GONDOLKODJ ÉS LÁZADJ!

Olvasnivaló azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Hogyan menne a tudományos kutatás a kommunista társadalomban?

 

Hogy működne a tudományos kutatás és fejlesztés az anarchista/kommunista társadalomban?

Amikor arról beszélünk, hogy hogyan működne egy konkrét terület a kommunizmusban, fontos leszögeznünk két dolgot. Az egyik, hogy csak a közeli jövőről mondhatunk bármi konkrétumot, tehát arról, hogy most vagy pl. 1-2 évtizeden belül egy győztes világforradalom mit eredményezne. A távoli jövőt még ötletek szintjén sem tudjuk felvázolni, hiszen olyan mértékben megváltoznak a termelőerők (pl. a mesterséges intelligencia fejlődése miatt), amit ma még elképzelni sem tudunk. Ez akkor is igaz, ha marad a kapitalizmus, és akkor is, ha sikerül meghaladni, persze a két eset nagyon különböző irányt jelent a technológia fejlődésében és a kommunista eset még kevésbé előre látható, mint a kapitalista. Az anarchista/kommunista alapelvek persze világosak, de hogy ezek konkrétan hogyan valósulnak meg mondjuk száz év múlva, nem tudhatjuk...

 

Jó, beszéljünk akkor a rövidtávú elképzelésekről!

Itt jön be a másik pont: lehetnek ötleteink és elképzeléseink, de nem szabad, hogy ezeket szentírásként, dogmaként kezeljük. A kutatás bizonyos szempontból hasonlóan fog működni, mint most: emberek, ill. emberek csoportjai hálózatokba szerveződve, különböző eszközök (számítógépek, mérőberendezések) segítségével új elméleteket állítanak fel, új mérési eredményekre jutnak, ill. a régebbieket ellenőrzik, pontosítják, stb... A részleteket nem lehet előre látni, sok szempontból más lesz, mint ma, a kapitalizmusban. Ebben a pillanatban pl. még azt gondolom, hogy a kutatást végzők idejük egy részében fizikailag is egy helyre, egy épületbe fognak koncentrálódni (erre rá lehet írni, hogy X. kutatóintézet, de nem ez a lényeg), hogy hatékonyabban kooperáljanak és személyesen is meg tudják vitatni a problémákat, de az informatika és a távközlés fejlődésével lehet, hogy ez húsz év múlva egyáltalán nem lesz fontos.

 

Akkor csapjunk bele a lecsóba: Lesz-e motivációja a tehetséges embereknek arra, hogy életük, energiájuk igen nagy részét erre fordítsák, ha a megélhetés mindenképp biztosítva van?

Aki csak a pénzért csinálja, nem pedig valódi érdeklődésből, lelkesedésből, az általában ma sem ér el kimagasló eredményeket. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy egyik Nobel-díjas sem a díjjal járó pénzösszeg megszerzéséért fektetett be olyan sok energiát a tudományba. A belső motiváció (valódi érdeklődés és tudásvágy) mellett fontos lehet az a természetes emberi igény, hogy elismerjenek és fontosnak tartsanak minket, illetve olyan dolgokat hozzunk létre, amelyeknek van értelmük.

 

Azért nyilvánvaló, hogy az anyagi motiváció kiiktatása abba az irányba hatna, hogy csökkentené azok számát, akik kitartóan és elszántan tudománnyal akarnak foglalkozni, nem?

Persze elismerjük, hogy lesz egy ilyen hatás, de más tényezők viszont ellensúlyozzák ezt, például:

1. A jobb alsó-, közép- és felsőfokú oktatás…

 

Mennyiben lenne más a felsőoktatás és a kutatás kapcsolata, mint a jelenlegi rendszerben?

Amikor az egyetemi oktatás rendszere kialakult (több mint 100 éve), akkor az egyetemi tananyag színvonala nagyon közel állt a tudomány akkori élvonalához. Ma ez szinte csak a végzős évfolyamok néhány speciális tantárgyára vonatkozik. Az alsóbb évesek majdhogynem standardizált oktatást kapnak, amely rutinmunkává vált és felőrli az egyetemi oktatók jelentős részének az energiáit. A rendszer rugalmatlansága miatt az óraterheléstől tipikusan igen nehéz megszabadulni. A kutatóintézetekben meg van, hogy épp az ellenkező előjelű a probléma: túl kevés a fiatal és az áporodott légkörben betokosodnak a kutatók. Ami viszonylag új fejlemény, a neoliberalizmus térnyerése óta az állami kutatóhelyekre is egyre jobban behatolnak a tőkés vállalatok és persze nem az emberiség jövője miatti aggodalomból, hanem konkrét profit érdekekből. Tehát egyértelmű, hogy az oktatás teljesen más, sokkal kevésbé elidegenedettebb formában fog működni. Ez most azért mellékszál, mert az oktatás kritikájáról és jelenleg katasztrofális hatékonyságáról máshol írtunk.


Rendben, folytassuk ott, hogy mi garantálná, hogy elég ember akarjon kutatással foglalkozni!

2. Nem lesznek olyan gyerekek, akik egzisztenciális okokból nem tanulhatnak, ill. tanulásukat a rossz körülmények gátolják. A patriarchátus és a szexista gondolkodásmód megszűntével a lányok is több bátorítást kapnak majd, hogy kutatási tevékenységekbe fogjanak, olyan területeken is, ahol most alacsony a nők aránya (pl. villamosmérnök).

 

3. Sok fiatal ma azért szeretne pl. bankokban és biztosító-társaságoknál dolgozni, mert úgy látja, így könnyebben jut több pénzhez. Ezek egy része is beszállhat majd a tudomány művelésébe, főleg, ha már gyerekként megmutatják neki, milyen izgalmas is tud az lenni.

 

4. Jelenleg is sok mérnök, technikus vagy más szaki van a gyárakban vagy a saját műhelyében, aki imád érdekes új megoldásokon agyalni és bütykölni, de rutinmunkára van kényszerítve, hiányoznak a kapcsolatai és az erőforrásai, hogy kibontakozzon. Többnyire nincs lehetőségük arra, hogy megismerjék azt, hogy hol tart a tudomány és a technika élvonala az őket foglalkoztató kérdésekben (pl. mert a cikkek egy része nem ingyen van, a technológiák pedig nem nyilvánosak) és így nem tudnak bekapcsolódni a tudományos vérkeringésbe. A kommunista termelési viszonyok között nekik sokkal több idejük és lehetőségük lesz részt venni a fejlesztésekben, képzésekben, konferenciákra utazni, stb. Mindenki sokkal több bátorítást fog kapni, hogy ötleteljen és az ötleteit bedobja a közösbe. Általában is elmondható, hogy amint az elidegenedett munkát a szabad emberi tevékenység váltja fel, óriási energia és kreativitás szabadul fel...

 

Vagy éppen általános lesz a lustaság...

Akit ma lustának bélyegeznek, azok többsége csak abban „lusta”, ami nem érdekli, amit nem szeret csinálni, de amit mégis rá akarnak kényszeríteni. Egy kisebbségük pedig lelkibeteg, pl. depressziós, aminek szintén társadalmi okai vannak. Tehát nem szabad elfelejteni: alapjaiban más társadalmi viszonyok között teljesen más lesz a személyiségszocializáció. Például az elidegenedett, tekintélyelvű nevelési módszerek, a családon belüli erőszak és az ezek miatt kialakult szorongások nagy mértékben csökkentik a gyerekkori és később a felnőttkori kreativitást, rontják a memóriát, hozzájárulnak a depresszió és egyéb lelki problémák kialakulásához. Ahogy azt az emberi természetről szóló cikkünkben is kifejtettük, tarthatatlan az a feltételezés, hogy az ember természeténél fogva lusta, önző és csak akkor tesz bármi jót, pl. akkor tanul vagy alkot, ha kényszerítik rá. Épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy a szabad személyiségfejlődés által az emberek általában sokoldalúan képzettek lesznek, már csak azért is, mert unalmas mindig ugyanazzal foglalkozni. Tehát a "profi" tudományos kutatók, fejlesztőmérnökök és a többi ember között nem lesz olyan éles határvonal, mint ma, szinte bárki beletanulhat és besegíthet majd a kutatási tevékenységek egy jelentős részébe.

 

Nem túl merész feltételezés az, hogy egy „átlagember” majd szerves kémiával vagy differenciálgeometriával fog foglalkozni?

Nem tudhatjuk! 500 éve az is merésznek hangzott volna, hogy az emberek többsége képes megtanulni írni-olvasni. Látható persze, hogy az utóbbi évtizedekben sok területen (pl. fizikából) inkább csökken az iskolát elvégzők tudása (legalábbis az ún. nyugati civilizációban), de ez nem természeti törvény. Vannak arra utaló jelek, hogy jobb oktatással sokkal magasabb szintre eljuthat az emberek többsége, mint ma. És már annak is nagy hatása lenne, ha 2-3-szor több ember segítene be legalább részfeladatokba.


De én még mindig attól félek, hogy amiket felsoroltál, az nem ellensúlyozza eléggé az anyagi motiváció kiesését. Hiszen ma rengeteg kutató és egyetemi oktató vért izzad, hogy ontsa magából a tudományos cikkeket, hiszen az adja a létbiztonságot és az előléptetést. Ha nem lenne egzisztenciális kényszer, fele ennyit sem dolgoznának, nem?

 

A publikációs kényszer valójában több kárt csinál, mint hasznot! Akkor is publikálni kell egy adott mennyiséget, ha az embernek nincs is jelentős eredménye, és ezért úgy kell tálalni a bolhát is, mintha elefánt lenne. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a kutatók egy részének ideje értéktelen vagy alacsony színvonalú cikkek írására és elbírálására/lektorálására megy el, másrészt a cikk-özönben egyre nehezebb kiigazodni és ez is nehezíti a kutatómunkát, az önképzést.

A tudományos folyóiratok és könyvek kiadását is többnyire profitorientált cégek végzik és szeretnek igencsak borsos árat kérni értük (emellett pedig a szigorú formai követelményeknek való megfelelés is időrabló), ez pedig nyilvánvalóan hátráltatja a kutatómunkát, főleg a szegényebb országokban. Nemrégiben egy nagy halom kutató lázadást kezdeményezett a vezető kiadó-vállalat ellen, persze csak a maguk szolid módján, bojkottal és hasonlókkal fenyegetőzve. Az internet elterjedésével persze megjelentek azok a honlapok (pl. arXiv.org vagy Researchgate), amelyekről ingyen lehet cikkeket letölteni. Jelenleg (főként a szellemi tulajdonjog védelme miatt) távol vagyunk attól, hogy az összes cikk elérhető legyen, és valószínűleg a kapitalizmus meghaladása kell majd ahhoz, hogy tényleg teljesen gördülékenyen menjen az információ áramlása. A vállalati szférában ráadásul a fejlesztések részleteit természetesen titokban tartják, ill. szabadalmakkal védik le, hogy ne a konkurencia profitáljon belőlük, ami felesleges párhuzamosságokhoz vezet és egyre nagyobb mértékben gátolja a fejlődést. Nyilvánvaló, hogy a kommunizmusban az a gát is teljesen eltűnne.



Az állami szférában, az egyetemi kutatóhelyeken viszont többnyire nincsenek ilyen problémák, nem?

Ez igaz, de ott meg krónikus forráshiányban szenvednek (persze egyes területek és kiemelt projektek, pl. a hadiipar kivételével). A szűk forrásokat pedig többnyire pályázatok útján lehet megszerezni. Sokszor nem csak a méregdrága berendezésekre kell pályázni, hanem konferenciák költségére vagy akár a kutatók és a segédszemélyzet fizetésére is. A pályázatok elkészítése, a zárójelentések megírása és általában a bürokratikus adminisztráció rengeteg időt elvesz nem csak a konkrét kutatástól, hanem pl. attól is, hogy a professzor a doktoranduszaival foglalkozzon vagy éppen használható jegyzeteket, könyveket írjon.

 

De valahogy csak el kell osztani az erőforrásokat, el kell dönteni, kinek a kutatását támogassuk, nem?

Egyrészt nem mindegy, mennyi erőforrás áll rendelkezésre. A kommunista társadalomban nem a hadseregre és hasonlókra pazarolják az erőforrásokat, tehát több jut a tudományra is.

A pályázati rendszer ráadásul olyan értelemben is elég irracionális, hogy a pályázat kiírói nem tudják (vagy nem akarják tudni), pontosan mire is lenne szükség, így pl. sokszor könnyebb megszerezni egy vadiúj műszert, mint egy apró alkatrészt egy régi (de még jó állapotú) karbantartására, még akkor is, ha ez utóbbi sokkal olcsóbban elérhető.

 

Hogy menne ez a kommunizmusban?

 

A kutatók megélhetése és mindennapos berendezései (pl. egy jó minőségű számítógép) alapból biztosítva lennének, ez nem lehet kérdés, ez az alapelvekből következik.

De konkrétan ki és hogyan állítaná elő ezeket?

Mivel a társadalmi lét alapja az anyagi termelés, ez egy alapvetően fontos kérdés, ami egy másik, ennél sokkal hosszabb beszélgetés („Hogyan működne az anyagi javak termelése a kommunizmusban”) témája lehetne és remélhetőleg lesz is. Ennél a beszélgetésnél viszont abból a feltevésből indultunk ki, hogy létrehoztuk a kommunista termelési módot. Hogy hogyan, abba nem tudunk itt belemenni, ezért visszatérnék a tudományhoz.

A kommunista társadalomban kutatók (más emberekhez hasonlóan) oda utaznak és ott élnek majd, ahol épp jónak látják, tehát nem lesz akadálya annak, hogy pár hétre vagy hónapra megszervezzenek maguknak nemcsak egy konferenciát, ahol ismertetik az eredményeiket, hanem mondjuk egy olyan workshop-ot, ahol érdemi kutatómunka folyik intenzív kommunikációval kombinálva. Így sokkal szervezettebbé, világméretekben összehangoltabbá válna a kutatás.


Egyfajta "tervgazdaságot" vezetnének be a tudományban?

Nem egészen. Ma a kutatók egy részének az a problémája, hogy el van szigetelve a többiektől és egyedül kell kiizzadnia valamilyen eredményeket. Ez főleg vidéki egyetemek, főiskolák oktatóira jellemző. Mások meg épp ellenkezőleg, belekényszerültek egy csapatba vagy projektbe és akkor is azzal kell foglalkozniuk, ha a saját ötletükön szeretnének dolgozni, különben nem kapnak fizetést. Az anarchizmus alapelveiből következik, hogy mi ezt meg akajuk változtatni: legyen tényleges lehetőség beszállni a vezető tudósok által koordinált csoportokba, de lehessen magányos farkasként is tevékenykedni. Így a tervszerűség mellett a spontaneitás is megmaradna.

 

Jó, de mi van akkor, ha sokkal több ember akar beszállni mondjuk egy oxfordi professzor projektjébe, mint amennyivel ott kezdeni tudnak valamit?

Nem kell a professzorokat félteni, majd kitalálnak valamiféle "felvételi felmérést", amelyen keresztül eldönthetik, hogy ki az, akivel érdemesnek tartják az együttműködést.

 

Azt hogyan dönti el a társadalom, hogy az olyan giga-projektek, mint egy részecskegyorsító a CERN-ben (amelyet jelenleg még a leggazdagabb országoknak is nagy falat lenne egyedül megépíteni) kapjanak-e támogatást.

Ez nem feltétlenül menne egyszerűen. Azt hiszem, hogy a kommunizmusban is elegendő számú, korábban jó eredményeket produkáló kutatónak kell társadalmi vitában meggyőzni a közvéleményt, hogy érdemes ezért áldozatokat hozni. Ehhez pedig alaposan meg kell vizsgálni azt is, hogy milyen mellékhatásai lennének, pl. mekkora a nyersanyag-igénye a projektnek, ill. mekkora lesz az ökológiai lábnyoma. Tehát nem egy személy vagy szűk csoport döntene, hanem a teljesen nyilvános információk alapján az összes érintett és érdeklődő ember. Hangsúlyozom azt a fontos különbséget a jelenlegi társdalomhoz képest, hogy az emberek megélhetése nem függne ezektől, tehát nem lenne érdekük, hogy átverjék egymást és „csakazértis” keresztbe tegyenek a konkurenciának.

 

Tehát azt állítod, hogy a kutatás és a fejlesztés jobban pörögne a kommunizmusban?

Igen, de nem csak ezt. Fontos, hogy a kapitalizmus nem csak a kutatómunka menetét és körülményeit befolyásolja, hanem a tartalmát, a céljait is eltorzítja. A céges kutatás-fejlesztés esetén ez nyilvánvaló, de az állami szférában is megjelenik. A legfontosabb példa erre a katonai kutatások területe. Kisarkítva azt lehet mondani, hogy nem az emberi jólét növelésén, hanem a pusztítás hatékonyságának javításán dolgoznak...

 

Azt szokták mondani, hogy mivel rengeteg találmány a hadseregből került át a polgári felhasználási területekre, ezek nélkül sokkal hátrébb járna a technika.

Ez csak akkor igaz, ha az egyenletből levonjuk a katonai célú kutatásokat és a többi tagot változatlanul hagyjuk. De amennyiben a hadiipari kutatásokra felhasznált erőforrásokat a társadalom jólétét növelő kutatásokra fordították volna, nyilván sokkal előrébb tartanánk. Ugyanez vonatkozik arra, amikor céges fejlesztőmérnökök azzal foglalkoznak, hogy megoldják azt, hogy a termék a garanciaidő lejártáig jól működjön, de utána menjen tönkre (beépített vagy tervezett elavulás).

Másik fontos példa: mivel a gyógyszergyártó óriáscégeknek az az érdekük, hogy minél több gyógyszer fogyjon, az orvostudományt, és különösen a pszichiátriát, abba az irányba befolyásolják, hogy túlhangsúlyozzák a problémák biológiai, biokémiai, genetikai okait. A független kutatók ellenben rámutatnak, hogy a betegségek egy része, de különösen a lelki betegségek döntő többsége végső soron társadalmi termék.

A legabszurdabb terület, ahol a leglátványosabban megmutatkozik a rendszer perverzitása, az informatika. A legális és illegális szoftverfejlesztők a kapitalizmus logikája által kitermelt feladatokat végeznek, amelyek közül igen sok senki boldogulását és kényelmét sem szolgálja: vírusok és vírusirtók létrehozása, spam-szűrők, titkosítás, másolásvédelem...

 

Valamilyen szinten ezek szükségszerűek. Nem lehet olyan társadalmat létrehozni, ahol soha semmilyen rosszindulatú szándék nem jelenik meg!

A kérdés az, hogy a rosszindulat alkalomszintű egyéni kihágás, vagy pedig bele van kódolva a rendszerbe és ez által szükségszerű és rendszeres. Az osztálytársadalmakban, ahol az embereket anyagi érdekeik szembeállítják egymással, teljesen általános, hogy emberek csoportjai kölcsönösen azon dolgoznak, hogyan játsszák ki a másikat. Attól a szinttől kezdve, hogy áruházakból csokit lopnak, azon keresztül, hogy vasúti kábeleket "hasznosítanak újra", egészen odáig, hogy bankot rabolnak, míg mások (biztonsági őrök, felszerelve újabb és újabb berendezésekkel) ezt próbálják megakadályozni. Tehát a táradalom erőforrásai egyre nagyobb részét a tulajdon megszerzésére és védelmére, a tulajdonjogokat megsértők felkutatására, megbüntetésére stb. pazarolja el, nem pedig a társadalmat alkotó egyének jólétének, boldogságának biztosítására. Ahogy a termelőerők túlfejlődnek a termelési viszonyokon, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá ez a tendencia. A kutatás-fejlesztés területén persze elsősorban a szellemi tulajdonjogok, szabadalmak stb. jelentenek problémát. Az informatika esetén már azok is észreveszik ezt, akik amúgy távolról sem kommunisták.

 

Konkrétabban?

Tipikusak az olyan szoftverek, amelyek azonos célokra születnek, és egymás szoros alternatíváit jelentik. A szoftverek többsége speciális (céges) egyedi megrendelésre készül. Ha nem az lenne a működés dinamikája, hogy minden cég (beleértve magukat a szoftverfejlesztő cégeket is) fizet saját speciális szoftverért, amit aztán a saját tulajdonának tekint és más hasonló cégekkel nem oszt meg, akkor kevesebb szoftverfejlesztői óra menne el a párhuzamosságra fölöslegesen, mert a már megszületett megoldások publikusak lennének, és a programozók inkább új feladatokon dolgozhatnának.

 

Tehát végül is ki lehet jelenteni, hogy a kapitalista termelési és társadalmi viszonyok már inkább gátolja, mint segíti azt, hogy olyan találmányok jöjjenek létre és terjedjenek el, amelyek az emberiségnek ténylegesen használnak?

Így van, és ezt nem csak mi mondjuk, hanem pl. a radikális baloldalisággal nem vádolható indexen is pedzegették a múltkor!

Előbb-utóbb a tömegek számára is nyilvánvaló lesz, hogy pusztán a jelenlegi életszínvonalunk fenntartása is megköveteli a kapitalizmus meghaladását. A feladatunk nem csak az, hogy ezt a felismerés terjedését elősegítsük, hanem az is, hogy rámutassunk arra, hogy nemcsak kívánatos, hanem lehetséges is a kommunista társadalom megvalósítása.

Szakdolgozat a spanyolországi anarchizmusról

 

Szakdolgozat

 

Zolcsák György Attila

2006. október

 

Eötvös Lóránd Tudományegyetem

Társadalomtudományi kar

 

A spanyolországi anarchizmus

1931-1939

 

 

Konzulens:                                                 Készítette:

Dr. Bayer József                                Zolcsák György Attila

Zoglaae.elte

Politikaelmélet szak

Nappali tagozat

 

 

 

 

Tartalomjegyzék

 

Bevezetés                                                                                                4.old

1. Anarchizmus és Spanyolország                                                                 6.old

2. Az anarchizmus és az egyház                                                                   10.old

3. Anarchizmus és parasztság                                                                       13.old

4. Anarchizmus és munkásosztály: a CNT és a FAI                                     18.old

5. A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig                              23.old

A. A baloldal uralma                                                                                23.old

B. A jobboldal uralma                                                                            26.old

6. 1936 februárjától júliusáig                                                                         28.old

7. A forradalom                                                                                              31.old

A. A politikai forradalom                                                                       31.old

B. A gazdasági forradalom                                                                     35.old.

C. A külföldi hatás                                                                                  36.old

8. A kollektívák                                                                                               38.old

A. A mezőgazdasági kollektívák                                                             38.old

B. Az ipari kollektívák                                                                           40.old

C. A kollektivizálás egyéb formái                                                          43.old

9. Az ellenforradalom                                                                                      45.old

10. A trockisták és a POUM                                                                            49.old

11. A májusi felkelés és ami utána történt                                                       51.old

12. A végjáték                                                                                                  56.old

Befejezés                                                                                                     58.old

Irodalom                                                                                                       59.old

 

Bevezetés

 

A XX. század 30-as éveiben került sor az anarchizmus legnagyobb kísérletére Spanyolországban, ahol egyedülálló módon ez az eszmeáramlat volt az uralkodó a munkásmozgalmon belül. Miért, kik voltak, és mit akartak?

A szakdolgozat célja, hogy feltárja az anarchizmus történetének ezt a Magyarországon eléggé elhanyagolt területét. Nem magának az anarchizmus eszmeiségének a bemutatása a munka célja, hanem annak spanyolországi változatáé. Az anarchizmus elméletére tehát csak ott térek ki, ahol a dolgozat kohéziós egysége folytán megkerülhetetlen. A szakdolgozat megvizsgálja azon sajátosságokat, melyek lehetővé tették, hogy az I. Internacionálé szakadása után Spanyolországban az anarchisták kerüljenek domináns helyzetbe a marxi alapokon álló szociáldemokráciával szemben, ellentétben a többi európai országgal. Gondolok itt azokra a földrajzi, politikai, kulturális és társadalmi sajátosságokra, melyek Spanyolországban – és a hasonló kultúrájú Latin-Amerikában - az anarchizmust illetve az anarchoszindikalizmust társadalomformáló erővé tették. Ezt követően a dolgozat áttekinti a mozgalom – visszaesésekkel tarkított – fejlődését, részletesebben kitérve magára a szindikalizmusra, melynek magyarországi irodalma még az anarchizmusénál is elhanyagoltabb. Lényeges tartalmi rész foglalkozik az 1936-1937-es helyzettel, amikor az alternatív anarchista társadalom csírái szárba szökkentek, különös tekintettel a kollektívák működésére. Végül a mozgalom elhalásával és ennek elemzésével zárul, azzal, hogy milyen körülmények hatására történt mindez, különös tekintettel a Kommunista Párt szerepére és az „antifasizmus” illetve a „népfront” eszméjének az anarchizmus fölé kerekedésére.

A szakirodalmat illetően elsősorban külföldi forrásokra voltam kénytelen támaszkodni. Angolul szerencsére sokrétű és változatos irodalom foglalkozik a spanyol polgárháborúval és az anarchizmussal. A spanyol anarchizmus témájával elsősorban anarchista, illetve baloldali (kivéve kommunista) szerzők művei foglalkoznak részletesebben. A konzervatív, kommunista, illetve liberális művek vagy negligálják, vagy sommás negatív állításokkal, rosszabb esetben nyílt torzítással „intézik el”, nagyon kevés megbízható adattal szolgálva. Ebből a sorból Frank Jellinek műve jelenti a legfontosabb kivételt, mely a 30-as évek politikai és társadalmi történéseire a gazdasági sajátosságok elemzésén keresztül próbál rávilágítani. Másik oldalról az anarchista kiadványokat is némi fenntartással kell kezelni; komoly torzítással a források egybevetése során ugyan nem találkoztam, de hajlamosak a negatívumok és hibák elkendőzésére. Az 1939-es végjátékot, a fegyverletételt illetően például teljes a csönd; ezekre a kérdésekre se Murray Bookchin, se Daniel Guérin nem tér ki. Az eredeti anarchista források (Spain: Social Revolution – Counterrevolution, illetve a „The May Days”) azonban felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a munkában.

Legnagyobb haszonnal a „baloldali társutas” szerzők munkái bírnak. Őket érdekli az anarchizmus alternatív, antiautoriter kísérlete az osztály- és államnélküli társadalom felépítésére, ugyanakkor nem hallgatják el az elkövetett hibákat sem, és nem próbálják a sikertelenségét egyszerűen a gonosz kommunisták és burzsujok nyakába varrni (ami amúgy nem nélkülöz minden alapot…). Ide sorolható Anthony Beevor magyarul is megjelent műve, továbbá mindenekelőtt Hugh Thomas munkája. Szintén itt kell megemlíteni Borkenau és Beevor munkáját – melyek azonban sajnos csak 1937-ig követik az eseményeket.

A fogalomhasználatot illetően is kell ejteni néhány szót: az „anarchizmus” és a „kommunizmus” szó, távlati célként értelmezve, ugyanazt jelenti. A „kommunista” szó tehát alkalmazható az anarchistákra is, és sokszor alkalmazták is magukra. A szakdolgozatban azonban – a szakirodalom és a korszak terminológiáját használva – a „kommunista” szót a bolsevik típusú Kommunista Pártra alkalmaztam. A másik dolog, hogy az anarchisták – noha élesen kritizálták Marxot – számos gondolatát beépítették az ideológiájukba, például az osztályellentétekre, a magántulajdonra és az osztályharcra vonatkozó elképzeléseit. Az anarchisták világának megértéséhez legegyszerűbb a saját terminológiájuk követése. Természetesen „osztályharc” helyett írhattam volna, pl. a „munkáltató- és munkavállalói rétegek gazdasági érdekellentéteken alapuló konfliktusáról” is, ezt azonban felesleges bonyolításnak éreztem, mely ráadásul ugyanazt mondja, csak máshogy.

Az alaphipotézis szerint az anarchizmus Spanyolországban egy alapvetően prekapitalista kultúrájú és mentalitású társadalom lázadását jelentette a rendszer ellen, mely ugyanakkor megpróbált egy, kapitalizmuson minőségileg túlmutató új osztály- és államnélküli társadalmat létrehozni; amely figyelemreméltó és páratlan eredményeket szült; és amely elsősorban nem belső ellentmondásai, hanem inkább külső nyomás hatására fulladt kudarcba.

A dolgozat felépítését illetően az első fejezetek az anarchizmus elterjedését és sajátosságait próbálják megvilágítani Spanyolországban: az államellenesség és a föderalizmus hagyományát, a vallásellenesség és az anarchista erkölcsiség gyökereit, továbbá a falusi anarchizmus és a városi anarchoszindikalizmus társadalmi alapjait és megszületését. Utána 1931-től a polgárháború kitöréséig végigveszi az ekkortól meghatározó erejűnek számító mozgalom fejlődését, majd az 1936-1937-ben született és fennálló új anarchista társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák működését. Végül az ideológiai és gyakorlati bukás elemzésével zárul.

 

1. Anarchizmus és Spanyolország

 

„Az ország ne legyen más, mint autonóm tartományok föderációja.”

Bakunyin

 

Az anarchizmus spanyolországi elterjedését nagymértékben megkönnyítette a hosszú történelmi múltra visszatekintő regionalizmus hagyománya. Az anarchista föderalizmus elve az önszerveződő, szabad közösségeket tekinti alapnak, melyek összefogásából születnek a nagyobb területre kiterjedő föderációk. Spanyolországban ez két ok miatt talált kedvező talajra. Egyrészt nagyon erős volt a helyi közösségek, falvak összetartó ereje, másrészt magasabb szinten a tartományi szeparatizmus jelensége.                                                                                                               Kezdjük az utóbbival. Spanyolország sohasem képezett – mint ahogy most sem képez – egységes egészet.[1] Történelmileg eltérő gazdasággal, eltérő fejlődéssel, sőt eltérő nyelvvel rendelkező területek összességéről van szó a földrajzi széttagoltságról és az éghajlati szélsőségekről nem is beszélve. A kora újkori spanyol állam eleve Kasztília és Aragónia föderációjaként jött létre; az Aragón Királyság ezen belül pedig négy tartomány, a tulajdonképpeni Aragónia, Katalónia, Valencia és Mallorca összekapcsolódásával. Északnyugaton, Asztúria és Santander térségében a portugálhoz közel álló gallego nyelv jelentette a helyi elkülönölés alapját; az andalúz szeparatizmus is komoly gondokat okozott a kormányzatnak a XVII. században, és noha különállási törekvése az idők során egyre gyengült, még a XX. században is megkülönböztették magukat. Baszkföld - melynek lakossága nem újlatin, sőt nem is indoeurópai nyelvvel rendelkezik - etnikailag még a többi tartománynál is jobban kilóg az egységes Spanyolországról alkotott képből. A spanyol államiság magvát a központi helyzetet elfoglaló Kasztília adta, mely  Ó- és Új-Kasztília, Léon és Extremadura tartományokat foglalta magában. Ezt vette körül nagyjából patkó alakban a „peremvidék”.[2] Mindebből két, egymással szembenálló dolog következik, melyek ismerete nélkül nem lehet megérteni az 1930-as években történt eseményeket és társadalmi-politikai mozgalmakat, az anarchizmust is ideértve; a központosított államhatalomra épülő erős centalizáció elve, és ennek ellenhatásaként a decentralizáció, a szeparatizmus, és a központi államhatalom elvetésének a hagyománya.

A központi, vezető helyzetben levő Kasztília erőteljes centralizációra kényszerült, hogy fenntartsa uralmát a nála tehetősebb tartományok felett; ez utóbbiak pedig – jól felfogott gazdasági érdekből – évszázadokon keresztül törekedtek e kötelék lazítására; ez elsősorban autonómiára való törekvést jelentett. A 30-as években köztársasági baloldal enyhített a centralizáción és autonómiát adott Katalóniának, Baszkföldnek, Aszturiának; míg a jobboldal jelszava („Arriba Espana!”) és törekvései az egységes Spanyolország fenntartására irányultak. A két felfogás eme éles ellentétét természetesen hiba lenne kizárólag politikai-nyelvi-kulturális okokra visszavezetni; elsősorban gazdasági ellentéteken alapult, mely a 19. századi ipari fejlődés sajátos módon még súlyosbított is. A központi állam és Kasztília parazitaként nehezedett az ásványokban gazdag északi hegyvidékre, a kereskedő-iparos Katalóniára, a termékeny Levantére és Andalúziára, és – félve attól, hogy túlságosan megerősödnek – még a fejlődésüket is próbálta akadályozni.[3] Az 1868-as forradalom menete során kikiáltott első köztársaság alatt (1873-74) történt az első kísérlet Spanyolország föderális átszervezésére. Pi Y Margall, a köztársaság elnöke (egyébként Proudhon anarchista föderalizmussal foglalkozó műveit is ő fordította spanyolra), 11 kantonra osztotta Spanyolországot, mely kantonok szintén több település föderációjaként léteztek. (Pi Y Margall természetesen maga is katalán volt.) Az anarchisták együttműködtek a föderalistákkal, és sokat átvettek az eszmeiségükből.[4] Nem véletlen tehát, hogy az anarchizmus az első köztársaság ideje alatt jelent meg Spanyolországban. Az első Internacionáléban, mint tudjuk, ez idő tájt Bakunyin és Marx hívei működtek együtt, akik idővel élesen szembefordultak egymással. Az Internacionálé különböző országokban létező szekciói a szervezet szétesésekor e két irányzatra szakadtak szét. Spanyolországban – kivételként – Bakunyin hívei kerültek többségbe. Ez a korai anarchista irányzat a föderalizmust hangsúlyozta ki, szervezetileg pedig a munkásegyesülésekre építkezett. A titkos, „válogatott” társaságok létét is elfogadták, de a két szerveződési forma között nem húztak éles határt. A gazdaságról alkotott felfogásuk szintén Bakunyin és részben Proudhon hatását tükrözte. Inkább az együttműködő kistermelők világáról álmodott (némiképp prekapitalista színezettel), alapelve a „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” volt.

A huszadik században a katalán probléma vált a legsúlyosabbá. Ezen a területen a nyelvi-kulturális különbségek mellett súlyos gazdasági ellentétek szították az elégedetlenséget. Katalónia és Baszkföld sokkal fejlettebb volt, mint Spanyolország többi része, amely azt eredményezte, hogy a spanyol burzsoázia döntően nemzetiségi volt. Elsősorban tehát gazdasági érdekeik miatt részesítették előnyben a föderális köztársaságot a kasztíliai földbirtokosok által dominált királyság helyett. A Katalónia és Kasztília közötti ellentét gazdaságilag a fejlett kapitalista gazdaság és az elmaradott félfeudális nagybirtok közötti küzdelemként írható le. Az előbbi érdeke például a mezőgazdasági termékek árainak a csökkentése és a mezőgazdasági bérek növelése volt, hogy e két tényező által erősítse saját termékeinek a belső piacát; a nagybirtok érdekeinek ez természetesen nem felelt meg. Ezzel magyarázhatjuk az 1930-as évek gazdaság- és társadalompolitikáját is: a baloldali köztársasági kormány (1931-33) emelte a mezőgazdasági béreket és olcsó gabonát és húst importált Argentínából, míg a jobboldali kormány (1933-36) azonnal visszavonta elődje rendelkezéseit. Mindezt mindenekelőtt a katalán burzsoázia és a kasztíliai arisztokrácia érdekellentéteire vezethetjük vissza. Katalónia adta Spanyolország lakosságának egynyolcadát, bevételeinek egynegyedét (melyből egytized került vissza), továbbá az ipari termelés (főleg textil) döntő többségét. [5] Az 1898-as vesztes háború során elvesztek a nyesanyagbázist és felvevőpiacot jelentő utolsó gyarmatok, és ez tovább élezte a hagyományos ellenszenvet a madridi kormányzattal szemben. Az uralkodó burzsoázia ellenszenve a madridi székhelyű állammal szemben leszivárgott az alsóbb osztályokba is. Az ébredező munkásmozgalom tehát egy olyan kulturális közegben találta magát, ahol az államellenességnek komoly tradíciói voltak. E két tényező szintézise eredményezte, hogy a katalán munkásmozgalom vált az anarchizmus legfontosabb városi bázisává.[6] A tartományi regionalizmus elsősorban Katalónia és Levante térségében kapcsolódott erősen az anarchizmushoz, és a katalán nacionalizmus és az anarchizmus hatott is egymásra; az előbbi a századforduló és a polgárháború közben folyamatosan balra tolódott; míg az utóbbi annyira „katalánosodott”, hogy 1935-ben az anarchisták is részvettek a hivatalos megemlékezésen, melyet az 1714-es katalán függetlenségi felkelés emlékére rendeztek; a polgárháború alatt pedig javasolták Katalónia függetlenségének a kimondását. [7]

Meg kell azonban azt is jegyezni hogy a tartományok nemcsak a központtal, hanem sokszor egymással is szembenálltak, mely a munkásmozgalom és azonbelül az anarchista mozgalom fejlődésére is hatást gyakorolt. A katalán munkásosztállyal szemben a baszk nem volt anarchista, sem szocialista; ők egy saját szakszervezeti szövetségbe tömörültek. A baszkföldre bevándorolt nem baszk nyelvű munkások azonban vagy az anarchista, vagy a szocialista mozgalomhoz csatlakoztak, és a baszk munkásokkal való viszonyuk sokszor nem volt a legfelhőtlenebb. Másik ilyen példa – az anarchista mozgalmon belül – a katalán és andalúziai anarchisták viszonya; a fejlett, urbanizált Katalóniában az andalúzokat elmaradott, primitív népségnek tekintették, míg a büszke andalúzok puhányoknak a katalánokat. Az anarchista mozgalmon belül hagyományosan az andalúzok képezték a keményvonalas szárnyat, míg a katalánok a mérsékeltet.[8]

A tartományi regionalizmus mellett rendkívül erős volt a lokálpatriotizmusnak nevezett jelenség, mely összefonódott egyfajta kollektív közösség hagyományával. Az erős lokális közösségek hagyománya gyakorlatilag egész Spanyolországban kimutatható. Minden egyes falu úgynevezett „patria chica” („kis haza”) volt a lakói számára, melynek eredete még a prekapitalista időkre nyúli vissza. A parasztok számára a fontossági sorrendben az első helyen a közösség állt, a második helyen a tartomány illetve az ország. Jól kifejezi ezt a jelenséget a spanyol „pueblo” szó, amely egyszerre jelent falut, illetve embereket. [9] A paraszti gondolkodás tehát alapvetően közösségi és nem nemzetorientált volt. Ennek a mentalitásnak az anarchista eszmeiségbe való áttranszformálódását a legszemléletesebben a következő példával világíthatjuk meg. Lope de Vega, tizenhetedik századi drámairó „Fuenteovejuna” című drámájában egy megtörtént esetet dolgozott fel. 1476-ban egy Fuenteovejuna nevű faluban parasztlázadás robbant ki, melynek során megölték a falut birtokló lovagrend egyik vezetőjét. A vallatás során a „Ki tette?” kérdésre mindenki így válaszolt:”Fuenteovejuna”. Több mint négy és fél évszázaddal később,1932 január elsején egy Castilblanco nevű faluban egy, a csendőrök és az anarchista parasztok közötti összecsapásban négy csendőr életét vesztette. A „Ki tette?” kérdésre adott válasz a „Castilblanco” volt…[10] Ez a felfogás a városi életben is megvolt; a várost a legkönnyebben sok „pueblo” halmazaként határozhatjuk meg. Ezt a szerepet töltötte be a gyár és elsősorban a szakszervezet.

A tizenkilencedik században a helyi közösségek erejét a napóleoni háborúkban figyelhetjük meg. Spanyolországban egy teljesen spontán népi mozgalom bontakozott ki a megszállás ellen. A harcot az egyes települések által felállított bizottságok, az úgynevezett „junták” irányították De a közösségek erejét vizsgálva egészen az 1520-as „comuneros”- felkelésig is visszatekinthetünk, mely az első polgári felkelés volt Európában.

A tartományi regionalizmus és faluközösség erős történelmi hagyománya megkönnyítette, hogy az anarchista eszme termékeny talajba hulljon Spanyolországban. Mindehhez azonban kellett még egy tényező. Meg kellett gyengülnie annak az eszmének és annak a szervezetnek, mely a széthúzó tendenciákkal szemben eszmei és ideológiai alapot nyújtott a centralizált spanyol államnak. Ez az eszme a katolicizmus, a szervezete pedig az egyház volt.

 

2.  Az anarchizmus és az egyház

 

„Az utolsó király beleivel kell megfojtani az utolsó papot.”

Bakunyin

 

Minden komolyabb író, aki a spanyolországi anarchizmus témakörével foglalkozott, felvetette ezt a kérdést ( Borkenau, Brenan, Beevor, Hobsbawm, Hugh Thomas stb.) A filozófus Miguel Unamuno az anarchizmust egyenesen egy ateista, "síron inneni" vallásként jellemezte.[11] Spanyolország általában az erős katolicizmusáról („Legkatolikusabb Királyok”, keresztény rekonkviszta, inkvizíció, eretnekégetés, erőszakos térítés,protestánsok elleni harc stb.) vált híressé illetve hírhedtté. A spanyol királyok az egyházra támaszkodva kormányozták, illetve gyúrták egybe tartományaikat, mely az egyház számára rendkívül erős pozíciókat biztosított. Más európai országokkal szemben nemcsak a különböző társadalmi osztályok között, hanem a különböző országrészek között is az egyház, illetve a katolicizmus jelentette az összekötő kapcsot. A politika és a vallásosság kibogozhatatlanul összefonódott. A katolicizmus összenőtt a spanyol nemzettudattal, és az egyház hatalma és befolyása sokkal erősebb volt mint a legtöbb katolikus országban.

De ez csak az érem egyik oldala. Egy, a harmincas években megjelent útikönyv így ír: „Malaga a haladó eszmék városa. 1931. május 12-én és 13-án 43 templomot és rendházat gyújtottak itt fel”.[12] Európában hasonló eseményekre a harmincéves háború, azaz háromszáz év óta nem került sor. Az éles egyházellenesség elsősorban az anarchistákat jellemezte: a polgárháború alatt a szerzetesek 12, a papok 13 és a püspökök 20%-a vesztette életét (12 püspök, 283 apáca, 4184 pap, 2365 szerzetes), de állítólag még jezsuiták keresztre feszítésére is sor került. [13] Mindez elsősorban, bár nem kizárólag az anarchizmus hatásának tulajdonítható, továbbá annak, hogy a katolikus egyház szolgáltatta 1936 júliusában a felkelés igazolásához a tömegeket mozgósítani képes ideológiát.

Miért jellemzik mégis valláspótlékként? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához röviden ki kell térni a spanyol egyház szerepére, mely magyarázatot ad arra, hogy miért gyakorolt mégis hatást az élesen antiklerikális anarchizmusra. Ezt két történeti fázisban kell megvizsgálni. A 19. század első feléig terjedő szakasz megmagyarázza az anarchista eszmeiségben rejlő vallási gyökereket, az azt követő (a XX. századig) pedig a társadalomban kialakult egyházellenes attitűdöt.

