra elosztva. A kollektivista eszmény az Inka Birodalom csodálatában is kifejeződött: 1590-ben egy másik javaslat az Inka Birodalom kormányzatának az átvételét javasolta, hogy a jezsuita Paraguayról ne is beszéljünk.                                                                                                         Az egyház tehát képviselt egy nem csak szavakban szegénypárti, kollektivista eszmeiséget, és kifejezett valós népi érdekeket.[15] Az egyházi rendek is hasonlóak voltak: „Ott kommunizmus van, kérem. Összeteszik amilyük van, és ki-ki annyit vesz el, amennyire szüksége van a megélhetéshez”- mondta egy öreg paraszt. 1808-ban a hivatalos államhatalom megszűnésével az egyház lett a Napóleon elleni felkelés legfontosabb organizáló ereje, és a parasztgerillákat többnyire papok és szerzetesek vezették. Az egyházi birtokok – például Andalúziában – messze a legkönnyebb és legszabadabb volt a parasztság élete Spanyolországban, még a tulajdonnal rendelkező paraszti rétegekénél is. [16]

A napóleoni háborúk végeztével megváltozott a helyzet. Megjelent a liberalizmus Spanyolországban, melynek az erős katolikus egyház jelentette a legkomolyabb ellenfelet. Az egyház szerepe az 1830-as években kezdett megváltozni: a liberálisok szabaddá tették a föld adásvételét és az egyházi földeket kötelezően kiárusították a paraszti közös földekkel együtt. Ez döntő következményekkel járt az egyház mentalitását és a néphez való viszonyát illetően. Egyrészt a parasztok helyzete romlott, és a társadalmi különbségek nagyobbak lettek, mint valaha. Az egyház így nem tudta megőrizni sajátos „osztályok feletti” pozícióját, csak ahol az erős paraszti tulajdon továbbélése által kisebbek voltak a társadalmi ellentétek, elsősorban északon. Másfelől a liberalizmus előretörése félelemmel töltötte el, és kiváltságait féltve közelebb húzódott a régi feudális elithez és az államhoz.[17] A szegények egyházából tehát a gazdagok és az állam egyháza lett. Harmadrészt a gazdasági helyzete sem rendült meg, sőt még jól is járt. A szabad földvásárlás felvitte a termőföld árát, néhol akár a tízszeresére is. Ebből és egyéb kiárusított javakból az egyház óriási mennyiségű tőkéhez jutott, mely által a legnagyobb kapitalistává vált. Egyes becslések szerint az ország összvagyonának egyharmada egyházi kezekben volt gyárak, vasutak, bányák, bankok, föld stb. révén. A tömegek szemében nagyon gyorsan a hipokrízis szimbólumává vált, a polgárság szemében pedig riválissá, elsősorban a jezsuita konszernek (a tizenkilencedik századtól a polgárháborúig, ha liberálisok voltak hatalmon, a jezsuitákat kitiltották, amíg a konzervatívok vissza nem engedték őket: 1820-kiűzés 1823-visszaengedés 1836-kiűzés 1857 visszaengedés 1868-kiűzés 1876-visszaengedés 1931-kiűzés 1933-visszaengedés 1936-kiűzés, végül Franco győzelme után újra visszatértek). Jellemző példa, hogy bár a katolikusoknak elvileg tiltott volt a liberális újságok olvasása, ez nem vonatkozott a tőzsdei hírekre. Hasonló morális válságba került, mint a reformáció előtt, hasonló következményekkel.[18]

Az egyház kivonulása a népi életből két következménnyel járt, melyek egyaránt az anarchizmus térhódítását eredményezte. Az első az egyházellenesség elterjedése volt; a vallásos érzület drasztikusan gyengült. Az egyház a pozícióit csak a Navarrában és Baszkföldön tudta megőrizni, melyek egyikei voltak a legarchaikusabb paraszti társadalmaknak Európában.[19] Baszkföldön a templomba járók aránya 99% volt, míg Andalúziában egyes vidéki körzetekben mindössze 1%.[20] A kiábrándult parasztság az egyházat árulással vádolta, sőt néha magával az Antikrisztussal. Néha még a természeti katasztrófákat is a jezsuiták rovására írták. Az első templomégetéseket az 1830-as években az váltotta ki, hogy a jezsuitákat azzal vádolták, hogy a kutak megmérgezésével próbálják terjeszteni a kolerát.[21] A második következmény az volt, hogy a vallás távozásával hatalmas űr keletkezett, melyet ki kellett tölteni valamivel. Mindezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a keresztény utópia az egyenlőségről az egyház ellen fordult. A korai anarchisták egyházhoz való viszonya ahhoz hasonlítható, ahogy egy igazi hívő érez az árulóval szemben; a vallási fanatizmus anarchistává vált. A társadalmi forradalomról alkotott képük is inkább „Krisztus második eljövetelére” emlékeztetett, mely után eljön az igazság birodalma. A következő párbeszéd jól megvilágítja ezt a mentalitást:                                                                                   Mikor jön el a Nagy Nap?- kérdezte egy paraszt a földesurát. - Miféle Nagy Nap?                                                                                                                                                                            –Az a nap amikor mindnyájan egyenlők leszünk, és a földet is egyképpen birtokoljuk! [22] Anarchista agitátorok vették át a vándorszerzetesek helyét, elsősorban Andalúziában. Szigorú puritanizmust hirdettek: öntudatos anarchista nem köt házasságot, nem jár templomba, nem iszik alkoholt, nem dohányzik, nem kávézik, nem űz szerencsejátékot, nem jár bikaviadalra stb. (a polgárháború alatt még a kábítószerárusokat is agyonlőtték). „ A szociális forradalom megszünteti az összes kocsmát és az összes templomot!” – hirdették Bakunyin nyomán. 1936-ban ezt sok helyen tényleg valóra is váltották; a kocsmák bezárása azonban a katalán szőlőtermelő parasztok között nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Minden bűn és gonoszság okát az uralomban jelölték meg.[23] A pénzt szintén morális rosszként bélyegezték meg, több példát ismerünk a 30-as évekből, amikor egy falu összegyűjtötte a pénzt és elégette a főtéren. Múltba nyúló gyökerei ellenére ez a népi anarchizmus egyáltalán nem volt fejlődésellenes, ellentétben a katolikus egyház által vezérelt navarrai parasztmozgalommal, a karlizmussal, akik még a vasutat is meg akarták szüntetni, mint az ördög művét. Ezzel szemben az anarchista vándorok írni-olvasni tanították a parasztokat és a gyermekeiket (persze Bakunyin műveiből), és Darwinról, Galileiről és Kopernikuszról meséltek. A modernizációt összekapcsolták a hagyományos közösségi értékrenddel. Mindebben komoly szerepe volt a spanyol paraszti társadalom (elsősorban az andalúz) sajátosságainak.[24]

A spanyol anarchizmus eszmeiségét és erkölcsiségét több szerző is a XVI. századi anabaptista eszmékhez, gyakorlatát pedig az 1535-ös münsteri kommünhöz hasonlítja.  Alátámasztja ezt a véleményt az a tény is, hogy a vallásellenes érzület célpontja nem érintette a kis protestáns felekezeteket; célpontja mindig a katolikus egyház volt. [25] Érdekes módon még Nietzsche filozófiája is hatással volt rájuk. Az „emberfeletti ember” elve, a vallás, az állam és az uralkodó értékrend elutasítása könnyen beilleszthető volt az anarchizmus eszmerendszerébe. A polgárháború alatt egy faluban eltörölték az „adios” megszólítást, de nem azzal az indoklással, hogy Isten nem létezik, hanem – furcsamód – azzal, hogy megszűnt.[26]

 

 

 

3.  Anarchizmus és parasztság

 

„A fejlődésben lemaradt országokban, ahol a nagyüzemi mezőgazdaság feltételei hiányoznak, a szegényparasztságra inkább a magántulajdon gyakorol vonzerőt…és nem a szocializált mezőgazdaság. Spanyolországban azonban a libertariánus nevelés és a kollektivista hagyományok ellensúlyozták a technikai fejlődés hiányosságait s legyűrvén a parasztban az individualista érzelmeket, figyelmét közvetlenül a szocializmusra irányították.”

Daniel Guérin

 

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A két világ között a mobilitás sem volt nagy, és erre nem is törekedtek különösebben. A falu megőrizte sajátos tradicionális kultúráját és távol tartotta magát a fejlett urbánus világtól, Az ipari civilizáció kultúráját és mentalitását nem is tette magáévá. Ezt a világot a 19. századig csak az egyház tudta megmozdítani (elég, ha a napóleoni háborúkra gondolunk). Az egyház befolyása elolvadása után fokozatosan a forradalom felé sodródtak. A paraszti világ és mentalitás azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutatott.[27] Három fő társadalomtípust különíthetünk el: az első a rekonkviszta előtti területekre volt jellemző (Galícia, Asztúria, Baszkföld, Navarra); itt elsősorban kisparaszti birtokokról van szó, döntően önellátásra berendezkedve, néhol még a közös földhasználat is megmaradt (Asztúria). Galícia volt a törpebirtokos bérlők földje. Galíciaban hajdan egyházi földbirtokok voltak, de a rajtuk élő parasztok képesek voltak megőrizni bérleményeiket Sajátos színfolt volt Navarra, ahol egy nagyon archaikus (10. század előtti) nagycsaládi földtulajdonrendszer létezett. Itt is létezett földbérlet, de a bérlő és a tulajdonos között nem volt nagy különbség, így az osztályharc sem vált hevessé (bérlet hosszútávú volt.) A birtokaprózódás nem vált olyan általánossá, mint Galíciában. Aragóniában a bérleményekre osztott nagybirtokrendszer volt az uralkodó. A rossz éghajlati viszonyok és a kíméletlen kizsákmányolás miatt a parasztság rendszeresen adósságcsapdában vergődött; a terület az anarchizmus egyik bázisává vált. A szőlőtermelő Katalóniában a filoxérajárvány után rendkívül élessé váltak az ellentétek a birtokosok és a bérlő parasztok („Rabassaires”) között. A bérleti idő és a bérletfizetés feltételei a régi szőlőfajták tulajdonságai alapján határozták meg; a járvány után betelepített új fajták egyrészt munkaigényesebbek voltak, másrészt jóval később kezdtek termést hozni, harmadrészt az élettartamuk is csak körülbelül a fele (kb. 25 év) volt a régi fajtáknak.

A másik a középső terület volt, a régi Kasztília és környéke. Itt a földesúri birtok volt a jellemző, a parasztság parcellákban bérelte a földet rövidbérlet formájában, vagyis teljesen ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak, sokszor adósságcsapdában vergődve. A spanyol állam magterületéről van szó, így a hatalomtisztelő kasztíliai mentalitás is erős volt; itt inkább a szocialista szervezkedés volt az erősebb. Erőteljes volt az állattenyésztés szerepe is; Extremadurában még a XX. században is éles volt a máshol már régen elfelejtett ellentét a pásztor és a földműves között. A térségben ugyanakkor gyakori jelenség volt, hogy a középkor után a közös birtok és a bérlet egyéni tulajdonná alakult át, mely a korábban tárgyalt északi térségben, és a most bemutatásra kerülő délin sem vált tipikussá. Ez a tulajdonforma azonban a 19. század folyamán egyre inkább átadta a helyét a bármikor felbontható rövidbérletnek.

A harmadik típus, amely a mi szempontunkból a legérdekesebb, az az agrárproletárok világa, ahol az anarchista hatás a legerősebb volt; (Fenntartásokkal, de ide sorolhatjuk a levantei térséget, ahol a gyümölcstermelő gazdagparaszti réteg kezében volt a föld, de ők is munkaerőt alkalmaztak. A szegények itt is az anarchizmus felé fordultak.) Andalúziában is erős volt a paraszti földtulajdonrendszer az egyházi birtokokon (mint annak idején Galíciában), azonban Spanyolország legjobb minőségű földjéről volt szó, így ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Az 1837-es törvény után a földterület kétharmada új tulajdonosok kezére került az egyház, és a közös paraszti földterület rovására itt sújtotta legérzékenyebben a parasztságot, mely nagy tömegeiben vált agrárproletárrá – a lakosság 80%-a földnélküli volt - és az anarchista mozgalom vidéki magjává alakult. A földmunkások („braceros”) a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb társadalmi réteget képezték Spanyolországban a nagy munkaerőtúlkínálat és a sok kihasználatlan földterületnek köszönhetően. A közös földtulajdon emléke azonban megmaradt, és a fennálló nyomorúsággal szemben az aranykor időszakának tűnt. A hagyományos falvak jórészt szintén megsemmisültek és több ezres városok léptek a helyükre. E sajátos települések lakosságának néha a háromnegyede is földnélküli parasztokból állt, akik az év több mint a felét munka nélkül töltötték és a korabeli Európában páratlan módon hitelből nyomorogtak. Aki tudott, a városokba –főleg Katalóniába – menekült, és a városi munkásosztályba „oltotta át” a régi szabad közösségek mítoszát. Sajátos módon, az andalúziai hegyvidéken megmaradt a nagybirtok szorításában vergődő kisbirtokos parasztság, akárcsak a levantei hegyvidéken. Összességében (habár számos kivétellel) mégis azt lehet mondani, hogy a paraszti társadalmon belül az agrárproletárokra az anarchizmus, a rövidbérletű földeken élő parasztokra a szocialisták, míg az északiakra (tulajdonosok vagy hosszúbérletűek) egyéb mozgalmak, például a katalán vagy a baszk nacionalizmus, illetve az egyház gyakorolt döntő hatást. [28]

Ha egész Spanyolországot tekintjük, akkor egyértelmű a nagybirtok dominanciája.  A társadalom 65%-a birtokolta a földek 6.5%-át, míg 4.5%-a a 60%-át. Mindez az életkörülményekre is rányomta a bélyegét. A földadó mértéke ennek majdhogynem a fordítottja volt; egy 1909-es becslés szerint a parasztok 30-40 pezeta adót fizetnek hektáronként, míg a nagy latifundiumok jóformán semmit; ez tovább növelte az igazságtalanság feletti felháborodást és a nyomorúságot. Még az 1930-as években is volt rá példa, hogy fűevéssel próbálták elkerülni az éhhalált.[29] „Mi értelme volt eltörölni a fekete bőrűek rabszolgaságát a XIX. században, amikor a fehér bőrűekét Spanyolországban még mindig engedélyezzük?” – tette fel a szónoki kérdést a szocialista Prieto a 30-as években. [30]

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a „társadalmi bandita” típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. A „társadalmi bandita” helyét a paraszti tömegmozgalom vette át.[31]

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben illetve sztrájkokban nyilvánult meg. Andalúziában sajátos forma volt a szabotázs; a helyi bérmunkások körében virtusnak számított a munka lassítása és szabotálása, még jóval azelőtt, hogy a forradalmi szindikalizmus (lásd később) meghirdette volna. Egy majdani magyar mondás alapján a tulajdonos úgy tett mintha fizetne, a munkás meg mintha dolgozna. Az aktív megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor egy-egy ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze, kivéve az 1873-as általános robbanást. Gyakori jelenség volt a földfoglalás is; ilyenkor gyakran nem is megművelt, hanem eleve megműveletlen földre vonultak ki hogy művelés alá vegyék; a kísérleteknek a Guardia Civil sokszor sortűzzel vetett véget. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír, vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült hogy tulajdonképpen semmiért; egyszerűen úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést a tulajdonosok természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmuus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a „Mano Negra” („Fekete Kéz”) szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket. [32]

De miért fordult a parasztság éppen az anarchizmus felé? Ennek megértéséhez fel kell idéznünk a bakunyini gondolatokat. Ő Spanyolországot – Olaszországgal és Oroszországgal együtt - a forradalom potenciális megvalósítói közé sorolta, ellentétben például Németországgal és Angliával, mellyel homlokegyenesen szembenállt Marx elképzelésével. Marx, mint tudjuk a legfejlettebb ipari országokban prognosztizálta a forradalom kitörését, elsőként Angliában; Bakunyin ezzel szemben éppen hogy  Európa elmaradottabb országaiban. Noha Bakunyin nem a társadalmi fejlettségre, hanem faji jellegzetességekre (a forradalmi szláv és latin népek, szemben a reformista germán népekkel), a következtetései sok szempontból helytállóak voltak. Eszerint azok a területek képesek a kapitalizmus elleni forradalmi, akik még érintetlenek a modern civilizáció hatásától, nem ejtette rabul a modern életmód, és ennek megfelelően kisebb a tőkés tulajdon tisztelete is. A fejlettebb területek munkásai és parasztjai valamennyire azonban haszonélvezői is a kapitalizmusnak, legalábbis annak a technikai vívmányainak. Bakunyin interpretálása szerint az angol trade-unionizmus, vagy a német szociáldemokrácia a rendszeren belül harcol jobb körülményekért, vagyis egyszerűen az a célja hogy a nagyobb mértékben a kapitalizmus haszonélvezőjévé váljon. A szláv és latin országok népei azonban nem a rendszeren belüli jobb életért, hanem a rendszer ellen harcolnak. Mindebben szerepe van az erős morális attitűdnek, mely az anyagi jóléttel szemben az igazság győzelmét tartja elsődlegesnek. [33]

A XX. század tapasztalatai után mindezt úgy fogalmazhatjuk meg a legtisztábban, hogy egy antikapitalista forradalomnak ott volt a legtöbb esélye, ahol a kapitalizmust egy fejletlen és erre még éretlen társadalomra erőszakolták rá (vagy erőszakolta rá magát). Ezek a forradalmak tehát tényleg nem Angliában vagy Németországban, hanem Spanyolországban, Oroszországban illetve a hasonló kondíciókkal rendelkező országokban törtek (törhettek) ki. Bakunyin ebben tehát nagyjából igaza lett Marxszal szemben; nem a fejlett országok ipari munkásosztálya, hanem a fejletlenek parasztsága volt a meghatározóbb tényező, illetve legalábbis a tömegerő. Paradox módon ez még a marxista ihletésű XX. Századi forradalmak nagy részénél is megállja a helyét; azon országok, ahová nem a Vörös Hadsereg „exportálta” szuronyok hegyén a forradalmat, döntően elmaradott paraszti országok voltak (Balkán, Kína, Indokína, Latin-Amerika stb. országai, magáról Oroszországról nem is beszélve). A kérdés, hogy Spanyolországban mi volt e paraszti lázadók célja?

A klasszikus anarchizmus mellett az 1870-es, 1880-as években megjelentek egy új anarchista vezető, Kropotkin eszméi is. A két irányzat között éles elméleti és gyakorlati ellentétek feszültek. A „régi”, bakunyini anarchizmus híveit Kropotkin „kollektivistának”, az ő eszméjének híveit pedig „anarchokommunistának” nevezték. Szervezetileg az utóbbiak inkább a kisebb, „tisztább” csoportokat favorizálták az eszmeileg nem feltétlenül megbízható tömegszervezetekkel szemben. Céljukat tekintve nem annyira a termelők föderációja, hanem a kommuna volt a céljuk, mely inkább a szegényparasztság és az agrárproletariátus, mint a városi és falusi prekapitalista kistulajdonosok között tette népszerűvé őket. (Ez különösen fontosnak bizonyult tehát Andalúziában.) Gazdaságilag nagyobb hangsúlyt fektettek az alapok – tehát a magántulajdon – elemzésére és bírálatára. A forradalmi agitáció mellett a terrorizmus is őhozzájuk köthető („tiszta szívű gyilkosok”). Kropotkin érve szerint a régebbi anarchista gazdasági elvek nem jelentenek gyökeres változást a kapitalista viszonyokhoz képest. Semmi értelme például a pénz helyett a munkaidőt megtenni az érték számítási alapjának, hanem magát az értéket és a tőkés csereviszonyt kell megszüntetni. A jövőt a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elve alapján képzelték el.[34]

A spanyolországi anarchista mozgalomban 1888-ban következett be a két irányzat közötti szakadás. A már részletezett elvi eltérések („érték” kontra „szükséglet”) mellett inkább a gyakorlati, szerveződési feladatok okozták a legnagyobb nézeteltérést. A „kollektivista anarchisták” a nagy tömegszervezetek, az „anarchokommunisták” a kis, mondhatni „hivatásos” forradalmárokból álló csoportok kialakítását tekintették megoldásnak (”grupos de afinidad”). A vita során az utóbbiak kerültek többségbe. Nem egészen mellékesen kísérteties a hasonlóság az 1903-as oroszországi bolsevik-mensevik szakítással. Itt egy marxista munkáspárton belül termelődött ki hasonló gyakorlati nézeteltérés a forradalmi szervezetet illetően.[35]

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett „communismo libertario”, vagyis a „szabad kommunizmus” volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el), és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az állam számukra csak adószedőket és elnyomást jelentett. Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a keményvonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

 

4.  Anarchizmus és a munkásosztály: a CNT és a FAI

 

„A parlamenti szocialistákat azokhoz a tisztségviselőkhöz hasonlíthatjuk, akikből Napóleon nemességet csinált, és akik a feudális rend által örökül hagyott állam megerősítésén dolgoztak. A forradalmi szindikalizmus nagyjából megfelelne a napóleoni seregeknek, amelyeknek katonái annyi hőstettet vittek véghez, noha tudták, hogy szegények maradnak. Mi maradt fenn a császárságból? Mindössze Napóleon nagy hadseregének eposza; a mostani szocialista mozgalomból pedig a sztrájkok eposza marad fenn.”

Georges Sorel

 

Az anarchizmus a spanyol ipari munkásosztály soraiban a századforduló során vált komoly erővé, francia hatás alapján. A „szindikalizmus” szó a francia „szakszervezet” szóból származik. Arról volt szó tehát, hogy az anarchizmus összekapcsolódott a szakszervezeti mozgalommal; az így megszületett mozgalmat nevezi a szakirodalom „anarchoszindikalizmus”-nak. Mindez új életet lehelt az egész anarchista mozgalomba, mely ekkor vált a szocialista illetve szociáldemokrata munkásmozgalom komoly riválisává.

Az új mozgalom megalapítása Fernand Pelloutier francia anarchista nevéhez fűződik. A korábbi anarchista gondolkodók úgy vélték, hogy az eljövendő társadalom alapja a „szabad termelők szabad közösségein” és ezek szövetségén fog alapulni. Pelloutier rámutatott, hogy a – bár még nem szabad - termelők szabad szövetsége a kapitalista rendszeren belül is létezik; ez pedig nem más, mint a szakszervezet. A szakszervezet tehát nem egyszerűen a kapitalisták elleni harc szervezeti formája, hanem a jövő társadalmának a szervezeti alapja. „A szakszervezetek feladata a jövő megalapozása. A termelők társulása kell, hogy az új társadalom csírájává váljon.” – írta Emile Pouget. Ugyanő mindezek alapján a szakszervezetek működését két részre osztotta. Az egyik céljuk a kizsákmányolás csökkentése a fennálló rendszeren belül, vagyis a „napi” küzdelem, mely magában foglalja a magasabb bérért, alacsonyabb munkaidőért, jobb munkakörülményekért stb. vívott harcot. A másik feladatuk a forradalom bázisaként funkcionálni, szolidaritásra és harcra nevelve a munkásokat. A szakszervezetet tehát az anarchizmus gyakorlati iskolájaként fogták fel. [36]

Az anarchoszindikalizmus mind eszközeit, mind céljait tekintve élesen eltért a marxi ihletésű munkásmozgalomtól. A korszakban az utóbbi a pártot, a politikai harcot és a parlamenti utat tekintette küzdelem alapjának; az előbbi a szakszervezetet, a gazdasági harcot és a közvetlen akciót. A két irányzat közti elvi különbséget Georges Sorel fogalmazta meg. A pártot hivatásos politikusok gárdájaként fogta fel, mely könnyűszerrel eltávolodhat a valós munkásérdekek képviseletétől; a szakszervezet ellenben, mely sokkal közelebb áll a kizsákmányolás világához, erre nehezebben képes. Ahhoz, hogy a szakszervezet forradalmivá váljon, tehát meg kell törni felette a párt illetve a párthoz kötődő szakszervezeti bürokrácia hatalmát. Az anarchoszindikalista mozgalomnak ezért nem volt pártja, és fizetett szakszervezeti bürokráciája sem. Bakunyin ismert elve nyújtotta ehhez az ideológiai alapot, melyet a Marxszal folytatott polémiájában fejezett ki; „ültessétek trónra a világ legőszintébb demokratáját; ha nem mond le azonnal, gazember lesz belőle.”[37]

Ebből következnek a gazdasági és a politikai harc megkülönböztetéséről vallott anarchoszindikalista nézetek is. Sorel a szindikalizmust tartotta „az igazi marxista útnak”, és elemzésében csakugyan Marx nézeteiből indult el. Az osztályharc alapja eszerint a közvetlen gazdasági érdekellentét a tőkés és a munkás között; minden egyéb – az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a vallás stb. – pusztán a magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer következménye. Minél távolabb kerülnek az osztályharc céljai az alapvető problémától, a gazdasági harctól, annál nagyobb esélyei lesznek a „befogásának” (ilyenek például az előbb említett jelenségek). Minél inkább – Sorel megfogalmazása szerint – „politikaivá” válik a munkásmozgalom, annál inkább hajlamos lesz a „polgárosodásra”. Az államhatalom megszerzését szintén ilyen politikai mítoszként fogta fel. Azt az elképzelést, hogy az államhatalmat meg kell ragadni és meg kell erősíteni ahhoz, hogy eltűnjön, ahhoz hasonlította, mintha valaki vízbe ugrana azért, hogy ne ázzon meg. A munkásmozgalomnak a „parlamentáris szocializmus” általi politikai „befogásáról” alkotott kritika helyességét az első világháború történésein mérhetjük le.[38]

Milyen alternatív, „nem politikai” harci formát ajánlottak tehát az anarchoszindikalisták? Logikájuk alapján a válasz egyértelműnek tűnhet: az általános sztrájkot. A sztrájkot nem a politikai harc kisegítőjének tekintették; éppen ellenkezőleg, a politikai célokért folyó sztrájk eszméjét élesen elítélték. A sztrájknak három funkcióját különítették el. Az első a munkásosztály „nevelésére” vonatkozott. A sztrájkban való részvétel nagyban befolyásolja a munkások erkölcsét; a sztrájk által képesek azokat az erkölcsi értékeket elsajátítani, melyek az anarchoszindikalisták szerint fel fogják váltani a kapitalizmus erkölcseit; a szolidaritás, a bizalom, és a kölcsönös segítség elveit. Ha a sztrájkot, mint önmagában vett jelenséget, matematikailag próbálunk a résztvevők szempontjából értelmezni, akkor a legnagyobb közös eredmény és a legnagyobb közös bizalom között egyértelmű egyenes arányosságot állapíthatunk meg. Ha a szakszervezet az anarchizmus iskolája, akkor a sztrájkot nevezhetjük az érettséginek. A sztrájk másik fő funkciója a kapitalizmus ellen irányuló harc volt. A sztrájkkal, mint láttuk, egyrészt a munkásosztály „érettségét”, szolidaritásának a fokát, másik oldalról viszont a rendszer szilárdságát vetették alá egyfajta tesztnek. Elméleti alapként itt is vissza lehet nyúlni Marxhoz; a nem a kapitalista állam az alapja a kapitalista gazdasági rendszernek, hanem a kapitalista rendszernek a következménye az állam. Tehát marxi logikával könnyűszerrel kilehet lyukadni oda, hogy nem az államhatalom, hanem a gazdasági rendszer a forradalom fő célpontja. Mint már említettem, fontos volt hogy a sztrájk ne váljon politikaivá, mely által „befoghatóvá” válna, de arra is ügyeltek, hogy ne váljon egyszerű „kenyérharccá”. Ennek megelőzésére az anarchoszindikalisták gyakran alkalmazták azt a fogást, hogy eleve teljesíthetetlen célokat fogalmaztak meg, sőt a sztrájknak esetleg nem is volt deklarált célja, amelyet a munkaadó esetleg teljesíthetett volna. Sajátos forma volt az úgynevezett „direkt sztrájk”. Ez szervezett  szabotázst jelentett, selejtgyártást, bojkottot stb. A harmadik funkció az volt, melyet Sorel a sztrájk mítoszának nevezett; a sztrájk az a harci forma mely életre hívja a harc, a hősiesség szellemét, mondhatni a „gloire”-t, és nagyobb erőt és forrdalmi lelkesedést csihol ki a munkásosztályból, mint az, ha néhány évente elmegy szavazni. [39]

A szindikalizmus természetesen ellenhatást is kiváltott a mozgalmon belül. Errico Malatesta, a nagy anarchista teoretikus, így bírálta: „Minél erősebbé válik e mozgalom, annál inkább önző és konzervatív lesz, nem törődik majd egyébbel, mint a rövid távú érdekek képviseletével, miközben kitermeli saját bürokráciáját, mely csakis önnön hatalmát és gyarapodását tartja szem előtt”[40]. A szakszervezetekkel kapcsolatban is elmondható tehát az a kritika, melyet a szindikalisták a marxista munkáspártokkal kapcsolatban említettek: a forradalmi osztályharctól való eltávolodás veszélye más érdekek, ez esetben a puszta „kenyérharc” rovására, ahogy az a francia, szintén anarchoszindikalista gyökerekkel bíró szakszervezet, a CGT esetében történt. A szakszervezetek anarchista bírálóik szerint a kapitalizmus teremtményei, és nemcsak alkalmatlanok annak meghaladására, hanem a munkásosztály „befogásának” eszközévé is válhatnak. (Gyakori eset volt a huszadik század folyamán, különböző országokban, hogy a munkáltatók csakis szakszervezeti tagokat vettek fel dolgozni, „megbízhatóságuk” okán). A szindikalisták ezért erőteljesen hangsúlyozták, hogy a CNT számukra kizárólag eszközt jelent, és nagy hangsúlyt fektettek a szakszervezeti bürokrácia kialakulása elleni harcra.

A szindikalizmus 1900 környékén jelent meg Spanyolországban, de a különböző szindikalista ihletésű szakszervezetek eleinte elszigeteltek maradtak. Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette az országos szervezet számára a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederacion Nacional del Trabajo (továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfélmillió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre, mely a szakszervezetekkel szemben inkább a munkástanács-rendszer felé közelítette. [41] Ez utóbbi jelentőségére nem árt alaposabban kitérni.

A hagyományos szakszervezetek inkább az ágazati, foglalkozás szerinti szerveződést részesítették előnyben; a munkásosztály területi, nem foglalkozás szerinti szerveződése általában nem köthető a hagyományos szakszervezetekhez. Ez a jelenség az oroszországi szovjeteknél, a magyar 56-os munkástanácsoknál, illetve a 80-as években a lengyel Szolidaritásnál figyelhetőek meg. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy forradalmi körülmények között a munkásosztály szerveződési formaként inkább a területi, mint az ágazati szerveződés elvét követi. De mi lehet ennek az oka? Az, hogy az ágazati szerveződés könnyebben megosztható, mint a területi. A „divide et impera” elvével könnyű foglalkozási elvek alapján szétdarabolni a munkásosztályt („szalámitaktika”); területi szerveződés esetén ez sokkal nehezebb.[42]

A CNT szervezetét 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett „sindicatos” voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, melyet segélyre illetve a szervezet újságjának, a „Solidaridad Obrera”-nak a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor „követutasítással” is ellátva. A helyi közösségi élet a „centro obrero”-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett. A mozgalom társadalmi bázisát inkább a munkásosztály szakképzetlen rétegei (sokszor első- vagy másodgenerációs falusi bevándorlók, köztük sok andalúz anarchista - és a prekapitalista kisipar művelői jelentették; a nehézipari, illetve általában a szakképzett munkások inkább a rivális UGT-vel szimpatizáltak.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestana-t és Salvador Seguí-t kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását „egy természetes ideig”, darabbér eltörlését, szakszervezetek  vétójogát a törvényeket illetően állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, mely néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel [43], stb.) A falusi mozgalom ekkor még külön szálon szerveződött. Az 1913-ban létrejött FNA (Federacion Nacional de Agricultores) tömörítette az anarchista érzelmű parasztságot, mely csak 1919-ben csatlakozott a CNT-hez, egy szervezetben egyesítve az anarchizmus városi és falusi mozgalmát.

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő „sindicato”-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a „sindicato unico” lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt. Az egyes településeken (főleg Andalúziában és Levantéban) is egybeolvadtak az ágazati alapszervezetek. (Ezt azonban éppen a kisebbségbe került „tiszták” ellenezték; féltek, hogy az összevonás következményeként esetleg minden „sindicato”-ban kisebbségbe kerülhetnek. A mérsékeltek ezzel szemben azzal érveltek, hogy az új szervezeti forma közelebb áll a távlatilag elképzelt anarchista társadalom működési elveihez. Minden újonnan csatlakozó alapszervezet e szerint a forma szerint működött; a régiek választhattak a régi struktúra fenntartása vagy az összeolvadás mellett.[44]

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak) Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek.[45] Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, melynek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, de Salvador Segúi is.

A Primo De Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a „moderáltak” és a „tiszták” között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, melyet a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE - Partido Socialista Obrero de Espana) szövetkezni, melyek Primo De Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal képviselői(szakszervezet)) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A „tiszták” élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették.[46] Úgyszintén elítélték a „moderáltak” alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a Végrehajtó Bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból álltak. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanígy nézett ki, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről révén szó („bolsevik anarchisták”), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a „communismo libertario” („szabad kommunizmus”) megteremtése. A kollektivista-anarchoszindikalista CNT-vel szemben a FAI a kropotkinista tradíció szerveződési kerete volt a már említett „grupos de afinidados”-okra épülve. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre Garcia Oliver volt a legnagyobb befolyással. [47] Utóbbiak csoportja, a "Nosotros", a FAI-n belüli radikálisokat tömörítette.[48]

Mindezt nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a „communismo libertario” volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon. Túlzás lenne természetesen túl mereven szétválasztani a CNT-t és a FAI-t; mindazonáltal van dokumentált példa arra, hogy ugyanaz az anarchista militáns FAI-tagként fegyveres felkelésre, CNT-tagként pedig ennek elvetésére szavazott az adott szervezet ülésén. [49]

 

5.  A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

 

-          „Barátaim – szónokolt egy lármás népgyűlésen egy dacos kinézésű ember -, úgy vélem, elég jól ismerem kívánságaitokat. Olyan országot akartok, ahol mindenkit törvények kényszerítenek arra, hogy illedelmesen viselje magát; nem igaz?

-          Úgy van – zúgott a tömeg.

-          Ebben az országban nem lesz gond a kenyér és a ruházkodás iránt; nem igaz?

-          Úgy van, úgy van!

-          Olyan állam lesz, hol mindenki munkáját törvények szabják meg, és a munka kiosztását pedig államhivatalnokok végzik.

-          Kitűnő! Jól beszél – kiáltott mindenki.

-          Éppen most hagytam el egy ilyen helyet – folytatja a szónok.

-          Honnan is jössz? – kérdik.

-          A börtönből.”

 

A. A baloldal uralma

 

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI tagjainak a részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak. [50]

Az új állam a hangzatos „Minden osztály dolgozóinak köztársasága” nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormánynak már a születését is egy groteszk epizód előzte meg; a köztársaság 1931-es kikiáltását követően vörös karszalagos szocialista fegyveresek menekítették a királyi családot a népharag elől.

Az új államrend két tűz közé szorult. Egyrészt a konzervatív jobboldal, melyet az egyház – melyet az állam és egyház szétválasztása, a polgári házasság, a szabad vallásgyakorlás, a szerzetesrendek feloszlatása és a laikus iskolák kötelezővé tételének a réme fenyegetett -, a nagybirtokosok – akik a földreformtól rettegtek - és a katonatisztek – ez utóbbiakat a hadsereg és azonbelül a tisztikar jelentős leépítése háborított fel – vezettek. A másik oldalon a kielégítetlen paraszti és munkástömegek álltak, melyek a CNT köré tömörültek. A 30-as éveket ezen három pólus (reakciós jobboldal, burzsoá-szocialista baloldal illetve az anarchisták) küzdelme szabta meg.  Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki braceros helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség), és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma amíg egy adott körzetben van munkaerő-felesleg, stabilizálta a földbérlők helyzetét, és az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt elrendelte a paritásos bizottságok (munkáltató-munkavállaló) felállítását. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, melyet nem a tulajdonos művel. A megváltás összege a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, annak ellenére, hogy a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. „Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint”- jegyezte meg Caballero. [51]

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a „moderáltak” és a „tiszták” között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a „kisebbik rossznak” -  tekintve a „communismo libertario” felé vezető úton. A szélsőségesek („faistas”) ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. [52] Ezzel párhuzamosan a CNT a korábbi bázisát jelentő Katalónia és Andalúzia után az ország belső területein is fejlődésnek indult.[53]

Itt meg kell állnunk, hogy ezt a két szárnyat a mozgalmon belül jobban megvizsgálhassuk. Legkönnyebben úgy értelmezhetjük a jelenséget, hogy az anarchoszindikalizmusból a „tiszták” számára az anarchizmus, a „moderáltak” számára a szindikalizmus volt az elsődleges. A két vonal eltérő elveit a következő ellentétek jellemzik: az első falusi, a másik urbánus; az első lokális szinten mozog, a másik országoson; az első kézműves-hagyományokra épül, a másik modern nagyipari; az első a spontaneitásban hisz, a másik a szervezetben; az első antiintellektuális, a másik intellektuális.

„Nem kell létrehozni semmit, vagy új szervezetet alkotni. Azok a szervezetek, melyeken a jövő alapulni fog, már léteznek a fennálló társadalomban. A szakszervezet és a közösség.” – mondták a „tiszták”. A szakszervezet és a közösség, tehát lefordítva a város és a falu között az utóbbira fektették a hangsúlyt. A forradalmat az anarchista falu fogja szerintük megvívni, melyet a szindikalista város sztrájkkal csak segíthet. A várossal szembeni bizalmatlanság jellemezte őket. Egy szélsőséges vélemény szerint, ha a város a forradalom ellen fordulna, akkor „tanácsos lesz eltörölni a Föld színéről. A falusi közösségek le fogják győzni a reakciós pestist, és tisztaságot teremtenek.” Ez a gondolat már-már a szélsőséges maoizmust idézi. A városi munkásosztály feladata szerintük tehát a szindikalista harc által segíteni a felkelő falut? Sztrájkkal, szabotázzsal, bojkottal. Elveiket tekintve a klasszikus anarchizmus szigorúsága jellemezte őket. Eszerint a politika népcsalás, a politikai pártok egyformán rosszak különbség nélkül (a Népfronttal is szembe fognak később helyezkedni), a választás egyszerű porhintés, a parlament pedig pusztán a korrupció melegágya. Az állam erőszakszervezeteit is hasonló hevességgel ítélték el; a hadsereg a kollektív bűnözés szerve, a rendőrség pedig pusztán a burzsoázia fizetett gyilkosainak a testülete. Erős voluntarizmus, a „forradalmat azonnal” mentalitás jellemezte őket. Ők voltak a hangadók a FAI szervezetében.

„Számunkra a szociális forradalom nem csak egy erőszakos felkelés az államok erőszakszervezetei ellen…A szociális forradalom tartalmazza a földek, gyárak, bányák, vasutak átvételét, akárcsak az összes többi termelőeszközét is… nem elég átvenni a gazdaságot, meg is kell tanulni használni – minden átmeneti szakasz nélkül.” – mondták ezzel szemben a „moderáltak. Ők mindenekelőtt az ipari szakszervezetekben hittek. Ezek feladata először is védekezni a kapitalizmussal szemben, másodsorban megteremteni az újrend alapjait neveléssel és gyakorlati tevékenységgel, és a forradalom után a gazdaság átvétele és irányítása, mely által a szakszervezet a szabadság alapjává válik. Rugalmasabban kezelték a klasszikus anarchizmus dogmáit is az állammal és a politikával szemben, nem zárkóztak el teljesen a választásoktól, a többi politikai mozgalom közötti különbségtételtől (Népfront támogatása), sőt – mint később látni fogjuk – még a kormányban való részvételtől sem. Ők a CNT-n belül maradtak, szemben a FAI-val. [54]

A „tiszták” erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. „Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink”- mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT-székházát tüzérség bevetésével lőtték szét.[55] Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett „csavargótörvény”, mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert. Nem egyszer megtörtént, hogy a CNT sztrájkot indított egy gyáron belül, és a sztrájk követeléseivel az UGT is egyetértett. A csatlakozásáig azonban tárgyalást kellett lefolytatnia a munkaadóval, és utána nyolc napig várnia, mialatt a CNT-sztrájk egyszerűen kifulladt, melynek „eredményét” a szocialista munkások is megérezték. Az UGT így amatőr voluntarista szervezetnek tartotta a CNT-t, mely doktríner elveivel csak akadályozza a munkásérdekek érvényesülését, míg a CNT a riválisait egyszerű sztrájktörőnek tartotta. [56]

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a „tiszták” fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A „moderáltak” kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-an írták alá („treintistas”). „Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére”- nyilatkozták.[57] 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancoban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a „communismo libertario”-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egyidőben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. „Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém.” – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban egyelőre csak hiú remény maradt. [58]

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában - a FAI „infantilis” módszereit bírálva - távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket („Los Sindicatos de Oposicion”), és Pestana megalapitotta a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.[59]

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a „communismo libertario”-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933 decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: „No votad!”. Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal - így vereséget szenvedett. [60]

A polgári baloldal és a szocialista párt uralma így kudarcba fulladt. Felemás, félénk reformjaival sikerült maga ellen fordítania úgy a középosztályt és a reakciós erőket, hogy közben nem tudta kielégíteni a munkásosztályt és a parasztságot.

 

B. A jobboldal uralma

 

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében „El Bienio Negro”, vagyis „a két fekete év” néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azana-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentín élelmiszerbehozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentínok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, mely komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.[61]

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azonbelül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva. [62]

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azana-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okolva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben résztvett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő - CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is.[63] A helyi anarchoszindikalisták – akik földrajzilag is el voltak különülve a Földközi-tenger mellékén fekvő magterületektől – a 30-as évek folyamán végig egyfajta külön úton jártak, mely hajlamos volt engedményeket tenni a szocialista eszmeiség javára. Ezekben a napokban, szöges ellentétben a CNT alapelveivel, kijelentették, hogy „szükséges egy átmeneti diktatúra”. (A polgárháború során ez volt az egyetlen terület, ahol a CNT fúzionált az UGT-vel.) A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a „communismo libertario”-t. Helyi munkásmozgalmi szervezetek antifasiszta egységfrontja, az UHP (Unión Hermanos Proletarios) a legelső ilyen jelenség volt Európában, mely ráadásul időben megelőzte a Komintern híres VII. kongresszusának az ajánlását is. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe - az anarchistákat is súlyosan érintette.[64]

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azana-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt („Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz” – mondták utóbb), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfélmillió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet jelentős részben a CNT döntésének köszönhette.[65]

 

6.  1936 februárjától júliusáig

 

„Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják.”

CNT zaragozai kongresszusa

 

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. Midebben az is fontos szerepet játszott, hogy győzelme távolról sem volt elsöprő: a Népfront 4.176.156, a Nemzeti Front 3.783.601, a centrum 681.047, míg a baszk nacionalisták 130.000 szavazatot szereztek. Igaz ugyan, hogy a jobboldal szervezet a választásokat, és sok faluban nyílt megfélemlítéssel csikartak ki szavazatokat, de a támogatottsága kétségkívül jelentős volt. Másik oldalról a Népfront egy választási szövetség volt, és a közös programja is meglehetősen mérsékelt.