Az egyház a kora-újkori Spanyolországban távolról sem csak az inkvizíciót jelentette, hanem sokkal többet. Egyrészt a vallás adott ideológiai segítséget a különböző tartományok egybegyúrásához, másfelől szociális kapocsként szolgált a paraszti tömegek és az uralkodó rend között. Hatalma és befolyása jóval nagyobb volt, mint a legtöbb európai országban, és a reformáció korszakában is megőrizte puritanizmusát. Az eszmékért való küzdelem, az uzsora és a pénzkereső tevékenység megvetése, „jobb éhes lovagnak lenni, mint hájas kereskedőnek” elve, a morális tisztaság anyagi előnyök föléhelyezése, a szociális igazságosság és egalitarizmus, az igazság birodalmának eljövetele, az evangéliumi szegénység hirdetése fanatizmussal párosítva; csupa olyan eszmény, mely a spanyol anarchizmusra is jellemzővé vált. Giménez Caballero, a Falange egyik vezetője – furcsamód – rajongott az anarchistákért. Úgy vélte, hogy a Falange mellett ők őrizték meg leginkább „a konkvisztádorok hősi tradícióját”, és hogy az anarchizmus „a népi katolicizmus legautentikusabb menedéke”. [14]

A katolikus egyház által hirdetett elvek nem mindig maradtak papíron. Nem csak arról volt szó, hogy szép szavakkal elámították a népet, hanem tényleges egalitárius, sőt kollektivista eszményei is voltak. Komoly egyházi és jezsuita vezetők bírálták például a földmagántulajdon elvét. Egy tizenhetedik század eleji javaslatban például az összes föld közösségi tulajdonba vételét javasolták, melyet az egyének csak művelésre kapnának meg, azt is rendszeresen újra elosztva. A kollektivista eszmény az Inka Birodalom csodálatában is kifejeződött: 1590-ben egy másik javaslat az Inka Birodalom kormányzatának az átvételét javasolta, hogy a jezsuita Paraguayról ne is beszéljünk.                                                                                                         Az egyház tehát képviselt egy nem csak szavakban szegénypárti, kollektivista eszmeiséget, és kifejezett valós népi érdekeket.[15] Az egyházi rendek is hasonlóak voltak: „Ott kommunizmus van, kérem. Összeteszik amilyük van, és ki-ki annyit vesz el, amennyire szüksége van a megélhetéshez”- mondta egy öreg paraszt. 1808-ban a hivatalos államhatalom megszűnésével az egyház lett a Napóleon elleni felkelés legfontosabb organizáló ereje, és a parasztgerillákat többnyire papok és szerzetesek vezették. Az egyházi birtokok – például Andalúziában – messze a legkönnyebb és legszabadabb volt a parasztság élete Spanyolországban, még a tulajdonnal rendelkező paraszti rétegekénél is. [16]

A napóleoni háborúk végeztével megváltozott a helyzet. Megjelent a liberalizmus Spanyolországban, melynek az erős katolikus egyház jelentette a legkomolyabb ellenfelet. Az egyház szerepe az 1830-as években kezdett megváltozni: a liberálisok szabaddá tették a föld adásvételét és az egyházi földeket kötelezően kiárusították a paraszti közös földekkel együtt. Ez döntő következményekkel járt az egyház mentalitását és a néphez való viszonyát illetően. Egyrészt a parasztok helyzete romlott, és a társadalmi különbségek nagyobbak lettek, mint valaha. Az egyház így nem tudta megőrizni sajátos „osztályok feletti” pozícióját, csak ahol az erős paraszti tulajdon továbbélése által kisebbek voltak a társadalmi ellentétek, elsősorban északon. Másfelől a liberalizmus előretörése félelemmel töltötte el, és kiváltságait féltve közelebb húzódott a régi feudális elithez és az államhoz.[17] A szegények egyházából tehát a gazdagok és az állam egyháza lett. Harmadrészt a gazdasági helyzete sem rendült meg, sőt még jól is járt. A szabad földvásárlás felvitte a termőföld árát, néhol akár a tízszeresére is. Ebből és egyéb kiárusított javakból az egyház óriási mennyiségű tőkéhez jutott, mely által a legnagyobb kapitalistává vált. Egyes becslések szerint az ország összvagyonának egyharmada egyházi kezekben volt gyárak, vasutak, bányák, bankok, föld stb. révén. A tömegek szemében nagyon gyorsan a hipokrízis szimbólumává vált, a polgárság szemében pedig riválissá, elsősorban a jezsuita konszernek (a tizenkilencedik századtól a polgárháborúig, ha liberálisok voltak hatalmon, a jezsuitákat kitiltották, amíg a konzervatívok vissza nem engedték őket: 1820-kiűzés 1823-visszaengedés 1836-kiűzés 1857 visszaengedés 1868-kiűzés 1876-visszaengedés 1931-kiűzés 1933-visszaengedés 1936-kiűzés, végül Franco győzelme után újra visszatértek). Jellemző példa, hogy bár a katolikusoknak elvileg tiltott volt a liberális újságok olvasása, ez nem vonatkozott a tőzsdei hírekre. Hasonló morális válságba került, mint a reformáció előtt, hasonló következményekkel.[18]

Az egyház kivonulása a népi életből két következménnyel járt, melyek egyaránt az anarchizmus térhódítását eredményezte. Az első az egyházellenesség elterjedése volt; a vallásos érzület drasztikusan gyengült. Az egyház a pozícióit csak a Navarrában és Baszkföldön tudta megőrizni, melyek egyikei voltak a legarchaikusabb paraszti társadalmaknak Európában.[19] Baszkföldön a templomba járók aránya 99% volt, míg Andalúziában egyes vidéki körzetekben mindössze 1%.[20] A kiábrándult parasztság az egyházat árulással vádolta, sőt néha magával az Antikrisztussal. Néha még a természeti katasztrófákat is a jezsuiták rovására írták. Az első templomégetéseket az 1830-as években az váltotta ki, hogy a jezsuitákat azzal vádolták, hogy a kutak megmérgezésével próbálják terjeszteni a kolerát.[21] A második következmény az volt, hogy a vallás távozásával hatalmas űr keletkezett, melyet ki kellett tölteni valamivel. Mindezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a keresztény utópia az egyenlőségről az egyház ellen fordult. A korai anarchisták egyházhoz való viszonya ahhoz hasonlítható, ahogy egy igazi hívő érez az árulóval szemben; a vallási fanatizmus anarchistává vált. A társadalmi forradalomról alkotott képük is inkább „Krisztus második eljövetelére” emlékeztetett, mely után eljön az igazság birodalma. A következő párbeszéd jól megvilágítja ezt a mentalitást:                                                                                   Mikor jön el a Nagy Nap?- kérdezte egy paraszt a földesurát. - Miféle Nagy Nap?                                                                                                                                                                            –Az a nap amikor mindnyájan egyenlők leszünk, és a földet is egyképpen birtokoljuk! [22] Anarchista agitátorok vették át a vándorszerzetesek helyét, elsősorban Andalúziában. Szigorú puritanizmust hirdettek: öntudatos anarchista nem köt házasságot, nem jár templomba, nem iszik alkoholt, nem dohányzik, nem kávézik, nem űz szerencsejátékot, nem jár bikaviadalra stb. (a polgárháború alatt még a kábítószerárusokat is agyonlőtték). „ A szociális forradalom megszünteti az összes kocsmát és az összes templomot!” – hirdették Bakunyin nyomán. 1936-ban ezt sok helyen tényleg valóra is váltották; a kocsmák bezárása azonban a katalán szőlőtermelő parasztok között nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Minden bűn és gonoszság okát az uralomban jelölték meg.[23] A pénzt szintén morális rosszként bélyegezték meg, több példát ismerünk a 30-as évekből, amikor egy falu összegyűjtötte a pénzt és elégette a főtéren. Múltba nyúló gyökerei ellenére ez a népi anarchizmus egyáltalán nem volt fejlődésellenes, ellentétben a katolikus egyház által vezérelt navarrai parasztmozgalommal, a karlizmussal, akik még a vasutat is meg akarták szüntetni, mint az ördög művét. Ezzel szemben az anarchista vándorok írni-olvasni tanították a parasztokat és a gyermekeiket (persze Bakunyin műveiből), és Darwinról, Galileiről és Kopernikuszról meséltek. A modernizációt összekapcsolták a hagyományos közösségi értékrenddel. Mindebben komoly szerepe volt a spanyol paraszti társadalom (elsősorban az andalúz) sajátosságainak.[24]

A spanyol anarchizmus eszmeiségét és erkölcsiségét több szerző is a XVI. századi anabaptista eszmékhez, gyakorlatát pedig az 1535-ös münsteri kommünhöz hasonlítja.  Alátámasztja ezt a véleményt az a tény is, hogy a vallásellenes érzület célpontja nem érintette a kis protestáns felekezeteket; célpontja mindig a katolikus egyház volt. [25] Érdekes módon még Nietzsche filozófiája is hatással volt rájuk. Az „emberfeletti ember” elve, a vallás, az állam és az uralkodó értékrend elutasítása könnyen beilleszthető volt az anarchizmus eszmerendszerébe. A polgárháború alatt egy faluban eltörölték az „adios” megszólítást, de nem azzal az indoklással, hogy Isten nem létezik, hanem – furcsamód – azzal, hogy megszűnt.[26]

 

 

 

3.  Anarchizmus és parasztság

 

„A fejlődésben lemaradt országokban, ahol a nagyüzemi mezőgazdaság feltételei hiányoznak, a szegényparasztságra inkább a magántulajdon gyakorol vonzerőt…és nem a szocializált mezőgazdaság. Spanyolországban azonban a libertariánus nevelés és a kollektivista hagyományok ellensúlyozták a technikai fejlődés hiányosságait s legyűrvén a parasztban az individualista érzelmeket, figyelmét közvetlenül a szocializmusra irányították.”

Daniel Guérin

 

Spanyolországban a fejlett kapitalista kultúra és mentalitás nem hatotta át a társadalmat. Két világ létezett egymás mellett; egy modern kapitalista és egy archaikus paraszti, mely a munkásosztályra is erősen hatott. A két világ között a mobilitás sem volt nagy, és erre nem is törekedtek különösebben. A falu megőrizte sajátos tradicionális kultúráját és távol tartotta magát a fejlett urbánus világtól, Az ipari civilizáció kultúráját és mentalitását nem is tette magáévá. Ezt a világot a 19. századig csak az egyház tudta megmozdítani (elég, ha a napóleoni háborúkra gondolunk). Az egyház befolyása elolvadása után fokozatosan a forradalom felé sodródtak. A paraszti világ és mentalitás azonban még Spanyolországon belül is hatalmas regionális eltéréseket mutatott.[27] Három fő társadalomtípust különíthetünk el: az első a rekonkviszta előtti területekre volt jellemző (Galícia, Asztúria, Baszkföld, Navarra); itt elsősorban kisparaszti birtokokról van szó, döntően önellátásra berendezkedve, néhol még a közös földhasználat is megmaradt (Asztúria). Galícia volt a törpebirtokos bérlők földje. Galíciaban hajdan egyházi földbirtokok voltak, de a rajtuk élő parasztok képesek voltak megőrizni bérleményeiket Sajátos színfolt volt Navarra, ahol egy nagyon archaikus (10. század előtti) nagycsaládi földtulajdonrendszer létezett. Itt is létezett földbérlet, de a bérlő és a tulajdonos között nem volt nagy különbség, így az osztályharc sem vált hevessé (bérlet hosszútávú volt.) A birtokaprózódás nem vált olyan általánossá, mint Galíciában. Aragóniában a bérleményekre osztott nagybirtokrendszer volt az uralkodó. A rossz éghajlati viszonyok és a kíméletlen kizsákmányolás miatt a parasztság rendszeresen adósságcsapdában vergődött; a terület az anarchizmus egyik bázisává vált. A szőlőtermelő Katalóniában a filoxérajárvány után rendkívül élessé váltak az ellentétek a birtokosok és a bérlő parasztok („Rabassaires”) között. A bérleti idő és a bérletfizetés feltételei a régi szőlőfajták tulajdonságai alapján határozták meg; a járvány után betelepített új fajták egyrészt munkaigényesebbek voltak, másrészt jóval később kezdtek termést hozni, harmadrészt az élettartamuk is csak körülbelül a fele (kb. 25 év) volt a régi fajtáknak.

A másik a középső terület volt, a régi Kasztília és környéke. Itt a földesúri birtok volt a jellemző, a parasztság parcellákban bérelte a földet rövidbérlet formájában, vagyis teljesen ki volt szolgáltatva a nagybirtokosnak, sokszor adósságcsapdában vergődve. A spanyol állam magterületéről van szó, így a hatalomtisztelő kasztíliai mentalitás is erős volt; itt inkább a szocialista szervezkedés volt az erősebb. Erőteljes volt az állattenyésztés szerepe is; Extremadurában még a XX. században is éles volt a máshol már régen elfelejtett ellentét a pásztor és a földműves között. A térségben ugyanakkor gyakori jelenség volt, hogy a középkor után a közös birtok és a bérlet egyéni tulajdonná alakult át, mely a korábban tárgyalt északi térségben, és a most bemutatásra kerülő délin sem vált tipikussá. Ez a tulajdonforma azonban a 19. század folyamán egyre inkább átadta a helyét a bármikor felbontható rövidbérletnek.

A harmadik típus, amely a mi szempontunkból a legérdekesebb, az az agrárproletárok világa, ahol az anarchista hatás a legerősebb volt; (Fenntartásokkal, de ide sorolhatjuk a levantei térséget, ahol a gyümölcstermelő gazdagparaszti réteg kezében volt a föld, de ők is munkaerőt alkalmaztak. A szegények itt is az anarchizmus felé fordultak.) Andalúziában is erős volt a paraszti földtulajdonrendszer az egyházi birtokokon (mint annak idején Galíciában), azonban Spanyolország legjobb minőségű földjéről volt szó, így ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Az 1837-es törvény után a földterület kétharmada új tulajdonosok kezére került az egyház, és a közös paraszti földterület rovására itt sújtotta legérzékenyebben a parasztságot, mely nagy tömegeiben vált agrárproletárrá – a lakosság 80%-a földnélküli volt - és az anarchista mozgalom vidéki magjává alakult. A földmunkások („braceros”) a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb társadalmi réteget képezték Spanyolországban a nagy munkaerőtúlkínálat és a sok kihasználatlan földterületnek köszönhetően. A közös földtulajdon emléke azonban megmaradt, és a fennálló nyomorúsággal szemben az aranykor időszakának tűnt. A hagyományos falvak jórészt szintén megsemmisültek és több ezres városok léptek a helyükre. E sajátos települések lakosságának néha a háromnegyede is földnélküli parasztokból állt, akik az év több mint a felét munka nélkül töltötték és a korabeli Európában páratlan módon hitelből nyomorogtak. Aki tudott, a városokba –főleg Katalóniába – menekült, és a városi munkásosztályba „oltotta át” a régi szabad közösségek mítoszát. Sajátos módon, az andalúziai hegyvidéken megmaradt a nagybirtok szorításában vergődő kisbirtokos parasztság, akárcsak a levantei hegyvidéken. Összességében (habár számos kivétellel) mégis azt lehet mondani, hogy a paraszti társadalmon belül az agrárproletárokra az anarchizmus, a rövidbérletű földeken élő parasztokra a szocialisták, míg az északiakra (tulajdonosok vagy hosszúbérletűek) egyéb mozgalmak, például a katalán vagy a baszk nacionalizmus, illetve az egyház gyakorolt döntő hatást. [28]

Ha egész Spanyolországot tekintjük, akkor egyértelmű a nagybirtok dominanciája.  A társadalom 65%-a birtokolta a földek 6.5%-át, míg 4.5%-a a 60%-át. Mindez az életkörülményekre is rányomta a bélyegét. A földadó mértéke ennek majdhogynem a fordítottja volt; egy 1909-es becslés szerint a parasztok 30-40 pezeta adót fizetnek hektáronként, míg a nagy latifundiumok jóformán semmit; ez tovább növelte az igazságtalanság feletti felháborodást és a nyomorúságot. Még az 1930-as években is volt rá példa, hogy fűevéssel próbálták elkerülni az éhhalált.[29] „Mi értelme volt eltörölni a fekete bőrűek rabszolgaságát a XIX. században, amikor a fehér bőrűekét Spanyolországban még mindig engedélyezzük?” – tette fel a szónoki kérdést a szocialista Prieto a 30-as években. [30]

Bakunyin a rablókat és a banditákat is forradalmi erőnek tekintette. A korai paraszti osztályharc képviselője, a „társadalmi bandita” típusa jól ismert volt Spanyolországban is, elsősorban Andalúziában. A 19. század közepétől azonban a szerepük megváltozott. Az 1837-es reformot követő paraszti elégedetlenségtől tartva a kormány megszervezte a Guardia Civilt. Ezt a szervezetet a magyar csendőrséghez lehet a legjobban hasonlítani. Tagjait mindig más tartományból toborozták, mint ahol szolgálatot teljesítettek, és minden faluban rendelkeztek egy őrssel. Sokatmondó tény, hogy a spanyol fegyveres erők közül a Guardia Civil számított a legjobbnak. Létrehozásuk után a banditizmus visszaszorult, illetve a banditacsapatok sok esetben a helyi földesúr segédcsapatává váltak a parasztság ellen. A „társadalmi bandita” helyét a paraszti tömegmozgalom vette át.[31]

A paraszti osztályharc a századforduló után helyi felkelésekben illetve sztrájkokban nyilvánult meg. Andalúziában sajátos forma volt a szabotázs; a helyi bérmunkások körében virtusnak számított a munka lassítása és szabotálása, még jóval azelőtt, hogy a forradalmi szindikalizmus (lásd később) meghirdette volna. Egy majdani magyar mondás alapján a tulajdonos úgy tett mintha fizetne, a munkás meg mintha dolgozna. Az aktív megmozdulásokra általában az év elején, január-március környékén került sor, amikor nem volt munka, és az előző évben összekuporgatott jövedelem is elfogyott. A szűkösség hatott a sztrájkokra is; a bracerók nem voltak képesek hosszú sztrájkokat folytatni, egyszerűen azért, mert nem tudták volna addig ellátni magukat. Általában rövid és erőszakos robbanásokra került sor. Egy andalúz faluban átlagosan tízévente került sor egy-egy ilyen erőszakos megmozdulásra. A másik jellegzetesség, hogy ezek általában egy településre korlátozódtak, és nem kapcsolódtak össze, kivéve az 1873-as általános robbanást. Gyakori jelenség volt a földfoglalás is; ilyenkor gyakran nem is megművelt, hanem eleve megműveletlen földre vonultak ki hogy művelés alá vegyék; a kísérleteknek a Guardia Civil sokszor sortűzzel vetett véget. A zárt közösségek tradicionalizmusa megkönnyítette a közös fellépést, ugyanakkor megakadályozta az egyes falvak összehangolt fellépését is, így azt, hogy igazán hatékonyakká váljanak. Az, hogy miért törtek ki a sztrájkok, megint egy érdekes probléma. Nem csak hagyományos bérkövetelések játszottak szerepet; elegendő ok lehetett egy pletyka, egy hír, vagy akár egy üstökös felbukkanása is. Az 1900-ban lezajlott egyértelműen vallási-millennárius jegyeket viselt magán; mindenki beszüntette a munkát, még a nevelőnők is. A kérdésre, hogy miért, kiderült hogy tulajdonképpen semmiért; egyszerűen úgy érezték, hogy mivel századforduló van, valaminek biztos történnie kell. A hatóságok teljesen tanácstalanok voltak, végül – jobb híján – rábeszélték a sztrájkolókat, hogy követeljenek magasabb bért, mert egy gazdasági jellegű sztrájkot legalább lehet valahogy kezelni (a bérkövetelést a tulajdonosok természetesen elutasították, és a sztrájk magától ki is fulladt). A gazdasági célt nélkülöző, illetve eleve teljesíthetetlen célt kitűző sztrájk elvét a szindikalizmus is ismerte és alkalmazta, amely megkönnyítette a két irányzat összefonódását (anarchoszindikalizmuus). Az erőszakos felkelések természetesen szintén gyakoriak voltak; a leghíresebb az 1883-as összeesküvés, melyet a „Mano Negra” („Fekete Kéz”) szervezett. A terv lényege az volt, hogy egy adott napon megtámadják és megölik az összes földesurat Andalúziában, de a hatóságok időben leleplezték őket. [32]

De miért fordult a parasztság éppen az anarchizmus felé? Ennek megértéséhez fel kell idéznünk a bakunyini gondolatokat. Ő Spanyolországot – Olaszországgal és Oroszországgal együtt - a forradalom potenciális megvalósítói közé sorolta, ellentétben például Németországgal és Angliával, mellyel homlokegyenesen szembenállt Marx elképzelésével. Marx, mint tudjuk a legfejlettebb ipari országokban prognosztizálta a forradalom kitörését, elsőként Angliában; Bakunyin ezzel szemben éppen hogy  Európa elmaradottabb országaiban. Noha Bakunyin nem a társadalmi fejlettségre, hanem faji jellegzetességekre (a forradalmi szláv és latin népek, szemben a reformista germán népekkel), a következtetései sok szempontból helytállóak voltak. Eszerint azok a területek képesek a kapitalizmus elleni forradalmi, akik még érintetlenek a modern civilizáció hatásától, nem ejtette rabul a modern életmód, és ennek megfelelően kisebb a tőkés tulajdon tisztelete is. A fejlettebb területek munkásai és parasztjai valamennyire azonban haszonélvezői is a kapitalizmusnak, legalábbis annak a technikai vívmányainak. Bakunyin interpretálása szerint az angol trade-unionizmus, vagy a német szociáldemokrácia a rendszeren belül harcol jobb körülményekért, vagyis egyszerűen az a célja hogy a nagyobb mértékben a kapitalizmus haszonélvezőjévé váljon. A szláv és latin országok népei azonban nem a rendszeren belüli jobb életért, hanem a rendszer ellen harcolnak. Mindebben szerepe van az erős morális attitűdnek, mely az anyagi jóléttel szemben az igazság győzelmét tartja elsődlegesnek. [33]

A XX. század tapasztalatai után mindezt úgy fogalmazhatjuk meg a legtisztábban, hogy egy antikapitalista forradalomnak ott volt a legtöbb esélye, ahol a kapitalizmust egy fejletlen és erre még éretlen társadalomra erőszakolták rá (vagy erőszakolta rá magát). Ezek a forradalmak tehát tényleg nem Angliában vagy Németországban, hanem Spanyolországban, Oroszországban illetve a hasonló kondíciókkal rendelkező országokban törtek (törhettek) ki. Bakunyin ebben tehát nagyjából igaza lett Marxszal szemben; nem a fejlett országok ipari munkásosztálya, hanem a fejletlenek parasztsága volt a meghatározóbb tényező, illetve legalábbis a tömegerő. Paradox módon ez még a marxista ihletésű XX. Századi forradalmak nagy részénél is megállja a helyét; azon országok, ahová nem a Vörös Hadsereg „exportálta” szuronyok hegyén a forradalmat, döntően elmaradott paraszti országok voltak (Balkán, Kína, Indokína, Latin-Amerika stb. országai, magáról Oroszországról nem is beszélve). A kérdés, hogy Spanyolországban mi volt e paraszti lázadók célja?

A klasszikus anarchizmus mellett az 1870-es, 1880-as években megjelentek egy új anarchista vezető, Kropotkin eszméi is. A két irányzat között éles elméleti és gyakorlati ellentétek feszültek. A „régi”, bakunyini anarchizmus híveit Kropotkin „kollektivistának”, az ő eszméjének híveit pedig „anarchokommunistának” nevezték. Szervezetileg az utóbbiak inkább a kisebb, „tisztább” csoportokat favorizálták az eszmeileg nem feltétlenül megbízható tömegszervezetekkel szemben. Céljukat tekintve nem annyira a termelők föderációja, hanem a kommuna volt a céljuk, mely inkább a szegényparasztság és az agrárproletariátus, mint a városi és falusi prekapitalista kistulajdonosok között tette népszerűvé őket. (Ez különösen fontosnak bizonyult tehát Andalúziában.) Gazdaságilag nagyobb hangsúlyt fektettek az alapok – tehát a magántulajdon – elemzésére és bírálatára. A forradalmi agitáció mellett a terrorizmus is őhozzájuk köthető („tiszta szívű gyilkosok”). Kropotkin érve szerint a régebbi anarchista gazdasági elvek nem jelentenek gyökeres változást a kapitalista viszonyokhoz képest. Semmi értelme például a pénz helyett a munkaidőt megtenni az érték számítási alapjának, hanem magát az értéket és a tőkés csereviszonyt kell megszüntetni. A jövőt a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elve alapján képzelték el.[34]

A spanyolországi anarchista mozgalomban 1888-ban következett be a két irányzat közötti szakadás. A már részletezett elvi eltérések („érték” kontra „szükséglet”) mellett inkább a gyakorlati, szerveződési feladatok okozták a legnagyobb nézeteltérést. A „kollektivista anarchisták” a nagy tömegszervezetek, az „anarchokommunisták” a kis, mondhatni „hivatásos” forradalmárokból álló csoportok kialakítását tekintették megoldásnak (”grupos de afinidad”). A vita során az utóbbiak kerültek többségbe. Nem egészen mellékesen kísérteties a hasonlóság az 1903-as oroszországi bolsevik-mensevik szakítással. Itt egy marxista munkáspárton belül termelődött ki hasonló gyakorlati nézeteltérés a forradalmi szervezetet illetően.[35]

A céljuk az 1870-es évektől kezdve az úgynevezett „communismo libertario”, vagyis a „szabad kommunizmus” volt. Ez tulajdonképpen semmi egyebet nem jelentett, mint a föld elfoglalását (eleinte többnyire a közösség általi felosztását, a kollektivizmus inkább a szindikalizmus megjelenése után terjedt el), és az adott települést érintő külső hatások kiküszöbölését. Egy félig-meddig önellátó falu, amelyet erős belső szolidaritás jellemez, miért omlana össze az államhatalom megszűnésével? Az állam számukra csak adószedőket és elnyomást jelentett. Az anarchista jövő számukra egy teljesen kézzelfogható és könnyűszerrel elképzelhető dolog volt, amely magától értetődően megvalósul a csendőr és a pap eltávolításával. Nem véletlen, hogy a XX. században az anarchoszindikalista szervezkedésben végig az andalúzok képviselték a keményvonalas szárnyat. Ez a típusú anarchizmus tipikusan a falusi viszonyokra volt szabva. Az anarchizmus ugyan már az I. Internacionálé megalakulása óta rendelkezett hívekkel a városi munkások között, de igazi, szervezett erővé csak a századforduló után, a szindikalizmussal való összekapcsolódása után válhatott.

 

4.  Anarchizmus és a munkásosztály: a CNT és a FAI

 

„A parlamenti szocialistákat azokhoz a tisztségviselőkhöz hasonlíthatjuk, akikből Napóleon nemességet csinált, és akik a feudális rend által örökül hagyott állam megerősítésén dolgoztak. A forradalmi szindikalizmus nagyjából megfelelne a napóleoni seregeknek, amelyeknek katonái annyi hőstettet vittek véghez, noha tudták, hogy szegények maradnak. Mi maradt fenn a császárságból? Mindössze Napóleon nagy hadseregének eposza; a mostani szocialista mozgalomból pedig a sztrájkok eposza marad fenn.”

Georges Sorel

 

Az anarchizmus a spanyol ipari munkásosztály soraiban a századforduló során vált komoly erővé, francia hatás alapján. A „szindikalizmus” szó a francia „szakszervezet” szóból származik. Arról volt szó tehát, hogy az anarchizmus összekapcsolódott a szakszervezeti mozgalommal; az így megszületett mozgalmat nevezi a szakirodalom „anarchoszindikalizmus”-nak. Mindez új életet lehelt az egész anarchista mozgalomba, mely ekkor vált a szocialista illetve szociáldemokrata munkásmozgalom komoly riválisává.

Az új mozgalom megalapítása Fernand Pelloutier francia anarchista nevéhez fűződik. A korábbi anarchista gondolkodók úgy vélték, hogy az eljövendő társadalom alapja a „szabad termelők szabad közösségein” és ezek szövetségén fog alapulni. Pelloutier rámutatott, hogy a – bár még nem szabad - termelők szabad szövetsége a kapitalista rendszeren belül is létezik; ez pedig nem más, mint a szakszervezet. A szakszervezet tehát nem egyszerűen a kapitalisták elleni harc szervezeti formája, hanem a jövő társadalmának a szervezeti alapja. „A szakszervezetek feladata a jövő megalapozása. A termelők társulása kell, hogy az új társadalom csírájává váljon.” – írta Emile Pouget. Ugyanő mindezek alapján a szakszervezetek működését két részre osztotta. Az egyik céljuk a kizsákmányolás csökkentése a fennálló rendszeren belül, vagyis a „napi” küzdelem, mely magában foglalja a magasabb bérért, alacsonyabb munkaidőért, jobb munkakörülményekért stb. vívott harcot. A másik feladatuk a forradalom bázisaként funkcionálni, szolidaritásra és harcra nevelve a munkásokat. A szakszervezetet tehát az anarchizmus gyakorlati iskolájaként fogták fel. [36]

Az anarchoszindikalizmus mind eszközeit, mind céljait tekintve élesen eltért a marxi ihletésű munkásmozgalomtól. A korszakban az utóbbi a pártot, a politikai harcot és a parlamenti utat tekintette küzdelem alapjának; az előbbi a szakszervezetet, a gazdasági harcot és a közvetlen akciót. A két irányzat közti elvi különbséget Georges Sorel fogalmazta meg. A pártot hivatásos politikusok gárdájaként fogta fel, mely könnyűszerrel eltávolodhat a valós munkásérdekek képviseletétől; a szakszervezet ellenben, mely sokkal közelebb áll a kizsákmányolás világához, erre nehezebben képes. Ahhoz, hogy a szakszervezet forradalmivá váljon, tehát meg kell törni felette a párt illetve a párthoz kötődő szakszervezeti bürokrácia hatalmát. Az anarchoszindikalista mozgalomnak ezért nem volt pártja, és fizetett szakszervezeti bürokráciája sem. Bakunyin ismert elve nyújtotta ehhez az ideológiai alapot, melyet a Marxszal folytatott polémiájában fejezett ki; „ültessétek trónra a világ legőszintébb demokratáját; ha nem mond le azonnal, gazember lesz belőle.”[37]

Ebből következnek a gazdasági és a politikai harc megkülönböztetéséről vallott anarchoszindikalista nézetek is. Sorel a szindikalizmust tartotta „az igazi marxista útnak”, és elemzésében csakugyan Marx nézeteiből indult el. Az osztályharc alapja eszerint a közvetlen gazdasági érdekellentét a tőkés és a munkás között; minden egyéb – az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a vallás stb. – pusztán a magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer következménye. Minél távolabb kerülnek az osztályharc céljai az alapvető problémától, a gazdasági harctól, annál nagyobb esélyei lesznek a „befogásának” (ilyenek például az előbb említett jelenségek). Minél inkább – Sorel megfogalmazása szerint – „politikaivá” válik a munkásmozgalom, annál inkább hajlamos lesz a „polgárosodásra”. Az államhatalom megszerzését szintén ilyen politikai mítoszként fogta fel. Azt az elképzelést, hogy az államhatalmat meg kell ragadni és meg kell erősíteni ahhoz, hogy eltűnjön, ahhoz hasonlította, mintha valaki vízbe ugrana azért, hogy ne ázzon meg. A munkásmozgalomnak a „parlamentáris szocializmus” általi politikai „befogásáról” alkotott kritika helyességét az első világháború történésein mérhetjük le.[38]

Milyen alternatív, „nem politikai” harci formát ajánlottak tehát az anarchoszindikalisták? Logikájuk alapján a válasz egyértelműnek tűnhet: az általános sztrájkot. A sztrájkot nem a politikai harc kisegítőjének tekintették; éppen ellenkezőleg, a politikai célokért folyó sztrájk eszméjét élesen elítélték. A sztrájknak három funkcióját különítették el. Az első a munkásosztály „nevelésére” vonatkozott. A sztrájkban való részvétel nagyban befolyásolja a munkások erkölcsét; a sztrájk által képesek azokat az erkölcsi értékeket elsajátítani, melyek az anarchoszindikalisták szerint fel fogják váltani a kapitalizmus erkölcseit; a szolidaritás, a bizalom, és a kölcsönös segítség elveit. Ha a sztrájkot, mint önmagában vett jelenséget, matematikailag próbálunk a résztvevők szempontjából értelmezni, akkor a legnagyobb közös eredmény és a legnagyobb közös bizalom között egyértelmű egyenes arányosságot állapíthatunk meg. Ha a szakszervezet az anarchizmus iskolája, akkor a sztrájkot nevezhetjük az érettséginek. A sztrájk másik fő funkciója a kapitalizmus ellen irányuló harc volt. A sztrájkkal, mint láttuk, egyrészt a munkásosztály „érettségét”, szolidaritásának a fokát, másik oldalról viszont a rendszer szilárdságát vetették alá egyfajta tesztnek. Elméleti alapként itt is vissza lehet nyúlni Marxhoz; a nem a kapitalista állam az alapja a kapitalista gazdasági rendszernek, hanem a kapitalista rendszernek a következménye az állam. Tehát marxi logikával könnyűszerrel kilehet lyukadni oda, hogy nem az államhatalom, hanem a gazdasági rendszer a forradalom fő célpontja. Mint már említettem, fontos volt hogy a sztrájk ne váljon politikaivá, mely által „befoghatóvá” válna, de arra is ügyeltek, hogy ne váljon egyszerű „kenyérharccá”. Ennek megelőzésére az anarchoszindikalisták gyakran alkalmazták azt a fogást, hogy eleve teljesíthetetlen célokat fogalmaztak meg, sőt a sztrájknak esetleg nem is volt deklarált célja, amelyet a munkaadó esetleg teljesíthetett volna. Sajátos forma volt az úgynevezett „direkt sztrájk”. Ez szervezett  szabotázst jelentett, selejtgyártást, bojkottot stb. A harmadik funkció az volt, melyet Sorel a sztrájk mítoszának nevezett; a sztrájk az a harci forma mely életre hívja a harc, a hősiesség szellemét, mondhatni a „gloire”-t, és nagyobb erőt és forrdalmi lelkesedést csihol ki a munkásosztályból, mint az, ha néhány évente elmegy szavazni. [39]

A szindikalizmus természetesen ellenhatást is kiváltott a mozgalmon belül. Errico Malatesta, a nagy anarchista teoretikus, így bírálta: „Minél erősebbé válik e mozgalom, annál inkább önző és konzervatív lesz, nem törődik majd egyébbel, mint a rövid távú érdekek képviseletével, miközben kitermeli saját bürokráciáját, mely csakis önnön hatalmát és gyarapodását tartja szem előtt”[40]. A szakszervezetekkel kapcsolatban is elmondható tehát az a kritika, melyet a szindikalisták a marxista munkáspártokkal kapcsolatban említettek: a forradalmi osztályharctól való eltávolodás veszélye más érdekek, ez esetben a puszta „kenyérharc” rovására, ahogy az a francia, szintén anarchoszindikalista gyökerekkel bíró szakszervezet, a CGT esetében történt. A szakszervezetek anarchista bírálóik szerint a kapitalizmus teremtményei, és nemcsak alkalmatlanok annak meghaladására, hanem a munkásosztály „befogásának” eszközévé is válhatnak. (Gyakori eset volt a huszadik század folyamán, különböző országokban, hogy a munkáltatók csakis szakszervezeti tagokat vettek fel dolgozni, „megbízhatóságuk” okán). A szindikalisták ezért erőteljesen hangsúlyozták, hogy a CNT számukra kizárólag eszközt jelent, és nagy hangsúlyt fektettek a szakszervezeti bürokrácia kialakulása elleni harcra.

A szindikalizmus 1900 környékén jelent meg Spanyolországban, de a különböző szindikalista ihletésű szakszervezetek eleinte elszigeteltek maradtak. Az 1910-ben megalakult Katalán Munkáskonföderáció jelentette az országos szervezet számára a kiindulási pontot, mely 1911-ben más szervezetek csatlakozásával Nemzeti Munkakonföderációvá bővült (Confederacion Nacional del Trabajo (továbbiakban CNT). Az alapításkor a taglétszám 30 ezer fő volt (350 szervezetben), ez 1936-ra másfélmillió fölé emelkedett, mely a szervezett munkásosztály legerősebb csoportját jelentette a szocialista UGT-t (Unión General de Trabajadores) megelőzve. Szervezeti felépítését tekintve a lokális és az ágazati szerveződés kombinációjaként jellemezhetjük, alulról felfelé építkezve. A fő eltérés a francia szindikalista CGT-vel szemben az volt, hogy a CNT a spanyol hagyományoknak megfelelően nagyobb hangsúlyt fektetett a lokális, mint a vertikális szerveződésre, mely a szakszervezetekkel szemben inkább a munkástanács-rendszer felé közelítette. [41] Ez utóbbi jelentőségére nem árt alaposabban kitérni.

A hagyományos szakszervezetek inkább az ágazati, foglalkozás szerinti szerveződést részesítették előnyben; a munkásosztály területi, nem foglalkozás szerinti szerveződése általában nem köthető a hagyományos szakszervezetekhez. Ez a jelenség az oroszországi szovjeteknél, a magyar 56-os munkástanácsoknál, illetve a 80-as években a lengyel Szolidaritásnál figyelhetőek meg. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy forradalmi körülmények között a munkásosztály szerveződési formaként inkább a területi, mint az ágazati szerveződés elvét követi. De mi lehet ennek az oka? Az, hogy az ágazati szerveződés könnyebben megosztható, mint a területi. A „divide et impera” elvével könnyű foglalkozási elvek alapján szétdarabolni a munkásosztályt („szalámitaktika”); területi szerveződés esetén ez sokkal nehezebb.[42]

A CNT szervezetét 8 regionális föderáció alkotta, melyek közül a katalán volt a leghangsúlyosabb. A regionális föderációkat helyi vagy kerületi föderációk alkották, ezek alapjai pedig az úgynevezett „sindicatos” voltak, melyek ágazati tömörülést jelentettek. Bárki tag lehetett, havi 10 centimo lefizetése ellenében, melyet segélyre illetve a szervezet újságjának, a „Solidaridad Obrera”-nak a fenntartására fordítottak. Az országos szervezet élén a Nemzeti Bizottság állt, melyet az évente összeülő általános kongresszus választott; a regionális föderációk élén a szintén évente összeülő Regionális Kongresszus által választott Regionális Bizottság; a helyi vagy kerületi föderációk élén egy junta, melyet a föderáció tagjainak általános gyűlése választott. A kongresszusi küldötteket szintén a helyi föderáció általános gyűlése választotta sokszor „követutasítással” is ellátva. A helyi közösségi élet a „centro obrero”-kban zajlott, ahol a tagság 3 havonta ült össze. A szervezet működését tekintve szigorúan decentralizált volt; kínosan ügyeltek arra is, hogy a szakszervezetnek ne legyen fizetett alkalmazottja, egyes források szerint 1936-ban mindössze egyetlen ilyen létezett. A mozgalom társadalmi bázisát inkább a munkásosztály szakképzetlen rétegei (sokszor első- vagy másodgenerációs falusi bevándorlók, köztük sok andalúz anarchista - és a prekapitalista kisipar művelői jelentették; a nehézipari, illetve általában a szakképzett munkások inkább a rivális UGT-vel szimpatizáltak.

A CNT történetének első jelentős mozzanata a megalakulását követő ötödik napon meghirdetett általános sztrájk volt (szolidaritási akcióként egy baszk bányászsztrájkkal), melynek eredményeként azonnal be is tiltották. A szervezet vezetősége ekkor mérsékelt szindikalistákból állt, akik közül Angel Pestana-t és Salvador Seguí-t kell kiemelni. A CNT tevékenységét inkább a közvetlen célok felé fordították. 1918-as program szerint a CNT követeli így a minimálbér napi 4 pesetára emelését, napi 7 óra munkaidőt, köztársaság kikiáltását, templomok bezárását „egy természetes ideig”, darabbér eltörlését, szakszervezetek  vétójogát a törvényeket illetően állam és egyház elválasztását, föld kisajátítását, válás engedélyezését, hadsereg helyett milícia felállítását. Ez a mérsékelt szindikalista irányvonal vált a meghatározóvá. Fő harci eszköze a sztrájk volt, mely néha gazdasági követeléseket tartalmazott, néha azonban az anarchista-szindikalista eszmeiségnek megfelelően célkitűzés nélküli, illetve eleve teljesíthetetlen dolgokat követelt (például nyolcórás munkanapot hét és fél óra pihenővel [43], stb.) A falusi mozgalom ekkor még külön szálon szerveződött. Az 1913-ban létrejött FNA (Federacion Nacional de Agricultores) tömörítette az anarchista érzelmű parasztságot, mely csak 1919-ben csatlakozott a CNT-hez, egy szervezetben egyesítve az anarchizmus városi és falusi mozgalmát.

1919 hozott komoly változásokat a CNT-t illetően, mivel megváltozott belső szervezeti felépítése: a klasszikus szindikalista dualizmus, mely a horizontális és a vertikális szerveződés elvét egyesítette, megszűnt. Eddig az alapszerveződést jelentő „sindicato”-k, ágazati, tehát foglalkozási elv szerint tömörítették a munkásokat a gyáron belül is. Az új alapszervezeti forma a „sindicato unico” lett, mely magában tömörítette a képzett és képzetlen munkásokat egyaránt. Az egyes településeken (főleg Andalúziában és Levantéban) is egybeolvadtak az ágazati alapszervezetek. (Ezt azonban éppen a kisebbségbe került „tiszták” ellenezték; féltek, hogy az összevonás következményeként esetleg minden „sindicato”-ban kisebbségbe kerülhetnek. A mérsékeltek ezzel szemben azzal érveltek, hogy az új szervezeti forma közelebb áll a távlatilag elképzelt anarchista társadalom működési elveihez. Minden újonnan csatlakozó alapszervezet e szerint a forma szerint működött; a régiek választhattak a régi struktúra fenntartása vagy az összeolvadás mellett.[44]

A háborús konjunktúra lezárulását követő válság, a radikális andalúzok beáramlása a szervezetbe, végül az orosz forradalom hatása megállította a CNT-t a reformizmus felé haladó úton. Az anarchista szárny erősödését a szindikalistával szemben jelzi, hogy Pestana terve az UGT-vel való egyesülésről kudarcot vallott (324 ezer szavazat 170 ezer ellen, 200 ezren nem szavaztak) Az orosz forradalmat lelkesen üdvözölték, és elhatározták a csatlakozást a III. Internacionáléhoz. Azonban a mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverése miatt kiábrándulva 1922-ben kiléptek.[45] Szintén ekkor lépett a CNT a fegyveres harc útjára. 1918-1923 között gyilkosságok, merényletek és összecsapások sorozata zajlott le a hatóságok és a munkáltatók, illetve a CNT fegyveresei (pistoleros) között, melynek áldozatául esett többek közt a miniszterelnök és a katalóniai kormányzó, de Salvador Segúi is.

A Primo De Rivera által végrehajtott katonai puccs után éleződtek a szervezeten belüli ellentétek a „moderáltak” és a „tiszták” között. A puccs másnapján, 1923. szeptember 14-én a CNT általános sztrájkkal tiltakozott, melyet a hadsereg beavatkozása nyomott el. A diktatúra elnyomó apparátusa súlyos csapást mért a szervezetre: orgánumait betiltották, sok vezetőjét illetve tagját bebörtönözték. A Pestana vezette mérsékelt Nemzeti Bizottság nem látta forradalmat lehetségesnek, arra hivatkozva, hogy a tagság nagyrészt csak névlegesen anarchoszindikalista. Kapcsolatba léptek a diktatúra ellen küzdő katalán nacionalistákkal, támogatva azok 1928-as puccskísérletét is. Másfelől újra megkíséreltek az UGT-vel és annak politikai pártjával (PSOE - Partido Socialista Obrero de Espana) szövetkezni, melyek Primo De Rivera támogatását élvezve komoly munkaügyi reformokat értek el. A munkaügyi kérdéseket az úgynevezett paritásos bizottságok (munkáltatói és munkavállalói oldal képviselői(szakszervezet)) voltak hivatva eldönteni. 1927-ben Pestana szorgalmazta a CNT csatlakozását is, ezt azonban nem sikerült megvalósítania. A következő évben a Nemzeti Bizottság úgy határozott, hogy a CNT hajlandó szövetkezni a rendszer megdöntésére törekvő politikai erőkkel. Így csatlakoztak a valenciai összeesküvéshez, melynek célja a köztársaság megteremtése volt, és még azt is elfogadták, hogy részt vesznek és szavaznak az 1931. áprilisi választásokon.