A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették; másfelől az is előfordult, hogy a falangistákkal hajtottak végre közös akciót a szocialisták ellen: ezeket a különítményeket gúnyosan csak FAI-lange-nak nevezték. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot. [66] Újra kezdődött az 1932-es földreform, ezúttal kissé gyorsabb tempóban: fél év alatt 232.000 hektár földet foglaltak le, melyen több mint 71.000 paraszt telepedett le (az Azana-kormány két éve alatt alig 10.000). Ezen felül földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt mint általában.[67] A tömegek, a formális amnesztiarendeletet be sem várva, elfoglalták a börtönöket is kiszabadították a politikai foglyokat (de általában nem csak őket.) A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: „Nélkülünk nem győztetek volna.” - figyelmeztette a kormányt Durruti. A CNT öntevékenyen rendezte a munkaügyi problémákat. A Lerroux-kormány alatt állástalanná vált munkásokat visszaküldték régi munkaadóikhoz, akiket a CNT-fegyveresei gyakran revolverrel kényszerítettek az állás visszaadására. [68] Komoly eltérést jelentett az Azana-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balratolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a „spanyol Lenin” becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesülést szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kilépett a sztrájkból, egyedül hagyva a CNT munkásait. A két szervezet szociális összetétele közti különbség is egyre erősebb lett. A CNT főleg a manuális, szakképzetlen munkaerőt (pl. textilipar), a háziipar-jellegű tevékenységek űzőit, a szolgáltatóipar dolgozóit (pincérek stb.), halászokat, tengerészeket, földmunkásokat stb. vonzotta, az UGT a fehérgallérosokat, és a szakképzettek többségét egyesítette. Ekkor azonban a kispolgárság, tehát boltosok, kiskereskedők, közalkalmazottak, tisztviselők, kisbirtokosok is tömegesen kezdtek áramlani az UGT-be. [69] Ez ott vált súlyos problémává, ahol a munkásosztály csak kis arányban volt UGT-tag: itt az újonnan beáramló elemek kerültek többségbe, szemben a CNT-be tartozó munkásokkal. A barcelonai UGT legerősebb szervezetét a GEPCI, a kisiparosok és kiskereskedő szervezete alkotta, melynek vezetőségében a textilipar nagytőkés vezetői foglaltak helyet (!). (Később ők vádolták a CNT-t a proletariátus érdekeinek elárulásával…)[70] A központi területeken, így Madridban, azonban a helyi CNT indult erősödésnek, mely a polgárháború kitörése után gyorsult fel.A falangistákkal is összecsapásokba keveredtek, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.[71]

A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek által az anarchisták a történelem során a legközelebb kerültek az általuk meghirdetett osztály- és államnélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai koferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. ”Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A „communa libre”-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…” A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelem jogát. Meglepő módon még a szexuális devianciák megvitatására és ezek kezelésének a módjára is született határozat, amely már-már a hatvanas évek szellemiségét idézi (úgy vélték, hogy egy szabad társadalomban ez el fog tűnni, illetve orvosi kezeléssel megoldhatóvá válik.). A gazdaság- és társadalomszervezés alapelveit Abad de Santillan dolgozta ki [72]; helyi és ágazati föderációk összefonódásaként képzelte el a jövőt; azonban figyelmeztetett arra is, hogy a világgazdaság rendszerében Spanyolországban elszigetelten nem lehet életképes. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá vált. [73] A konferencia során kifejtett elvek inkább Kropotkin szellemiségéhez álltak közelebb.[74]

A zaragozai kongresszuson még egy fontos esemény történt: visszaléptek a CNT-be az 1932-ben távozott „moderáltak” szervezetei, melyek közel 70 ezer főt képviseltek. Az újraegyesülés folyamata 1935-től datálható, amikor az ellenzékiek megfigyelőként résztvehettek a CNT kongresszusán. Mindez az az óta szerzett tapasztalatokkal, és a CNT vezetésének mérséklődésével magyarázható. Mint emlékezhetünk, a FAI eszmei irányítása alatt álló CNT 1933-ban elutasította a szavazást a választásokon, és fegyveres megmozdulásokkal kísérletezett, melyek kudarcba fulladtak. 1935-re megerősödött az a vélemény, hogy a „tiszták” meg nem alkuvó taktikája volt a hiba; a kudarcok megrendítették a FAI nimbuszát. 1936 februárjában győzött a „moderáltak” véleménye, akik szerint a fegyverek helyett érdemes lenne a szavazócédulákkal harcolni (ebben a döntésben fontos szerepet játszott a Népfront által megígért amnesztiatörvény is). Eme taktika által sikerült elérni azt, amire a „tiszták” képtelenek voltak; eltüntették a reakciós kormányt, és 1936 tavaszán a CNT erősebb volt, mint valaha. Eltűnt az az ideológiai ellentét, mely annak idején az ellenzéket kilépésre késztette; a mozgalomba történő visszaáramló tömegük pedig tovább gyengítette a „tiszták”  amúgy is megrendült pozícióit. [75]

Ebben a helyzetben érte a CNT-t és a FAI-t a háború kitörése.

 

7.  A forradalom

 

„Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak.”

Luis Companys katalán elnök a CNT-delegációjának

 

A fasiszta lázadás által kiváltott társadalmi forradalmat két szempont alapján kell megvizsgálnunk, a politikai és a társadalmi-gazdasági változások alapján.

A forradalmi folyamat mélységét illetően a köztársasági Spanyolországot két, jól elkülöníthető részre oszthatjuk. Az elsőbe a központi területet sorolhatjuk, ide tartozott Madrid, Új-Kasztília, Extremadura és La Mancha tartomány. Itt a forradalom kevésbé volt erős: forradalmi bizottságok ugyan itt is megjelentek, de a tényleges hatalom nagy része a hagyományos államapparátus kezében maradt, másrészt a társadalmi-gazdasági változások (elsősorban a kollektivizálásra gondolok) sem váltak igazán jelentőssé. A második csoportba Katalónia, Aragónia, illetve (legalábbis eleinte) Andalúzia tartozott. Itt a vezetés spontánul létrejött népi szervek kezére került (természetesen nemcsak anarchistákéba), és a társadalmi gazdasági átalakulás is mélyebb volt. Az alább leírtakban, az utóbbi régiókban bekövetkezett változásokat fogjuk nyomon követni.

 

A. A politikai forradalom

 

Ezalatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. Az államigazgatás romokban hevert: sokan átszöktek a lázadókhoz, és a megmaradt személyzet hűsége is több mint kérdéses volt. [76]

A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is gyengült a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A szakszervezetek tekintélye ezekben a napokban alapozódott meg. Barcelonában, Madridban, Valenciában és sok más városban az ő tömegerejük segített megfékezni a lázadást. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerra-ja szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT vezetőket (Durruti, Garcia Oliver, Abád de Santillán) és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: „Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám, mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen.”. Több évtizedes küzdelem után a CNT és a FAI előtt ott állt a hatalmas lehetőség: Katalónia a kezükbe került, és ezzel együtt az alaklom a „comunismo libertario” bevezetésére. „Választanunk kell az anarchista diktatúra és a köztársaság között, mely utóbbi egyenlő a kollaborálással.” – mondta Garcia Oliver a FAI-tól. A CNT regionális plénuma azonban drámai vita után elutasította a lehetőséget. Ennek elvi és gyakorlati érvei egyaránt voltak: elvi síkon a diktatúra ellenzése, azé, hogy elveiket olyanokra kényszerítsék rá, akik szembenállnak. – „Nem hittünk a diktatúrában, amikor mi voltunk a kárvallottjai, és nem hiszünk most sem, amikor mi gyakorolhatnánk azt mások rovására” – mondta Abad de Santillan. Gyakorlati érv volt az, hogy a többi köztársasági területen lévő – relatíve gyengébb - CNT-szervezetek véres megtorlásnak lennének kitéve, továbbá az, hogy a világgazdasági és katonai nyomással szemben egy anarchista Katalónia nem lenne életképes. A legfontosabb érv pedig az volt, hogy a vezetés így is az övék; a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább az elért pozícióikon.[77]

Aznap este azonban összeült a FAI keretein belül működő, nagy befolyással bíró Nosotros csoport is, melyről az előzőekben már szó esett. Itt Garcia Oliver felvázolta tervét egy újabb felkelésről. Eszerint az anarchisták megszállják Barcelonát, leszámolnak a Generalidaddal és megszüntetik a frissen létrejött Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságát is (erről a szervezetről bővebben később lesz szó). A diktatúrával való elvi szembenállás miatt a többség elutasította az indítványt; Bounaventura Durruti, a korszak legendás anarchista vezetője Zaragoza visszafoglalása utánra halasztotta volna. Az anarchisták sikereik csúcsán álltak, de a forradalom „elhalasztása” már ekkor elindultak a lejtőn lefelé.[78]

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került, melyek zömmel a munkásmozgalmi szerveken alapultak. A jelenség nem ismeretlen a spanyol történelemben: a napóleoni háborúk helyi juntái, illetve az 1873-as helyi tanácsok emléke eleven volt. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Fő feladatuk az alapvető szolgáltatások megszervezése volt: a szállodákat, házakat köztulajdonba vették, ezáltal megoldva a lakásínséget; a munkanélküliség szintén eltűnt. A rendőrség helyét a fegyveres munkásjárőrök váltották fel. A bizottságok szerepe a hadügyekben is fontos volt, gyakran ők szervezték a milícia ellátását, felfegyverzését stb.. A bizottságok hatalma szorosan kapcsolódott a kollektívák rendszeréhez, gyakran ezeken keresztül érvényesítették akaratukat; ez utóbbiakról majd később lesz szó. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott. A rendszer kielégítően működött. Összegezve tehát egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán forradalmi, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt.[79]

Katalóniában ez az új, forradalmi közhatalom legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt, melyet ugyan formálisan az elnök nevezett ki. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, FAI, 1-1 POUM („trockista”), Rabassaires (parasztság) és a Generalidad egy delegáltja ült a bizottságban, vagyis az anarchisták beérték 5 hellyel a 15-ből. Cserébe viszont elvárták a hasonló engedményeket Spanyolország olyan területein, ahol ők voltak kisebbségben; így később a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában.[80] Ezen testületek azonban sokkal inkább tekinthető a burzsoá köztársaság, mint a proletár osztályhatalom szervének; kettős hatalomról itt nem lehet beszélni. A Bizottságot a radikálisok egyszerűen „második rendőrségnek” tekintették, mely az első lépcsőfok a burzsoá hatalom újjáépítése felé vezető úton. A Bizottság tehát nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a hanyatlásának kezdetét jelentette, mely közvetlenül a július 19-ei felkelés után vette kezdetét. A másik említett tartományban az 1936 októberében létrejött Aragóniai Védelmi Tanács gyakorolta a hatalmat (a katonai ellenőrzést leszámítva; ez Katalóniával közösen ment), melyben szintén az anarchisták domináltak. A területet anarchista milicisták foglalták vissza 1936 augusztusában. Ez egy szegény, mezőgazdasági jellegű frontövezet volt (a tartomány nagyvárosai: Zaragoza, Huesca, Teruel a lázadók kezén maradtak), távol a nagypolitika centrumától: ez tette lehetővé a fennállását egészen 1937 augusztusáig. Durruti az Aragóniai Védelmi Tanácsot tekintette mintának Spanyolország számára. A három, elszigetelődött északi tartomány közül Asztúriában és Santanderben vált a CNT és a FAI a helyi Junta tagjává; Baszkföldön a hegemón Baszk Nemzeti Párt megszabadult tőlük.[81]

Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: papok, gazdagok, és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban – rendőrség híján sem - omlott össze. „A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat.” – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról. [82] Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek. A bűnözőket és a prostituáltakat inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószerkereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon. Az egyházi személyek elleni kilengések tipikusak voltak; a munkások feldúlták a templomokat, megitták a misebort és sokszor a szentképeket is felgyújtották. A CNT és a FAI csak a legextrémebb kilengések ellen lépett fel. „megölni valakit csak azért mert katolikus, semmiképpen nem szolgálja ügyünket” – nyilatkozta az utóbbi.[83] A börtönöket megnyitották, sokszor a bíróságokat is felgyújtották, az aktákat pedig elégették. A CNT-be bárki beléphetett ajánlás nélkül (ellentétben a szocialista és a kommunista szervezetekkel): sok köztörvényes bűnöző élt a lehetőséggel, sőt jobboldali szimpatizánsok is szép számmal beáramlottak. Ez utóbbiak a CNT-igazolvány fedezetében sokszor az úgynevezett „ötödik hadoszlopnak” dolgoztak, mely a későbbiekben sok probléma forrásává vált. A munkások gyakran leszámoltak a munkaadóikkal, a mohó kereskedőkkel stb.. Azonban azoknak a tulajdonosoknak, akik korábban emberségesen bántak az alkalmazottaikkal, nem kellett mitől tartania: gyakran még igazgatóként is megmaradhattak termelőszövetkezetté vált egykori vállalataik élén. Gyakorivá váltak a személyes leszámolások és a magánbosszúk: ezeket a CNT és a FAI élesen elítélte: Barcelonában két anarchista vezető, az építőipari és az egészségügyi ágazat vezetője, mivel előzőleg bosszút állt azokon, akik a Primo-diktatúra idején feljelentették őket a rendőrségen, a saját társaik kezei által lelték halálukat.

Idővel megszerveződtek a népbíróságok: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. Mindamellett – főleg Madridban – a különböző baloldali pártok úgynevezett „checa”-kat szerveztek (az orosz Cseka mintájára). Ezek az illegális szervezetek egyszerre funkcionáltak törvényszékként, börtönként és titkosrendőrségként. Különösen a Kommunista Párt „checa”-i váltak híressé – a különböző „checa”-k gyakran egyűttműködtek illetve információkat cseréltek. Az anarchisták nem bíbelődtek törvényszékekkel, illetve börtönökkel; akit bűnösnek véltek, azt formaságok nélkül agyonlőtték. Ugyanez várt azonban azokra is akik hamis feljelentést tettek.[84]

Az állam próbált lépést tartani az eseményekkel, de sokszor már csak a tényeket szentesíthette. A béreket hivatalosan 50%-kal növelte, míg a lakbéreket ugyanennyivel csökkentette. Sor került az első államosításokra, és később a munkásönigazgatást és  földkérdést illetően is törvények születtek. A forradalmi szerveket a hivatalos hatalom, ahol tudta, ott bekebelezni, ahol nem, ott gyengíteni próbálta. A spontán rekvirálásokat már augusztusban betiltotta; azt, hogy pontosan miért akarták felszámolni a forradalmi szerveket, egy későbbi fejezetben fogom kifejteni.[85]

Augusztus-szeptember folyamán azonban a jövő még távolról sem dőlt el. A polgárháború leghíresebb anarchista vezére, Bounaventura Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a „Communismo Libertario” paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor..[86]

A milíciáról szintén szót kell ejteni, mint az 1936-os év egyik figyelemreméltó jelenségéről, melyről George Orwell műve („Hódolat Katalóniának”) adja a legérdekfeszítőbb leírást. Az anarchisták a reguláris hadsereget egyszerű bűnszövetkezetnek tekintették, melynek célja a munkásmozgalom elnyomása. Az önkéntes alapon működő – a hadkötelezettséget szintén elítélték -, osztályöntudaton alapuló milíciarendszer mellett törtek lándzsát, melyet mindamellett – akárcsak a szakszervezetet - a majdani osztálynélküli társadalom tekintették. Természetesen nemcsak az anarchisták hoztak létre milíciákat; mivel a reguláris hadsereg jó része fellázadt, ez egyszerűen kényszerré vált. Általában politikai alapon szerveződtek ezek az egységek, külön az anarchisták, a kommunisták, a szocialisták, a POUM stb. külön milicista-egységeket állítottak fel, de gyári, területi stb. elven is megszerveződtek.[87] Mindez festői zűrzavart és felfordulást okozott; mindenki a saját feje után ment és a rivalizálás sem volt a ritka .A huescai front egyik szakaszán egy CNT- és egy POUM-osztag vette fel a harcot a lázadókkal – „amikor az első harcolt, a másik zsebretett kézzel röhögött, amikor a POUM harcolt, nagy meglepetésemre az anarchisták is ugyanezt csinálták.” – emlékezett vissza az eseményekre a CNT-osztag egyik tagja.[88]

A különböző pártállású milíciák – belső működésüket tekintve – az anarchista elvekhez álltak a legközelebb. Az ellátmány és a zsold egyenlő volt; eltörölték a szalutálást is. Elvileg egységenként 3-3 bizalmit választottak, akik az egység katonatanácsát alkották, és zászlóaljszinten is képviselték az egységet. Ez utóbbi katonatanácsa pedig brigádszinten tette ugyanezt. Úgy is mondhatjuk, hogy a milícia egy alulról felfelé építkező különleges föderációt alkotott. A hivatásos tiszteknek nem volt tényleges hatalmuk, szerepük a tanácsadásra korlátozódott.[89]

A milíciák megítélése változatos. Az kétségbevonhatatlan, hogy nélkülük a háború már 1936-ban véget ért volna; de az is, hogy nem voltak egyenrangú ellenfelei a – egyébként nem a legjobb – spanyol reguláris hadseregnek. A kérdés az, hogy a fegyverzet, a felszerelés, illetve a kiképzés hiányában mutatkozó hiány volt-e ennek a döntő oka, vagy a rendszer alapvető fogyatékosságáról van-e szó (fegyelem stb.), ahogy az anarchisták ellenfelei állították. Orwell alapján a nehézségeket egyrészt a fentebb említett hibák rovására írhatjuk, másrészt az ország – és főleg a lakosság – technikai elmaradottságára. Spanyolország nem esett át az első világháborún, így az önkénteseknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a lövészárok, vagy hogy dinamitot veszélyes tűz közelében tartani.

Összegzésként a milíciák katonai szerepét illetően: gyengeségüket inkább az idő és anyaghiány rovására írhatjuk; ha a kormány egy új reguláris hadsereget próbált volna júliusban létrehozni, egy hónappal később valószínűleg az se lett volna eredményesebb. A kormány a milíciarendszer ellen is fellépett.

 

B. A gazdasági forradalom

 

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját. Július 19.-től ez is spontánul indult útjára.

A kollektívák befelé a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” anarchista/kommunista elvétől a munkástulajdonban továbbélő kapitalista formákig terjedő skálán mozogtak. Általában a falusi kollektívák álltak közelebb a tiszta anarchista eszmeiséghez: ez a gazdasági-társadalmi szerkezet egyszerűségéből következően könnyebben megvalósítható volt. A magántulajdon, az áru- és csereviszonyok, a profit, sokszor a pénzhasználat is teljesen eltűnt, miközben a termelés és az életszínvonal nőtt.

Az iparban sokkal kevésbé sikerült a kapitalizmustól elszakadni. Az egyes ipari kollektívák belső működésüket tekintve a korábbi rendszer folytatásának tekinthetők (habár itt is voltak kivételek), gazdasági termelékenységük azonban eléggé hullámzó volt. Fontos tényező volt, hogy a szakértelmiség tovább dolgozott, és helyenként még technikai fejlesztésre is sor került. A hatékonyság növekedése azonban nem volt olyan egyértelmű, mint a mezőgazdaságban, ipari szektoronként eltérőek voltak az eredményeik.

A kollektívák egymáshoz való viszonyát illetően újra különbségeket tehetünk az ipar és a mezőgazdaság között. A mezőgazdasági kollektívák regionális föderációkba szerveződtek (Aragónia, Levante), az ipariakra ez kevésbé volt jellemző, az is általában egy iparágon belül történt (pl. barcelonai tömegközlekedés). A kollektívák egymás közti termékcseréjét a CNT szervezte. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott, és- ideális körülmények között nem a kapitalista csereértéken, hanem a szükségletek kielégítésén alapult. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott.

Hogy miért nem sikerült szilárd kommunista gazdasági formát teremteni, nem igényel túl sok magyarázatot. Ha a gazdasági folyamatok szereplői közül akár egy is az értékviszonyokhoz igazodik, akkor vagy mindenki elfogadja, vagy megpróbálhatnak felülkerekedni rajta. Az anarchisták által elképzelt gazdasági rend hosszú távon kis zárt rendszert alkotó közösségekben, illetve világméretekben képzelhető el. Sajátos átmeneti formák azonban léteztek ebben a rendszerben. Sok anarchista panaszkodott a kollektívák egymástól való elszigeteltsége miatt; sokszor a „befelé kommunizmus, kifelé kapitalizmus” elve működött. Minél nagyobb gazdasági egységek szerveződtek egységes egésszé, annál erősebbé váltak a kommunista (nem bolsevik) jelenségek. Az egymástól különálló textilgyári kollektívák, és a faipari kollektívák között az volt a döntő különbség, hogy az utóbbi esetben az iparág egységes egésszé vált. Az egyes kollektívák összeolvadása és koherens egésszé válása komoly minőségi változással járt.

C. A külföldi hatás

 

A spanyolországi forradalom természetesen Spanyolországon kívül is következményekkel járt. A diplomáciai mozgások követése hosszadalmas és témán kívül eső lenne; azt azonban le kell szögezni, hogy minden külföldi hatalom a forradalom elfojtásában volt érdekelt.

A spanyol polgárháború egész Európa figyelmét magára vonta. Gyűjtés, propagandaháború, önkéntesek toborzása, tüntetések sorozata hullámzott végig a kontinensen; még a magyarországi agrárproletariátus is felfigyelt: „Vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”. Ami a Köztársaságot illeti, a jobboldaliak egy bolsevik típusú „vörös” Spanyolországról beszéltek, a baloldaliak pedig egy antifasisztáról, ahol forradalomnak se híre, se hamva. Mindkét vélemény tartalmazta ugyan az igazság elemeit, a lényeget azonban sikerült elködösíteni. A jobboldalnak igaza volt a forradalmi helyzetet illetően, azonban az államhatalom (és benne a bolsevik típusú pártok) szerepét tévesen vélték forradalminak. A baloldalnak igaza volt az államhatalom nem forradalmi, hanem kizárólagosan antifasiszta jellegét illetően, a társadalmi forradalmat illetően azonban ők tévedtek, bár a vezetőiket illetően a „tévedés” szó szigorúan idézőjelben értendő.

Nagy-Britannia, legnagyobb spanyolországi befektetőként, elsősorban a forradalom által fenyegetett tőkéje miatt aggódott. Németország és Olaszország - gazdasági érdekeik mellett – potenciális szövetségest láttak egy győztes Franco-rendszerben; a forradalom elfojtása természetesen nekik is szívügyük volt. A Szovjetunió szövetségre törekedett a nyugati demokráciákkal; egy esetleges forradalmi átalakulás ezért neki sem állt érdekében (sztálinista rendszerről lévén szó, egy nem bolsevikok által irányított forradalom számára eleve elfogadhatatlan volt).[90]

A nagyhatalmak közül Franciaország helyzete a legérdekesebb, két okból is. Egyrészt közös szárazföldi határral bírt Spanyolországgal, ráadásul éppen Katalónia és Aragónia területével; másrészt a francia társadalmi-politikai viszonyok miatt. Itt is Népfront-kormány került hatalomra; itt is forradalmi erjedés indult meg 1936 nyarán; továbbá a fasiszta típusú csoportok (Csuklyások stb.) és a tisztikar egy része (1937-es összeesküvés) itt is puccsot tervezett. A spanyolországi események Franciaországra való átterjedésével ez idő tájt komolyan számoltak diplomáciai körökben. Ez két okból nem valósult meg: a kormány nem avatkozott be, és a fegyverszállítást is kézzel-lábbal akadályozta, így sikerült a robbanást féken tartania; másrészt a franciaországi munkásosztály leginkább harcra kész elemei inkább önkéntesnek mentek Spanyolországban, minthogy Franciaországban szervezkedjenek. Sztrájkok, tüntetések és utcai csetepaték természetesen kialakultak, de döntő horderejű eseményekre nem került sor.[91]

Ki kell térni a spanyol protektorátus alatt álló Marokkó kérdésére is. Az Abd-el-Krím féle gyarmatosítás elleni háború utóvédharcai csak 1934-ben értek véget, a terület 1936-ban Francóék bázisává vált. Kézenfekvőnek tűnt tehát a megoldás: a marokkói tömegeket a függetlenség ígéretével felkelésre rávenni. Az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága Genfben kapcsolatba is lépett egy titkos marokkói szervezet (Marokkói Akciócsoport) küldötteivel; ők fegyvereket, és a francia semlegesség elérését kérték a felkelés megindításához.[92] Camilo Berneri, és Garcia Oliver – mindketten anarchisták - egy forradalmi folyamat elindulását sem vonták kétségbe; és ha végigtekintünk a muszlim világon, ez nem tűnt légből kapott ötletnek. 1936-ban kitört a palesztínai felkelés, Egyiptom függetlenné vált, Szíria és Libanon ugyanezt az ígéretet kapta, Törökország újra megszerezte a tengerszorosok feletti ellenőrzést. Egy marokkói felkelés – minimálisan – kiterjedt volna Francia-Marokkóra, de általános robbanás is lehetett volna az Észak-Afrika térségében, mely természetesen Nagy-Britannia és Franciaország érdekeit sértette volna. E két nagyhatalom érdekeire való tekintettel a kormány lefújta az akciót. A marokkóiak Léon Blum, francia miniszterelnököt is megkeresték azzal a kéréssel, hogy Francia-Marokkó területén engedélyezze a szervezkedést; ő természetesen nemet mondott.[93]

Portugáliáról kell még beszélni. Itt ekkor már a Salazar-féle fasiszta rendszer volt hatalmon brit védnökség alatt. 1936. szeptember elején a spanyolországi események hatására matrózlázadás tört ki három hadihajón a lisszaboni kikötőben. A lázadó hajókat a kormány a hadsereg bevetésével verte le; Salazar ezt követően döntött a „Portugál Légió” megalakításáról, mely Franco oldalán küzdött a polgárháborúban.[94]

 

8.  A kollektivizálás

 

„A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.”

Emma Goldman

 

A. A mezőgazdasági kollektívák

 

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-ei rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan a föld 5 és fél millió hektár kisajátítására került sor, melyből 2.98 millió került kollektív tulajdonba.[95] Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT illetve UGT szervezet vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-t tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosoban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor halálos fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.[96]

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata főleg a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Emellett mindenhol nagy hangsúlyt fektettek az oktatás és az egészségügy fejlesztésére. Az egyes kollektívák alkothattak úgynevezett kantonális föderációt is, mely azt jelentette, hogy a két szervezet mindene közössé válik; tehát mondhatni a „kollektívák kollektivizálódtak”. A gazdasági rendszer szintjén Levantében is hasonló volt a helyzet; itt 44 kantonális és felsőbb szinten 5 provincionális föderáció jött létre, melyek legfelsőbb szintje a Regionális Föderáció volt. Ezek azonban Aragóniával ellentétben a kormány politikai hatalma alatt álltak.[97]

A termelés közösen folyt a kollektíva vezetésének az instrukciói alapján (ez alól általában mind a gyermekek, mind – egy adott kortól – az öregek is fel voltak mentve), az elosztás fejadag illetve jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt néha a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem néha éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Voltak persze az ellenkezőjére is példák, de ezek – az anarchista kollektívákban legalábbis – elszigetelt jelenségek maradtak. Volt, ahol a fejadag és a jegyrendszer – ez bon, esetleg egyfajta helyi pénz volt – párhuzamosan működött; az élelmiszert fejadagra, más termékeket pedig meghatározott bon ellenében lehetett megkapni. Máshol- főleg UGT irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Volt, ahol eleinte minden termelő ugyanannyit kapott; a nőtlen férfi és a sokgyermekes családapa is. Egy másik esetben a bizottság, mivel egy család átlagosan 4.5 főből áll, minden családnak 4.5 főre járó élelmiszert utalt ki. [98]

Az anarchista kollektívák távolról sem ugyanazon séma szerint jöttek létre és működtek. Voltak jól és rosszul működő kollektívák. A jelenség megértéséhez akkor kerülhetünk a legközelebb, ha mindkét típusból megvizsgálunk egy-egy tipikusnak mondhatót.

A sikeres kollektívák egyike Mas de la Matas települése volt. Ez a falu Teruel körzetében feküdt. Lakossága 2300 fő volt, akik zömmel kisparcellákon gazdálkodtak. A gyümölcstermesztésnek köszönhetően az átlagéletszínvonal viszonylag magas volt, a földnélküliek és a tehetős parasztgazdák száma nem volt számottevő; erős egyenlőség jellemezte a helyi viszonyokat. A faluban erős volt a CNT befolyása; a felnőtt lakosságból 200 fő volt a helyi alapszervezet tagja. A felkelés kirobbanása után a falu a milicisták bázisa lett, akiket el is kellett látni; a CNT tehát a szükségszerűségre hivatkozva hirdette meg a kollektíva létrehozásának a szükségességét. A bázist a helyi CNT-tagság jelentette; közös tulajdonba került a föld, a szerszámok, az állatállomány stb., a pénzt azonnal megszüntették. A közös földet 20 szektorra osztották, melyek megművelése egy-egy tucat dolgozó feladata volt. Helyi kisiparosok (bútoros, borbély, mészáros) is csatlakoztak. Mindezek után váratlanul anarchista milicisták érkezetek a faluba; több embert agyonlőttek, és felgyújtották a templomot. A megrémült parasztok a kollektívában kerestek menedéket; a 2300 fős lakosságból 2000-en váltak taggá. A többiek csak annyi földet tarthattak meg, amennyit meg tudtak művelni. A megerősödött kollektíva ezután az alkoholfogyasztást is betiltotta és bezáratta a helyi kiskocsmát. A vezetőség fejadagokat állapított meg a családok számára. Azonban itt is kialakultak a kényszerkollektivizálás kísérőjelenségei; sokan úgy érezték, hogy mi értelme dolgozni, ha a föld nem a sajátja? A kollektíva erre engedélyezte a – mondjuk így – „háztájit”. Kezébe vette a kereskedelmet is, melynek fő koordinátora az Aragónia Védelmi Tanács volt. A kollektíva nagyobbik fele azonban lelkesen dolgozott; a közös munka jobb volt, mint egyedül. A termés nőtt; 1937-ben a kollektíva már vetőgéphez is hozzájutott. Sor került iskolaépítésre és tankönyvek beszerzésére is; a juhászokat motorbiciklivel szerelték fel stb. Még falu legtehetősebb emberei is elismerően szemlélték az eseményeket. „Hogy miért támogatom a kommunizmust? Mert rájöttem, hogy ez a legemberibb rendszer.” – mondta egyikük.

És most lássunk egy ellenpéldát, ahol a kollektivizálás kudarcba fulladt. A helyszín Alloza települése, mely mindössze 30 kilométerre fekszik Mas de la Matas-tól. A lakosság 1800 fő volt, hasonló szociális összetétellel, azonban az éghajlati viszonyok miatt a mezőgazdasága távolról sem volt annyira prosperáló. A CNT-nek csak néhány tagja volt, önálló alapszervezettel se rendelkeztek. A polgárháború kitörésekor Mas de la Matas-ban Antifasiszta Bizottságot állítottak fel; itt is felállítottak egy bizottságot, mely ravaszul felerészt a Népfront, felerészt a lázadók híveiből állt, aztán várták, hogy ki foglalja el a falut. Ez itt is egy CNT-osztag volt; szokás szerint felgyújtották a templomot és letartóztatták a jobboldali vezetőket; csak a bizottságbeli baloldali társaik közbenjárására engedték el őket. A kollektivizálás itt sokkal inkább külső nyomás által történt; „Idejöttek és azt mondták hogy a többi falu már kollektivizálódott, és hogy azt akarják hogy mindenki egyenlő legyen.” – mondta az egyik szemtanú. Ez a kollektíva is hasonlóan működött, mint az előbb tárgyalt; de itt a munkacsoportok a saját földjeiken dolgoztak. A pénzt ugyan eltörölték, de fejadag-rendszer helyett egy saját pénzt hoztak létre, melyet szintén pesetának neveztek. Itt az elégedetlenség nagyobb fokú volt; sokan várták titokban a lázadókat. Maradtak néhány egyéni gazda is; az elmérgesedett helyzetet jellemzi, hogy az „individualisták” és a „kollektivisták” külön kávézóba jártak. A kisebb jövedelmezőség miatt itt a mezőgazdasági technika fejlesztése se sikerült. Másfelől itt is történtek pozitívumok: szintén létrejött a falusi iskola, a falu szegényebbjeinek az ellátása javult – húst régebben nem ehettek -, és – az első megrázkódtatások után - a szervezett, kollektív munkát is sokan egyre vonzóbbnak találták. Komoly gond volt a CNT-„káderek” hiánya; az adminisztratív papírmunkát például egy falangista végezte, aki 1939-ben, a lázadók győzelme után a falu polgármestere lett.

Mindezek után néhány szót kell ejteni a két kollektíva további sorsáról; amikor 1937. augusztusában a kormány letartóztatta az Aragóniai Védelmi Tanácsot és fegyveres erővel „agitált” a kollektívákból való kilépés mellett, Mas de la Matas-ban ennek ellenére a tagság 60%-a, Allozában pedig az egynegyede döntött a maradás mellett.[99]

Az anarchista kollektívák számára az államhatalom is nagy problémát jelentett. Tipikus volt, hogy nem fizettek adót a köztársaság számára, hanem a felesleget a „saját” milíciájuk, illetve a közeli frontszakasz milíciáinak a fenntartására fordították; a milíciarendszer és a kollektívák rendszere sok szálon kötődött egymáshoz. Az államhatalom meg több – később kifejtendő – oknál fogva is ellenezte létezésüket. Nyomása eleinte csak közvetett gazdasági nyomás volt; például a kisbirtokosok kaphattak csak állami hitelt, műtrágyát, megrendeléseket stb. [100]

A mezőgazdasági kollektívák nemcsak a CNT művei voltak. Sok helyen az UGT is kollektívákat hozott létre; voltak olyan kollektívák, melyek a két szervezet közös alkotásai voltak; voltak „tiszta” UGT-kollektívák; és voltak falvak, ahol külön-külön kollektívák létesültek. Sok esetben inkább kooperációról volt szó; megmaradt a magántulajdon és mindenki a saját földjén dolgozott. Az igazi kollektívák abban különböztek az anarchistákéitól, hogy a belépés itt tényleg önkéntes volt; a párt nem nézte jó szemmel a kollektivizálást, tehát kényszerről aztán szó sem lehetett. A másik különbség az volt, hogy az UGT-kollektívák nem álltak kapcsolatban egymással, nem hoztak létre tartományi vagy regionális föderációt.[101]

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-al nőtt, míg –a döntően kisbirtokos – Katalóniában ugyanennyivel csökkent. Nőtt a megművelt földterület, a mezőgazdasági gépek használatának aránya, faiskolákat telepítettek, sőt még fajnemesítéssel is foglalkoztak.[102]

 

B. Az ipari kollektívák

 

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé (a többi területen inkább csak a „munkásellenőrzés” bevezetésére került sor); Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá.[103] Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. De a tulajdonos ottléte sem jelentett akadályt; mivel a kollektivizálásról még nem született meg a dekrétum, ez esetekben próbálták – legalábbis papíron – betartani a törvényeket. Az üveggyárak kollektivizálása során a fegyveres CNT-milicisták összegyűjtötték a tulajdonosokat, és aláírattak velük egy megállapodást a vállalataik fúziójáról; utána egy másikat, mely arról szólt, hogy az újdonsült vállalat átadja az üveggyárakra vonatkozó tulajdonjogait a CNT-nek.[104]

A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltatószektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, az infrastruktúrára (a bankok azonban állami- illetve magánkézben maradtak), hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is ().[105] A szórakoztatóipar – melyben érdekes módon a CNT-dominanciája érvényesült – szintén kollektivizálódott. A kabarék, a mozik, a színházak a helyi CNT-szindikátusok irányítása alatt folytatták tevékenységüket. Az oktatás terén is történtek változások: a híres anarchista pedagógus, Francisco Ferrer által megálmodott „Escuela Moderna” („új iskola”) mintájára létesültek új oktatási intézmények, sőt még egy munkásegyetem felállítására is sor került. Habár ezen a téren is egyértelmű volt a CNT dominanciája az illetékes 12 fős bizottságban az UGT 4 delegáltja, továbbá szintén 4 felsőoktatási tanár is helyet foglalt.[106]

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt maximálva (az átlagbér 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani. A kisvállalkozások tehát érintetlenek maradtak; ellenben leszögezte a bankok majdani államosításának az igényét. Ahová a kollektivizálás nem terjedt ki, ott a rendelet a munkásellenőrzés bevezetéséről intézkedett – ez az ellenőrzés és a jóváhagyás jogát jelentette. Általános direktívaként megfogalmazta a munkanélküliség felszámolásának, a termelés növekedésének, és Katalónia államosításának a szükségességét. Végül az eddigi kollektivizálások is legálissá váltak.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT és UGT egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti- és 4 munkástanács-küldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan - akár leváltani is a munkástanácsot. A „tiszták” a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, mely véleményük szerint megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált. Mindamellett megvalósult a CNT egy nagyon régi követelése a darabbér eltörléséről.[107]

A mezőgazdasághoz hasonlóan itt is változatos formák alakultak ki. Puígcerda 3000 fős kisvárosában három forma létezett egymás mellett: az első a helyi kondenzált tejet gyártó üzem volt; itt a helyzet megfelelt a kollektivizálási dekrétumnak – noha a létszám mindössze 46 fő volt, a tulajdonos elmenekülése miatt az üzem a dekrétum hatálya alá esett. A vezetést egy 4 munkásból, 2 hivatalnokból, és egy svájci technikusból álló bizottság vette át, az utóbbi lett az igazgató is. Az értékesítés nagy része a barcelonai CNT-UGT illetékes bizottságán keresztül történt, mely elsősorban nem természetben, hanem pénzben fizetett. A profit egy része közösségi célokra, a másik része fejlesztésre lett fordítva. Az üzemeken belüli béreket átlagosították. Az eladó parasztok is jól jártak, mert a prosperáló üzemek literenként többet fizetett. A három textilüzemben csak a munkásellenőrzést vezették be: a tulajdonos itt is eltűnt, tehát gyakorlatilag az Ellenőrző Bizottság vezetett mindent, az UGT-s többség azonban ezt csak szükségmegoldásnak tekintette. A gyapjúhiány miatt csak a vállalati banki tartalékból és a város támogatásából tengődtek. Végül a helyi lignitbányáról kell szólni, melyben a szénhiány miatt erős létszám- és termelésnövekedés indult meg. Ez a helyi CNT-szervezet kizárólagos vezetése alatt állt, tehát szindikalista elven működött.[108]

Az ipari kollektivizálás során is figyelemreméltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-t dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás (vegyipar), kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, melyek azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. Jó példa erre a General Motors barcelonai gyára. Az igazgatóság itt is eltűnt a háború kitörésekor, és a gyár ottmaradt a munkásoknak. A gépkocsi- és a teherautógyártás azonban jelentős részben külföldi alkatrészek behozatalán alapult; a kollektivizálás után új üzemrészek épültek, melyek ezeknek a gyártására álltak rá; a termelés 1937-ben már meghaladta a háború előttit.[109] Az átszervezésre is sok példát lehet találni: a CNT-famunkás szervezete sok veszteséges üzemet bezáratott, hogy a munkaerőt racionálisabb használható üzemekben növelje a termelést – ezzel egyidőben a munkanélküliséget is sikerült megszüntetni, a faipar pedig gyors fellendülésnek indult.  Az öntödék száma 70-ről 24-re, a bőrkikészítő üzemeké 71-ről 40-re, az üveggyárakké 100-ról 30-ra csökkent. [110] Ágazati szinten is születtek eredmények; ilyen eset volt a barcelonai tömegközlekedési kollektívák föderációja. Ez magában foglalta a helyi villamos-, busz-, a két földalatti és a két vasúttársaság föderációját. A közös bizottságba az egyes szervezetek létszámtól függően 1-4 tagot delegáltak, a beruházásokról és a jövedelmekről pedig közösen döntöttek. A villamosoknál nőtt a járatsűrűség, a villamosok száma és felszereltsége, a munkahelyek száma; a buszközlekedés – mely alkatrészhiány miatt súlyos válságban volt – ezáltal sikerült életben tartani. Összességében a forgalom 50%-kal nőtt, és ez tette lehetővé, hogy a barcelonai tömegközlekedés jegyárai a legalacsonyabbak voltak a korabeli Európában.[111] Ezek az eredmények azonban máshol nem váltak általánossá.

A problémák oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzánemértése, harmadrészt a háború, és végül, de nem utolsósorban az államhatalom ellenállása volt. A termelés összehangolása sokszor még egy iparágon belül se valósult meg. Gyakran mindössze annyi volt a változás, hogy a régi tulajdonost sok új váltotta fel, akik már a saját tőkés tulajdonukként viszonyultak az adott vállalathoz. „A kollektivizmus, mely most Spanyolországban fennáll, nem anarchista kollektivizmus, hanem az új kapitalizmus alkotása, mely még a réginél is szervezetlenebb. A gazdag kollektívák nem szolidárisak a szegényekkel.” – mondta 1938-ban Horacio Prieto a CNT-től.[112] A szükséges szaktudás hiánya is sokszor gondokat okozott; „Senki sem érti a gazdaság összetettségét, egyik iparág függését a másiktól.” – mondta ugyanő. A háború hatása sem csak a légicsapások által jelentett veszélyt: nőtt az infláció, szűkült a felvevőpiac, és a nyersanyagellátásban is gondokat okozott; a megszállt területekről nem lehetett ezekhez hozzáférni, ami különösen súlyosan érintette például a textilipart. Elsősorban a textilipari gyárakban vált általánossá – a majdani kelet-európai államszocialista rendszerekre jellemző – kapun belüli munkanélküliség, hasonló okokból és hasonló következményekkel. Az államhatalom szerepe itt is hasonló volt, mint a mezőgazdaság esetében: az új Néphadsereg egyenruhakészletének legyártását külföldi vállalatokra bízták, miközben a katalán textilgyárak – zömmel CNT-befolyás alatti – kollektívái a pusztulás szélén egyensúlyoztak.

Mindent összevetve az ipari kollektivizálás eredményei kevésbé meggyőzőek, mint a mezőgazdaságiaké – inkább felemásnak mondhatóak; területenként és iparáganként hatalmasak voltak a különbségek: például a textilipari termelés 40%-al csökkent, a gépgyártásé 60%-al nőtt.[113] Másik alapvető különbség a mezőgazdasághoz képest, nem távolodott el akkora mértékben a kapitalista rendszertől. Általában megmaradt a pénz, a bér, az ár és a profit. Inkább egyfajta dolgozói tulajdonon alapuló kapitalizmusként lehet jellemezni, mint anarchista kommunizmusként.

 

C. A kollektivizálás egyéb formái

 

Szót kell ejteni a kisipar és a kiskereskedelem sorsáról is. A falvakban a képlet viszonylag egyszerű: egy adott foglalkozási ágból (asztalos, borbély stb.) általában csak néhány működött; ők egyszerűen a mezőgazdasági kollektíva részévé váltak. Folytatták eddigi munkájukat, csak már ingyen cserébe ellátást kaptak és a kollektíva teljes jogú tagjaivá váltak. A kereskedelmet a kollektíva vezetése látta el - a helyi boltos – ha a helyén maradt – esetleg a kollektíva kereskedelmi „intézőjévé” válhatott (tehát adminisztrátorrá) szintén teljes jogú tagként, azonban azonban az is előfordult, hogy egyszerűen elkergették.[114] A városokban azonban más volt a helyzet. Sok volt az egy foglalkozási ágban lévő kisiparos; a kollektivizálásnak esetükben lényegesebb kevesebb értelme volt, mint a gyárak és földek esetében. A bérmunka tilalma természetesen rájuk is vonatkozott; Puígcerdában a kollektivizálás abból állt, hogy a CNT helyi épületének a központjába vonták őket össze: a szabókat, a borbélyokat, a cipészeket, a fogászokat; tehát egy-egy termelőegységként működtek. Ennek kétségkívül megvolt az elvi jelentősége – sőt a szociális is – gazdaságilag azonban nem sok minden változott, talán csak a kisipari bérmunkások helyzetét leszámítva.[115] A közös munkára azért volt szükség, hogy megkönnyítse a kollektivizmus elveinek a megszilárdulását; ez azonban egy nagyvárosban, mint Barcelona, már nem volt olyan könnyen kivitelezhető. A kezdeti lelkesedés, melyről Orwell is ír a borbélyok kapcsán, kiábrándultságba csapott át. „Történtek buta kollektivizálások. Mit lehet például kollektivizálni a borbélyüzletekben? Az ollót, a borotvát és a borbély székét. És mi lett az eredménye? Az, hogy ezek az emberek, akik támogatták a fasizmus elleni harcot, most ellenünk fordultak” – mondta egy egykori treintista.[116] Sok kistulajdonos a tapasztalatok alapján inkább a kooperatív formák felé fordult. A kiskereskedelem Barcelonában pedig a Közellátási Bizottság (CNT) irányítása alá került; a Ritz-hotel lényegében közétkezdévé vált.