A „tiszták” élesen szembefordultak a Nemzeti Bizottság politikájával. Ők kezdettől fogva a rendszer forradalmi fegyveres felkelés általi megdöntését hirdették.[46] Úgyszintén elítélték a „moderáltak” alkudozásait. Mivel a CNT tényleges működése a diktatúra alatt amúgy is szünetelt, ezért 1927-ben egy új szervezetet hoztak létre, a FAI-t (Federación Anarquista Ibérica), melynek a portugál anarchisták is tagjai voltak. A FAI szigorúan konspiratív, személyes ismeretségen alapuló csoportokból tevődött össze. Szervezete a CNT szervezetét másolta: az alapszervezet a helyi föderáció volt, melynek adminisztratív ügyeit egy háromfős titkárság irányította, élén pedig a Végrehajtó Bizottság állt, melynek tagjai a föderációt alkotó egyes csoportok delegáltjaiból álltak. A kerületi és a regionális föderációk felépítése szintén ugyanígy nézett ki, a legfelső szerv pedig a Félszigeti Bizottság volt. A FAI minden egyes tagja ugyanakkor a CNT-tagsággal is kellett, hogy rendelkezzen. Kis, élcsapat jellegű szervezetről révén szó („bolsevik anarchisták”), a tagsága sem volt olyan jelentős; a polgárháború kitörésekor mindössze 39 ezer fővel rendelkezett. A kiáltványuk egy vitairatként írható le a CNT mérsékelt vezetésével szemben, elítélve pesszimizmusukat a forradalom kitörését illetően, és kimondva, hogy a mozgalom célja nem anyagi előnyök és jobb munkakörülmények kiharcolása, hanem elsődlegesen a forradalom győzelme, a „communismo libertario” („szabad kommunizmus”) megteremtése. A kollektivista-anarchoszindikalista CNT-vel szemben a FAI a kropotkinista tradíció szerveződési kerete volt a már említett „grupos de afinidados”-okra épülve. Legkarizmatikusabb vezetőik Bounaventura Durruti és az Ascaso fivérek voltak, míg a stratégiai vezetésre Garcia Oliver volt a legnagyobb befolyással. [47] Utóbbiak csoportja, a "Nosotros", a FAI-n belüli radikálisokat tömörítette.[48]

Mindezt nem azt jelenti, hogy a FAI képviselte a forradalmi, a CNT pedig a reformista szárnyat. A CNT célja is a „communismo libertario” volt forradalmi úton, míg 1931-ben a FAI is részt vett a forradalomhoz vezető áprilisi helyhatósági választásokon. Túlzás lenne természetesen túl mereven szétválasztani a CNT-t és a FAI-t; mindazonáltal van dokumentált példa arra, hogy ugyanaz az anarchista militáns FAI-tagként fegyveres felkelésre, CNT-tagként pedig ennek elvetésére szavazott az adott szervezet ülésén. [49]

 

5.  A CNT és a FAI küzdelme a polgárháború kitöréséig

 

-          „Barátaim – szónokolt egy lármás népgyűlésen egy dacos kinézésű ember -, úgy vélem, elég jól ismerem kívánságaitokat. Olyan országot akartok, ahol mindenkit törvények kényszerítenek arra, hogy illedelmesen viselje magát; nem igaz?

-          Úgy van – zúgott a tömeg.

-          Ebben az országban nem lesz gond a kenyér és a ruházkodás iránt; nem igaz?

-          Úgy van, úgy van!

-          Olyan állam lesz, hol mindenki munkáját törvények szabják meg, és a munka kiosztását pedig államhivatalnokok végzik.

-          Kitűnő! Jól beszél – kiáltott mindenki.

-          Éppen most hagytam el egy ilyen helyet – folytatja a szónok.

-          Honnan is jössz? – kérdik.

-          A börtönből.”

 

A. A baloldal uralma

 

Az 1931. április 12-14. között zajló helyhatósági választások a baloldal elsöprő sikerét hozták. A CNT és a FAI tagjainak a részvétele a szavazásban nagymértékben befolyásolta győzelmet, melyet nagyszabású templomégetésekkel ünnepeltek. A munkásmozgalom szocialista és anarchoszindikalista szárnyát jellemző mély megosztottságot jól jellemzi, hogy szocialista riválisaik helyett inkább a liberális köztársaságiakra szavaztak. [50]

Az új állam a hangzatos „Minden osztály dolgozóinak köztársasága” nevet viselte. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormány a liberális demokraták és a szocialisták kezében volt. A kormánynak már a születését is egy groteszk epizód előzte meg; a köztársaság 1931-es kikiáltását követően vörös karszalagos szocialista fegyveresek menekítették a királyi családot a népharag elől.

Az új államrend két tűz közé szorult. Egyrészt a konzervatív jobboldal, melyet az egyház – melyet az állam és egyház szétválasztása, a polgári házasság, a szabad vallásgyakorlás, a szerzetesrendek feloszlatása és a laikus iskolák kötelezővé tételének a réme fenyegetett -, a nagybirtokosok – akik a földreformtól rettegtek - és a katonatisztek – ez utóbbiakat a hadsereg és azonbelül a tisztikar jelentős leépítése háborított fel – vezettek. A másik oldalon a kielégítetlen paraszti és munkástömegek álltak, melyek a CNT köré tömörültek. A 30-as éveket ezen három pólus (reakciós jobboldal, burzsoá-szocialista baloldal illetve az anarchisták) küzdelme szabta meg.  Az új kormány szociális törvényekkel próbált javítani a tömegek helyzetén; Largo Caballero, a PSOE vezetője és a kormány munkaügyi minisztere révén a bérek a duplájukra emelkedtek és megvalósult a napi 8 óra munkaidő; a vidéki braceros helyzetén sokat javított a vetéskötelezettség (több munkalehetőség), és a külső munkaerő alkalmazásának tilalma amíg egy adott körzetben van munkaerő-felesleg, stabilizálta a földbérlők helyzetét, és az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt elrendelte a paritásos bizottságok (munkáltató-munkavállaló) felállítását. A földtörvény azonban nem sikerült túl jól; elvileg minden 56 acre feletti megműveletlen földterületre vonatkozott, melyet nem a tulajdonos művel. A megváltás összege a föld után befizetett adó mennyisége szerint állapították meg; ez elvileg a nagybirtokosok érdekeit sértette, mivel a nagybirtok korábban alig fizetett adót. A reform ennek ellenére csigalassúsággal haladt, annak ellenére, hogy a Sanjurjo-féle katonai lázadásban résztvevők földjét megváltás nélkül kobozták el; 1934-ig mindössze 12260 család, az összes igénylő alig 1%-a jutott földhöz. „Mintha vakbélgyulladás ellen használnánk aszpirint”- jegyezte meg Caballero. [51]

Az anarchoszindikalisták álláspontja megint megoszlott a „moderáltak” és a „tiszták” között. A Pestana vezette szárny elfogadta a köztársaságot, azt egy lépcsőfoknak – vagy legalábbis a „kisebbik rossznak” -  tekintve a „communismo libertario” felé vezető úton. A szélsőségesek („faistas”) ellenben a köztársaság ellen is azonnali harcot hirdettek. 1931-ben indult meg az a folyamat, melynek során a „tiszták” fokozatosan megkaparintották a CNT vezetését. [52] Ezzel párhuzamosan a CNT a korábbi bázisát jelentő Katalónia és Andalúzia után az ország belső területein is fejlődésnek indult.[53]

Itt meg kell állnunk, hogy ezt a két szárnyat a mozgalmon belül jobban megvizsgálhassuk. Legkönnyebben úgy értelmezhetjük a jelenséget, hogy az anarchoszindikalizmusból a „tiszták” számára az anarchizmus, a „moderáltak” számára a szindikalizmus volt az elsődleges. A két vonal eltérő elveit a következő ellentétek jellemzik: az első falusi, a másik urbánus; az első lokális szinten mozog, a másik országoson; az első kézműves-hagyományokra épül, a másik modern nagyipari; az első a spontaneitásban hisz, a másik a szervezetben; az első antiintellektuális, a másik intellektuális.

„Nem kell létrehozni semmit, vagy új szervezetet alkotni. Azok a szervezetek, melyeken a jövő alapulni fog, már léteznek a fennálló társadalomban. A szakszervezet és a közösség.” – mondták a „tiszták”. A szakszervezet és a közösség, tehát lefordítva a város és a falu között az utóbbira fektették a hangsúlyt. A forradalmat az anarchista falu fogja szerintük megvívni, melyet a szindikalista város sztrájkkal csak segíthet. A várossal szembeni bizalmatlanság jellemezte őket. Egy szélsőséges vélemény szerint, ha a város a forradalom ellen fordulna, akkor „tanácsos lesz eltörölni a Föld színéről. A falusi közösségek le fogják győzni a reakciós pestist, és tisztaságot teremtenek.” Ez a gondolat már-már a szélsőséges maoizmust idézi. A városi munkásosztály feladata szerintük tehát a szindikalista harc által segíteni a felkelő falut? Sztrájkkal, szabotázzsal, bojkottal. Elveiket tekintve a klasszikus anarchizmus szigorúsága jellemezte őket. Eszerint a politika népcsalás, a politikai pártok egyformán rosszak különbség nélkül (a Népfronttal is szembe fognak később helyezkedni), a választás egyszerű porhintés, a parlament pedig pusztán a korrupció melegágya. Az állam erőszakszervezeteit is hasonló hevességgel ítélték el; a hadsereg a kollektív bűnözés szerve, a rendőrség pedig pusztán a burzsoázia fizetett gyilkosainak a testülete. Erős voluntarizmus, a „forradalmat azonnal” mentalitás jellemezte őket. Ők voltak a hangadók a FAI szervezetében.

„Számunkra a szociális forradalom nem csak egy erőszakos felkelés az államok erőszakszervezetei ellen…A szociális forradalom tartalmazza a földek, gyárak, bányák, vasutak átvételét, akárcsak az összes többi termelőeszközét is… nem elég átvenni a gazdaságot, meg is kell tanulni használni – minden átmeneti szakasz nélkül.” – mondták ezzel szemben a „moderáltak. Ők mindenekelőtt az ipari szakszervezetekben hittek. Ezek feladata először is védekezni a kapitalizmussal szemben, másodsorban megteremteni az újrend alapjait neveléssel és gyakorlati tevékenységgel, és a forradalom után a gazdaság átvétele és irányítása, mely által a szakszervezet a szabadság alapjává válik. Rugalmasabban kezelték a klasszikus anarchizmus dogmáit is az állammal és a politikával szemben, nem zárkóztak el teljesen a választásoktól, a többi politikai mozgalom közötti különbségtételtől (Népfront támogatása), sőt – mint később látni fogjuk – még a kormányban való részvételtől sem. Ők a CNT-n belül maradtak, szemben a FAI-val. [54]

A „tiszták” erősödését a kormány lépései is fokozták, amely komoly veszélyt látott a mozgalomban. A spanyol anarchisták és szocialisták már az I. Internacionálé korszaka óta nem kedvelték egymást, ráadásul mindkét szervezet a munkásosztály teljes megnyerésére törekedett. A PSOE az államhatalom birtokában mindent megtett a CNT visszaszorítása érdekében. „Sok elvtárs azt hiszi, hogy az anarchoszindikalizmus egy olyan eszme, mely párhuzamosan halad a miénkkel, miközben annak az antitézise; és hogy az anarchoszindikalisták az elvtársaink, miközben a legnagyobb ellenségeink”- mondta Largo Caballero, egyúttal azt is bevallva, hogy a párttagok egy jelentős része nem így vélekedik. A liberális burzsoázia szintén komoly ellenségnek tartotta őket. Az 1931. július 27-én sevillai sztrájk során a CNT-székházát tüzérség bevetésével lőtték szét.[55] Szintén a CNT ellen irányult az úgynevezett „csavargótörvény”, mely lehetővé tette az állandó lakcímmel nem rendelkezők letartóztatását. A paritásos bizottságok és a PSOE erős kormánypozíciói révén az UGT ellenőrizte a munkaerőpiacot is, és természetesen inkább a saját tagjainak kedvezett a CNT-tagokkal szemben. A sztrájktörvény is fokozta a két szakszervezet közötti ellentéteket; a paritásos bizottságokban való előzetes egyezkedési kísérlet nélkül indított sztrájk illegális volt, és sikertelen kísérlet esetén is el kellett telnie nyolc napnak a tárgyalások befejeződése és a sztrájk kezdete között. A törvényesség útján járó UGT így egyszerűen képtelen volt közös sztrájkra a CNT-vel, mely nem ismerte el ezt a rendszert. Nem egyszer megtörtént, hogy a CNT sztrájkot indított egy gyáron belül, és a sztrájk követeléseivel az UGT is egyetértett. A csatlakozásáig azonban tárgyalást kellett lefolytatnia a munkaadóval, és utána nyolc napig várnia, mialatt a CNT-sztrájk egyszerűen kifulladt, melynek „eredményét” a szocialista munkások is megérezték. Az UGT így amatőr voluntarista szervezetnek tartotta a CNT-t, mely doktríner elveivel csak akadályozza a munkásérdekek érvényesülését, míg a CNT a riválisait egyszerű sztrájktörőnek tartotta. [56]

A sevillai események tovább növelték a CNT-n belüli ellentéteket és a „tiszták” fokozatos erősödését. Őszre a FAI átvette a vezetést a legtöbb barcelonai sindicatóban és megszerezte a központi lap, a Solidaridad Obrera vezetését is. A „moderáltak” kitartottak amellett, hogy egy erőszakos forradalom a fennálló helyzetben diktatúrához vezetne, mivel nincs meg a szükséges támogatottságuk. A nyilatkozatot augusztusban 30-an írták alá („treintistas”). „Azt akarjuk, hogy a kapitalizmus és az állam, legyen vörös, fehér vagy fekete, tűnjön el; de nem akarunk másikat tenni a helyére”- nyilatkozták.[57] 1932 elején elszigetelt megmozdulásokra került sor egyes falvakban, köztük a már említett Castilblancoban. A felkelések azonos menetrend szerint zajlottak: a tömeg lefegyverezte a Guardia Civilt, és a vörös-fekete zászlót kitűzve kikiáltotta a „communismo libertario”-t. A földtulajdonra vonatkozó iratokat – sokszor a papírpénzt is – elégették, és köztulajdonba vették a földet. A kísérlet a csendőrség megérkezésével megszűnt. Ezzel egyidőben Alto Llobregat völgyének bányászai birtokukba vették a helyi kisvárosokat, és csak ötnapos utcai harc után sikerült leverni őket.

1932-ben került sor a földtörvényre és a katalán illetve baszk autonómiáról szóló törvény meghozatalára. A katalán autonómiát illetően sokan abban reménykedtek, hogy ez lehetővé fogja tenni a katalán anarchisták békés integrálódását a rendszerbe. „Ha elég erősnek érzitek magatokat a szociális forradalomhoz, akkor rajta, de ha belátjátok, hogy az egyetlen lehetséges forradalom egy radikális-evolúciós, akkor álljatok mellém.” – üzente nekik Luis Companys katalán elnök. Ez azonban egyelőre csak hiú remény maradt. [58]

A Pestana vezette mérsékeltek elvesztették a befolyásukat, és 1932 áprilisában - a FAI „infantilis” módszereit bírálva - távoztak a CNT-ből. Sok sindicato (például a valenciaiak fele) követte őket („Los Sindicatos de Oposicion”), és Pestana megalapitotta a világ egyetlen anarchista pártját, a Szindikalista Pártot.[59]

1933. január 8-án újra megismétlődtek az egy évvel korábbi események. Barcelonában utcai harcok alakultak ki, több levantei és andalúziai falu pedig megint kikiáltotta a „communismo libertario”-t. Casas Viejasban a helyi vezető a családjával elbarikádozta magát a házában; a csendőrök rájuk gyújtották a házat, és a foglyokat is lemészárolták. Az esetből hatalmas botrány lett, még a jobboldal is tiltakozott. Az anarchisták viszonya végleg elmérgesedett a kormánnyal. Az 1933 decemberi parlamenti választásokat illetően a CNT kiadta a jelszót: „No votad!”. Az anarchista tömegek támogatásától megfosztott baloldal – melynek pártjai amúgy sem fogtak össze, ellentétben a jobboldaliakkal - így vereséget szenvedett. [60]

A polgári baloldal és a szocialista párt uralma így kudarcba fulladt. Felemás, félénk reformjaival sikerült maga ellen fordítania úgy a középosztályt és a reakciós erőket, hogy közben nem tudta kielégíteni a munkásosztályt és a parasztságot.

 

B. A jobboldal uralma

 

A szélsőségesen reakciós jobboldali Lerroux-kormány uralmának két évét a spanyol munkásmozgalom történetében „El Bienio Negro”, vagyis „a két fekete év” néven emlegetik. Visszavonták a földtörvényt és az összes szociális reformot, melyet az Azana-kormány hozott; a bérek 40-50%-kal estek. A nagybirtokosok nyomására betiltották az argentín élelmiszerbehozatalt; ez egyrészt növelte az élelmiszerárakat, másrészt az argentínok viszonzásul leállították a katalán textilexportot, mely komolyan sértette a katalán burzsoázia érdekeit.[61]

Az anarchisták, bár nem vettek részt a választásokon, tudták, hogy a jobboldali kormányzat számukra még a baloldalinál is rosszabb lesz. Mindjárt a kormány hivatalba lépésének másnapján, december 8-án megindították a fegyveres felkelést; rendőrőrsöket és laktanyákat rohantak le egyszerre több városban is, de a rosszul szervezett akciót a kormány könnyűszerrel felszámolta. Kivételt jelentett Aragónia (katonák átállására is sor került) és azonbelül elsősorban Zaragoza (Aragónia ekkorra Andalúzia mellett a szélsőségesek új fellegvára lett), ahol csak több napos barikádharcok és tankok bevetése árán sikerült felszámolni a felkelést. A harci erejük azonban korántsem tört meg: 1935 áprilisában több mint öt hétig tartó általános CNT-sztrájk bontakozott ki Zaragozában a rendőri brutalitás ellen tiltakozva. [62]

1934 folyamán a PSOE balra fordult. Az Azana-kormány kudarcain és a német és osztrák szociáldemokraták sorsán okolva Largo Caballero militánsabb politikát kezdett hirdetni. Meghirdette a munkásegység jelszavát. Amikor 1934 októberében a fasiszta párt, a CEDA képviselői beléptek a kormányba, a baloldal október 6-án azonnali felkeléssel reagált. Ebben résztvett a PSOE, a PCE, a katalán liberális baloldali Esquerra, a Pestana-féle szindikalisták, a kommunisták és egyéb kis baloldali pártok, a CNT-FAI azonban nem.

Mi volt ennek az oka? Tény, hogy a FAI szélsőségesei még a fasiszták ellen sem szívesen fogtak volna össze egykori ellenfeleikkel, de ők csak egy kisebbséget jelentettek. A fő ok az volt, hogy velük szemben is bizalmatlanok voltak; Companys katalán elnök jól tudva, hogy Barcelonában a CNT nélkül nincs esély a sikerre, őket is be akarta vonni, szövetségesei (és saját pártja) ezt elutasították. A barcelonai CNT még így is hajlandó lett volna segíteni, de az UGT elutasította, hogy fegyvereket adjon át, így a megállapodás kútba esett.

Asztúriában azonban máshogy alakultak az események. Az itteni – zömmel bányászokat tömörítő - CNT egyrészt nem állt a FAI befolyása alatt, másrészt sokkal jobb volt a kapcsolata a helyi UGT-vel is.[63] A helyi anarchoszindikalisták – akik földrajzilag is el voltak különülve a Földközi-tenger mellékén fekvő magterületektől – a 30-as évek folyamán végig egyfajta külön úton jártak, mely hajlamos volt engedményeket tenni a szocialista eszmeiség javára. Ezekben a napokban, szöges ellentétben a CNT alapelveivel, kijelentették, hogy „szükséges egy átmeneti diktatúra”. (A polgárháború során ez volt az egyetlen terület, ahol a CNT fúzionált az UGT-vel.) A három egymást követő tartományi forradalmi bizottság közül az első kettőben a CNT képviselői is részt vettek, a helyi bizottságokban még a FAI is. Az anarchista befolyás alatt álló Gijónban és La Felguerában pedig kikiáltották a „communismo libertario”-t. Helyi munkásmozgalmi szervezetek antifasiszta egységfrontja, az UHP (Unión Hermanos Proletarios) a legelső ilyen jelenség volt Európában, mely ráadásul időben megelőzte a Komintern híres VII. kongresszusának az ajánlását is. A felkelés bukását követő megtorlás – 5 ezer halott és 30 ezren kerültek börtönbe - az anarchistákat is súlyosan érintette.[64]

Az 1935-ös év kábult csendben telt el. Az 1936-os választásokra készülve a baloldali pártok francia mintára létrehozták a Népfrontot. A CNT nem volt hajlandó belépni, ám a februári választások előtt két nappal megadta az engedélyt a tagságának arra, hogy részt vegyen a választásokon. Erre több oka is volt: be kellett látnia, hogy az Azana-kormány egy picivel mégiscsak jobb volt („Hatalmat adtunk a baloldalnak, ők a kisebbik rossz” – mondták utóbb), továbbá a börtönben lévő több ezer anarchista csak baloldali győzelem esetén kerülhetett volna szabadlábra. Természetesen ellenvélemények is voltak: sokak szerint ezzel az engedménnyel elveszett az eszme tisztasága. A CNT tagsága ekkor másfélmillió körül mozgott; kétségtelen, hogy a Népfront a győzelmet jelentős részben a CNT döntésének köszönhette.[65]

 

6.  1936 februárjától júliusáig

 

„Az erőszakos forradalom után a következőket kell eltörölni: magántulajdon, állam, autoritás elve; és az osztályokat, melyek az embereket kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra, elnyomókra és elnyomottakra osztják.”

CNT zaragozai kongresszusa

 

A Népfront győzelmétől a polgárháború kitöréséig elhatalmasodó káosz uralta Spanyolországot. Midebben az is fontos szerepet játszott, hogy győzelme távolról sem volt elsöprő: a Népfront 4.176.156, a Nemzeti Front 3.783.601, a centrum 681.047, míg a baszk nacionalisták 130.000 szavazatot szereztek. Igaz ugyan, hogy a jobboldal szervezet a választásokat, és sok faluban nyílt megfélemlítéssel csikartak ki szavazatokat, de a támogatottsága kétségkívül jelentős volt. Másik oldalról a Népfront egy választási szövetség volt, és a közös programja is meglehetősen mérsékelt.

A különböző politikai szervezetek egyaránt paramilitáris egységeket állítottak fel, napirenden voltak a merényletek és a fegyveres összetűzések. A FAI érdekes akciókat hajtott végre: egy sikeres bankrablás után a zsákmányolt pénzt és értékpapírokat ünnepélyesen elégették; másfelől az is előfordult, hogy a falangistákkal hajtottak végre közös akciót a szocialisták ellen: ezeket a különítményeket gúnyosan csak FAI-lange-nak nevezték. A CEDA vezetője, Gil Robles adatai szerint: 160 elpusztult templom, 251 megrongálódott, 269 halott, 1287 sebesült, 113 általános sztrájk, 228 részleges, 43 feldúlt újságszerkesztőség, 146 bombamerénylet jellemzi a Népfront választási győzelme és a polgárháború kitörése közötti korszakot. [66] Újra kezdődött az 1932-es földreform, ezúttal kissé gyorsabb tempóban: fél év alatt 232.000 hektár földet foglaltak le, melyen több mint 71.000 paraszt telepedett le (az Azana-kormány két éve alatt alig 10.000). Ezen felül földfoglaló mozgalmak bontakoztak ki: márciustól júniusig félmillió hektár földet foglaltak el a parasztok, a Guardia Civil pedig sokkal passzívabb volt mint általában.[67] A tömegek, a formális amnesztiarendeletet be sem várva, elfoglalták a börtönöket is kiszabadították a politikai foglyokat (de általában nem csak őket.) A CNT nem függesztette fel a sztrájkokat: „Nélkülünk nem győztetek volna.” - figyelmeztette a kormányt Durruti. A CNT öntevékenyen rendezte a munkaügyi problémákat. A Lerroux-kormány alatt állástalanná vált munkásokat visszaküldték régi munkaadóikhoz, akiket a CNT-fegyveresei gyakran revolverrel kényszerítettek az állás visszaadására. [68] Komoly eltérést jelentett az Azana-korszakhoz képest, hogy ezúttal a PSOE nem lépett be a kormányba, hanem egy erősen balratolódott, fegyveres szervezetté vált az UGT-vel együtt. A PSOE szemléletének megváltozásában nagy szerepe volt annak, hogy Largo Caballero elnök az 1934. októberi felkelés bukása után 67 évesen végre elolvasta Marxot és Lenint, akik akkora hatást gyakoroltak rá, hogy megkapta a „spanyol Lenin” becenevet. Továbbra is a munkásegység volt a terve, természetesen a PSOE égisze alatt: a katalán párt és az országos ifjúsági szervezet egyesült a kommunisták hasonló szervezeteivel; azonban Caballero reményeivel ellentétben az egyesülést szervezetekben kommunista dominancia alakult ki. Az UGT-t és a CNT-t illetően is hasonló tervei voltak, ám ezt az anarchisták elutasították; az UGT földmunkásszervezetei nagyon közel álltak a CNT-hez, de Malagában a két szakszervezet tagjai egymást lőtték. Az 1936-os közös madridi UGT-CNT építőmunkássztrájk után tovább mérgesedett a viszony, az UGT menet közben ugyanis kilépett a sztrájkból, egyedül hagyva a CNT munkásait. A két szervezet szociális összetétele közti különbség is egyre erősebb lett. A CNT főleg a manuális, szakképzetlen munkaerőt (pl. textilipar), a háziipar-jellegű tevékenységek űzőit, a szolgáltatóipar dolgozóit (pincérek stb.), halászokat, tengerészeket, földmunkásokat stb. vonzotta, az UGT a fehérgallérosokat, és a szakképzettek többségét egyesítette. Ekkor azonban a kispolgárság, tehát boltosok, kiskereskedők, közalkalmazottak, tisztviselők, kisbirtokosok is tömegesen kezdtek áramlani az UGT-be. [69] Ez ott vált súlyos problémává, ahol a munkásosztály csak kis arányban volt UGT-tag: itt az újonnan beáramló elemek kerültek többségbe, szemben a CNT-be tartozó munkásokkal. A barcelonai UGT legerősebb szervezetét a GEPCI, a kisiparosok és kiskereskedő szervezete alkotta, melynek vezetőségében a textilipar nagytőkés vezetői foglaltak helyet (!). (Később ők vádolták a CNT-t a proletariátus érdekeinek elárulásával…)[70] A központi területeken, így Madridban, azonban a helyi CNT indult erősödésnek, mely a polgárháború kitörése után gyorsult fel.A falangistákkal is összecsapásokba keveredtek, mire a kormány bezáratta a CNT madridi központját és letartóztatta a sztrájkolókat. A CNT és az UGT július 18-án függesztette fel az ellenségeskedéseket, amikor megérkezett a hír a tábornokok lázadásáról.[71]

A polgárháború kitörésétől 1937 késő tavaszáig-nyaráig alakultak ki és álltak fenn azok az új struktúrák, melyek által az anarchisták a történelem során a legközelebb kerültek az általuk meghirdetett osztály- és államnélküli társadalom eszméjéhez. Elképzeléseiket nem sokkal a háború előtt készített májusi zaragozai koferencián fejtették ki, mely 982 sindicato által 550 ezer szervezett munkást képviselt. ”Ha a gazdaság szocializálva lesz, a már szabad termelők közvetlenül fogják irányítani a termelést és a fogyasztást. A helyi szabad közösségek megszületése után új társadalmi mechanizmust hozunk létre. A termelők szabadon dönthetik el, milyen formába szerveződnek. A „communa libre”-é lesz a burzsoázia tulajdona, élelem, ruha, munkaeszközök, nyersanyag stb. Ezek a termelőkhöz kerülnek, akik közvetlenül a közösség érdekében fogják használni. A közösségnek meg kell adnia a maximális szabadságot minden lakosnak, segítenie a betegeket, oktatni a fiatalokat…” A program közvetlen célként 36 órás munkahetet, földkisajátítást, milíciarendszert követelt, és proklamálta a szabad szerelem jogát. Meglepő módon még a szexuális devianciák megvitatására és ezek kezelésének a módjára is született határozat, amely már-már a hatvanas évek szellemiségét idézi (úgy vélték, hogy egy szabad társadalomban ez el fog tűnni, illetve orvosi kezeléssel megoldhatóvá válik.). A gazdaság- és társadalomszervezés alapelveit Abad de Santillan dolgozta ki [72]; helyi és ágazati föderációk összefonódásaként képzelte el a jövőt; azonban figyelmeztetett arra is, hogy a világgazdaság rendszerében Spanyolországban elszigetelten nem lehet életképes. Az új világ gyakorlati megvalósításának lehetősége már a polgárháború első napján nyilvánvalóvá vált. [73] A konferencia során kifejtett elvek inkább Kropotkin szellemiségéhez álltak közelebb.[74]

A zaragozai kongresszuson még egy fontos esemény történt: visszaléptek a CNT-be az 1932-ben távozott „moderáltak” szervezetei, melyek közel 70 ezer főt képviseltek. Az újraegyesülés folyamata 1935-től datálható, amikor az ellenzékiek megfigyelőként résztvehettek a CNT kongresszusán. Mindez az az óta szerzett tapasztalatokkal, és a CNT vezetésének mérséklődésével magyarázható. Mint emlékezhetünk, a FAI eszmei irányítása alatt álló CNT 1933-ban elutasította a szavazást a választásokon, és fegyveres megmozdulásokkal kísérletezett, melyek kudarcba fulladtak. 1935-re megerősödött az a vélemény, hogy a „tiszták” meg nem alkuvó taktikája volt a hiba; a kudarcok megrendítették a FAI nimbuszát. 1936 februárjában győzött a „moderáltak” véleménye, akik szerint a fegyverek helyett érdemes lenne a szavazócédulákkal harcolni (ebben a döntésben fontos szerepet játszott a Népfront által megígért amnesztiatörvény is). Eme taktika által sikerült elérni azt, amire a „tiszták” képtelenek voltak; eltüntették a reakciós kormányt, és 1936 tavaszán a CNT erősebb volt, mint valaha. Eltűnt az az ideológiai ellentét, mely annak idején az ellenzéket kilépésre késztette; a mozgalomba történő visszaáramló tömegük pedig tovább gyengítette a „tiszták”  amúgy is megrendült pozícióit. [75]

Ebben a helyzetben érte a CNT-t és a FAI-t a háború kitörése.

 

7.  A forradalom

 

„Ha nincs szükségük tovább rám mint elnökre, csak szóljanak.”

Luis Companys katalán elnök a CNT-delegációjának

 

A fasiszta lázadás által kiváltott társadalmi forradalmat két szempont alapján kell megvizsgálnunk, a politikai és a társadalmi-gazdasági változások alapján.

A forradalmi folyamat mélységét illetően a köztársasági Spanyolországot két, jól elkülöníthető részre oszthatjuk. Az elsőbe a központi területet sorolhatjuk, ide tartozott Madrid, Új-Kasztília, Extremadura és La Mancha tartomány. Itt a forradalom kevésbé volt erős: forradalmi bizottságok ugyan itt is megjelentek, de a tényleges hatalom nagy része a hagyományos államapparátus kezében maradt, másrészt a társadalmi-gazdasági változások (elsősorban a kollektivizálásra gondolok) sem váltak igazán jelentőssé. A második csoportba Katalónia, Aragónia, illetve (legalábbis eleinte) Andalúzia tartozott. Itt a vezetés spontánul létrejött népi szervek kezére került (természetesen nemcsak anarchistákéba), és a társadalmi gazdasági átalakulás is mélyebb volt. Az alább leírtakban, az utóbbi régiókban bekövetkezett változásokat fogjuk nyomon követni.

 

A. A politikai forradalom

 

Ezalatt két dolgot kell érteni: egyrészt az állam katonai-rendfenntartó funkcióját, másrészt a közigazgatási-szervezői funkcióját. 1936 során mindkettő a munkásmozgalmi szakszervezetek és pártok kontrollja alá került.

Erre azért volt szükség, mert a köztársaság a lázadás után képtelenné vált ellátni ezeket a fontos állami funkciókat. Az államigazgatás romokban hevert: sokan átszöktek a lázadókhoz, és a megmaradt személyzet hűsége is több mint kérdéses volt. [76]

A fegyveres erőinek nagy része vagy elpártolt, vagy ingadozott; márpedig – ezt Bakunyintól Max Weberig sokan megmondták – a fegyveres erőszak alkalmazásának kizárólagos lehetősége az állam legfontosabb jellemzője. Saját fegyveres erő híján a köztársasági zónában is gyengült a hatalma. Július 18-án 3 miniszterelnök váltotta egymást, végül a harmadik, Giral jóváhagyta a fegyverek átadását a szakszervezeteknek (Barcelonában a CNT ezt már Companys jóváhagyása előtt megtette), és rendeletileg feloszlatta a hadsereget. A szakszervezetek tekintélye ezekben a napokban alapozódott meg. Barcelonában, Madridban, Valenciában és sok más városban az ő tömegerejük segített megfékezni a lázadást. A CNT szerepe Katalóniában vált a leghangsúlyosabbá: a lázadás kitörésekor a CNT 13 ezer, a POUM 3 ezer, az UGT 2 ezer, Companys elnök Esquerra-ja szintén 2 ezer fegyveressel rendelkezett. Companys elnök bátran levonta a konzekvenciákat. Magához hívatta a CNT vezetőket (Durruti, Garcia Oliver, Abád de Santillán) és felajánlotta nekik a Katalónia feletti hatalmat: „Ma önök a város és Katalónia urai, mert győzni tudtak a fasiszta katonákkal szemben… Ha nincs szükségük tovább rám, mint elnökre, csak szóljanak, és én kész vagyok közkatonaként folytatni a harcot a fasizmus ellen.”. Több évtizedes küzdelem után a CNT és a FAI előtt ott állt a hatalmas lehetőség: Katalónia a kezükbe került, és ezzel együtt az alaklom a „comunismo libertario” bevezetésére. „Választanunk kell az anarchista diktatúra és a köztársaság között, mely utóbbi egyenlő a kollaborálással.” – mondta Garcia Oliver a FAI-tól. A CNT regionális plénuma azonban drámai vita után elutasította a lehetőséget. Ennek elvi és gyakorlati érvei egyaránt voltak: elvi síkon a diktatúra ellenzése, azé, hogy elveiket olyanokra kényszerítsék rá, akik szembenállnak. – „Nem hittünk a diktatúrában, amikor mi voltunk a kárvallottjai, és nem hiszünk most sem, amikor mi gyakorolhatnánk azt mások rovására” – mondta Abad de Santillan. Gyakorlati érv volt az, hogy a többi köztársasági területen lévő – relatíve gyengébb - CNT-szervezetek véres megtorlásnak lennének kitéve, továbbá az, hogy a világgazdasági és katonai nyomással szemben egy anarchista Katalónia nem lenne életképes. A legfontosabb érv pedig az volt, hogy a vezetés így is az övék; a formális államhatalom megszerzése nem is javíthatott volna tovább az elért pozícióikon.[77]

Aznap este azonban összeült a FAI keretein belül működő, nagy befolyással bíró Nosotros csoport is, melyről az előzőekben már szó esett. Itt Garcia Oliver felvázolta tervét egy újabb felkelésről. Eszerint az anarchisták megszállják Barcelonát, leszámolnak a Generalidaddal és megszüntetik a frissen létrejött Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságát is (erről a szervezetről bővebben később lesz szó). A diktatúrával való elvi szembenállás miatt a többség elutasította az indítványt; Bounaventura Durruti, a korszak legendás anarchista vezetője Zaragoza visszafoglalása utánra halasztotta volna. Az anarchisták sikereik csúcsán álltak, de a forradalom „elhalasztása” már ekkor elindultak a lejtőn lefelé.[78]

A tényleges hatalom mindenhol a különböző forradalmi, antifasiszta stb. bizottságok kezébe került, melyek zömmel a munkásmozgalmi szerveken alapultak. A jelenség nem ismeretlen a spanyol történelemben: a napóleoni háborúk helyi juntái, illetve az 1873-as helyi tanácsok emléke eleven volt. A polgármesterek és a municipiális tanácsok hatalma a munkásszervezetek bizottságainak kezébe került, akik a tényleges fegyveres hatalom birtokában szervezték az antifasiszta harcot, a közellátást, a termelést, az oktatást, a jobboldal szétzúzását, a templomégetést stb. Fő feladatuk az alapvető szolgáltatások megszervezése volt: a szállodákat, házakat köztulajdonba vették, ezáltal megoldva a lakásínséget; a munkanélküliség szintén eltűnt. A rendőrség helyét a fegyveres munkásjárőrök váltották fel. A bizottságok szerepe a hadügyekben is fontos volt, gyakran ők szervezték a milícia ellátását, felfegyverzését stb.. A bizottságok hatalma szorosan kapcsolódott a kollektívák rendszeréhez, gyakran ezeken keresztül érvényesítették akaratukat; ez utóbbiakról majd később lesz szó. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott. A rendszer kielégítően működött. Összegezve tehát egy kettős hatalmi rendszer alakult ki: egy hivatalos és egy spontán forradalmi, de az igazi hatalom többnyire az utóbbiak kezében volt.[79]

Katalóniában ez az új, forradalmi közhatalom legfelsőbb szintre is érvényes volt: Companys elnök a helyén maradt, de a Generalidadnak se a háborúra, se a város életére nem volt sok befolyása. Mindez az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának a kezében volt, melyet ugyan formálisan az elnök nevezett ki. Ide az anarchisták beengedték a szövetségeseiket is (3-3 CNT, UGT, 2-2 republikánus, Esquerra, FAI, 1-1 POUM („trockista”), Rabassaires (parasztság) és a Generalidad egy delegáltja ült a bizottságban, vagyis az anarchisták beérték 5 hellyel a 15-ből. Cserébe viszont elvárták a hasonló engedményeket Spanyolország olyan területein, ahol ők voltak kisebbségben; így később a CNT és a FAI is helyet kapott a Madridi Védelmi Juntában.[80] Ezen testületek azonban sokkal inkább tekinthető a burzsoá köztársaság, mint a proletár osztályhatalom szervének; kettős hatalomról itt nem lehet beszélni. A Bizottságot a radikálisok egyszerűen „második rendőrségnek” tekintették, mely az első lépcsőfok a burzsoá hatalom újjáépítése felé vezető úton. A Bizottság tehát nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a hanyatlásának kezdetét jelentette, mely közvetlenül a július 19-ei felkelés után vette kezdetét. A másik említett tartományban az 1936 októberében létrejött Aragóniai Védelmi Tanács gyakorolta a hatalmat (a katonai ellenőrzést leszámítva; ez Katalóniával közösen ment), melyben szintén az anarchisták domináltak. A területet anarchista milicisták foglalták vissza 1936 augusztusában. Ez egy szegény, mezőgazdasági jellegű frontövezet volt (a tartomány nagyvárosai: Zaragoza, Huesca, Teruel a lázadók kezén maradtak), távol a nagypolitika centrumától: ez tette lehetővé a fennállását egészen 1937 augusztusáig. Durruti az Aragóniai Védelmi Tanácsot tekintette mintának Spanyolország számára. A három, elszigetelődött északi tartomány közül Asztúriában és Santanderben vált a CNT és a FAI a helyi Junta tagjává; Baszkföldön a hegemón Baszk Nemzeti Párt megszabadult tőlük.[81]

Az igazságszolgáltatás őszig szintén az utca kezében volt: papok, gazdagok, és fasiszták elleni terror jellemezte ezt az időszakot. A rend azonban – rendőrség híján sem - omlott össze. „A világ legfurcsább városa ez manapság, a demokráciát támogató anarchoszindikalizmus városa, ahol anarchisták tartják fenn a közrendet, és apolitikus filozófusok gyakorolják a hatalmat.” – írta egy külföldi újságíró Barcelonáról. [82] Eltűntek a koldusok, a prostituáltak és a részegek. A bűnözőket és a prostituáltakat inkább morális ráhatással igyekeztek meggyőzni, a kábítószerkereskedőket és a striciket viszont az utcán lőtték agyon. Az egyházi személyek elleni kilengések tipikusak voltak; a munkások feldúlták a templomokat, megitták a misebort és sokszor a szentképeket is felgyújtották. A CNT és a FAI csak a legextrémebb kilengések ellen lépett fel. „megölni valakit csak azért mert katolikus, semmiképpen nem szolgálja ügyünket” – nyilatkozta az utóbbi.[83] A börtönöket megnyitották, sokszor a bíróságokat is felgyújtották, az aktákat pedig elégették. A CNT-be bárki beléphetett ajánlás nélkül (ellentétben a szocialista és a kommunista szervezetekkel): sok köztörvényes bűnöző élt a lehetőséggel, sőt jobboldali szimpatizánsok is szép számmal beáramlottak. Ez utóbbiak a CNT-igazolvány fedezetében sokszor az úgynevezett „ötödik hadoszlopnak” dolgoztak, mely a későbbiekben sok probléma forrásává vált. A munkások gyakran leszámoltak a munkaadóikkal, a mohó kereskedőkkel stb.. Azonban azoknak a tulajdonosoknak, akik korábban emberségesen bántak az alkalmazottaikkal, nem kellett mitől tartania: gyakran még igazgatóként is megmaradhattak termelőszövetkezetté vált egykori vállalataik élén. Gyakorivá váltak a személyes leszámolások és a magánbosszúk: ezeket a CNT és a FAI élesen elítélte: Barcelonában két anarchista vezető, az építőipari és az egészségügyi ágazat vezetője, mivel előzőleg bosszút állt azokon, akik a Primo-diktatúra idején feljelentették őket a rendőrségen, a saját társaik kezei által lelték halálukat.

Idővel megszerveződtek a népbíróságok: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. Mindamellett – főleg Madridban – a különböző baloldali pártok úgynevezett „checa”-kat szerveztek (az orosz Cseka mintájára). Ezek az illegális szervezetek egyszerre funkcionáltak törvényszékként, börtönként és titkosrendőrségként. Különösen a Kommunista Párt „checa”-i váltak híressé – a különböző „checa”-k gyakran egyűttműködtek illetve információkat cseréltek. Az anarchisták nem bíbelődtek törvényszékekkel, illetve börtönökkel; akit bűnösnek véltek, azt formaságok nélkül agyonlőtték. Ugyanez várt azonban azokra is akik hamis feljelentést tettek.[84]

Az állam próbált lépést tartani az eseményekkel, de sokszor már csak a tényeket szentesíthette. A béreket hivatalosan 50%-kal növelte, míg a lakbéreket ugyanennyivel csökkentette. Sor került az első államosításokra, és később a munkásönigazgatást és  földkérdést illetően is törvények születtek. A forradalmi szerveket a hivatalos hatalom, ahol tudta, ott bekebelezni, ahol nem, ott gyengíteni próbálta. A spontán rekvirálásokat már augusztusban betiltotta; azt, hogy pontosan miért akarták felszámolni a forradalmi szerveket, egy későbbi fejezetben fogom kifejteni.[85]

Augusztus-szeptember folyamán azonban a jövő még távolról sem dőlt el. A polgárháború leghíresebb anarchista vezére, Bounaventura Durruti több ezer milicistával megindult Zaragoza felé; a terve az volt, hogy a város felszabadítása után megszabadulnak a kormánytól, és az egész zóna Zaragozától Barcelonáig a „Communismo Libertario” paradicsomává válik; a város bevételére azonban nem került sor..[86]

A milíciáról szintén szót kell ejteni, mint az 1936-os év egyik figyelemreméltó jelenségéről, melyről George Orwell műve („Hódolat Katalóniának”) adja a legérdekfeszítőbb leírást. Az anarchisták a reguláris hadsereget egyszerű bűnszövetkezetnek tekintették, melynek célja a munkásmozgalom elnyomása. Az önkéntes alapon működő – a hadkötelezettséget szintén elítélték -, osztályöntudaton alapuló milíciarendszer mellett törtek lándzsát, melyet mindamellett – akárcsak a szakszervezetet - a majdani osztálynélküli társadalom tekintették. Természetesen nemcsak az anarchisták hoztak létre milíciákat; mivel a reguláris hadsereg jó része fellázadt, ez egyszerűen kényszerré vált. Általában politikai alapon szerveződtek ezek az egységek, külön az anarchisták, a kommunisták, a szocialisták, a POUM stb. külön milicista-egységeket állítottak fel, de gyári, területi stb. elven is megszerveződtek.[87] Mindez festői zűrzavart és felfordulást okozott; mindenki a saját feje után ment és a rivalizálás sem volt a ritka .A huescai front egyik szakaszán egy CNT- és egy POUM-osztag vette fel a harcot a lázadókkal – „amikor az első harcolt, a másik zsebretett kézzel röhögött, amikor a POUM harcolt, nagy meglepetésemre az anarchisták is ugyanezt csinálták.” – emlékezett vissza az eseményekre a CNT-osztag egyik tagja.[88]

A különböző pártállású milíciák – belső működésüket tekintve – az anarchista elvekhez álltak a legközelebb. Az ellátmány és a zsold egyenlő volt; eltörölték a szalutálást is. Elvileg egységenként 3-3 bizalmit választottak, akik az egység katonatanácsát alkották, és zászlóaljszinten is képviselték az egységet. Ez utóbbi katonatanácsa pedig brigádszinten tette ugyanezt. Úgy is mondhatjuk, hogy a milícia egy alulról felfelé építkező különleges föderációt alkotott. A hivatásos tiszteknek nem volt tényleges hatalmuk, szerepük a tanácsadásra korlátozódott.[89]

A milíciák megítélése változatos. Az kétségbevonhatatlan, hogy nélkülük a háború már 1936-ban véget ért volna; de az is, hogy nem voltak egyenrangú ellenfelei a – egyébként nem a legjobb – spanyol reguláris hadseregnek. A kérdés az, hogy a fegyverzet, a felszerelés, illetve a kiképzés hiányában mutatkozó hiány volt-e ennek a döntő oka, vagy a rendszer alapvető fogyatékosságáról van-e szó (fegyelem stb.), ahogy az anarchisták ellenfelei állították. Orwell alapján a nehézségeket egyrészt a fentebb említett hibák rovására írhatjuk, másrészt az ország – és főleg a lakosság – technikai elmaradottságára. Spanyolország nem esett át az első világháborún, így az önkénteseknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a lövészárok, vagy hogy dinamitot veszélyes tűz közelében tartani.

Összegzésként a milíciák katonai szerepét illetően: gyengeségüket inkább az idő és anyaghiány rovására írhatjuk; ha a kormány egy új reguláris hadsereget próbált volna júliusban létrehozni, egy hónappal később valószínűleg az se lett volna eredményesebb. A kormány a milíciarendszer ellen is fellépett.

 

B. A gazdasági forradalom

 

Az állam mellett a nagybirtokos és a kapitalista osztály gazdasági hatalmának a kisajátítására is sor került. Ennek döntő formája a kollektivizálás volt, melynek meg kell különböztetni a falusi, illetve a városi formáját. Július 19.-től ez is spontánul indult útjára.

A kollektívák befelé a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” anarchista/kommunista elvétől a munkástulajdonban továbbélő kapitalista formákig terjedő skálán mozogtak. Általában a falusi kollektívák álltak közelebb a tiszta anarchista eszmeiséghez: ez a gazdasági-társadalmi szerkezet egyszerűségéből következően könnyebben megvalósítható volt. A magántulajdon, az áru- és csereviszonyok, a profit, sokszor a pénzhasználat is teljesen eltűnt, miközben a termelés és az életszínvonal nőtt.

Az iparban sokkal kevésbé sikerült a kapitalizmustól elszakadni. Az egyes ipari kollektívák belső működésüket tekintve a korábbi rendszer folytatásának tekinthetők (habár itt is voltak kivételek), gazdasági termelékenységük azonban eléggé hullámzó volt. Fontos tényező volt, hogy a szakértelmiség tovább dolgozott, és helyenként még technikai fejlesztésre is sor került. A hatékonyság növekedése azonban nem volt olyan egyértelmű, mint a mezőgazdaságban, ipari szektoronként eltérőek voltak az eredményeik.

A kollektívák egymáshoz való viszonyát illetően újra különbségeket tehetünk az ipar és a mezőgazdaság között. A mezőgazdasági kollektívák regionális föderációkba szerveződtek (Aragónia, Levante), az ipariakra ez kevésbé volt jellemző, az is általában egy iparágon belül történt (pl. barcelonai tömegközlekedés). A kollektívák egymás közti termékcseréjét a CNT szervezte. A közellátást Barcelonában a CNT közellátási bizottsága, és az alárendelt „kenyérbizottságok” végezték – az ellátás alapja a fejadag volt. Az élelmiszer megszerzése a falu és a város közötti barteren alapult, melynek lebonyolítása a CNT helyi szervein nyugodott, és- ideális körülmények között nem a kapitalista csereértéken, hanem a szükségletek kielégítésén alapult. A falu például küldött egy listát, hogy mire lenne szüksége (cipő stb.); a bizottság erre az adott CNT-szindikátusnak kiadta az utasítást a termék előállítására, illetve leszállítására; majd megállapodtak abban, hogy nekik mire lenne szükségük a faluból; ennek előteremtéséről pedig a helyi CNT illetve a kollektíva gondoskodott.

Hogy miért nem sikerült szilárd kommunista gazdasági formát teremteni, nem igényel túl sok magyarázatot. Ha a gazdasági folyamatok szereplői közül akár egy is az értékviszonyokhoz igazodik, akkor vagy mindenki elfogadja, vagy megpróbálhatnak felülkerekedni rajta. Az anarchisták által elképzelt gazdasági rend hosszú távon kis zárt rendszert alkotó közösségekben, illetve világméretekben képzelhető el. Sajátos átmeneti formák azonban léteztek ebben a rendszerben. Sok anarchista panaszkodott a kollektívák egymástól való elszigeteltsége miatt; sokszor a „befelé kommunizmus, kifelé kapitalizmus” elve működött. Minél nagyobb gazdasági egységek szerveződtek egységes egésszé, annál erősebbé váltak a kommunista (nem bolsevik) jelenségek. Az egymástól különálló textilgyári kollektívák, és a faipari kollektívák között az volt a döntő különbség, hogy az utóbbi esetben az iparág egységes egésszé vált. Az egyes kollektívák összeolvadása és koherens egésszé válása komoly minőségi változással járt.

C. A külföldi hatás

 

A spanyolországi forradalom természetesen Spanyolországon kívül is következményekkel járt. A diplomáciai mozgások követése hosszadalmas és témán kívül eső lenne; azt azonban le kell szögezni, hogy minden külföldi hatalom a forradalom elfojtásában volt érdekelt.

A spanyol polgárháború egész Európa figyelmét magára vonta. Gyűjtés, propagandaháború, önkéntesek toborzása, tüntetések sorozata hullámzott végig a kontinensen; még a magyarországi agrárproletariátus is felfigyelt: „Vigyázzon az uraság, mert megtáncoltatjuk, mint a spanyol parasztok az uraikat s papjaikat Madridban”. Ami a Köztársaságot illeti, a jobboldaliak egy bolsevik típusú „vörös” Spanyolországról beszéltek, a baloldaliak pedig egy antifasisztáról, ahol forradalomnak se híre, se hamva. Mindkét vélemény tartalmazta ugyan az igazság elemeit, a lényeget azonban sikerült elködösíteni. A jobboldalnak igaza volt a forradalmi helyzetet illetően, azonban az államhatalom (és benne a bolsevik típusú pártok) szerepét tévesen vélték forradalminak. A baloldalnak igaza volt az államhatalom nem forradalmi, hanem kizárólagosan antifasiszta jellegét illetően, a társadalmi forradalmat illetően azonban ők tévedtek, bár a vezetőiket illetően a „tévedés” szó szigorúan idézőjelben értendő.

Nagy-Britannia, legnagyobb spanyolországi befektetőként, elsősorban a forradalom által fenyegetett tőkéje miatt aggódott. Németország és Olaszország - gazdasági érdekeik mellett – potenciális szövetségest láttak egy győztes Franco-rendszerben; a forradalom elfojtása természetesen nekik is szívügyük volt. A Szovjetunió szövetségre törekedett a nyugati demokráciákkal; egy esetleges forradalmi átalakulás ezért neki sem állt érdekében (sztálinista rendszerről lévén szó, egy nem bolsevikok által irányított forradalom számára eleve elfogadhatatlan volt).[90]

A nagyhatalmak közül Franciaország helyzete a legérdekesebb, két okból is. Egyrészt közös szárazföldi határral bírt Spanyolországgal, ráadásul éppen Katalónia és Aragónia területével; másrészt a francia társadalmi-politikai viszonyok miatt. Itt is Népfront-kormány került hatalomra; itt is forradalmi erjedés indult meg 1936 nyarán; továbbá a fasiszta típusú csoportok (Csuklyások stb.) és a tisztikar egy része (1937-es összeesküvés) itt is puccsot tervezett. A spanyolországi események Franciaországra való átterjedésével ez idő tájt komolyan számoltak diplomáciai körökben. Ez két okból nem valósult meg: a kormány nem avatkozott be, és a fegyverszállítást is kézzel-lábbal akadályozta, így sikerült a robbanást féken tartania; másrészt a franciaországi munkásosztály leginkább harcra kész elemei inkább önkéntesnek mentek Spanyolországban, minthogy Franciaországban szervezkedjenek. Sztrájkok, tüntetések és utcai csetepaték természetesen kialakultak, de döntő horderejű eseményekre nem került sor.[91]

Ki kell térni a spanyol protektorátus alatt álló Marokkó kérdésére is. Az Abd-el-Krím féle gyarmatosítás elleni háború utóvédharcai csak 1934-ben értek véget, a terület 1936-ban Francóék bázisává vált. Kézenfekvőnek tűnt tehát a megoldás: a marokkói tömegeket a függetlenség ígéretével felkelésre rávenni. Az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága Genfben kapcsolatba is lépett egy titkos marokkói szervezet (Marokkói Akciócsoport) küldötteivel; ők fegyvereket, és a francia semlegesség elérését kérték a felkelés megindításához.[92] Camilo Berneri, és Garcia Oliver – mindketten anarchisták - egy forradalmi folyamat elindulását sem vonták kétségbe; és ha végigtekintünk a muszlim világon, ez nem tűnt légből kapott ötletnek. 1936-ban kitört a palesztínai felkelés, Egyiptom függetlenné vált, Szíria és Libanon ugyanezt az ígéretet kapta, Törökország újra megszerezte a tengerszorosok feletti ellenőrzést. Egy marokkói felkelés – minimálisan – kiterjedt volna Francia-Marokkóra, de általános robbanás is lehetett volna az Észak-Afrika térségében, mely természetesen Nagy-Britannia és Franciaország érdekeit sértette volna. E két nagyhatalom érdekeire való tekintettel a kormány lefújta az akciót. A marokkóiak Léon Blum, francia miniszterelnököt is megkeresték azzal a kéréssel, hogy Francia-Marokkó területén engedélyezze a szervezkedést; ő természetesen nemet mondott.[93]

Portugáliáról kell még beszélni. Itt ekkor már a Salazar-féle fasiszta rendszer volt hatalmon brit védnökség alatt. 1936. szeptember elején a spanyolországi események hatására matrózlázadás tört ki három hadihajón a lisszaboni kikötőben. A lázadó hajókat a kormány a hadsereg bevetésével verte le; Salazar ezt követően döntött a „Portugál Légió” megalakításáról, mely Franco oldalán küzdött a polgárháborúban.[94]

 

8.  A kollektivizálás

 

„A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.”

Emma Goldman

 

A. A mezőgazdasági kollektívák

 

A földkisajátítást illetően a kormány szerepe csak a tények jóváhagyását jelentette. Az illegális földfoglalást már augusztus 14-én betiltotta, ez azonban nem nagyon érdekelt senkit. Az október 7-ei rendelet a 100 hektár feletti és a fasiszta lázadók földtulajdonának a kisajátítását mondta ki, illetve 37-ben a bérlet tulajdonná tételét. 1937 májusára hivatalosan a föld 5 és fél millió hektár kisajátítására került sor, melyből 2.98 millió került kollektív tulajdonba.[95] Sor került spontán kollektivizálásra, míg pl. Extremadurában a nagybirtok ugyanúgy működött tovább csak állami intézők felügyelete alatt. A földet a parasztok többnyire kollektívan, nem pedig felosztva vették birtokba, általában a helyi CNT illetve UGT szervezet vezetésével (a két szervezet viszonya falun kimondottan jó volt). Az UGT-kollektívák csak Extremadurában alkottak többséget, a többi területen inkább a CNT dominált. Aragóniában 450 kollektíva jött létre 433 ezer főt, a lakosság 75%-t tömörítve; ez a tartomány jutott a legmesszebb a kollektivizálás terén; 350 település teljesen, 100 részlegesen volt kollektivizálva. Levantében 350, Kasztíliában és La Manchában 250 kollektíva jött létre, ezek azonban nem tömörítették az adott település teljes lakosságát. A kollektívába való belépés elvileg önkéntes volt, aki azonban nem lépett be, nem tarthatott meg több földet, mint amennyit maga is képes volt megművelni; a bérmunka alkalmazása tilos volt. A kollektívák létszáma változó volt. Villas Viejasban mindössze 29 fő, Tomellosoban 5000. Sokszor kényszerre is sor került: Durruti egységei az aragóniai harcok során sokszor halálos fenyegetéssel kényszerítették a tehetős parasztságot a belépésre. A földosztást egyrészt azért vetették el, mert a magántulajdon önzést és kapitalizmust szül, másrészt azért, mert egy kollektíva termelékenyebb, mint egy törpebirtok. Az a tény, hogy a kollektívák többsége nem érintette az egész falut, és az, hogy az aragóniai kollektívák többsége 1937 augusztusát követően – mikor a kommunisták fegyveres erővel szétverték őket – újjászerveződött, arra utal, hogy a többség nem kényszerből csatlakozott. Ugyanakkor Fatarellában fegyveres felkelésre is sor került a helyi CNT ellen.[96]

Aragónia az októberben felállított, Joaquín Ascaso vezette Aragóniai Védelmi Tanács vezetésével félig-meddig önálló életet kezdett. A kollektívák élén választott bizottság állt, melynek feladata főleg a termelés és elosztás adminisztratív megszervezése volt. Emellett mindenhol nagy hangsúlyt fektettek az oktatás és az egészségügy fejlesztésére. Az egyes kollektívák alkothattak úgynevezett kantonális föderációt is, mely azt jelentette, hogy a két szervezet mindene közössé válik; tehát mondhatni a „kollektívák kollektivizálódtak”. A gazdasági rendszer szintjén Levantében is hasonló volt a helyzet; itt 44 kantonális és felsőbb szinten 5 provincionális föderáció jött létre, melyek legfelsőbb szintje a Regionális Föderáció volt. Ezek azonban Aragóniával ellentétben a kormány politikai hatalma alatt álltak.[97]

A termelés közösen folyt a kollektíva vezetésének az instrukciói alapján (ez alól általában mind a gyermekek, mind – egy adott kortól – az öregek is fel voltak mentve), az elosztás fejadag illetve jegyrendszer alapján működött, a részletes szisztéma kollektívánként eltért. A fő elv az egyenlőség volt; kivételt néha a bizottság tagjai jelentettek, akik azonban nem többet, hanem néha éppen kevesebbet kaptak a többieknél, hogy a hatalomimádat még véletlenül se ronthassa meg őket. Voltak persze az ellenkezőjére is példák, de ezek – az anarchista kollektívákban legalábbis – elszigetelt jelenségek maradtak. Volt, ahol a fejadag és a jegyrendszer – ez bon, esetleg egyfajta helyi pénz volt – párhuzamosan működött; az élelmiszert fejadagra, más termékeket pedig meghatározott bon ellenében lehetett megkapni. Máshol- főleg UGT irányítás alatt – az elvégzett munka után járó bonok alapján végezték az elosztást. Az elosztás rendszere természetesen nem mindig volt tökéletes. Volt, ahol eleinte minden termelő ugyanannyit kapott; a nőtlen férfi és a sokgyermekes családapa is. Egy másik esetben a bizottság, mivel egy család átlagosan 4.5 főből áll, minden családnak 4.5 főre járó élelmiszert utalt ki. [98]

Az anarchista kollektívák távolról sem ugyanazon séma szerint jöttek létre és működtek. Voltak jól és rosszul működő kollektívák. A jelenség megértéséhez akkor kerülhetünk a legközelebb, ha mindkét típusból megvizsgálunk egy-egy tipikusnak mondhatót.

A sikeres kollektívák egyike Mas de la Matas települése volt. Ez a falu Teruel körzetében feküdt. Lakossága 2300 fő volt, akik zömmel kisparcellákon gazdálkodtak. A gyümölcstermesztésnek köszönhetően az átlagéletszínvonal viszonylag magas volt, a földnélküliek és a tehetős parasztgazdák száma nem volt számottevő; erős egyenlőség jellemezte a helyi viszonyokat. A faluban erős volt a CNT befolyása; a felnőtt lakosságból 200 fő volt a helyi alapszervezet tagja. A felkelés kirobbanása után a falu a milicisták bázisa lett, akiket el is kellett látni; a CNT tehát a szükségszerűségre hivatkozva hirdette meg a kollektíva létrehozásának a szükségességét. A bázist a helyi CNT-tagság jelentette; közös tulajdonba került a föld, a szerszámok, az állatállomány stb., a pénzt azonnal megszüntették. A közös földet 20 szektorra osztották, melyek megművelése egy-egy tucat dolgozó feladata volt. Helyi kisiparosok (bútoros, borbély, mészáros) is csatlakoztak. Mindezek után váratlanul anarchista milicisták érkezetek a faluba; több embert agyonlőttek, és felgyújtották a templomot. A megrémült parasztok a kollektívában kerestek menedéket; a 2300 fős lakosságból 2000-en váltak taggá. A többiek csak annyi földet tarthattak meg, amennyit meg tudtak művelni. A megerősödött kollektíva ezután az alkoholfogyasztást is betiltotta és bezáratta a helyi kiskocsmát. A vezetőség fejadagokat állapított meg a családok számára. Azonban itt is kialakultak a kényszerkollektivizálás kísérőjelenségei; sokan úgy érezték, hogy mi értelme dolgozni, ha a föld nem a sajátja? A kollektíva erre engedélyezte a – mondjuk így – „háztájit”. Kezébe vette a kereskedelmet is, melynek fő koordinátora az Aragónia Védelmi Tanács volt. A kollektíva nagyobbik fele azonban lelkesen dolgozott; a közös munka jobb volt, mint egyedül. A termés nőtt; 1937-ben a kollektíva már vetőgéphez is hozzájutott. Sor került iskolaépítésre és tankönyvek beszerzésére is; a juhászokat motorbiciklivel szerelték fel stb. Még falu legtehetősebb emberei is elismerően szemlélték az eseményeket. „Hogy miért támogatom a kommunizmust? Mert rájöttem, hogy ez a legemberibb rendszer.” – mondta egyikük.

És most lássunk egy ellenpéldát, ahol a kollektivizálás kudarcba fulladt. A helyszín Alloza települése, mely mindössze 30 kilométerre fekszik Mas de la Matas-tól. A lakosság 1800 fő volt, hasonló szociális összetétellel, azonban az éghajlati viszonyok miatt a mezőgazdasága távolról sem volt annyira prosperáló. A CNT-nek csak néhány tagja volt, önálló alapszervezettel se rendelkeztek. A polgárháború kitörésekor Mas de la Matas-ban Antifasiszta Bizottságot állítottak fel; itt is felállítottak egy bizottságot, mely ravaszul felerészt a Népfront, felerészt a lázadók híveiből állt, aztán várták, hogy ki foglalja el a falut. Ez itt is egy CNT-osztag volt; szokás szerint felgyújtották a templomot és letartóztatták a jobboldali vezetőket; csak a bizottságbeli baloldali társaik közbenjárására engedték el őket. A kollektivizálás itt sokkal inkább külső nyomás által történt; „Idejöttek és azt mondták hogy a többi falu már kollektivizálódott, és hogy azt akarják hogy mindenki egyenlő legyen.” – mondta az egyik szemtanú. Ez a kollektíva is hasonlóan működött, mint az előbb tárgyalt; de itt a munkacsoportok a saját földjeiken dolgoztak. A pénzt ugyan eltörölték, de fejadag-rendszer helyett egy saját pénzt hoztak létre, melyet szintén pesetának neveztek. Itt az elégedetlenség nagyobb fokú volt; sokan várták titokban a lázadókat. Maradtak néhány egyéni gazda is; az elmérgesedett helyzetet jellemzi, hogy az „individualisták” és a „kollektivisták” külön kávézóba jártak. A kisebb jövedelmezőség miatt itt a mezőgazdasági technika fejlesztése se sikerült. Másfelől itt is történtek pozitívumok: szintén létrejött a falusi iskola, a falu szegényebbjeinek az ellátása javult – húst régebben nem ehettek -, és – az első megrázkódtatások után - a szervezett, kollektív munkát is sokan egyre vonzóbbnak találták. Komoly gond volt a CNT-„káderek” hiánya; az adminisztratív papírmunkát például egy falangista végezte, aki 1939-ben, a lázadók győzelme után a falu polgármestere lett.

Mindezek után néhány szót kell ejteni a két kollektíva további sorsáról; amikor 1937. augusztusában a kormány letartóztatta az Aragóniai Védelmi Tanácsot és fegyveres erővel „agitált” a kollektívákból való kilépés mellett, Mas de la Matas-ban ennek ellenére a tagság 60%-a, Allozában pedig az egynegyede döntött a maradás mellett.[99]

Az anarchista kollektívák számára az államhatalom is nagy problémát jelentett. Tipikus volt, hogy nem fizettek adót a köztársaság számára, hanem a felesleget a „saját” milíciájuk, illetve a közeli frontszakasz milíciáinak a fenntartására fordították; a milíciarendszer és a kollektívák rendszere sok szálon kötődött egymáshoz. Az államhatalom meg több – később kifejtendő – oknál fogva is ellenezte létezésüket. Nyomása eleinte csak közvetett gazdasági nyomás volt; például a kisbirtokosok kaphattak csak állami hitelt, műtrágyát, megrendeléseket stb. [100]

A mezőgazdasági kollektívák nemcsak a CNT művei voltak. Sok helyen az UGT is kollektívákat hozott létre; voltak olyan kollektívák, melyek a két szervezet közös alkotásai voltak; voltak „tiszta” UGT-kollektívák; és voltak falvak, ahol külön-külön kollektívák létesültek. Sok esetben inkább kooperációról volt szó; megmaradt a magántulajdon és mindenki a saját földjén dolgozott. Az igazi kollektívák abban különböztek az anarchistákéitól, hogy a belépés itt tényleg önkéntes volt; a párt nem nézte jó szemmel a kollektivizálást, tehát kényszerről aztán szó sem lehetett. A másik különbség az volt, hogy az UGT-kollektívák nem álltak kapcsolatban egymással, nem hoztak létre tartományi vagy regionális föderációt.[101]

Összességében a kollektívák működése sikeresnek volt mondható. A – döntően kollektivizált – Aragóniában a termés 20%-al nőtt, míg –a döntően kisbirtokos – Katalóniában ugyanennyivel csökkent. Nőtt a megművelt földterület, a mezőgazdasági gépek használatának aránya, faiskolákat telepítettek, sőt még fajnemesítéssel is foglalkoztak.[102]

 

B. Az ipari kollektívák

 

Az ipari kollektivizálás szintén spontánul kezdődött, azonban Katalónián kívül nem vált igazán jelentőssé (a többi területen inkább csak a „munkásellenőrzés” bevezetésére került sor); Barcelonában az üzemek 70, Madridban mindössze 30%-a került a munkások irányítása alá.[103] Erre sokszor a tulajdonos elmenekülése miatti kényszerből került sor, helyüket a munkástanács vette át, mely folytatta a termelés irányítását. De a tulajdonos ottléte sem jelentett akadályt; mivel a kollektivizálásról még nem született meg a dekrétum, ez esetekben próbálták – legalábbis papíron – betartani a törvényeket. Az üveggyárak kollektivizálása során a fegyveres CNT-milicisták összegyűjtötték a tulajdonosokat, és aláírattak velük egy megállapodást a vállalataik fúziójáról; utána egy másikat, mely arról szólt, hogy az újdonsült vállalat átadja az üveggyárakra vonatkozó tulajdonjogait a CNT-nek.[104]

A kollektivizálás nemcsak az iparra, hanem a szolgáltatószektorra is vonatkozott: közszolgáltatásokra, kávéházakra, taxistársaságokra, az infrastruktúrára (a bankok azonban állami- illetve magánkézben maradtak), hotelekre, pékségekre, sőt még a bordélyházakra is ().[105] A szórakoztatóipar – melyben érdekes módon a CNT-dominanciája érvényesült – szintén kollektivizálódott. A kabarék, a mozik, a színházak a helyi CNT-szindikátusok irányítása alatt folytatták tevékenységüket. Az oktatás terén is történtek változások: a híres anarchista pedagógus, Francisco Ferrer által megálmodott „Escuela Moderna” („új iskola”) mintájára létesültek új oktatási intézmények, sőt még egy munkásegyetem felállítására is sor került. Habár ezen a téren is egyértelmű volt a CNT dominanciája az illetékes 12 fős bizottságban az UGT 4 delegáltja, továbbá szintén 4 felsőoktatási tanár is helyet foglalt.[106]

A katalán törvény az ipar kollektivizálásáról 1936. október 24-én született meg és november 28-án lépett hatályba. Habár ez a dokumentum is csak az eseményekkel próbált lépést tartani, fontos, hogy fő tartalmi szerzője, Juan P. Fabregas a CNT tagja volt. A törvény értelmében az árulók és menekültek tulajdona a munkások irányítása alá kerül, a többi legalább 100 fő alkalmazása esetén; 50-100 fő között a munkások legalább háromnegyedének a kívánságára, 50 fő alatt pedig a tulajdonos jóváhagyására is szükség volt (lett volna). A létszámba a részidősek is beleszámítottak és a június 30-ai, tehát a háború előtti létszámot vették alapul. A régi tulajdonos és a menedzser dolgozhatott tovább, de a bére 1000 pesetában volt maximálva (az átlagbér 5-600 volt), a munkástanácsnak azonban nem lehettek a tagjai. Külföldi tulajdont 100 fő felett, a többség kérésére és kompenzáció mellett lehetett kisajátítani. A kisvállalkozások tehát érintetlenek maradtak; ellenben leszögezte a bankok majdani államosításának az igényét. Ahová a kollektivizálás nem terjedt ki, ott a rendelet a munkásellenőrzés bevezetéséről intézkedett – ez az ellenőrzés és a jóváhagyás jogát jelentette. Általános direktívaként megfogalmazta a munkanélküliség felszámolásának, a termelés növekedésének, és Katalónia államosításának a szükségességét. Végül az eddigi kollektivizálások is legálissá váltak.

A munkástanács 5-15 főből állt, tagjait 2 évre választották, évente a felét újra (általában CNT és UGT egyezség alapján), ők választották az igazgatót is. Felelősséggel tartozott egyrészt a munkások, másrészt az ágazati Általános Ipari Tanács felé. Ez utóbbi 4 szakértőből (kormányküldött), 8 szakszervezeti- és 4 munkástanács-küldöttből állt. Feladata az ellenőrzés és az általános tervezés volt; a munkástanácsra nézve kötelezőek voltak a határozatai. Jogában állt – a munkásokhoz hasonlóan - akár leváltani is a munkástanácsot. A „tiszták” a szindikalista elveknek megfelelően az egész rendszert egységes szakszervezeti irányítás alá akarták vonni, mely véleményük szerint megkönnyítette volna a különböző iparágak működésének összehangolását (a munkástanácsok erre még egy ágazaton belül sem voltak képesek). Erre azonban nem került sor; november 28-án a Generalidad döntése alapján szakszervezet által végrehajtott kollektivizálás illegálissá vált. Mindamellett megvalósult a CNT egy nagyon régi követelése a darabbér eltörléséről.[107]

A mezőgazdasághoz hasonlóan itt is változatos formák alakultak ki. Puígcerda 3000 fős kisvárosában három forma létezett egymás mellett: az első a helyi kondenzált tejet gyártó üzem volt; itt a helyzet megfelelt a kollektivizálási dekrétumnak – noha a létszám mindössze 46 fő volt, a tulajdonos elmenekülése miatt az üzem a dekrétum hatálya alá esett. A vezetést egy 4 munkásból, 2 hivatalnokból, és egy svájci technikusból álló bizottság vette át, az utóbbi lett az igazgató is. Az értékesítés nagy része a barcelonai CNT-UGT illetékes bizottságán keresztül történt, mely elsősorban nem természetben, hanem pénzben fizetett. A profit egy része közösségi célokra, a másik része fejlesztésre lett fordítva. Az üzemeken belüli béreket átlagosították. Az eladó parasztok is jól jártak, mert a prosperáló üzemek literenként többet fizetett. A három textilüzemben csak a munkásellenőrzést vezették be: a tulajdonos itt is eltűnt, tehát gyakorlatilag az Ellenőrző Bizottság vezetett mindent, az UGT-s többség azonban ezt csak szükségmegoldásnak tekintette. A gyapjúhiány miatt csak a vállalati banki tartalékból és a város támogatásából tengődtek. Végül a helyi lignitbányáról kell szólni, melyben a szénhiány miatt erős létszám- és termelésnövekedés indult meg. Ez a helyi CNT-szervezet kizárólagos vezetése alatt állt, tehát szindikalista elven működött.[108]

Az ipari kollektivizálás során is figyelemreméltó eredmények születtek. Erre az adott lehetőséget, hogy a tulajdonos eltűnésével eltűnt az osztályharc fő oka is; ugyanazok a CNT munkások, akik napi 7 óra munkaidőt követeltek, most napi 12-t, 16-t dolgoztak. Lehetővé vált a termelés vertikális átszervezése, modernizálása, hadianyagok gyártására való átállás (vegyipar), kisüzemek összevonása, veszteségesek felszámolása, melyek azelőtt lehetetlenek lettek volna sztrájk nélkül. Jó példa erre a General Motors barcelonai gyára. Az igazgatóság itt is eltűnt a háború kitörésekor, és a gyár ottmaradt a munkásoknak. A gépkocsi- és a teherautógyártás azonban jelentős részben külföldi alkatrészek behozatalán alapult; a kollektivizálás után új üzemrészek épültek, melyek ezeknek a gyártására álltak rá; a termelés 1937-ben már meghaladta a háború előttit.[109] Az átszervezésre is sok példát lehet találni: a CNT-famunkás szervezete sok veszteséges üzemet bezáratott, hogy a munkaerőt racionálisabb használható üzemekben növelje a termelést – ezzel egyidőben a munkanélküliséget is sikerült megszüntetni, a faipar pedig gyors fellendülésnek indult.  Az öntödék száma 70-ről 24-re, a bőrkikészítő üzemeké 71-ről 40-re, az üveggyárakké 100-ról 30-ra csökkent. [110] Ágazati szinten is születtek eredmények; ilyen eset volt a barcelonai tömegközlekedési kollektívák föderációja. Ez magában foglalta a helyi villamos-, busz-, a két földalatti és a két vasúttársaság föderációját. A közös bizottságba az egyes szervezetek létszámtól függően 1-4 tagot delegáltak, a beruházásokról és a jövedelmekről pedig közösen döntöttek. A villamosoknál nőtt a járatsűrűség, a villamosok száma és felszereltsége, a munkahelyek száma; a buszközlekedés – mely alkatrészhiány miatt súlyos válságban volt – ezáltal sikerült életben tartani. Összességében a forgalom 50%-kal nőtt, és ez tette lehetővé, hogy a barcelonai tömegközlekedés jegyárai a legalacsonyabbak voltak a korabeli Európában.[111] Ezek az eredmények azonban máshol nem váltak általánossá.

A problémák oka egyrészt az összehangolatlanság, másrészt a munkástanácsok tagjainak hozzánemértése, harmadrészt a háború, és végül, de nem utolsósorban az államhatalom ellenállása volt. A termelés összehangolása sokszor még egy iparágon belül se valósult meg. Gyakran mindössze annyi volt a változás, hogy a régi tulajdonost sok új váltotta fel, akik már a saját tőkés tulajdonukként viszonyultak az adott vállalathoz. „A kollektivizmus, mely most Spanyolországban fennáll, nem anarchista kollektivizmus, hanem az új kapitalizmus alkotása, mely még a réginél is szervezetlenebb. A gazdag kollektívák nem szolidárisak a szegényekkel.” – mondta 1938-ban Horacio Prieto a CNT-től.[112] A szükséges szaktudás hiánya is sokszor gondokat okozott; „Senki sem érti a gazdaság összetettségét, egyik iparág függését a másiktól.” – mondta ugyanő. A háború hatása sem csak a légicsapások által jelentett veszélyt: nőtt az infláció, szűkült a felvevőpiac, és a nyersanyagellátásban is gondokat okozott; a megszállt területekről nem lehetett ezekhez hozzáférni, ami különösen súlyosan érintette például a textilipart. Elsősorban a textilipari gyárakban vált általánossá – a majdani kelet-európai államszocialista rendszerekre jellemző – kapun belüli munkanélküliség, hasonló okokból és hasonló következményekkel. Az államhatalom szerepe itt is hasonló volt, mint a mezőgazdaság esetében: az új Néphadsereg egyenruhakészletének legyártását külföldi vállalatokra bízták, miközben a katalán textilgyárak – zömmel CNT-befolyás alatti – kollektívái a pusztulás szélén egyensúlyoztak.

Mindent összevetve az ipari kollektivizálás eredményei kevésbé meggyőzőek, mint a mezőgazdaságiaké – inkább felemásnak mondhatóak; területenként és iparáganként hatalmasak voltak a különbségek: például a textilipari termelés 40%-al csökkent, a gépgyártásé 60%-al nőtt.[113] Másik alapvető különbség a mezőgazdasághoz képest, nem távolodott el akkora mértékben a kapitalista rendszertől. Általában megmaradt a pénz, a bér, az ár és a profit. Inkább egyfajta dolgozói tulajdonon alapuló kapitalizmusként lehet jellemezni, mint anarchista kommunizmusként.

 

C. A kollektivizálás egyéb formái

 

Szót kell ejteni a kisipar és a kiskereskedelem sorsáról is. A falvakban a képlet viszonylag egyszerű: egy adott foglalkozási ágból (asztalos, borbély stb.) általában csak néhány működött; ők egyszerűen a mezőgazdasági kollektíva részévé váltak. Folytatták eddigi munkájukat, csak már ingyen cserébe ellátást kaptak és a kollektíva teljes jogú tagjaivá váltak. A kereskedelmet a kollektíva vezetése látta el - a helyi boltos – ha a helyén maradt – esetleg a kollektíva kereskedelmi „intézőjévé” válhatott (tehát adminisztrátorrá) szintén teljes jogú tagként, azonban azonban az is előfordult, hogy egyszerűen elkergették.[114] A városokban azonban más volt a helyzet. Sok volt az egy foglalkozási ágban lévő kisiparos; a kollektivizálásnak esetükben lényegesebb kevesebb értelme volt, mint a gyárak és földek esetében. A bérmunka tilalma természetesen rájuk is vonatkozott; Puígcerdában a kollektivizálás abból állt, hogy a CNT helyi épületének a központjába vonták őket össze: a szabókat, a borbélyokat, a cipészeket, a fogászokat; tehát egy-egy termelőegységként működtek. Ennek kétségkívül megvolt az elvi jelentősége – sőt a szociális is – gazdaságilag azonban nem sok minden változott, talán csak a kisipari bérmunkások helyzetét leszámítva.[115] A közös munkára azért volt szükség, hogy megkönnyítse a kollektivizmus elveinek a megszilárdulását; ez azonban egy nagyvárosban, mint Barcelona, már nem volt olyan könnyen kivitelezhető. A kezdeti lelkesedés, melyről Orwell is ír a borbélyok kapcsán, kiábrándultságba csapott át. „Történtek buta kollektivizálások. Mit lehet például kollektivizálni a borbélyüzletekben? Az ollót, a borotvát és a borbély székét. És mi lett az eredménye? Az, hogy ezek az emberek, akik támogatták a fasizmus elleni harcot, most ellenünk fordultak” – mondta egy egykori treintista.[116] Sok kistulajdonos a tapasztalatok alapján inkább a kooperatív formák felé fordult. A kiskereskedelem Barcelonában pedig a Közellátási Bizottság (CNT) irányítása alá került; a Ritz-hotel lényegében közétkezdévé vált.

Kisebb városokban nem mindig vált külön a mezőgazdasági és az ipari tevékenység megszervezése. A 3000 fős Balsareny kollektíváját például a bányászok, a textilüzemi munkások és a helyi parasztcsaládok közös részvételén alapult, és a tevékenységüket is összehangolták. A textilipari munkásoknak itt sem volt sok dolguk; az ő munkájuk tette a helyi mezőgazdaságot öntözésessé, illetve növelte a megművelt föld mennyiségét. Az ipari szakemberek tervei alapján épült ki a városkában a vízellátás hálózata is.[117] A bérek viszonylagos egyenlősítése mind az ipari, mind a mezőgazdasági szektort érintette, azonbelül a szakképzett és szakképzetlen munkaerőt egyaránt. Puígcerdában ez érdekesen alakult: a férfiak heti 50 pesetát kaptak, a nők azonban csak 35-t; a milicisták 70-et, azonban 20-ról lemondtak az egyenlőség kedvéért (úgy tűnik az egyenlőség „férfidolog” volt); míg a gyerekek 5 peseta zsebpénzt kaptak.

A kollektivizálás volt talán a legmeggyőzőbb erejű és legnagyobb jelentőségű tett, mely a spanyolországi anarchizmushoz köthető. Emma Goldmann idézete így szólt a fejezet elején:  „A földek és gyárak közösségi tulajdona minden idők legnagyobb forradalmi eredményeként ragyog. Hiába győzött Franco, hiába pusztították el az anarchistákat, az eszme tovább él.” De meggyőzőbb, ha az utolsó szót a győztes nacionalistáknak engedjük át. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium 1940-es jelentése Levantéról így szól: „A kollektivizált ipari és kereskedelmi vállalatok száma magas; mondhatni az egész ipar és kereskedelem ebben a formában működik. Rengeteg az olyan vállalat, ahol a dekollektivizálást nem sikerült sikeresen keresztülvinni; méghozzá amiatt a passzív munkalassítás miatt, mely által a dolgozók – tudva, hogy nem jelenthet számukra veszélyt – mindent megtesznek, hogy a dekollektivizálást megakadályozzák.”[118]

Még az ellenség győzelme sem tudta szétzúzni a mozgalmat.

 

9.  Az ellenforradalom

 

„Akár Negrín győz a kommunista pribékjeivel, akár Franco a németjeivel és az olaszaival, az eredmény számunkra egyre megy.”

Abad de Santillan

 

Már 1936-ban elkezdődött, és 1937 nyarára lényegében véget ért az a folyamat, mely az anarchizmus teljes ideológiai visszavonulását jelentette, melynek során az új forradalmi világ 1936 nyarán kialakult csírái is megsemmisültek. Mindez döntően három okra vezethető vissza.

Az első ok a külföld szerepével magyarázható. A köztársaság potenciális szövetségesként csak a nyugati demokráciákra és a Szovjetunióra számíthatott, de ténylegesen csak a Szovjetunió állt melléjük. Mindez megerősítette a Kommunista Párt szerepét, melynek működését Sztálin a Kominternen keresztül kontrollálta. A Szovjetuniónak ekkor kellett szembenéznie a náci Németország kihívásával; a polgári Anglia és Franciaország mind erejét, mind földrajzi helyzetét tekintve értékesebb szövetségesnek tűnt, mint egy forradalmi Spanyolország. A forradalmi folyamat kiteljesedése azonban elriaszthatta volna ezen országok vezetőit, ezért a Moszkva által irányított kommunista mozgalom a forradalom ellenében tevékenykedett. A Népfront polgári pártjai szintén; egyrészt, mert ez volt a szovjet segítség feltétele, másrészt, mert még reménykedtek a nyugati demokráciák segítségében, harmadrészt, pedig mert egyszerűen a polgárság érdekei is ezt kívánták. A Szovjetunió érdekei szinkronban álltak az angol-francia érdekcsoport céljaival; a spanyol iparban erős volt a külföldi, főleg az angol tőke befolyása. A britek meg kívánták őrizni gazdasági pozícióikat, melyet a német-olasz szövetség egyre komolyabban veszélyeztetett. Fontos stratégiai cikkekről volt szó, magnézium, kén, baszkföldi vas, réz, hogy az almádeni higanyról ne is beszéljünk. Azt azonban világosan látták, hogy a fasiszták veresége nem szükségszerűen egy nyugatbarát burzsoá rendszerhez, hanem inkább a forradalom győzelméhez fog vezetni. A gyors győzelmet Franco felett ezért nem tartották kívánatosnak, kiegyezést sürgettek, mely egy kozervatív-fasiszta kormány (Churchill szavaival élve: semleges diktatúra) létrehozását tenné lehetővé. Ez megvédené a brit gazdasági érdekeket, továbbá a Gibraltár, a földközi-tengeri pozíciók se kerülnének veszélybe. Franciaország is aggódott egy hátában megszülető esetleges német csatlósállam, illetve az afrikai gyarmataival való összeköttetés veszélyeztetése miatt, a forradalmat azonban szintén nem tartotta kívánatosnak. A burzsoá demokráciák fasizmustól való félelménél erősebb volt a forradalomtól való félelme.

A másik ok az „antifasiszta egység” volt, mely szintén a forradalom ellen dolgozott. Ez egyrészt azt jelentette, hogy a munkásosztály mellett a birtokos parasztságra és a kispolgárságra is szükség van a fasizmus elleni harcban, azonban a kollektivizálás, munkás-önigazgatás stb. elriaszthatná őket, tehát mindezt fel kell számolni. Másrészt a centralizáció elvét: a polgárháború megnyeréséhez meg kell szüntetni a kettős hatalmi struktúrát, a termelést, a milíciákat, a közigazgatás irányítását a kormány kezébe kell adni. Abad de Santillán anarchista teoretikus ezt így fejezte ki: „Nincs olyan, hogy anarchista háború, csak egy háború van és azt meg kell nyernünk. Megnyerjük, de sok elvünket fel kell adnunk.”[119] Az „antifasizmus” fogalma egyenlővé vált az erős állam és a forradalomellenesség eszméjével. Elsősorban a Spanyolországi Kommunista Párt (PCE), és katalán testvérpártja, a PSUC lépett fel a forradalom ellen az antifasiszta egység nevében. Megjegyzendő, hogy e két pártnak a munkásosztályhoz nem sok köze volt; a munkásosztály vagy a szocialisták, vagy az anarchisták befolyása alatt állt. A PCE és a PSUC gyors taglétszám növekedése elsősorban a forradalomtól rettegő középosztálybeliek beáramlására vezethető vissza, továbbá az államigazgatási apparátus és a tisztikar tagjaira. Sokatmondó, hogy a PCE Politikai Bizottságában egyetlen szakszervezeti vezető sem volt. Ez egyébként a sztálinista befolyás alatt álló katalóniai UGT-re is igaz.