Kisebb városokban nem mindig vált külön a mezőgazdasági és az ipari tevékenység megszervezése. A 3000 fős Balsareny kollektíváját például a bányászok, a textilüzemi munkások és a helyi parasztcsaládok közös részvételén alapult, és a tevékenységüket is összehangolták. A textilipari munkásoknak itt sem volt sok dolguk; az ő munkájuk tette a helyi mezőgazdaságot öntözésessé, illetve növelte a megművelt föld mennyiségét. Az ipari szakemberek tervei alapján épült ki a városkában a vízellátás hálózata is.[117] A bérek viszonylagos egyenlősítése mind az ipari, mind a mezőgazdasági szektort érintette, azonbelül a szakképzett és szakképzetlen munkaerőt egyaránt. Puígcerdában ez érdekesen alakult: a férfiak heti 50 pesetát kaptak, a nők azonban csak 35-t; a milicisták 70-et, azonban 20-ról lemondtak az egyenlőség kedvéért (úgy tűnik az egyenlőség „férfidolog” volt); míg a gyerekek 5 peseta zsebpénzt kaptak.

A kollektivizálás volt talán a legmeggyőzőbb erejű és legnagyobb jelentőségű tett, mely a spanyolországi anarchizmushoz köthető. Emma Goldmann idézete így szólt a fejezet elején:  „A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.” De meggyőzőbb, ha az utolsó szót a győztes nacionalistáknak engedjük át. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium 1940-es jelentése Levantéról így szól: „A kollektivizált ipari és kereskedelmi vállalatok száma magas; mondhatni az egész ipar és kereskedelem ebben a formában működik. Rengeteg az olyan vállalat, ahol a dekollektivizálást nem sikerült sikeresen keresztülvinni; méghozzá amiatt a passzív munkalassítás miatt, mely által a dolgozók – tudva, hogy nem jelenthet számukra veszélyt – mindent megtesznek, hogy a dekollektivizálást megakadályozzák.”[118]

Még az ellenség győzelme sem tudta szétzúzni a mozgalmat.

 

9.  Az ellenforradalom

 

„Akár Negrín győz a kommunista pribékjeivel, akár Franco a németjeivel és az olaszaival, az eredmény számunkra egyre megy.”

Abad de Santillan

 

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az a folyamat, mely az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentette, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság potenciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt, mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt, mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt, pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták. A Szovjetunió érdekei szinkronban álltak az angol-francia érdekcsoport céljaival; a spanyol iparban erős volt a külföldi, főleg az angol tőke befolyása. A britek meg kívánták őrizni gazdasági pozícióikat, melyet a német-olasz szövetség egyre komolyabban veszélyeztetett. Fontos stratégiai cikkekről volt szó, magnézium, kén, baszkföldi vas, réz, hogy az almádeni higanyról ne is beszéljünk. Azt azonban világosan látták, hogy a fasiszták veresége nem szükségszerűen egy nyugatbarát burzsoá rendszerhez, hanem inkább a forradalom győzelméhez fog vezetni. A gyors győzelmet Franco felett ezért nem tartották kívánatosnak, kiegyezést sürgettek, mely egy kozervatív-fasiszta kormány (Churchill szavaival élve: semleges diktatúra) létrehozását tenné lehetővé. Ez megvédené a brit gazdasági érdekeket, továbbá a Gibraltár, a földközi-tengeri pozíciók se kerülnének veszélybe. Franciaország is aggódott egy hátában megszülető esetleges német csatlósállam, illetve az afrikai gyarmataival való összeköttetés veszélyeztetése miatt, a forradalmat azonban szintén nem tartotta kívánatosnak. A burzsoá demokráciák fasizmustól való félelménél erősebb volt a forradalomtól való félelme.

A másik ok az „antifasiszta egység” volt, mely szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: „Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk.”[119] Az „antifasizmus” fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével. Elsősorban a Spanyolországi Kommunista Párt (PCE), és katalán testvérpártja, a PSUC lépett fel a forradalom ellen az antifasiszta egység nevében. Megjegyzendő, hogy e két pártnak a munkásosztályhoz nem sok köze volt; a munkásosztály vagy a szocialisták, vagy az anarchisták befolyása alatt állt. A PCE és a PSUC gyors taglétszám növekedése elsősorban a forradalomtól rettegő középosztálybeliek beáramlására vezethető vissza, továbbá az államigazgatási apparátus és a tisztikar tagjaira. Sokatmondó, hogy a PCE Politikai Bizottságában egyetlen szakszervezeti vezető sem volt. Ez egyébként a sztálinista befolyás alatt álló katalóniai UGT-re is igaz.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a „tiszta” anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI tagok részvevésével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt.[120]

A forradalmi szervek és tendenciák, mint láthattuk, elsősorban a CNT szervezetein és ideológiáján alapultak. Ezek felszámolásához tehát meg kellett törni a CNT hatalmát és befolyását. Ennek a tulajdonnal rendelkező kispolgárság és a parasztság jelentette a – szocialista illetve republikánus érzelmű - társadalmi bázisát, mely félt a kollektivizálás rémétől. A szakértelmiség és a munkásosztály „fehérgalléros” rétegei döntően szintén szembehelyezkedtek az anarchistákkal. A köztársasági oldal politikai megosztottságának osztályellentétekre visszavezethetőségét egy alábbi megtörtént esettel lehet szemléltetni: Egy faluban lezajlott vita alatt a tanító a III., a polgármester pedig a II. Internacionálé mellett kardoskodott, mire egyszer csak közbeszólt egy béres: „Én az I. Internacionálé mellett vagyok, Miguel Bakunin elvtárs mellett.”[121] Hiba lenne azonban arra gondolni, hogy a szegényparasztság egésze egy tudatos forradalmi csoportot alkotott. Franz Borkenau egy alkalommal parasztokat faggatott arról, hogy mi lesz a földdel. „Mit tudom én – hangzott a válasz – majd megmondják. – Kik? – Honnan tudjam?”[122]

Az ellenforradalom folyamatát két szakaszra bonthatjuk. Az első szakaszban ideológiai háború zajlott; ha ugyanis a CNT-vel sikerül elfogadtatni az „előbb a háború aztán a forradalom” elvét, ez lehetővé teszi a befolyásán alapuló különböző forradalmi szervek, intézmények integrálását illetve felszámolását. Az anarchista szerveződés az állam alá rendelődött. Katalóniában ez a folyamat az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának felállításával kezdődött. Ellenőrzése alá vonta, majd izolálta egymástól a júliusban spontánul megszületett forradalmi bizottságokat, melyeket népfront-bizottságokká alakított. Az utóbbiak – paritásos alapon bekerülő burzsoá, szocialista stb. tagságuk révén – már nem voltak többé a proletár osztályhatalom szervei. A paritás elsősorban a Katalóniában gyenge sztálinistáknak (PSUC) jelentett komoly előnyt. Nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a visszavonulás kezdetét jelentette, mely már a július 19-ei felkelés után megindult. Ennek logikus folytatása az anarchistáknak a katalán kormányba (melynek nevét kérésükre „Területi Védelmi Bizottság”-ra változtatták, hogy ne kelljen a „kormány” szót használniuk…) és a központi kormányba való bevonása volt. Formálisan elérték történetük csúcspontját; az ideológiai fegyverletétel azonban kihúzta a lábuk alól a talajt. Idővel megszerveződtek a népbíróságok a forradalmi igazságszolgáltatást helyettesítve: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. A CNT korábbi 2 milliós tagsága másfél millió alá zuhant; főleg a júliusi napok után csatlakozottak léptek ki. Elvégre miért is kellett volna egy olyan szervezetet támogatniuk, mely ugyanazt hirdeti, mint a Népfront többi pártja, csak kisebb gyakorlati hatékonysággal?

A második szakasz már ennek a következménye volt: a kormányokba való lépés után az anarchizmus morálisan – és ténylegesen is – meggyengült. Kezdetét vehette eddigi vívmányainak a visszaszorítása és felszámolása (forradalmi bizottságok, kollektívák, milícia stb.), mely az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága esetében már néhány nappal a kormányba lépés után megtörtént. „Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják” – mondta később Federica Montseny anarchista miniszterasszony.[123] Ennek a szakasznak a megkoronázása az államhatalomból való kiszorításuk volt. Az „előbb a háború, aztán a forradalom” elvét felváltotta az „előbb leverni a forradalmat, aztán megnyerni a háborút” elve.

A munkásosztály gazdasági hatalmát szintén hasonló módszerrel törték meg. Az első szakaszban jóváhagyták az eddigi eredményeket, egyben a további illegális föld- illetve gyárfoglalást betiltották (1936 augusztusa illetve novembere). Szabályozták a kollektívák működését (katalán kollektivizálási dekrétum), mely a kapitalista viszonyokon belülre szorított munkásönigazgatást jelentett. A nyílt ellentámadás – fontos ipari termelőegységek állami felügyelet alá vonása, illetve a mezőgazdaságiak szétverése – 1937 tavaszától-nyarától vette kezdetét.

A CNT-ben és a FAI-ban szintén érzékelték a bevezetőben felsorolt problémákat, amely élezte a régi ellentétet a „tiszták” és a „moderáltak” között. „Az állam a háború megnyerésének eszköze” – nyilatkozta a CNT. Maga Durruti sem könnyen jutott dűlőre: „Mindent feladunk, kivéve a győzelmet” – mondta még augusztusban. „Itt és most akarjuk a forradalmat, nem pedig talán holnap” – mondta szeptemberben. Végül – nem sokkal eleste előtt - a következő konklúzióra jutott: „egyszerre kell megvívnunk a háborút és a forradalmat”. Berneri, olasz anarchista filozófus fejtette ki legvilágosabban a „tiszták” álláspontját a kérdésben: a „forradalom vagy háború” helyett a kérdés szerinte így hangzik: „forradalmi háború vagy vereség”. Halálával a „moderált” szárny tovább erősödött a mozgalomban.[124]

A kormányokhoz való csatlakozásukat a Népfront összes pártja és hangadó személyisége támogatta a republikánusoktól a kommunistákig. Az egyetlen ellenvélemény a köztársaság elnökéé, Manuel Azanáé volt, aki – bár merőben más megfontolások alapján – a „tiszták” véleményét hangoztatta: egy államot tagadó szervezet tagjai miért legyenek miniszterek? Csak az erős politikai nyomás hatására erősítette meg az anarchista miniszterek jogállását. A Népfront álláspontjának elfogadása mellett szerepet játszott döntésükben az a megfontolás is, hogy így több lehetőségük lesz a saját osztagaik felfegyverzésére és ellátására; továbbá az a félelem – mely talán nem is nélkülözött minden alapot – hogy a kommunisták totális hatalomra törekednek Spanyolországban. A „Solidaridad Obrera” kommentára szerint ezáltal a „kormány megszűnt a munkásosztály elnyomója lenni.”

A Caballero-kormányban az anarchisták eredetileg 5 miniszteri pozíciót követeltek, hogy paritásban legyenek a marxistákkal; köztük a hadügyit és a pénzügyit. Végül azonban be kellett érniük négy, nem túl jelentős pozícióval. Így november 3-án a CNT-től két volt treintista: J. Peiró az iparügyi, J. López Sanchez a kereskedelmi tárcát kapta; míg a FAI részéről Federica Montseny lett az egézségügyi, Garcia Oliver pedig az igazságügyi miniszter. Az egézségügyi tárca politikai jelentősége elhanyagolható volt; az iparügy és a kereskedelem két olyan ember kezében volt, akik még a „moderáltak” között is mérsékeltnek számítottak és teljes mértékben igazodtak a Népfront politikájához: e tárcák jelentősége pedig a háborús körülmények sokkal kisebb volt békebeli jelentőségénél. Négyük közül Garcia Oliver volt a legtehetségesebb: ő megpróbálta anarchista elvek alapján vezetni az igazságszolgáltatás gépezetét – persze csak annyira, amennyire ez lehetséges volt. Valószínűleg ő volt a világ egyetlen olyan igazságügyminisztere, aki hivatalba lépését az archívumok, és a bűnügyi nyílvántartások azonnali elégetésével kezdte (hivatalosan légicsapás okozta kárra hivatkozott). „A köztörvényes bűnöző nem a társadalom ellensége. Sokkal inkább a társadalom áldozata.” – hirdette. December 12-én a feketepiaci tevékenységre börtönbüntetést tett kötelezővé; 22-én a július 15-e előtti bűnök miatt elítéltek szabadon bocsátását rendelte el; december 28-án munkatáborok létesítését rendelte el a hadifoglyok számára – az átnevelés eszközének szánta, de ez a döntése sok vitát váltott ki, mivel az anarchisták elvből elítélték a börtön minden formáját. Február 4-ei dekrétuma pedig a nők teljes jogi egyenjogúságáról intézkedett. A miniszteri posztok elfogadásával járó elvi megalkuvással mindenki tisztában volt..[125]

A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-én az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. Itt három tárcát kaptak: Antonio Garcia Birlán az egézségügyi, a már említett Juan Domenech a közellátási, Juan Fabregas  - a kollektivizálási dekrétum megalkotója – pedig a gazdasági tárcát kapta. Ők mindhárman a CNT tagjai voltak. Az egézségügyről itt sem lehet sokat mondani; a másik két ember tevékenységét a korábbiakban már ismertettem.

A köztársaság megkezdte a forradalom teljes felszámolását. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. A milíciát - különösen az anarchista osztagokat - sorozatos támadások érték, még a muníciót is sokszor megtagadták tőle, akárcsak az Aragóniai Védelmi Tanácstól. Megtörtént, hogy ugyanazt az alakulatot a Néphadsereg egységeként kitüntették, milíciaegységként pedig elítélték.[126] Arra hivatkoztak, hogy nem rendelkeznek elegendő felkészültséggel ahhoz, hogy alkalmazhassák a modern haditechnikát, és e véleményüknek kétségkívül volt is alapja: Nem harcolhattok nehézgéppuskákkal, tüzérséggel stb., ha az egységetek nincs a használatára kiképezve, és hiányoznak a képzett emberek. Nem tudtok offenzívát indítani haditerv készítése nélkül, és enélkül hogyan akarjátok megvívni a háborút?” – tette fel a kérdést Gonzales Inestal, a Nemzeti Bizottság tagja az egyik milicistaosztagnak.[127] Megkísérelték az anarchista csapatokat feldarabolni, és „vegyes brigádokba” szervezni; ennek azonban az anarchisták határozottan ellenálltak. „Szilárd helytállásunknak köszönhetően lehetséges volt egészen a végsőkig megőriznünk azokat az erőket, amelyekkel 1939 márciusában sikerült szétzúznunk a Kommunista Pártot” – mondta Garcia Pradas a háború után.

Decemberben a kommunisták kiszorították a POUM-ot a katalán kormányból; a CNT tiltakozott a döntés ellen; a kommunisták, akik addig hajlottak az együttműködésre, most nyíltan a CNT és a FAI ellen fordultak.[128] A szovjet fegyverszállítmányok, melyeket Katalónia kapott volna, a kommunisták kezébe került. Januárban a közellátás vezetését Barcelonában kivették a CNT kezéből és „privatizálták”. Comorera, Domenech utóda magánkereskedőkre bízta a város ellátását. Ők voltak az eddigi rendszer kárvallottjai, akik előző évben – a kispolgárság sok csoportjához hasonlóan - az UGT-hez csatlakoztak. Az árak természetesen az egekbe szöktek; kenyérlázadások robbantak ki, melyet a karhatalom vert szét. A felelősséget a megelőző vezetés hibás gazdálkodásával magyarázták. A kollektívák elleni erőszakos akciók is ekkor vették kezdetüket: márciusban Vilanesában a kollektíva tagjai összecsaptak a frissen újjáalakított rendőrséggel. Elterjedt az a vélemény, hogy Durrutit is a kommunisták tették el láb alól. Ám mielőtt rátérnénk az 1937-es barcelonai nyílt összecsapásra, meg kell ismerkednünk egy másik politikai erővel is, mely ekkor vált világszerte ismertté.

 

10. A trockisták és a POUM

 

„A POUM ezerszer közelebb áll a CNT-FAI-hoz, mint a PSUC-hoz”

Andrés Nín.

 

Elsősorban az 1937-es katalóniai események kapcsán válik nélkülözhetetlenné, hogy kitekintsünk a POUM (Marxista Egyesítés Munkáspártja) és Trockij hatására a spanyol forradalomra, és az anarchistákkal való viszonyukra.

Lev Davidovics Trockij az anarchisták véreskezű ellenfeleként írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Az ukrajnai mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverésében játszott szerepe mozgalmi körökban világszerte ismertté és gyűlöltté tette a nevét. Sztálin előli kényszerű menekülése után a rendszer kérlelhetetlen bírálójává vált, és ezt a spanyolországi eseményekre is alkalmazta.

A spanyolországi forradalmat természetesen a bolsevizmus küzdelmeként írja le a „mensevikek” (ez nála a sztálinistákat jelöli) és az anarchisták ellen stb. Ennél érdekesebb és tanulságosabb, amit a Népfrontról, az ellenforradalomról és az anarchistákról (vezetőikről és ideológiájukról) írt.

Trockij szerint a Népfront a proletariátus és a liberális burzsoázia szövetsége, mely a forradalmi célok feladásával jöhet csak létre. Csakhogy a fasizmust is a burzsoázia és a kapitalizmus teremti meg, ezért a népfront elve egy teljes tévedésen alapul. A fasizmus elleni igazi harcot tehát a forradalomért folytatott harc jelenti. A sztálini Szovjetunió számára a spanyolországi Népfront egyszersmind bizonyíték Nyugat felé, hogy képes nem-forradalmi erőkkel együttműködni (azt is megjósolta, hogy vereség esetén a sztálinisták időben ki fognak szállni az egészből); a Népfront és a kormány mérsékelt vezetőinek (anarchista minisztereknek is) lehetőség arra, hogy a Szovjetunióra való hivatkozással „magyarázzák meg” a forradalom elsikkadását. Nem a szovjet beavatkozás az ellenforradalom igazi oka tehát, hanem pusztán a következménye. A Köztársaság vezetői az „inkább Moszkva, mint a forradalom” elve alapján gondolkodnak. Az anarchistákat illetően úgy vélekedett, hogy a tömegek „bolsevik”, a vezetőik pedig „mensevik” úton járnak. A vezetőket keményen bírálta, azzal vádolva őket, hogy reformisták. Az anarchistáknak a Szovjetunió szerepét illető megnyilvánulásaira Trockij azzal reagált, hogy az anarchista vezetők ugyanúgy kiszolgálták a barcelonai felkelés alatt Moszkvát, mint a sztálinisták. A „megszerezhettük volna a hatalmat” típusú érvelést egyenesen ellenforradalminak tekintette. A helyzet megoldását a forradalom továbbterjesztésében és egy igazi forradalmi párt létrehozásában látta.[129]

Mindezek után lássuk a POUM szerepét. Alapítói, Andrés Nin és Joaquin Maurín eredetileg a CNT tagjai voltak, akik a III. Internacionálé hívei voltak a mozgalomban, és a Kommunista Párt (PCE) alapítóivá váltak (a párt polgárháború alatti főtitkára, José Díaz, szintén a CNT-ből érkezett).

Maurín a párt katalán-baleári szervezetének lett a vezetője; 1930-ban a párt az egész szekciót kizárta soraiból; ez a szervezet lett a BOC (Munkás-Paraszt Blokk) alapja. Tagsága átfedésben volt a CNT tagságával; a CNT-n belül a BOC képviselte az úgynevezett „forradalmi szindikalista ellenzéket” 1932-ig, amikor a FAI nyomására kizárták őket a szervezetből. A Maurín-féle BOC egy olyan bolsevik párt volt, melyet nem ismert el a Komintern. A legfőbb elvi különbség a PCE-vel szemben az volt, hogy a BOC elvetette a Szovjetunió „másolását”, és nagyobb hangsúlyt fektetett a spanyol sajátosságokra. Katalán bázisát tekintve egyértelmű, hogy például a föderalizmus, illetve az esetleges elszakadás is jelen volt az ideológiájukban, akárcsak a marokkói spanyol protektorátus feladásának a követelése.

Nín szintén elszakadt a párttól, ő azonban trockista szimpátiája miatt (Trockij személyes titkára is volt egy darabig). Más trockistákkal együtt ő alapította a Spanyolországi Kommunista Baloldal nevű pártot; ez azonban soha sem vált akkora erővé, mint a BOC. 1934-ben Trockijjal is szakítottak, így – „hivatalosan” – ők se voltak tehát trockisták. Az igazi ilyen csoport a Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció volt (a Kommunista Baloldal szakadár csoportja), melynek jelentősége még elhanyagolhatóbb volt. Mind ők, mind pedig maga Trockij, a POUM politikájának heves bírálóivá váltak

A két párt 1935 szeptemberében egyesült POUM néven. A volt BOC alkotta a radikális, a volt Kommunista Baloldal a mérsékelt szárnyát. Szervezetileg az úgynevezett „London Bureau” tagja volt; ez a szervezet a III. és a IV. Internacionálé között állt. A POUM melletti legjelentősebb tagjai a nagy-britanniai ILP (Független Munkáspárt) volt. A POUM 1936-ban csatlakozott a Népfronthoz, Maurín pedig a Cortes képviselője lett.

A harcok kirobbanásakor Maurín a fasiszták fogságába esett, és a párt tényleges vezetője Nín lett. A POUM is részt vett a forradalmi bizottságok kiépítésében, később azonban – a CNT-vel egyidőben – belépett a Generalidadba. Nín ezt a lépést a következőkkel indokolta: „Pártunk egyetért a Generalidadba való belépéssel, mert… a szocialista forradalom a Generalidadon keresztül vihető végbe.” Noha ennek vezetését a munkáspártok és –szervezetek kizárólagos részvételével képzelték el, nyilvánvaló, hogy az állam szerepéről alkotott felfogásuk a klasszikus bolsevik elveket tükrözte. A magángazdaság, a kollektívák, illetve a militarizáció kapcsán alkotott álláspontjuk azonban a CNT elveihez állt közelebb. A kollektívák kapcsán azonban a POUM bírálta a már említett „új tulajdonos”-i szemlélet terjedését, és a kollektívák egymás érdekeivel szembeni közönyét. Az erőszakos kollektivizálást szintén elvetette, éppen Sztálin módszerei hivatkozva.

A POUM elleni sztálinista hadjárat egyik oka – az ideológiai és gyakorlati ellentétek mellett – az ekkor meginduló moszkvai perek bírálata volt a POUM részéről. A CNT ezt marxista belviszálynak tekintette, és nem is szólt bele; a szovjet nagykövet szabályos zsarolással (szovjet fegyverszállítás megvonásával való fenyegetés) kényszerítette ki a POUM (személy szerint Nín) kizárását a Generalidadból. A POUM ezután a CNT-hez igyekezett közeledni: Így közös Forradalmi Ifjúsági Frontot hoztak létre. A POUM korábbi elveihez képest is radikalizálódott. Egyre erősebb rendszerellenes hangokat kezdett megütni; ekkor már úgy vélte, július 19-én az egész burzsoá hatalmat fel kellett volna számolni. Hogy a forradalom felé fordulásuk mennyiben volt organikus fejlődés eredménye, és mennyiben köszönhető annak a kényszerhelyzetnek, hogy a PCE és a PSUC állandó támadásai miatt csak a barikád túloldalán maradt számukra hely, nehéz lenne megmondani. Alighanem mind a két tényező szerepet játszott.[130]

 

11. A májusi felkelés és ami utána történt

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”

Bounaventura Durruti

 

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”[131]

 

Az ellenforradalommal és a CNT megalkuvó vezetőségével szemben egyre erősebbé váltak a kritikus hangok. 1937 márciusában alakult meg a „Durruti Barátai” elnevezésű szervezet. Tagjai részben frontharcosok voltak, akik a militarizáció ellen, részben a CNT radikálisai, akik a kormánybalépés ellen tiltakoztak. A tagok természetesen mindannyian a CNT és zömmel a FAI tagjai voltak, taglétszámuk 4-5 ezerre tehető, támogatottságuk nehezen felbecsülhető. A katalóniai élelmiszeripari szindikátusok, továbbá több kisváros (Llobregat stb.) vezetésében rendelkeztek a legerősebb pozíciókkal. Céljuk a CNT és a FAI visszafordítása volt a forradalmi útra.

Az antifasiszta háborút és a forradalmat nem vették egy kalap alá, habár azt eleinte még nem látták tisztán, hogy a kettő kizárja egymást. A klasszikus elveknek megfelelően a gazdaságban a szakszervezeti (CNT) irányítást, politikai szinten a municipiális munkástanácsokét, míg legfelsőbb szinten azt akarták, hogy a CNT vegye át a kormány helyét. Április végi programjukban hirdették meg egy forradalmi Junta szükségességét. Ez utóbbi feladata a belső és külső ellenforradalom elleni harc irányítása lett volna, melybe a kommunista, szocialista, és a különböző republikánus pártok is beletartoztak, továbbá a helyi bizottságok munkájának összehangolása. Ezen kívül a proletár igazságszolgáltatás helyreállítása, teljes mobilizáció, hátország megtisztítása, a munkásjárőrök visszatérése stb. is szerepelt az elképzeléseik között, és természetesen az állammal való kollaboráció azonnali befejezése. „Meghalhatunk száműzetésben, haláltáborban, ellenállásban, de miniszteri posztot vállalni? Ez elképzelhetetlen.” - írta a szervezet hangadó ideológusa Balius.[132]

Ezzel párhuzamosan hatalmi harc bontakozott ki a Népfronton belül. Egyik oldalon a centralizációt sürgető kommunisták, republikánusok, és a szocialisták többsége állt; másik oldalon a kommunisták növekvő befolyását félelemmel szemlélő baloldali szocialisták – élükön a miniszterelnökkel, Largo Caballeróval – a POUM, az és autonómiát féltő katalán republikánusok. A CNT és a FAI ez utóbbi csoportosuláshoz csatlakozott, fő ellensége, a Kommunista Párt ellen.

1937 tavaszán folytatódtak a provokációk. A kommunista irányítás alatt álló köztársasági titkosrendőrség, a SIM, a tavasz folyamán 80 anarchistát lőtt agyon csak Madridban; a bosszú sem maradt el. Anarchista oldalon is elkönyvelhettek politikai sikereket: március 25-én sikerült leváltatniuk Comorerát a közellátás éléről Barcelónában; de ezt a fontos posztot visszaszerezni már nem volt erejük. Madridban lelepleztek egy titkos kommunista börtönt, melyben elhurcolt anarchisták, szocialisták és republikánusok raboskodtak; Largo Caballero az alkalmat felhasználva feloszlatta a kommunista irányítás alatt álló Madridi Védelmi Juntát, és helyreállította a valenciai kormány befolyását.[133]

A már említett Puígcerdában a határőrök megpróbálták átvenni a határszakasz ellenőrzését a helyi CNT-osztagtól; tűzharc robbant ki, melyben a milicisták húzták a rövidebbet. Katalónia kérdése különösen kényes kérdés volt. Itt egy háromszereplős harc alakult ki, mely a katalán munkásmozgalom megjelenése óta jellemezte a térséget. A centralizációra törekvő állam, az önállóságra törekvő katalán burzsoázia és a – döntően anarchista - munkásmozgalom állt szemben egymással. Az előbbi az osztályellentéteket kihasználva próbálta az anarchisták dühét a katalán polgárság ellen fordítani, az utóbbi pedig a madridi államhatalom ellen  próbálta terelni az indulatokat. Ha azonban a mozgalom túlságosan megerősödött – mint az első világháború kezdetén, vagy a polgárháború kitörésekor – akkor természetesen helyreállt a burzsoázia egysége. 1937-ben Katalónia autonóm köztársaság volt; ezt azonban csak addig tűrhette a központi kormány, ameddig képes féken tartani az anarchistákat. A centralizációra törekvő kommunisták és szövetségeseik, amikor meg akarták szorítani a katalán kormány önállóságát, elsősorban erre az érvre hivatkozhattak.

Ebben a légkörben került sor az 1937. május 3-án kirobbant barcelonai felkelésre. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a CNT vezette telefonközpont – mely a kollektivizálási dekrétum hatálya alatt állt - nem volt hajlandó kapcsolni a központi és a katalán kormány beszélgetését. A Salas rendőrfőnök vezette karhatalom megkísérelte megszállni az épületet, de csak a földszintet és az első emeletet sikerült; a felső szinteken a dolgozók elbarikádozták magukat. A CNT és a FAI hivatalos vezetése Salas és a belügyi vezető, Aygüadé menesztését követelte, a karhatalom visszavonulása mellett, sajátjait pedig a „testvérharc” befejezésére szólította fel. „A rendőrök, akik tegnap az életüket vesztették, a testvéreim, és letérdelek előttük” – mondta Garcia Oliver. A két felelős menesztésére már 5-én sor került, a karhatalom visszavonulására azonban – a megállapodással szemben – nem került sor, így a harcok 7-éig elhúzódtak. A felkelés mellett a marxista POUM, a Libertariánus Ifjúság, és egy kis radikális csoport, a „Durruti Barátai” állt ki. A barcelonai eseményekkel párhuzamosan Tortosában és Tarragonában is összecsapásokra került sor. A fronton az eseményeknek nem volt hatása: Durruti egykori hadoszlopa, a 26. hadosztály készen állt Barcelona megszállására, ezt azonban a CNT és a FAI vezetése elutasította; a POUM csapatai - a 29. hadosztály – szintén nem mozdult. (Megjegyzendő azonban, hogy a szocialista párti védelmi miniszter, Prieto, a felkelés alatt békejavaslattal fordult a fasiszták felé[134] - ugyanebben az időben a CNT egységei pedig egy sikeres támadást hajtottak végre Franco csapatai ellen[135]) 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában. A legnagyobb szervezett erőt képviselő POUM nem merte a végsőkig élezni a helyzetet, főleg a CNT nélkül. Az a szervezet, mely még május 8-án is a forradalmat hirdette, az anarchista szélsőségesekből álló „Durruti Barátai” volt. Az áldozatok között ott volt a már említett Camilo Berneri is. 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában.[136]

Elképzeléseiket az előző bekezdésben említett kiáltványukban fogalmazták meg, mely nagyrészt az április végén meghirdetett programjukon alapult. Ebben a gazdasági hatalmat a szakszervezetekre, a politikait a forradalmi bizottságokra, míg Spanyolország vezetését a Forradalmi Juntára bízták volna, mely a munkásszervezetek küldötteiből állt volna össze, a „kompromittálódottakat” leszámítva (PCE, PSUC); a pártok szerepét csökkenteni kívánták, még az ellenforradalmi pártok feloszlatása is szóba került. [137]

Mi is történt valójában 1937. májusában Barcelonában? Az „anarchotrockista” összeesküvés vádjának képtelensége nyilvánvaló, hiszen a csapataik a fronton nem mozdultak. A kommunista provokáció vádja már bonyolultabb. Az események utóhatása egyértelműen nekik kedvezett: összeesküvés vádjával felszámolták a POUM-ot, az ezt ellenző Largo Caballero utóda a miniszterelnöki székben a kommunistabarát jobboldali szocialista, Juan Negrín lett; az anarchista miniszterek távoztak a kormányból, a mozgalom szélsőséges szárnyát pedig súlyos csapás érte. Az ellentét az anarchista miniszterek és a dühös tagság között tovább éleződött (minisztereik visszavonulást bejelentő beszéde alatt a CNT-milicisták dühükben pisztollyal lőtték a saját rádiójukat), mely tovább gyengítette a mozgalmat; végül a valenciai csapatok megjelenése Barcelonában a katalán önállóság ügyét is súlyosan gyengítette. Aygüadét is sikerült visszahelyezni a katalán kormányba a megállapodás nyílt megszegésével. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, és a karhatalom teljes mértékben átvette régi pozícióit. Az ellen viszont, hogy a kommunisták tudatos felkelést provokáltak, szintén megfontolandó érvek szólnak. A felkelés kezdetén a kormányhű rendőrség létszáma Barcelonában mindössze 2000 fő volt; újabb csapatok bevonulására pedig csak 7-én került sor. A felkelés kizárólag azért fejeződött be, mert a CNT és a FAI nem akarta folytatni, nem pedig azért, mert a kommunisták annyira felkészültek voltak. Valószínűleg Salas önálló provokációjáról lehetett szó – a Komintern ügynökével, Gerő Ernővel a háttérben – mely azonban a vártnál nagyobb robbanást váltott ki. Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában.[138] Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában. Ezen kívül Santillán visszaemlékezései is megerősítik egy esetleges külföldi provokáció tényét.[139] A lázadók azonban a felkelés során nem hajtottak végre csapatmozdulatokat;  ennek három oka is lehetett: először is, valószínűleg ők sem számították ilyen horderejű eseményekre; másodsorban egy offenzíva újra egységbe kovácsolhatta volna ellenfeleiket; végül harmadrészt – a kommunisták „inkább a fasiszták mint az anarchisták” elvét megfordítva – úgy vélték, „inkább a kommunisták mint az anarchisták”. A fasiszták fő ellenfele a társadalmi forradalom volt, és ők is nagyon jól tudták, hogy ezt az anarchisták, és nem a kommunisták képviselik Spanyolországban.[140] Katalán nacionalista szervezetek is szerepet játszhattak a provokációban.[141]

Caballero miniszterelnök helyzete megrendült. Nem volt hajlandó támogatni a POUM felszámolását.[142] A saját kormánya azonban fellázadt ellene: a hét szocialista miniszter közül is csak kettő tartott ki mellette, és a négy anarchista miniszter. Largo Caballero hatalmának igazi bázisa azonban nem a Szocialista Párt, hanem az UGT volt; ezért ő vetette fel azt a tervet, melyet az anarchisták már 1936 szeptembere óta javasoltak: az állam szakszervezeti vezetését: eszerint az állam élén a Nemzeti Védelmi Tanács állna (katalán mintára), melyben Largo Caballero vezetésével a CNT és az UGT delegáltjai foglalnának helyett. Így újra felmerült a szindikalista állam lehetősége. Ez azonban ekkor már megvalósíthatatlan volt: a Szovjetunió ellenségesen állt szemben ezzel a gondolattal, és a háború megnyerésének a lehetősége kizárólag a szovjet fegyverszállítmányoktól függött. Caballero megbukott: május 27-én a Negrín-kormányban az anarchisták már nem voltak képviselve.[143]

Ezt követően vette kezdetét a POUM-mal való leszámolás; ez részben a CNT ellen is irányult, mely ugyan túl nagy erőt képezett ahhoz, hogy adminisztratív eszközökkel szét lehessen zúzni, de a POUM kiiktatása egyrészt megfosztotta egy potenciális szövetségestől, továbbá megfélemlítő hatással bírt. A felkelés után a POUM ugyanakkor tovább radikalizálódott; sztálinista ellenfeleit már nem „reformistának”, hanem „ellenforradalmárnak” nevezte, és a hatalom megszerzését tűzte ki célul a CNT-FAI-POUM „triumvirátus” által. Júniusban a rendőrség lecsapott rájuk, és vezetői börtönbe kerültek; Nín nem tört meg, és halálra verték; a többiekkel szemben 1938 őszén rendezték meg az első Szovjetunión kívüli „trockista-pert”.[144] A POUM-mal szembeni vád képtelensége - "Gestapo-ügynökök" - nyilvánvaló képtelenség volt. A Spanyolországban szolgáló magasrangú diplomaták és katonatisztek jelentős részét eddigre visszarendelték, és többek között ugyanezen vádpontok alapján kivégezték. Ha ők, a spanyol légierő, páncélosok stb. tényleges irányítói valóban náci ügynökök voltak, ugyan mire kellhetett volna Hitlernek a POUM?

A helyzetet George Orwell, a POUM-milícia egykori tagja így jellemezte: „Senki sem hiszi Spanyolországban, hogy a Franco elleni az igazi háború.” Egyidőben két háború zajlik: egy a fasiszták és az antifasiszták között, egy másik – sokkal mélyebb – a forradalom és az ellenforradalom között. A köztársasági kormány, azaz a kommunista-liberális blokk jobban fél a forradalomtól, mint Francótól, és inkább az előbbi elleni harcra koncentrál, miközben az utóbbiról beszél; a forradalmat pedig egyszerűen letagadja és nem-létezőnek tekinti. Orwell megemlíti a kapitalizmus és a fasizmus közötti kapcsolat teljes elhallgatását is, vagyis azt, hogy az utóbbi az előbbiből következik. Mind a fasiszták, mind az „antifasiszták” célja a kapitalizmus megőrzése; Barcelona után Orwell már nem látott különbséget a köztársasági antifasiszta állam, és a fasiszta állam között: úgy vélte, lényegtelen kérdés, hogy a kettő közül vajon melyik fog győzni. A hasonló elveket valló Berneri egyszerűen oroszlánok és hiénák harcaként jellemezte e két csoport küzdelmét.

A”Durruti Barátai” könnyebben megúszták a dolgot. A CNT vezetése ugyan szemben állt velük, de a „védőernyő” rájuk is kiterjedt. Ideológiailag ők is radikalizálódtak; a POUM-hoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy július 19-én nem lett volna szabad megállni. Az „Új forradalom felé” című írásukban emellett a CNT vezetését is az állam újjáépítésével vádolták; de teljesen nem tudtak tőle eszmeileg elszakadni. A kudarc fő okának a forradalmi program és a forradalmi élcsapat hiányát tekintették.[145]

A munkásönigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én, törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. A fronton lévő anarchista csapatok ezúttal sem mozdultak: „Könnyen szétverhettük volna Lístert és az embereit, ha több ezer embert számláló divíziónk feladja a frontot és megtámadjuk azokat, akik szétverték a kollektívákat és üldözték az elvtársainkat. Azt mondtuk nekik: maradjatok.” – emlékezett vissza egy CNT-vezető.[146] A „moderáltak” tovább erősödtek a mozgalomban: a FAI júniusban hivatalos politikai párttá vált. [147] A kommunisták erőltették az összeolvadást a Szocialista Párttal, de augusztus 17-én csak egy együttműködési paktum aláírásáig jutottak: ezt követően az anarchisták felé fordult újra a figyelmük. Véget vetettek az ellenséges kampánynak és a cenzúrának: ez lehetővé tette, hogy novemberben a Libertariánus Ifjúság is csatlakozzon az Antifasiszta Ifjúsági Szövetséghez, mely a kormány feltétel nélküli támogatásának elvét vallotta a háború megnyerése érdekében. A CNT 1938. januári kongresszusa szintén a Negrín-kormány mellett állt. A kommunisták újra felmelegítették Caballero régi ábrándját a CNT és az UGT egyesítéséről – az utóbbiban a szervezetbe beáramló polgári rétegek révén már ők domináltak – a CNT azonban ezt elutasította[148], így március 18-án mindössze egy közös paktum aláírására került sor. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a megmaradt kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ami már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. A megállapodás tartalmazta a Néphadsereg felállításának szakszervezetek általi segítését, a kormány támogatásának az elvét; a hadiipar állami ellenőrzésének az elfogadását, kikötve, hogy ebben a CNT és az UGT delegáltjainak is részt kell venniük. A nyersanyagforrások és a szállítás szintén állami ellenőrzés alá kerültek. A gazdaság irányítását a Felső Gazdasági Tanács vette át, melyben a szakszervezetek képviselői is helyet kaptak.[149] A CNT egy képviselője, Segundo Blanco oktatási és egészségügyi miniszterként visszakerült a kormányba, de őt a tagság egyszerűen csak egy újabb „negrínistának” tartotta.[150] Az anarchisták kormányba való visszalépése már 1937 őszén felmerült; mindez az ellenük irányuló cenzúra azonnali enyhülésével járt. A belső ellentétek azonban tovább éleződtek a szervezetben. A FAI 1938 augusztusában készített memoranduma a kormány politikája mellett bírálta "egy párt" túlzott befolyását és az "idegen" hatást; a bírálat célpontja egyértelműen a PCE és a Szovjetunió volt.[151]

A Companyssal való lepaktálás, az antifasiszta Milíciák Központi Bizottságába, majd a kormányokba való belépés után a barcelonai felkelés elleni fellépéssel, majd az UGT-vel való lepaktálás után a kollaboráció eszmei veresége nyilvánvalóvá vált. Nem a forradalom falta fel saját gyermekeit, hanem a burzsoá állam a forradalmár atyáit. A már említett Balius elemzése („Egy új forradalom felé”) a hanyatlás kezdetét már a júliusi felkeléstől kezdte el számítani. A májusi felkelés szerinte tehát a júliusi állapotok visszaállítására, és az akkor - forradalmi program hiányában kihagyott – óriási lehetőség megragadására irányult.

 

12. A végjáték

 

„A CNT tehát meghódította a hatalmat, ám akkor, amikor katonailag már minden elveszett…Azzal fejezték be, amivel kezdeniük kellett volna.”

 

1939 elején, Katalónia elvesztése után már nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett, és az egyetlen lehetőség egy korrekt békemegállapodás elérésére csak úgy elérhető, ha a kommunistákat eltávolítják a hatalomból.A kormányban egyre erősebbé vált a kommunista befolyás. Összeesküvés kezdett kibontakozni Negrín és a kommunisták megbuktatására, melynek vezetője Casado ezredes, a központi hadsereg vezérkari főnöke volt. A csoportot támogatták a liberális republikánusok, a szocialisták és az UGT egyes prominens képviselői; a CNT főtitkára, Vasquez, Negrín pártján állt, a tagságra azonban már nem volt tényleges befolyása, mivel Katalónia bukása után a CNT egész vezetésével és a kormánnyal együtt Franciaországba emigrált. A megmaradt köztársasági területen, az úgynevezett központi-déli zónában megalakult az úgynevezett Országos Védelmi Titkárság, mely a CNT és a FAI tényleges vezetőjévé vált. Mivel a katonai helyzetet ők is reménytelennek ítélték, ezért csatlakoztak az összeesküvéshez. Úgy vélték, csak a teljes megsemmisülés és a tisztességes béke közül lehet választani. Fő céljuk az amnesztia kiharcolása volt.A mozgalmon belüli ellenzék vezetőjévé Cipriano Mera, Durruti egykori harcostársa vált. Március 2-án Negrín személyi változásokat jelentett be a hadsereg vezetésében, mely egyet jelentett a kommunisták teljes ellenőrzésével.[152] Annak lehetősége, hogy a békemegállapodás lehetősége kudarcba fullad, illetve annak, hogy a kommunisták az esetleges evakuációt is ellenőrzésük alá vonják, meggyorsította az összeesküvés kibontakozását.