A harmadik ok az anarchista mozgalom belső gyengesége volt. Ebben komoly szerepe volt annak, hogy Andalúzia és Zaragoza térsége, melyek a „tiszta” anarchizmus fellegvárai voltak, már a háború elején elvesztek. De szerepe volt ebben a decentralizált szervezetüknek is, mely távolról sem volt olyan hatékony, mint például a jóval kisebb kommunista párt. A vezetés és a tagság között, különösen a katalán és a madridi kormányba való belépés után nőtt a szakadék: a barcelonai CNT-FAI tagok részvevésével indított felkelést leverő asaltók vezetője szintén CNT-tag volt.[120]

A forradalmi szervek és tendenciák, mint láthattuk, elsősorban a CNT szervezetein és ideológiáján alapultak. Ezek felszámolásához tehát meg kellett törni a CNT hatalmát és befolyását. Ennek a tulajdonnal rendelkező kispolgárság és a parasztság jelentette a – szocialista illetve republikánus érzelmű - társadalmi bázisát, mely félt a kollektivizálás rémétől. A szakértelmiség és a munkásosztály „fehérgalléros” rétegei döntően szintén szembehelyezkedtek az anarchistákkal. A köztársasági oldal politikai megosztottságának osztályellentétekre visszavezethetőségét egy alábbi megtörtént esettel lehet szemléltetni: Egy faluban lezajlott vita alatt a tanító a III., a polgármester pedig a II. Internacionálé mellett kardoskodott, mire egyszer csak közbeszólt egy béres: „Én az I. Internacionálé mellett vagyok, Miguel Bakunin elvtárs mellett.”[121] Hiba lenne azonban arra gondolni, hogy a szegényparasztság egésze egy tudatos forradalmi csoportot alkotott. Franz Borkenau egy alkalommal parasztokat faggatott arról, hogy mi lesz a földdel. „Mit tudom én – hangzott a válasz – majd megmondják. – Kik? – Honnan tudjam?”[122]

Az ellenforradalom folyamatát két szakaszra bonthatjuk. Az első szakaszban ideológiai háború zajlott; ha ugyanis a CNT-vel sikerül elfogadtatni az „előbb a háború aztán a forradalom” elvét, ez lehetővé teszi a befolyásán alapuló különböző forradalmi szervek, intézmények integrálását illetve felszámolását. Az anarchista szerveződés az állam alá rendelődött. Katalóniában ez a folyamat az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságának felállításával kezdődött. Ellenőrzése alá vonta, majd izolálta egymástól a júliusban spontánul megszületett forradalmi bizottságokat, melyeket népfront-bizottságokká alakított. Az utóbbiak – paritásos alapon bekerülő burzsoá, szocialista stb. tagságuk révén – már nem voltak többé a proletár osztályhatalom szervei. A paritás elsősorban a Katalóniában gyenge sztálinistáknak (PSUC) jelentett komoly előnyt. Nem a forradalom csúcspontját, sokkal inkább a visszavonulás kezdetét jelentette, mely már a július 19-ei felkelés után megindult. Ennek logikus folytatása az anarchistáknak a katalán kormányba (melynek nevét kérésükre „Területi Védelmi Bizottság”-ra változtatták, hogy ne kelljen a „kormány” szót használniuk…) és a központi kormányba való bevonása volt. Formálisan elérték történetük csúcspontját; az ideológiai fegyverletétel azonban kihúzta a lábuk alól a talajt. Idővel megszerveződtek a népbíróságok a forradalmi igazságszolgáltatást helyettesítve: ezekben a különböző baloldali szervezetek delegáltjai alkották a többséget a hívatásos bírók mellett; ezeket a testületeket az államhatalom is elismerte. A CNT korábbi 2 milliós tagsága másfél millió alá zuhant; főleg a júliusi napok után csatlakozottak léptek ki. Elvégre miért is kellett volna egy olyan szervezetet támogatniuk, mely ugyanazt hirdeti, mint a Népfront többi pártja, csak kisebb gyakorlati hatékonysággal?

A második szakasz már ennek a következménye volt: a kormányokba való lépés után az anarchizmus morálisan – és ténylegesen is – meggyengült. Kezdetét vehette eddigi vívmányainak a visszaszorítása és felszámolása (forradalmi bizottságok, kollektívák, milícia stb.), mely az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága esetében már néhány nappal a kormányba lépés után megtörtént. „Ez volt az első hibánk, egy nagyon nagy hiba, mert engedtük, hogy a forradalom legautentikusabb szervét felszámolják” – mondta később Federica Montseny anarchista miniszterasszony.[123] Ennek a szakasznak a megkoronázása az államhatalomból való kiszorításuk volt. Az „előbb a háború, aztán a forradalom” elvét felváltotta az „előbb leverni a forradalmat, aztán megnyerni a háborút” elve.

A munkásosztály gazdasági hatalmát szintén hasonló módszerrel törték meg. Az első szakaszban jóváhagyták az eddigi eredményeket, egyben a további illegális föld- illetve gyárfoglalást betiltották (1936 augusztusa illetve novembere). Szabályozták a kollektívák működését (katalán kollektivizálási dekrétum), mely a kapitalista viszonyokon belülre szorított munkásönigazgatást jelentett. A nyílt ellentámadás – fontos ipari termelőegységek állami felügyelet alá vonása, illetve a mezőgazdaságiak szétverése – 1937 tavaszától-nyarától vette kezdetét.

A CNT-ben és a FAI-ban szintén érzékelték a bevezetőben felsorolt problémákat, amely élezte a régi ellentétet a „tiszták” és a „moderáltak” között. „Az állam a háború megnyerésének eszköze” – nyilatkozta a CNT. Maga Durruti sem könnyen jutott dűlőre: „Mindent feladunk, kivéve a győzelmet” – mondta még augusztusban. „Itt és most akarjuk a forradalmat, nem pedig talán holnap” – mondta szeptemberben. Végül – nem sokkal eleste előtt - a következő konklúzióra jutott: „egyszerre kell megvívnunk a háborút és a forradalmat”. Berneri, olasz anarchista filozófus fejtette ki legvilágosabban a „tiszták” álláspontját a kérdésben: a „forradalom vagy háború” helyett a kérdés szerinte így hangzik: „forradalmi háború vagy vereség”. Halálával a „moderált” szárny tovább erősödött a mozgalomban.[124]

A kormányokhoz való csatlakozásukat a Népfront összes pártja és hangadó személyisége támogatta a republikánusoktól a kommunistákig. Az egyetlen ellenvélemény a köztársaság elnökéé, Manuel Azanáé volt, aki – bár merőben más megfontolások alapján – a „tiszták” véleményét hangoztatta: egy államot tagadó szervezet tagjai miért legyenek miniszterek? Csak az erős politikai nyomás hatására erősítette meg az anarchista miniszterek jogállását. A Népfront álláspontjának elfogadása mellett szerepet játszott döntésükben az a megfontolás is, hogy így több lehetőségük lesz a saját osztagaik felfegyverzésére és ellátására; továbbá az a félelem – mely talán nem is nélkülözött minden alapot – hogy a kommunisták totális hatalomra törekednek Spanyolországban. A „Solidaridad Obrera” kommentára szerint ezáltal a „kormány megszűnt a munkásosztály elnyomója lenni.”

A Caballero-kormányban az anarchisták eredetileg 5 miniszteri pozíciót követeltek, hogy paritásban legyenek a marxistákkal; köztük a hadügyit és a pénzügyit. Végül azonban be kellett érniük négy, nem túl jelentős pozícióval. Így november 3-án a CNT-től két volt treintista: J. Peiró az iparügyi, J. López Sanchez a kereskedelmi tárcát kapta; míg a FAI részéről Federica Montseny lett az egézségügyi, Garcia Oliver pedig az igazságügyi miniszter. Az egézségügyi tárca politikai jelentősége elhanyagolható volt; az iparügy és a kereskedelem két olyan ember kezében volt, akik még a „moderáltak” között is mérsékeltnek számítottak és teljes mértékben igazodtak a Népfront politikájához: e tárcák jelentősége pedig a háborús körülmények sokkal kisebb volt békebeli jelentőségénél. Négyük közül Garcia Oliver volt a legtehetségesebb: ő megpróbálta anarchista elvek alapján vezetni az igazságszolgáltatás gépezetét – persze csak annyira, amennyire ez lehetséges volt. Valószínűleg ő volt a világ egyetlen olyan igazságügyminisztere, aki hivatalba lépését az archívumok, és a bűnügyi nyílvántartások azonnali elégetésével kezdte (hivatalosan légicsapás okozta kárra hivatkozott). „A köztörvényes bűnöző nem a társadalom ellensége. Sokkal inkább a társadalom áldozata.” – hirdette. December 12-én a feketepiaci tevékenységre börtönbüntetést tett kötelezővé; 22-én a július 15-e előtti bűnök miatt elítéltek szabadon bocsátását rendelte el; december 28-án munkatáborok létesítését rendelte el a hadifoglyok számára – az átnevelés eszközének szánta, de ez a döntése sok vitát váltott ki, mivel az anarchisták elvből elítélték a börtön minden formáját. Február 4-ei dekrétuma pedig a nők teljes jogi egyenjogúságáról intézkedett. A miniszteri posztok elfogadásával járó elvi megalkuvással mindenki tisztában volt..[125]

A CNT szeptember 27-én belépett a katalán kormányba, így október 1-én az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága megszűnt. Itt három tárcát kaptak: Antonio Garcia Birlán az egézségügyi, a már említett Juan Domenech a közellátási, Juan Fabregas  - a kollektivizálási dekrétum megalkotója – pedig a gazdasági tárcát kapta. Ők mindhárman a CNT tagjai voltak. Az egézségügyről itt sem lehet sokat mondani; a másik két ember tevékenységét a korábbiakban már ismertettem.

A köztársaság megkezdte a forradalom teljes felszámolását. 1937 tavaszára újra a polgármester és a városi tanács lépett a forradalmi bizottságok helyére. Október 10-én megszületett a Néphadsereg létrehozásáról szóló dekrétum; a milíciarendszer lassú sorvadásnak indult. A milíciát - különösen az anarchista osztagokat - sorozatos támadások érték, még a muníciót is sokszor megtagadták tőle, akárcsak az Aragóniai Védelmi Tanácstól. Megtörtént, hogy ugyanazt az alakulatot a Néphadsereg egységeként kitüntették, milíciaegységként pedig elítélték.[126] Arra hivatkoztak, hogy nem rendelkeznek elegendő felkészültséggel ahhoz, hogy alkalmazhassák a modern haditechnikát, és e véleményüknek kétségkívül volt is alapja: Nem harcolhattok nehézgéppuskákkal, tüzérséggel stb., ha az egységetek nincs a használatára kiképezve, és hiányoznak a képzett emberek. Nem tudtok offenzívát indítani haditerv készítése nélkül, és enélkül hogyan akarjátok megvívni a háborút?” – tette fel a kérdést Gonzales Inestal, a Nemzeti Bizottság tagja az egyik milicistaosztagnak.[127] Megkísérelték az anarchista csapatokat feldarabolni, és „vegyes brigádokba” szervezni; ennek azonban az anarchisták határozottan ellenálltak. „Szilárd helytállásunknak köszönhetően lehetséges volt egészen a végsőkig megőriznünk azokat az erőket, amelyekkel 1939 márciusában sikerült szétzúznunk a Kommunista Pártot” – mondta Garcia Pradas a háború után.

Decemberben a kommunisták kiszorították a POUM-ot a katalán kormányból; a CNT tiltakozott a döntés ellen; a kommunisták, akik addig hajlottak az együttműködésre, most nyíltan a CNT és a FAI ellen fordultak.[128] A szovjet fegyverszállítmányok, melyeket Katalónia kapott volna, a kommunisták kezébe került. Januárban a közellátás vezetését Barcelonában kivették a CNT kezéből és „privatizálták”. Comorera, Domenech utóda magánkereskedőkre bízta a város ellátását. Ők voltak az eddigi rendszer kárvallottjai, akik előző évben – a kispolgárság sok csoportjához hasonlóan - az UGT-hez csatlakoztak. Az árak természetesen az egekbe szöktek; kenyérlázadások robbantak ki, melyet a karhatalom vert szét. A felelősséget a megelőző vezetés hibás gazdálkodásával magyarázták. A kollektívák elleni erőszakos akciók is ekkor vették kezdetüket: márciusban Vilanesában a kollektíva tagjai összecsaptak a frissen újjáalakított rendőrséggel. Elterjedt az a vélemény, hogy Durrutit is a kommunisták tették el láb alól. Ám mielőtt rátérnénk az 1937-es barcelonai nyílt összecsapásra, meg kell ismerkednünk egy másik politikai erővel is, mely ekkor vált világszerte ismertté.

 

10. A trockisták és a POUM

 

„A POUM ezerszer közelebb áll a CNT-FAI-hoz, mint a PSUC-hoz”

Andrés Nín.

 

Elsősorban az 1937-es katalóniai események kapcsán válik nélkülözhetetlenné, hogy kitekintsünk a POUM (Marxista Egyesítés Munkáspártja) és Trockij hatására a spanyol forradalomra, és az anarchistákkal való viszonyukra.

Lev Davidovics Trockij az anarchisták véreskezű ellenfeleként írta be a nevét a történelemkönyvekbe. Az ukrajnai mahnovscsina és a kronstadti felkelés leverésében játszott szerepe mozgalmi körökban világszerte ismertté és gyűlöltté tette a nevét. Sztálin előli kényszerű menekülése után a rendszer kérlelhetetlen bírálójává vált, és ezt a spanyolországi eseményekre is alkalmazta.

A spanyolországi forradalmat természetesen a bolsevizmus küzdelmeként írja le a „mensevikek” (ez nála a sztálinistákat jelöli) és az anarchisták ellen stb. Ennél érdekesebb és tanulságosabb, amit a Népfrontról, az ellenforradalomról és az anarchistákról (vezetőikről és ideológiájukról) írt.

Trockij szerint a Népfront a proletariátus és a liberális burzsoázia szövetsége, mely a forradalmi célok feladásával jöhet csak létre. Csakhogy a fasizmust is a burzsoázia és a kapitalizmus teremti meg, ezért a népfront elve egy teljes tévedésen alapul. A fasizmus elleni igazi harcot tehát a forradalomért folytatott harc jelenti. A sztálini Szovjetunió számára a spanyolországi Népfront egyszersmind bizonyíték Nyugat felé, hogy képes nem-forradalmi erőkkel együttműködni (azt is megjósolta, hogy vereség esetén a sztálinisták időben ki fognak szállni az egészből); a Népfront és a kormány mérsékelt vezetőinek (anarchista minisztereknek is) lehetőség arra, hogy a Szovjetunióra való hivatkozással „magyarázzák meg” a forradalom elsikkadását. Nem a szovjet beavatkozás az ellenforradalom igazi oka tehát, hanem pusztán a következménye. A Köztársaság vezetői az „inkább Moszkva, mint a forradalom” elve alapján gondolkodnak. Az anarchistákat illetően úgy vélekedett, hogy a tömegek „bolsevik”, a vezetőik pedig „mensevik” úton járnak. A vezetőket keményen bírálta, azzal vádolva őket, hogy reformisták. Az anarchistáknak a Szovjetunió szerepét illető megnyilvánulásaira Trockij azzal reagált, hogy az anarchista vezetők ugyanúgy kiszolgálták a barcelonai felkelés alatt Moszkvát, mint a sztálinisták. A „megszerezhettük volna a hatalmat” típusú érvelést egyenesen ellenforradalminak tekintette. A helyzet megoldását a forradalom továbbterjesztésében és egy igazi forradalmi párt létrehozásában látta.[129]

Mindezek után lássuk a POUM szerepét. Alapítói, Andrés Nin és Joaquin Maurín eredetileg a CNT tagjai voltak, akik a III. Internacionálé hívei voltak a mozgalomban, és a Kommunista Párt (PCE) alapítóivá váltak (a párt polgárháború alatti főtitkára, José Díaz, szintén a CNT-ből érkezett).

Maurín a párt katalán-baleári szervezetének lett a vezetője; 1930-ban a párt az egész szekciót kizárta soraiból; ez a szervezet lett a BOC (Munkás-Paraszt Blokk) alapja. Tagsága átfedésben volt a CNT tagságával; a CNT-n belül a BOC képviselte az úgynevezett „forradalmi szindikalista ellenzéket” 1932-ig, amikor a FAI nyomására kizárták őket a szervezetből. A Maurín-féle BOC egy olyan bolsevik párt volt, melyet nem ismert el a Komintern. A legfőbb elvi különbség a PCE-vel szemben az volt, hogy a BOC elvetette a Szovjetunió „másolását”, és nagyobb hangsúlyt fektetett a spanyol sajátosságokra. Katalán bázisát tekintve egyértelmű, hogy például a föderalizmus, illetve az esetleges elszakadás is jelen volt az ideológiájukban, akárcsak a marokkói spanyol protektorátus feladásának a követelése.

Nín szintén elszakadt a párttól, ő azonban trockista szimpátiája miatt (Trockij személyes titkára is volt egy darabig). Más trockistákkal együtt ő alapította a Spanyolországi Kommunista Baloldal nevű pártot; ez azonban soha sem vált akkora erővé, mint a BOC. 1934-ben Trockijjal is szakítottak, így – „hivatalosan” – ők se voltak tehát trockisták. Az igazi ilyen csoport a Spanyolországi Bolsevik-Leninista Szekció volt (a Kommunista Baloldal szakadár csoportja), melynek jelentősége még elhanyagolhatóbb volt. Mind ők, mind pedig maga Trockij, a POUM politikájának heves bírálóivá váltak

A két párt 1935 szeptemberében egyesült POUM néven. A volt BOC alkotta a radikális, a volt Kommunista Baloldal a mérsékelt szárnyát. Szervezetileg az úgynevezett „London Bureau” tagja volt; ez a szervezet a III. és a IV. Internacionálé között állt. A POUM melletti legjelentősebb tagjai a nagy-britanniai ILP (Független Munkáspárt) volt. A POUM 1936-ban csatlakozott a Népfronthoz, Maurín pedig a Cortes képviselője lett.

A harcok kirobbanásakor Maurín a fasiszták fogságába esett, és a párt tényleges vezetője Nín lett. A POUM is részt vett a forradalmi bizottságok kiépítésében, később azonban – a CNT-vel egyidőben – belépett a Generalidadba. Nín ezt a lépést a következőkkel indokolta: „Pártunk egyetért a Generalidadba való belépéssel, mert… a szocialista forradalom a Generalidadon keresztül vihető végbe.” Noha ennek vezetését a munkáspártok és –szervezetek kizárólagos részvételével képzelték el, nyilvánvaló, hogy az állam szerepéről alkotott felfogásuk a klasszikus bolsevik elveket tükrözte. A magángazdaság, a kollektívák, illetve a militarizáció kapcsán alkotott álláspontjuk azonban a CNT elveihez állt közelebb. A kollektívák kapcsán azonban a POUM bírálta a már említett „új tulajdonos”-i szemlélet terjedését, és a kollektívák egymás érdekeivel szembeni közönyét. Az erőszakos kollektivizálást szintén elvetette, éppen Sztálin módszerei hivatkozva.

A POUM elleni sztálinista hadjárat egyik oka – az ideológiai és gyakorlati ellentétek mellett – az ekkor meginduló moszkvai perek bírálata volt a POUM részéről. A CNT ezt marxista belviszálynak tekintette, és nem is szólt bele; a szovjet nagykövet szabályos zsarolással (szovjet fegyverszállítás megvonásával való fenyegetés) kényszerítette ki a POUM (személy szerint Nín) kizárását a Generalidadból. A POUM ezután a CNT-hez igyekezett közeledni: Így közös Forradalmi Ifjúsági Frontot hoztak létre. A POUM korábbi elveihez képest is radikalizálódott. Egyre erősebb rendszerellenes hangokat kezdett megütni; ekkor már úgy vélte, július 19-én az egész burzsoá hatalmat fel kellett volna számolni. Hogy a forradalom felé fordulásuk mennyiben volt organikus fejlődés eredménye, és mennyiben köszönhető annak a kényszerhelyzetnek, hogy a PCE és a PSUC állandó támadásai miatt csak a barikád túloldalán maradt számukra hely, nehéz lenne megmondani. Alighanem mind a két tényező szerepet játszott.[130]

 

11. A májusi felkelés és ami utána történt

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”

Bounaventura Durruti

 

 

„- Egyetlen kormány segítségét sem fogadom el a világon.” – mondta egy kanadai újságírónak.

„- Akkor, ha győzöl, egy romhalmazon fogsz uralkodni.

- Eddig is nyomornegyedekben és falba vájt lyukakban éltünk – el tudunk még ott lenni egy ideig…De építeni is tudunk. Mi voltunk azok, akik Spanyolország, Amerika és az egész világ városait és palotáit építettük. Mi, munkások, új városokat fogunk alkotni a helyükön. Mi fogjuk örökölni a Földet. A burzsoázia maga fogja tönkretenni és lerombolni a saját világát, mielőtt eltűnik a történelemből. De az új világot mi itt hordjuk a szívünkben.”[131]

 

Az ellenforradalommal és a CNT megalkuvó vezetőségével szemben egyre erősebbé váltak a kritikus hangok. 1937 márciusában alakult meg a „Durruti Barátai” elnevezésű szervezet. Tagjai részben frontharcosok voltak, akik a militarizáció ellen, részben a CNT radikálisai, akik a kormánybalépés ellen tiltakoztak. A tagok természetesen mindannyian a CNT és zömmel a FAI tagjai voltak, taglétszámuk 4-5 ezerre tehető, támogatottságuk nehezen felbecsülhető. A katalóniai élelmiszeripari szindikátusok, továbbá több kisváros (Llobregat stb.) vezetésében rendelkeztek a legerősebb pozíciókkal. Céljuk a CNT és a FAI visszafordítása volt a forradalmi útra.

Az antifasiszta háborút és a forradalmat nem vették egy kalap alá, habár azt eleinte még nem látták tisztán, hogy a kettő kizárja egymást. A klasszikus elveknek megfelelően a gazdaságban a szakszervezeti (CNT) irányítást, politikai szinten a municipiális munkástanácsokét, míg legfelsőbb szinten azt akarták, hogy a CNT vegye át a kormány helyét. Április végi programjukban hirdették meg egy forradalmi Junta szükségességét. Ez utóbbi feladata a belső és külső ellenforradalom elleni harc irányítása lett volna, melybe a kommunista, szocialista, és a különböző republikánus pártok is beletartoztak, továbbá a helyi bizottságok munkájának összehangolása. Ezen kívül a proletár igazságszolgáltatás helyreállítása, teljes mobilizáció, hátország megtisztítása, a munkásjárőrök visszatérése stb. is szerepelt az elképzeléseik között, és természetesen az állammal való kollaboráció azonnali befejezése. „Meghalhatunk száműzetésben, haláltáborban, ellenállásban, de miniszteri posztot vállalni? Ez elképzelhetetlen.” - írta a szervezet hangadó ideológusa Balius.[132]

Ezzel párhuzamosan hatalmi harc bontakozott ki a Népfronton belül. Egyik oldalon a centralizációt sürgető kommunisták, republikánusok, és a szocialisták többsége állt; másik oldalon a kommunisták növekvő befolyását félelemmel szemlélő baloldali szocialisták – élükön a miniszterelnökkel, Largo Caballeróval – a POUM, az és autonómiát féltő katalán republikánusok. A CNT és a FAI ez utóbbi csoportosuláshoz csatlakozott, fő ellensége, a Kommunista Párt ellen.

1937 tavaszán folytatódtak a provokációk. A kommunista irányítás alatt álló köztársasági titkosrendőrség, a SIM, a tavasz folyamán 80 anarchistát lőtt agyon csak Madridban; a bosszú sem maradt el. Anarchista oldalon is elkönyvelhettek politikai sikereket: március 25-én sikerült leváltatniuk Comorerát a közellátás éléről Barcelónában; de ezt a fontos posztot visszaszerezni már nem volt erejük. Madridban lelepleztek egy titkos kommunista börtönt, melyben elhurcolt anarchisták, szocialisták és republikánusok raboskodtak; Largo Caballero az alkalmat felhasználva feloszlatta a kommunista irányítás alatt álló Madridi Védelmi Juntát, és helyreállította a valenciai kormány befolyását.[133]

A már említett Puígcerdában a határőrök megpróbálták átvenni a határszakasz ellenőrzését a helyi CNT-osztagtól; tűzharc robbant ki, melyben a milicisták húzták a rövidebbet. Katalónia kérdése különösen kényes kérdés volt. Itt egy háromszereplős harc alakult ki, mely a katalán munkásmozgalom megjelenése óta jellemezte a térséget. A centralizációra törekvő állam, az önállóságra törekvő katalán burzsoázia és a – döntően anarchista - munkásmozgalom állt szemben egymással. Az előbbi az osztályellentéteket kihasználva próbálta az anarchisták dühét a katalán polgárság ellen fordítani, az utóbbi pedig a madridi államhatalom ellen  próbálta terelni az indulatokat. Ha azonban a mozgalom túlságosan megerősödött – mint az első világháború kezdetén, vagy a polgárháború kitörésekor – akkor természetesen helyreállt a burzsoázia egysége. 1937-ben Katalónia autonóm köztársaság volt; ezt azonban csak addig tűrhette a központi kormány, ameddig képes féken tartani az anarchistákat. A centralizációra törekvő kommunisták és szövetségeseik, amikor meg akarták szorítani a katalán kormány önállóságát, elsősorban erre az érvre hivatkozhattak.

Ebben a légkörben került sor az 1937. május 3-án kirobbant barcelonai felkelésre. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a CNT vezette telefonközpont – mely a kollektivizálási dekrétum hatálya alatt állt - nem volt hajlandó kapcsolni a központi és a katalán kormány beszélgetését. A Salas rendőrfőnök vezette karhatalom megkísérelte megszállni az épületet, de csak a földszintet és az első emeletet sikerült; a felső szinteken a dolgozók elbarikádozták magukat. A CNT és a FAI hivatalos vezetése Salas és a belügyi vezető, Aygüadé menesztését követelte, a karhatalom visszavonulása mellett, sajátjait pedig a „testvérharc” befejezésére szólította fel. „A rendőrök, akik tegnap az életüket vesztették, a testvéreim, és letérdelek előttük” – mondta Garcia Oliver. A két felelős menesztésére már 5-én sor került, a karhatalom visszavonulására azonban – a megállapodással szemben – nem került sor, így a harcok 7-éig elhúzódtak. A felkelés mellett a marxista POUM, a Libertariánus Ifjúság, és egy kis radikális csoport, a „Durruti Barátai” állt ki. A barcelonai eseményekkel párhuzamosan Tortosában és Tarragonában is összecsapásokra került sor. A fronton az eseményeknek nem volt hatása: Durruti egykori hadoszlopa, a 26. hadosztály készen állt Barcelona megszállására, ezt azonban a CNT és a FAI vezetése elutasította; a POUM csapatai - a 29. hadosztály – szintén nem mozdult. (Megjegyzendő azonban, hogy a szocialista párti védelmi miniszter, Prieto, a felkelés alatt békejavaslattal fordult a fasiszták felé[134] - ugyanebben az időben a CNT egységei pedig egy sikeres támadást hajtottak végre Franco csapatai ellen[135]) 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában. A legnagyobb szervezett erőt képviselő POUM nem merte a végsőkig élezni a helyzetet, főleg a CNT nélkül. Az a szervezet, mely még május 8-án is a forradalmat hirdette, az anarchista szélsőségesekből álló „Durruti Barátai” volt. Az áldozatok között ott volt a már említett Camilo Berneri is. 7-én, a köztársasági csapatok bevonulásakor a harcok már elcsendesedtek Barcelonában.[136]

Elképzeléseiket az előző bekezdésben említett kiáltványukban fogalmazták meg, mely nagyrészt az április végén meghirdetett programjukon alapult. Ebben a gazdasági hatalmat a szakszervezetekre, a politikait a forradalmi bizottságokra, míg Spanyolország vezetését a Forradalmi Juntára bízták volna, mely a munkásszervezetek küldötteiből állt volna össze, a „kompromittálódottakat” leszámítva (PCE, PSUC); a pártok szerepét csökkenteni kívánták, még az ellenforradalmi pártok feloszlatása is szóba került. [137]

Mi is történt valójában 1937. májusában Barcelonában? Az „anarchotrockista” összeesküvés vádjának képtelensége nyilvánvaló, hiszen a csapataik a fronton nem mozdultak. A kommunista provokáció vádja már bonyolultabb. Az események utóhatása egyértelműen nekik kedvezett: összeesküvés vádjával felszámolták a POUM-ot, az ezt ellenző Largo Caballero utóda a miniszterelnöki székben a kommunistabarát jobboldali szocialista, Juan Negrín lett; az anarchista miniszterek távoztak a kormányból, a mozgalom szélsőséges szárnyát pedig súlyos csapás érte. Az ellentét az anarchista miniszterek és a dühös tagság között tovább éleződött (minisztereik visszavonulást bejelentő beszéde alatt a CNT-milicisták dühükben pisztollyal lőtték a saját rádiójukat), mely tovább gyengítette a mozgalmat; végül a valenciai csapatok megjelenése Barcelonában a katalán önállóság ügyét is súlyosan gyengítette. Aygüadét is sikerült visszahelyezni a katalán kormányba a megállapodás nyílt megszegésével. 1937. június 7-én a barcelonai munkásjárőrök tevékenysége is véget ért, és a karhatalom teljes mértékben átvette régi pozícióit. Az ellen viszont, hogy a kommunisták tudatos felkelést provokáltak, szintén megfontolandó érvek szólnak. A felkelés kezdetén a kormányhű rendőrség létszáma Barcelonában mindössze 2000 fő volt; újabb csapatok bevonulására pedig csak 7-én került sor. A felkelés kizárólag azért fejeződött be, mert a CNT és a FAI nem akarta folytatni, nem pedig azért, mert a kommunisták annyira felkészültek voltak. Valószínűleg Salas önálló provokációjáról lehetett szó – a Komintern ügynökével, Gerő Ernővel a háttérben – mely azonban a vártnál nagyobb robbanást váltott ki. Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában.[138] Továbbá egy II. világháború után talált német jelentés alapján valószínűsíthető, hogy a lázadók ügynökei is szerepet játszhattak a harcok kirobbantásában. Ezen kívül Santillán visszaemlékezései is megerősítik egy esetleges külföldi provokáció tényét.[139] A lázadók azonban a felkelés során nem hajtottak végre csapatmozdulatokat;  ennek három oka is lehetett: először is, valószínűleg ők sem számították ilyen horderejű eseményekre; másodsorban egy offenzíva újra egységbe kovácsolhatta volna ellenfeleiket; végül harmadrészt – a kommunisták „inkább a fasiszták mint az anarchisták” elvét megfordítva – úgy vélték, „inkább a kommunisták mint az anarchisták”. A fasiszták fő ellenfele a társadalmi forradalom volt, és ők is nagyon jól tudták, hogy ezt az anarchisták, és nem a kommunisták képviselik Spanyolországban.[140] Katalán nacionalista szervezetek is szerepet játszhattak a provokációban.[141]

Caballero miniszterelnök helyzete megrendült. Nem volt hajlandó támogatni a POUM felszámolását.[142] A saját kormánya azonban fellázadt ellene: a hét szocialista miniszter közül is csak kettő tartott ki mellette, és a négy anarchista miniszter. Largo Caballero hatalmának igazi bázisa azonban nem a Szocialista Párt, hanem az UGT volt; ezért ő vetette fel azt a tervet, melyet az anarchisták már 1936 szeptembere óta javasoltak: az állam szakszervezeti vezetését: eszerint az állam élén a Nemzeti Védelmi Tanács állna (katalán mintára), melyben Largo Caballero vezetésével a CNT és az UGT delegáltjai foglalnának helyett. Így újra felmerült a szindikalista állam lehetősége. Ez azonban ekkor már megvalósíthatatlan volt: a Szovjetunió ellenségesen állt szemben ezzel a gondolattal, és a háború megnyerésének a lehetősége kizárólag a szovjet fegyverszállítmányoktól függött. Caballero megbukott: május 27-én a Negrín-kormányban az anarchisták már nem voltak képviselve.[143]

Ezt követően vette kezdetét a POUM-mal való leszámolás; ez részben a CNT ellen is irányult, mely ugyan túl nagy erőt képezett ahhoz, hogy adminisztratív eszközökkel szét lehessen zúzni, de a POUM kiiktatása egyrészt megfosztotta egy potenciális szövetségestől, továbbá megfélemlítő hatással bírt. A felkelés után a POUM ugyanakkor tovább radikalizálódott; sztálinista ellenfeleit már nem „reformistának”, hanem „ellenforradalmárnak” nevezte, és a hatalom megszerzését tűzte ki célul a CNT-FAI-POUM „triumvirátus” által. Júniusban a rendőrség lecsapott rájuk, és vezetői börtönbe kerültek; Nín nem tört meg, és halálra verték; a többiekkel szemben 1938 őszén rendezték meg az első Szovjetunión kívüli „trockista-pert”.[144] A POUM-mal szembeni vád képtelensége - "Gestapo-ügynökök" - nyilvánvaló képtelenség volt. A Spanyolországban szolgáló magasrangú diplomaták és katonatisztek jelentős részét eddigre visszarendelték, és többek között ugyanezen vádpontok alapján kivégezték. Ha ők, a spanyol légierő, páncélosok stb. tényleges irányítói valóban náci ügynökök voltak, ugyan mire kellhetett volna Hitlernek a POUM?

A helyzetet George Orwell, a POUM-milícia egykori tagja így jellemezte: „Senki sem hiszi Spanyolországban, hogy a Franco elleni az igazi háború.” Egyidőben két háború zajlik: egy a fasiszták és az antifasiszták között, egy másik – sokkal mélyebb – a forradalom és az ellenforradalom között. A köztársasági kormány, azaz a kommunista-liberális blokk jobban fél a forradalomtól, mint Francótól, és inkább az előbbi elleni harcra koncentrál, miközben az utóbbiról beszél; a forradalmat pedig egyszerűen letagadja és nem-létezőnek tekinti. Orwell megemlíti a kapitalizmus és a fasizmus közötti kapcsolat teljes elhallgatását is, vagyis azt, hogy az utóbbi az előbbiből következik. Mind a fasiszták, mind az „antifasiszták” célja a kapitalizmus megőrzése; Barcelona után Orwell már nem látott különbséget a köztársasági antifasiszta állam, és a fasiszta állam között: úgy vélte, lényegtelen kérdés, hogy a kettő közül vajon melyik fog győzni. A hasonló elveket valló Berneri egyszerűen oroszlánok és hiénák harcaként jellemezte e két csoport küzdelmét.

A”Durruti Barátai” könnyebben megúszták a dolgot. A CNT vezetése ugyan szemben állt velük, de a „védőernyő” rájuk is kiterjedt. Ideológiailag ők is radikalizálódtak; a POUM-hoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy július 19-én nem lett volna szabad megállni. Az „Új forradalom felé” című írásukban emellett a CNT vezetését is az állam újjáépítésével vádolták; de teljesen nem tudtak tőle eszmeileg elszakadni. A kudarc fő okának a forradalmi program és a forradalmi élcsapat hiányát tekintették.[145]

A munkásönigazgatás és a kollektívák helyzete is romlott. A kormány pénzügyi nyomással, támogatások, megrendelések megvonásával küzdött mind a mezőgazdasági, mind az ipari kollektívák ellen. 1937. augusztus 11-én, törvényen kívül helyezte az Aragónia Védelmi Tanácsot, a kommunista fegyveres csapatok pedig szétverték a kollektívákat. A fronton lévő anarchista csapatok ezúttal sem mozdultak: „Könnyen szétverhettük volna Lístert és az embereit, ha több ezer embert számláló divíziónk feladja a frontot és megtámadjuk azokat, akik szétverték a kollektívákat és üldözték az elvtársainkat. Azt mondtuk nekik: maradjatok.” – emlékezett vissza egy CNT-vezető.[146] A „moderáltak” tovább erősödtek a mozgalomban: a FAI júniusban hivatalos politikai párttá vált. [147] A kommunisták erőltették az összeolvadást a Szocialista Párttal, de augusztus 17-én csak egy együttműködési paktum aláírásáig jutottak: ezt követően az anarchisták felé fordult újra a figyelmük. Véget vetettek az ellenséges kampánynak és a cenzúrának: ez lehetővé tette, hogy novemberben a Libertariánus Ifjúság is csatlakozzon az Antifasiszta Ifjúsági Szövetséghez, mely a kormány feltétel nélküli támogatásának elvét vallotta a háború megnyerése érdekében. A CNT 1938. januári kongresszusa szintén a Negrín-kormány mellett állt. A kommunisták újra felmelegítették Caballero régi ábrándját a CNT és az UGT egyesítéséről – az utóbbiban a szervezetbe beáramló polgári rétegek révén már ők domináltak – a CNT azonban ezt elutasította[148], így március 18-án mindössze egy közös paktum aláírására került sor. 1938-ra sikerült megállapodni abban, hogy a megmaradt kollektívák megmaradnak, de állami ellenőrzés alá kerülnek, ami már a CNT-FAI eredeti céljainak teljes feladását jelentette. A megállapodás tartalmazta a Néphadsereg felállításának szakszervezetek általi segítését, a kormány támogatásának az elvét; a hadiipar állami ellenőrzésének az elfogadását, kikötve, hogy ebben a CNT és az UGT delegáltjainak is részt kell venniük. A nyersanyagforrások és a szállítás szintén állami ellenőrzés alá kerültek. A gazdaság irányítását a Felső Gazdasági Tanács vette át, melyben a szakszervezetek képviselői is helyet kaptak.[149] A CNT egy képviselője, Segundo Blanco oktatási és egészségügyi miniszterként visszakerült a kormányba, de őt a tagság egyszerűen csak egy újabb „negrínistának” tartotta.[150] Az anarchisták kormányba való visszalépése már 1937 őszén felmerült; mindez az ellenük irányuló cenzúra azonnali enyhülésével járt. A belső ellentétek azonban tovább éleződtek a szervezetben. A FAI 1938 augusztusában készített memoranduma a kormány politikája mellett bírálta "egy párt" túlzott befolyását és az "idegen" hatást; a bírálat célpontja egyértelműen a PCE és a Szovjetunió volt.[151]

A Companyssal való lepaktálás, az antifasiszta Milíciák Központi Bizottságába, majd a kormányokba való belépés után a barcelonai felkelés elleni fellépéssel, majd az UGT-vel való lepaktálás után a kollaboráció eszmei veresége nyilvánvalóvá vált. Nem a forradalom falta fel saját gyermekeit, hanem a burzsoá állam a forradalmár atyáit. A már említett Balius elemzése („Egy új forradalom felé”) a hanyatlás kezdetét már a júliusi felkeléstől kezdte el számítani. A májusi felkelés szerinte tehát a júliusi állapotok visszaállítására, és az akkor - forradalmi program hiányában kihagyott – óriási lehetőség megragadására irányult.

 

12. A végjáték

 

„A CNT tehát meghódította a hatalmat, ám akkor, amikor katonailag már minden elveszett…Azzal fejezték be, amivel kezdeniük kellett volna.”

 

1939 elején, Katalónia elvesztése után már nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett, és az egyetlen lehetőség egy korrekt békemegállapodás elérésére csak úgy elérhető, ha a kommunistákat eltávolítják a hatalomból.A kormányban egyre erősebbé vált a kommunista befolyás. Összeesküvés kezdett kibontakozni Negrín és a kommunisták megbuktatására, melynek vezetője Casado ezredes, a központi hadsereg vezérkari főnöke volt. A csoportot támogatták a liberális republikánusok, a szocialisták és az UGT egyes prominens képviselői; a CNT főtitkára, Vasquez, Negrín pártján állt, a tagságra azonban már nem volt tényleges befolyása, mivel Katalónia bukása után a CNT egész vezetésével és a kormánnyal együtt Franciaországba emigrált. A megmaradt köztársasági területen, az úgynevezett központi-déli zónában megalakult az úgynevezett Országos Védelmi Titkárság, mely a CNT és a FAI tényleges vezetőjévé vált. Mivel a katonai helyzetet ők is reménytelennek ítélték, ezért csatlakoztak az összeesküvéshez. Úgy vélték, csak a teljes megsemmisülés és a tisztességes béke közül lehet választani. Fő céljuk az amnesztia kiharcolása volt.A mozgalmon belüli ellenzék vezetőjévé Cipriano Mera, Durruti egykori harcostársa vált. Március 2-án Negrín személyi változásokat jelentett be a hadsereg vezetésében, mely egyet jelentett a kommunisták teljes ellenőrzésével.[152] Annak lehetősége, hogy a békemegállapodás lehetősége kudarcba fullad, illetve annak, hogy a kommunisták az esetleges evakuációt is ellenőrzésük alá vonják, meggyorsította az összeesküvés kibontakozását.

Kezdetét vette a történelem egyetlen anarchista katonai puccsa. Az úgynevezett Nemzeti Védelmi Bizottság (a kifejezéssel már találkoztunk) március 5-én vette át a hatalmat Madridban. A bizottságban 2-2 CNT tag illetve republikánus vezető, illetve 1-1 UGT-tag és szocialista vezető foglalt helyet Casado mellett. Itt Cipriano Mera anarchista hadosztálya döntötte el a harcot, mely a régi vitát lezárva könyörtelenül leszámolt kommunista ellenfeleivel. (Vasquez, a főtitkár és a CNT vezetése egyébként kitartott Negrín mellett.)[153] A Junta erejét ugyan az anarchisták adták, de a Nyugatra való tekintettel ők a háttérbe húzódtak. Megpróbáltak amnesztiát kiharcolni, azonban kiderült, hogy ez a kommunisták nélkül se lehetséges. Az anarchisták elutasítás esetére a végsőkig tartó forradalmi háborút hirdették meg; ebben az a hátsó gondolat is benne volt, hogy Francót talán így meg lehet győzni a tárgyalásokról.[154] A Védelmi Junta elvetette a javaslatukat, és a brit és a francia kormány remélt támogatása is elmaradt. Március második felében a front szétesett; Madridot az anarchista osztagok hagyták el utolsónak. Nagyon valószínű, hogy a puccsal a kommunisták propagandacélok miatt nem szálltak szembe teljes erővel. Hernandez, a párt egyik vezetője a következőket jelentette Manuilszkijnak, a Komintern küldöttének: „A Casado-csoport beleesett a csapdába…A végső katasztrófáért nem a párt fogja viselni a felelősséget.” Mindezek alapján a kommunista főtisztek kinevezését is tudatos provokációnak tekinthetjük.[155]

Április 1-én a háború véget ért. Kezdetét vette a megtorlás. A nacionalisták áldozatainak a száma a polgárháború alatt csak felbecsülhető: a szakirodalom 50 és 500 ezer közé teszi a halottak számát; a valós szám 200 ezer körül járhat: még ma is több helyszínen dolgoznak régészek a tömegsírok feltárásán; 2003-ban Granada közelében egy építkezés során 5 ezer főt számláló tömegsírt fedeztek fel. A megtorlás során mintegy 200 ezer embert öltek meg és legalább ugyanennyit zártak börtönbe. A menekültek száma szintén több százezer volt. A második világháború során azonban sokukat utolérte a Gestapo; egy részüket kiadták Francónak, 10 ezer főt pedig Mauthausenbe deportáltak, ahol még külön jelvényt – kék háromszöget – is kaptak. A menekültek szerepe fontos volt a franciaországi ellenállásban.[156]

Az országon belül is folytatódott az ellenállás. Ennek az északi hegyvidék, Andalúzia, Katalónia és Aragónia voltak a központjai. A CNT külön hírszerző szolgálat felállításával kísérletezett az ellenállás koordinálására, ez azonban nem bizonyult túl hatékonynak. Spontán, összehangolatlan akciók sokaságáról beszélhetünk: ezek közé tartozott az 1940-es anarchista merényletkísérlet Hitler és Franco ellen. A két merénylő rendkívül közel került a két diktátorhoz, és mindössze az SS-őrök sorfala akadályozta meg a sikert. Cerrado Santos nevét érdemes még kiemelni: ő – egészen eredeti módon – tömeges pesetahamisítással próbálkozott, hogy a Franco-rendszert csődbe juttassa; a francia rendőrség azonban leállította az akciót, melyet a CNT egyre konzervatívabb vezetése is helytelenített. Ezt követően a saját hamis pénzén repülőgépet vásárolt, és 1948-ban megkísérelt egy „légicsapás” által végezni Francóval, melyet a cirkáló vadászgépek hiúsítottak meg.[157]

Az 50-es évek folyamán az ellenállás egyre gyengült. Az utolsó komoly összecsapásra 1960 januárjában került sor egy Francisco Sabate vezette anarchista gerillaosztag és a csendőrség között. [158] Ezekkel a lövésekkel zárult le a spanyol polgárháború és a spanyol anarchizmus nagy korszaka.

 

Befejezés

 

Zárszóként két szempontból értékelném a spanyolországi anarchizmus kérdéskörét összevetve a különböző szakirodalmak véleményével.

A bukás okait árnyaltabban kell megközelítenünk. Kétségtelen, hogy az utolsó fejezetben felvázolt okokra vezethető vissza (háború, antifasiszta egység, kommunisták stb.), és a szerzők közül sokan helyesen mutatnak rá arra, hogy az eseménynek ez a végkifejlete nem volt szükségszerű, de a gondolatmenetet itt be is fejezik. A CNT és a FAI oldalán volt talán a legnagyobb potenciális erő a korszak egyes szakaszaiban; kétségkívül több alkalommal is reális lehetősége volt annak, hogy elsöprik a Népfront-kormányt, és saját elveiknek megfelelő forradalmi háborút vívjanak a fasizmus ellen, Katalóniában egészen biztosan. A „communismo libertario” bevezetésének lehetősége itt teljességgel elképzelhető volt, és talán – erőszakosabb formában – a többi köztársasági területen is létrehozhatták volna. Nem zárható ki az a tény sem – habár a szovjet fegyverszállítmányoktól való függés erősen valószínűtlenné teszi (melyre amúgy a német és olasz beavatkozás nélkül nem lett volna szükség)-, hogy a forradalmi háború által talán a fasiszta ellenséget is felszámolhatták volna. De mi lett volna utána? Működött volna-e az új rend? Valószínűleg nem. Egy kapitalista világgazdaságba beékelt anarchista „ország” nem maradhatott volna fenn sokáig. A világgazdaság túlereje, a kereskedelem stb. folytán kénytelen lett volna a kapitalista gazdasági elvekhez igazodni, az árukereskedelem, a kizsákmányolás és a profit világához, mely apránként felfalta volna az új világot. Ennek elkerülésére talán csak a teljes elszigetelődés lehetett volna válasz, mely nyomorhoz, vagy legalábbis a fejlődés megtorpanásához vezetett volna – és egy esetleges külföldi intervenció lehetőségéről akkor még nem is beszéltünk. Ha az anarchizmus győzött is volna a polgárháború belső és külső frontjain, előbb-utóbb akkor is elbukott volna – kivéve, ha a példája nyomán kirobban egy általános európai forradalom. Hasonló természetű dilemmában vergődött volna, mint annak idején a sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkező bolsevik Oroszország.

Másik megközelítésben az elért sikereiről kell beszélnünk, az 1936-os forradalmi rendszerről, az új társadalom- és gazdaságszervezési mechanizmusról. Habár sok megalkuvás, kompromisszum és a hivatalos demokratikus kapitalista rendszer hallgatólagos elismerése jellemezte, fő vonalakban mégis egy létező, anarchista világ született. Ennek sok sikere – és természetesen sok kudarca is – vitathatatlan. Önmagában sokatmondó jelenség, hogy az anarchizmussal szembenálló ellenséges (például kommunista) irodalom nemhogy nem elemzi és magyarázza ezeket a jelenségeket, hanem szinte egy szót sem ejt róluk, ami indirekt módon a tézis helyességét támasztja alá. A leírtak alapján kétségbevonhatatlan, hogy az anarchizmus képes működő gazdasági-társadalmi és politikai struktúrákat állítani a fennálló rendszer helyére; a kérdés csak ezek hatékonyságáról szólhat. A megszűnésénél pedig ismételten le kell szögezni, hogy ez elsősorban nem belső strukturális hibákra és ellentmondásokra, hanem inkább szubjektív külső tényezőkre vezethető vissza. Hogy ez hosszútávon működhet-e vagy nem? Ha a külső tényezők kizárásával, pusztán önmagában szemléljük a jelenséget, több érv szól az előbbi, mint az utóbbi mellett.

Könnyen lehetséges tehát, hogy egy történelmileg eleve kudarcra ítélt gigantikus eposz volt a spanyolországi anarchisták története; azt azonban bizonyossá tette, hogy az anarchista modell sokkal több, mint egy légből kapott, idealista utópia.

 

Irodalom

 

Alba, Victor – Stephen Schwartz: Spanish Marxism Versus Soviet Communism.

The History of the POUM.

Transaction Books, New Brunswick (USA) and Oxford (UK), 1988.

 

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború.

Európa, Bp. 2002.

 

Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936.

AK Press, London,1999.

 

Borkenau, Franz: The Spanish Cockpit.

Faber and Faber LTD 24 Russel Square, London.

 

Brenan, Gerald: The Spanish Labyrinth.

University Press, Cambridge, 1950.

 

Carr, Raymond: Spain 1808-1939.

Clarendon Press, Oxford, 1960.

 

Cattel, David T.: Communism and the Spanish Civil War.

University of California Press, Berkeley and Los Angeles,1965.

 

Ehrenburg, Ilja: Emberek, évek, életem.

Athenaeum, Bp., 1963.

 

Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939.

Kossuth, Bp., 1962.

 

Fraser, Ronald: Blood of Spain    -    The Experience of Civil War.

Penguin Books, London,1981.

 

Guérin, Daniel: No Gods, No Masters.

AK Press, London, 1998.

Guérin, Daniel: A spanyol forradalom és az anarchia. In: Anarchizmus. Szerk.: Bozóki András és Sükösd Mihály

Századvég, Bp., 1991.

 

Guillamón, Augustín: The Friends of Durruti Group.

AK Press, London,1996.

 

Halasz, Nicholas - Halasz, Robert: „Tiszta szívű gyilkosok”.

Kossuth, Bp.,1972.

 

Harsányi Iván:A spanyol nép nemzeti-forradalmi háborújának 40. évfordulójára.

Történelmi füzetek, 1976. 2.

 

Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Múltunk  2000. 4.

Budapest, 2000.

 

Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. A Franco-rendszer keletkezése és a spanyol

munkásmozgalom 1938-1939.

Kossuth, Bp., 1988

 

Hobsbawm, Eric J.: Primitív lázadók.

Kossuth, Bp.,1974.

 

Jackson, Gabriel: The Spanish Republic and the Civil War.

Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1965.

 

Jellinek, Frank: The Civil War in Spain.

Victor Gollanoz LTD, London, 1938.

 

Orwell, George: Hódolat Katalóniának.

Cartafilus, Bp., 1999.

 

Orwell in Spain.

Penguin Books, London, 2001.

 

Price, Roger: Franciaország története.

Maecenas, Bp., 1992.

 

Revolution and War in Spain. 1931-1939. ed. By Paul Preston.

Methuen, London.

 

Rocker, Rudolf: The Tragedy of Spain.

www.anarchyarchives.com

 

Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939.

Laurence & Wishart LTD, London, 1966, Scolar, 1988.

 

Spain 1936-1939   -  Social Revolution and Counter-Revolution.

Freedom Press, London, 1990.

 

A spanyol kommunista párt története. Ford.: Fazekas Erzsébet.

Kossuth, Bp., 1964.

 

Sorel, Georges: Gondolatok az erőszakról.

Századvég, Bp, 1994.

 

The May Days – Barcelona 1937.

Freedom Press, London, 1998.

 

Tellez, Antonio: Sabate, Guerilla Extraordinary.

Cienfuegos Press Book Club, London, 1974.

 

Thomas, Hugh: The Spanish Civil War.

Penguin Books, London,1965.

 

Trotsky, Lev: The Lessons of Spain.

www.marxists.org

 

 

 

 

 

 



[1] Elég ha a közelmúltban meghozott katalán autonómiára, vagy az ETA-ra gondolunk

[2] Ez utóbbi szót csak politikai értelemben használhatjuk; gazdaságilag ezek a területeket, akár a mezőgazdaságot, akár az ipart vesszük alapul, erősebbek voltak a tulajdonképpeni Kasztíliánál. Brenan: The Spanish Labirynth, 9-11.old.

[3] Katalónia, Aragónia és Valencia számára hosszú ideig még az amerikai gyarmatokkal való kereskedelem is tiltott volt.

[4] Az 1873-as föderalista mozgalom bázisterületei – a földközi tenger mellékén elterülő területek - gyakorlatilag fedik az anarchista befolyás alatt álló területeket 1936-ban. Ez a jelenség azonban már továbbmutat a spanyol államot alkotó tartományok kérdésköre felé.

[5] Brenan, 29.old.

[6] Varga Jenő többek között szintén a regionális különbségekre vezette vissza a spanyolországi anarchizmust. A nyugatnémet Oertzen a polgári radikalizmus hatását hangsúlyozta. Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. 270-271.old.

[7] Gabriel Jackson: The Spanish Republic…, 23.old.

[8] A Katalónián belüli radikálisok – helyi arányukat messze meghaladó mértékben – máshonnan érkezett bevándorlók voltak, leghíresebbjüket, Bounaventura Durrutit is beleértve. Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism.

[9] Murray Bookchin: The Spanish Anarchists, 32-34.old. Etimológiailag a „pueblo” szó egyébként az ógörög „polisz” szóval állítható kapcsolatba – Brenan még a spanyol kávéház szerepét is az ókori agóráéhoz hasonlítja; történelmileg pedig az antik önkormányzatok hagyományához. Másik ezzel kapcsolatos érdekes párhuzam, hogy az anarchizmus egy másik század eleji bázisterületén, Oroszországban, szintén hasonló jelenséget figyelhetünk meg; az orosz nyelvben a „mir” szó egyszerre jelenti a Nagy Péter előtti falu- és földközösséget, és a „világ” szót. Nyilván nem a szláv és a latin néplélek sajátosságáról van szó, ahogy Bakunyin hitte, hanem a két térség falu- és társadalomfejlődésének bizonyos közös vonatkozásairól, ez azonban már meghaladja a szerző feladatait

[10] Hugh Thomas: The Spanish Civil War, 75.old. Valószínűleg nem Lope de Vega hatására.

[11] Harsányi: A Franco-diktatúra születése. 272.old.

[12] Hobsbawm: Primitív lázadók, 129.old.

[13] Thomas, 229-231.old.

[14] Raymond Carr: Spain, 647.old.

[15] Ide tartozott az olcsó mór földmunkások és a zsidó bérlők kiűzése is – az előbbiek félig meddig rabszolgamunkások voltak, és akadályozták a termékeny földekre vágyó kasztíliai parasztság délre áramlását. Az utóbbiak a keresztény és a mór Ibéria közötti kereskedelmet tartották a kezükben, de az utóbbi eltűnésével tevékenységük társadalmi szükségessége csökkent, és földbérlő réteggé váltak - sőt az egyház a már említett Fuenteovejuna mellett is kiállt.

[16] Brenan, 40-46.old.

[17] Mindezt elősegítette, hogy 1837-től a helyi papok kárpótlásul állami fizetésben részesültek, tehát gyakorlatilag állami alkalmazottakká váltak.

[18] Brenan, 47-51.old.

[19] Érdekes példát jelent Aragónia, mely a tizenkilencedik században a szélsőségesen klerikális és reakciós karlizmus fellegvára volt, az 1930-as évekre viszont az anarchizmus egyik központjává vált.

[20] Thomas, 51.old.

[21] Meglepően hasonlít a jelenség az ezzel szinte egyidőben lezajlott „koleralázadás”-ra Felső-Magyarországon, csak ott az orvosokat és a nemeseket vádolták kútmérgezéssel. A „méreg” valójában fertőtlenítőszer volt…

[22] Hobsbawm, 137.old.

[23] „A törvény a bűn szülőanyja.” – mondta Szent Pál apostol.

[24] Bookchin, 81-82.old. Ugyanakkor megemlítendő az is, hogy 1936-ban Andalúziában géprombolásra is sor került.

[25] Brenan, 189-190.old.

[26] Borkenau: The Spanish Cockpit, 113.old.

[27] Pl. Navarra 1936-ban szélsőségesen reakciós karlista volt, ahol a papok „éljen Krisztus Király!” csatakiáltással vezették harcba az önkéntes requetéket; a szomszédos Aragóniában a lakosság 75%-a az anarchista kollektívák tagja volt, a templom pedig raktárként funkcionált, ha megmaradt.

 

[28] Brenan, 92-124.old. Bookchin, 29-33.old.

[29] Ilja Ehrenburg beszámolt egy esetről, amikor egy paraszt a földesúr birtokán gyűjtött makkot, hogy éhen ne haljon. A csendőrök rajtakapták és agyonlőtték. Rőzsegyűjtés bűntette miatt is történt hasonló.

[30] Beevor: The Spanish Civil War, 25-26.old.

[31] Az erőszakkultusz azonban továbböröklődött: „Ez a különbség köztünk. Ti burzsuj kézművesektől származtok, mi pedig brigantiktól”- mondta egy spanyol anarchista egy külföldi elvtársának. Beevor, 15-16.old.

[32] Hobsbawm, 123-135.old.

[33] Borkenau, 17-21.old.

[34] Robert Alexander: Anarchism in Spain, 25-31.old.

[35] George Woodcock: Anarchism, 346.old.

[36] Daniel Guérin: No Gods No Masters, 50-73.old.

[37] A XX. századi teóriák az államszocialista társadalmakat vezető „új osztályról” a - már jóval a bolsevik forradalom előtt megszületett – anarchista teóriákig vezethetők vissza.

[38] Az Osztrák –Magyar Monarchia munkásainak pártjuk azt mondta, hogy azért kell harcolniuk a cári Oroszország ellen, mert ez megkönnyíti az orosz munkásosztály felszabadulását; míg a szemközti lövészárokban ülő orosz katona ugyanezt hallhatta az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően. Lőtték is egymást internacionalista szocialista alapon. Ez a hangulat még az anarchistákra is hatást gyakorolt. A korszak legendás anarchista teoretikusa, a Párizsban emigrációban élő Kropotkin herceg a németek elleni háborúra buzdított.

[39]Georges  Sorel: Gondolatok az erőszakról, 111-145.old.

[40] Woodcock, 252. 351.old.

[41] Bookchin, 120-121.old.

[42] Különösen a 80-as években a Szolidaritás és a „hivatalos” állami szakszervezetek összehasonlításakor látható ez világosan.

[43] Brenan, 175.old.

[44] Bookchin, 144-147.old.

[45] Joaqin Maurín és Andrés Nin tiltakozásul kilépett a CNT-ből és a PCE, a spanyol kommunista párt alapítója lett, José Díazhoz, a PCE majdani főtitkárához hasonlóan. Alba,5-17.old.

[46] Ilyen akció volt a barcelonai Atanazaras laktanya ostroma egy Franciaországból betörő fegyveres szabadcsapat támadásával kombinálva 1924-ben.

[47] Bookchin, 196-198.old. Ekkor alakult ki az anarchista zászló is: az első Internacionálé bakunyinistái a vöröset, a kropotkinisták a feketét használták; az új lobogó a kettő kombinációja lett. Woodcock, 366.old.

[48] Alexander, 61.old.

[49] Brenan, 250.old.

 

[50] Bookchin, 211.old.

[51] Borkenau, 242-245.old.

[52] Múltunk 2000.4, 92-93.old.

[53] Alexander, 68.old.

[54] Fraser, 542-545.old.

[55] Ugyanakkor egy évvel később, 1932. augusztus 20-án a sevillai anarchista munkások segítettek véget vetni a Sanjurjo tábornok vezette jobboldali katonai felkelésnek. A liberális-baloldali kormányt tehát ellenségnek tartották, de úgy vélték, hogy egy jobboldali még rosszabb lenne.

[56] Revolution and War in Spain, 144-145.old.

[57] Bookchin, 322-323.old.

[58] Carr, 623.old.

[59] Múltunk 2000.4, 93.old.

[60] Ebben a baloldal választójogi reformjának is szerepe volt. Azáltal, hogy a nőkre is kiterjesztették az általános választójogot – akik között általában erősebb volt a vallásosság -, a falusi plébánosok képesek voltak ezt a jelentős  tömeget a jobboldali jelöltek támogatására buzdítani.Brenan, 265.old.

[61] Borkenau, 52.old.

[62] Brenan, 270-276.old.

[63] Habár fegyvert itt sem adtak.

[64] Brenan, 283-287.old.

Jellinek: The Civil War in Spain, 174-175.old.

[65]„Először a Népfront azt hitte hogy veszíteni fog: de 5 órával az első szavazatok leadása után kiderült, hogy az anarchista tömegek, melyek nagyméretűek és nem szoktak szavazni, blokkokban jönnek” – írta a köztársaság első elnöke, Alcalá Zamora. „Nem támogatjuk a köztársaságot és minden erővel harcolni fogunk a fasizmus ellen.”- nyilatkozta még néhány nappal korábban, a választások előtt a CNT.  Cattell: Communism and the Spanish Civil War: 36.old.

[66] Jellinek, 254.old.

Borkenau, 74.old.

[67] Azért nem mindig: Yeste közelében tűzifagyűjtésért 20 parasztot lőttek agyon. Beevor, 83.old.

[68] Jackson, 213.old.

[69] Borkenau, 78.old.

[70] Rdolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[71] Egyes források szerint a CNT már készülődött, hogy az új baloldali kormány ellen fordul, ahogy 1931-ben tette. Beevor, 87-90.old.

[72] Anarchizmus, 430.old.

[73] Bookchin, 268.old.

Thomas, 151.old.

[74] Woodcock, 42.old.

[75] Bookchin: The Spanish Anarchists, 255-257.old.

[76] A hadügyminisztérium megmaradt alkalmazottjainak a 80%-a gyanúsítható volt az ellenséggel való kollaborálással. Revolution and War in Spain, 226-230.old.

[77] Cattell, 47.old.

[78] Alexander, 743-744.old.

[79] Fraser, 144-145.old., Beevor, 175-179.old.

[80] Jellinek: The Civil War in Spain, 333.old.

[81] Alexander,831-848.old.

[82] Beevor, 179-180.old.

[83] Jellinek, 513.old.

[84] Jackson, 284-288.old.

Beevor, 142-150.old.

[85] Jellinek, 385-389.old.

[86] Az anarchistáknak novemberben megint az ölükbe pottyant egy váratlan lehetőség. A kormány áttette a székhelyét az ostromlott Madridból Valenciában, útközben azonban egy anarchista milicistaosztag kezébe kerültek. Felmerült a kivégzés lehetősége is, de végül továbbengedték őket Valenciába (az osztag tagjait a kormány később likvidáltatta. Brenan, 505.old.

[87] Orwell: Hódolat Katalóniának,

[88] Fraser: Blood of Spain, 135.old.

[89] Guérin, 244-248.old.

[90] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain.

[91] Price, Roger: Franciaország története: 238-239.old

 

[92] Alexander, 763.old.

[93] Sandoval, José – Azcárate, Manuel: Spain 1936-1939: 46.old.

[94] Fabian, Ernest: Összeesküvés a Spanyol Köztársaság ellen 1936-1939. 47-48.old.

[95] Harsányi: A spanyol nép…, 14-15.old.

[96] Thomas, 468-472.old.

[97] Guérin, 88-90.old., Alexander, 802-804.old.

[98] Ehrenburg, 358.old.

 

[99] Fraser: Blood of Spain, 351-362.old.

[100] Borkenau, 204.old.

[101] Fraser, 579-583.old.

[102] Fraser:, 370.old.

Anarchizmus, 435.old.

[103] Borkenau, 133.old.

[104] Fraser, 140-141.old ; 582.old.

[105] A prostituáltak elkergették a madamot és dolgozói tulajdonba vették az intézményt. A témát a „Las Libertarías” című játékfilm is feldolgozza.

[106] Jellinek, 456.old.

[107] Jellinek, 586-605.old.

[108] Social Revolution and Counter-Revolution, 71-76.old.

[109] Social Revolution and Counter-Revolution, 148-149.old.

[110] Anarchizmus, 438.old.

[111] Social Revolution and Counter-Revolution, 50-55.old.

[112] Fraser, 209.old.

[113] Beevor, 186-196.old.

[114] A helyi értelmiségre ugyanez vonatkozott. A tanítók, orvosok rendszeres cukor- dió- és mandulaellátmányban részesülték, hogy javuljon az agyműködésük.

[115] Ez utóbbi azonban korántsem volt az osztályharc elhanyagolható faktora – Barcelonában a péklegények véresen leszámoltak a gazdáikkal.

[116] Fraser, 239.old.

[117] Social Revolution and Counter-Revolution, 56-60.old.

[118] Fraser, 439.old.

[119] Carr, 665.old.

[120] Carr, 665.old.

[121] Ilja Ehrenburg: Emberek…, 183.old.

[122] Borkenau, 98.old.

[123] Revolution and War in Spain, 240.old.

[124] Fraser, 334.old.

[125] „Ez az eszme végét jelenti. Ha hatalomban vagy, nem fogsz arra törekedni, hogy megfoszd magad tőle” – Mondta Montseny miniszterasszonynak az apja. Hugh Thomas The Spanish Civil War, 403-404.old; 464-465.old. Bővebben: Alexander, 860-895.old.

[126] Orwell, 164. old.

[127] Fraser: , 337.old. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a Kommunista Párt nem is próbált ezen segíteni: a repülőiskolába például csak a párt, vagy a Szocialista Ifjúsági Szövetség ajánlásával lehetett bekerülni (mely szervezet szintén kommunista befolyás alatt állt. Tellez: Sabate.. , 30. old.

[128] Igaz, Jesús Hernández, majdani kommunista miniszter már 1936 augusztusában kijelentette: „Franco legyőzése után végezni fogunk az anarchistákkal is.” Borkenau, 111.old.

[129] Trotsky: The Lessons of Spain.

[130] Víctor Alba: Spanish Marxism versus Soviet Communism. Harsányi: A Franco-diktaúra születése: 291-295.old.

[131] Thomas, 367-368.old.

[132] Guillarmón, 1-40.old.

[133] Thomas, 543-545.old.

[134] Cattell, 148???

[135] Alexander, 914.old.

[136] Peirats: The May Days.

[137] Guillarmón, 47-58.old.

[138] A spanyol kommunista párt története, 162.old.

[139] Rudolf Rocker: The Tragedy of Spain. Diplomáciai körökben már hetekkel korábban suttogtak egy várható felkelésről.

[140] Thomas, 543-557.old.

[141] Alexander, 940.old.

[142] „Nem ontunk munkásvért” – jelentette ki.

[143] Thomas, 552-558.old.

[144] Alba, 266-274.old.

[145] Guillarmón, 61-93.old.

[146] Cattell, 150.old.

[147] Jellinek, 57.old.

[148] Thomas, 621-624.old.

[149] Social Revolution and Counter-Revolution, 234-240.old.

[150] Thomas, 601-602.old.

[151] Alexander, 979, 1031, 1040.1042.old.

[152] Harsányi: Franco...186-189, 228-230, 278-287.old.

[153] Múltunk, 98.old.

[154] Alexander, 1077-1078.old.

[155] Beevor, 584-597.old.

[156] Beevor, 613-625.old.

[158] Tellez: Sabate..

Amit eddig félreértettél a materializmussal kapcsolatban

 

A materializmus-idealizmus ellentétpárt szerintünk a következő három szempontból lehet szemügyre venni. Ez a három pont egymástól többé-kevésbé független, a legváltozatosabb kombinációkban létezhetnek emberek fejében.

 

 

1. Az anyagi világ

 

1/a. A világ keletkezése.

1/b. A természet jelenlegi működése.

Ebből a szempontból két fajta idealizmust különböztethetünk meg: A vallások döntő többsége objektív idealista, szerintük egy tőlünk, emberektől független hatalmas lény (Isten) teremtette a világot a fizikai törvényekkel együtt, és jelenleg is ő kormányozza, és ő e törvények fölött áll. A szubjektív idealisták szerint nem is létezik anyagi világ a mi tudatunktól függetlenül, pl. ha arra gondolok, hogy nyerek a lottón, akkor a puszta gondolatnak hatása van arra, hogy tényleg nyerek-e. Egyes vallásokban (főleg keleten) sok a szubjektív idealista elem.

 

A materializmus szerint a természet működését a tudatunktól és bármiféle szellemtől független természeti törvények írják le, az emberi tudat, ill. a gondolkodás is anyagi folyamatok által meghatározott. A természettudományok egyre jobban visszafejtik, megértik a fizikai univerzum keletkezését (lásd pl. az ősrobbanás elmélet) vagy épp az emberi faj kialakulását. Vannak olyanok is (pl. vallásos fizikusok), akik szerint isten teremtette a világot a természet törvényeivel együtt, de azóta ezen törvények szerint mozog, fejlődik. Ezeknél a gondolkodóknál keveredik a materializmus és az idealizmus.

 

2. Az emberi társadalom és az emberiség történelme

Az idealisták a nagy embereket és az eszméket teszik meg a történelem mozgatóinak (Isten és hasonló természetfölötti lények mellett, részben tőlük függetlenül). Az államférfiak, feltalálók stb. ötletei, szeszélye, akarata, szenvedélye a fő okai a történéseknek. A bajokat egyes emberek vagy csoportok butasága, önzése, ármánykodása okozza, lásd összeesküvés-elméletek. Ebből gyakran következik a moralizálás és a büntetések követelése.

 

A történelem és a társadalom materialista szemlélete szerint minden ember a saját (és társai) boldogulása érdekében tevékenykedik, és ennek eredőjéből, kölcsönhatásaiból jön ki bonyolult, dialektikus módon a társadalom működése és történelmi fejlődése (a dialektikus materializmusról talán legközelebb). Ezt a működést logikus törvényszerűségekkel le lehet írni, még ha azok nem is olyan egzaktak, mint a fizika törvényei. A termelőeszközök és termelési viszonyok fejlődése az egyéni akarattól lényegében független, és alapvető kölcsönhatásban van a politikával, és általában a társadalom minden szférájával. Tehát nem arról van szó, hogy az eszmék és elméletek ne lennének fontosak, hanem arról, hogy az emberi tudatot és viselkedést is a társadalom termeli ki az eszmékkel és elméletekkel együtt. Az ember mindennapi tevékenysége, és azon viszonyok, amelyek között él, amelyek között mindennap tevékenykedik, egyszóval a léthelyzete alapvetően befolyásolja az ember gondolkodásmódját.

 

Egyesek azzal támadnak minket, hogy leegyszerűsítjük a dolgokat, amikor azt mondjuk, hogy a társadalmi problémák oka a kapitalizmus. Mi más lehetne a társadalmon kívül a társadalmi problémák oka? A sátán vagy a gyíklények? A mechanisztikus materialisták erre természetesen azt válaszolnák, hogy a gének. Csakhogy a társadalomtudományok (antropológia, pszichológia, szociológia…) álláspontja szerint a gének egyáltalán nem határozzák meg olyan szinten az embert, hogy szükségszerűen csak olyan társadalom létezhet, ahol a tulajdonukba zárt emberek fő mozgatórugója az egyéni (családi) felhalmozás. (Lásd erről az emberi természetről szóló írásunkat is.)

 

A kapitalista társadalom, más osztálytársadalmakhoz hasonlóan, elidegenedett, hierarchikus társadalom, alapja a tulajdon, az árutermelés, a bérmunka. A termelést ténylegesen végző emberek bérmunkát végeznek, mivel a termelőeszközök mások (tőkések, állam) tulajdonában vannak. A termékek nem kerülnek a munkások tulajdonába, csak akkor, ha áruként megveszik őket. A termelésben a döntéseknél nem közvetlenül a munkások szükségleteit, hanem a maximális profitot tartják szem előtt. A kapitalista társadalom egy összefüggő egészet, egy teljességet, egy totalitást alkot, amelyben ellentétek és egymás ellen ható tendenciák eredőjéből adódik az egész mozgása, fejlődése. Tehát a kapitalizmus imént felsorolt alapjaiból már következnek a jelenleg is tapasztalható társadalmi problémák, a válságok, a munkanélküliség, a háborúk, kirekesztett csoportok kialakulása stb. Vagyis nem csak a nagyvállalatok és bankok uralmát, nem csak a szabadpiaci rendszereket hívjuk kapitalizmusnak.

 

Egyesek azt mondhatják: „Értem én a történelmi materializmust, tudom, hogy a pénz mozgat mindent!”
Azonban ezt legfeljebb vulgármaterializmusnak lehet nevezni, és nem csak azért, mert leegyszerűsített féligazság. Aki így gondolkodik, az általában vagy bizonyos embercsoportokat ítél el (pl. zsidók), vagy általában az embert, ahelyett, hogy egy konkrét társadalomban élő, az adott társadalom hatásai és kényszerei alatt működő embert venné szemügyre és a viszonyrendszert mint totalitást támadná meg. Ebből a vulgáris „az ember már csak ilyen pénzhajhász” perspektívából az következik, hogy mondjunk le az emberiségről és süllyedjünk apátiába. A valódi materialista szemléletmódból és a társadalom alapos tanulmányozásából pedig az, hogy a kapitalizmus is történelmi képződmény, a saját növekvő ellentmondásai miatt szükségszerűen vége lesz, és mi tehetünk azért, hogy agóniáját lerövidítsük a meghaladására történő szervezkedéssel.

 

3. Értékrend

Ha a mindennapokban idealistának neveznek valakit, akkor azt értik rajta, hogy szép eszmékben hisz, hogy számára a szeretet, a béke fontos dolgok, amikért érdemes önzetlenül nagy áldozatokat hozni. A materialista pedig azt szokta jelenteni, hogy minél több pénz, hatalom, szex és általában az anyagi javak fontosak valakinek az életében. Az ilyen értelemben vett materialisták naivnak és gyerekesnek tartják az értékrendi idealistákat, ők maguk viszont szélsőséges esetben cinikus nihilisták lesznek.

A materializmus/idealizmus kifejezések ilyen használata pejoratív és vulgáris. Ez időben később alakult ki, mint az 1.-es és 2-es pontban említettek, és pont az eredeti filozófiai kifejezések meg nem értéséből, ill. szándékos ferdítéséből származik (pl. egyházi propaganda).

 

Megjegyezzük, hogy ebben a "hétköznapi", értékrendi értelemben mi, anarchisták/kommunisták bizonyos mértékig idealisták vagyunk, mert vállaljuk az önkéntes munkát, sőt, akár anyagi áldozatot azért, hogy a kapitalizmus helyett egy emberhez méltóbb társadalom jöjjön létre. Azok az ideológusok, akik eladták magukat az uralkodó elitnek, és a kizsákmányolás elfogadtatásán dolgoznak, anyagilag jobban élnek, mint mi, értékrendileg ők többnyire materialistábbak, mint mi. A 2. pontban kifejtett történelmi materializmust viszont általában nem értik, nem is áll érdekükben, hogy megértsék.

Frank Mintz - Egy szibériai Mahnovcsina?

 

Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

 

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Most Anatoli Shtirbul munkája ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

„Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés” c. munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig semmiféle fordításban nem jelent még meg.

Kétkötetes műve egyrészt tartalmaz sok, a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból származó dokumentumot, másrészt különböző forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Shtirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága irányába egyaránt.

Shtirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához. Shtirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé.

 

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben - mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét - kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első jellegzetes anarchista csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható. Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a rosszabbá váló gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A Tomszk nevű anarchista csoport 1907-ben összegyűlt, és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákban, a szakszervezetekben és a szolidaritási alapokban, továbbá kirabolja az állami bankokat és elveszi gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. A szociáldemokratákkal, az eszerekkel és a pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban [a szövegben előforduló és beazonosítható településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – P.P.], és egyet 1911-ben Csitában, amelyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, s itt egy kettős irányvonalat alakítottak ki az anarchista propaganda és a hatalom képviselőivel szembeni terror számára. Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarcho-szindikalistákra és az anarchista individualistákra. Shtirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik siettek ellenőrzésük alá vonni minden kormányzati apparátust. Miközben el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással, más forradalmi csoportok megkíséreltek létrehozni egy a bolsevikokkal szembenálló népi szervet.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták megoszlottak a szovjetpárti és a szovjetellenes tendenciák közt. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül a Kemerovo [az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – P.P.] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket. Shtirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való kapcsolat hiányáról. Ez indokolja Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól. Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatinszkban [a mai Kazahsztán területén található Semey – P.P.], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3.5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

 

A szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket (Kropotkin, Reclus és Malatesta) kezdett el kiadni, s Tomszkban szintén megjelentek olyan újságok, mint a Szibirszkij Anarkiszt („A Szibériai Anarchista”) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő).

Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarcho-szindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincs helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták megvédtek egy olyan szerveződést a szovjetektől, amely valóban a munkásosztály érdekeit fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek az alakok anarchista befolyás alatt álltak. A szovjetek össz-szibériai kongresszusán, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Shtirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely - a bolsevikokkal ellentétben - az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot, és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok általi lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek szervezte egységek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták márciusát” énekelte, és vörös és fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat (egy Reclustól származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt) szerepelt. Más anarchista csapatok is megválasztották a parancsnokaikat.

Shtirbul úgy tartja, a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan, akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségében Ukrajnában, a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) Kolcsak visszaverésében játszottak szerepet. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – mért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

 

Sejtések

A Kommunista Párt akadályba ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott ex-cári tisztek hatáskörén kívül eső területen. Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésüket, miszerint a forradalomnak maguknak a tömegeknek az irányítása alatt kell végbemennie. A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében a parancsnok, M. V. Kozir javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el: „A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Kozir maga ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altáji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez a bolsevikok centralizációs törekvéseivel találkozott, növekvő ellenszenvet váltott ki belőlük.

Az Altáji, a Tomszki és a Szemipalatinszki területeken ellenállás szerveződött a partizán egységekből, melyeknek az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov parancsnokoltak. Az anarchisták kampányba kezdtek önszerveződő parasztkollektívák létrehozásáért és Rogov szabadon engedéséért, melyet 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Julanyik falujában [???], 120 km-re északkeletre Barnaultól [az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – P.P.], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehér terror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta néhány ezer vörös és fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altáji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg -, indítványozta egy Altáji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Pritcsenszki területen [???] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (amely végső soron a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt), s ez utóbbiban a vezetéssel szembeni elégedetlenséget is eredményezett. Az anarchista partizánok elfoglalták Barnaul legészakkeletibb területét, valamint Bijszki, Kuznyetszki és Novo-nyikolajevi [???] területeket.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el (?) Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov kirobbantott egy új felkelést a Tomszki területen, 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán. 1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Julianyikban. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget, és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának példája egyaránt azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy szükség van a mindenféle anti-anarchista áramlattal szembeni teljes autonómiára. Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Shtirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovcsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak a Kolcsak fehérjeivel szembeni földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve a maximalista Nyina Lebegyijevát és az anarchista Triapicint (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tették magukévá). Ezek az irregulárisak mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – úgy, mint Sasovot, aki a Kommunista Párt tagja volt, és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét - szintén agyonlőtték. Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait hajtották fel. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a „Fekete zászló” c. lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben letartóztattak. A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, amelyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mint a bolsevikok egyik ellenfele egy levelében írta: „a baloldali eszerek és az anarchisták által támogatva a munkások és a parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

 

 

(Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter)

Az „anarcho”-kapitalizmus egy kritikája

 

 

Az ún. anarcho-kapitalizmus (kissé tágabb értelmezésben: piaci anarchizmus) egy individualista ideológia, amely egy olyan társadalmat javasol, ahol nincs állam és az egyéneknek semmit sem kötelező megtenni, amibe önként bele nem egyeznek (voluntaryism). Ez azt jelenti, hogy nincs adózás, és a piac szabadsága korlátlan. A jelenleg állam által végzett tevékenységeket (rendvédelem, bíráskodás, infrastruktúra építése, stb.) magáncégek végeznék piaci alapon, így mindenki szabadon dönthet, hogy igénybe veszi-e őket, és ha igen, melyik céget választja. Alapelvük a „NAP” (non-aggression principle), ami azt jelenti, hogy senkinek sem szabad erőszakot kezdeményeznie más személye, szabadsága vagy tulajdona ellen. Ha az anarcho-kapitalista (ancap) társadalomban valakit ilyen támadás ér, akkor joga van fizikai erőszakkal védekeznie, illetve valamelyik magánrendőrséget is megbízhatja, hogy védje meg őt és a tulajdonát.

Véleményünk szerint odáig, hogy megkérdőjelezik az állam tekintélyét, az állam és a konzervatív polgárok által előírt viselkedési normákat, kigúnyolják a nacionalista elfogultságot, még rokonszenves és előremutató is lehetne a propagandájuk. Ezen túlmenően azonban enyhén szólva nem értünk velük egyet szinte semmiben, mint az a következőkből ki fog derülni. [1]

Az anarcho-kapitalizmus lényegében a liberalizmusban gyökerezik. A követői főleg az „osztrák közgazdaságtani iskola” talaján állnak (Mises, Hayek, részben Milton és David Friedman)[2], amelynek a következtetéseivel itt most nincs módunk részletesen foglalkozni. [3] A liberálisok belátták, hogy a kapitalizmus által folyton újratermelt problémák (gazdasági zavarok, társadalmi egyenlőtlenségek és ellentétek) kordában tartására és elsimítására szükséges egy, az emberek többsége által legitimnek tartott központi hatalom, csak (az ideológia szintjén) a lehető legkisebbre akarják korlátozni a kényszerítő működést. Az anarcho-kapitalisták elveikben következetesebbek a mainstream liberálisoknál, ez azonban a valósággal kapcsolatos még nagyobb következetlenséget jelent. A két irányzat között számos átmenet létezik, pl. a minarchizmus, amelyik olyan, minimális államot szeretne, amely tevékenysége csak a rend fenntartásáról és a szerződések betartatásáról szól. Az anarcho-kapitalizmust ezekkel az átmeneti irányzatokkal együtt libertarizmusnak vagy libertarianizmusnak is nevezik. Képviselőik egymás közt kemény vitákat is folytatnak, de a gondolkodásmódjuk alapjai közösek. A másik oldalon, az anarcho-kapitalistáktól némileg balra állnak azok a különféle irányzatok, amelyeket az individualista anarchizmus kategóriájába szoktak sorolni. Bár ez a fajta gondolkodás sokszor valódi szabadságvágyban gyökerezik, rengeteg probléma van vele, különösen a Stirner-féle egoizmussal. Így a kritikánk többé-kevésbé ezen irányzatokra (minarchizmus, individualista anarchizmus, stb.) is vonatkozik.


Az anarcho-kapitalisták és más individualisták számára a társadalom pusztán egyének halmazát jelenti, akik – egyedül vagy csoportosan, ahogy kedvük tartja - termelnek valamit. A termékeiket kicserélik a piacon, amellyel mindenki jól jár, illetve járna, ha az állam nem szólna ebbe bele mindenféle szabályokkal és nem rabolna meg mindenkit az adószedéssel. Az a logikájuk, hogy bármiféle szerződést is köt két egyén egymással, ha önként teszi, az jó neki (különben nem tenné), de ha mégsem, akkor sincs senkinek, se egyénnek, se valamiféle közösségnek joga beleszólni ebbe és rákényszeríteni az egyénre valamit, amit ő nem tenne meg. Hiszen mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt mi teszi boldoggá, bármiféle kényszer elfogadhatatlan.

Az anarcho-kapitalisták szerint az emberek önként mennek el a kapitalista vállalatoknak dolgozni, és így az állam megszűntével teljes lenne a szabadság, mivel mindenki szabadon dönthetne arról, mikor mit csinál (mármint amíg mások szabadságát nem korlátozza ezzel). Ha most az ideák ködfelhőjéből leszállunk a földre, azt látjuk, hogy az embernek szüksége van élelemre, ruhára, hajlékra, időnként orvosi ellátásra stb. ahhoz, hogy életben maradjon, és esetleg ne legyen kitaszított. A kapitalizmusban azonban mindezek áruként léteznek, pénzért lehet hozzájuk jutni. Pénzt pedig csak úgy lehet szerezni, ha eladunk valamit. Akinek nincs semmije, amit rendszerszerűen el lehet adni, az saját magát, pontosabban a munkaerejét adja el. Ezt jogilag ugyan önként teszi, de valójában a létfenntartás ugyanolyan, sőt nagyobb kényszerítő erő, mint a jogszabályok. A munkanélküliség miatt a legtöbb embernek nincs túl sok választása, tehát vállalja, hogy lényegében szolgaként engedelmeskedik a munkáltatónak, aki megszabja, mikor mit csináljon, esetleg azt is, hogy milyen ruhát viseljen, és hogy kedvesen mosolyogjon akkor is, ha épp ordítana vagy sírna. A lélekölő bérmunkára kényszerített tömegek egyáltalán nem érzik magukat szabadnak munka közben, és amikor az anarcho-kapitalisták mindettől eltekintenek, akkor azzal burkoltan kinyilvánítják, hogy a sorsuk hidegen hagyja őket, még akkor is, ha ezt tagadják.
Az anarcho-kapitalisták érvelésükben arról szeretnek beszélni, hogy ha ők indítanak egy vállalkozást és fel akarnak venni munkásokat, akkor senkinek se legyen joga ebbe beleszólni. Arról ábrándoznak, hogy ők lesznek a munkáltatók, nagyobb földterületek vagy akár egész privát városok[4] tulajdonosai. Arról láthatóan nem gondolkoznak, hogy ha éppen nincstelenek lennének, és csak éhbérért találnának egy-egy veszélyes vagy épp egészségkárosító munkát, akkor mit tennének.

Például a XIX. század környékén Angliában (és persze máshol is) a tőkések rájöttek, hogy ha a felnőttek helyett gyerekeket alkalmaznak, akkor többet takaríthatnak meg a béreken, mint amennyit vesztenek a gyerekek nem teljes értékű munkája miatt (ráadásul a gyerekek többnyire kevésbé képesek pl. szakszervezeteket alakítani). Ezért aztán már 3-4 éves kortól is dolgoztatták a gyerekeket, nehéz, veszélyes és az egészségre káros munkakörökben is, a felnőtt munkások (nem éppen magas) bérének 10-20%-áért, időnként akár heti 50-80 órát is. [5]
Az anarcho-kapitalizmus legfontosabb teoretikusa, Murray Rothbard úgy érvel, hogy a gyermekek munkáját korlátozó törvények károsak, mert csökkentik a gyermekeket nevelő családok jövedelmét, a gazdaság teljesítményét és ezzel az általános jólétet. [6] Ő és követői azt mondják, hogy a gyermekek dolgoztatásával nincs semmi probléma, amíg önkéntes és a gyerek bármikor felbonthatja a munkaszerződést, amivel olyan mértékű cinikus képmutatásról tesznek tanúbizonyságot, amely még a legkorruptabb politikusokat is megszégyeníti. Ez a példa jól demonstrálja azt, hogy hiába rögzítenek jól hangzó, de absztrakt alapelveket, mint pl. a NAP, ez puszta formaság marad, amellyel bármekkora embertelenséget és elnyomást igazolni lehet. [7]



Ha azt látnánk magunk körül, hogy egyszerű emberek tömegei versenyképesen raknak össze pl. robotokat a konyhaasztalukon, akkor egy alapvető kérdésben még igaza is lehetne az anarcho-kapitalistáknak. Lényegtelen lenne, hogy éppen kinek a kezében vannak a termelőeszközök, ezért nem lennének osztályok, és így osztályharc sem. Az emberek önként, úri szeszélyből mennének el a tőkéshez dolgozni, de ha épp nem tetszik nekik az, hogy parancsolgatni próbál nekik a tőkés, akkor úgy döntenének, hogy ők maguk lesznek tőkések. Egy békásmegyeri panelházban Józsi bácsi alacsonypadlós csuklós buszokat szerelne össze, Laci, a szomszédja olajfinomítót működtetne, Terike néni pedig bútoráruházat nyitna a tizediken, kiszorítva a multikat a piacról. A kapitalista ideológusok széles körben használt trükkje az, hogy reflektorfénybe állítják azt az egy-két kivételes esetet, amikor egy proli egy briliáns ötletből meggazdagodik, és ezt állítják be össztársadalmi szinten járható útnak.