Kezdetét vette a történelem egyetlen anarchista katonai puccsa. Az úgynevezett Nemzeti Védelmi Bizottság (a kifejezéssel már találkoztunk) március 5-én vette át a hatalmat Madridban. A bizottságban 2-2 CNT tag illetve republikánus vezető, illetve 1-1 UGT-tag és szocialista vezető foglalt helyet Casado mellett. Itt Cipriano Mera anarchista hadosztálya döntötte el a harcot, mely a régi vitát lezárva könyörtelenül leszámolt kommunista ellenfeleivel. (Vasquez, a főtitkár és a CNT vezetése egyébként kitartott Negrín mellett.)[153] A Junta erejét ugyan az anarchisták adták, de a Nyugatra való tekintettel ők a háttérbe húzódtak. Megpróbáltak amnesztiát kiharcolni, azonban kiderült, hogy ez a kommunisták nélkül se lehetséges. Az anarchisták elutasítás esetére a végsőkig tartó forradalmi háborút hirdették meg; ebben az a hátsó gondolat is benne volt, hogy Francót talán így meg lehet győzni a tárgyalásokról.[154] A Védelmi Junta elvetette a javaslatukat, és a brit és a francia kormány remélt támogatása is elmaradt. Március második felében a front szétesett; Madridot az anarchista osztagok hagyták el utolsónak. Nagyon valószínű, hogy a puccsal a kommunisták propagandacélok miatt nem szálltak szembe teljes erővel. Hernandez, a párt egyik vezetője a következőket jelentette Manuilszkijnak, a Komintern küldöttének: „A Casado-csoport beleesett a csapdába…A végső katasztrófáért nem a párt fogja viselni a felelősséget.” Mindezek alapján a kommunista főtisztek kinevezését is tudatos provokációnak tekinthetjük.[155]

Április 1-én a háború véget ért. Kezdetét vette a megtorlás. A nacionalisták áldozatainak a száma a polgárháború alatt csak felbecsülhető: a szakirodalom 50 és 500 ezer közé teszi a halottak számát; a valós szám 200 ezer körül járhat: még ma is több helyszínen dolgoznak régészek a tömegsírok feltárásán; 2003-ban Granada közelében egy építkezés során 5 ezer főt számláló tömegsírt fedeztek fel. A megtorlás során mintegy 200 ezer embert öltek meg és legalább ugyanennyit zártak börtönbe. A menekültek száma szintén több százezer volt. A második világháború során azonban sokukat utolérte a Gestapo; egy részüket kiadták Francónak, 10 ezer főt pedig Mauthausenbe deportáltak, ahol még külön jelvényt – kék háromszöget – is kaptak. A menekültek szerepe fontos volt a franciaországi ellenállásban.[156]

Az országon belül is folytatódott az ellenállás. Ennek az északi hegyvidék, Andalúzia, Katalónia és Aragónia voltak a központjai. A CNT külön hírszerző szolgálat felállításával kísérletezett az ellenállás koordinálására, ez azonban nem bizonyult túl hatékonynak. Spontán, összehangolatlan akciók sokaságáról beszélhetünk: ezek közé tartozott az 1940-es anarchista merényletkísérlet Hitler és Franco ellen. A két merénylő rendkívül közel került a két diktátorhoz, és mindössze az SS-őrök sorfala akadályozta meg a sikert. Cerrado Santos nevét érdemes még kiemelni: ő – egészen eredeti módon – tömeges pesetahamisítással próbálkozott, hogy a Franco-rendszert csődbe juttassa; a francia rendőrség azonban leállította az akciót, melyet a CNT egyre konzervatívabb vezetése is helytelenített. Ezt követően a saját hamis pénzén repülőgépet vásárolt, és 1948-ban megkísérelt egy „légicsapás” által végezni Francóval, melyet a cirkáló vadászgépek hiúsítottak meg.[157]

Az 50-es évek folyamán az ellenállás egyre gyengült. Az utolsó komoly összecsapásra 1960 januárjában került sor egy Francisco Sabate vezette anarchista gerillaosztag és a csendőrség között. [158] Ezekkel a lövésekkel zárult le a spanyol polgárháború és a spanyol anarchizmus nagy korszaka.

 

Befejezés

 

Zárszóként két szempontból értékelném a spanyolországi anarchizmus kérdéskörét összevetve a különböző szakirodalmak véleményével.

A bukás okait árnyaltabban kell megközelítenünk. Kétségtelen, hogy az utolsó fejezetben felvázolt okokra vezethető vissza (háború, antifasiszta egység, kommunisták stb.), és a szerzők közül sokan helyesen mutatnak rá arra, hogy az eseménynek ez a végkifejlete nem volt szükségszerű, de a gondolatmenetet itt be is fejezik. A CNT és a FAI oldalán volt talán a legnagyobb potenciális erő a korszak egyes szakaszaiban; kétségkívül több alkalommal is reális lehetősége volt annak, hogy elsöprik a Népfront-kormányt, és saját elveiknek megfelelő forradalmi háborút vívjanak a fasizmus ellen, Katalóniában egészen biztosan. A „communismo libertario” bevezetésének lehetősége itt teljességgel elképzelhető volt, és talán – erőszakosabb formában – a többi köztársasági területen is létrehozhatták volna. Nem zárható ki az a tény sem – habár a szovjet fegyverszállítmányoktól való függés erősen valószínűtlenné teszi (melyre amúgy a német és olasz beavatkozás nélkül nem lett volna szükség)-, hogy a forradalmi háború által talán a fasiszta ellenséget is felszámolhatták volna. De mi lett volna utána? Működött volna-e az új rend? Valószínűleg nem. Egy kapitalista világgazdaságba beékelt anarchista „ország” nem maradhatott volna fenn sokáig. A világgazdaság túlereje, a kereskedelem stb. folytán kénytelen lett volna a kapitalista gazdasági elvekhez igazodni, az árukereskedelem, a kizsákmányolás és a profit világához, mely apránként felfalta volna az új világot. Ennek elkerülésére talán csak a teljes elszigetelődés lehetett volna válasz, mely nyomorhoz, vagy legalábbis a fejlődés megtorpanásához vezetett volna – és egy esetleges külföldi intervenció lehetőségéről akkor még nem is beszéltünk. Ha az anarchizmus győzött is volna a polgárháború belső és külső frontjain, előbb-utóbb akkor is elbukott volna – kivéve, ha a példája nyomán kirobban egy általános európai forradalom. Hasonló természetű dilemmában vergődött volna, mint annak idején a sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkező bolsevik Oroszország.

Másik megközelítésben az elért sikereiről kell beszélnünk, az 1936-os forradalmi rendszerről, az új társadalom- és gazdaságszervezési mechanizmusról. Habár sok megalkuvás, kompromisszum és a hivatalos demokratikus kapitalista rendszer hallgatólagos elismerése jellemezte, fő vonalakban mégis egy létező, anarchista világ született. Ennek sok sikere – és természetesen sok kudarca is – vitathatatlan. Önmagában sokatmondó jelenség, hogy az anarchizmussal szembenálló ellenséges (például kommunista) irodalom nemhogy nem elemzi és magyarázza ezeket a jelenségeket, hanem szinte egy szót sem ejt róluk, ami indirekt módon a tézis helyességét támasztja alá. A leírtak alapján kétségbevonhatatlan, hogy az anarchizmus képes működő gazdasági-társadalmi és politikai struktúrákat állítani a fennálló rendszer helyére; a kérdés csak ezek hatékonyságáról szólhat. A megszűnésénél pedig ismételten le kell szögezni, hogy ez elsősorban nem belső strukturális hibákra és ellentmondásokra, hanem inkább szubjektív külső tényezőkre vezethető vissza. Hogy ez hosszútávon működhet-e vagy nem? Ha a külső tényezők kizárásával, pusztán önmagában szemléljük a jelenséget, több érv szól az előbbi, mint az utóbbi mellett.

Könnyen lehetséges tehát, hogy egy történelmileg eleve kudarcra ítélt gigantikus eposz volt a spanyolországi anarchisták története; azt azonban bizonyossá tette, hogy az anarchista modell sokkal több, mint egy légből kapott, idealista utópia.

 

Irodalom

 

Alba, Victor – Stephen Schwartz: Spanish Marxism Versus Soviet Communism.

The History of the POUM.

Transaction Books, New Brunswick (USA) and Oxford (UK), 1988.

 

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború.

Európa, Bp. 2002.

 

Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936.

AK Press, London,1999.

 

Borkenau, Franz: The Spanish Cockpit.

Faber and Faber LTD 24 Russel Square, London.

 

Brenan, Gerald: The Spanish Labyrinth.

University Press, Cambridge, 1950.

 

Carr, Raymond: Spain 1808-1939.

Clarendon Press, Oxford, 1960.

 

Cattel, David T.: Communism and the Spanish Civil War.

University of California Press, Berkeley and Los Angeles,1965.

 

Ehrenburg, Ilja: Emberek, évek, életem.

Athenaeum, Bp., 1963.

 

Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939.

Kossuth, Bp., 1962.

 

Fraser, Ronald: Blood of Spain    -    The Experience of Civil War.

Penguin Books, London,1981.

 

Guérin, Daniel: No Gods, No Masters.

AK Press, London, 1998.

Guérin, Daniel: A spanyol forradalom és az anarchia. In: Anarchizmus. Szerk.: Bozóki András és Sükösd Mihály

Századvég, Bp., 1991.

 

Guillamón, Augustín: The Friends of Durruti Group.

AK Press, London,1996.

 

Halasz, Nicholas - Halasz, Robert: „Tiszta szívű gyilkosok”.

Kossuth, Bp.,1972.

 

Harsányi Iván:A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évfordulójára.

Történelmi füzetek, 1976. 2.

 

Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Múltunk  2000. 4.

Budapest, 2000.

 

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. A Franco-rendszer keletkezése és a spanyol

munkásmozgalom 1938-1939.

Kossuth, Bp., 1988

 

Hobsbawm, Eric J.: Primitív lázadók.

Kossuth, Bp.,1974.

 

Jackson, Gabriel: The Spanish Republic and the Civil War.

Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

 

Jellinek, Frank: The Civil War in Spain.

Victor Gollanoz LTD, London, 1938.

 

Orwell, George: Hódolat Katalóniának.

Cartafilus, Bp., 1999.

 

Orwell in Spain.

Penguin Books, London, 2001.

 

Price, Roger: Franciaország története.

Maecenas, Bp., 1992.

 

Revolution and War in Spain. 1931-1939. ed. By Paul Preston.

Methuen, London.

 

Rocker, Rudolf: The Tragedy of Spain.

www.anarchyarchives.com

 

Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939.

Laurence & Wishart LTD, London, 1966, Scolar, 1988.

 

Spain 1936-1939   -  Social Revolution and Counter-Revolution.

Freedom Press, London, 1990.

 

A spanyol kommunista párt története. Ford.: Fazekas Erzsébet.

Kossuth, Bp., 1964.

 

Sorel, Georges: Gondolatok az erőszakról.

Századvég, Bp, 1994.

 

The May Days – Barcelona 1937.

Freedom Press, London, 1998.

 

Tellez, Antonio: Sabate, Guerilla Extraordinary.

Cienfuegos Press Book Club, London, 1974.

 

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War.

Penguin Books, London,1965.

 

Trotsky, Lev: The Lessons of Spain.

www.marxists.org

 

 

 

 

 

 



[1] Elég ha a közelmúltban meghozott katalán autonómiára, vagy az ETA-ra gondolunk

[2] Ez utóbbi szót csak politikai értelemben használhatjuk; gazdaságilag ezek a területeket, akár a mezőgazdaságot, akár az ipart vesszük alapul, erősebbek voltak a tulajdonképpeni Kasztíliánál. Brenan: The Spanish Labirynth, 9-11.old.

[3] Katalónia, Aragónia és Valencia számára hosszú ideig még az amerikai gyarmatokkal való kereskedelem is tiltott volt.

[4] Az 1873-as föderalista mozgalom bázisterületei – a földközi tenger mellékén elterülő területek - gyakorlatilag fedik az anarchista befolyás alatt álló területeket 1936-ban. Ez a jelenség azonban már továbbmutat a spanyol államot alkotó tartományok kérdésköre felé.

[5] Brenan, 29.old.

[6] Varga Jenő többek között szintén a regionális különbségekre vezette vissza a spanyolországi anarchizmust. A nyugatnémet Oertzen a polgári radikalizmus hatását hangsúlyozta. Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. 270-271.old.

[7] Gabriel Jackson: The Spanish Republic…, 23.old.

[8] A Katalónián belüli radikálisok – helyi arányukat messze meghaladó mértékben – máshonnan érkezett bevándorlók voltak, leghíresebbjüket, Bounaventura Durrutit is beleértve. Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism.

[9] Murray Bookchin: The Spanish Anarchists, 32-34.old. Etimológiailag a „pueblo” szó egyébként az ógörög „polisz” szóval állítható kapcsolatba – Brenan még a spanyol kávéház szerepét is az ókori agóráéhoz hasonlítja; történelmileg pedig az antik önkormányzatok hagyományához. Másik ezzel kapcsolatos érdekes párhuzam, hogy az anarchizmus egy másik század eleji bázisterületén, Oroszországban, szintén hasonló jelenséget figyelhetünk meg; az orosz nyelvben a „mir” szó egyszerre jelenti a Nagy Péter előtti falu- és földközösséget, és a „világ” szót. Nyilván nem a szláv és a latin néplélek sajátosságáról van szó, ahogy Bakunyin hitte, hanem a két térség falu- és társadalomfejlődésének bizonyos közös vonatkozásairól, ez azonban már meghaladja a szerző feladatait

[10] Hugh Thomas: The Spanish Civil War, 75.old. Valószínűleg nem Lope de Vega hatására.

[11] Harsányi: A Franco-diktatúra születése. 272.old.

[12] Hobsbawm: Primitív lázadók, 129.old.

[13] Thomas, 229-231.old.

[14] Raymond Carr: Spain, 647.old.

[15] Ide tartozott az olcsó mór földmunkások és a zsidó bérlők kiűzése is – az előbbiek félig meddig rabszolgamunkások voltak, és akadályozták a termékeny földekre vágyó kasztíliai parasztság délre áramlását. Az utóbbiak a keresztény és a mór Ibéria közötti kereskedelmet tartották a kezükben, de az utóbbi eltűnésével tevékenységük társadalmi szükségessége csökkent, és földbérlő réteggé váltak - sőt az egyház a már említett Fuenteovejuna mellett is kiállt.

[16] Brenan, 40-46.old.

[17] Mindezt elősegítette, hogy 1837-től a helyi papok kárpótlásul állami fizetésben részesültek, tehát gyakorlatilag állami alkalmazottakká váltak.

[18] Brenan, 47-51.old.

[19] Érdekes példát jelent Aragónia, mely a tizenkilencedik században a szélsőségesen klerikális és reakciós karlizmus fellegvára volt, az 1930-as évekre viszont az anarchizmus egyik központjává vált.

[20] Thomas, 51.old.

[21] Meglepően hasonlít a jelenség az ezzel szinte egyidőben lezajlott „koleralázadás”-ra Felső-Magyarországon, csak ott az orvosokat és a nemeseket vádolták kútmérgezéssel. A „méreg” valójában fertőtlenítőszer volt…

[22] Hobsbawm, 137.old.

[23] „A törvény a bűn szülőanyja.” – mondta Szent Pál apostol.

[24] Bookchin, 81-82.old. Ugyanakkor megemlítendő az is, hogy 1936-ban Andalúziában géprombolásra is sor került.

[25] Brenan, 189-190.old.

[26] Borkenau: The Spanish Cockpit, 113.old.

[27] Pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok „éljen Krisztus Király!” csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%-a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt.

 

[28] Brenan, 92-124.old. Bookchin, 29-33.old.

[29] Ilja Ehrenburg beszámolt egy esetről, amikor egy paraszt a földesúr birtokán gyűjtött makkot, hogy éhen ne haljon. A csendőrök rajtakapták és agyonlőtték. Rőzsegyűjtés bűntette miatt is történt hasonló.

[30] Beevor: The Spanish Civil War, 25-26.old.

[31] Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: „Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól”- mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának. Beevor, 15-16.old.

[32] Hobsbawm, 123-135.old.

[33] Borkenau, 17-21.old.

[34] Robert Alexander: Anarchism in Spain, 25-31.old.

[35] George Woodcock: Anarchism, 346.old.

[36] Daniel Guérin: No Gods No Masters, 50-73.old.

[37] A XX. századi teóriák az államszocialista társadalmakat vezető „új osztályról” a - már jóval a bolsevik forradalom előtt megszületett – anarchista teóriákig vezethetők vissza.

[38] Az Osztrák –Magyar Monarchia munkásainak pártjuk azt mondta, hogy azért kell harcolniuk a cári Oroszország ellen, mert ez megkönnyíti az orosz munkásosztály felszabadulását; míg a szemközti lövészárokban ülő orosz katona ugyanezt hallhatta az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően. Lőtték is egymást internacionalista szocialista alapon. Ez a hangulat még az anarchistákra is hatást gyakorolt. A korszak legendás anarchista teoretikusa, a Párizsban emigrációban élő Kropotkin herceg a németek elleni háborúra buzdított.

[39]Georges  Sorel: Gondolatok az erőszakról, 111-145.old.

[40] Woodcock, 252. 351.old.

[41] Bookchin, 120-121.old.

[42] Különösen a 80-as években a Szolidaritás és a „hivatalos” állami szakszervezetek összehasonlításakor látható ez világosan.

[43] Brenan, 175.old.

[44] Bookchin, 144-147.old.

[45] Joaqin Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett, José Díazhoz, a PCE majdani főtitkárához hasonlóan. Alba,5-17.old.

[46] Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.

[47] Bookchin, 196-198.old. Ekkor alakult ki az anarchista zászló is: az első Internacionálé bakunyinistái a vöröset, a kropotkinisták a feketét használták; az új lobogó a kettő kombinációja lett. Woodcock, 366.old.

[48] Alexander, 61.old.

[49] Brenan, 250.old.

 

[50] Bookchin, 211.old.

[51] Borkenau, 242-245.old.

[52] Múltunk 2000.4, 92-93.old.

[53] Alexander, 68.old.

[54] Fraser, 542-545.old.

[55] Ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de úgy vélték, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne.

[56] Revolution and War in Spain, 144-145.old.

[57] Bookchin, 322-323.old.

[58] Carr, 623.old.

[59] Múltunk 2000.4, 93.old.

[60] Ebben a baloldal választójogi reformjának is szerepe volt. Azáltal, hogy a nőkre is kiterjesztették az általános választójogot – akik között általában erősebb volt a vallásosság -, a falusi plébánosok képesek voltak ezt a jelentős  tömeget a jobboldali jelöltek támogatására buzdítani.Brenan, 265.old.

[61] Borkenau, 52.old.

[62] Brenan, 270-276.old.

[63] Habár fegyvert itt sem adtak.

[64] Brenan, 283-287.old.

Jellinek: The Civil War in Spain, 174-175.old.

[65]„Először a Népfront azt hitte hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek” – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. „Nem támogatjuk a köztársaságot és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen.”- nyilatkozta még néhány nappal korábban, a választások előtt a CNT.  Cattell: Communism and the Spanish Civil War: 36.old.

[66] Jellinek, 254.old.

Borkenau, 74.old.

[67] Azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon. Beevor, 83.old.

[68] Jackson, 213.old.

[69] Borkenau, 78.old.

[70] Rdolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[71] Egyes források szerint a CNT már készülődött, hogy az új baloldali kormány ellen fordul, ahogy 1931-ben tette. Beevor, 87-90.old.

[72] Anarchizmus, 430.old.

[73] Bookchin, 268.old.

Thomas, 151.old.

[74] Woodcock, 42.old.

[75] Bookchin: The Spanish Anarchists, 255-257.old.

[76] A hadügyminisztérium megmaradt alkalmazottjainak a 80%-a gyanúsítható volt az ellenséggel való kollaborálással. Revolution and War in Spain, 226-230.old.

[77] Cattell, 47.old.

[78] Alexander, 743-744.old.

[79] Fraser, 144-145.old., Beevor, 175-179.old.

[80] Jellinek: The Civil War in Spain, 333.old.

[81] Alexander,831-848.old.

[82] Beevor, 179-180.old.

[83] Jellinek, 513.old.

[84] Jackson, 284-288.old.

Beevor, 142-150.old.

[85] Jellinek, 385-389.old.

[86] Az anarchistáknak novemberben megint az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciában, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége is, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta. Brenan, 505.old.

[87] Orwell: Hódolat Katalóniának,

[88] Fraser: Blood of Spain, 135.old.

[89] Guérin, 244-248.old.

[90] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[91] Price, Roger: Franciaország története: 238-239.old

 

[92] Alexander, 763.old.

[93] Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939: 46.old.

[94] Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939. 47-48.old.

[95] Harsányi: A spanyol nép…, 14-15.old.

[96] Thomas, 468-472.old.

[97] Guérin, 88-90.old., Alexander, 802-804.old.

[98] Ehrenburg, 358.old.

 

[99] Fraser: Blood of Spain, 351-362.old.

[100] Borkenau, 204.old.

[101] Fraser, 579-583.old.

[102] Fraser:, 370.old.

Anarchizmus, 435.old.

[103] Borkenau, 133.old.

[104] Fraser, 140-141.old ; 582.old.

[105] A prostituáltak elkergették a madamot és dolgozói tulajdonba vették az intézményt. A témát a „Las Libertarías” című játékfilm is feldolgozza.

[106] Jellinek, 456.old.

[107] Jellinek, 586-605.old.

[108] Social Revolution and Counter-Revolution, 71-76.old.

[109] Social Revolution and Counter-Revolution, 148-149.old.

[110] Anarchizmus, 438.old.

[111] Social Revolution and Counter-Revolution, 50-55.old.

[112] Fraser, 209.old.

[113] Beevor, 186-196.old.

[114] A helyi értelmiségre ugyanez vonatkozott. A tanítók, orvosok rendszeres cukor- dió- és mandulaellátmányban részesülték, hogy javuljon az agyműködésük.

[115] Ez utóbbi azonban korántsem volt az osztályharc elhanyagolható faktora – Barcelonában a péklegények véresen leszámoltak a gazdáikkal.

[116] Fraser, 239.old.

[117] Social Revolution and Counter-Revolution, 56-60.old.

[118] Fraser, 439.old.

[119] Carr, 665.old.

[120] Carr, 665.old.

[121] Ilja Ehrenburg: Emberek…, 183.old.

[122] Borkenau, 98.old.

[123] Revolution and War in Spain, 240.old.

[124] Fraser, 334.old.

[125] „Ez az eszme végét jelenti. Ha hatalomban vagy, nem fogsz arra törekedni, hogy megfoszd magad tőle” – Mondta Montseny miniszterasszonynak az apja. Hugh Thomas The Spanish Civil War, 403-404.old; 464-465.old. Bővebben: Alexander, 860-895.old.

[126] Orwell, 164. old.

[127] Fraser: , 337.old. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a Kommunista Párt nem is próbált ezen segíteni: a repülőiskolába például csak a párt, vagy a Szocialista Ifjúsági Szövetség ajánlásával lehetett bekerülni (mely szervezet szintén kommunista befolyás alatt állt. Tellez: Sabate.. , 30. old.

[128] Igaz, Jesús Hernández, majdani kommunista miniszter már 1936 augusztusában kijelentette: „Franco legyőzése után végezni fogunk az anarchistákkal is.” Borkenau, 111.old.

[129] Trotsky: The Lessons of Spain.

[130] Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism. Harsányi: A Franco-diktaúra születése: 291-295.old.

[131] Thomas, 367-368.old.

[132] Guillarmón, 1-40.old.

[133] Thomas, 543-545.old.

[134] Cattell, 148???

[135] Alexander, 914.old.

[136] Peirats: The May Days.

[137] Guillarmón, 47-58.old.

[138] A spanyol kommunista párt története, 162.old.

[139] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain. Diplomáciai körökben már hetekkel korábban suttogtak egy várható felkelésről.

[140] Thomas, 543-557.old.

[141] Alexander, 940.old.

[142] „Nem ontunk munkásvért” – jelentette ki.

[143] Thomas, 552-558.old.

[144] Alba, 266-274.old.

[145] Guillarmón, 61-93.old.

[146] Cattell, 150.old.

[147] Jellinek, 57.old.

[148] Thomas, 621-624.old.

[149] Social Revolution and Counter-Revolution, 234-240.old.

[150] Thomas, 601-602.old.

[151] Alexander, 979, 1031, 1040.1042.old.

[152] Harsányi: Franco...186-189, 228-230, 278-287.old.

[153] Múltunk, 98.old.

[154] Alexander, 1077-1078.old.

[155] Beevor, 584-597.old.

[156] Beevor, 613-625.old.

[158] Tellez: Sabate..

Spanyol anarchizmus I. kötet

Az alábbi cikk javított verzója itt tekinthető meg.

 

 

Poór Péter

ANARCHIZMUS

és a fiatal II. Spanyol Köztársaság

(1931-1933)

I. rész

- A politikai viszonyok -


2015.

 


Előszó

 

1931 áprilisában kikiáltották a II. Spanyol Köztársaságot. A lelkesedés óriási volt, az emberek utcára vonultak, „Viva la Repúblicát!” kiáltottak, s azt remélték, sorsuk máról holnapra jobbra fordul majd. A köztársaságnak azonban mégsem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket, így az elégedetlen hangok az évek múlásával egyre hangosabbá és türelmetlenebbé váltak. Végül közel ezer napig tartó véres polgárháborúban a köztársaságot halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották. Napjaink Spanyolországában megannyi ember sírja vissza ezt az időszakot, s reménykedik egy újabb köztársaság – immáron a harmadik – proklamálásában.

Mi azonban nem vagyunk republikánusok, éppen úgy, ahogy nem vagyunk monarchisták vagy Franco-pártiak és a diktatúra hívei sem. Anarchisták vagyunk, akik számára a köztársaság nem egyéb, mint puszta államforma, amely egy a társadalomfejlődés adott fokán kialakult olyan történeti konstrukció, amely eredetileg az elnyomás és kizsákmányolás intézményrendszerének az átalakult osztályviszonyokhoz való igazítására szolgált. És kommunisták is vagyunk, akik számára a köztársaság létrejötte a polgárság uralomra jutását jelenti, mely folyamat fő célja a kapitalizmus hatékonyabb működésének biztosítása. Ebből következik tehát, hogy számunkra egy köztársaság kikiáltása vagy épp bukása önmagában nézve nem lényeges kérdés, jelentőségét csupán az az adott történelmi kontextus teremti meg mindig, amiben ezekre a változásokra sor került. Hasonló a viszonyunk a demokráciához, mint a köztársaság legtermészetesebb politikai berendezkedéséhez is. A parlamentáris demokrácia és a választójog ugyanis nem egyéb, mint az uralkodó osztály hatalmát legitimáló legravaszabb eszköz. De még ha ettől el is tekintünk, látnunk kell működésének legalapvetőbb vonását: mindenfajta politikai cselekvés jogáról való lemondást egy tőlünk elkülönült réteg javára. Ilyen formán a demokrácia sohasem jelenthet valódi népuralmat, hiszen a társadalmi szerződés hamis frázisaira hivatkozva a képviseleti demokrácia a népet éppen attól fosztja meg, hogy uralkodhasson.

Mindezek után érthető, hogy munkánkban nem kívánjuk a II. Spanyol Köztársaság dicshimnuszát zengeni, sem a polgárság hatalomra jutása felett lelkendezni. Nem vagyunk republikánusok, s ezért történetünket nem kívánjuk a polgári történetírás krédójának megfelelően előadni, amely a maga által hangoztatott objektivitása ellenére valójában nagyon is szubjektív, amennyiben egy adott osztály (a burzsoázia) érdekei és értékrendje alapján mutatja be az eseményeket, és ítélkezik fölöttük. Felvállaljuk anarcho-kommunista mivoltunkat, s ennek megfelelően igyekszünk vizsgálni és értékelni a korszak történéseit, folyamatait. Bár a II. Spanyol Köztársasággal foglalkozunk, nem kerülhetjük meg az azt megelőző diktatúra és királyság főbb jellegzetességeinek és az átmeneti időszak sajátos momentumainak megrajzolását. Mindazonáltal nem kívánunk túlzott részletekbe menően beszámolni a korszak különböző pártjainak belső és egymás közti csatározásairól, sem a monarchista csoportosulások vagy épp az egyház belügyeiről. Mindezekről majd regélnek saját történetíróik, s aki akar, megannyi ilyen munkával találkozhat az interneten vagy a könyvtárak polcain. A mi feladatunk elsődlegesen arra irányul, hogy bemutassuk az adott korszak spanyolországi liberter mozgalmának történetét, fejlődési tendenciáit, belső vívódásait és külső csatározásait, alkalmazott taktikáit és elért eredményeit.

Ennek kapcsán mindjárt idekívánkozik az említett fogalom – „liberter mozgalom” – tisztázása. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk, hogy a liberter mozgalom („movimiento libertario”) egy olyan mozgalom, amely végcéljául a liberter kommunizmus[1] megvalósítását tűzte ki. Utóbbi kifejezés eredetije - „comunismo libertario” - kettős tartalommal bír, melyet a magyar fordítás sajnos kevésbé ad vissza. E kettősség oka egész egyszerűen abban rejlik, hogy maga a „libertario” szó is kettős töltettel rendelkezik: egyszerre jelenti azt, hogy „szabad”, továbbá azt, hogy „anarchista”. Ennek ismeretében a „comunismo libertario” is egyszerre jelent „szabad kommunizmust” és „anarchista kommunizmust” (vagy másképp „anarcho-kommunizmust” vagy „kommunista anarchizmust”). Mind a két jelző konkrét tartalommal bír, de emellett jól tetten érhető benne ellenzéki karaktere is azáltal, hogy megpróbálja magát megkülönböztetni (és elhatárolni) egy „más fajta kommunizmustól”, amely jellegét tekintve nem „szabad”, hanem „autoriter” és nem „anarchista”, hanem „bolsevik”. A „comunismo libertario” tehát a „szovjet modell” antitézise (forradalmi perspektívából nézve természetesen), ugyanakkor homályos kifejezője annak is, amit a bűvös fogalom – „kommunizmus” – mindig is jelentett a néptömegek számára: egyfajta idilli állapotot, amely nem a transzcendensben található, hanem, amit itt a földön kell létrehozni, és amelynek képzeletbeli kapuja mindazok előtt nyitva áll, akik emberként akarnak élni, anélkül, hogy másokat kizsákmányolnának és uralkodnának fölöttük. Egy olyan idilli állapotot azonban, amelyért harcolni kell, mert magától nem jön el, hisz létrejöttének alapfeltétele a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok radikális megváltoztatása. Ilyen értelemben a liberter kommunizmus egyszerre jelenti az imént említett eszményi állapotot, az annak vágyát tükröző eszmét és az ahhoz vezető konkrét gyakorlatot, amely végső soron nem más, mint a „forradalom” és mindenekelőtt a „társadalmi forradalom”. A társadalmi forradalom („revolución social”) legfontosabb jellegzetessége, hogy nem korlátozódik tisztán a politika dimenziójára, s éppen ezért semmiképpen sem szűkíthető le pusztán a hatalommegragadás aktusára. A társadalmi forradalom egy folyamat, amely egyszerre számos fronton zajlik a néptömegek aktív részvételével, s célja nem egy magát kommunistának nevező politikai párt hatalomra juttatása, sem egy centralizált és bürokratikus államszervezet kiépítése. Sőt, valójában ezek az elemek éppenséggel az ellenforradalom kibontakozásának és a forradalmi tendenciák visszaszorításának legegyértelműbb megnyilatkozásai. A liberter kommunizmus tehát maga a forradalom, annak legnemesebb értelmében, a liberterek pedig egy olyan mozgalom harcosai, akik erre a forradalomra tették fel az életüket.

Esetünkben a helyzet annyival komplikáltabb, hogy nem pusztán anarchistákról kell szót ejtenünk, hanem anarcho-szindikalistákról is, akik viszont céljukat tekintve ugyanúgy a liberter kommunizmust akarták, s ily módon vitathatatlanul a liberter mozgalom részei voltak. Csupán a cél eléréshez vezető utat, s az alkalmazott eszközöket illetően voltak más véleményen az anarchisták klasszikus típusától, akiket a „tiszta” jelzővel szoktak illetni éppen amiatt, mert nem voltak nyitottak az idő múlásával megváltozott viszonyok által megkövetelt taktikai változtatásokra. Velük ellentétben az anarcho-szindikalisták úgy látták, hogy a harcokban meggyengült és megfogyatkozott létszámú anarchista mozgalom csak úgy maradhat fenn, és csak úgy érvényesítheti érdekeit, ha a szakszervezeteken keresztül jut el a munkásosztályhoz, s így próbálja felvilágosítani, megszervezni és harcra ösztökélni őket a változatlan cél, a liberter kommunizmus elérésének érdekében. Spanyolországban ilyen irányú törekvések a 20. század elejétől mutathatók ki, s ezek eredményeképpen alakult meg 1911 szeptemberében az Országos Munkakonföderáció vagy röviden a CNT. Ez egy föderatív módon szerveződő, s nevében már a kezdetektől fogva az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetség volt, amelynek meg volt a maga sajátos struktúrája, működési szabályzata és fórumai, ahol tagjai, a cenetisták (a szervezet névbetűiből származó műszó, ejtsd: „szenetisták”) megvitathatták problémáikat, javaslatokat tehettek, illetve fogadhattak el, vagyis összességében közösen dönthettek az őket érintő dolgokról. Összetételét tekintve a CNT már a kezdetektől fogva nem nevezhető egységesnek, s ez a körülmény igen karakteresen érzékelteti majd hatását a köztársaság kikiáltását követő időszakban. Mindenekelőtt három fő kategóriát érdemes elkülönítenünk a tagságon belül. Egyrészt voltak az anarcho-szindikalisták, akik az anarchista célokat mindvégig szem előtt tartva, de a szakszervezeti módszerek segítségével igyekeztek felkészíteni a proletariátust a forradalomra. Másrészt voltak a szindikalisták, akik javarészt már korábban is tagjai voltak a szakszervezeti mozgalomnak, de eszmei hozzáállásukat tekintve nem nevezhetők anarchistának, s lényegében csak CNT-tagságuk és rövidtávú érdekeik voltak azok, amik a liberter mozgalomhoz kapcsolták őket. Inkább a szakszervezeti ténykedést, a fokozatos engedmények kivívását tartották fontosnak, s emiatt komoly visszahúzó erőt jelentettek a proletariátus harci öntudatának kifejlődése és a forradalmi helyzet érlelődésének szempontjából. Végül pedig voltak azok az anarchisták, akik ugyan tagjai voltak a CNT-nek, azt mégis egy szűk keretnek tartva gyakran tevékenykedtek tőle függetlenül, s általában azzal vádolták az anarcho-szindikalistákat, hogy tevékenységükkel csak a szindikalistáknak kedveznek, lévén, hogy a munkásosztály élet- és munkakörülményeinek javítása érdekében folytatott reformtörekvéseikkel csak hozzájárulnak a forradalom halogatásához, s végső soron annak a távoli és bizonytalan jövőbe történő kitolásához.

Nem véletlen, hogy az 1920-as években létre fog jönni egy másik szervezet is, az Ibériai Anarchista Föderáció, a FAI, amely tisztán anarchista elveken nyugszik, s amely bár mindvégig szoros kapcsolatban áll a CNT-vel, nem hajlandó megbékélni annak reformista vezetésével. A „faisták”, vagyis a FAI tagjainak törekvései végül komoly változásokat eredményeznek majd a CNT-n belül is, s összességében radikálisabb irányvonalat szabnak a liberter mozgalom számára, mely a tárgyalt időszakban az 1932-1933-as anarchista felkelésekben fogja elérni a csúcspontját.

Részben ez a körülmény indokolja is azt, hogy a választott korszak belső szakaszhatárát mért 1933-nál húztuk meg. A liberter mozgalom növekedése és erősödése ugyanis 1933-tól vesztett dinamikájából, s még ha az 1934-es barcelonai és asztúriai felkelésekben az anarchisták szerepet játszottak is, egészen 1936-ig – a második fellendülésig a köztársasági időszakban – várniuk kellett a nagyobb volumenű önálló és főleg sikeres akciók végrehajtásával. Más szempontból nézve 1933 fordulópontot jelent magának a köztársaságnak az életében is. Ekkor került sor a szocialistákkal alkotott koalíció felbomlására, az Azaña-kormány választási vereségére, amely esemény megnyitotta a „két fekete évként” („bienio negro”) elhíresült korszakot Spanyolország történetében, amely egy csapásra véget vetett az elmúlt két év megannyi reformtörekvésének. Ez a választási vereség azonban nem függetleníthető az említett anarchista felkelésektől, ám ennek összefüggéseit itt most nem kívánjuk taglalni.

Mivel Spanyolország 1931 és 1933 közti történelme általában a kevéssé ismert témák közé tartozik Magyarországon, alighanem joggal tételezzük fel, hogy ugyanezen ország és korszak liberter mozgalmának történetére ez a kijelentésünk hatványozottan igaz. Éppen azért, hogy ezt a problémát orvosoljuk, s továbbá, hogy elkerüljük a szűkre szabott tartalmi keretekből esetlegesen adódó sematizálást és szelektálást, kötetünket tematikusan három részre bontottuk. Jelen kiadvány, ennek a munkának az első része, egyrészt azokkal az általános politikai viszonyokkal foglalkozik, amelyek elengedhetetlenek a korszak eseményeinek megértéséhez, másrészt a liberter mozgalom fejlődési ívét igyekszik láttatni. A második részben szólni kívánunk a korszak Spanyolországának általános gazdasági és társadalmi viszonyairól, illetve azokról a kísérletekről, melyekkel a köztársasági időszak reformerei próbálkoztak annak érdekében, hogy ezeket a viszonyokat megváltoztassák. A harmadik részben végül a megismert társadalmi, gazdasági és politikai dimenziók szintézisére törekedve igyekszünk részletesen bemutatni az 1931 és 1933 közötti forradalmi tendenciákat és azok konkrét megnyilvánulási formáit a tüntetésektől és sztrájkoktól kezdve a földfoglalásokig és az anarchisták fegyveres felkeléseiig. Jelenleg még csak a kötet első része érett meg a publikálásra; a többi rész megjelenéséig azonban az érdeklődők számára ajánlani tudjuk egy korábban megjelent kapcsolódó tanulmányunkat.[2]

 

A diktatúra bukása

 

Miguel Primo de Rivera diktatúrája 1930 januárjában véget ért. A katonatiszt diktátor bukását nem államcsíny vagy forradalom okozta: hatalmáról önként mondott le, miután felismerte, hogy nem sikerült megoldást találnia azokra a problémákra, amelyek egyedüli orvoslójaként közel hét évvel korábban fellépett. Akkor a republikánus erők gyengék és megosztottak voltak, a szocialistákat pedig – mint oly sokszor a korszak folyamán – belső ellentétek gyengítették. Az anarcho-szindikalista mozgalom, amellyel mint tényezővel akkoriban ugyancsak számolni kellett, a fokozódó üldöztetések és megtorlások eredményeként sokat veszített lendületéből.[3]

Noha 1923 szeptemberében a király támogatását élvező Rivera tábornok ideiglenes jelleggel vette át a hatalmat, a megszerzett pozíció sokkal csábítóbb volt annál, semhogy hamar szabadulni akarjon tőle. A parlamentet és a helyi szervezeteket eufemisztikusan szólva felfüggesztette, hatalmát pedig az általa kinevezett – kezdetben katonai, később civil – biztosokkal gyakorolta. A parlament helyére 1925-ben létrehozta az Országos Tanácskozó Gyűlést, amely valóban nem volt több, mint a végrehajtó hatalom (Direktórium) - tanácskozó és tanácsadó jogkörrel bíró - kiszolgálója. A pártokat feloszlatták, a politikai palettán csak egy szín létezett: az 1924-ben megalapított állampárté (Hazafias Szövetség – Unión Patriótica).[4]

A rendszer fő elve a korporativizmus volt, melyet a diktátor olasz mintára próbált meg alkalmazni a gazdasági életben. Az osztályharcot elvető és a munkaadók és munkavállalók érdekellentéteinek békés rendezését célzó elmélet a gazdaság fejlesztésének vágyán túl mindenekelőtt a munkásmozgalom letörésére szolgált. Mindez magától értetődő jelenség volt, tekintve, hogy a korporatív szerveződés gondolatát a legbefolyásosabb vállalkozói körök vetették fel elsőként. Mint azt a Cámara Oficial de Industria (barcelonai Iparkamara) vezetői egyik sajtónyilatkozatukban kijelentették: „a szociális kérdések szoros kapcsolatban állnak a gazdaságiakkal. A munkának sztrájkok általi megszakítása a költségek növekedésére vezet, a szélsőséges propaganda pedig valósággal pusztítóan hat a munkások tudatára, mert lelkileg elválasztja őket a munkájuktól, amelyet lelkesedés nélkül végeznek, mintha kényszerből tennék, valamint főnökeiktől és saját iparáguk érdekeitől is, amellyel nem éreznek semmiféle szolidaritást. (…) a törvényesség uralmának a visszaállítása végett törvényt kell hozni a szakszervezetekről, amely a korporációk szintjére emeli őket.”[5] Nem meglepő tehát, hogy Primo de Rivera hatalomra jutását követően a katalán burzsoázia támogatását kihasználva, s annak érdekében látott hozzá a szociális és munkaügyi kérdések rendezéséhez. A fent idézett korporatív gondolatnak azonban – nem meglepő módon – számos ellenzője akadt Spanyolországban, ezért a diktatúra első intézkedéseinek arra kellett irányulnia, hogy megteremtse az új rendszer számára nélkülözhetetlen feltételeket. Ennek szellemében került sor egyebek mellett a szakszervezetek betiltására, a sztrájkjog megszüntetésére, valamint az anarchista és a kommunista szervezetek törvényen kívül helyezésére.[6] A korporatív rendszer egyik alappillérévé a - munkaadók és munkavállalók közös részvételén alapuló - paritásos bizottságok váltak, melyek felállítására a „Munkatörvény és a Munka Korporatív Szervezete” elnevezésű 1926. november 26-án kiadott királyi rendelet elfogadása után került sor.[7] Ezek hatékony működése érdekében, továbbá, hogy ne kelljen a munkásmozgalom legerősebb irányvonalának nyílt ellenállásával szembenéznie, Rivera felajánlotta a bizottságok munkájában való részvételt a szocialisták számára. A felkérés komoly vitákat váltott ki soraikban, de végül is erőik megőrzése, valamint a munkásság helyzetének javítása érdekében a kollaboráció mellett döntöttek. Ezáltal a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT) elkerülte a betiltást és befolyását sikeresen tudta növelni a munkásmozgalom más csoportjainak (különösen az anarcho-szindikalistáknak) a rovására. A szocialista párt (PSOE) működését ugyan hivatalosan nem engedélyezték, de mivel tagságának jelentős része egyben szakszervezeti tag is volt, jelentősen jobb helyzetbe került más betiltott pártokhoz képest.[8] A szocialisták kollaborációja azonban nem merült ki ennyiben: Largo Caballero, az UGT főtitkára tagja lett az Államtanácsnak is, s ilyen minőségében a diktátortól megbízást kapott ipari döntőbíróságok létrehozására. A diktatúrával való kiegyezés és a rendszerbe történő integráció első jelei a szocialisták táborán belül és azon kívül is heves ellenkezést váltottak ki a munkásmozgalom berkeiben. Az UGT taglétszámának lassú növekedése szintén arra utalt, hogy a kollaboráció a szocialistáknak nyújtott előnyök ellenére sem talált széles körben szívélyes fogadtatásra.[9]

Ami az anarchistákat illeti, az 1923 előtti években játszott szerepük miatt a diktatúra félelemmel és megvetéssel tekintett rájuk, s igyekezett minél inkább ellehetetleníteni őket. A velük szembeni fellépés egyik legfontosabb eszköze egy – még 1923. március 30-án meghozott, de akkor még életbe nem léptetett – rendelet volt, amely lehetővé tette, hogy a hatóságok betekintést nyerjenek a szakszervezetek szervezeti szabályzatába, jegyzőkönyveibe, könyveléseibe és ami a legfontosabb, azokba a regisztrációs könyvekbe, amelyek tartalmazták az összes tag teljes nevét, szakmáját, lakcímét, valamint dátummal együtt azokat a tisztségeket, amelyeket az adott illető a szervezeten belül betöltött.[10] Ez annál is inkább csapást jelentett az anarchistákra, mivel a diktátor a belügyminiszteri tárcát a hírhedt Martínez Anido tábornoknak juttatta, akinek Barcelona katonai kormányzójaként 1920 és 1922 között bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, miként kell bánni azokkal, akik nem tisztelik a törvényt.[11] Az új belügyminiszter gondoskodott róla, hogy az anarchisták állandó és szigorú rendőri felügyelet alá kerüljenek, ami a cenzúrával és a betiltásokkal együtt végképp megadta a kegyelemdöfést a mozgalom számára.[12] Rengeteg mozgalmárt letartóztattak, akiknek többnyire hosszú fegyházbüntetés, esetenként halálos ítélet lett a sorsa. Nem kevesen voltak, akik az üldöztetés elől külföldre menekültek, s ott próbálták meg folytatni a harcot.[13]

Ezek az áldatlan állapotok 1924 májusáig tartottak. Május 7-én sor került ugyanis egy halálos kimenetelű merényletre az anarchisták körében közutálatnak örvendő barcelonai bíró, Rogelio Pérez Vicario ellen, s ez a fellépés döntő elhatározásra juttatta a kormányt. A CNT legfontosabb országos lapját, a már eddig is erős cenzúrának alávetett Solidaridad Obrerát 1924. május 28-án a diktatúra teljes időszakára betiltották.[14] Hiányát a következő években illegálisan kiadott egyéb helyi sajtótermékek (¡Despertad!, Acción Social Obrera, El Productor, Redención, Horizontes, stb.) sem voltak képesek pótolni.[15] Szintén május 28-án a különböző anarcho-szindikalista szervezeteket, mindenekelőtt az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetséget (CNT) is törvényen kívül helyezték.[16] A szocialistákéhoz hasonló kollaboráció gondolatával néhány kivételtől eltekintve a többség nem tudott azonosulni, ennek ellenére nem sikerült életképes programot kidolgozni az új körülmények között történő helytállásra. A CNT vezetése egyszerűen meghátrált és elfogadva a rákényszerített törvényt, meghatározatlan időre feloszlatta önmagát. Ez rendkívül súlyos hiba volt, hiszen a CNT ekkoriban népszerűbb volt a szocialisták rivális szakszervezeti szövetségénél, s a kollaboráció miatt árulónak kikiáltott PSOE és UGT vezetéssel szemben az anarcho-szindikalizmus jelenthette volna az egyetlen jelentős munkásmozgalmi irányvonalat, amelyben – a betiltás ellenére is – van elég erő, hogy szembeszálljon a diktatúrával.[17] A történtekért mindenekelőtt a CNT vezetésének mérsékelt anarcho-szindikalistái tehetők felelőssé (mindenekelőtt Ángel Pestaña és Juan Peiró), akik döntésüket a mozgalom gyengeségével és megosztottságával indokolták.[18] Érvelésük ugyan nem volt alaptalan, hiszen a CNT-n belül és azon kívül is kezdtek egyre jobban elkülönülni egymástól azok, akik az anarchista elvekhez maradéktalanul ragaszkodva a direkt akció hívei voltak („tiszták”), illetve azok, akik a harcot az anarcho-szindikalista szakszervezetek segítségével, sztrájkokkal és általában a tömegek aktív részvételével képzelték el („mérsékeltek”). Mindez azonban nem szabadott volna, hogy alapul szolgáljon a mozgalom legfontosabb országos szintű szervező és koordináló szervezetének a feloszlatásához. A CNT önfeloszlatása ugyanis minden védelemtől és támogatástól megfosztotta azokat az anarchista csoportokat, amelyek valamilyen módon még dacolni próbáltak a rendszerrel. Mindennek tetejébe a CNT önfeloszlatása éppen a vezetők számításával ellentétes hatást érte el, s a mozgalomban egyre erősebben elkülönülő „mérsékeltek” és „tiszta” anarchisták csoportja közül az utóbbi megerősödéséhez vezetett. Ez magától értetődő volt, hiszen az elnyomás és a mély illegalitás évei a konspirációnak, a kisebb közvetlen akcióknak (például a merényleteknek)[19] kedveztek és nem a magasabb szervezettséget és nagyobb nyitottságot igénylő anarcho-szindikalizmusnak.