Az, hogy a kapitalizmus védelmezői hangoztatják, hogy a munkások önként mennek el a tőkéshez, és ha a tőkés nem nyújtana nekik munkaalkalmat, akkor rosszabb helyzetben lennének, arra szolgál, hogy leplezhessék a kapitalizmus kizsákmányoló jellegét. Már önmagában az manipulatív, hogy csak azt a két esetet hasonlítják össze, hogy jön a tőkés és felkínál valamekkora bért, hogy dolgozz neki, illetve nem jön, és így kevesebb lehetőséged van, hogy pénzhez juss. Azt, hogy egyáltalán a tőkések rendelkeznek a termelőeszközök felett, sohasem kérdőjelezik meg.

A méretgazdaságosság és más tényezők miatt a tőke koncentrálódik és centralizálódik. Egyre nagyobb vállalatok jönnek létre, (pl. az utóbbi évtizedekben is gyakori összeolvadások és felvásárlások útján), amelyek kiszorítják a kicsiket. Az össz-profit legnagyobb részét a közepes és a nagyvállalatok termelik, az egyéni vállalkozók részesedése alacsony. [8] Természetesen nem tagadjuk, hogy az állam sok esetben hozzájárul ehhez a folyamathoz, viszont csak erre fogni a monopolizációs tendenciákat alapvető tévedés. Ha nem lennének monopólium-ellenes, trösztellenes stb. törvények, akkor ez a folyamat sok szektorban felgyorsulna. [9]

 

A termelés egyéniből egyre inkább társadalmivá válik. A középkorban meg lehetett mondani egy répáról, hogy ki termelte, de ma egy mobiltelefont közvetlenül is ezrek termelnek, közvetve pedig milliók. Emiatt az, hogy mindenki pont az ő részesedését kapja meg a termelésből, értelmetlen. [10] Az elosztás alapvetően alkupozíció szerint történik. Az anarcho-kapitalisták leragadtak a középkori állapotnál: egyénekről beszélnek, akik egymással cserét folytatnak, de abba, hogy a termelés és a szolgáltatások jelentős részét hatalmas cégek végzik, az egyéni termelés pedig marginalizálódott, nem szeretnek belegondolni. A XIX. század óta az egyik érdekes változás az, hogy az információ termelése és terjesztése is centralizálódott: a tömegek által nézett tv-csatornák és újságok egyre kevesebb óriás konszern kezében vannak (mármint a liberálisabb országokban). Az internet kismértékben enyhített ezen a helyzeten, de az eredmény nem sokat változott: az emberek túlnyomó többsége többnyire még mindig a tőkés vállalatok érdekeinek megfelelő információkhoz jut hozzá és ezért el sem jut odáig, hogy megkérdőjelezze a kapitalizmust.

A kapitalizmus nem statikus rendszer, mint a feudalizmus, hanem dinamikus. Folyamatosan változnak, fejlődnek a viszonyok. A gazdasági növekedést minduntalan (túltermelési) válságok szakítják meg, ahol sok, főként kisebb tőkés tönkremegy, és még több munkás munkanélkülivé válik. Amíg az állam nem próbálta kezelni a válságokat, még pusztítóbbak voltak.


A termelőeszközök (és főleg, a versenyképes termelést biztosító termelőeszközök) jelentős része nemzeti nagyvállalatok, ill. transznacionális óriásvállalatok kezében van, míg a népesség döntő része proletár, akinek egy autó megvásárlása sem könnyű vagy éppen egyenesen lehetetlen. Ha privatizálnák a megmaradt állami vagyont, teljesen nyilvánvalóan nem a prolik kezébe kerülne, hanem azok jutnának hozzá, akik már egyébként is gazdagok. A jelenleg gazdag embereknek vagy a felmenőiknek egy része csalással, erőszakkal (errefelé: értéken aluli privatizációval) és hasonlókkal szerezte a vagyonát, olyan módszerekkel, amely még azok számára sem elfogadható, akik a szerződésen alapuló kizsákmányolást normálisnak tekintik. Az anarcho-kapitalisták nem beszélnek arról, mit kellene tenni a tulajdon-koncentráció jelenlegi szélsőséges állapota ellen, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy elfogadják azt, ezzel pedig mindazt a tengernyi bűnt, amit a vagyonfelhalmozás során elkövettek.


Az anarcho-kapitalisták állam- és társadalom-felfogása, az állam és a tőke definíciója egyrészt teljes mértékben történetietlen, másrészt, ettől nem függetlenül, felszínes és elégtelen. Nézzük meg, hogyan néz ki a tőke tipikus definíciója:
„A tőke olyan gazdasági jószágot (azaz bármiféle fizikai dolgot, amit adunk, veszünk, használunk) jelent, amit nem fogyasztás céljára gyártunk, hanem azért, hogy más dolgok gyártásához felhasználjuk. Tehát tőke minden eszköz, gép, szerszám, épület, teherautó és minden olyan dolog, amit valamely fogyasztható termék előállítása során használunk.”[11]
Ezek szerint az ősember (sőt, a csimpánz) bunkósbotja is tőkének számít, a mai kereskedelmi bankok részvényei pedig nem. Ebből az következik, hogy minden emberi társadalom tőkés termelést folytat, legyen az ősközösség vagy a távoli elképzelt jövő kiber-kommunizmusa. Íme, így oldja fel semmit sem jelentő tautológiává anarcho-kapitalistánk a tőkés termelés fogalmát. A gépek és más szerszámok persze működhetnek tőkeként, de ez nem mindig van így, ez az adott társadalom viszonyaitól és a konkrét esettől függ. Észre kell venni, hogy amikor tőkéről beszélünk, nem az a lényeg, hogy terméket lehet-e előállítani valamiféle tárgyakkal, hanem hogy olyan (csere)értékről van szó, amelyet azért fektetnek be, hogy önmagánál nagyobb értéket kapjanak. A tőke kifejezés nem csak ezen érték fizikailag létező, használható tárgyakban megjelenő formáját jelenti, sőt, nem csak magát az értéket, hanem azt a folyamatot, amelyben az értéket befektetik, és a profitot realizálják, illetve azt a társadalmi viszonyt, amely az értéktöbblet tulajdonosai és a munkaerejüket eladó és ezért a tőkefelhalmozásnak alávetett proletárok között van. Mostanában viszont a burzsoá ideológusok számára nem divat, sőt, tabu osztályokról beszélni, ezért egyénekről és dolgokról beszélnek, így világukban a problémák mintegy véletlenszerűen, egymástól elszigetelve jelennek meg.


Sok ancap a kapitalizmust szabadpiacon alapuló rendszerként definiálja, és azt állítja, hogy az állam torzító hatása miatt most nem normális kapitalizmus van, hanem pl. haveri (crony) kapitalizmus, mivel a piaci siker sokszor azon múlik, kinek milyen kapcsolatai vannak az állami hivatalnokokkal. Mások nem anarcho-kapitalistának, hanem csak „szabadpiaci anarchistának” nevezik magukat, fogalmilag megkülönböztetve a szabadpiaci rendszereket a kapitalizmustól. [12]
Azonban a kapitalista valóságban az egész termelési folyamatot a tőkefelhalmozás vágya és kényszere mozgatja. A piaci csere csak a tőkefelhalmozás egy mozzanata. A piac szabadsága, a szabad verseny nem öncél, hanem csak eszköz. A tőkés nem azért folytat versenyt a konkurenciával, hogy a nap végén megdicsérjék, és pl. banánt kapjon, miközben a többiek meg almát. Ez legfeljebb a gyerekek között van így az oviban. A versenyben alul maradó tőkés előbb-utóbb tönkremegy, és megszűnik tőkésként létezni, rosszabb esetben az öngyilkosságba menekül az adósságai miatt. A piac szabadsága egyes tőketulajdonosoknak segít a felhalmozásban, másokat meg éppen gátol, ezért utóbbiak pl. protekcionizmusért és nekik kedvező szabályozásért kiáltanak. Ha nem támogatná az állam, sok cég alulmaradna a más országok által támogatott konkurens vállalatokkal szemben. A tőkések, ha lehetőségük van rá és érdekükben áll, maguk korlátozzák a versenyt pl. kartellezéssel (ha az állam hagyja, vagy esetleg segíti őket).

Az anarcho-kapitalisták egyfelől úgy állítják be, hogy a tőkefelhalmozás triviálisan minden társadalomban jelen van, másfelől hogy nem szisztematikus, hanem az egyén szeszélyétől függ, hiszen „Bármikor megtehető, hogy abbahagyjuk a tőkefelhalmozást. Mint társadalom, vagy mint egyén, ez a döntés akármikor meghozható.[13]
A valóságban a részvénytársaságok vezérigazgatói nem dönthetnek úgy, hogy nem a profitért működtetik a vállalatot, mert akkor leváltják őket a fő részvényesek, akik igen sok esetben bankoknak vagy befektetési alapoknak dolgoznak, és szintén az a feladatuk, hogy maximalizálják a profitot. Általában a tőkés vállalkozók dönthetnek úgy, hogy lemondanak a profitról, csak éppen akkor nem tudják visszafizetni a hiteleiket, ill. nem lesz miből befektetni és fejleszteni, így a konkurencia előbb-utóbb kiszorítja őket a piacról. Ezért szükségszerű, hogy minden döntésnél a tőkefelhalmozás szempontjai legyenek az elsődleges, ha nem éppen a kizárólagos szempontok, vagyis a kapitalizmusban a tőkefelhalmozás uralkodó, a társadalom működését elsődlegesen meghatározó folyamat.
Bizonyos értelemben persze dönthet úgy a társadalom, hogy nem a tőkefelhalmozás uralma alatt akar élni, nem tőkeként akarja működtetni a termelőeszközöket, de amikor ezt a döntést ténylegesen végrehajtja, akkor azt úgy hívjuk: (anarcho-) kommunista forradalom.

Tehát amíg a kapitalizmuson belül maradunk, addig a tőkefelhalmozás objektív kényszer, amely a rendszer működésének legalapvetőbb motívuma. Az egyéni tőketulajdonos szintjén pedig a tőkefelhalmozás célja nem csak tárgyak birtoklása, hanem az emberiség munkája feletti rendelkezés. A tőkés a vagyon növelése által arra törekszik, hogy olyan viszonyba léphessen a többi emberrel, hogy ő határozhassa meg a tevékenységüket. Pl. ha elmegy egy étterembe, egy masszőrhöz vagy egy prostihoz, akkor nem az fogja érdekelni, hogy azoknak mi a kellemes és az építő, hanem olyan szolgáltatást akar kapni, ami neki optimális. Nem a közös jóra törekszik, hanem a saját igényei előtérbe állítására és arra, hogy másokat a saját igényeik és elképzeléseik feladására, elidegenedett kényszermunkára szorítson. Ez jogilag nem kell, hogy kényszer legyen. A burzsuj célja, hogy a saját autonómiáját úgy növelhesse, hogy közben csökkenti mások autonómiáját. A céljához az alapvető lépés az, hogy neki pénzbősége, a prolinak pénzhiánya legyen, ami azért kell, hogy az "önként" alávesse magát a kínált feltételeknek minél kevesebb pénzért. Ez nem csak egy napra vagy évre szól, hanem alapvető cél, hogy ezt tartósítsa, bebiztosítsa. Neki ne kelljen érdemben versenyeznie, ne legyen kockázata, mindenképp nyerjen ő és a gyerekei is. Nem véletlen, hogy a döntő többség a vagyona döntő részét a gyerekeire hagyja, és szinte sohasem szórja szét a szegények (a gyerekei leendő kiszolgálói) között. Vannak egyéni különbségek és kivételek, pl. páran komolyan jótékonykodnak, ám fontos hangsúlyozni, hogy az utólagos jótékonykodás sem változtat érdemben a rendszer jellegén, hiszen nem írja felül annak alapelveit. Tehát a tőkés úgy törekszik hosszú távú autonómiára, hogy a többiek (tényleges) szabadságát korlátozza. Hierarchikus pozícióra törekszik, másokon való uralkodásra. Ettől még gondolhatja azt, hogy ő tiszteli az egyének jogait, lehet velük udvarias. De ha a nincstelen tömegek fenyegetik a tulajdonát és ezt a pozícióját, akkor támogatni fogja a bebörtönzésüket és akár a kiirtásukat is, mert a fő céljához ezzel kerül közelebb.


Az állam definíciója majdnem olyan problémás, mint a tőkéé. Pl. Rothbard szerint az állam olyan intézmény, amely a következő két ismérv legalább egyikével, de többnyire mindkettővel rendelkezik:
1. bevételeire az adóztatásnak nevezett fizikai kényszer révén tesz szert

2. jogot formál, többnyire sikerrel arra, hogy erőszakkal magának szerezze meg a védelmet és biztonságot garantáló intézmények (bíróság és rendőrség) monopóliumait a fennhatósága alá tartozó területen.
Az nyilvánvaló, hogy ez az államok többségére nem áll távol a valóságtól, azonban egyáltalán nem ez a lényeg. A kapitalista államokban szinte mindenhol vannak privát biztonsági, őrző-védő cégek és a legtöbb országban ezek fegyvert is viselhetnek. Az állam megengedi, hogy a nagytőkések megvédjék az állami nyilvántartás szerint tulajdonukban lévő vagyontárgyakat, de azt soha nem tolerálja, ha a proletárok felfegyverkezve a saját elképzelésük szerint kezdik el használni ezeket, kétségbe vonva a tulajdon szentségét. A kapitalizmus támogatói nem vizsgálják meg, hogy miért létezik állam, vagyis mi az állam létének célja egyrészt az államot szervező, kiépítő, erősítő, kulcspozícióban lévő egyének nézőpontjából, másrészt az államot legitimként elfogadó tömegek nézőpontjából. Az erőszak-monopólium és az adóztatás ugyanis csak eszközök az állam számára. A történelmet tanulmányozva világossá válik, hogy a hatalmon lévők elsősorban abból a célból erősítették az államot, hogy az uralkodó osztály hatalmát stabilizálják, olyan körülményeket biztosítsanak, ami optimális a vagyonuk növekedésének szempontjából. Tehát az, hogy erősítették az államot, nem pedig megszüntették, nem valami véletlenszerűen felbukkant perverz ötlet, hanem az alapvető érdekeik következetes képviselete.

Kezdetben a politikai és a gazdasági hatalom többnyire nem különült el olyan szinten, mint ma: az ókori despoták, a középkori királyok és földesurak egyben a központi tulajdonosok is voltak a saját területükön. Az állam értük volt, az állam ők voltak. A kapitalizmus hajnalán a feltörekvő harmadik rend, a polgárság vagyonosodásával ez felborult. A polgári forradalmak során a kizsákmányolt nép segítségével a polgárság megdöntötte az arisztokrácia egyeduralmát. A folyamat végére (véres leszámolások és békés kompromisszumok útján) végül olyan rendszerek jöttek létre, ahol az uralkodó osztály(ok) egyes tagjait is kötik a jogszabályok, hiszen a túlkapások veszélyeztetnék a rendszer stabilitását, a tőkefelhalmozást és a vagyon élvezetét. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban a hatalmon lévők közvetlen erőszakkal [14] kényszerítették rá a kizsákmányoltakat, hogy értük dolgozzanak. A kapitalista államban a hatalom kettévált: a politikai hatalmat az állam és az államot igazgató politikusi (vagy egyes esetekben arisztokrata) réteg gyakorolja, a gazdasági hatalom, a termelőeszközök és a társadalmi munka feletti rendelkezés a tőkések osztályáé. Az állam az erőszak fenyegetésével szerez érvényt az akaratának, de a tőkések esetében erőszak leginkább csak ott játszik szerepet, hogy a tulajdon tiszteletben tartására kell rákényszeríteni az embereket (elsősorban a munkásosztályt, másodsorban az egyes tőkéseket is). Ha ez meg van, akkor a tulajdonviszonyok már önmagukban megoldják a munkára kényszerítés problémáját.

Fentiekből következik, hogy az anarcho-kapitalistáknak szisztematikusan el kell felejtkezniük arról, hogy a pénz egyben hatalom is: hatalom a társadalom újratermelési folyamatai fölött. Minél totálisabb a kapitalizmus, minél inkább áruvá válik minden, annál erősebb ez a hatalom, annál hatalmasabb az, akinek sok pénze van, annak a rovására, akinek kevés. A hatalmon lévő politikusok önmagukban nem alkotnak osztályt, mármint amíg nem az ő tulajdonukban vannak a termelőeszközök. A döntéseiknél a saját személyes érdekeik mellett elsősorban a domináns tőkés csoportok és általában a tőkefelhalmozás érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Ennek számos oka van, amiről mások már sokat írtak, [15] az egyik legfontosabb (de messze nem kizárólagos) ok, hogy a politikusok jelentős része maga is tőketulajdonos, illetve többnyire sikeresen törekszik erre.

A szociáldemokrácia kialakulásakor (19. század) a munkások igen keveset kerestek, a nyomor határán tengődtek és rengeteget kellett dolgozniuk. Óriási volt az elégedetlenség, és ez azzal fenyegetett, hogy elsöpri a kapitalista rendszert. A munkások szervezkedtek, és akcióba léptek. A géprombolás időszaka után szakszervezeteket alakítottak, sztrájkokat szerveztek, felkeléseket robbantottak ki. Ezeket nem csak úgy jókedvükből tették, hanem a helyzetük elviselhetetlensége miatt. Ez abból is látszik, hogy annak ellenére folytatták a harcot, hogy a küzdelmek során munkások millióit mészárolták le, zárták börtönbe, verték össze, főleg az állam erőszakszervezetei, de kisebb részben az egyéni tőkések által alkalmazott fegyveresek is. Érdekes elképzelni, ahogy egy anarcho-kapitalista odamenne az éppen egy felkelésben részt vevő tömeghez, és kioktatná őket arról, hogy „Ne pattogjatok itt, indítsatok ti is vállalkozást, és akkor majd ti is gazdagok lesztek!”.

A kizsákmányoltak előtt alapvetően két út állt, hogy javítsanak a helyzetükön:
1. Forradalmi úton megdöntik az államot és az uralkodó osztályok hatalmát, társadalmasítják a termelést, és egy új, emberhez méltó rendszert hoznak létre.

2. Elérik, hogy az állam olyan intézkedéseket hozzon, amelyek nekik kedveznek az uralkodó osztállyal szemben. Ezt megint csak kétféleképp lehet megtenni:

2. a) nyomást gyakorolnak a tőkésekre és az államra, sztrájkokkal, tüntetésekkel, szabotázzsal, hogy fokozatosan engedményeket csikarjanak ki,

2. b) megragadják az államhatalmat (békésen, választások útján vagy éppen valamiféle „forradalommal” vagy puccsal), és az államon keresztül változtatják meg nekik kedvező irányba a termelési és az elosztási viszonyokat.

Az 1., forradalmi út követői magukat többnyire anarchistának nevezték és nevezik, (de ide tartoznak még a tanácskommunisták és más, magukat kommunistaként definiáló irányzatok). Többször sikerült már nekik kisebb-nagyobb területen egy állam nélküli társadalom felépítését megkezdeni, de mivel más területeken fennmaradt az állam, az ottani katonaság a legbrutálisabb erőszakkal szétverte a kezdeményezéseiket. Az államellenes forradalmárokat egyébként is gyakran üldözték és minden eszközzel gyengítették, nem csak a konzervatív, hanem a liberális vagy bolsevik vezetésű államokban is.
A 2., lényegében reformista út legfontosabb irányzata a szociáldemokrácia és annak szélsőségesebb, szárnya, a bolsevizmus, amely arról vált hírhedté, hogy erőszakkal ragadta meg a hatalmat Oroszországban. Mint politikai irányzat, a szociáldemokrácia a munkásmozgalomból nőtt ki, és azt jelentős részben a saját uszályába fogta. Ahogy az alábbiakból látható lesz, a nyugati munkáspártok és szakszervezetek bizonyos időszakokban (elsősorban a II. világháború utáni évtizedekben) békés módszerekkel is el tudtak érni eredményeket, de a háttérben mindig ott volt a lehetőség, hogy a tömegek az erőszakhoz nyúlnak, ha azt látják, hogy nincs más lehetőség. Sokan – az anarchisták figyelmeztetései ellenére – úgy gondolták, hogy reformok útján is meg lehet haladni a kapitalizmust és az államot.

 

Az alacsony béreknek a cselekvésben is megnyilvánuló elégedetlenség (továbbá a magas bűnözési ráta stb.) mellett volt egy másik hátulütője a kapitalisták számára: a tömegek vásárlóereje alacsony volt, tehát a tömeggyártással előállított egyre több árucikkre nem volt elegendő kereslet, ami főleg a válságok idején lenyomta a profitokat. Az egyes tőkés azonban nem emelhette számottevően a munkásai bérét, mert az versenyhátrányt jelentett volna neki. Az egyes tőkés egyéni (partikuláris) érdeke az volt (és most is az), hogy minél kevesebbet kelljen fizetni a munkásainak (hiányszakmák esetén persze próbálják megvásárolni a lojalitásukat), és hogy minél jobban meghosszabbítsa a munkaidejüket. Mivel ez minden tőkésre igaz, a tőkések önmagukat, mint osztályt megszervezve hatékonyan fékezték a munkások érdekérvényesítését. Viszont az össztőke érdeke az volt, hogy valahogy mégis legyen fizetőképes kereslet az árukra, tehát a munkásoknak valahonnan mégis legyen pénze, mert ellenkező esetben az alacsony kereslet és a súlyos gazdasági válságok a profittermelést is gátolják. Ez az ellentmondás a proletariátus egyre öntudatosabbá és aktívabbá válásával párosulva alapjaiban veszélyeztette a kapitalizmust. Az ellentmondást úgy sikerült (időlegesen és részlegesen!) feloldani, hogy egy bonyolult, és a munkásosztály részéről nagy áldozatokat követelő folyamat során az uralkodó osztály sok helyen kompromisszumokat kötött a szociáldemokráciával. Fokozatosan beleegyezett a választójog kiszélesítésébe (amit azt jelentette, hogy megosztotta vele a politikai hatalmat), hozzájárult a béremelésekhez, a munkaidő rövidítéséhez (ez utóbbi azért volt hasznos nekik, mert a munkásoknak lett idejük fogyasztani). A jelenből visszanézve tisztán látszik, hogy a szociáldemokrácia történelmi szerepe volt az ellentmondás feloldása, a munkásosztály integrálása a politikai rendszerbe a társadalmi béke fenntartása céljából. Tehát a kapitalizmus és a modern állam legitimitását alapvetően a jóléti szolgáltatások teremtették meg: emiatt kezdték el a szegényebb rétegek is azt érezni, hogy az állam értük is van, őket is szolgálja.

Ha a történelmet (az imént leírt pár mondatos vázlatnál sokkal alaposabban) áttanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy a modern állam végső soron akkor is elsősorban az uralkodó osztály, az össztőke érdekeit képviseli, amikor a munkásoknak kedvez pl. segélyekkel vagy munkavédelmi törvényekkel. A nehézség abban van, hogy megértsük, milyen tényezőktől (az adott történelmi helyzettől, az erőviszonyoktól, az aktuális kormány ideológiai beállítottságától, szavazóbázisától, stb.) és milyen módon függ az, hogy milyen arányban és kombinációban használja az állam éppen a terrort és az engedményeket. Más szavakkal, hogyan jön létre az a kompromisszumos helyzet, hogy a tőkések gazdagodhatnak, de a munkások is elfogadják a rendszert, illetve mikor nem jön létre ez a kompromisszum és emiatt milyen formában élesedik az osztályharc. [16]


Az anarcho-kapitalisták szerint az állam lényegében egy bűnbanda, amely erőszakkal tartja fent hatalmát, de emellett manipulálással és más trükkökkel elérte, hogy egy adott terület lakosai legitimnek tartsák a hatalmát és a garázdálkodását. Ez, bár van némi igazság benne, egy összeesküvés-elmélet alapú magyarázat, amely semmivel sem magasabb szintű, mint a nemzeti érzelműek összeesküvés-elméletei az illuminátusokról. A másik közkedvelt szemlélet szerint az állam azért létezik, mert az emberek hibásan gondolkodnak, nem ismerik fel a saját érdekeiket és bedőlnek a politikusok hazugságainak. Kedvelt szlogenek pl. hogy „A jóléti állam a világ legrégibb beugrató trükkje. Először csendben elveszed az emberek pénzét, majd nagy hírveréssel látványosan visszaadsz belőle valamennyit”. Fentieket végiggondolva könnyen megérthetjük az ilyen idealista gondolkodásmód [17] sekélyességét és a történelmi materializmus fölényét. Beláthatjuk, hogy az állam nem egyszerűen egy "irracionális elképzelés", amely valami istencsapásaként egyszer csak idepottyant, hanem az adott gazdasági alaphoz logikusan és szükségszerűen tartozó felépítmény központjában lévő struktúra.
Tehát az anarcho-kapitalisták hitével ellentétben az állam nem pusztán egy olyan „mém-rendszer”, mint a vallás vagy a homofóbia, amelyek nélkül ugyanúgy működhet a kapitalizmus, és amelyek ellen ezért a kapitalizmuson belül is lehet értelme küzdeni. Általában véve pedig a tulajdon, a csereérték, a hierarchia, az elnyomó intézmények és az emberek egy részében meglévő hajlandóság mások elnyomására nem olyanok, mintha pl. ruhadarabok lennének a társadalom testén, hogy tetszésünk szerint bármelyiket levehetjük és kicserélhetjük egy másikkal. A társadalom egységes totalitást alkot a termeléssel, az összes uralmi viszonnyal és az erre vonatkozó elképzelésekkel. Ebből egyes elemeket kimazsolázni és elvetni a felszínes reformisták szokása. De az anarcho-kapitalistákkal nem az a fő baj, hogy reformisták, hanem hogy kinek az érdekében reformálgatnának.


Voltak és vannak olyan államok (pl. bolsevik tervutasításos államkapitalizmus vagy olajban gazdag alacsony népességű országok), ahol nincs vagy jelentéktelen az adózás, mert az állam a kezében lévő termelőeszközökből és nyersanyagforrásokból elég jövedelemhez jut a működéséhez. Ettől ezek még ugyanúgy államnak tekinthetőek. Amennyiben az állam eltűnne egy területen és azt valamilyen módon (pl. felvásárlással vagy erőszakkal) megszerezné egy nagytőkés vagy egy óriáscég, neki is meg kellene oldania a rendfenntartást, az „igazságszolgáltatást” és hasonló állami feladatokat, és nem valószínű, hogy más szervezeteknek megengedné, hogy erőszakot kövessenek el a területén lakókkal, pl. a saját munkásaival vagy lakás-bérlőivel szemben. Egy ancap fórumozó szerint: „Anarcho-kapitalizmus lehetséges úgy, hogy egy területen csak egy magánhadsereg és egy magánrendőrség van (a terület tulajdonosáé). A lényeg hogy lakosoknak az ezekhez a szervezetekhez fűződő viszonyát egy szerződés határozza meg.

Ez azt jelenti, hogy egy államszerűen működő alakulat jönne létre, azzal a különbséggel, hogy nem lenne számon kérhető a lakosság által. Az emberek tehát lényegesen nagyobb kiszolgáltatottságban élnének, mint a mai fejlett jogállamokban: nem lehetne beleszólni a szabályok megalkotásába, fellebbezni az igazságtalannak vélt intézkedések ellen, stb. A hatalom egy kézben centralizálódna, ráadásul, mivel a tulajdonon alapulna, öröklődő lenne. Így ezt úgy is fel lehet fogni, mint egy visszalépést a középkori állapotok felé (lásd pl. Csák Máté és a hozzá hasonló kiskirályok működését). Tehát eljutottunk oda, hogy az anarcho-kapitalisták úgy számolnák fel az államot, hogy más, még rosszabb formában újratermelnék. Ezért vannak, akik egyfajta neo-feudalizmusnak tartják az anarchokapitalizmust. Ez ugyan bizonyos szempontból találó, de fentebb láttuk, hogy a tőkefelhalmozás meghatározó volta miatt az ilyen rendszerek egyértelműen kapitalizmusnak tekinthetőek.

A XIX. században, (Európával ellentétben) az USA-ban az állam köztudomásúlag tág teret hagyott az egyéni tevékenységeknek - főleg az ún. Vadnyugaton - ezért feladatait részben magáncégek vették át. Legismertebb közülük a Pinkerton volt, amelynek fénykorában több alkalmazottja volt, mint ahány katonája a hadseregnek. A tőkések zsíros megbízásokat adtak nekik, pl. hogy beszivárogjanak a szakszervezetekbe, erővel távol tartsák a sztrájkolókat és a szakszervezetiseket a gyáraktól, szükség esetén fegyveres banditákból álló osztagokat szervezzenek, hogy megfélemlítsék a munkásokat. Leghírhedtebb esetük a Homestead sztrájk volt a milliárdos Andrew Carnegie acélgyárában 1892-ben. Carnegie éppen rekordnagyságú profitot zsebelt be az acélgyártásból, mikor, minő meglepetés, eszébe jutott, hogy túl sokat keresnek a munkásai. A gyár vezetése a három éves munkaszerződések lejártakor ultimátumot intézett a munkások egy jelentős részéhez, hogy fogadják el a bércsökkentést. Miután azok 3 évvel korábban már lenyeltek egy komoly bércsökkentést, nem egyeztek bele, és sztrájkba léptek. A gyáros 300 fegyveres Pinkerton-ügynököt hívott oda, hogy megtörje a szakszervezet hatalmát. Azonban a munkások lakta városka lakossága megneszelte, hogy jönnek, és tömegesen eléjük mentek, hogy távol tartsák őket. A kirobbant lövöldözés mindkét oldalról több halálos áldozatot követelt, míg végül a Pinkerton bérencei feladták és elmentek. Néhány napra rá több, mint 6000 katona jelent meg, hogy helyreállítsa a rendet, természetesen a milliárdosnak kedvező formában. [18]

Egy másik példánk a Ford, amely kb. 3500 fős magánrendőrséget tartott fent, amelyek terrorisztikus uralmat tartottak fent a vállalat területén, összeverték a szakszervezetet létrehozni próbáló nőket és férfiakat, sőt az 1932-es éhségmenet során a rendőrséggel karöltve gépfegyverekkel a tömegbe lőttek, megölve négy munkást és sok másikat megsebesítve. [19]


Meg lehet próbálni az ilyen és ehhez hasonló sok más eseményt úgy magyarázni, hogy valamiféle egyének lövöldöztek valami véletlen folytán egymásra, csak kérdés, hogy hozzásegítenek-e az ilyen magyarázatok az események dinamikájának jobb megértéséhez. Aki csak egy kicsit is képes elfogulatlanul gondolkodni, belátja azt, hogy ezek az osztályharc megnyilvánulásai. Ezt tagadni annyi, mint a fejünket a homokba dugni. Amikor az anarcho-kapitalisták arra hivatkozva tagadják az osztályok létét, hogy önkényes a választóvonal, amivel elválasztjuk a munkást a tőkéstől, olyan, mint ha egy meteorológiai jelenség hideg és meleg légtömegek találkozásával történő magyarázatát azzal próbálnák félresöpörni, hogy bizonyos levegőmolekulák egyik légtömeghez sem tartoznak. Nem látják, hogy itt a dinamika, a folyamatok mögött meghúzódó erők és kölcsönhatások feltárása a fontos, nem az, hogy meghúzzuk a vonalat, hogy mekkora vagyontól számít tőkésnek egy ember.


Sajnos rossz hírünk van az anarcho-kapitalisták számára: az ilyen osztály-összecsapásokat nem lehet arra fogni, hogy van egy szörnyűséges hatalom, az állam, ami mindenkit elnyom, mivel szabályokat kényszerít ránk és adót szed. Éppenséggel inkább az ellenkezője az igaz: nagyrészt az ún. demokráciának és ezzel összefüggésben a jóléti államnak köszönhető, hogy a fejlett országokban tompult az osztályharc, a konfliktusokat többnyire tárgyalóasztalnál kezelik, vagy ha nem, akkor is az állam által megszabott „civilizált” (értsd: a kapitalista rendet nem veszélyeztető) módon. Máshol mostanában is vannak brutális összetűzések: Bangladesben a 2013-as sztrájkhullámban pl. több száz gyárat kifosztottak, tizenhatot pedig fel is gyújtottak a munkások, akik közül több ezren megsebesültek az összecsapásokban. [20]

Pont amiatt, hogy nálunk viszonylag ritkák a látványos konfliktusok, gondolhatják azt egyesek, hogy nincsenek osztályok és nincs osztályharc, a kapitalizmus egy harmonikus rendszer lenne, ha az állam nem erőszakoskodna.
A kapitalizmusban (ellentétben az anarcho-kommunizmussal) feloldhatatlan érdekellentétek, konfliktusok vannak az osztályok között. Az állam azért is szükséges, hogy ezeket – és egyébként különböző tőkés stb. csoportok közötti konfliktusokat – kordában tartsa.

Az anarchista és más munkásmozgalmi oldalakon rengeteg hasonló történet olvasható. [21] Nem véletlen, hogy az anarcho-kapitalista oldalakon sohasem számolnak be sem ezekről, sem a jelenlegi tömegtüntetésekről, sztrájkokról, államellenes felkelésekről, forradalmakról. Az anarcho-kapitalistákat és elvbarátaikat mindez egyáltalán nem érdekli. De nem csak ebből nyilvánvaló, hogy melyik oldalon állnak. A tulajdon bálványozói szempontjából ui. egyértelmű pl. a fentebb említett Homestead sztrájk megítélése: a gyár a tőkés tulajdonában van, a munkások szerződése lejárt, tehát nincs joguk megakadályozni, hogy bárkit (pl. sztrájktörőket vagy fegyveres banditákat) hívjon a tőkés oda. Az anarcho-kapitalisták alapelve, a NAP eleve úgy van megfogalmazva, hogy a tőkés tulajdont megtámadók tömeges legyilkolása ne számítson erőszaknak, hiszen a tulajdon elleni erőszakot kezdeményezők ellen védekezni már jogos önvédelem. Tehát világos, hogy ők és mi ellenkező oldalon állunk, amiből az is következik, hogy ha elfogadnánk, hogy ők is anarchisták, akkor ellenmondásba kerülnénk saját magunkkal. Ekkor az anarchizmus egy semmitmondó gumi-ideológiává válna, hiszen mindkét szembenálló oldal támogatása következne belőle.

Az anarcho-kapitalisták (minarchisták, stb.) idealista módon a felszínt, a jogszabályokat, az eszméket látják, nem pedig a valóságos dinamikát. Azért hangoztatják az államnak az erőszak-monopóliumra és az adóztatásra épülő definícióját, mert ez felel meg leginkább a céljaiknak. Őket az zavarja leginkább, hogy adót kell fizetniük, illetve hogy az állam korlátozza őket. Mivel ők maguk állítják, hogy az általuk elképzelt anarcho-kapitalista társadalomban fizetni kellene a rendvédelmi szolgáltatásokért, az infrastruktúra igénybevételéért, látható, hogy az adófizetés nem azért zavarja őket, mert koldusbotra jutnak miatta, hanem mert az állam szociális támogatásként másoknak osztja szét az ő pénzüket. Ebből és más megnyilvánulásaikból arra lehet következtetni, hogy az anarcho-kapitalisták

1. vagy maguk is az uralkodó osztályhoz tartoznak (ilyenek pl. a milliárdos Koch-testvérek. Charles Koch Rothbard segítségével alapította a későbbi Cato intézetet, a szabadpiaci eszmék egyik fő terjesztőjét),

2. vagy a kispolgárság soraiból valók, pl. néhány embert foglalkoztató kisvállalkozók, sikeres egyéni vállalkozók, menedzserek,

3. vagy az ún. „proletár-arisztokráciához” tartoznak, azaz olyan, többnyire a fejlett országokban élő jól fizetett munkások, akik védve vannak a kapitalista kizsákmányolás durvább formáitól és azt hiszik, hogy ez kiterjeszthető globálisan az egész emberiségre, [22]
4. vagy olyan fiatalok, pl. diákok, akik számíthatnak arra, hogy a fenti három csoportba fognak tartozni.

Az ő léthelyzetüket és vélt érdekeiket tükrözi az adócsökkentés programja, a jóléti állam leépítése, a társadalom piacosítása, a tulajdon szentségének hangoztatása. Azok az anarcho-kapitalisták, akik a felsoroltaknál lejjebb vannak a társadalmi ranglétrán, saját maguk ellen (is) tevékenykednek, ami a hamis tudat egy kirívó példája.

Az anarcho-kapitalisták azt tartják a gazdasági értelemben vett szabadság megvalósulásának, ha a tulajdonos korlátlan ura a tulajdonának, vagyis a neki bérmunkát végzők (az emberiség többsége ilyen) teljesen alávetik magukat az akaratának. Másfelől azt tartják autoriter rendszernek, ahol a közösség együtt, mindenki érdekét szem előtt tartva szervezi meg a termelést. Vannak, akik ki is mondják: a rabszolgaság is elfogadható, ha a rabszolga önként írja alá a rabszolga-szerződést. Ebből az következik, hogy autoriter dolog lenne a rabszolgákat erőszakkal felszabadítani, ill. egy olyan rendszert létrehozni, ahol senki sem kényszerülne rá, hogy az éhhalál fenyegetése miatt kiszolgáltassa magát másoknak. Mindez a felületes szemlélő számára csak egy különösen gonosz tréfának tűnik csupán, de úgy teljes mértékben érthetővé és logikussá válik (bár egy sajátos, pszichopata[23] logika szerint), ha tudatosítjuk, hogy itt a privilegizált csoportokhoz tartozó, illetve kizárólag ilyen nézőpontú emberekről van szó.

 

Más kapitalista ideológusokhoz hasonlóan az anarcho-kapitalisták is szeretnek Robinsonnal és a szigetével példálózni. [24] Tipikusan abból indulnak ki, hogy van egy szigeten Robinson, az elszigetelten, alacsony hatásfokkal termelő egyén, pl. kézzel halászik, és amikor végre nagy nehezen kifogta a napi adagját, lustálkodik. Sorstársa (nevezzük most Richsonnak), henyélés helyett szorgos munkával fejlettebb termelőeszközöket (pl. halászhálót) hoz létre. Richson bérbe adja a hálót Robinsonnak, és mivel neki már alig kell személyesen halásznia, még jobb termelőeszközöket gyárt, így fokozatosan tőkéssé válik.
Az anarcho-kapitalisták aztán méltatlankodnak, hogy ezek a buta kommunisták milyen alapon akarnák Richsontól elvenni a tőkéjét, amikor ő azt becsületes úton, Robinsont nem kizsákmányolva, hanem rajta is segítve szerezte és működteti.
Ez a tanmese nagyon szép, csak az az elképesztő, hogy egyesek erről úgy beszélnek, mint ami kapcsolatban van a valósággal!
Az igazság az, hogy az ember legalább százezer éve közösségekben, társadalomban él és termel. A kapitalizmus nem egymástól független egyéni termelők halmazából nőtt ki, hiszen ilyen társadalom sosem létezett (lásd pl. Kropotkin: Kölcsönös segítség c. művét).

A tőkések nem úgy kezdték el felhalmozni a tőkéjüket, hogy mint egyének ügyesebben termeltek másoknál. Az ún. eredeti tőkefelhalmozás tömeges rablást, csalást, a bennszülöttek rabszolgamunkára kényszerítését és hasonlókat is jelentett. Európában a kapitalizmus előtt a termelést végző emberek döntő többsége földműves (jobbágy vagy bérlő) volt, vagy néhányan kézművesek (mesterek és segédek). Előbbieket sok helyen erőszakkal elzavarták a földjeikről, utóbbiak tönkrementek a tőkés konkurencia miatt. Marx a Tőkében részletesen ír azokról az intézkedésekről, amelyeket Nyugat-Európában hoztak, hogy biztosítsák a munkaerőt a tőkések számára: a visszaeső koldusokat például ki kellett végezni.

„Így a földjétől megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszk és terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel. … A fejlődés kiindulópontja, amely a bérmunkást és a tőkést létrehozza, a munkás szolgasága volt. ” [25]


A Robinsonos magyarázatok már a XIX században is elterjedtek voltak a kapitalista közgazdászok között és Marx már akkor is ironizált rajtuk.
Az anarcho-kapitalisták és más individualisták kreálnak egy elméleti, idealizált világot, hogy a zavaró tényezőket kizárhassák, ebből levezetnek állításokat és axiómákat, pl. a tulajdon sérthetetlenségét, majd az így kialakult elmélet alapján akarják a jelenlegi, transznacionális óriásvállalatok és befektetési alapok által uralt társadalmat megérteni és megváltoztatni. Ezek után pedig még csodálkoznak is, ha mások sarlatánnak nevezik őket.


Mellesleg ha két ember kikerül egy szigetre, akkor valamilyen érzelmekkel fognak egymás felé fordulni. Vagy szoros együttműködés és egy szeretet-jellegű kapcsolat alakul ki köztük, vagy rosszabb és sokkal kisebb valószínűségű esetben irigység, ellenségeskedés, amely ahhoz vezethet, hogy az egyik uralkodni fog a másikon vagy meg is öli. Csakhogy ebben az esetben radikálisan csökkenthetik a saját túlélési esélyeiket. Az ilyen tanmesék kiagyalója nem veszi észre, hogy az az embertípus, aki eltekint a normális emberi érzésektől és egy üzleties, kizárólag anyagi érdekeken alapuló kapcsolatot tételez fel két magányos szigetlakó között, maga is a kapitalizmus terméke. [26]

Az ember társadalmi lény, sőt szüksége van erre a társadalmi létre. Nem csak biológiai szükségletei vannak, amelyeket ki kell elégíteni, hanem az is, hogy valódi, mély emberi kapcsolatban éljen másokkal. Tehát alapvetően fontos, hogy elfogadó, empatikus, bizalomteljes, azaz szeretetteli kapcsolatokat alakítsunk ki. Ez nem moralizálás vagy keresztény erkölcsösködés, hanem a modern pszichológia egyik alaptétele, amelyet kísérletek és pszichoterápiás tapasztalatok tömkelege támaszt alá. Tehát, ha az ember ezeket nem kapja meg, megbetegszik, gyakran csak lelkileg, de kifejlődhetnek testi betegségek is. Itt nem csak a családról beszélünk, ugyanis a társadalom egy totális viszonyrendszer, tehát mindent és mindenkit áthat.


Az individualisták valahogy elképzelnek egy olyan tengelyt, amelyen egyik irányban az egyéni autonómia (szabadság, önállóság), a másikban az alkalmazkodás (szimbiózis, közösségnek való alárendelődés) növekszik. Ezen tengely mentén ők a minél nagyobb fokú autonómiát, ill. az ahhoz való jogot pártolják. Természetesen elképzelhető egy ilyen tengely, csakhogy az elidegenedett társadalmakban a tengely egészén mozogva elidegenedettek és többé-kevésbé betegek maradunk. A nagyobb autonómia az emberi kapcsolatok lazulását, felszínessé válását, magányt jelent, a másik oldalra mozdulva viszont alávetettség és szolgaság lesz az eredmény (lásd pl. az autoriter, fasiszta lelkületű embereket, akik nem szükséges rossznak, hanem pozitívnak tartják a hierarchiát). Bármerre akarunk mozdulni ezen a tengelyen, a bennünk lévő, elidegenedettség miatti űrt akarjuk ezzel betölteni, de persze nem tudjuk.