A diktatúra évei és a CNT hiánya végül egy új anarchista szerveződési platform létrehozásához vezettek. Ez volt a FAI, amelynek hivatalos megalapításában spanyol és portugál anarchisták egyaránt részt vettek az 1927. július 24-25-én megrendezett valenciai konferencián. A szervezet tagságának összetétele később ugyan eltolódott a spanyolok javára, de határon átnyúló félszigeti jellegét mindvégig megőrizte. Működésére a - már a korai spanyol anarchizmusra is jellemző – kiscsoportos forma volt jellemző, mely csoportokon belül a tagok igencsak bensőséges viszonyt ápoltak egymással, valóságos családként viselkedtek.[20] Éppen e jellegéből kifolyólag a rendőröknek vagy a felbérelt ügynököknek rendkívül nehéz volt megnyernie bizalmukat és bekerülnie közéjük. Szervezeti felépítését tekintve a FAI (akárcsak a CNT) föderatív struktúrával rendelkezett: a már említett kis létszámú csoportjaik egy Helyi Föderáción belül kapcsolódtak egymáshoz, azok pedig a Körzeti, majd pedig a Regionális Föderációkban képeztek magasabb szervezeti egységeket. Az egész struktúra csúcsán a Félszigeti Bizottság állt, mely mindenekelőtt az egyes alegységek közötti kapcsolattartásért, a szervezőmunka részleteinek lebonyolításáért, valamint a közösen elfogadott megállapodások végrehajtásáért volt felelős.[21] Bár taglétszámát tekintve a FAI sem akkor, sem a későbbiek folyamán nem volt képes az ibériai munkásosztály jelentős hányadát összefogni, szerepe – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – egészen a polgárháború végéig meghatározó maradt a liberter mozgalomban.

Ami a mérsékelteket illeti, a Rivera-diktatúra második felében kezdtek el ismét komolyabban gondolkozni a kiútkeresésen, bár ezt a „tisztákétól” gyökeresen eltérő módon tették, melyet leginkább politikai opportunizmusként lehetne értékelni. 1927-től kezdve felélénkítették szervezeti kapcsolataikat és tevékenységüket, továbbá néhány tartományban korábbi periodikáikat is felélesztették. Az anarcho-szindikalisták legkompromisszumkészebb alakja, Ángel Pestaña a szocialisták példáján felbuzdulva 1927-ben szorgalmazta, hogy a CNT is csatlakozzon a paritásos bizottságokhoz, illetve hajlandó lett volna szövetkezni az UGT-vel és a PSOE-vel is. (Nem mellékesen a FAI létrehozása, mint reakció részben ezeknek a fejleményeknek volt köszönhető).[22] Javaslata azonban elutasításra talált a CNT soraiban. 1928-ban fordult a kocka, és a Pestaña-féle mérsékeltek – akik nem tartották a spanyol proletariátust felkészültnek egy esetleges forradalomra, sem a „tiszták” fegyveres direkt akció („acción directa”) taktikáját célravezetőnek - már a katalán nacionalisták diktatúraellenes puccskísérletéhez nyújtottak segítséget, valamint csatlakoztak a köztársaság létrehozására irányuló valenciai összeesküvéshez is. Következetlenségük és elvtelenségük abban is kiütközött, hogy a rendszerellenes polgári erőknek ígéretet tettek, hogy részt fognak venni, és a monarchista-ellenes pártokra szavaznak majd a köztársaság legitimálására hivatott első választásokon.[23]

Miguel Primo de Rivera 1923-ban a politikai élet romlottságára, a munkásmozgalom radikális tevékenysége nyomán tapasztalható „zűrzavarra” hivatkozva, továbbá a „tradicionális spanyol értékek” megvédelmezése címén vette át a hatalmat. Ez utóbbi nem jelentett többet, mintsem „a fennálló anakronisztikus szociális rend” konzerválását: mindenekelőtt a latifundiumok rendszerének meghagyását, amely komoly hatalmat és befolyást biztosított a földesúri rétegnek, a katolicizmus és az egyház (világi és egyházi) pozícióinak megóvását, a királyság intézményének fenntartását, illetve a katonai kaszt felülreprezentáltságának biztosítását. Ez azonban – pont a munkásmozgalom erőssége folytán – csak úgy volt lehetséges, ha a diktatúra maga kezdeményez bizonyos lassú és fokozatos változásokat gazdasági és társadalmi téren, melyeket még képes irányítani anélkül, hogy azok ténylegesen változást eredményeznének a gazdasági-társadalmi struktúra alapjaiban.[24] Strukturális változások végrehajtására a diktatúrának már csak azért sem nyílott lehetősége, mert ehhez éppen azokkal a csoportokkal kellett volna részben vagy teljesen szembefordulnia, amelyek mellett már létrejöttekor elköteleződött, s akiktől való elpártolása automatikusan önnön bukásához vezetett volna.

A termőföldek jobb vízellátására, az ipar és az infrastruktúra fejlesztésére komoly tervek születtek, jelentős részük viszont végül is papíron maradt. A legfőbb problémát az amúgy is tőkeszegény országban ezeknek a terveknek a roppant (és sokszor feleslegesen) költséges kivitelezése jelentette, mely sok esetben a vállalkozók óvatosságával párosult. Ehhez járult még hozzá az állam reprezentációs igénye és az esetleges nyerészkedések és korrupció, amely szintén fékezőleg hatottak a gazdasági fejlődésre.[25] Komoly lehetőségek rejlettek persze a modernizációs célokkal felvett nagy összegű belföldi és külföldi hitelekben, melyekből az évek során sikerült komoly pénzeket fordítani iskolaépítésekre, valamint a vonalas közlekedési infrastruktúra fejlesztésére. Mindez érthető módon számos pozitívummal is együtt járt.[26] Ezek a hitelek azonban a spanyol nép számára az évtized végére súlyos adósságterhekké változtak. Mindez ráadásul éppen akkor következett be, amikor az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági világválság szintén éreztetni kezdte hatását az európai kontinensen. Az állam nagyságának demonstrálására hivatott és nem mellékesen a munkanélküliség enyhítésére is szolgáló - s szintén 1929-ben meginduló - reprezentatív építkezések ily módon egyre többek szemében tűntek fel a kormányzat pazarló politikájának legegyértelműbb megnyilvánulásaiként. Sajnálatos módon a Rivera-diktatúra és a monarchia adósságterhei – melyek abszolút számokat tekintve a spanyol történelem legnagyobb adósságának tekinthetők - azok bukása után a köztársaságra hagyományozódtak, jelentősen megnehezítve ezzel a pénzügyi-gazdasági stabilizációt az 1930-as évek első felében.[27]

Noha bizonyos téren a diktatúra kiemelkedő reformtervezeteket állított össze és valósított meg, nem mondható el ugyanez az agráriummal kapcsolatos intézkedéseiről. A mezőgazdaság terén végrehajtott reformok ugyanis rendkívül kevés eredménnyel jártak és összességében semmit sem javítottak a parasztság helyzetén. Bár már 1923. december 1-jén megjelent egy királyi rendelet a parasztok által megművelt állami és földközösségi földek tulajdonviszonyaival kapcsolatban, ez azonban mindössze 10 hektárban maximalizálta az egyes gazdaságok számára megváltható földmennyiséget. Ez jó minőségű és kielégítő mértékben öntözött termőföld esetén még biztosíthatta volna a megélhetést, de az állami és földközösségi földek többsége nem ilyen volt, ráadásul a teljes megváltási összeg is a parasztokra nehezedett. Mindennek tetejébe a Direktórium mindössze 100 millió peseta hitelt biztosított a mezőgazdaság fejlesztésére.[28] Ennek ellenére a diktatúra évei alatt komolyabb parasztlázadásokra nem került sor; az agrárkérdés elhanyagolásának következményei majd csak az 1930-as évek heves társadalmi küzdelmeiben mutatkoznak meg igazán.

Bár a diktatúra a gazdasági nacionalizmust és a protekcionizmust tűzte zászlajára, ez a valóságban nem igen valósult meg, és ekkortól beszélhetünk a külföldi tőke nagyobb arányú behatolásának a kezdetéről. 1924-ben például szerződés született a North American International Telephone and Telegraph Company-val, amely az akkor megalapított Compañía Telefónica Nacional de España (Spanyolország Nemzeti Telefontársasága) révén megszerezte az ország telefonmonopóliumát. 1928-ban a vállalat bevétele már nem kevesebb, mint 600 millió pesetát tett ki, amely elsődlegesen nem Spanyolországot, hanem a külföldi kapitalistákat gazdagította. Az anarchista történész Abel Paz találó hasonlatával élve: „az angolok el tudták foglalni Gibraltárt, de a jenkiknek meg volt a maguk gibraltári sziklája Madrid szívében”.[29] De az amerikaiak mellett a franciák, a britek, a belgák és a németek is szép lassan megszerezték a maguk érdekeltségeit a spanyol gazdaságban, mindenekelőtt a bányászatban és az iparban.

Calvo Sotelo, a diktatúra pénzügyminisztere 1926-ban kénytelen volt beismerni, hogy „az adóztatás fokozása nélkül teljességgel lehetetlen hozzáfogni a gazdasági élet helyreállításához.”[30] Néhány hónappal később mindez meg is történt: az ingatlanadó 20-25%-kal, a jövedelemadó pedig 3-12%-kal emelkedett, ami mindenekelőtt a munkásságot érintette kedvezőtlenül. A bérmunkából élőket emellett számos tényező tette sebezhetővé és kiszolgáltatottá az állammal és a munkaadókkal szemben, melyek közül a szabad szerveződés és a sztrájkjog hiányát érdemes kiemelni, valamint azt a körülményt, hogy a diktatúra időszaka alatt sem reálbérük, sem életszínvonaluk nem emelkedett. Ebből kifolyólag tiltakozásaik erőtlenek voltak és minden alkalommal könnyedén elfojtották őket.[31]

Az adóemelések mellett a diktatúra 400 millió, majd még 225 millió peseta értékű állami értékpapír kibocsátásával próbálta meg elkerülni a pénzügyi válságot.[32] Ez azonban nem sikerült neki: függő adóssága az 1920-as évek második felére 18 milliárd pesetára emelkedett, költségvetésében pedig évről évre komoly deficit mutatkozott.[33] A rendszer bukásának főbb okai is gazdasági-pénzügyi természetűek voltak; közülük első helyen a peseta árfolyamának esését kell kiemelni, amelyet a kormány intézkedései képtelenek voltak megakadályozni. A gazdasági világválság első jelei ugyan már a diktatúra végnapjaiban is megmutatkoztak, ezek csak a krízis későbbi szakaszában vetették vissza lényegesen a spanyol gazdaságot,[34] így a rendszer bukásának okaként aligha említhetőek.

A Rivera-kormányzat által megoldani nem tudott pénzügyi-gazdasági nehézségek szép lassan rányomták bélyegüket a politikai életre is. A rendszert addig támogató személyek és érdekcsoportok (főképp a spanyol és a külföldi üzletemberek, illetve a katonatiszti gárda) kezdtek fokozatosan eltávolodni tőle,[35] míg ezzel egyidejűleg (nagyjából 1928-tól) mozgásba lendültek azok az erők, amelyek - már pusztán elvi okokból kifolyólag is - szemben álltak a diktatúrával. A köztársasági mozgalom a középosztály gyors politizálódása nyomán ismét szerveződni kezdett, és Riveráék minden balsikerével sikeresen tudta növelni népszerűségét. A begyűrűző válság első jeleire a szocialisták fokozatosan kihátráltak addigi pozícióikból, és az évtized legvégére ők is a rendszer ellenlábasaivá váltak. Végül az uralkodó, XIII. Alfonz is elfordult Primo de Riverától, s (nyilvánvalóan magát a monarchiát is féltve) 1930. január 30-án elfogadta a diktátor lemondását.[36] A hatalmától megfosztott katonatiszt ezt követően elhagyta az országot és két hónap múlva (természetes halállal) távozott az élők sorából.

A monarchia összeomlása

A király megbízásából Miguel Primo de Rivera után egy másik katonatiszt, Dámasao Berenguer y Fusté került a kormány élére. Berenguert még a diktatúrát megelőzően léptették elő tábornokká Spanyol-Marokkóban szerzett érdemeiért. Katonai és politikai pályája is szépen ívelt: 1918-ban hadügyminiszterré, 1919-ben pedig Spanyol-Marokkó főbiztosává nevezték ki, ám egy katonai felkelés tervében való érintettsége folytán karrierje derékba tört. Hadbíróság elé állították, elbocsátották a katonai szolgálatból, és ha 1923 szeptemberében Rivera nem követ el államcsínyt, neve alighanem örökre feledésbe merült volna. Az újdonsült diktátor ugyanis – akinek szüksége volt minden megbízható katonatisztre uralma konszolidálásához – amnesztiát biztosított számára, majd 1924-ben kinevezte a királyi család katonai főnökévé.[37]

Rivera lemondását követően XIII. Alfonz jobbnak látta, ha visszatér az alkotmányos keretek közé, még mielőtt a megélénkülő köztársasági mozgalom és a diktátor bukását kísérő eufórikus hangulat a monarchiára nézve tényleges veszélyforrássá válna. A klasszikus monarchista pártok bázisát azonban még maga Rivera tette tönkre, mikor uralma kezdetén minden pártot feloszlatott, és kísérletet tett arra, hogy a különböző katolikus csoportokat saját elképzelései szerint a rendszer szolgálatába állítsa.[38] Ezért aztán az uralkodó egy olyan embert nevezett ki a kormány élére, aki egyszerre volt elfogadható a diktatúra korábbi első emberei, illetve a különböző monarchista és/vagy katolikus szerveződések számára. XIII. Alfonz, hogy elhárítsa magáról a felelősséget a diktatúra bűneiért és hibáiért, utólag elhatárolódott a Rivera-kormányzattól, és mintegy önigazolásul nyilvánosságra hozott olyan információkat, amelyek a közvélemény szemében még ellenszenvesebbé tehették a megbukott rendszert.[39]

A Bérenguerrel kezdődő (és mint látni fogjuk igen csak rövid életű) „liberálisabb” monarchikus éra alapvető célja tehát az volt, hogy a romló gazdasági és politika körülmények között is fenntartsa a királyság intézményét, és az uralkodó réteg alapvető érdekeit nem érintő reformokkal meggátolja a köztársasági mozgalom kiszélesedését, és elhárítsa egy esetlegesen fenyegető forradalom rémét. Ennek érdekében általános amnesztiát hirdetett, biztosította a diktatúra évei alatt némaságra kárhoztatott sajtótermékek újbóli megjelenését, illetve ismételten teret engedett a szakszervezetek és a politikai pártok szabad tevékenységének (a kommunista pártot kivéve).[40] Ennek szellemében került sor 1930. április 30-án a CNT legalizálására, július 9-én pedig a Solidaridad Obrera újraindítására.[41] Utóbbi első száma augusztus 31-én látott napvilágot, és radikális hangot megütve mindenekelőtt a diktatúra idején bebörtönzöttek szabadon engedése érdekében emelt szót.[42]

A kezdeti „liberális” lendület azonban egy hónap sem telt bele, s hirtelen abbamaradt. A politikai gyűléseket betiltották, a sajtót pedig újra a cenzúra karmai közé lökték. Minderre azért került sor, mert a király terve, hogy Riverát tegye meg egyedüli bűnbaknak, nem járt sikerrel, és akadt olyan befolyásos politikus, aki nem félt nyíltan kimondani a véleményét. Ez a politikus José Sánchez Guerra volt, aki a diktatúra előtti időszakban több miniszteri tárcát is betöltött, továbbá kilenc hónapon keresztül a Minisztertanács Elnöke címet is viselte. 1930 februárjában egyik nyilvános beszédében bűnrészességgel vádolta meg XIII. Alfonzt a diktatúra idején betöltött szerepe miatt.[43] Az eset különlegességét az adja, hogy Sánchez Guerra a köztudottan monarchista Konzervatív Párt (Partido Conservador) vezetője volt. Látszólag ellentmondásos tettére egy alkalommal saját maga adott magyarázatot, mikor így fogalmazott: „nem vagyok republikánus, de elismerem, hogy Spanyolországnak joga van Köztársaságnak lenni”.[44]

Az uralkodó reakciója mindenesetre kapkodásról és félelemről árulkodott, ráadásul semmivel sem járult hozzá a monarchia stabilizálódásához, amelyre pedig a fokozódó gazdasági válság közepette mindinkább szüksége lett volna. XIII. Alfonz felismerte, hogy a sokak szemében középszerű és tehetetlen Berenguert és kormányát megkerülve meg kell nyernie olyan tekintélyes királypárti politikusokat, akik a kabineten kívülről járulhatnak hozzá a konszolidációhoz. Erre tett kísérlete azonban kudarcba fulladt: Francisco Cambó (mérsékelt katalán politikus, korábbi miniszter) betegségre hivatkozva hárította el az uralkodó közeledését, Santiago Alba (egy régi liberális beállítottságú miniszter) pedig sértettsége folytán mondott nemet XIII. Alfonznak.[45]

Mindezek után a szorult helyzetben levő uralkodó számára csak az az egy út kínálkozott, hogy az alkotmány megreformálása útján szerelje le a republikánus mozgalmat. Ehhez meg is lettek volna a megfelelő emberek, a kipróbált királypárti ex-miniszterekből szerveződött Alkotmányozó csoport tagjai (Constitucionalistas), de tömegtámogatás híján végül nekik is vissza kellett vonulniuk.[46]

A kormány tehetetlensége és az uralkodó sikertelen politikai manőverei csak még inkább fokozták a gazdasági világválság következményeitől amúgy is szenvedő spanyol parasztok és munkások elégedetlenségét. A krízis az ipar minden ágazatára komoly hatással volt, s a termelést jelentősen visszavetette,[47] ami rohamosan növekvő munkanélküliségét indukált.[48] A foglalkoztatási viszonyok rövid időn belüli erőteljes romlása pedig – mint szerte a világon – a munkásság fokozódó sztrájkakcióihoz vezetett. Míg a sztrájkhullám 1930 tavaszán mindösszesen 50-60 ezer főre terjedt ki, addig a sztrájkolók száma ez év szeptember-októberére meghaladta a 200 ezret, novemberre pedig már a 600 ezret is elérte.[49] A gazdasági válság, a növekvő népi elégedetlenség és a helyzet kezelésére képtelennek bizonyuló kormány és uralkodó végső soron a burzsoázia monarchiába vetett bizodalmát is aláásta, amely körülmény a politikai rendszert menthetetlenül instabillá tette.[50] A bizalmatlanság a külföldi tulajdonosokra és befektetőkre is jellemző volt, s ennek követeztében a monarchia végnapjaiban a külföldi tőke kivándorlása jelentős méretek öltött.[51]

A sokrétű és általánosnak mondható elégedetlenség szükségszerűen a republikánus ellenzék malmára hajtotta a vizet. A legfontosabb eseményre 1930. augusztus 17-én került sor San Sebastiánban. Ekkor ugyanis a köztársasági pártok és a szocialisták vezetői megkötöttek egy egyezményt, amely a monarchia megdöntéséhez vezető út első nagy mérföldkövévé vált. A paktumban mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásáról határoztak, s létrehoztak egy Forradalmi Bizottságot, amely az ennek eléréséhez szükséges lépések megtervezésére és kivitelezésére volt hivatott.[52] A találkozót alapvetően a jobboldali republikánusok dominanciája jellemezte, s ennek megfelelően a San Sebastián-i Egyezmény eszméje nem volt egyéb, mint „a konzervatív alapelvek legitimálása” mellett a polgárság, illetve az értelmiség hatalmának előkészítése köztársasági színekben.[53] Összességében a találkozón semmiféle érdembeli programot nem terjesztettek elő, s így nem is volt mit elfogadni, sőt még magát az egyezményt sem rögzítették írásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az ellenzékieket összekötő kapocs nem volt több, mint puszta ellenzékiségük, s hogy a résztvevők nem rendelkeztek világos és közös elképzelésekkel a jövőt illetően. A CNT élén álló mérsékelt vezetés kétségbeesett és kompromisszumkész politikájára jellemző, hogy a san sebastian-i találkozóra elküldték két képviselőjüket, akik támogatásukról biztosították a republikánusokat és a szocialistákat, amennyiben azok szavatolják, hogy a köztársaság győzelemre jutása után biztosítják az anarcho-szindikalisták számára a szabad szerveződés jogát, valamint általános amnesztia útján szabadon engedik bebörtönzött elvtársaikat.[54]

A következő lépést a szocialisták hivatalos csatlakozása jelentette a paktumhoz 1930 októberében. Ezt követően a Forradalmi Bizottság átalakult Ideiglenes Kormánnyá. Élére az ex-monarchista Alcalá Zamora került, miniszterei között pedig a különböző pártok színeiben ott találunk több olyan politikust, akik karrierjüket itt megalapozva komoly tisztségeket fognak betölteni később a köztársasági érában.[55] Közvetlenül létrejötte után az árnyékkormány hozzálátott, hogy fegyveres felkelést készítsen elő a monarchia megdöntésére.[56] A CNT vezetése - kapcsolatát továbbra is fenntartva a köztársaságpárti összeesküvőkkel – novemberben tárgyalásokat folytatott a konzervatív republikánus Miguel Maurával, és támogatásáról biztosította őt a tervezett fegyveres felkelést illetően.[57] A szervezőmunka azonban nem bizonyult az Ideiglenes Kormány erősségének, s a puccs időpontjának többszöri megváltoztatása végül is katasztrófához vezetett. Az eredetileg december 12-ére tervezett felkelés december 15-ére történő elnapolásáról ugyanis Jaca helyőrségének lázadói már nem értesültek, s emiatt a Fermín Galán kapitány és Ángel García Hernández hadnagy vezette republikánus összeesküvők vereséget szenvedtek. A két vezetőt a rögtönítélő bíróság halálra ítélte és huszonnégy órán belül kivégeztette, megteremtve a köztársasági mozgalom első mártírjait. Ezen túlmenően, mintegy az elbukott felkelésre válaszul a kormány rövid időn belül letartóztatta az Ideiglenes Kormány tagjainak többségét. A fenti események után a december 15-i felkelés sorsa a Madrid melletti Cuetro Vientosnál szinte predesztinálva volt. A jacai incidens kudarcától megrettenve a tüzérség az utolsó pillanatban meghátrált, így a terv végrehajtása csupán néhány repülőtisztre hárult. Ők voltak azok, akik az őrség lefegyverzése után a repülőtéri rádión keresztül rögtönzött felhívásukban kikiáltották a köztársaságot. Ezt követően repülőgépekről papírfecniket szórtak szét Madrid felett, amely mindenekelőtt a forgalom megbénítására és egy általános sztrájk megindítására hívta fel a lakosságot. A felhívás azonban eredménytelen maradt, s ezzel a republikánusok terve is dugába dőlt. Az akcióban többek között aktív szerepet vállalt az anarchista Ramón Franco (a későbbi diktátor öccse) is, aki egy bombákkal megrakott géppel eredetileg a királyi palotát szerette volna lebombázni, ám mivel a célterületen túl sok gyerek tartózkodott, végül ő is elállt terve megvalósításától.[58] (Az már a sors fintora, hogy az egyik katonatiszt, aki ezt a sikertelen felkelést vezette, az a Quiepo de Llano volt, aki a későbbiekben Francisco Franco tábornokaként éppen a köztársaság ellen kel majd fel újból, s akinek parancsára Andalúziában ezreket fognak brutálisan meggyilkolni a polgárháború idején.) A Berenguer-kormány nem hagyta magát beleringatni a sikertelen felkeléseket és a megtorlásokat követő ideiglenes megnyugvás illúziójába, s 1931. március 15-ére parlamenti választásokat írt ki, azt remélve, hogy ezáltal alkotmányos úton szerezhet támogatást a kormány és a roskatag monarchia számára.[59]

1931. április 14-én azonban mégis kikiáltották a köztársaságot. Az ehhez elvezető folyamatban azonban – mint az már az előzőekből is kitűnhetett – vajmi kevés szerepe volt a köztársaságpártiak fáradhatatlan munkájának és áldozatos harci tevékenységének; sokkal inkább a színfalak mögötti játéké, a köpönyegforgatásé és csalásé volt a főszerep, s mindennek tetejébe ráadásul az előkészületek során a monarchistáknak sokkal fontosabb szerep jutott, mint maguknak a republikánusoknak. Az első fontos lépésnek mindenképpen Berenguer 1931. február 14-i lemondása tekinthető. Ennek hátterében az annak idején számtalan alkalommal miniszteri tárcát vállaló Romanones grófjának (Álvaro de Figueroa y Torres) mesterkedései álltak. A gróf ugyanis bejelentette, hogy nem kíván részt venni a választásokon, s helyette alkotmányozó gyűlés összehívását javasolta. A republikánus-szocialista koalíció szintén bojkottot hirdetett, így a kedvezőtlen fordulat hatására Berenguer a lemondás mellett döntött. Helyére a kétségbeesett uralkodó Sánchez Guerrát akarta kinevezni, de miután az az Ideiglenes Kormány bebörtönzött tagjaiból kísérelt meg kormányt alakítani, Romanones gróf és a monarchia más befolyásos támaszai kieszközölték, hogy XIII. Alfonz helyette mégis inkább mást jelöljön ki. Így alakult meg végül február 18-án a monarchia utolsó kormánya Juan Bautista Aznar admirális vezetésével, amely a parlamenti választások előtt községtanácsi és tartományi választások kiírását helyezte kilátásba, s ennek időpontjául 1931. április 12-t jelölte meg.[60]

Ami magát a választásokat illeti, pontos és megbízható statisztikák híján rendkívül nehéz hiteles képet kapnunk a történtekről. A különböző adatokat és más-más logika szerinti fejtegetéseket egybevetve mindenesetre érdemes hangsúlyozni, hogy a választásokat tulajdonképpen a monarchisták nyerték meg. A Statisztikai Évkönyv tanúsága szerint ez a győzelem ugyan nem volt túl nagy (40.324 monarchista képviselő szemben a republikánusok 40.168 mandátumával), de többen úgy vélik, elképzelhető, hogy utólag a republikánusok a saját javukra módosították az eredményeket. Az mindenesetre tény, hogy szinte az összes városban a republikánusok győztek. A monarchista pártok erre az időszakra már meglehetősen demoralizálódtak és meggyengültek, míg a köztársasági pártok a cenzúra megszüntetésével és a szólásszabadság helyreállításával[61] hatékony választási propagandát tudtak kifejteni. Kétségtelen, hogy a vidéken korábban általános gyakorlatnak számító „caciquismo”[62] jelenségével a monarchisták is képesek voltak saját statisztikájuk javítására, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a köztársasági eszmék elterjedtsége vidéken lényegesen gyengébb volt, mint a városokban, így a királypárti győzelem mögött a falvakban nem feltétlen kell mindenütt manipulációt gyanítani. Figyelembe kell venni azonban, hogy a választások az 1907-es választótörvény alapján kerültek megrendezésre. E törvény 29. cikkelye pedig lehetővé tette, hogy amennyiben egy választókerületben csak egy jelölt indul, azt automatikusan győztesnek nyilvánítsák, számtalan visszaélésre adva okot ezzel. De mindezeken túl a leglényegesebb körülmény, amellyel mindenképpen számolni kell, s ami a republikánusok győzelmének kulcsa volt nem más, mint a spanyolországi infrastruktúra alacsony fejlettségi szintje. Ennek köszönhetően ugyanis a nagyobb városokból (ahol a republikánusok győztek) hamarabb érkeztek meg a választási eredmények a fővárosba, mint a kisebb falvakból (ahol a monarchista túlsúly volt a jellemző), s ennélfogva a részleges statisztikákból a köztársaságiak egyértelmű győzelemére lehetett következtetni.[63] Ezeket a részleges eredményeket a városi lakosság nagy része magától értetődő módon kitörő lelkesedéssel fogadta, s április 13-án már utcai felvonulások keretében ünnepelték a köztársaságot Spanyolország-szerte.

A liberter mozgalmon belüli törésvonal természetesen a választások kapcsán is élénken megmutatkozott. Az anarchisták és anarcho-szindikalisták többségükben nem voltak a köztársaság elkötelezett hívei, de sokan úgy látták, hogy eljött a kedvező pillanat a monarchia megbuktatására, s hogy ebben a folyamatban nekik is szerepet kell vállalniuk. A CNT mérsékelt vezetése ezért még a választási kampány időszakában, még ha nem is kifejezetten biztatta tagjait, de mindenesetre engedélyezte számukra, hogy részt vegyenek a szavazáson voksukkal a „kisebb rosszat”, azaz a republikánusokat támogatva.[64] A választásokat követő napon pedig a CNT általános sztrájkot hirdetett, hogy ezzel segítse elő a monarchia haláltusáját. Egyes helyeken (például Barcelonában) az anarchisták megrohamozták a börtönöket, hogy kiszabadítsák korábban bebörtönzött elvtársaikat.[65] Ezen lépésük azonban egyúttal arról is árulkodott, hogy nem bíztak a republikánusok ígéreteiben egy esetleges amnesztiarendeletet illetően. Hovatovább az anarchisták többsége a választásokhoz sem fűzött sok reményt; jó példa erre a Solidaridad Obera április 1-jei számának egyik cikkrészlete: „Választások, választások és még több választás; úgy tűnik, mintha ez lenne a legfőbb megoldás minden ország problémájára. A legkevésbé sem vagyunk meglepve emiatt a politikai komédia miatt. Természetesnek tartjuk, hogy az emberek forradalmi szelleme némiképp meg fog lágyulni, mikor megengedik nekünk, hogy játsszunk annak érdekében, hogy ők tanácsosok és képviselők lehessenek (…) A CNT-nek hasznos leckéket kell nyújtania a jelen és a nem túl távoli jövő számára állítólagos forradalmi baloldali politikusaink csődjéről.”[66] Részben épp az anarchisták ilyesféle állásfoglalásának volt köszönhető, hogy az újjáéledt Forradalmi Bizottság a páratlanul kedvező helyzetet kihasználva félt azonnal megragadni a hatalmat. Alcalá Zamora és Miguel Maura ügyvédek voltak és konzervatívok, Alejandro Lerroux a hírhedten korrupt „Ifjú Barbárok” vezetője és szintén konzervatív. Érthető tehát, hogy tartottak tőle, hogy az irányítás ebben a kényes politikai helyzetben kicsúszik a kezükből, s a kezdeményezés a (nem csak nevében) forradalmi néptömegek kezébe megy át. Tisztában voltak vele, hogy egy népi forradalommal éppúgy, mint egy azt követő esetleges megtorlással és monarchista restaurációval csak rajta vesztenének az ügyön. A következő események így hát ismételten a színfalak mögött zajlottak, s mint eddig, Romanones gróf most is kivette belőlük a részét. Az uralkodó ugyanis őt küldte el tárgyalni a magát április 14-én kormánnyá alakító Forradalmi Bizottsághoz, s ő volt az is, aki rábírta az uralkodót, hogy lemondva trónjáról elhagyja az országot.[67] Mindeközben április 14-i utolsó ülésén az Aznar-kormány is elfogadta a Forradalmi Bizottság követeléseit, s önként lemondott a hatalomról a republikánus klikk javára. A király még aznap éjszaka elhagyta a palotát és külföldre távozott.[68] Megértette ugyanis, hogy amennyiben jelen helyzetben másképp dönt, az könnyen polgárháborúba taszíthatja az országot: „A vasárnapi választások világosan meggyőztek engem, hogy már nem élvezem a népem szeretetét (…). Bizonyos vagyonos körök úgy tartják, ragaszkodnom kéne királyi előjogaimhoz és hathatósan szembe kellene szegülnöm azokkal, akik velem viaskodnak. De szeretnék határozottan elállni attól, hogy testvérgyilkos háborúba taszítsam egyik honfitársamat a másik ellen (…). És miközben a nemzetről beszélek, szándékosan visszatartom a királyi hatalom katonaságát.”[69] Ennek megfelelően a köztársaság vértelen úton váltotta fel a királyságot, bár mindezt – mint az a fentiekből látható - forradalomnak aligha lehetne nevezni. Ellenállásra csak helyenként került sor a monarchia utolsó védőbástyáinak részéről, ezek azonban képtelennek bizonyultak arra, hogy szemernyit is befolyásolják az események menetét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hatalomváltások időszaka

 

Az 1931-es év tavasza és nyara meglehetősen komoly változásokkal járt együtt szinte minden téren. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a fél esztendő a hatalomváltások időszaka volt. Ennek alátámasztására számtalan példát lehetne felhozni a tárgyalt időszak különböző színtereiből, de most csak a legfontosabb és témánk szempontjából legrelevánsabb változásokra fogunk kitérni. A királyság intézménye helyére a köztársaság lépett, s mindez természetszerűleg a hatalmi elit látványos fluktuációját eredményezte: a régi rendszer fő pilléreit jelentő katonatisztek és monarchisták pozíciói végérvényesen meggyengültek, s helyüket kénytelenek voltak átadni a polgári erők különböző szektorainak, illetve a szocialistáknak. A köztársaság létrejötte által teremtett légkör üdítően hatott Spanyolország történelmi kisebbségeire is (katalánok, baszkok, galíciaiak), akiknek korábban az oszthatatlan monarchia eszméje miatt az élet számos területén jogkorlátozással kellett szembenézniük. Közülük legöntudatosabbnak és legerősebbnek a katalánok bizonyultak. Ehhez relatíve nagy lélekszámukon túl Katalónia gazdasági prosperitása járult hozzá leginkább. A katalán burzsoázia és pártjai a monarchia összeomlásakor nem haboztak minél nagyobb befolyásra szert tenni, és megszerezni az adott körülmények között legelőnyösebbnek mondható pozíciókat. A galíciai republikánusokhoz hasonlóan ők is képviseltették magukat az országos kormányban, de az igazán nagy lépést Katalónia autonómiájának megszerzése és élére egy autonóm tartományi kormány (Generalitat) felállítása jelentette.[70] A katalán nacionalisták tevékenysége ettől kezdve főleg két területre összpontosult: egyrészt igyekeztek nyomásgyakorlásukkal a számukra legkedvezőbb nemzetiségi törvénytervezetek elfogadására sarkallni az országos kormányt (a Cortest), másrészt viszont komoly harcokat vívtak a Katalóniában hagyományosan erősnek számító anarchizmussal és anarcho-szindikalizmussal, s általában a munkásmozgalommal uralmuk stabilitásának megőrzése érdekében. A tárgyalt fél éves időszakban igen csak fontos változások történtek a liberter mozgalom soraiban is. A CNT irányítását hosszú ideje hagyományosan kézben tartó szindikalisták és mérsékelt anarcho-szindikalisták ugyanis a radikálisok egyre erősödő tevékenysége és saját alkalmatlanságuk folytán képtelenek voltak továbbra is megőrizni befolyásukat. Rövid időn belül kiszorultak a mozgalom minden olyan területéről, ahol korábban pozícióik szilárdnak és megingathatatlannak tűntek. A tendencia egyúttal visszafordíthatatlannak is bizonyult: a korábbi vezetők szűk csoportja mindinkább marginalizálódott, ezzel párhuzamosan egyre mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, ami csak tovább gyorsította elszigetelődését a liberter mozgalom fősodrától.

A király és a kabinet távozása után a kormányzás az Ideiglenes Kormány kezébe került, melynek elnöke a köztársasági jobboldalhoz (DLR) tartozó Alcalá Zamora lett. A belügyi tárcát egy másik jobboldali republikánus, Miguel Maura kapta. Rajtuk kívül a Radikális Köztársasági Párt (PRR) és a Radikális Szocialista Köztársasági Párt (PRRS) két-két fővel, a szocialisták (PSOE) három fővel, a Köztársasági Akció (AR), a galíciai (ORGA) és a katalán (ACR) nemzetiségi pártok pedig egy-egy fővel képviseltették magukat a koalíciós kormányban.[71] Mivel az Ideiglenes Kormány nem parlamenti választásokon való győzelem útján került hatalomra, s ezért tulajdonképpen illegitim volt, de ugyanakkor hatalomra kerülése után visszariadt attól, hogy továbbra is forradalmi kormányként tekintsen önmagára, az ellentmondás feloldásához arra volt szüksége, hogy egy mihamarabb megrendezett országos választásokon többségi szavazatok útján szilárdítsa meg és legitimizálja hatalmát és a polgári köztársaságot. Az áprilisi hatalomátvételt követően rövid idő leforgása alatt köztársaságpártiakat ültettek minden fontosabb tisztségbe,[72] ezzel is biztosítva az új rendszerhez lojális intézményrendszer hatékony működését.  Az országos választásokig hátralevő időszakban azonban az új kormánynak vigyáznia kellett, nehogy esetleges ballépések útján tápot adjon a baloldalnak és a népi mozgalmaknak, melyek máris komoly várakozással néztek a jövő elébe, és mindenekelőtt mélyreható társadalmi változások keresztülvitelét remélték az kormánytól. A hatalomra jutott republikánusok zöme persze csak a mérsékelt reformok híve volt, amelynek révén biztosíthatta osztályuralmát, szélesíthette lehetőségeit, ugyanakkor visszahőkölt attól, hogy komoly társadalmi átalakuláshoz vezető lépésekkel elégítse ki az alsóbb néposztályok igényeit. Egyetlen válaszuk a szegénységre és az éhségre az volt, hogy a köztársaságot, mint minden földi jónak a letéteményesét, meg kell szilárdítani.[73] Különösen igaz volt ez az Ideiglenes Kormány monarchistából átvedlett jobboldali republikánusaira, a belügyminiszter Maurára és Zamora miniszterelnökre. Noha mindketten a Republikánus Liberális Jobboldal (DLR) képviselői voltak, a párt nevével ellentétben ők rendelkeztek a legkonzervatívabb nézetekkel a köztársaság vezető politikusai közül. Éppen ezért jelenlétük az Ideiglenes Kormányban sokaknak csípte a szemét már a kezdetektől fogva, de a baloldali republikánusoknak kezdetben még nem volt meg a kellő erejük ahhoz, hogy föléjük kerekedjenek. A köztársaság győzelmét követően azonban a jobboldali republikánusok befolyása párhuzamosan apadt tömegbázisuk rohamos csökkenésével. Már az 1931. júniusi alkotmányozó gyűlési választások eredménye híven tükrözte szerény társadalmi támogatottságukat, s a fejlemények arra késztették Zamorát, hogy benyújtsa lemondását. 1931 októberére a DLR instabil helyzete kormányválsághoz vezetett, Zamora és Maura lemondtak tisztségükről, s a miniszterelnöki székbe Manuel Azaña került, míg a belügyminiszteri tárcát Casares Quiroga vette át.[74] Ettől kezdve egészen 1933 szeptemberéig Azaña birtokolta a kormányfői, s egyben a hadügyi tárcát, a belügyminiszteri tisztség pedig mindvégig Quirogára hárult. Ez egyfajta stabilitást jelentett a kormányzás terén, míg a DLR tagjainak távozása egyúttal jelentős balra tolódást is eredményezett a kormányzat összetételében. A párt bukása után alig két hónappal a PRR is kiszorult a kormányból. E folyamatok egyértelműen az AR malmára hajtották a vizet. Míg az Ideiglenes Kormányban egyedül Azaña képviselte pártját, addig a későbbiekben az AR három, illetve négy tárcát is megkaparintott magának a kabinetben (igaz ezekben Azaña egyszerre két tisztséget is fenntartott magának). A szocialisták 1931 és 1933 között mind a négy kormányban változatlanul három fővel képviseltették magukat: Fernando de los Ríos, a mérsékelt jobboldali szocialista Indalecio Prieto, valamint az UGT két évtizeden keresztül főtitkári pozícióját betöltő Largo Caballero személyében. A PRRS kormányrészvételét is stabilnak lehet nevezni: Marcelino Domingo és Álvaro de Albornoz a tárgyalt időszakban mindvégig miniszterek maradtak, a harmadik Azaña-kormányban pedig még egy fővel erősödtek a PRRS pozíciói. Mellettük a nemzetiségek összesen két (egy katalán és egy galíciai) politikussal képviseltették magukat, ám a katalánok esetében már nagyobb volt a fluktuáció párthovatartozás és a képviselő személyének tekintetében egyaránt.

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

 

A köztársaság kikiáltásának idejére a királypártiak erőit olyannyira megviselték az elmúlt időszak viszontagságai, hogy az újdonsült hatalomnak egy sikeres monarchista restaurációs kísérlettől aligha kellett tartania;[76] uralmát egyedül egy baloldalról jövő népi forradalom fenyegethette. A vezetők ezzel nagyon is tisztában voltak, mint arról Zamora elnök egyik kijelentése is árulkodik: „szolgálom, kormányzom, propagálom és védem azt [a köztársaságot – P. P.] (…), [de] nem fogom eljátszani egy Kerenszkij szerepét”.[77] Hogy Kerenszkij sorsát elkerüljék, a polgári republikánusok már a kezdetektől fogva nem tétováztak ahhoz a hatékony fegyverhez nyúlni, amelyet Primo de Rivera is sikeresen alkalmazott néhány évvel korábban: a szocialisták megnyeréséhez, akik mint akkor, most is hajlottak minden olyan kompromisszumra, amellyel úgy vélték, hogy közvetlenül a munkásosztály helyzetének javítását szolgálhatják. Három miniszteri tárcával ráadásul ez sokkal több reménnyel és lehetőséggel kecsegtette őket, mint az 1920-as évek korlátozott cselekvési légkörében felajánlott alkupozíciók. Ők kapták a munkaügyi, a pénzügyi és az igazságügyi tárcákat, melyek révén valóban nem tűnt irreális dolognak a spanyol proletariátus foglalkoztatási és egyéb viszonyainak javítása. Ezért aztán „a szocialisták késznek mutatkoztak a szociális forradalom elhalasztására és a polgári köztársaság elkötelezett támogatására”.[78] A polgári köztársaságiak pedig a baloldal és a szervezett proletariátus tekintélyes hányadát maga mögött tudó szocialisták leszerelése által biztosak lehettek afelől, hogy uralmukat képesek lesznek megszilárdítani.

Ilyen körülmények között a liberterek érthető módon arra törekedtek, hogy a szocialisták reformizmusát kritizálva és hirdetve a forradalmat, megnyerjék az UGT szervezeteinek munkásait is, s együttes nyomásgyakorlással gyökeres változásokat eszközöljenek ki. S hogy többek között milyen radikálisabb változásokat követeltek, arra jó példát kínálnak a CNT Katalán Regionális Bizottságának április 18-i összejövetelén felvetett pontok, melyeket aztán Barcelonában és más katalán városokban az anarcho-szindikalista munkások nagy lelkesedéssel terjesztettek: „szabadság a raboknak; munkások és parasztok követelései, beleértve az azonnali béremelést, a munkakörülmények javítását és a 40 órás munkahetet anélkül, hogy csökkentenék a béreket; a Guardía Civil [a spanyol csendőrség – P. P.] feloszlatása; a hadsereg megtisztítása és az állami bürokrácia felszámolása; valódi oktatási reform; az állam és az egyház szétválasztása, stb.”[79] Katalóniában a munkásság nagyobb számaránya és magasabb fokú szervezettsége folytán az anarchista, anarcho-szindikalista propaganda is erősebb volt, hasonló követelésekkel azonban az ország más régióiban is előálltak a CNT helyi és regionális sejtjei.

A liberter mozgalmon belüli korábbi megosztottság azonban magától értetődően a továbbiakban is rányomta bélyegét az anarchisták és anarcho-szindikalisták állásfoglalására és cselekedeteire. Pestaña - aki ebben az időszakban a CNT főtitkára volt – a hozzá hasonló mérsékeltekkel együtt összességében barátságosabban viszonyult az új republikánus rezsimhez. Ők „a köztársaságot olyan politikai terepként szemlélték, melyben könnyebben lehet szervezni az osztálynélküli társadalmat”, azaz a széles szakszervezeti szabadság és a sztrájkjog révén megvan a kezükben a kellő fegyver az érdekérvényesítéshez, amelyet akár egy mélyreható agrárreform keresztülviteléhez és a munkanélküliség felszámolásához is felhasználhatnak, hogyha erre a kormány magától nem lenne hajlandó.[80] Mint azt a CNT szindikalista többségű Országos Bizottsága kijelentette: „Az Országos Munkakonföderáció nincs a Köztáraság ellen. Ezenfelül tudatában van annak, hogy mit képvisel az a néptömegek szemében, ezért a CNT elhatározta, hogy minden lehetséges eszközzel szembeszáll bármilyen felkeléssel, amivel a reakció megpróbálkozik. Akarjuk vagy sem, a CNT gesztusa egy olyan gesztus, amely a Köztársaság védelmére fog válni.”[81] Álláspontjuk azonban nem tükrözte a CNT egészének véleményét, akik többnyire ennél kritikusabban viszonyultak a polgári köztársasághoz. Még élesebben bírálta a CNT vezetőinek politikáját a FAI, amely nem mellékesen a diktatúra, majd pedig a monarchia összeomlását követően fokozatosan nagyobb cselekvési szabadsághoz jutott, még ha számos tagja továbbra is börtönben ült még. A tömegek véleményét pedig a CNT vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül. Ez legszembetűnőbben Katalóniában mutatkozott meg, közvetlenül az április 14-i választásokat követően. Az események hatására ugyanis Barcelonában is szervezkedni kezdett a polgárság, és az Ideiglenes Kormánnyal folytatott tárgyalások útján sikerült elérniük, hogy Katalónia és annak tartományi kormánya, a Generalitat autonóm státuszt kapjon. A Generalitat élére a Katalán Republikánus Baloldal (ERC) elnöke, Francesc Maciá került, aki koalíciós kormányt kívánt létrehozni.[82] S hogy a Katalóniában komoly veszélyforrást jelentő liberter mozgalmat leszerelje, Pestaña számára felajánlott egy helyet a kabinetben. Ezzel összefüggésben a katalán burzsoázia másik nagyformátumú politikusa, Lluís Companys a következőképpen érvelt: „Tudom, hogy a ti anarchista elveitek nem engedik meg nektek, hogy nyíltan együttműködjetek a mi politikai és haladó munkánkkal, de adjátok meg nekünk a bizalomnak ezt a hitelét, és adjuk át magunkat történelmi küldetésünk teljesítésének, és mi mindannyian arra érdemesnek fogunk bizonyulni.”[83] A gesztus és a mézes-mázos szavak ellenére a mérsékeltek a liberter mozgalmon belüli szakadástól tartva kénytelenek voltak visszautasítani a felkérést (pedig ha csupán Pestañán múlik, ő feltehetően elfogadta volna azt). Noha a burzsoá pártokkal való kollaborációt sikerült elkerülni, ugyanakkor a CNT katalán regionális plénumán kineveztek két küldöttet a Generalitattal való kapcsolattartás céljából.[84] Mindez természetszerűleg újabb pofont jelentett a liberter mozgalom radikálisai számára.

A „tiszták” szerveződése még április folyamán kezdett el komolyabb méreteket ölteni. Hozzájárult ehhez a szabadabb légkör mellett a FAI olyan vezéregyéniségeinek szabadon engedése a börtönből, mint például Juan García Oliver.[85] 1931. április 27-én sor került a FAI és a CNT radikálisabb tagjainak találkozójára Barcelonában, s itt született meg – épp García Oliver javaslatára – a CNT-FAI hírhedté vált vörös-fekete zászlaja.[86] Az összejövetel legfontosabb eredménye az volt, hogy a jelenlevők megegyeztek abban, gátat kell vetniük a Pestañáék vezette CNT kompromisszumos politikájának és általában a reformista irányvonal dominanciájának a föderáción belül.[87] Az ezt követő időszakban a radikálisok mindvégig ennek szellemében ténykedtek, fokozatosan növelve befolyásukat.

Valódi erődemonstrációra sem kellett sokáig várni, a közelgő május 1-je erre kitűnő alkalmat szolgáltatott. Az akkoriban mintegy 1 millió lakosú Barcelonában 100-150 ezres tömeg vonult utcára, akiknek jelentős része anarchista, illetve anarcho-szindikalista befolyás alatt állott. A CNT hivatalos összejövetelét mellőzve a FAI radikálisai ugyanabban az órában, mintegy kétszáz méterrel arrébb egy másik gyűlést tartottak, az új zászlón kívül ezzel is kifejezve nemtetszésüket a CNT vezetése és irányvonala felé. Az érdeklődőknek szórólapokat osztottak, és állást foglaltak a liberter kommunizmus mellett, amelynek kivívására a „forradalmi gimnasztikát”[88] tartották a legcélravezetőbb módszernek, vagyis azt, ha a burzsoázia uralmát folyamatos nyomásgyakorlás útján döntik meg, nem riadva vissza az erőszak és a fegyveres felkelés eszközének alkalmazásától sem. A gyűlésen elhangzottakból egy kiáltványt állítottak össze,[89] melyet Francesc Maciának kívántak előterjeszteni a Generalitat épületében. Az emberek tapssal és egyetértéssel fogadták a javaslatot. A menet forradalmi dalokat énekelve elindult, a békés embertömeg sorai közt „nem kevesebb, mint száz elvtárssal, akik pisztollyal a nadrágjuk és a hasuk közt csak az alkalmat várták, hogy saját kezükkel nekiláthassanak a forradalmi gimnasztika gyakorlásának”.[90] Az események azonban végül nem várt tragikus fordulatot vettek. Az esetről a FAI lapja, a Tierra y Libertad (Föld és Szabadság) számolt be részletesen május 8-i számában, ennek most csak rövidített kivonatát közöljük:[91] Miután a tömeg a San Jaime térre ért, ahol a Generalitat székelt, az épületet őrző karhatalmisták a delegáció tagjain kívül nem akartak mást beengedni.[92] Ezért a delegációt vörös-fekete zászlóval kísérő Louis Lecoint az őrök többször megütötték, és igyekeztek elvenni tőle a zászlót, aminek a rúdja végül kettétört. A dulakodás közepette egyszer csak lövés dördült a Generalitat bejáratánál. Az őrök visszavonultak és bezárkóztak az épületbe. A szemtanúk szerint nem voltak provokátorok a helyszínen, a lövés hatására mégis – mintha az egyfajta jeladás lett volna - szinte azonnal újabb lövések dördültek el, de ezúttal már célzottan az anarchistákat szállító teherautók irányába. A váratlan események hatására általános zűrzavar lett úrrá a tömegen: voltak, akik futásnak eredtek, míg néhány elszánt militáns maga is fegyvert rántva válaszolt a lövésekre. A helyszínen tartózkodó anarchista Buenaventura Durruti nyugalomra intette az embereket, s úgy tűnt szavai meghallgatásra találtak, ám kisvártatva ismét tűz alá vették őket. Mindezért a katalán védelmi őrség volt a felelős, amelyet tűzoltósisakjáról messziről is könnyen azonosítani tudtak a szemtanúk. A tér sarkán egy géppuskát is felállítottak, és válogatás nélkül tüzet nyitottak vele a túlnyomó többségében fegyvertelen tömegre. A vérengzés még tovább folytatódik, ha a fegyveres anarchistáknak nem sikerült volna visszaszorítania őket a térről, időt adva a tömegnek, hogy elmenekülhessen. A helyzetet súlyosbította, hogy a teret szegélyező épületek némelyikéből is tüzet nyitottak rájuk. A rendőrség részéről tudatosan megszervezett akcióról volt tehát szó, amiért az anarchisták súlyos árat fizettek.[93] Nem csupán a veszteség volt fájó, hanem az eset után közzétett hivatalos rendőrségi közlemény is, amely egyértelműen úgy állította be a történteket, mintha az anarchisták megtámadták volna a Generalitat palotáját, s el akarták volna foglalni azt. A lövöldözés során elesett egyetlen[94] rendőr kapcsán pedig azt hazudták, hogy őt a „lázadók kivégezték”.

A május 1-jei incidens hatására az anarchisták radikális szárnya végképp leszámolt minden illúziójával a republikánus-szocialista kormánnyal és annak köztársaságával kapcsolatban. A történtek hatására azonban a CNT soraiban is megnőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a vezetés kompromisszumos és együttműködő politikájával. A „tiszták” és a „mérsékeltek” közötti ellentét végérvényesen kiéleződött, és a mérleg serpenyője mindinkább a FAI irányába billent, amely bár taglétszámát tekintve továbbra sem volt jelentős, következetes forradalmi irányvonalával azonban valódi alternatívaként tűnt fel a liberter mozgalmon belül.[95]

A két irányvonal összecsapásának a CNT június 11. és 16. között tartott III. Országos Kongresszusa volt a színhelye,[96] amely egy időben került megrendezésre a Nemzetközi Munkásszövetség (spanyolul: Asociación Internacional de los Trabajadores, AIT) IV. Kongresszusával. Szándékosan egy nappal korábban azonban a FAI egy saját rendezvényt is szervezett Madridban, amely az I. Félszigeti Konferencia elnevezést viselte. A konferencia a FAI létszámához és befolyásához mérten korántsem nevezhető jelentéktelennek, s ezt már az is bizonyítja, hogy a spanyol anarchisták mellett 20 ország mintegy száz küldöttje vett részt rajta. Mindenekelőtt három fő kérdésben sikerült megegyezésre jutniuk a feleknek: elsőként arról döntöttek, hogy augusztus 1-jétől az egész Ibériai-félszigetre kiterjedő propagandaakcióba kezdenek, másodszor és részben ezzel összefüggésben elhatározták, hogy a FAI legfontosabb sajtóorgánumát, a Tierra y Libertadot hetilappá alakítják,[97] végül, de nem utolsó sorban pedig hitet tettek amellett, hogy erősíteni fogják az anarchista irányvonalat a CNT-n belül.[98] Utóbbira a CNT kongresszusa remek lehetőséget kínált.

A júniusi CNT kongresszusnak a madridi Teatro Conservatorio szolgált helyszínéül. A pontos dokumentációnak hála, meglehetősen részletes információk állnak rendelkezésre az anarcho-szindikalista szakszervezetek taglétszámára, illetve a tagság térbeli eloszlására vonatkozóan. Ennek tanúsága szerint a CNT teljes regisztrált tagsága ekkoriban – figyelembe véve azt is, ha valaki egyszerre több szervezethez is be volt jelentve – 535.565 fő volt. A legnépesebb régió egyértelműen a katalán volt, kis híján 300 ezer taggal (ebből egyedül Barcelonában 285 ezren voltak bejelentve), a második pedig az andalúz, több mint 110 ezer taggal. A Katalóniához hasonlóan iparilag és kereskedelmileg fejlett Levante szintén jelentős anarcho-szindikalista tagsággal, közel 60 ezer fővel rendelkezett. A Kantábriai-hegység bányavidékének, valamint Aragónia, Rioja és Navarra tartományoknak a munkásai közül (utóbbiakat egy kalap alá veszi a felsorolás) nagyjából 25-25 ezren tartoztak a CNT kötelékébe. Az ország többi régiójában már jelentősen kisebb számokkal találkozunk, s még magában a fővárosban sem haladta meg sokkal az 5 ezret a cenetisták létszáma.

Az alábbi táblázat részletesebben szemlélteti a CNT tagságának sajátos területi eloszlását, ám pusztán ezekből az adatokból hiba volna képet alkotnunk a spanyolországi liberter mozgalom 1931-es állapotáról.[99]

KATALÓNIA

299.753

Barcelona

285.237

Gerona

6.441

Tarragona

4.760

Lérida

3.315

ANDALÚZIA

113.157

Sevilla

48.486

Córdoba

17.690

Málaga

14.780

Cádiz

11.997

Granada

8.244

Huelva

4.864

Ceuta

3.796

Almería

1.800

Jaén

1.500

LEVANTE

58.526

Valencia

32.435

Alicante

19.192

Murcia

6.131

Castellón

554

Albacete

214

ASZTÚRIA, LEÓN és PALENCIA

25.453

Asztúria

24.881

León

572

ARAGÓNIA, RIOJA és NAVARRA

24.201

Zaragoza

17.252

Teruel

2.700

Logroño

2.620

Huesca

1.447

Navarra

182

GALÍCIA

13.218

La Coruña

9.616

Pontevedra

3.602

KÖZPONTI RÉGIÓ

9.217

Madrid

5.474

Ciudad Real

1.561

Cáceres

1.530

Soria

478

Valladolid

150

Cuenca

24

ÉSZAKI RÉGIÓ

3.760

Vizcaya

1.902

Guipúzcoa

965

Santander

893

BALEÁR RÉGIÓ

1.025

ÖSSZESEN

548.310

 

A hivatalos adatokon túlmenően ugyanis akadnak egyéb számítások is, melyek a be nem fizetett tagdíjakat is megkísérelték megbecsülni. A Spanyolországra jellemző sajátos regionális eltérések e téren is megmutatkoztak, hiszen elsősorban Andalúziában éltek tömegével olyan anarchisták, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy ezeket a tagdíjakat rendszeresen fizetni tudják.[100] Őket is beleszámítva a becsült végeredmény értelemszerűen jóval nagyobb értéket mutat: eszerint 1931 júniusában a CNT kongresszusára 219 helyről érkezett 511 szakszervezet képviselője valójában mintegy 800 ezer munkást és parasztot képviselt.[101]

A közel egyhetes kongresszus legfontosabb történéseiről mindenekelőtt a CNT országos napilapja, a Solidaridad Obrera tájékoztatta olvasóit terjedelmes vezércikkei útján.[102] A kongresszust a CNT elnökének, Ángel Pestañának a szavai nyitották meg, aki röviden beszámolt a II. Kongresszust követő időszak legfontosabb eseményeiről, külön kihangsúlyozva jelen kongresszus fontosságát a liberter mozgalomra nézve. Ezt követően a kongresszusi ülések folyamán a résztvevők a következő főbb pontokat érintették: „az Országos Bizottság jelentése, amely a cselekvések hosszú időszakát tekintette át; az Újraszerveződési Terv, amely a „Sindicatos Unicos-ok” helyett az Ipari Föderációkat fogja alapul venni; országos propagandakampányok és a munkások és a parasztok bevonzása a szakszervezetekbe; bérkövetelések, a munkanap lerövidítése, a jövedelemadó elutasítása, harc a munkanélküliség ellen; a CNT kiadványai, és hogy hogyan lehet őket összehangolni más erőfeszítésekkel és hatékonyabb propagandaeszközökké tenni őket; az AIT IV. Kongresszusára küldött jelentések megszövegezése; és a CNT álláspontja az Alkotmányozó Gyűlés összehívása és a neki előterjesztendő politikai-legalitási-gazdasági igények kapcsán”.[103]

A kongresszus hat napja során elhangzott megannyi beszéd, vita és javaslat bemutatását mellőzve a következőkben csak azokat a momentumokat emeljük ki, amelyek kisebb-nagyobb mértékben összefüggtek a liberter mozgalmon belüli szakadás kérdésével. A FAI-val kapcsolatos állásfoglalás dilemmája már a kongresszus első napján felkorbácsolta a kedélyeket. Mindenekelőtt annak tisztázása vált szükségessé, hogy a FAI-nak, mint önálló szervezetnek a részvételét elismeri-e a kongresszus. A többség az első pillanattól kezdve ez ellen volt, míg mások támogatták a javaslatot.[104] A nap végén „a Kongresszus egyhangúlag kinyilatkoztatta a FAI-val szembeni állásfoglalását, és ezen tiltakozásukat kiabálva is kinyilvánították”.[105] Másnap azonban a fenti kijelentésre ellenjavaslat érkezett, s az ügyet így újból vitára bocsátották. A Solidaridad Obrera szerint a harmadik szekcióban végül is „nem születik megállapodás, de lehet, hogy [a vita] felkelti a többségben a FAI iránti szimpátiát.”[106] Az esti szekció hasonlóképpen parttalan vitát folytatott a kérdésről,[107] de mindeközben a FAI érezhetően egyre nagyobb teret kapott véleménye és a CNT vezetőinek állásfoglalásával szembemenő kritikájának előterjesztéséhez. Minderre úgy kerülhetett sor, hogy bár a FAI, mint szervezet önálló megjelenését nem engedélyezték, a kongresszusnak arra már nem volt lehetősége, hogy a CNT-tagsággal rendelkező faistákat távol tartsa. Így kaphattak szót többek között a FAI olyan ismert vezetői is, mint Juan García Oliver, aki a Barcelonai Famunkás Szakszervezet képviselőjeként volt jelen, s e fórumon is a „forradalmi gimnasztika” taktikáját védelmezte.[108] A mérsékeltek és a radikálisok összecsapásai mindenekelőtt három kardinális kérdés kapcsán törtek a felszínre. Ezek közül az első a politikai pártokkal való kollaboráció kérdése volt. Ez esetben a kérlelhetetlen vita predesztinálva volt, lévén hogy tulajdonképpen a legősibb anarchista alapelvvel kapcsolatos önmeghatározásról volt szó. A CNT korábbi főtitkára, Juan Peiró a kérdést pragmatikus módon közelítette meg, ugyanakkor óvakodott attól, hogy a politikai pártokkal való kollaborációt örökidőre érvényes és szükséges formának ismerje el. Véleménye szerint 1923-tól kezdődően nem a köztársaság bevezetéséért létesítettek kapcsolatot az ellenzéki politikusokkal, hanem azért, hogy véget vessenek a diktatúra gyalázatának, amely minden szabad szerveződést megfojtott.[109] A jelen helyzetet illetően Peiró úgy látta, hogy a körülmények nem kedveznek a forradalmi aktivizmus számára, ezért – noha tagja volt a FAI-nak is – összességében mérsékeltebb anarcho-szindikalista álláspontra helyezkedett. Hangsúlyozta a CNT szervezeteinek nevelő szerepét, illetve annak szükségességét, hogy megőrizzék és megvédjék a CNT organikus szerkezetét, és egy erős alapot építsenek, mielőtt belekezdenének az állammal szembeni forradalmi konfrontációba.[110] Voltak azonban olyanok is, akik nem pusztán pragmatista, de nyíltan opportunista nézeteket képviseltek a kongresszusi viták során. Jó példa erre a cenetista Maciá (nem keverendő Francesc Maciá katalán politikussal) egyik felszólalása: „számunkra kevésbé érdekes, hogy mi honosodik meg a végbemenő forradalom után. Minket kivétel nélkül minden bebörtönzöttünk kiszabadítása érdekel, és az, hogy a közösségi és egyéni szabadságjogok teljes mértékben garantálva legyenek. Ha mi átadjuk magunkat ennek, nem kell foglalkoznunk semmilyen más körülménnyel.”[111] Várható módon a kollaboráció álláspontját védelmezte Pestaña is, meglehetős cinikussággal kijelentve, hogy „nincs olyan a szerveződésben, sem a Helyi, sem a Regionális, sem az Országos Bizottságban, aki ne vett volna részt valamilyen kompromisszumban.”[112] A García Márquez szavait idéző[113] önmentegető szónoklat azonban nem hatotta meg a kongresszuson jelenlevő radikálisokat. Annál is inkább, mivel Peiró egyik felszólalásában részletesen ismertette a CNT kapcsolatait a diktatúraellenes csoportokkal az 1920-as évtized utolsó éveiben. Az akkor színfalak mögött zajló események nyilvánosságra hozatala élénk érdeklődést és nem kisebb frusztrációt váltott ki a hallgatóságból, s megerősítette a radikálisokat a kollaboráció minden formáját elutasító álláspontjukban. Azok a személyek és csoportok ugyanis, akikkel korábban a CNT fű alatt együttműködött, most a hatalom birtokosai voltak, s egyben a CNT munkásainak ádáz ellenségei.[114] A június 15-én megkezdődő IV. AIT-kongresszuson a szövetség titkára, Rudolf Rocker is osztotta a radikálisok nézeteit, amennyiben kijelentette, hogy „a legnagyobb veszély ma a CNT-re nézve, a demokratikus veszély. A Köztársaság a fejlődés olyan ígéretét kínálja a munkásoknak, amelyet lehetetlen megszerezni egy kapitalista rendszerben. (…) A munkásoknak harcolniuk kell törekvéseik megvalósulásáért, amely nem más, mint a liberter kommunizmus létrehozása a társadalmi forradalmon keresztül”.[115] Rocker beszéde termékeny talajra hullott, méghozzá meglehetősen válságos pillanatban, és serkentőleg hatott a spanyolországi liberter mozgalom radikális szárnyára.

A kollaboráció megítélésével kapcsolatos vita akkor élénkült meg ismét, amikor a kongresszus arról tárgyalt, milyen szöveget terjesszen az összeülni készülő Alkotmányozó Cortes elé. A radikálisok – antipolitikus és az együttműködést elvető nézeteiknek megfelelően - a Cortesnek küldött bármiféle kérelem ellen voltak, így nem is kívántak semmiféle javaslatot tenni annak pontjaira vonatkozóan. Miután a felirat mégis megszületett, azzal vádolták meg a CNT vezetését, hogy a II. Országos Kongresszus során proklamált elveket teljesen feladja, és tettével nyíltan elismeri a parlamenti intézményrendszer működésének hatékonyságát.[116] Bár a szitkok és ellenvélemények nem akadályozták meg a mérsékelteket abban, hogy tervüket keresztülvigyék, a radikálisok szónoklatai összességében komoly véleményformáló erővel bírtak, napról napra növelve a FAI határozott és radikális irányvonalával szimpatizálók (vagy legalábbis a CNT szindikalista és mérsékelt anarcho-szindikalista vezetéséből kiábrándult munkások) számát. Nem kis részben a folytonos viták hatására, a Cortesnek küldendő javaslatot illetően végül egy olyan szövegben állapodtak meg, amelynek preambulumában a következő keménynek és forradalminak hangzó (még ha kontextusát tekintve összességében nevetséges) kijelentést tették. „Mi nem várunk semmit az Alkotmányozó Cortestől, amelyet a kapitalista társadalom méhében költöttek, és amely készen áll megvédeni hegemóniáját a politikában, a törvénykezés és a gazdaság területén”.[117] A kongresszus hivatalos jegyzőkönyvében pedig a következő olvasható: „mi ellenzői vagyunk az Alkotmányozó Cortesnek éppúgy, mint ahogy ellenzői vagyunk bármilyen autoritásnak, amely elnyom. Továbbra is rossz viszonyban vagyunk az állammal. A mi szent, nemes küldetésünk arra tanítani az embereket, hogy teljes tudatossággal megértsék a hozzánk való csatlakozás szükségességét, és hogy megvédjék a maguk és a mi teljes egyenjogúságunkat a társadalmi forradalmon keresztül.”[118] A valóságban azonban mégiscsak vártak valamit az Alkotmányozó Cortestől, hiszen a főszövegben már iskolákat, tanítókat, sajtószabadságot, individuális szabadságjogokat, gyülekezési- és sztrájkjogot követeltek, valamint megoldást a munkanélküliség problémájára.[119]

A harmadik vitás pont, amely felett ismételten összecsaptak a hullámok, a CNT struktúrájának átalakításával állt kapcsolatban. A kongresszus - mindenekelőtt Juan Peiró javaslatára - egy olyan szerveződési formát próbált meg elfogadtatni, amely lényegileg különbözött a CNT-re jellemző korábbi gyakorlattól. Ez volt az ún. Országos Ipari Föderációk (Federaciones Nacionales de Industria, FNI) rendszerének tervezete, amellyel a „Sindicatos Únicos”-on alapuló eddigi működési struktúrát kívánták felváltani. Maga az ötlet nem volt teljesen új keletű, hiszen már az 1919-es kongresszuson is felmerült egy hasonló elképzelés, melyet akkor óriási többséggel leszavaztak.[120] A helyzet azonban úgy tűnt, most megérett a régi koncepció felelevenítésére. Peiró szerint az Országos Ipari Föderációk célja nem más, mint hogy „egyesítsen az iparban minden olyan szakszervezetet, amelyet képvisel, és koordinálja annak ipari akcióit technikai, gazdasági és szakmai szinten”.[121] A föderációk kettős funkcióval bírnának: amellett, hogy az eljövendő szabad társadalom épületének fontos építőköveit jelentenék, lehetőséget biztosítanának arra, hogy a CNT és munkásai hatékonyabban megállják helyüket a jelenben uralkodó kapitalista viszonyok közepette.[122] A tervezet felvetése az anarchisták erőteljes nemtetszését vonta maga után, akik komoly veszélyt láttak abban, ha a szakszervezeti szövetség hátat fordít eddigi szerveződési gyakorlatának. García Oliver arra hívta fel a figyelmet, hogy az átalakulás – a „föderációk” elnevezés ellenére - a CNT centralizációját eredményezheti, amely „német találmány”, és „sörtől bűzlik”. Kritikája egyszerre irányult az FNI tervezete, valamint az AIT ellen, amelyben a német tagok dominanciájának hála ekkoriban szintén centralizációs törekvések érvényesültek.[123] Véleményével nem volt egyedül. Julio Roig, a Santanderi Építőmunkások Szakszervezetének képviselője felszólalásában kifejtette, hogy amennyiben elfogadják a javaslatot, az elkerülhetetlenül oda fog vezetni, hogy minden iparág egy országos központban lesz képviselve, s ez lényegében egyet jelentene a nacionalizálással.[124] De nem csupán a centralizációtól tartottak a tervezet ellenzői, hanem egy hivatalos bürokratikus réteg kialakulásától is a CNT-n belül, amit mindenképpen el kívántak kerülni. Roig szerint az FNI megvalósulása azt jelentené, hogy „a Konföderációnak meg kellene szülnie egy olyan bürokráciát, amilyen az UGT-ben is létezik, vagy amilyet a német szerveződésekben találunk és Angliában. A szolidaritásnak képtelenség eleget tenni. Van valami több a szakmai és hivatásbeli előrelépésnél; valami, amit a tanainkban képviselünk, ami a mi szerveződésünkhöz vezet, és nekünk következetesnek kell lennünk, s ha valóban azonosulunk alapelveinkkel, akkor muszáj ezek alapján állnunk. Az előrelépések helyett meg kell védenünk azt az ügyet, amelyik többet ér annál.”[125] A mérsékeltekkel szembeni ismételt kemény szavak és határozott véleménynyilvánítás dacára, hosszas vita után a kongresszus mégis az FNI elfogadása mellett döntött.[126] Az, hogy az elfogadott tervezet a gyakorlatban mégsem tudott megvalósulni, már nem a kongresszuson, hanem a mérsékelt vezetés nem sokkal későbbi bukásán és a faisták térnyerésén múlott.

Összességében tehát, mint láthattuk, a kongresszus parázs vitáinak mindegyike végül a mérsékeltek győzelmével zárult, s a radikálisok mindvégig kisebbségben maradtak a maguk állásfoglalásával. Ezt a vereséget azonban korántsem lehet teljesnek vagy megmásíthatatlannak nevezni. Sőt, „habár a FAI különleges javaslatai vereséget szenvedtek a kongresszuson, forradalmi szelleme majdnem biztosan megfertőzte a delegáltak többségét”,[127] s ez a körülmény önmagában komoly potenciállal kecsegtetett a jövő liberter mozgalmon belüli frakcióharcait illetően. Emellett szintúgy szükséges kihangsúlyozni azt a traumát, amelyet a radikálisok fellépése keltett a CNT mérsékelt vezetőiben a kongresszus időszaka alatt. Pestaña például - a szemtanúk elbeszélése szerint - a kritikus helyzetet látva barátai körében elsírta magát, és a következő kijelentést tette: „Kétségbe vagyok esve. Egész életemet a munkások harcának szenteltem; az egész, az egész életemet, és most, mikor azt reméltem, learathatom a gyümölcsöket, nézzétek, mi történt. Ez nem szindikalizmus – és a színház belseje felé mutatott – ez káosz. Ez az az út, amin mi nem jutunk sehová sem. Ezek az emberek őrültek vagy gonosztevők.”[128] Pestaña szavai nem csupán egy megfáradt ember pillanatnyi elgyengülését mutatták, hanem előrevetítették a CNT mérsékeltjeinek végső szakítását is.

A kongresszust követő mintegy két hónap folyamán a FAI mindinkább növelte befolyását a CNT soraiban, és sikerült elérnie, hogy egyes mérsékelteket ne válasszanak meg újra bizonyos pozícióikban. A mérsékeltek válaszreakciójára nem kellett sokáig várni: 1931. augusztus végén Barcelonában megszületett a „Harmincak Kiáltványa” („Manifiesto de los Treinta”),[129] amely az azt aláíró harminc cenetistáról (az ún. „treintistákról”) kapta a nevét, akik között Pestañát és Peirót ismételten ott találjuk.[130] A treintizmus hatása mindenekelőtt Huelvában, Alicantéban, Valenciában és Barcelona fémmunkásainak körében volt számottevő.[131] Bár a kiáltvány nem túlzottan terjedelmes, az egyszerűség kedvéért jobbnak látjuk annak szövegét csupán kivonatolva közre adni, és amennyiben szükséges, röviden kiegészíteni és magyarázni azt.[132]

A „Harmincak Kiáltványa” hat egységre különíthető el. Bevezető részében a treintisták mindjárt kijelentették, hogy „Spanyolország egy komoly forradalmi robbanás szélén áll”, s hogy „a Köztársaság kikiáltása zárójelet nyitott országunk történelmében”. Kiemelték a külföldi tőke nagymértékű kivonulását az országból, mint a jelen gazdasági és szociális problémáinak, valamint az ország története során ismert leghosszabb válságnak egyik fő okát és katalizátorát. „A monarchista kapitalista elemekkel való titkos megállapodás” címet viselő egységben taglalták a munkások és a parasztok sanyarú helyzetét, majd kijelentették, hogy a miniszterek féltik pozícióikat a forradalomtól, ezért nem riadnak vissza attól sem, hogy a munkások közé lövessenek, miközben nem hajlandóak a nép érdekeit szolgáló intézkedések meghozatalára (a nagybirtokok kisajátítására, a spekulánsok profitjának csökkentésére, a monopóliumokkal szembeni fellépésre, stb.). Ez a rész a mérsékeltek szájából meglehetősen furán hangzó felháborodással zárult, miszerint: „Egyik oldalon önhittség, spekuláció, fondorlat a közügyekkel és a kollektív vagyonnal, azzal, ami mindenkié, a társadalom vagyonával. A másik oldalon megbocsátás, tolerancia mutatása az elnyomók és a kizsákmányolók felé, akik áldozattá teszik a népet, miközben az embereket bebörtönzik, üldözik, megkínozzák és száműzik.” A következő egységben a kiáltvány szerzői kinyilvánították abbéli meggyőződésüket, hogy a diktatúra és a monarchia megdöntésével megkezdődött forradalom folytatása „elkerülhetetlen és szükségszerű”. Az eljövendő forradalommal kapcsolatban pedig az alábbiakat szögezték le. „A történelem azt mondja nekünk, hogy a forradalmak mindig egy merész kisebbség munkája voltak, amely buzdította a népet a hatalmasokkal szemben. Elég ennek a kisebbségnek pusztán akaraterőre és konspirációkra támaszkodnia, hogy előidézze a fennálló rend és elnyomó erőinek pusztulását? Figyeljetek ránk! Legagresszívabb elemeiktől hajtva ez a kisebbség azt keresi, hogyan használhatná fel a meglepetés erejét arra, hogy konfrontálódjon a rendvédelmi erőkkel és erőszakos összecsapást robbantson ki, amely a forradalomhoz vezetne minket. Mindez megköveteli, hogy egy kicsiny kezdetleges gyakorlással és néhány utcai harccal kezdjük. Ők rábízzák a forradalom sikerét egy maréknyi individuum bátorságára és a tömegek beavatkozására, akik lehet, hogy követni fogják példájukat, és sietnek, hogy segítségükkel megszerezzék az utcát.” A következő egység a „Forradalmi taktika nélkül nem lehetséges harcolni az állammal” címet viselte. A kiáltvány szerzői ebben felhívták a figyelmet arra, hogy nem szabad mellőzni a történelmi tapasztalatokat, sem az emberi pszichológiát (különösen a forradalmi morál szerepét) a harc során, ez ugyanis káros következményekkel járhat a mozgalom ügyére nézve. „Minden a véletlenre van bízva, minden a szent forradalom váratlan csodájára vár, mintha a forradalom afféle csodaszer lenne és nem egy tragikus, kegyetlen esemény, amely testi szenvedésen és szellemi gyötrelmen kovácsolja keresztül az embereket.” Ráadásul a liberterek forradalmi tevékenységéből előbb-utóbb mindig más politikai erők, pártok húztak hasznot eddig, kifogva a szelet vitorláikból. Következésképpen feltették a költői kérdést: „Alá kéne, alá kellene-e vetnünk magunkat és az Országos Munkakonföderációt ennek a forradalomról alkotott végzetes koncepciónak, amely csupán forradalmi gesztus?”. S válaszul mindjárt le is szögezték: „A forradalomról alkotott eme leegyszerűsített és filmszerű koncepcióval szemben” ők egy más utat javasolnak, „egy valóban gyakorlati és érthető utat, amely tévedhetetlenül elvezet minket végső célunkhoz. Ez utóbbi koncepció nem csak az utcai harcra való felkészülést követeli meg tőlünk, de a morális felkészülést is.” A meglehetősen semmitmondó gondolatsor a következő egységben („Hogyan kell vívni a jövő forradalmát”) került részletesebb kifejtésre. Az utalások mind egyértelműbbek lettek, s a szövegből itt már összességében jól kiütközik, mi is volt megírásának valódi célja. A kiáltvány szerzői ugyanis a radikálisok koncepciójának és tevékenységének elutasítására utalva nyíltan kimondták, hogy „a forradalom nem egy merész kisebbség kizárólagos munkája, hanem akarva akaratlan a néptömegek által görgetett mozgalom.” Ezért aztán „szemben a forradalomnak ezzel a kaotikus és zavaros koncepciójával, mi kiállunk egy rendezett, tudatos és koherens modell mellett. (…) Vitathatatlanul forradalmárok vagyunk, de nem ápoljuk a forradalom mítoszát. Azt keressük, hogyan lehetne véget vetni a kapitalizmusnak és az államnak, legyen az vörös, fehér vagy fekete, s nem azt, hogyan lehetne egy új zsarnokságot emelni a helyére.” Éppen ezért a kiáltvány szerzői nem kérnek egy olyan forradalomból, amelyet csupán egy maroknyi ember visz véghez. Nagyon súlyos szavak ezek, s még ha nem is nevezték meg konkrétan, kinek címezték őket, nyilvánvaló volt, hogy a radikálisok ellen irányultak, és kvázi forradalmi diktatúra létrehozására való törekvés vádjával illették őket. Az utolsó szövegrésznek már a címe is („A Konföderáció [vagyis a CNT – P. P.] nem rendszeresítette az erőszakot és a rendetlenséget”) nyílt vádbeszéd volt a radikálisok ellen. Szintén rájuk utalva a kiáltványban a következőket rögzítették: „Ha ma, holnap, holnapután vagy bármikor sürgetik őket [a CNT tagságát – P. P.], hogy részt vegyenek egy forradalmi felkelésben, nem szabad elfelejteniük, hogy kötelezettségeik vannak a CNT felé, egy olyan szerveződés felé, amelynek megvan rá a joga, hogy a saját ura legyen, hogy ellenőrizze saját mozgalmát, saját kezdeményezései szerint járjon el, és saját sorsáról döntsön. És nem szabad elfelejteniük, hogy a Konföderációnak megvan a maga identitása, és egyedül neki kell döntenie arról, hogy hogyan, mikor és milyen körülmények között kellene cselekedni.” Legvégül pedig a kiáltvány a következő mondattal zárult: „Rendíthetetlenek vagyunk a célunkat illetően, meg fogjuk mindig és mindenütt védeni saját pozíciónkat, annak ellenére is, ha egy más meggyőződés hívei felülkerekednének rajtunk.”

Ami azt illeti, a treintisták valóban jól látták, hogy a FAI anarchistáinak befolyása olyannyira megnövekedett, hogy az már egyértelműen veszélyezteti helyzetüket a CNT élén. Felismerték azt is, hogy a radikálisokkal való kenyértörés ideje elkerülhetetlenül elérkezett. Kiáltványukkal azonban elkéstek, s ahelyett, hogy őszinte hitvallásukkal megszilárdították volna a CNT-tagság beléjük vetett bizalmát, éppen ellenkező hatást sikerült elérniük. Nem csupán a FAI tagjait érintette érzékenyen ez a késszúrás, hanem a cenetisták jelentős részét is, akik belefáradtak a mérsékeltek manővereibe, kompromisszumaiba, erőtlenségébe és egyáltalán a forradalom örökös halogatásába azzal az ürüggyel, hogy a körülmények jelenleg nem kedveznek annak megvívásához. Ahelyett, hogy nagy fölénnyel és szilárd többségként léptek volna fel, a treintistáknak csak azt sikerült elérniük, hogy miközben egyre többen pártolták át tőlük a radikálisok táborába, lényegében teljesen elszigetelték saját magukat a liberter mozgalom fősodrától.[133] A radikálisok – anélkül, hogy ők lettek volna a kezdeményező fél – elvi síkon győzelmet arattak. Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor fogják átvenni a CNT irányítását, hogy hegemón pozícióba juttathassák forradalmi irányvonalukat a liberter mozgalmon belül.

A FAI válaszcsapására nem kellett sokáig várni. 1931 szeptemberében - nem sokkal a „Harmincak Kiáltványának” kiadását követően – a radikálisok megszerezték Barcelona legfontosabb szakszervezeteinek irányítását, októberben pedig eltávolították a Solidaridad Obrera éléről a mérsékelteket, saját embereiket ültetve helyükre.[134] Ezt követően az országos napilapot is felhasználva fejtették ki propagandájukat irányvonaluk népszerűsítése érdekében és természetszerűleg a mérsékeltek ellenében. A két tábor ettől kezdve már nem finomkodott az egymásra aggatott jelzők tekintetében sem: a mérsékeltek – kiáltványuk viszonylag szolid hangvételével ellentétben – már nyíltan a „FAI diktatúrájáról” beszéltek, míg a radikálisok nem átallottak „árulóként” és „renegátként” megbélyegezni az előbbi csoporthoz tartozókat.[135]

A mérsékeltek további pozícióvesztésének teljes folyamatát ettől kezdve nem kívánjuk tovább részletezni, mindössze röviden utalunk a következő évek leglátványosabb momentumaira. A szindikalista hatás alatt álló szakszervezetek egy része a „Harmincak Kiáltványának” publikálását követően nem sokkal kivált a CNT-ből, és együtt létrehoztak egy ellenzéki tömörülést (Los Sindicatos de Oposición). 1932 áprilisában Pestaña legközelebbi elvtársaival távozott CNT-ből.[136] Az Országos Munkakonföderáció főtitkári pozícióját ettől kezdve az 1932. januári figolsi anarchista felkelés miatt bebörtönzött és nemrégiben szabadult militáns faista, Manuel Rivas látta el. Ismerve Rivas életútját nem meglepő, hogy megválasztásától kezdve igyekezett a CNT-t is a harcias kiállás és a felkelések taktikája felé elmozdítani, amelynek messzemenő következményei lesznek majd a liberter mozgalomra nézve.[137]

A CNT főtitkárairól a II. Spanyol Köztársaság időszakában a következő táblázat nyújt némi eligazítást:[138]

 

NÉV

IDŐSZAK

SZÉKHELY

Ángel Pestaña

1930-1932

Barcelona

Manuel Rivas

1932-1933

Barcelona

Miguel Yoldi

1933-1934

Barcelona

Horacio M. Prieto

1935-1936

Zaragoza

Mariano R. Vázquez

1936-1939

Madrid

 

Kiválását követően nem sokkal a disszidens Pestaña megalapította a Szindikalista Pártot (Partido Sindicalista, SP), amit egyesek a történelem első anarchista pártjaként szoktak emlegetni - noha ismerve Pestaña nézeteit és gyakorlati munkásságát, a párt anarchista orientációja igen csak megkérdőjelezhető -, valamint annak lapját az El Pueblót (A Nép).[139] A Szindikalista Párt vezetői programnyilatkozatukban[140] kifejtették, hogy nem a hagyományos értelemben vett politizálás hívei, s végcélként a társadalom átalakítását és a munkáshatalom megteremtését nevezték meg, melyhez a munkások és a termelők érdekvédelmén és a kapitalizmus felszámolásán keresztül vezet az út.[141] A párt támogatói mindenekelőtt madridi, katalóniai, andalúziai, aragóniai és valenciai munkások volta, számuk azonban az egész korszakban elenyésző maradt.[142] Ennélfogva a Szindikalista Párt befolyása is jelentéktelennek mondható, noha kétségtelen, hogy Pestaña és társai igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni reformista munkájuk során. A párt képviselőjeként 1933 novemberétől Pestaña részt vett a parlament munkájában (bár azzal korántsem volt megelégedve),[143] 1936 januárjában pedig aláírta a népfront-egyezményt. Ez utóbbi azért is érdekes, mert elvi okokból kifolyólag a Szindikalista Párton kívül semmilyen liberter szervezet nem írta alá ezt az egyezményt. Pestaña egészen 1937 végén bekövetkezett haláláig aktívan politizált: 1936 februárjában képviselővé választották a népfront listáján, később részt vett a Néphadsereg megszervezésében, pártja pedig közreműködött a Madridi Védelmi Junta és az Aragóniai Tanács munkájában.[144] Politikai és ideológiai tekintetben így egyre távolabb került a CNT és a FAI irányvonalától, melynek képviselői végérvényesen szakítottak vele és a Szindikalista Párttal is.

 

A köztársaság rendeletei

 

A köztársaság 1931-es kikiáltása magától értetődően nagy örömmel töltötte el Spanyolország progresszív erőit, akik a kezdetektől fogva egyúttal komoly várakozással is tekintettek a republikánus-szocialista kormánykoalíció ambiciózus reformtörekvései elé. Mélyreható változásokban, modernizációban és messzemenő társadalmi átalakulásokban reménykedtek, még ha nemzetiségi, világnézeti és osztályérdekektől függően ki-ki máshova is tette a hangsúlyt az egyes kérdéseket illetően. Az ország reakciós erői ugyanakkor félelemmel és gyűlölettel tekintettek a sokuk szemében illegitim köztársaságra, annak kormányára és mindenekelőtt reformjaira, melyek különböző módon és intenzitással ugyan, de végső soron tradicionális befolyásuk, pozícióik és kiváltságaik ellen irányultak. A kormányzat ilyen megosztott társadalmi érdekek és igények szorításában kényszerült tevékenykedni, s minden lépésével vagy egyik, vagy másik, esetenként akár mindegyik táborral szembekerült. Míg ugyanazon reformjait az egyik fél súlyos csapásként és veszteségként könyvelte el, addig a másik oldal éppen, hogy kevésnek tartotta az elért eredményeket. Ily módon a republikánus-szocialista koalíció kiépülő hatalmi monopóliuma ellenében a reakció erői mind inkább egymásra találtak, sőt idővel megalakultak szélsőséges szervezeteik is, míg másik oldalon a munkásmozgalom forradalmi szárnya adott hangot elégedetlenségének egyre fokozódó intenzitással. 1933 novemberében végül a kormánykoalíció megbukott a parlamenti választásokon, ám mindez csupán színpadias fináléja volt az előző két és fél esztendő megannyi sztrájkkal és tüntetéssel, katonai puccskísérlettel és fegyveres forradalmi felkeléssel tarkított történetének. Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett ezekhez az egyre erőszakosabb és egyre gyakoribbá váló kormány-(és esetenként köztársaság-)ellenes mozgalmakhoz, elsőként a tárgyalt korszak reformjairól és azok hatásairól kell szót ejtenünk.

Mint minden hatalmi rendszer, az újszülött köztársaság is kulcskérdésként tekintett saját uralma biztosítására, a stabilitás és a rend megőrzésére vagy - amennyiben szükséges - helyreállítására. Tekintve a köztársaság létrejöttének körülményeit, a fent említett társadalmi polarizációt és a kormánnyal szembeni fokozódó elégedetlenséget, mindez hatványozottan indokolt is volt. A belügyminiszteri tisztséget betöltő konzervatív, katolikus és ex-monarchista Miguel Maura, majd 1931. október 10-ét követően utódja, a gazdag galíciai liberális Casares Quiroga tökéletesen alkalmas személynek bizonyultak ezen feladatok végrehajtására. Többek között az ő bábáskodásuknak köszönhetően született meg és került kihirdetésre 1931. október 21-én a köztársaság védelméről szóló törvény („Ley de Defensa de la República”).[145] A törvény jelentőségét jól mutatja, hogy meghozatalára gyorsított eljárás keretei között került sor. Megírásához az 1922-es németországi „Törvény a demokrácia védelmében” szolgált alapul, sajátosságát pedig az adta, hogy rá hivatkozva a belügyminisztérium meghatározott esetekben akár az alkotmányban biztosított polgári szabadságjogokat is figyelmen kívül hagyhatta. Mint azt a törvény neve is nyilvánvalóvá tette, a belügyminisztérium ilyetén történő jogkörkibővítésére a köztársaság (és természetszerűleg az azt irányító republikánus-szocialista kormány uralmának) védelme címén került sor. A hivatalos indoklás szerint meghozatalára a monarchista szervezkedés fokozódása teremtette veszély és egy esetleges restaurációs kísérlet hatékony elhárítása miatt volt égető szükség. Ám ha figyelembe vesszük a korszak társadalmi mozgalmait, illetve a törvény alkalmazásának későbbi gyakorlatát, szembetűnő, hogy az sokkal inkább a baloldallal szembeni fellépésre szolgált.[146] Baloldal alatt pedig itt leginkább a liberter mozgalmat kell érteni, hiszen a szocialisták voltak kormányon, akik fő riválisuk, a CNT ellen sohasem haboztak minden eszközt bevetni, hogy visszaszorítsák befolyását a munkásmozgalmon belül. Ezt leginkább az támasztja alá, hogy a köztársaság-védelmi törvény hatáskörébe estek a CNT által szervezett azon sztrájkok is, amelyek tisztán gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. Abban az esetben pedig, ha a cenetista munkások sztrájkőröket állítottak vagy a sztrájkakciók során konfrontációba keveredtek a rendvédelmi erőkkel, a törvény értelmében a köztársaság elleni direkt támadásra került sor, melyet annak súlyossága szerint volt lehetőség szankcionálni.[147] A törvény eredetileg csak ideiglenes jelleggel került volna bevezetésre, ám mivel a parlament később hatályban maradása mellett szavazott, egészen 1933 júliusáig érvényben maradt, mikor is a liberálisabb hangvételű „Közrendről szóló törvény” („Ley del Orden Público”) lépett a helyébe.[148]

Az állam védelmére irányuló intézkedéseknek ezzel azonban még korántsem volt vége. 1933. augusztus 4-én bevezetésre került a „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”). Ez az igencsak furcsa törvény elvileg azon személyek ellen irányult, akik nem rendelkeztek állandó lakcímmel, lehetővé téve letartóztatásukat. A gyakorlatban azonban a törvény lehetőséget teremtett bizonyos „veszélyes rétegek” letartóztatására és hivatalos bírósági tárgyalás nélküli fogva tartására is – mindezt persze „szigorúan preventív jelleggel”. „Veszélyes rétegek” alatt persze sok mindenkit lehetett érteni, nem véletlen tehát, hogy a törvényt előszeretettel alkalmazták a CNT ellen, különösen azokban az esetekben, amikor aktivistái a munkanélkülieket próbálták megszervezni.[149] Ennek tükrében a „csavargótörvény” meglehetősen váratlan és bizarr rendelkezésnek számított a köztársaság kormányának részéről, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy tervezetét Luis Jiménez Asúa szocialista képviselő alkotta meg. Sokatmondó talán az a tény is, hogy a Franco-korszak idején (mikor a köztársasági reformok szinte mindegyikének véget vetettek) ennek a törvénynek a módosítását használták fel arra, hogy a homoszexuálisokat elnyomják és elszeparálják őket másoktól.[150]

A rendvédelem szempontjából nem volt elhanyagolható az sem, hogy a köztársaság továbbra is érvényben hagyta, sőt aktívan alkalmazta a „Szökevények törvényét” („Ley de Fugas”). Az anarchisták körében méltán rossz emlékű törvény bevezetése Martínez Anidóhoz és az 1921-es „tragikus évhez” köthető. A törvény ekkoriban – Anido sok más fortélyával együtt - az anarchista militánsok kemény és határozott letörésére szolgált, s a gyakorlatban lehetőséget biztosított a fegyveres rendvédelmi erők számára, hogy minden utasítás nélkül tüzet nyissanak egy fogolyra, ha az megkísérelne megszökni. Ez persze a gyakorlatban az anarchisták likvidálásának hatékony és legális módozatát jelentette: a rabot egyszerűen hátulról lepuffantották, majd a jelentésben úgy tüntették fel az egész ügyet, mintha az áldozat szökni akart volna. Az ilyesfajta visszaélésekkel Anido és a rendvédelmi erők éppúgy tisztában voltak, mint a CNT militánsai.[151] A „Szökevények törvényének” életben hagyása és alkalmazása a köztársasági rendvédelmi erők részéről tehát azon túl, hogy kegyetlen és végzetes csapást mért bizonyos elfogott anarchistákra, egyúttal sokaknak az 1921-es rossz emlékű barcelonai eseményeket juttatta eszébe. Az ilyesfajta negatív párhuzam a két rendszer között pedig csak tovább rontotta a köztársaság amúgy sem becses reputációját a liberterek körében. A törvény köztársaság általi első alkalmazására 1931. július 22-ének éjjelén került sor. Igaz ekkor az áldozat négy szélsőjobboldali férfi volt,[152] ám az eseményt a későbbiekben számos hasonló követte, melynek áldozatai közt már szép számmal találunk anarchistákat is.[153]

Az eddig felsoroltakon kívül mindenképpen érdemes említést tenni még az afrikai deportálásokról is, mint a főképp anarchistákkal szemben alkalmazott fegyverről. A deportálás lehetőséget biztosított a foglyok teljes elszeparálására hazai elvtársaiktól, továbbá az ő hiányukban és az óriási távolság miatt egyúttal lehetetlenné és értelmetlenné tette a szökést is. A módszer alkalmazása ilyen szempontból tehát még hatásosabb és olcsóbb is volt annál, mintha spanyolországi börtönökbe zárták volna a rabokat. Már maga a hajóút gyötrelmes volt: számos embert zsúfoltak össze, víz és ennivaló alig akadt, azt pedig külön megtiltották, hogy indulás előtt bárki is meglátogassa a rabokat, vagy akár egy csomag élelmet küldjön nekik. A célállomás, Egyenlítői Guinea sem volt egy kellemes hely a rabok számára. A magas hőmérséklet, a csapadékos időjárás és általában a rosszabb életkörülmények és egészségügyi viszonyok akár néhány hónap alatt is képesek voltak maradandó károsodásokat okozni a foglyok egészségi állapotában, s többen közülük soha nem is tértek már haza innen.[154] Összességében azonban a deportálás nem bizonyult végleges megoldásnak, hiszen meghatározott idő után a foglyokat hazaszállították, s ekkor a militánsok döntő többsége töretlenül folytatta tovább forradalmi tevékenységét, akárcsak Durruti és az Ascaso testvérek.

Börtön, koncentrációs tábor, gyilkosság és deportálás – ott szerepelt tehát minden az elvi lehetőségek palettáján. Ráadásul a korszak folyamán ezek nem puszta elvi lehetőségek voltak: a társadalmi mozgalmak fokozódó aktivitása és a rendvédelmi erőkkel történő mind gyakoribb konfliktusok ténylegesen maguk után vonták ezen törvények és módszerek gyakorlati alkalmazását. Persze a törvények önmagukban mit sem érnek, ha nincs olyan erő, amely képes lenne betartatni őket, illetve kihasználni a bennük rejlő lehetőségeket. Éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk a köztársaság rendvédelmi erőiről is.

Spanyolország tradicionális fegyveres testülete a Guardia Civil volt, amely lényegében a csendőrséget jelentette. 1844-ben hozták létre azzal a célzattal, hogy a dél-spanyolországi területeken akkortájt erősnek mondható banditizmus ellen felvegyék vele a harcot. A Guardia Civil tevékenységi köre az ország vidéki területeire terjedt ki, s tagjai minden faluban jelen voltak, hogy váratlan probléma esetén azonnal intézkedni tudjanak. A csendőrőrsök mind erődszerű épületek voltak, reprezentálva az állam erejét és tekintélyét, s egyúttal megvédve a törvény betartásáért felelős személyeket az esetleges támadásoktól, megtorlásoktól. 1855-ben már egy akadémiát is felállítottak a Guardia Civil szakképzett utánpótlásának biztosítására, ám az igazság az, hogy a csendőrök döntő hányada még a 20. században is műveletlen vagy szerény iskolázottságú parasztgyerekből állt, akiket elsősorban a biztos megélhetés vágya hajtott a szervezet soraiba. Létszámukat a köztársaság idején nagyjából 30 ezer főre lehet becsülni. A csendőrök beosztására szándékosan oly módon került sor, hogy saját falujukban, illetve annak környékén ne kelljen feladatokat ellátniuk, ráadásul a helyiekkel való ismerkedést és fraternizálást is megtiltották számukra, fokozva ezzel engedelmességüket akár tűzparancs kiadása esetén is. Elvégre mindannyiukat lőfegyverrel látták el, ám az idők folyamán az arzenál korszerűsítésére nem került sor, így a csendőrök még az 1930-as években is csupán 19. század végi mauser puskákkal voltak felszerelve.[155] A tradíciókhoz ragaszkodva többüknél a kard is a hivatalos fegyverzet részét képezte, valamint a nagy távolságok és a hatékonyabb beavatkozás végett az egyes helyőrségeken lovakat is tartottak. A csendőrök uniformisa jellegzetes volt: barna színű hosszúnadrág és zubbony, csizma, fejükön pedig Napóleon-kalap. Mióta az anarchizmus felütötte fejét a spanyol paraszti világban, a Guardia Civillel való feszültség állandó volt, különböző intenzitású konfrontációkra pedig időről időre sor került. Az anarchisták gyűlölték a csendőröket, mivel azok mindenekelőtt a latifundiumok birtokosainak érdekeit védelmezték a szegény vagy nincstelen falusi lakosságéval szemben. A csendőrök paraszti származása pedig csak tovább tetézte a velük szembeni ellenszenvet, hiszen munkájuk során épp a parasztokra kényszerültek újra meg újra csapást mérni. „Minden Guardia Civil az anarchizmus egy toborzótisztjével ért fel, és amiképpen az anarchisták száma nőtt, úgy erősödött a Guardia Civil is.”[156] Mindennek tetejébe a Guardia Civil élére az a Sanjurjo tábornok került, aki 1932-ben katonatiszti puccsot kísérelt meg végrehajtani a köztársaság ellen, s aki 1936-ban is elsőként fordult szembe a köztársasággal. Éppen ezért a különböző vidéki megmozdulások nem ritkán vérfürdővel zárultak: egyszer a Guardia Civil lőtt bele kíméletlenül a sztrájkoló vagy tüntető parasztokba, másszor azok rontottak rá dühödten a csendőrökre, és álltak rajtuk kíméletlen bosszút.[157]

Részben a Guardia Civil felszerelésének és fegyverzetének korszerűtlensége, részben a köztársaságnak egy saját és teljes mértékben lojális rendvédelmi szerv iránti vágya hívta életre a Guardia de Asalto (rohamgárda) intézményét.[158] Az előzményét jelentő fegyveres testületet (Cuerpo de Seguridad) nem sokkal a monarchia összeomlása után, még 1931 első felében hozták létre, magát a Guardia de Asaltót pedig hivatalosan 1932. január 30-án alapították azzal a célzattal, hogy egyfajta speciális városi rendőrségként működjék, amely képes rendet teremteni a mind gyakoribbá váló sztrájkok, tüntetések és utcai zavargások alkalmával. Már csak a rosszhírű Guardia Civiltől való megkülönböztetés céljából is a rohamgárdisták kék színű egyenruhát viseltek, fejükön pedig tányérsapkát. A Guardia de Asalto fegyverarzenálja is más jellegű, de mindenképpen modernebb és a városi terephez megfelelőbb volt. Az egyszerű járőröket mauser pisztolyokkal és fütykösökkel látták el, „elvileg” azért, hogy képesek legyenek humánusabb módon fellépni az utcai csetepaték alkalmával.[159] Ám komolyabb helyzetekben gránátok, géppuskák, páncélautók, gázálarcok stb. is rendelkezésre álltak a rend helyreállításának céljából. Hogyha a csendőrség nem volt képes úrrá lenni a vidéken kialakult helyzeten, előfordult, hogy a rohamgárdát is bevetették, ami – már csak a felsorolt fegyverek harci értékéből adódóan is - általában vérontást vont maga után.[160]

A rendvédelmi erők kapcsán meg kell emlékeznünk az Escamotsról, Katalónia helyi paramilitáris szervezetéről is. Eredetileg még 1922-ben, a diktatúra előtt alapították, majd végül több fejlődési szakaszt követően 1931-ben újraszervezték, s ettől kezdve a Guardia Civil keretein belül működött. Tagjai döntő többségükben katalán nacionalista fiatalok voltak, akiket különösen sikeresen tudott bevetni a Katalán Állam az anarchisták ellen az 1930-as évek megannyi összetűzése alkalmával.

A fent említett kifejezetten rendvédelmi szerveken túl hosszabb-rövidebb ideig léteztek még egyéb fegyveres szervezetek is, melyeket valamilyen speciális célzattal hoztak létre. Ilyen volt például az 1931 augusztusában Barcelonában alapított Brigada per a la repressió de la venta ambulant, amelyet azért szerveztek meg, hogy gátat vessenek a fokozódó munkanélküliség miatt valahogy megélni próbáló emberek illegális utcai kereskedelemének.[161]

A rendvédelmi szervek és egyéb paramilitáris szervezetek mellett nem szabad megfeledkezni a hadseregről, mint a legütőképesebb fegyveres erőről sem, melyet a kormány bevethetett (és be is vetett) a korszak folyamán bármikor, ha a helyzetet kellően súlyosnak ítélte meg.[162] A köztársaság reformjainak egy jelentős része éppen a hadsereggel foglalkozott, és a tiszti kar érdekeivel ellentétes volt. A köztársaság kikiáltásától fogva egészen 1933 szeptemberéig hadügyminiszteri tárcát birtokló Manuel Azaña alapvetően antimilitarista álláspontot képviselt, melyet az alkotmány is megerősített.[163] Mindebben közrejátszott a hadsereg indokolatlanul nagy mérete, korszerűtlensége, valamint a katonatiszti kar befolyásának csökkentésére irányuló szándék is. 1898 után az anyaország területén kívül egyedül Spanyol-Marokkóban volt szükség fegyveres haderő állomásoztatására és bevetésére, ám a hadsereg és mindenekelőtt a tisztikar létszáma még a gyarmati idők emlékét viselte magán. Spanyolország nem vett részt az első világháborúban, ezért aztán fegyverarzenáljának modernizációját sem volt mi ösztönözze. Így - akárcsak a csendőrségnél - a katonaságnál is még a 19. század végi mauser puskák voltak rendszeresítve. A katonatiszti kartól való félelem korántsem volt alaptalan a republikánus-szocialista kormányzat részéről, hiszen ez a kaszt mindig is a spanyol nemzet, valamint a spanyol hagyományok és értékek őreként szerette magát feltüntetni, ezért döntő többségük ellene volt a mélyreható változásoknak, s monarchista meggyőződésű volt. Ráadásul az ország történelme teli volt sikeres vagy sikertelen pronunciamientók, azaz olyan államcsínykísérletek történetével, melyeket a katonatisztek szerveztek meg „Spanyolország védelme” érdekében. Sanjurjo tábornok 1932-es sikertelen felkelési kísérlete, s magának a polgárháborúnak a kirobbanása is jól illeszkedett ebbe a tendenciába. Azaña koncepciója az volt, hogy francia mintára szervezi át a hadsereget a politikai semlegesség, a szellemi kompetencia és a szakmai hatékonyság szempontjait helyezve mindenek elé. A legfontosabb hadügyi reformokat már 1931 szeptemberéig életbe is léptették. Ezek közé tartozott a tisztikarra, a bürokráciára és az ezredekre vonatkozó általános létszámcsökkentés, mely egyszerre szolgált a fenntartási költségek mérséklésére és a hatékonyság növelésére. Spanyolország hat katonai akadémiájából négyet bezárattak, elejét véve ezzel is a tiszti kar további bővülésének, továbbá felülvizsgáltatták a köztársaság kikiáltása előtt jóváhagyott tiszti kinevezéseket is.[164] Mindezen látványos rendelkezések ellenére a kormány sok tekintetben nem bizonyult kellően elszántnak és határozottnak a katonatisztekkel szembeni fellépés terén, s ez – mint azt a polgárháború eseményei igazolták – súlyos hiba volt részéről. 1931 decemberében például, miután Castiblancóban és Arnedóban a csendőrök brutális fellépése következtében többen életüket vesztették, a hadügyminiszter Azaña nem mozdította el azonnal Sanjurjót a Guardia Civil éléről, ám a későbbiek folyamán is csak úgy járult hozzá leváltásához, hogy „cserébe” megbízta őt a határőrség (carabineros) főparancsnoki tisztével.[165] „Előbb láttak hozzá a munkások megtámadásának, mint a hadsereg lerombolásának” – fogalmazott a faista Federica Montseny egy kései munkájában, tükrözve a korszak anarchistáinak általános vélekedését a kormány politikáját illetően.[166]

A köztársaság fellépett a Spanyolországban szintén tradicionálisan erős és tekintélyes intézménnyel, illetve csoporttal, az egyházzal és az egyháziakkal szemben is. Ez a fellépés sok tekintetben nem puszta akció volt – ahogy azt a republikánusok jobboldali ellenfelei és főleg a klerikusok szerették hangoztatni -, hanem reakció is a spanyol egyház nyíltan köztársaság-ellenes magatartására és politikájára. Ennek érzékeltetése érdekében elég csak Segura bíboros, toledói érsek és a spanyol katolikus egyház prímásának pásztorlevelére utalni, amit még 1931 áprilisában adott ki. Segura ebben leplezetlenül kiállt a monarchia mellett, „riadót fújt a változások bárminő formája ellen”, s végül deklarálta az egyház hivatalos állásfoglalását, miszerint Spanyolországban az ember „vagy katolikus, vagy pedig egyáltalán semmi sem”.[167] Ezzel szemben az 1931-es októberi választásokat követően Azaña, aki ettől kezdve már nem csak hadügyminiszter, de kormányfő is volt, kijelentette: „Spanyolország megszűnt katolikusnak lenni”.[168] Az egyház és a köztársaság között tehát olyan antagonisztikus ellentét feszült, melynek kibékítése vagy legalább kompromisszumos rendezése lehetetlenség volt a korszak és az ország adott viszonyai között. Mindez annál is inkább nyilvánvaló volt, mivel Spanyolországban a katolicizmusnak vallási téren úgymond nem volt konkurenciája: a reformáció nem érintette az országot, a zsidókat pedig még a koraújkor folyamán kiűzték az országból. Ez a hegemón pozíció aztán túlontúl magabiztossá, de egyúttal kényelmessé is, ám mindenekelőtt nagyhatalmú, befolyásos és tekintélyes intézménnyé tette a katolikus egyházat.[169] Nem csak hogy a hívők lelki élete felett gyakorolt teljes kontrollt, de megannyi könyv- és lapkiadójával, iskoláival és szervezeteivel mind az egyház hivatalos tanítását propagálta. A spanyol egyház birtokait ugyan a 19. század folyamán megnyirbálták, ennek ellenére még a II. Köztársaság idején is jócskán akadtak egyházi kézen lévő latifundiumok, a szerzetesrendek pedig szintén birtokoltak némi földterületet. Ezenfelül az egyháznak hagyományosan beleszólása volt a politikába, ráadásul a király is Isten kegyelméből uralkodott, vagyis végső soron az egyházi tekintély jelentett számára szakrális legitimációt (XIII. Alfonz lemondásra kényszerítése már csak ezért is illegitim és elfogadhatatlan lépés volt az egyház szemében). A republikánusok célja ezzel szemben az volt, hogy az egyházat kiszorítsák a politika színpadáról, és Spanyolországot francia mintára modern, szekuláris állammá tegyék. Ennek elérése érdekében természetszerűleg számos ponton korlátozni kellett az egyház befolyását és jogkörét. Az állam és az egyház szétválasztását már az 1931-es alkotmány kimondta, s ugyanitt olvasható az is, hogy a spanyol államnak nincs hivatalos vallása. Az alkotmány ugyanakkor hitet tett a demokratikus köztársaságokra jellemző lelkiismereti- és vallásszabadság jogának biztosítása mellett, s az ország történelme során először bevezette a polgári házasság és a válás jogintézményét. A vallásgyakorlást a magánügyek körébe sorolták, s ennek értelmében a nyilvános vallásgyakorláshoz a mindenkori kormányzat jóváhagyására volt szükség. A vallási felekezeteket az alkotmány egyesületként kezelte, és az egyesületekre vonatkozó törvények alá rendelte, de ami ennél fontosabb volt, az az, hogy „megtiltotta az államnak, a régióknak, a tartományoknak és az önkormányzatoknak, hogy fenntartsanak vagy anyagilag segítsenek bármely egyházat, illetve valamely vallási egyesületet és intézményt”. Ezen túlmenően elrendelték az olyan szerzetesrendek feloszlatását, amelyek a spanyol állami hatóságoktól különböző hatalomnak fogadnak engedelmességet. Ez egyértelműen a jezsuitákra vonatkozott, akiknek vagyonát betiltásuk után államosították, azzal a kitétellel, hogy azt majd jótékonysági és oktatási célokra fogják fordítani. A jezsuiták mellett a többi szerzetesrendre vonatkozólag is különböző intézkedéseket foganatosítottak. Külön nyilvántartásba vették őket; megtiltották számukra az oktatási, ipari és kereskedelmi tevékenységet; újabb javak szerzését, illetve megtartását feltételekhez kötötték; alávetették őket az ország összes adózási törvényének; s az anyagi javaikkal kapcsolatban keletkezett hasznukat kötelezően be kellett fizetniük évenként az állam számára. A szerzetesrendeket leszámítva azonban az egyház saját intézményeiben továbbra is biztosították a lehetőséget a hitoktatásra, igaz az állami ellenőrzés e téren is érvényesült.[170] Az alkotmányban is megfogalmazott vallás- és egyházügyi korlátozásokat később néhány törvénnyel még tovább szigorították: 1933. május 17-én megszavazták a vallási rendek és gyülekezetek mindenfajta oktatási, politikai és gazdasági haszonszerzési jellegű cselekménytől való eltiltását, az összes megmaradt spanyolországi szerzetesrend vagyonát pedig az állam számára kisajátították. Mindezek természetszerűleg a püspöki kar és a pápa heves tiltakozásához vezettek, és összességében tovább szították a köztársaság-ellenes hangulatot az egyházi körökben.[171] A köztársaság antiklerikális intézkedései azonban messze elmaradtak a radikális csoportok és olykor a felbőszült néptömegek egyházzal szembeni akcióitól. A templomgyújtogatások, valamint az egyházi személyekkel szembeni agresszív fellépések mondhatni végigkísérték a köztársaság történetét, forradalmi helyzetek alkalmával pedig az egyház tárgyi vagy fizikai képviselői egyaránt elsőszámú célpontnak számítottak.[172] Mindez azonban az esetek döntő többségében nem öncélú barbarizmus volt: Spanyolországban a katolikus egyház testesítette meg leginkább azt az anakronizmust, amellyel szemben minden haladó erő kisebb vagy nagyobb intenzitással fellépett. Az egyház szinte minden esetben a reakciót képviselte, s minden erejével azon volt, hogy akadályozza a köztársasági reformok, s különösen a forradalmi folyamatok megvalósulását. Azok a papok, akik mégsem így tettek, kegyvesztettek lettek, és sorsukról legalábbis mélyen hallgattak, ha nem megvetéssel szóltak a „hivatalos” egyházi körökben.[173]

A köztársasági reformok következő nagy területét a nemzetiségi kérdés jelentette. A többi reformmal összehasonlítva ez járt a legkevesebb konfliktussal, és talán ezt sikerült a legkielégítőbben rendezni is, bár fontos hangsúlyozni, hogy ebben a nemzetiségi mozgalmak önálló akcióinak is komoly szerepe volt. A monarchista Spanyolország hagyományos felfogásával szakítva az új alkotmány kimondta, hogy „a köztársaság integrált államot alkot”, amelyet „a tartományok önállóan kormányzott municípiumai és az autonómia rendszerére épülő régiók alkotják”. Elvi szinten tehát a nemzetiségi kérdést az alkotmánynak a lehető legjobb kompromisszum formájában sikerült rendeznie, szakítva a nemzetiségek számára elfogadhatatlan kasztíliai centralizmussal, ugyanakkor elutasítva az ország - a spanyolok többsége számára elfogadhatatlan - nemzetiségi alapon történő föderatív felosztását. A nemzetiségekkel való kompromisszumos politika megnyilvánult abban is, hogy a központi kormány munkájába bevonták a legnagyobb köztársaságpárti nemzetiségi pártok tagjait is. Az Ideiglenes Kormányban a galíciaiakat az ORGA színeiben a tengerészetügyi miniszterré kinevezett Casares Quiroga képviselte, míg Nicoláu d’Olwer a Katalán Köztársasági Akció (ACR) delegáltjaként került a gazdaságügyi tárca élére. Az első Azaña-kormányban Quirogát kinevezték belügyminiszternek, a második Azaña-kormányban pedig e mellé megkapta a közlekedésügyi tárcát. Ugyanebben a kormányban Nicoláu d’Olwer és az ACR helyére Carner Romeu, a másik baloldali republikánus katalán párt (ECR) egyik képviselője lépett, mint pénzügyminiszter. A harmadik Azaña-kormányban a tengerészetügyi tárcát az ERC prominens személyisége, Lluís Companys kapta meg, míg a belügyminiszteri székben továbbra is Quirogát találjuk, akinek életútja egyúttal jól példázza a nemzetiségi republikánus politikusok remek érvényesüli lehetőségeit a köztársasági időszakban.[174] A központi kormány munkájában való nemzetiségi részvétel azonban nem jelentett egyet a létrejött kompromisszum maradéktalan betartásával, s az azzal való teljes megelégedéssel. „A katalán és a baszk autonómia-statútum kidolgozásakor (…) a katalán és baszk politikai erők jelentősen nagyobb, az alkotmány keretein túlmutató jogkört harcoltak ki, mely magában foglalta a spanyol mellett a baszk és a katalán nyelv elismerését második hivatalos nyelvként, a belső alkotmányos szabályozás és gazdaságpolitika nagy lehetőségeit adva meg a helyi kormányzatoknak – beleértve a belső közigazgatás rendszerének, a jogrendszernek, a saját rendőrség kialakításának, a vállalatok, természeti kincsek szocializálásának lehetőségét”.[175] A nemzetiségek jelentős része kirobbanó örömmel fogadta a köztársaság által lehetőségként felkínált autonómiát, s élt is vele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Katalóniában egy 1931-ben megrendezett népszavazáson 592.961 fő támogatta, míg mindössze csupán 3.276 fő ellenezte a tartományi autonómiát.[176] Hasonló népszavazásra Baszkföldön 1932-ben került sor, itt azonban a konzervatív navarrai szavazók miatt ekkor még megbukott az autonómia-statútum, de 1933-ban egy újabb népszavazás után (melyből Navarrát tudatosan kizárták) végül mégis sikerült életbe léptetniük. Galíciában – különböző okokból kifolyólag - az autonómia-statútum tervezete végül megbukott. Katalóniában az autonómia-statútum elfogadását követően komoly lépések történtek az önálló hatalom gyakorlati kiépítésére is: még 1931-ben felállították a katalán parlamentet élén Lluís Companys-szal, valamint a katalán kormányt (Generalitat) Francesc Maciá elnökletével. Baszkföldön az autonómia-statútum elfogadását követően egészen 1936-ig várni kellett a Generalitathoz hasonló autonóm kormány létrehozásával.[177] A nemzetiségi kérdés ezen főbb motívumainak ismertetésére elsősorban azért volt szükség, mert az anarchisták legnagyobb számban Katalóniában, s azon belül is szinte kizárólag Barcelonában koncentrálódtak, ennélfogva a katalán nacionalistákkal szembeni önmeghatározás a korszakban mindvégig nagy jelentőséggel bírt a katalóniai liberter mozgalom számára. A Rivera-diktatúra idején még „a republikánusok, a radikális szeparatisták és a cenetisták ugyanazt az ellenzéki helyet foglalták el, akár a börtönökben, akár a párizsi vagy brüsszeli száműzetésben, akár a földalatti harcban Barcelonában”. Pestaña és a CNT más mérsékelt vezetői, akik az 1920-as évek végétől aktívan keresték a kapcsolatot minden diktatúra- és monarchia-ellenes erővel, az 1931-es április helyhatósági választások alkalmával igyekeztek a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) számára kedvező légkört teremteni a szavazóhelyiségek környékén. Az abban az időben a mérsékeltek által szerkesztett Solidaridad Obrerában cikkeket közöltek az ERC összejöveteleiről, mi több a CNT vezetése meg is hívta az ERC aktivistáit, hogy velük együtt „tüntessenek a kormányzati elnyomás ellen, és álljanak ki a szociális és politikai bebörtönzöttek amnesztiája érdekében”. Sokatmondó tény az is, hogy míg a Solidaridad Obrera rendre pejoratív jelzőkkel illette a választásokon résztvevő különböző pártokat (pl.: „szociál-fasiszta PSOE”), az ERC-ről csak, mint „a katalán demokrácia legkiválóbb embereinek” pártjáról írt. A CNT vezetése tehát – bár nyíltan nem buzdította tagságát, hogy vegyen részt a választásokon, és az ERC-re szavazzon – a fent említett gesztusokkal nagyban megkönnyítette a köztársasági oldal győzelmét, és a katalán baloldali nacionalisták hatalomra kerülését Barcelonában. Mindezen – az anarchizmus politikaellenességről szóló tanaival ellentétes – lépések megtételére a mérsékelt vezetést alapjában véve olyan pragmatikus célok elérésének vágya mozgatta, mint a monarchia megbuktatása, a munkások foglalkoztatási és életkörülményeinek fokozott mértékű javítása, a paritásos bizottságok eltörlése, valamint megannyi bebörtönzött elvtársuk kiszabadítása a börtönökből. Ezenfelül valószínűsíthető volt, hogyha a választásokon a jobboldal kerekedik felül, az további restriktív intézkedések meghozatalát fogja maga után vonni a munkásságra és a liberter mozgalomra nézve. Végül tehát, nem kis részben a CNT magatartásának hatására, Barcelonában az 1931. áprilisi választások a köztársasági oldal győzelmével és azon belül is az ERC diadalával zárultak, amely pártnak így az összesen negyven mandátumból huszonnégyet sikerült megszereznie. A választási eredmények napvilágra kerülését általános eufória kísérte: a munkások forradalmi dalokat énekelve és a köztársaságot éltetve letették szerszámaikat és az utcára vonultak ünnepelni, a szintén jó kedvre derült busz- és villamos sofőrök pedig engedélyezték a tömeg számára, hogy ingyen használják járműveiket. Az anarchisták jelentős része számára azonban egy választási eredmény csupán formaságnak számított, s ők követeléseik azonnali teljesülését kívánták. Éppen ezért alig néhány órával a köztársaság barcelonai proklamálását követően a börtönökhöz vonultak, és kiszabadították elvtársaikat. Április 15-én már a Barcelonai Bíróság előtt tüntetett a tömeg, követelve a bírói jegyzékek azonnali megsemmisítését, mire a Guardia Civil sortűzzel oszlatta szét őket.[178] Ehhez hasonló incidensekre a következő időszakban gyakran sor került, lévén, hogy a gazdasági világválság hatása Barcelonában, mint ipari centrumban hatványozottan érvényesült, s ez a fajta gazdasági nyomás egyúttal az anarchisták politikai nyomásával ötvöződött, ami predesztinálta az állammal és a burzsoáziával szembeni konfliktusokat. Ettől a hatástól természetesen a CNT mérsékelt vezetése sem tekinthetett el, s éppen emiatt kényszerült visszautasítani Maciá már korábban említett ajánlatát is a Generalitatban való részvétellel kapcsolatban. A treintisták fellépésének kudarca, majd pedig a mérsékeltek fokozatos pozícióvesztése a fontosabb liberter szervezeteknél, s ezzel párhuzamosan a radikálisok térnyerése magától értetődően változást eredményezett a katalán baloldali nacionalistákkal szembeni korábbi megengedő politikában. A FAI a kezdetektől fogva ellene volt éppúgy az autonóm tartományi kormánnyal való kompromisszumoknak, mint ahogy azt a központi kormány esetében is számtalanszor kinyilatkoztatta. Az anarchisták nem az autonómiát vagy a föderatív struktúrát ellenezték – melyet a katalán (baloldali) nacionalista politikusok jelentős része támogatott -, hanem a nacionalizmus, a parlamentarizmus és a polgári demokrácia érdekei mentén szerveződő államot, amely sok szempontból szemben állt a munkásság érdekeivel és a munkásmozgalom követeléseivel. A barcelonai sztrájkmozgalmakra utalva Maciá elnök már viszonylag korán magabiztosan kijelentette: „ha meglesz a[z autonómiáról szóló – P. P.] statútum, ilyen konfliktusok nem fordulnak elő”.[179] Ilyen konfliktusok azonban - az érdekek különbözőségéből adódóan - nagyon is sokszor előfordultak még a köztársaság fennállása idején, 1932-től kezdődően pedig a helyzet csak tovább fokozódott az anarchisták szervezett fegyveres felkeléseinek következtében.

A köztársaság kikiáltása egyúttal egy új értékrend diadalmaskodását is jelentette a régi felett. Ennek az új értékrendnek képezték részét többek között azok a polgári szabadságjogok, amelyeket már az új alkotmány is szavatolt. Az említett lelkiismereti és vallásszabadságon túl a szólás-, a gyülekezési és a szervezkedési szabadság sorolható még ide. A szervezkedési szabadság joga tette lehetővé egyebek mellett azt, hogy az anarcho-szindikalizmus előjöhessen a föld alól, ahová korábban a diktatúra kényszerítette. A sztrájkjog újbóli bevezetése lehetővé tette a munkáltatókkal szembeni gazdasági és nem ritkán politikai követelések érvényre juttatását, és a szervezett legális érdekérvényesítést. Ennek ellenére a kormány, s különösen annak szocialista miniszterei számos alkalommal vezető szerepet játszottak a sztrájkok letörésében, az elméleti jog gyakorlati csorbításában.[180]

A polgári demokratizmus szellemében sor került a választójog megreformálására is. Már 1931. április 25-én – a következő parlamenti választásokra készülve - rendeletet hoztak a szavazójog alsó korhatárának csökkentésére vonatkozóan. Ennek köszönhetően a férfiak 23 éves koruktól jogosultak voltak részt venni a választásokon, mintegy négyszeresére növelve ezzel az aktív választók számát. Nem sokkal később, május 8-án a kormány egy újabb rendeletével egykamarássá változtatta a Cortest, bevezette a választókerületek rendszerét, megnehezítette új pártok indulását, továbbá a pártok számára kedvezőbb rendelkezéseket fogadott el az egyéni jelöltekkel szemben.[181] A női választójog bevezetéséről komoly vitákat követően végül 1931 őszén döntöttek.[182] A dilemma nem elvi természetű volt, hiszen a republikánusok és a szocialisták a polgári jogegyenlőség hívei voltak, jelen esetben azonban a nők alacsony iskolázottsági fokától, és a körükben általában erős klerikális befolyástól tartva a döntéshozók jelentős hányada úgy látta, hogy a női választójog bevezetésével csak jobboldali riválisaik malmára hajtanák a vizet. Ilyen irányú félelmeik nem voltak alaptalanok: az 1933 őszén megrendezett parlamenti választásokon ugyanis a nők jelentős része a jobboldal legnagyobb katolikus pártjára, a CEDA-ra (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) szavazott. Parlamenti választások hivatalosan négyévenként kerültek volna megrendezésre, valójában azonban a II. Spanyol Köztársaság teljes fennállása idején (1931-1939) egyetlen olyan kormány sem akadt, amely teljes választási ciklusát ki tudta volna tölteni.[183] Noha a köztársaság választójogi reformjai síkra szálltak az általános, titkos és közvetlen szavazás mellett is, a gyakorlatban kisebb-nagyobb visszaélésekre minden választás alkalmával sor került a korszak folyamán.

Nagy eredményeket vitt végbe a köztársaság az oktatás és a művelődés terén. A szerzetesrendeket az állam teljes mértékben eltiltotta mindenfajta oktatói tevékenységtől, s a katolikus egyház mindenhatósága is csorbult az iskolai élet terén. 1931 és 1933 között állami pénzből – részben az egyházi vagyonok kisajátításának köszönhetően - mintegy tízezer új iskolát adtak át, több tízezer gyerek számára teremtve meg ezzel a szervezett oktatás keretei között történő tanulás lehetőségét.[184] Ennek köszönhetően dinamikusan folytatódott az analfabetizmus felszámolása, amelyre már a diktatúra évei alatt is komoly hangsúlyt fektetett az akkori kormányzat. Mindennek dacára azonban fontos hangsúlyozni, hogy az analfabéták aránya - elsősorban az ország szegényebb és vidékiesebb jellegű déli területein - továbbra is magas maradt, a nők aluliskolázottságának foka pedig országszerte magasabb volt, mint a férfiak esetében.[185] A köztársasági érában megannyi könyvtár, múzeum és színház épült vagy részesült jelentős támogatásban, s a kultúra fogyasztása egyre többek számára vált elérhető és megfizethető szabadidős tevékenységgé.[186] 1931-ben debütált az első külföldi hangosfilm a spanyol mozikban, az 1930-as évek közepén pedig már hasonló jellegű hazai alkotások is születtek a Spanyol Ipari Filmvállalat (Compañía Industrial Film Española S.A.) jóvoltából.[187] A sajtószabadság alkotmányos garantálásával és a cenzúra eltörlésével országszerte új lendületet kapott a könyv- és lapkiadás, ami a fentiekhez hasonlóan fontos állomást jelentett a kultúra terjedésében. A szekularizmus győzelme az oktatás terén nagy örömmel töltötte el az anarchistákat, akik a 19. század óta az egyház szellemi monopóliumának megtöréséért küzdöttek. A neves anarchista pedagógus, Francisco Ferrer 1901-ben alapított barcelonai Modern Iskolájának (Escuela Moderna) programjában például szintén előkelő helyet foglalt el a vallási-egyházi neveléssel szembeni racionális, természettudományokon alapuló, dogmáktól és előítéletektől mentes oktatás és nevelés koncepciója.[188] Az anarchisták a nők szerepének és helyzetének változását alapvetően pozitívan értékelték, bár mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy a Spanyolországban rohamosan erősödő és a polgárháború alatt virágzó anarcha-feminizmus célkitűzései mindig is radikálisabbak voltak a polgári feminizmusénál.[189] Az anarchisták persze mindvégig igyekeztek magukat függetleníteni a hivatalos – burzsoá jelzővel megbélyegzett – kultúrától, és az azt kiszolgáló intézményektől. A CNT újjáéledését követően sorra nyíltak a népházként és klubként funkcionáló ateneos libertariók, s virágoztak egészen addig, míg az 1933-as őszi választásokon hatalomra került Lerroux-kormány be nem záratta őket.[190] Új lendületet kapott az anarchista sajtó is, amelynek működését korábban a diktatúra intézkedései teljesen ellehetetlenítették. Az 1930-as években a röplapok mellett a sajtó jelentette az információátadás, a propaganda és a kultúra terjesztésének legfontosabb és legrendszerezettebb formáját. Jellegéről és hatásáról éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk az anarchizmus fellegvárának számító Katalónia és Andalúzia példáján keresztül. Annak köszönhetően, hogy előbbi magasan urbanizált, iparilag fejlett terület volt, míg utóbbi inkább mezőgazdasági termeléséről volt ismert, e két tartomány anarchista sajtójának tartalma és színvonala is jelentős különbségeket mutatott. Katalóniában a munkásság szervezettsége, a városi miliő, valamint a kedvezőbb sokszorosítási és terjesztési lehetőségek miatt az anarchista újságírók általában nagyobb terjedelmű és példányszámú és többnyire hosszabb életű periodikákat tudtak kiadni, és ezek célközönsége is a némiképp öntudatosabb, relatíve nagyobb vásárlóerővel rendelkező városi munkásság volt. Nem véletlen, hogy a legismertebb, országos terjesztésű lapok (Solidaridad Obrera, Tierra y Libertad) is Barcelonában kerültek kiadásra. Délen ezzel szemben a CNT-nek nem sikerült nagyobb orgánumokat létrehoznia, és az anarcho-szindikalizmus is csak egy szűk ipari magban tudott igazán kibontakozni: mindenekelőtt ott, ahol a vasútépítés és az építőipar sok embert foglalkoztatott, valamint a bortermelés központjaiban. A lapok kiadására itt kevesebb lehetőség nyílott, és a szerényebb jövedelmek miatt mind a kiadott lapok száma, mind terjedelme, mind pedig példányszáma jelentősen alulmúlta a katalóniai szintet. A korszak folyamán nem volt egyetlen olyan anarchista napi- vagy hetilap sem Andalúziában, amely a tartomány több provinciájában, esetleg a tartományon kívül elterjedt, relatíve hosszabb ideig fennállt és nagyobb közönségre szert tett volna. Jellemző, hogy a legtöbb andalúziai liberter sajtótermék csak más periodikákból, illetve egyes anarchisták visszaemlékezéseiből ismert: kis számban kiadott eredeti példányaik elvesztek vagy megsemmisültek az idők folyamán. Mindazonáltal a fennmaradt kiadványok is remekül megvilágítják az andalúz anarchista sajtó legfontosabb jellemzőjét, vagyis azt, hogy az újságcikkek zsellérekhez, napszámosokhoz, idénymunkásokhoz és a nagyobb andalúz városok alkalmi munkásaihoz szóltak, akiknek többsége az év nagy részében (esetleg egész évben) létfenntartási gondokkal küzdött, melyet a fokozódó gazdasági világválság csak még inkább tetézett. Tartalmukban emiatt kevésbé foglalkoztak elméleti kérdésekkel, inkább a parasztság mindennapi szenvedéseiről írtak, és az ebből kivezető utat (földfoglalás, kollektivizálás, liberter kommunizmus, stb.) igyekezték olvasóik elé tárni.[191] Fontos szerepet töltött be a sajtó a nőnevelés terén: a férfi-női kapcsolatokról, a szexualitásról vagy a nők munkában betöltött szerepéről szóló cikkek mind hozzájárultak az emancipáció női és férfi híveinek öntudatosodásához.[192] Nem elhanyagolható szerepet töltöttek be a különböző liberter sajtótermékek a politikai véleményformálásban, s a mozgalmon belüli csoportok egymással való polemizálásában. A FAI többek között a Tierra y Libertadot használta fel, hogy a mérsékeltek ellen buzdítsa a közvéleményt, míg a CNT a Solidaridad Obrerával tette ugyanezt a szakadás időszakában. Mikor 1931 őszén a radikálisok megkaparintották a Solidaridad Obrera szerkesztői posztjait, a treintisták új lapokat alapítottak saját nézeteik terjesztésére. Ilyen volt a már említett El Pueblo mellett a Cultura Libertaria (1931-1933 között), majd a Sindicalismo (1933-1935 között).[193]

Az eddigiekben felsorolt megannyi reformon és rendeleten túlmenően a köztársaság kormányai számos törvényt hoztak, illetve intézkedést foganatosítottak a munkahelyi viszonyokkal, a közmunkaüggyel és az agrárkérdéssel összefüggésben. Ezen lényeges (és témánk szempontjából különösen fontos) pontok bemutatása és értékelése azonban feltétlenül megköveteli a korszak Spanyolországának gazdaság- és társadalomtörténeti elemzését, így ezzel e kötet következő részében fogunk foglalkozni.

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Folyóiratok, újságok

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930.

 

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931.

 

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931.

 

 

Történeti monográfiák, tanulmányok

 

 

IN COMMEMORATION… = In Commemoration of the Asturias Soviet. In: Spain 1934-39. From Working Class Struggle to Imperialist War. A Communist Workers’ Organisation pamphlet. London, 2-4.

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ANDERLE (1985.) = Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Államfejlődés és nemzeti mozgalmak Spanyolországban. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985.

 

ANDERLE (1999.) = Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó, 1999.

 

BEEVOR (2002.) = Beevor, Anthony: A spanyol polgárháború. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

 

BETHLEN (1963.) = Bethlen Oszkár: Népi demokratikus fejlődés Spanyolországban 1936-1939. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1963.

 

BOOKCHIN (1998.) = Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, Edinburgh, San Francisco, 1998.

 

CASANOVA (2010.) = Casanova, Julián: Spanish Republic and Civil War. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

 

CASAS (2002.) = Casas, Juan Gómez: Historia de la FAI. Aproximación a la historia de la organización específica del anarquismo y sus antecedentes de la Alianza de la Democracia Socialista. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2002.

 

CHRISTIE (2008.) = Christie, Stuart: We, the anarchists! A study of the Iberian Anarchist Federation (FAI) 1927-1937. AK Press, Edinburgh/Oakland, 2008.

 

CISNEROS DE (1972.) = Cisneros de, Hidalgo: Életút. Emlékiratok. Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.

 

EALHAM (2005.) = Ealham, Chris: Class, Culture and Conflict in Barcelona 1898-1937. Routledge, London/New York, 2005.

 

EALHAM (2008.) = Ealham, Chris: „The Struggle for the Streets”: Unemployed Hawkers, Protest Culture and Repression in the Barcelona area. (c. 1918-1936). In.: Labour History Review. Vol. 73., No. 1., April, 2008. 19-38.

 

ELLWOOD (1997.) = Ellwood, Sheelagh: Franco. Akadémia Kiadó, Bp., 1997.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

GARCÍA (1973.) = García, José: Spanyolország a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973.

 

GODOY (1989.) = Godoy, Antonio Checa: Prensa y partidos politicos durante la II. República. Universidad de Salamanca, Salamanca, 1989.

 

GUILLAMÓN (2014.) = Guillamón, Agustín: Esbozos biográficos. In: Balance. Cuaderno de historia número 38. Correspondencia entre Diego Camacho („Abel Paz”) y Juan García Oliver. Barcelona, 2014. szeptember. 7-16.

 

HARSÁNYI (2006a.) = Harsányi Iván: A szociális érdekegyeztetés ideológiája és gyakorlata Spanyolországban az első világháború utáni évtizedekben. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 88-106.

 

HARSÁNYI (2006b.) = Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 66-87.

 

HARSÁNYI (1987.) = Harsányi Iván: Pestaña Núñez, Ángel IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1988. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987. 225-228.

 

HARSÁNYI (1989.) = Harsányi Iván: Seguí i Rubinat, Salvador. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1990. MSZMP KB PTI-PF, Bp. 1989. 267-269.

 

HARSÁNYI (2006c.) = Harsányi Iván: Választások a 20. századi Spanyolországban. IN: Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 41-65.

 

HOBSBAWM (1974.) = Hobsbawm, Eric: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1974.

 

IBÁRRURI (1964.) = Ibárruri, Dolores (et al): A spanyol kommunista párt története. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1964.

 

IÑIGUEZ (2001.) = Iñiguez, Miguel: Esbozo de una enciclopedia histórica del anarquismo español. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2001.

 

LERA DE (1978.) = Lera de, Ángel M.a: Ángel Pestaña. Retrato de un anarquista. Libreria Editorial Argos, Barcelona, 1978.

 

MARTORELL (2011.) = Martorell, Miguel Linares: José Sánchez Guerra. Un hombre de honor (1859-1935). Marcial Pons Historia, 2011.

 

MEAKER (1974.) = Meaker, Gerald H.: The Revolutionary Left in Spain, 1914-1923. Stanford University Press, Stanford, 1974.

 

MEJÍAS (2008.) = Mejías, Francisco Martínez: La aplicación de Ley de Fugas durante la Segunda República en Bujalance. In: Crónica de Córdoba y sus Pueblos XIV. Ilustre Asociación Provincial Cordobesa de Cronistas Oficiales, Córdoba, 2008. 401-414.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

MINTZ (1970.) = Mintz, Frank: L’Autogestion dans l’Espagne révolutionnaire. Belibaste, Párizs, 1970.

 

MONTSENY (1974.) = Montseny, Federica: ¿Qué es el anarquismo? 1974.

OLIVER (1978.) = Oliver, Juan García: El eco de los pasos. El anarchosindicalismo …en la calle …en el Comité de Milicias …en el gobierno …en el exilio. Ibérica de Ediciones y Publicaciones, Barcelona, 1978.

 

PAYNE (2006.) = Payne, Stanley G.: The Collapse of The Spanish Republic, 1933-1936. Duke & Company, Pennsylvania, 2006.

 

PAZ (2006.) = Paz, Abel: Durruti in the Spanish Revolution. AK Press, Madrid, 2006.

 

PAZ (1976.) = Paz, Abel: Durruti: The People Armed. Black Rose Books, Montreal, 1976.

 

PEIRATS (2011.) = Peirats, José: The CNT in the Spanish Revolution. vol. I. The Meltzer Press, Hastings, 2011.

 

PRESTON (2012.) = Preston, Paul: The Spanish Holocaust. Inquisition and Extermination in Twentieth-Century Spain. W. W. Norton & Company, New York, London, 2012.

 

ROITH (2015.) = Roith, Christian: Memory and Critique: Essays on the History of Education and School in Spain and Germany. Editorial Universidad de Almería, Almería, 2015.

 

 

SOÓS (2010.) = Soós István: A spanyol állami egyházjog és a katolikus egyház belső joga. PhD dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kánonjogi Posztgraduális Intézet, Vallástudományi Doktori Iskola, Bp., 2010.

 

SZIGETVÁRI (2009.) = Szigetvári Krisztián: Vázlat Primo de Rivera diktatúrájáról (1923. szeptember – 1930. január). In: BENE Krisztián – SARLÓS István – VITÁRI Zsolt (szerk.): Kutatási Füzetek 15. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2009. 261-277.

 

THOMAS (1976.) = Thomas, Hugh: La guerra civil española. La mayor tragedia de la historia de España. I. köt. Diario 16, Madrid, 1976.

 

URQUIJO GOITIA (2008.) = Urquijo Goitia, José Ramón: Gobiernos y ministros españoles en la Edad Contemporánea. Consejo Superior de Investigaciones Cientificas, Madrid, 2008.

 

VARGA (1985.) = Varga, Jenő: Spanyolország a forradalomban. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1986. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985. 102-109.

 

VILAR (1984.) = Vilar, Pierre: Spanyolország története. Gondolat, Bp., 1984.

 

ZALAI (2005.) = Zalai Anita: A monarchia válsága Spanyolországban (1923-1931). IN: Kutatási Füzetek 11. Ünnepi szám Harsányi Iván 75. születésnapjára. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2005. 300-313.

 

ZALAI (2011.) = Zalai Anita: Politikai pártok Spanyolországban 1931-1936. Belvedere, Szeged, 2011.

 

ZOLCSÁK (2006a.) = Zolcsák György Attila: A spanyolországi anarchizmus 1931-1939. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, Politikaelmélet Szak, Bp., 2006.

 

ZOLCSÁK (2006b.) = Zolcsák György Attila: Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus. In: Eszmélet, 70. (2006. nyár), 61-77.

 

ZOLCSÁK (2009.) = Zolcsák György Attila: Francisco Ferrer élete és munkássága. Tanári képzés szakdolgozata. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp., 2009.

 

Internetes hivatkozások

(Utolsó letöltések dátuma: 2015. 09.02.)

ANARCHA-FEMINIZMUS = A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/06/28/anarcha-feminizmus

 

BERENGUER = Dámaso Berenguer

http://en.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

http://es.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

 

BROUÉ (1977.) = Broué, Pierre: España 1931-1939: La revolución perdida

https://www.marxists.org/espanol/broue/1973/revolucion_perdida.htm

 

CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA = 1923-1930. La cladestinidad en la dictadura de la Primo Rivera

http://madrid.cnt.es/historia/clandestinidad-dictadura-primo-de-rivera/

 

CONGRESO DE LA CNT (1931.) = III. Congreso de la CNT. Celebrado en Madrid del 11 al 16 de junio de 1931

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

CONSTITUCIÓN (1931.) = Constitución de la República Española. 9 de diciembre de 1931.

http://www.congreso.es/docu/constituciones/1931/1931_cd.pdf

 

GUILLAMÓN (2013.) = Guillamón, Agustín: La fundación de la FAI. (Marsella, 16 de mayo de 1926)

http://federacionanarquistaiberica.blogspot.hu/2014/09/la-fundacion-de-la-fai-marsella-16-de.html

 

KATOLKUS LEXIKON = Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikk

http://lexikon.katolikus.hu/S/spanyol%20polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA.html

 

LEY DE DEFENSA = Törvény a köztársaság védelméről („Ley de Defensa de República”)

https://es.wikipedia.org/wiki/Ley_de_Defensa_de_la_Rep%C3%BAblica

 

LEY DE VAGOS Y MALEANTES = 1954-es törvény az 1933. augusztus 4-i „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”) módosításáról

http://www.boe.es/datos/pdfs/BOE/1954/198/A04862-04862.pdf

 

MANIFIESTO DE LOS TREINTAS (1931.) = A Harcmincak Kiáltványa (Manifiesto de los Treintas)

http://www.patriasindicalista.es/ateneoazul/ps_textos/manifiesto_de_los_treinta.pdf

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejas-i tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

PRENSA TREINTISTA = Archivo Histórico Prensa Treintista

http://www.cedall.org/Documentacio/Castella/cedall203540000_Cultura%20libertaria_Sindicalismo.htm

 

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.) = Programa del Partido Sindicalista. El desacertado intento de hacer un partido anarquista
http://www.portaloaca.com/historia/historia-libertaria/1139-programa-del-partido-sindicalista-el-desacertado-intento-de-hacer-un-partido-anarquista.html

 

SECRETARIO GENERAL = Secretario general de la CNT

https://es.wikipedia.org/wiki/Secretario_general_de_la_CNT

 

SPANISH CINEMA = History of Spanish Cinema

http://www.donquijote.org/culture/spain/film/history-of-spanish-cinema

MELLÉKLETEK

I. FONTOSABB RÖVIDÍTÉSEK

ACR (Acció Catalana Republicana): Republikánus Katalán Akció

AIT (Asociación Internacional de Trabajadores): Nemzetközi Munkásszövetség

AR (Acción Republicana): Republikánus Akció

CNT (Confederación Nacional del Trabajo): Országos Munkakonföderáció

ERC (Esquerra Republicana de Catalunya): Katalán Republikánus Baloldal

DLP (Derecha Liberal Republicana): Republikánus Liberális Jobboldal

FAI (Federación Anarquista Ibérica): Ibériai Anarchista Föderáció

ORGA (Organizaciós Republicana Gallega Autónoma): Autonóm Gallego Republikánus Szerveződés

PCE (Partido Comunista Español): Spanyol Kommunista Párt

PPR (Partido Republicano Radical): Radikális Republikánus Párt

PRDF (Partido Republicano Democrático Federal): Szövetségi Demokratikus Republikánus Párt

PRRS (Partido Republicano Radical Socialista): Radikális Szocialista Republikánus Párt

PSOE (Partido Socialista Obrero Español): Spanyol Szocialista Munkáspárt

UGT (Unión General de Trabajadores): Általános Munkásszövetség

II. KÉPEK

Severiano Martínez Anido, Barcelona hírhedt katonai kormányzója, a diktatúra belügyminisztere

 

A diktátor, Miguel Primo de Rivera (jobbra) és XIII Alfonz király katonai uniformisban (balra)

 

A Los Solidarios csoport három alapító tagja (balról jobbra): Fernando Ascaso, Buenaventura Durruti, Gregorio Jover

 

Ángel Nuñez Pestaña, a CNT főtitkára, majd a Szindikalista Párt vezetője

 

Ramón Franco, az anarchista repülős

 

Francesc Maciá proklamálja a Katalán Köztársaságot

(1931. április 14.)

 

A köztársaság kikiáltását ünneplő tömeg Barcelonában

(1931. április 14.)

 

„A republikánusok győzelme megmutatta a nép akaratát”, hirdeti a Solidaridad Obrera vezércikke

(1931. április 14.)

 

Az anarchizmus regionális elterjedtsége Spanyolországban az 1930-as években

 

Az I. Azaña-kormány az 1931. októberi választásokat követően

 

A tragikus május elsejei eseményekről tudósító Tierra y Libertad címlapja (1931. május 8.)

 

A korszak hírhedt anarchistái Barcelonában (balról jobbra): García Vivancos, Juan García Oliver, Louis Lecoin, Pierre Odéon, Francisco Ascaso és Buenaventura Durruti

(1931. május)

 

A CNT kötelékéhez tartozó munkanélküliek kenyeret követelnek gyerekeik számára egy aragóniai tüntetésen

(1931)

 

Felgyújtott jezsuita templom Sevillában

(1931. május)

 

Városok, ahol 1931 folyamán kolostorokat gyújtottak fel

 

Juan Peiró CNT tagsági könyve

 

Ángel Pestaña beszédet mond a CNT III. Országos Kongresszusán a madridi Teatro Conservatorióban

(1931. június)

 

Castiblancói parasztok a Guardia Civil fogságában

(1932. január)

 

 

Buenaventura Durruti (balról a második) afrikai száműzetésben (1932)

 

Az 1933. januári anarchista felkelések főbb színhelyei

 

Holtestek hevernek szerteszét Casas Viejasban a Guardia Civil és a Guardia de Asalto által végrehajtott vérengzést követően (1933. január)

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó………………………………………………..2

A diktatúra bukása………………………………..10

A monarchia összeomlása………………………...25

A hatalomváltások időszaka……………………...38

A köztársaság rendeletei………………………….74

BIBLIOGRÁFIA……………………………………104

Folyóiratok, újságok……………………………..105

Történeti monográfiák, tanulmányok…………..105

Internetes hivatkozások………………………….113

MELLÉKLETEK…………………………………...116

I. Fontosabb rövidítések…………………………117

II. Képek………………………………………….118

 

TARTALOMJEGYZÉK…………………………...129

 

 

 





[1] Magyar átírásban találkozhatunk még a „libertáris”, valamint „szabad kommunizmus” kifejezéssel is, mozgalmi körökben azonban a „liberter” szóhasználat terjedt el. A nevezett fogalom azonban semmiképpen sem keverendő a „liberális” vagy a „libertariánus” terminusokkal, ugyanis míg előbbi a kapitalizmusban uralkodó politikai eszmével, addig utóbbi a liberalizmus és az individuális anarchizmus keresztezéséből létrejövő ideológiával hozható összefüggésbe.

[2] POÓR (2015.)

[3] Példaképpen alighanem elég, ha csupán a diktatúra előtti spanyolországi anarcho-szindikalizmus két legmeghatározóbb alakjának sorsára utalunk. Ángel Pestaña és Salvador Seguí ellen egyaránt merényletet követtek el hét hónap különbséggel. Pestañát négy golyó érte, de nem halt bele sérüléseibe, Seguí viszont Barcelonában halálos találatot kapott. A Pestaña elleni gyilkossági kísérlet elkövetői Barcelona rendőrfőnökének megbízásából cselekedtek, míg Seguít egy egykori anarcho-szindikalista ölte meg, akit a munkaadók egyesülete bérelt fel.

HARSÁNYI (1987.) 227., HARSÁNYI (1989.) 269.

[4] HARSÁNYI (2006c.) 47-48.

[5] Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (2006a.) 96.

[6] HARSÁNYI (2006b.) 80.

[7] HARSÁNYI (2006a.) 104.

[8] ZALAI (2005.) 305.

[9] Az UGT taglétszáma 1923 és 1930 között mintegy 211 000 főről csupán 277 000 főre nőtt, míg 1930 (a diktatúra bukásának éve) és 1932 között nagyjából megduplázódott. BEEVOR (2002.) 40.

[10] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[11] Katonai kormányzóként Anido a terrorizmust használta fegyverül az anarchistákkal szemben és felbérelt merénylőkkel (a pistolerókkal) vadászott a szakszervezeti vezetőkre és egyéb aktivistákra. THOMAS (1976.) 40.

[12] GARCÍA (1973.) 99.

[13] Talán leghíresebbnek közülük a Franciaországba emigráltak által megalakított föderáció, a „Grupos Anarquistas de Lengua Española” („Spanyolnyelvűek Anarchista Csoportjai”) bizonyult, amely 1926. május 13. és 16. között tartott marseilles-i kongresszusán informálisan megalapította az Ibériai Anarchisták Föderációját (FAI). GUILLAMÓN (2013.)

[14] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[15] PEIRATS (2011.) 25.

[16] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[17] A kommunista párt (PCE) csak 1921-ben jött létre, így Rivera hatalomátvételéig nem volt lehetősége - a szocialista és az anarchista munkásszervezetekkel versengve – megerősödnie.

[18] GARCÍA (1973.) 97.

[19] A korszak legismertebb merényletkísérlete alighanem a XIII. Alfonz ellen elkövetett sikertelen támadás volt. A merényletre 1926. június 25-én került volna sor a spanyol uralkodó párizsi látogatása alkalmával Francisco Ascaso, Buenaventura Durruti és Gregorio Jover jóvoltából. A politikai okokból korábban külföldre emigrált spanyol anarchisták uruguayi útlevéllel és hamis személyazonossággal érkeztek még április végén a francia fővárosba, majd onnan a sikertelen kísérletet követően Argentínába távoztak, de elfogták és pár hónapra bebörtönözték őket. PAZ (2006.) 99-104.

[20] Erre utal a FAI által használt „grupo de afinidad” terminus is, melyet szó szerint a „rokonság csoportjaként” lehetne lefordítani.

[21] BOOKCHIN (1998.) 196-197.

[22] A FAI alapító gyűlésén Valenciában többek között kijelentették, hogy a mozgalmon belül két antagonisztikus irányzat jött létre: az egyik az anarchizmus, vele szemben pedig az anarcho-szindikalizmus és a politikai szindikalizmus, amelyet Pestañára utalva csak pestañizmusként neveztek meg. CASAS (2002.) 103-104.

[23] ZOLCSÁK (2006b.), 65.

[24] ZALAI (2005.) 305.

[25] VILAR (1984.) 98-99.

[26] Az 1920-as évtizedben például 9%-kal - az egész spanyol történelem során leggyorsabb ütemben! - csökkent az analfabéták aránya, az egyetemre járók száma pedig megduplázódott a diktatúra évei alatt. PAYNE (2006.) 9.

„1923 és 1930 között 9.455 km-rel nőtt az utak és vasutak hossza, szemben az 1918-1923 közötti időszak 2.796 megépített km-ével. A járművek száma megnégyszereződött…” SZIGETVÁRI (2009.) 273.

[27] PAYNE (2006.) 19.

[28] GARCÍA (1973.) 95.

[29] PAZ (2006.) 230-231.

[30] Sotelo, J. Calvo: Mis servicios al Estado. Seis años de gestión. Imprenta Clásica Española, Madrid, 1931. 140. idézi: GARCÍA (1973.) 115.

[31] GARCÍA (1973.) 115-116.

[32] GARCÍA (1973.) 115.

[33] VILAR (1984.) 98.

[34] Az ipari termelés például 1929-ről 1930-ra csupán 1,2%-os visszaesést mutatott, míg a fejlett ipari országokban ugyanez az arány lényegesen magasabb volt. VARGA (1985.) 102.

[35] VILAR (1984.) 101.

[36] ZALAI (2005.) 306-307.

[37] BERENGUER

[38] ZALAI (2005.) 304., 306-307.

[39] ANDERLE (1999.) 129.

[40] BETHLEN (1963.) 13.

[41] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[42] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930. augusztus 31.

[43] MARTORELL (2011.) 5-6.

[44] BOOKCHIN (1998.) 204.

[45] Santiago Alba sértettsége onnan eredt, hogy Primo de Rivera hatalomátvétele után a király menesztette, és nem volt képes megvédeni őt a diktátor támadásaival szemben sem. ZALAI (2005.) 310-311.

[46] ZALAI (2005.) 311-312.

[47] 1929-hez viszonyítva Spanyolország ipari termelése 1931-ig közel 7%-kal csökkent.  VARGA (1985.) 102.

[48] A statisztikák szerint a munkanélküliek száma 1930 elején még csak 200 ezer volt, 1930 októberére azonban már ennek duplájára nőtt, míg 1931 elején elérte a félmillió főt is. GARCÍA (1973.) 139.

Ez a szám azonban még mindig messze van a valóságtól, hiszen a hivatalos statisztikákba a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó adatok nem kerültek be mindig a maguk teljességében, továbbá a formális munkanélküliség mellett számolni kellett a rövidített munkaidőben dolgozók szintén megnövekedett számával is. VARGA (1985.) 107.

[49] GARCÍA (1973.) 140-141.

[50] BETHLEN (1963.) 13.

[51] PEIRATS (2011.) 39.

[52] ZALAI (2005.) 312.

[53] PAZ (2006.) 164.

[54] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[55] Miguel Maura, Alejandro Lerroux, Fernando de los Ríos, Indalecio Prieto, Largo Caballero, Martínez Barrio.

[56] ZALAI (2011.) 48.

[57] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[58] CISNEROS DE (1972.) 192-207.

[59] IBÁRRURI (1964.) 58.

[60] ZALAI (2005.) 314-315.

[61] A cenzúra megszüntetését és a szólásszabadság helyreállítását egy 1931. március 22-i dekrétum mondta ki.

[62] A cacique szóval olyan nagy tekintéllyel és gazdasági hatalommal rendelkező földesurat szoktak jelölni, aki a választásokon befolyását felhasználva akár törvénytelen eszközökkel is képes kicsikarni a kellő mennyiségű szavazatot a maga számára. Ezt a jelenséget - amelynek spanyolországi elterjedtsége legfőképpen a latifundiumok földrajzi elhelyezkedésével mutatott korrelációt – szokták caciquismónak nevezni.

[63] ZALAI (2011.) 50-59.

[64] EALHAM (2005.) 53.

[65] PEIRATS (2011.) 39.

[66] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. április 1. 1.

[67] ANDERLE (1999.) 130.

[68] ZALAI (2011.) 65-66.

[69] XIII. Alfonz deklarációját forrásmegjelölés nélkül idézi: THOMAS (1976.) 47.

[70] „Katalónia népének nevében proklamálom a katalán államot egy katalán köztársasági rendszerben, mely szabadon és nagy barátsággal kéri és igényli Spanyolország más népeinek együttműködését az ibér népek konföderációjának megteremtésében” – nyilatkozta Francesc Maciá, a Generalitat elnöke még 1931. április 14-én. ANDERLE (1985.) 147.

[71] URQUIJO GOITIA (2008.) 116-117.

[72] ZALAI (2011.) 74.

[73] PEIRATS (2011.) 40.

[74] ZALAI (2011.) 124., 134-135.

[75] A táblázat készült URQUIJO GOITIA (2008.) 116-119. alapján.


[76] Konspirációs kísérletek persze akadtak bőven a különböző királypárti csoportok részéről, akik nem sajnálták pénzüket és kapcsolataikat latba vetni a restauráció ügyének előmozdítása érdekében. A titkos összejövetelek mellett még egy monarchista pártot is létrehoztak (Acción Española), propagandájukat pedig sajtótermékeiken (mindenekelőtt az ABC elnevezésű napilapjukon) és az egyház szócsövén keresztül igyekeztek terjeszteni országszerte. Olykor halálos áldozatokra is sor került a republikánusokkal való összetűzések során, valódi államcsínykísérlet azonban nem történt. Ebben szerepe volt a kormány rendeleteinek is, amelyek például cenzúra alá vették a monarchista sajtót, de az anarchistáknak is, akik egyebek mellett gyújtogatással válaszoltak az egyház és az ABC propaganda-hadjáratára.

THOMAS (1976.) 78-81.

[77] PAZ (2006.) 164.

[78] ZALAI (2011.) 69.

[79] PAZ (2006.) 203-204.

[80] PEIRATS (2011.) 39.

[81] LERA DE (1978.) 268.

[82] THOMAS (1976.) 60.

[83] Forrásmegjelölés nélkül idézi: LERA DE (1978.) 268.

[84] PEIRATS (2011.) 39.

[85] Juan García Oliver Burgosban raboskodott. A börtönből való szabadulásáról önéletrajzában részletesen beszámol.

OLIVER (1978.) 103-110.

[86] PAZ (2006.) 206.

[87] OLIVER (1978.) 115.

[88] Ennek eszméje eredetileg a CNT Védelmi Bizottságától származott, ám a kifejezés mégis García Oliver és a FAI militánsainak tevékenysége nyomán vált ismertté.

CHRISTIE (2008.) 86.

[89] Ennek pontjai lényegében megegyeztek a korábban már említett követelésekkel, úgy mint a Guardía Civil feloszlatása, az egyházi tulajdon kisajátítása, a parasztok földhöz juttatása, a gyárak munkásönigazgatása, stb.

CHRISTIE (2008.) 83.

[90] OLIVER (1978.) 115-117.

[91] Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. május 8. 1. és 4.

[92] Az őrök állítólag arra hivatkoztak, hogy sem Maciá, sem más képviselők nem tartózkodnak most a Generalitat épületében, ezért nincs senki, aki fogadhatná őket.

OLIVER (1978.) 117.

[93] A mintegy háromnegyed órás tűzharc során az anarchisták közül tizenöten megsebesültek, egy ember pedig életét vesztette.

CHRISTIE (2008.) 84.

[94] Abel Paz szerint kettő.

PAZ (1976.) 107.

[95] CHRISTIE (2008.) 84-85.

[96] A CNT II. Országos Kongresszusa még 1919-ben ült össze, így újbóli összehívásának éppen itt volt már az ideje.

[97] A helyzetet kissé komikussá teszi, hogy bár a Tierra y Libertad következő száma tudósított a június 10-i FAI-konferenciáról, ez a szám csak június 27-én jött ki a nyomdából.

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. június 27. 2.

[98] PAZ (2006.) 223.

A CNT kongresszus történéseiről részletesen beszámoló Abel Paz könyvében az olvasható, hogy az eddig hetente kiadott Tierra y Libertadot napilappá alakították. Ez az állítás helytelen: a lap ugyanis a kongresszust megelőző időszakban viszonylag ritkán és rendszertelenül jelent meg, 1931. június közepétől pedig rendszeresen és heti gyakorisággal adták ki.

[99] A táblázat forrásául ELORZA (1973.) 469-470. szolgált.

[100] BOOKCHIN (1998.) 216.

[101] PAZ (2006.) 225.

[102] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11-17.

[103] PAZ (2006.) 224-225., CONGRESO DE LA CNT (1931.)

[104] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 1. és 6.

[105] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 6.

[106] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 1.

[107] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 4.

[108] GUILLAMÓN (2014.) 9.

[109] LERA DE (1978.) 276.

[110] CHRISTIE (2008.) 93-94.

[111] LERA DE (1978.) 276.

[112] LERA DE (1978.) 277.

[113] Gabriel García Márquez írta egy helyütt a következőket: „mindig bámultam a jellemlovagokat, ahogy undorodva ejtik ki a szájukon: kompromisszum!... Elkísérném egy erényes napjukat, megszámolnám: reggeltől estig hány akart és akaratlan kompromisszumot követnek el…”

[114] BOOKCHIN (1998.) 218.

[115] Forrásmegjelölés nélkül idézi: PAZ (2006.) 225.

[116] LERA DE (1978.) 278.

[117] PEIRATS (2011.) 46.

[118] Confederación Nacional del Trabajo: Memoria del Congreso Extraordinario celebrado en Madrid los dias 11 al 16 de Junio de 1931. Barcelona, 1931. 208. Idézi: CHRISTIE (2008.) 90.

[119] LERA DE (1978.) 278.old.

[120] Figyelembe véve, hogy az egyes delegáltak hány embert képviseltek az 1919-es kongresszuson, a szavazás eredménye a következő volt: mindössze 14.008-an támogatták az országos ipari föderációk tervezetét, míg 651.473-an ellenezték azt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[121] CHRISTIE (2008.) 90.

[122] CHRISTIE (2008.) 90.

[123] BOOKCHIN (1998.) 219.

[124] CHRISTIE (2008.) 91.

[125] CHRISTIE (2008.) 91.

[126] A végeredmény merőben ellentétes volt az 1919-es szavazás eredményével. Ezúttal – tekintetbe véve, hogy a kongresszus résztvevői ténylegesen hány embert képviseltek – az FNI tervezetét 302.343-an támogatták, s 90.671-en ellenezték, míg a tartózkodók száma 10.957 volt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[127] BOOKCHIN (1998.) 220.

[128] LERA DE (1978.) 279.

[129] A kiáltvány elsőként a barcelonai L’Opinió c. lapban jelent meg augusztus 31-én, majd egy nappal később a madridi La Tierra is lehozta, így arról a CNT tagsága rövid időn belül értesülhetett.

[130] Pestaña és Peiró mellett a kiáltvány aláírói Joan López, Agustín Gibanel, Ricardo Fornells, Josep Girona, Daniel Navarro, Jesús Rodríguez, Antonio Vallabriga, Miguel Portolés, Joaquim Roura, Joaquín Lorente, Progreso Alfarache, Antonio Peñarroya, Camil Piñón, Joaquín Cortés, Isidoro Gabín, Pere Massoni, Francesc Arín, Josep Cristiá, Juan Dinares, Roldán Cortada, Sebastié Clara, Ramón Viñas, Federico Uleda, Pere Cané, Mariá Prat, Espartaco Puig, Narcís Marcó és Genaro Minguet voltak.

[131] MINTZ (1970.) 40.

[132] A „Harmincak Kiáltványa” teljes terjedelmében itt olvasható: MANIFIESTO DE LOS TREINTAS

[133] BOOKCHIN (1998.) 223.

[134] Így lett Juan Peiró helyett a faista Felipe Aláiz a Solidaridad Obrera igazgatója.

ZALAI (2011.) 122.

[135] BOOKCHIN (1998.) 223.

[136] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[137] IÑIGUEZ (2001.) 516.

[138] A táblázat készült: SECRETARIO GENERAL alapján

[139] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[140] A párt részletes programját lásd itt: PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[141] ZALAI (2011.) 122.

[142] Bár a párt támogatottsága a polgárháborúig mindvégig növekvő tendenciát mutatott, a tagok száma még 1937-ben is mindösszesen 30 ezer fő körül mozgott.

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[143] Mint egy alkalommal felháborodottan kijelentette: „A nép azért küldött ide minket, hogy tegyünk valamit az érdekében… De ha így folytatódik, visszamegyek az utcára és azt mondom a barátaimnak: igazatok volt, nem jó ez semmire.”

Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (1987.) 227.

[144] HARSÁNYI (1987.) 227.

[145] A törvény szövegét lásd itt: LEY DE DEFENSA

[146] PEIRATS (2011.) 40.

[147] PEIRATS (2011.) 40.

[148] ZALAI (2011.) 137.

[149] PEIRATS (2011.) 40.

[150] Az 1954-es törvénymódosítás szövegét lásd itt: LEY DE VAGOS Y MALEANTES

[151] MEAKER (1974.) 338-341.

[152] PRESTON (2012.) 15-16.

[153] A „Ley de Fugas” anarchistákkal szembeni alkalmazására az 1933. decemberi bujalancéi forradalmi kísérletet követő csendőrterror nyújt klasszikus példát. A lázadás leverését követően elfogott Antonio Millát és José Porcelt a Guardia Civil egy teherautón elszállította a településről, egy elhagyatott helyen lelőtte, majd tetemüket egyszerűen az útszéli árokba dobta. Csak a helybéli családok segítségével sikerült azonosítani a holttesteket, mivel a Guardia Civil még erre sem volt hajlandó. A csendőrök – bizonyítottan megkérdőjelezhető - hivatalos jelentése szerint a foglyok szökni próbáltak, ezért vált szükségessé az intézkedés.

MEJÍAS (2008.) 401-414.

[154] A hajóútról és Afrikáról Durruti és az Ascaso testvérek deportálásának példáját bemutatva többek között Abel Paz fest érdekes képet Durruti biográfiájában.

PAZ (2006.) 265-277.

[155] BEEVOR (2002.) 57.

[156] Forrásmegjelölés nélkül Gerald Brenant idézi: HOBSBAWM (1974.) 125.

[157] Előbbire jó példát kínálnak az 1932. január 4-én Jeresában történt események: a csendőrök sortüze és kardos rohama során tizenhárman megsebesültek, négyen pedig meghaltak a helyi parasztok közül. Utóbbira pedig az 1931. szilveszterén lezajlott castiblancói összecsapások története kínál nevezetes példát: itt miután a Guardia Civil lelőtt egy sztrájkoló földmunkást, a felbőszült tömeg késekkel, botokkal és kövekkel a csendőrökre rontott, és brutálisan meggyilkolta őket.

CASANOVA (2010.) 52.

[158] A lojalitás biztosítása különösen fontos kérdés volt a fiatal köztársaság számára, és ebből a szempontból a rohamgárda összességében jól vizsgázott. A polgárháború kirobbanásakor minden fegyveres testület választás elé kényszerült, melyik oldalra álljon, s az akkori 18 ezres létszámú Guardia de Asaltónak mintegy kétharmada minden további nélkül a republikánus táborhoz csatlakozott, míg ezzel szemben a Guardia Civilnél ez az arány lényegesen rosszabb volt.

[159] PAYNE (2006.) 24.

[160] Például 1933 januárjában Casas Viejasban.

 

[161] EALHAM (2008.) 19-38. old. 24.

[162] A hadsereg megérkezése vetett véget a CNT figolsi bányászai által kezdeményezett forradalmi kísérletének 1932 januárjában. Ebben az esetben a konfliktust végül sikerült békés mederbe terelni, de például 1934 októberében az asztúriai bányászfelkelés alkalmával a Franco vezette marokkói hadsereg szörnyű kínzásokat és kivégzéseket végrehajtva állította csak helyre a „rendet”.

PEIRATS (2011.) 53., IN COMMEMORATION… 2-4.

[163] Az 1931-es alkotmányba belefoglalták ugyanis, hogy „A Spanyol Köztársaság lemond a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről”.

CONSTITUCIÓN (1931.): Articulo 6.°

[164] ELLWOOD (1997.) 64-66.

[165] ELLWOOD (1997.) 70-71.

[166] MONTSENY (1974.) 20.

[167] BEEVOR (2002.) 48.

[168] GARCÍA (1973.) 157.

[169] A rendelkezésre álló számadatok tükrében a spanyol katolikus egyház az 1930-as években a következő összetételt mutatta: 35 ezer pap, 20 ezer szerzetes és egyedülállóan sok, mintegy 60 ezer főnyi apáca.

THOMAS (1976.) 66.

[170] SOÓS (2010.) 70-72.

[171] GARCÍA (2011.) 175-176.

[172] Az efféle eseményeknek köszönhetően sok katolikus a mai napig úgy tekint a spanyol polgárháborúra, mint a köztársaság egyházellenes törvényeinek és az anarchisták katolikusüldözésének következményére.

Lásd például a Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikkét: KATOLIKUS LEXIKON

[173] A polgárháború idején például Baszkföld katolikus papjai nem álltak a lázadók pártjára, így a köztársasági oldal más képviselőihez hasonlóan őket is Franco hadserege tiporta el, nem kevés kegyetlenséget végrehajtva. Róluk a Vatikán sokáig egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni, mikor az egyház veszteségei felett kesergett.

[174] Casares Quiroga karrierjének csúcspontját a második népfront-kormány élére történő miniszterelnöki kinevezése jelentette 1936 májusában. Ez a politikai siker azonban nem tartott sokáig: 1936. július 19-én ugyanis a katonatisztek lázadásának első jelére a kormányfő megijedt, és lemondott tisztéről.

[175] ANDERLE (1985.) 145-146.old.

[176] THOMAS (1976.) 110.

[177] ANDERLE (1985.) 147-149.

[178] EALHAM (2005.) 52-55.

[179] ANDERLE (1985.) 147.

[180] 1931. július 4-én például egy anarcho-szindikalista sztrájk alkalmával a szocialista pénzügyminiszter Indalecio Prieto – hogy megnyugtassa a részvényeseket, és megakadályozza a töke kiáramlását – az UGT tagjait vetette be sztrájktörőként.

ZALAI (2011.) 118.

[181] ZALAI (2011.) 103-104.

[182] A női választójog bevezetéséről szóló reformot végül 161 igen és 121 nem szavazattal fogadták el.

ZALAI (2011.) 132.

[183] Leghosszabb ideig Juan Negrín kormánya tudott hatalmon maradni, ám összességében ez is kevesebb, mint két éves kormányzást jelentett (1937. május 17. – 1939. március 31.), hatalma ráadásul csak Spanyolország köztársasági zónájára terjedt ki, melynek összterülete az idő folyamán egyre inkább lecsökkent, 1939. március elején pedig a köztársasági táboron belül is ellenkormány alakult, amely még inkább bekorlátozta a Negrín-kormány cselekvési lehetőségeit.

A köztársaság kormányainak részletes listáját lásd: URQUIJO GOITIA (2008.) 115-132.

[184] GARCÍA (1973.) 160-161.

[185] Baszkföldön az 1930-as években az analfabéták aránya megközelítőleg 20-25%-os volt a férfiak és 25-30%-os a nők körében, míg ugyanez az arány Andalúziában 50%, illetve 60% volt.

ACKELSBERG (2005.) 81.

[186] A kulturális életről a II. Spanyol Köztársaság idején lásd részletesebben: ROITH (2015.) 101-122.

[187] SPANISH CINEMA

[188] Francisco Ferrer nézeteiről és munkásságáról magyar nyelven lásd: MIKONYA (2009.) 141-160., ZOLCSÁK (2009.)

[189] Az anarcha-feminizmus történetének rövid összefoglalóját magyar nyelven lásd itt: ANARCHA-FEMINIZMUS

[190] BEEVOR (2002.) 47., 66.

[191] GODOY (1989.) 39-41., 60-64.

[192] ACKELSBERG (2005.) 85.

[193] A két periodika teljes digitalizált archívumát lásd itt: PRENSA TREINTISTA