 

Minden komolyabb emberi kapcsolathoz valamilyen alkalmazkodás, lemondás szükséges, amelyet jobb esetben nem szenvedésként, hanem saját szeretetünk megnyilvánulásaként, önkiteljesedésként élünk meg. Az imént rámutattunk arra, hogy az ember alapvető szükséglete, hogy szeretetteljes és intim kapcsolatokat alakítson ki és ez nem relativizálható. Az az elmélet vagy filozófia, ami ezzel nem számol, ami számára ez marginális, az csakis torz és felszínes lehet, nem az emberről szól, hanem valami képzelt lényről. [27] Az osztrák iskola és az anarcho-kapitalizmus ideológiájában járatlanok persze azzal vádolhatnak minket, hogy rosszindulatúan önző egoistának és pénzhajhásznak festjük le őket. Azonban ők maguk hangoztatják ezt magukról, amikor Ayn Rand nyomán az önzést és a nyereségvágyat erénynek tüntetik fel. [28]

A kapitalizmus egyre totálisabbá válik, és ezzel egyre inkább elhatalmasodik az elidegenedettség az emberek között. De még mindig nem jutottunk el odáig, hogy olyanná váljon az ember, ahogy azt a Robinsonos példák kiagyalói próbálják beállítani. A körülményekhez képest még mindig törekszünk olyan emberi kapcsolatok kialakítására, amelyben nem tárgyként kezeljük egymást. Persze lehet, hogy a jövőben létrejön az az embertípus, akinek a többi ember elsősorban üzleti partnerként, erőforrásként jön számításba. A Robinsonos példákban ilyen, a kapitalizmus hosszú évszázadai által kitermelt beteg lelkületű egyénekből indulnak ki, és csodák csodája: levezetik belőle, hogy a kapitalizmus a természetes rendszer! Tehát a Robinsonos példákkal nem csak az a baj, hogy történelmietlenek, és hogy kevés embert tételeznek fel, hanem, hogy elvonatkoztatnak attól, ami az embert emberré teszi: a társadalmi léttől, az ember lényegétől.

Az elidegenedettség többek között már abból a tényből is következik, hogy az ember (tőkés vagy munkás) lényegében csak önmagáért, a maga boldogulásáért, jólétéért felelős és a többiekért nem. Ez a tulajdon és a csere lényege: a másik ki van zárva a tulajdonomból, és csak akkor adok neki valamit, ha én "jól járok" azzal, amit ő ad cserébe, egyébként, ha nincs szükségem arra, amit nyújtani tud, akkor meg is dögölhet. A tulajdonunk kölcsönösen elválaszt, elszigetel minket egymástól. Elviekben fontosnak tarthatom a másik ember méltóságát és autonómiáját, de ez lényegében egy absztrakt tisztelet marad, mivel a gyakorlatban a saját tulajdonom gyarapítása és vele szembeni megvédése a célom, ami körül forog az életem. Ez nem elsősorban azért van, mert én "gonosz" vagyok, hanem mert én is magamra vagyok utalva, és mások is ezt csinálják velem szemben, pl. próbálnak kiszorítani a piacról.

Itt ki kell térnünk azokra a félreértésekre, amelyek miatt a legkülönfélébb kapitalisták azzal vádolják a kommunistákat, hogy a kommunista társadalomban bárki elvehetné bárki mástól a használati tárgyait, beköltözhetne engedély nélkül a lakásába, ami meglehetősen fenyegetőnek tűnik. Ez a félreértés azon alapul, hogy a polgári jogban (a kapitalista ideológiákban) nincs megkülönböztetve a tőkés (magán)tulajdon (property) és a személyi tulajdon (possessions, belongings). Utóbbiba az egyének által személyesen használt lakás, ruhák, stb. mellett a szerszámok is beletartoznak. A kommunizmus alapfeltétele a tőkés tulajdon (gyárak, bányák, technológia) társadalmasítása, mivel csak ezen az úton lehet megszüntetni az áruviszonyokat. A személyi tulajdonnak is van elidegenítő és elszigetelő hatása, amennyiben a birtoklás-orientáltság uralkodik az embereken. Ezt egyébként sok konzervatív nyárspolgár is pedzegeti, amikor olyan szövegeket terjeszt, mint

Az emberek arra születnek, hogy szeressék őket. A tárgyak azért vannak, hogy használjuk őket. Azért van káosz a világban, mert a tárgyakat szeretjük, az embereket pedig használjuk.”
Ők persze nem jutnak el odáig, hogy ezt a jelenséget a kapitalizmus termelte ki, és a kommunizmus hozhat létre olyan viszonyokat, ahol ez visszaszorulhat. Erőszakkal ezt siettetni elfogadhatatlan és kontraproduktív. Az a feltételezés, hogy majd forradalmi különítmények járnak házról házra, és begyűjtik az emberek csavarhúzóit és fazekait, abszurd. Ebben az értelemben nem tagadjuk a személyi tulajdonhoz és a privát szférához való jogot, viszont szentnek sem tartjuk ezt, amikor pl. emberéletek forognak kockán.

Visszatérve a kapitalizmushoz, a tőkés magánemberként lehet kedves és tisztelettudó, adhat cukrot a szomszéd gyerekének, de a legalapvetőbb társadalmi működése a tőkefelhalmozásra irányul. [29]

Tehát a tőkés társadalmi funkciója a termelésen és ezáltal a munkások tevékenységén való uralkodás a saját tőkéjének, vagyonának gyarapítása céljából, ez pedig alapvetően ellentétes a konkurens tőkés és még inkább (feloldhatatlanul) a munkásosztály érdekeivel.

Ez az elidegenedett állapot, amelyben az egyének akaratlanul is szembeállítódnak a másikkal, még a kapitalizmus által eltorzított emberek többsége számára is embertelen. Ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb leírt folyamat során a fejlettebb államokban intézményesítették, államosították a "jótékonykodást", a felelősséget embertársainkért. De mivel ezt egy elidegenedett társadalomban az állam, egy hierarchikus, bürokratikus, elnyomó és igazságtalan intézményrendszer működteti (pl. a leggazdagabbak kikerülik az adókat), sok ember számára ellenszenvesnek, elnyomónak tűnik. Pedig nem azzal az alapelvvel van a baj, hogy felelősek vagyunk egymásért és nem csak a saját szükségleteinket, hanem másokét is szem előtt kell tartanunk élettevékenységünk (különösen a termelő-tevékenységünk) során, hanem azzal, hogy ez az alapelv csak a társadalom felszínén, ellentmondásosan és marginálisan, az emberek mindennapi életén kívül eső, a fölött lebegő jelenségként működik, és az alapvető dinamikával ellentétes.


A liberális gyökerű ideológiák számára a szabadság egy elvont (ún. negatív) szabadság: senki ne szólhasson bele akaratunk ellenére az életünkbe és ne korlátozzon. Ezzel önmagában nincs semmi baj, erre minden egészséges ember vágyik. Csakhogy ők erre a formalitásra szűkítik le az egész szabadság-fogalmukat, így pont a legfontosabb szükségletek (élelem, hajlék vagy intimitás) kielégítését csak az absztrakt elvek szintjén biztosítanák: hivatalosan senki se akadályozhasson meg, hogy szabadon kielégíthesd ezeket a szükségleteidet. [30] Viszont a társadalom működése olyan lenne, hogy elválasztja és szembeállítja az embereket egymással, és nyomort, létbizonytalanságot, magányt és testi-lelki betegségeket hozna létre, még a mainál is nagyobb mértékben. Mivel még az utakat és a járdákat is magántulajdonba adnák, ha nincs pénzed, és kidob a főbérlőd, még az sem lenne biztosítva, hogy az utcán aludhass vagy elgyalogolhass egy olyan városba, ahol meg tudnál élni. Ezt az ellentmondást ők vitáik során olyan abszurd ötletekkel oldják meg, hogy ekkor is jogod lenne mélyen a föld alatt alagutat fúrva közlekedni! [31]

Az IWW jelmondata így hangzik: „an injury to one is an injury to all”. Jelentése: „Ha egyikünket sérelem éri, az mindannyiunk sérelme.” Ezt kifigurázva a képen: „Ha téged sérelem ér, az nekem profitot hoz”.

 


Egyébként az anarcho-kapitalisták beismerik, hogy az állami újraelosztás megszűnésével egyesek nyomorba jutnának, de azt állítják, hogy ez egyrészt az illető emberek saját felelőssége, másrészt a jótékonykodás megoldást jelentene erre a problémára. Ugyanis ha az állam nem vonná el a jövedelmünk nagy hányadát a jóléti szolgáltatások finanszírozása céljából, akkor sokkal bőkezűbben adakoznánk. A valóság talaján maradva persze nem gondolhatjuk, hogy az az újgazdag, aki épp a kacsalábon forgó villájába építtet aranyozott WC-kagylót, azért nem adakozik többet, mert az állam túladóztatja. Az anarcho-kapitalisták itt is történelmi ismereteik hiányáról tesznek tanúbizonyságot. A jóléti állam kiépítése előtti időkben is volt adakozás és sokak életét ez mentette meg, de a nyomor, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a szociális háló kiépítése után.
Rothbard kertelés nélkül ki is mondja: „Engedjük szabadjára a zsarukat, hogy megtisztíthassák az utcákat a csövesektől és a csavargóktól! Hova fognak menni? Kit érdekel?[32]
Ez pedig nem más, mint a jó öreg szociáldarwinista elitizmus, és ez azt jelenti, hogy az ancap közös gyökerekből táplálkozik a szélsőjobbos ideológiákkal. Attól, hogy a nácik ezt nem csak egyénekre, hanem „fajokra” és nemzetekre is alkalmazzák, a lényeg ugyanaz: Hulljon a férgese! Mises pl. elismerően nyilatkozott a fasizmusról: A fasiszták jó szándékúak és nagy erényeket szereztek a kommunizmus és általában a tulajdon forradalmi megtámadása elleni harcban. Mises egy ideig még az ausztrofasiszta (de náci-ellenes) Dolfuss gazdasági tanácsadója is volt. [33]
Rothbardtól nem állt távol a rasszizmus sem. Egy írásában arról beszél, hogy szinte magától értetődő, hogy az egyének, etnikai csoportok és rasszok intelligenciában és sok más jellemvonásban különböznek, így megjósolható, hogy a jóléti állam eltűnésével több „etnikai és más csoport” jövedelme csökkenni fog, és ezek valószínűleg kollektivista megoldásokért emelik majd fel a hangjukat. [34]

Hangsúlyoznunk kell, hogy nem véletlen, hogy a „szabadság bajnokai” védelmükbe veszik azokat, akik az állam abszolút hatalmát istenítik, és a nincstelenek elleni terror hasznairól írogatnak. Ez logikusan következik abból, ahogy a tulajdon szentségéről, az osztályokról, a gazdaságról és általában a társadalomról gondolkodnak. Azok az anarcho-kapitalisták, akik tagadják, hogy az anarchista/kommunista forradalom és a fasiszta ellenforradalom összecsapása esetén az utóbbit támogatnák, pusztán nem elég következetesek, félnek levonni elméleteik összes konzekvenciáját. Persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a libertariánusok általában fasiszta-szimpatizánsok lennének. A magyar anarcho-kapitalisták egyébként – Rothbard-dal és Mises-sel ellentétben – többnyire nem is hívják magukat jobboldaliaknak, szerintük a jobb-bal felosztás értelmetlen és félrevezető. Ez valószínűleg azért van, mert a magyar szélsőjobb fontos kérdésekben vállalhatatlan, sőt, érthetetlen számukra (pl. erős nemzetállam igénye, antiszemitizmus, Amerika-ellenesség). [35] Ezeket leszámítva azonban, különösen a gazdasággal kapcsolatos felfogásukban, az anarcho-kapitalisták talán még a náciktól is jobbra állnak. [36] Van igazság a mondásban:

„a fasizmus antikommunizmussal kezdődik,
az antikommunizmus fasizmussal végződik”


Az anarcho-kapitalisták előszeretettel támadják a „demokráciát”[37], hiszen a nyájszellemű tömegek uralma az individuumot korlátozza, pl. megsarcolja a tulajdonát. Ez az elitista, a tömegeket lenéző, azaz markánsan jobboldali kritika közel áll a fasiszták véleményéhez, akik szerint a demokrácia a kiemelkedő egyéniségeket (übermensch) alárendeli a tömegeknek, és a bolsevizmus térnyeréséhez vezet. Hitler azért rombolta le a demokráciát, hogy ő maga politikai eszközökkel, állami erőszakkal uralkodhasson[38]. Az anarcho-kapitalisták azért akarják lerombolni, hogy politikai kényszer és hivatalos állam nélkül, „önkéntes alapon” dolgoztathassák a tömegeket.

A valódi anarchisták számára a hierarchia, a hatalom, az uralom, az elnyomás stb. az élet minden területén megnyilvánulhat, az összes társadalmi intézményben, a legelemibb interperszonális kapcsolatokban, de akár saját magunk önelnyomásában is. Ezért mi nem csak az állami elnyomással állunk szemben, mint a libertariánusok, hanem az összes többivel is: pl. a rasszizmussal, a szexizmussal, a gyermekbántalmazással stb. Nem csak a konkrét elnyomó cselekedetekkel, hanem azzal is, hogy elnyomorító ideológiákat sulykolnak az emberek fejébe, pl. vallásos indoktrinációként: „az Úr férfinak és nőnek teremtette az embert, és aki ebbe nem illik bele, az hibás darab”. Ugyan sok olyan ancap van, aki szintén undorodik a rasszizmustól és hasonlóktól, azonban számukra ez egyfajta magánügy és leginkább attól függ, mennyire konzervatív vagy liberális kultúrából jött az illető. Az anarcho-kapitalizmus mint ideológia a nem állami elnyomás és a bántalmazás általános jelenségéről hallgat, illetve leszűkíti néhány esetre, ami főként a közvetlen fizikai erőszakot jelenti.

Az anarchizmus, mint tömegmozgalom mindig is az elnyomottak és kizsákmányoltak olyan mozgalmát jelentette, amelynek célja az egész társadalom felszabadítása. Ez a kezdetektől szemben állt mindenfajta

(feudális, tőkés stb.) kizsákmányolással, de a történelmi tendencia az, hogy a fentebb említett elnyomó működések közül is egyre többel, egyre tudatosabban, egyre szisztematikusabban szembefordult. Az anarcho-kapitalizmus mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchista mozgalom vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát és többek között ezzel helyezi saját magát az anarchizmuson kívülre.

Korábbi cikkünkben a neoliberalizmusról azt írtuk, hogy a tőke, elsősorban a nemzetközi nagytőke érdekét képviselő osztályideológiának tekinthető. [39] Az anarcho-kapitalizmusról ez csak részben mondható el, ugyanis a tőkések számára nagyon is kényelmes, hogy a rendvédelmet és hasonló tevékenységeket az állam végzi helyettük. A közszolgáltatások egy részét nem is igazán lehetne privatizálni, mert nem lenne nyereséges egyetlen tőkés számára sem. Tehát az anarcho-kapitalisták sohasem fogják elérni, hogy nagyobb területeken eltűnjön az állam. Propagandájuknak nem is ez a hatása, hanem hogy a piac istenítésével és az egyéni felelősség hangoztatásával végső soron az emberek közötti szolidaritást rombolja, a neoliberalizmussal (jelenleg pl. a TTIP-vel) szembeni ellenállást gyengíti és ezzel a gazdasági elit, elsősorban a nemzetközi nagytőke anyagi érdekeit segíti elő. Ezt minden bizonnyal azok a tőkések (pl. Rockefeller) is jól tudták, akik Mises-t, Rothbard-ot és általában az osztrák iskolát támogatták.[40] Tulajdonképpen itt található meg az osztrák iskola létrejöttének és népszerűségének oka: az uralkodó osztály részéről fizetőképes kereslet volt egy olyan elméleti rendszerre, amelynek következtetései az ő érdekeikkel esnek egybe, és így szükségképpen megjelent a kínálat is a modern kapitalizmus leginkább szélsőjobboldali gazdaságelméleti irányzatának képében. [41]

Játsszunk most el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis bekövetkezne az, amiben az anarcho-kapitalisták reménykednek. Tegyük fel, hogy az emberek döntő többsége megvonná a támogatását az államtól, és az valahogy ténylegesen megszűnne, funkcióit magáncégek vennék át önkéntes alapon. Legyünk korrektek és tegyük fel azt is, hogy az emberek többsége (legalábbis kezdetben!) betartaná azt ez elvet, hogy nem kezdeményez erőszakot. Vajon mi történne? A kérdés megválaszolásánál szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tőkés vállalatok sikere vagy bukása végső soron a profitjukon múlik, nem pedig valamiféle elvont eszmékhez való hűségükön. Ezért a tőkések egy része ugyanúgy eltekintene ezen elvektől, mint ahogy a keresztény konkvisztádorok és tőkések eltekintettek Jézus szeretetre vonatkozó tanításaitól.

1. 1. Az állami tevékenységek magánkézbe adásával az új tulajdonosok sok alkalmazottat leépítenének. A technológiai fejlődés miatt egyébként is egyre kevesebb embernek van munkája a termelésben. A minimálbér, a munkanélküli segély, a szegények számára elérhető egészségügyi ellátások eltűnésével rengeteg ember (különösen - de nem csak - fogyatékos és a magatehetetlen idős ember) zuhanna a mainál is nagyobb létbizonytalanságba és nyomorba. Ez növelné a vagyon és személyek ellen elkövetett bűnözést, az alkoholizmust, a drogfüggőséget, az öngyilkossági rátát stb. A magánbíróságok által bűnözőként elítélteket koncentrációs táborokhoz hasonló börtönökbe gyűjtenék, ahol rabszolgaként dolgoztatnál őket a profitmaximalizálás céljából, pl. olyan munkákat végeznének, amelyeket épeszű ember önként nem vállalna el.

2. Attól, hogy eltűnne az állam, a termelés meghatározó célja továbbra is a profit lenne. A vállalatok a költségeiket próbálnák minimalizálni, bevételeiket maximalizálni. Ennek egyik fő módja, hogy a működésük során keletkező káros hatásokat (negatív externáliák) másra próbálnák terhelni. A munka közben megsérült dolgozókat egyszerűbb egy bérgyilkossal eltetetni láb alól, mint kifizetni a kártérítést. A természet pusztítása tovább folyna, a mostani védett területek sem lehetnének biztonságban. Ha a terület magántulajdonban lenne, és a tulajdonos útjába állna egy óriásvállalatnak, egyszerűen belelőnék a pöcegödörbe. Az erőforrásokat még eszeveszettebb tempóban használnák fel, a szennyezésre semmilyen korlátozás nem lenne. Egészségügyi határértékek hiányában még a jelenleginél is sokkal több egészségkárosító anyagot használnának a termékekhez, lásd pl. az ólmozott fűszerpaprika esetét. Ezek meggátlásához messze nem jelentenének elegendő eszközt az anarcho-kapitalisták által javasolt fogyasztói bojkottok, már csak azért sem, mert mire egy ilyen eset kiderül, a tulajdonos már szép summát keres rajta. A magán-bíróságokon pedig nem sok esélye lenne az átlagembernek a VIP-ügyfelekkel szemben. Tehát a gazdaságban csak a profit, ill. a rövid távú túlélés számítana, még inkább, mint most.


3. Fokozatosan a vagyon felhalmozásának legegyszerűbb módja kerülne előtérbe: amire szükségük van, azt erővel elvennék. Például, ha egy új érclelőhelyet találnának egy falu alatt, olcsóbb és gyorsabb kiirtani a falut, mint minden embertől egyesével megvenni a házát. A már létező maffia mindenkitől próbálna védelmi pénzt szedni, az ellenszegülők földi maradványait a szervkereskedelemben hasznosítanák. A maffia így gyorsan megerősödne, a most legális vállalatok pedig maffiaszerűvé válnának. A Lukoil vagy összeolvadna a Shell-el, vagy Molotov-koktélt dobatna a benzinkútjaira, természetesen úgy intézve, hogy szélsőbalos vagy iszlámista terroristákra lehessen fogni a dolgot. Ha egy vállalat nem így működne, lemaradna a kiélezett versenyben, és a tulajdonosok attól kezdhetnének félni, hogy ők is a kiirtottak között lesznek. Tehát élet-halál harc kezdődne a kisebb-nagyobb vállalatok között. A nagyvállalatok elnyelnék a kicsiket és egyre nagyobbakká nőnének, egyre több pénzük és hatalmuk lenne, egyre nagyobb és jobban felfegyverzett magánhadseregeket tartanának fent.


4. Az úgynevezett szocializmus összeomlásával, az állam gazdasági szerepének csökkenésével, a keleti blokkban virágzásnak indult a megélhetési bűnözés, a leánykereskedelem, a „rabszolgatartás” (például „csicskáztatás”. [42] Ennek tükörképe az afrikai helyzet, ahol egyes területeken nagy méretekben folyik a gyerekkatonák alkalmazása, a gyerekrabszolgaság, a törzsi és egyéb háborúk, a tömeges nemi erőszak. Az állam eltűnésével ezek a jelenségek felerősödnének és elterjednének, pl. etnikai alapú polgárháborúk alakulnának ki.


5. A nyomorgó és kiszolgáltatott munkások, a munkanélküliek, a lepusztult gettókba kényszerített kisemmizettek, a magán-börtönökben sínylődő milliók megpróbálnák megszervezni magukat – mint ahogy a történelem során már annyiszor. Fellázadnának, köztük és a vállalatok magánhadseregei között kegyetlen és véres konfliktusok zajlanának, amelyekben tömegpusztító fegyverek bevetését sem lehetne kizárni.


6. 6. Tehát, ha az állam megszűnne, de a kapitalizmus maradna, kíméletlen dzsungelharc és zűrzavar alakulna ki. Ennek a rendszernek nem lenne legitimációja, az emberek nem fogadnák el a nagyvállalatok uralmát, és vissza akarnák állítani az államot. Valószínűleg vagy a fasisztáknak, vagy valamiféle sztálinistáknak (az iszlám országokban inkább a vallási fanatikusoknak) sikerülne megragadniuk a hatalmat, illetve kiépíteni az új államot. Az emberek vonzódnának az általuk hirdetett diktatórikus rendhez, mert úgy gondolnák, még az is jobb, mint a káosz. Ők is sejtik azt, ami egyébként történelmi tapasztalat, hogy a diktatórikus, totalitárius rendszerek tudják a leginkább felszámolni, visszaszorítani a maffiát, ami a liberálisabb rendszerekben gyakorta burjánzik.


Egy ilyen „állam nélküli társadalomhoz” képest a szociáldemokrata jóléti államok a béke és a létbiztonság megtestesítőinek tűnnek. Az, hogy mi látjuk ezt, nem jelenti azt, hogy államisták lennénk, mint azt egyes anarcho-kapitalisták állítják. Például a közszolgáltatások privatizációja ellen sem azért tüntetünk, mert elfogadjuk az államot, hanem azért, mert egyrészt a legkiszolgáltatottabb rétegek még rosszabb helyzetbe kerülnének, másrészt mivel a privatizáció az uralkodó osztály érdeke, alkalmat ad arra nekünk, hogy elősegítsük a tömegeket az osztályellentétek felismerésében és az osztályharc szervezésében. Ugyanis csakis önszerveződő, tudatos osztályharccal lehet az államot megdönteni, úgy, hogy a termelés társadalmasításával mindenki számára létbiztonságot teremtünk. Az anarcho-kapitalizmusban épp ellenkezőleg, mindenki létbizonytalanságba kerülne, ezért jelenne meg újra az állam.

Tehát az anarcho-kapitalizmus kudarcra van ítélve. Ennek az a gyökere, hogy ha fennmarad a tulajdon és az elidegenedés, a kapitalizmus fő problémáit nem lehet megoldani. Az anarchizmus és a kommunizmus ugyanazon érem két oldala, azaz következetesen nem lehet őket szétválasztani. A valódi szabadság eléréséhez meg kell szüntetni a tulajdont, a cserét és a bérmunkát, le kell győzni az uralkodó osztály ellenállását, ami nehezen képzelhető el másként, mint forradalmi úton. Lehet termékeny vitákat folytatni arról, hogy a kapitalizmus és az állam meghaladása során létrejött új társadalomban konkrétan milyen módon maximalizáljuk a szabadságot és a jólétet, pl., hogy mennyire és milyen szempontból legyen centralizált/decentralizált/federalisztikus a társadalom, és mit kezdjünk azokkal az egyénekkel, akik másokkal erőszakoskodnak. De aki az osztályharc létezését is tagadja, és a kapitalizmust támogatja, az szükségszerűen az uralkodó osztály oldalán köt ki.

Láthattuk, hogy az ancap társadalomban (különösen a vállalatokon belül) nemhogy nem csökkenne a hierarchia és az emberek kiszolgáltatottsága, hanem még növekedne is. Ez teljes összhangban van azzal, hogy az osztrák iskolához tartozó összes irányzat következetesen a gazdaságilag privilegizáltak érdekeit képviseli. Ez nem egy mellékes következmény, hanem a minden jobboldali ideológia alapját adó elitizmus egyik megnyilvánulása. Tehát az ide tartozó irányzatok nem az elnyomott és kizsákmányolt tömegek társadalmi felszabadító mozgalmához csatlakoznak, hanem épp az ellene harcoló burzsoáziához. Ebből is látszik, hogy az anarcho-kapitalizmus nem tekinthető anarchizmusnak, hanem az anarchizmus egy félreértelmezése, kiherélése, önmaga tagadásává torzítása.

Az anarcho-kapitalizmus részproblémákra (pl. magas adók, rendőri önkény) kínál tüneti kezelést, de a mellékhatások miatt betegebb lenne a társadalom, mint azelőtt volt. Az anarcho-kapitalizmus eltorzítja az anarchizmus eszméjét, s mellőzi, illetve félremagyarázza az anarchizmusnak, mint (tömeg)mozgalomnak a vitathatatlan történeti jellegét és fejlődési irányvonalát tévképzeteket kelt az emberek fejében. Az anarchizmust az önzéssel és az egoizmussal azonosítva lejárat minket is. Így az anarcho-kapitalizmus burzsoá ideológiája lényegéből fakadóan ellenforradalmi, és így kifejezetten káros.

 



[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[2] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[3] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[4] Forrás: magánbeszélgetések

[6] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[7] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[9] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[12] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[13] Uo.

[14] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[15] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[16] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[17] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[23] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[24] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[25] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[27] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[29] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[30] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[31] Forrás: magánbeszélgetések

[35] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[36] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[37] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[39] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[41] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

 

[1] Konkrétan az fog kiderülni, hogy nem tatjuk őket anarchistának, hogy az „anarcho-kapitalista” szóösszetétel két tagja ellentmond egymásnak, ezért is az idézőjel, amelyet az egyszerűség kedvéért csak a címben tettünk ki.

[1] A mi nézőpontunkból ezek az emberek, illetve az általuk képviselt irányzatok nagyon közel állnak egymáshoz, de ők egyes kérdésekben éles vitákat folytatnak egymással. A két Friedmant sokan nem is sorolják az osztrák iskolához. Maga Milton Friedman pl. hamisnak és károsnak tartotta az osztrák iskola gazdasági válságokról szóló elméletét.
https://en.wikipedia.org/wiki/Austrian_School

[1] Ezt tárgyalják pl. ezen a fórumon:
https://libcom.org/forums/theory/critique-von-mises-et-al-16082009
Itt pedig egy hosszabb kritika olvasható általában a kapitalista közgazdaságtanról:

http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secCcon.html

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Child_labour

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 1111-1112 o.
https://mises.org/library/man-economy-and-state-power-and-market

[1] Nem arról van szó, hogy démonizálnánk azt, hogy gyermekek termelő tevékenységet folytassanak. Ez akár még pozitív is lehet, ha tényleg önkéntes (tehát nem megélhetési kényszerből történik) és a gyermek fejlődését szolgálja.

[1] http://bettertax.gov.au/publications/discussion-paper/chart-data/chpt5/ Chart 5.5

[1] Pl. A 19. században és a 20. század elején az USA-ban az ún. tröszt-ellenes törvényekkel több ízben is kísérletet tettek a monopóliumképződés fékezésére és megakadályozására. Theodore Roosevelt programjában (Square Deal) 44 eljárást indított a trösztök ellen.
http://www.britannica.com/biography/Theodore-Roosevelt

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/11/25/tarsadalmunk-mukodese

[1] http://szabadsagfilozofiaja.blog.hu/2015/03/23/gazd1x1_toke?token=43b5af87a57edad831f1fb206dfbd051

[1] Ez utóbbiak közül egyesek antikapitalistának tartják magukat:
https://en.wikipedia.org/wiki/Free-market_anarchism

[1] Uo.

[1] Természetesen a vallásos manipuláció is lényeges volt, és hogy a függőség szubjektív előnyökkel járt. Pl. a földesúr védelmet nyújtott az olyan rablóktól, akik ténylegesen mindenét, akár az életét is elvették volna, hiszen ő maga képtelen lett volna megvédeni magát.

[1] Sharon Beder Global Spin c. könyve részletesen dokumentálja a nagyvállalatok módszereit, amelyekkel keresztülviszik az akaratukat, de Zygmund Bauman: Általános szociológia c. könyve is egy hosszú listát közöl erről. Előbbiről egy könyvismertető:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/01/a-multik-tamadasa-a-zoldek-ellen

[1] Fontos megjegyezni, hogy egyáltalán nem csak erőszakos cselekményeket értünk osztályharc alatt. A sztrájkok, szabotázs és tüntetések mellett az ideológiai küzdelem is ide tartozik, még ha sokszor nem is tudatosan egy osztály érdekében csinálják.

[1] Bár az osztrák iskolához tartozó összes irányzat munkásságából egyfajta vulgáris materializmus árad, ebben sem lehetnek következetesek és fontos kérdésekben idealista álláspontra kell jutniuk.

[1] http://www.aflcio.org/About/Our-History/Key-Events-in-Labor-History/1892-Homestead-Strike

https://en.wikipedia.org/wiki/Homestead_Strike

[1] http://flag.blackened.net/revolt/anarchism/faq/secF7.html

[1] https://libcom.org/news/article.php/bangladesh-garment-revolt-140706

[1] https://www.facebook.com/workingclasshistory/?fref=ts

[1] https://www.reddit.com/r/communism101/comments/3hqp9r/what_is_the_marxian_account_for_the_origin_of/

[1] Bár adatok híján nem állíthatjuk, hogy az anarcho-kapitalisták általában pszichopaták lennének, de az ancap nézetekkel való azonosulás valószínűleg korrelál a pszichopata tünet-együttes meglétével. Pl.: „Németországban és az Egyesült Államokban végzett felmérések szerint az empátia szinttel arányos a hajlandóság arra az erkölcsi nézetre, hogy az anyagi eszközöket szükséglet szerint kellene felosztani az emberek között” In: Daniel Goleman, Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1997, 162. o.

[1] Rothbard: Man, Economy, and State, with Power and Market, 47. o.

[1] Marx, A Tőke (Szikra, 1949), 797 és 774. o.

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2012/01/29/az-elo-penzehseg-mero-laszlo-konyvenek-kritikaja

[1] Sokféle válasz létezhet az elidegenedésre és a szenvedésre, például valaki remete lesz, mások pedig öngyilkosok lehetnek, de ezek a „kivételek” nem cáfolják meg az alapvető pszichológiai állításokat.

[1] http://kapitalizmus.hvg.hu/2015/12/23/kommersz-karacsonyi-unnepeket-kivanunk/

[1] Az ókorban is voltak pl. tanár-rabszolgák, akikkel a gazdagok általuk tanított gyerekei esetleg nagyon tisztelettudóan viselkedtek, de attól még rabszolgák maradtak.

[1] Ez hasonló ahhoz, mint amikor az EU-csatlakozás előtt azzal biztatták a népet, hogy majd akadályok nélkül nyithat cukrászdát Bécsben.

[1] Forrás: magánbeszélgetések

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch5.html

[1] https://sanseverything.wordpress.com/2007/12/15/mises-and-the-merit-of-fascism/

[1] http://archive.lewrockwell.com/rothbard/ir/Ch75.html

[1] A konkrét jobb- és baloldali irányzatok történelmi okokból különböznek itthon és Amerikában. Pl. Európában a liberalizmus első ellenfele a feudális reakció volt, amelyhez képest a liberalizmus balra állt, és amelyből a mai szélsőjobb kialakult, legalábbis jelentős részben. Az USA-ban viszont sosem volt feudalizmus, az uralkodó osztály érdeke a laissez-faire kapitalizmus volt (a XX. századtól mindenképp), így a gazdasági liberalizmus a konzervatív, jobboldali (rasszista, szexista, stb.) kultúrával fonódott össze.

[1] A fasiszta korporativizmusban pl. a munkás legalább elvi szinten beleszólhat a gyár működésébe.

[1] A valódi anarchisták nem jobbról, hanem balról támadják a demokráciát, pl. rámutatnak arra, hogy egyáltalán nem a többségi akaratnak megfelelően működik pl. a gazdaság (ezért az idézőjel a szövegben). El kell persze ismerni, hogy időnként vannak közös pontok az ancapok érveivel, de a lényeg, hogy a két esetben más alapról jön a kritika.

[1] http://www.mattbrundage.com/publications/hitler-and-democracy/

[1] http://thinkingandrioting.blogger.hu/2015/01/02/neoliberalizmus

[1] http://www.independent.org/publications/tir/article.asp?a=692

[1] Természetesen nem gondoljuk, hogy ez az egyetlen ok. Az ancap ideológia terjedése a munkásmozgalom gyengeségét, az osztályöntudat alacsony szintjét, általában pedig a társadalom szétesését, atomizálódását tükrözi.

[1] http://www.beol.hu/bekes/kozelet/csicskatartas-bekesben-volt-akit-nyakanal-lancoltak-le-tartoi-258139

Spanyol anarchizmus I. kötet

Az alábbi cikk javított verzója itt tekinthető meg.

 

 

Poór Péter

ANARCHIZMUS

és a fiatal II. Spanyol Köztársaság

(1931-1933)


I. rész

- A politikai viszonyok -


2015.

 


Előszó

 

1931 áprilisában kikiáltották a II. Spanyol Köztársaságot. A lelkesedés óriási volt, az emberek utcára vonultak, „Viva la Repúblicát!” kiáltottak, s azt remélték, sorsuk máról holnapra jobbra fordul majd. A köztársaságnak azonban mégsem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket, így az elégedetlen hangok az évek múlásával egyre hangosabbá és türelmetlenebbé váltak. Végül közel ezer napig tartó véres polgárháborúban a köztársaságot halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották. Napjaink Spanyolországában megannyi ember sírja vissza ezt az időszakot, s reménykedik egy újabb köztársaság – immáron a harmadik – proklamálásában.

Mi azonban nem vagyunk republikánusok, éppen úgy, ahogy nem vagyunk monarchisták vagy Franco-pártiak és a diktatúra hívei sem. Anarchisták vagyunk, akik számára a köztársaság nem egyéb, mint puszta államforma, amely egy a társadalomfejlődés adott fokán kialakult olyan történeti konstrukció, amely eredetileg az elnyomás és kizsákmányolás intézményrendszerének az átalakult osztályviszonyokhoz való igazítására szolgált. És kommunisták is vagyunk, akik számára a köztársaság létrejötte a polgárság uralomra jutását jelenti, mely folyamat fő célja a kapitalizmus hatékonyabb működésének biztosítása. Ebből következik tehát, hogy számunkra egy köztársaság kikiáltása vagy épp bukása önmagában nézve nem lényeges kérdés, jelentőségét csupán az az adott történelmi kontextus teremti meg mindig, amiben ezekre a változásokra sor került. Hasonló a viszonyunk a demokráciához, mint a köztársaság legtermészetesebb politikai berendezkedéséhez is. A parlamentáris demokrácia és a választójog ugyanis nem egyéb, mint az uralkodó osztály hatalmát legitimáló legravaszabb eszköz. De még ha ettől el is tekintünk, látnunk kell működésének legalapvetőbb vonását: mindenfajta politikai cselekvés jogáról való lemondást egy tőlünk elkülönült réteg javára. Ilyen formán a demokrácia sohasem jelenthet valódi népuralmat, hiszen a társadalmi szerződés hamis frázisaira hivatkozva a képviseleti demokrácia a népet éppen attól fosztja meg, hogy uralkodhasson.

Mindezek után érthető, hogy munkánkban nem kívánjuk a II. Spanyol Köztársaság dicshimnuszát zengeni, sem a polgárság hatalomra jutása felett lelkendezni. Nem vagyunk republikánusok, s ezért történetünket nem kívánjuk a polgári történetírás krédójának megfelelően előadni, amely a maga által hangoztatott objektivitása ellenére valójában nagyon is szubjektív, amennyiben egy adott osztály (a burzsoázia) érdekei és értékrendje alapján mutatja be az eseményeket, és ítélkezik fölöttük. Felvállaljuk anarcho-kommunista mivoltunkat, s ennek megfelelően igyekszünk vizsgálni és értékelni a korszak történéseit, folyamatait. Bár a II. Spanyol Köztársasággal foglalkozunk, nem kerülhetjük meg az azt megelőző diktatúra és királyság főbb jellegzetességeinek és az átmeneti időszak sajátos momentumainak megrajzolását. Mindazonáltal nem kívánunk túlzott részletekbe menően beszámolni a korszak különböző pártjainak belső és egymás közti csatározásairól, sem a monarchista csoportosulások vagy épp az egyház belügyeiről. Mindezekről majd regélnek saját történetíróik, s aki akar, megannyi ilyen munkával találkozhat az interneten vagy a könyvtárak polcain. A mi feladatunk elsődlegesen arra irányul, hogy bemutassuk az adott korszak spanyolországi liberter mozgalmának történetét, fejlődési tendenciáit, belső vívódásait és külső csatározásait, alkalmazott taktikáit és elért eredményeit.

Ennek kapcsán mindjárt idekívánkozik az említett fogalom – „liberter mozgalom” – tisztázása. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk, hogy a liberter mozgalom („movimiento libertario”) egy olyan mozgalom, amely végcéljául a liberter kommunizmus[1] megvalósítását tűzte ki. Utóbbi kifejezés eredetije - „comunismo libertario” - kettős tartalommal bír, melyet a magyar fordítás sajnos kevésbé ad vissza. E kettősség oka egész egyszerűen abban rejlik, hogy maga a „libertario” szó is kettős töltettel rendelkezik: egyszerre jelenti azt, hogy „szabad”, továbbá azt, hogy „anarchista”. Ennek ismeretében a „comunismo libertario” is egyszerre jelent „szabad kommunizmust” és „anarchista kommunizmust” (vagy másképp „anarcho-kommunizmust” vagy „kommunista anarchizmust”). Mind a két jelző konkrét tartalommal bír, de emellett jól tetten érhető benne ellenzéki karaktere is azáltal, hogy megpróbálja magát megkülönböztetni (és elhatárolni) egy „más fajta kommunizmustól”, amely jellegét tekintve nem „szabad”, hanem „autoriter” és nem „anarchista”, hanem „bolsevik”. A „comunismo libertario” tehát a „szovjet modell” antitézise (forradalmi perspektívából nézve természetesen), ugyanakkor homályos kifejezője annak is, amit a bűvös fogalom – „kommunizmus” – mindig is jelentett a néptömegek számára: egyfajta idilli állapotot, amely nem a transzcendensben található, hanem, amit itt a földön kell létrehozni, és amelynek képzeletbeli kapuja mindazok előtt nyitva áll, akik emberként akarnak élni, anélkül, hogy másokat kizsákmányolnának és uralkodnának fölöttük. Egy olyan idilli állapotot azonban, amelyért harcolni kell, mert magától nem jön el, hisz létrejöttének alapfeltétele a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok radikális megváltoztatása. Ilyen értelemben a liberter kommunizmus egyszerre jelenti az imént említett eszményi állapotot, az annak vágyát tükröző eszmét és az ahhoz vezető konkrét gyakorlatot, amely végső soron nem más, mint a „forradalom” és mindenekelőtt a „társadalmi forradalom”. A társadalmi forradalom („revolución social”) legfontosabb jellegzetessége, hogy nem korlátozódik tisztán a politika dimenziójára, s éppen ezért semmiképpen sem szűkíthető le pusztán a hatalommegragadás aktusára. A társadalmi forradalom egy folyamat, amely egyszerre számos fronton zajlik a néptömegek aktív részvételével, s célja nem egy magát kommunistának nevező politikai párt hatalomra juttatása, sem egy centralizált és bürokratikus államszervezet kiépítése. Sőt, valójában ezek az elemek éppenséggel az ellenforradalom kibontakozásának és a forradalmi tendenciák visszaszorításának legegyértelműbb megnyilatkozásai. A liberter kommunizmus tehát maga a forradalom, annak legnemesebb értelmében, a liberterek pedig egy olyan mozgalom harcosai, akik erre a forradalomra tették fel az életüket.

Esetünkben a helyzet annyival komplikáltabb, hogy nem pusztán anarchistákról kell szót ejtenünk, hanem anarcho-szindikalistákról is, akik viszont céljukat tekintve ugyanúgy a liberter kommunizmust akarták, s ily módon vitathatatlanul a liberter mozgalom részei voltak. Csupán a cél eléréshez vezető utat, s az alkalmazott eszközöket illetően voltak más véleményen az anarchisták klasszikus típusától, akiket a „tiszta” jelzővel szoktak illetni éppen amiatt, mert nem voltak nyitottak az idő múlásával megváltozott viszonyok által megkövetelt taktikai változtatásokra. Velük ellentétben az anarcho-szindikalisták úgy látták, hogy a harcokban meggyengült és megfogyatkozott létszámú anarchista mozgalom csak úgy maradhat fenn, és csak úgy érvényesítheti érdekeit, ha a szakszervezeteken keresztül jut el a munkásosztályhoz, s így próbálja felvilágosítani, megszervezni és harcra ösztökélni őket a változatlan cél, a liberter kommunizmus elérésének érdekében. Spanyolországban ilyen irányú törekvések a 20. század elejétől mutathatók ki, s ezek eredményeképpen alakult meg 1911 szeptemberében az Országos Munkakonföderáció vagy röviden a CNT. Ez egy föderatív módon szerveződő, s nevében már a kezdetektől fogva az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetség volt, amelynek meg volt a maga sajátos struktúrája, működési szabályzata és fórumai, ahol tagjai, a cenetisták (a szervezet névbetűiből származó műszó, ejtsd: „szenetisták”) megvitathatták problémáikat, javaslatokat tehettek, illetve fogadhattak el, vagyis összességében közösen dönthettek az őket érintő dolgokról. Összetételét tekintve a CNT már a kezdetektől fogva nem nevezhető egységesnek, s ez a körülmény igen karakteresen érzékelteti majd hatását a köztársaság kikiáltását követő időszakban. Mindenekelőtt három fő kategóriát érdemes elkülönítenünk a tagságon belül. Egyrészt voltak az anarcho-szindikalisták, akik az anarchista célokat mindvégig szem előtt tartva, de a szakszervezeti módszerek segítségével igyekeztek felkészíteni a proletariátust a forradalomra. Másrészt voltak a szindikalisták, akik javarészt már korábban is tagjai voltak a szakszervezeti mozgalomnak, de eszmei hozzáállásukat tekintve nem nevezhetők anarchistának, s lényegében csak CNT-tagságuk és rövidtávú érdekeik voltak azok, amik a liberter mozgalomhoz kapcsolták őket. Inkább a szakszervezeti ténykedést, a fokozatos engedmények kivívását tartották fontosnak, s emiatt komoly visszahúzó erőt jelentettek a proletariátus harci öntudatának kifejlődése és a forradalmi helyzet érlelődésének szempontjából. Végül pedig voltak azok az anarchisták, akik ugyan tagjai voltak a CNT-nek, azt mégis egy szűk keretnek tartva gyakran tevékenykedtek tőle függetlenül, s általában azzal vádolták az anarcho-szindikalistákat, hogy tevékenységükkel csak a szindikalistáknak kedveznek, lévén, hogy a munkásosztály élet- és munkakörülményeinek javítása érdekében folytatott reformtörekvéseikkel csak hozzájárulnak a forradalom halogatásához, s végső soron annak a távoli és bizonytalan jövőbe történő kitolásához.

Nem véletlen, hogy az 1920-as években létre fog jönni egy másik szervezet is, az Ibériai Anarchista Föderáció, a FAI, amely tisztán anarchista elveken nyugszik, s amely bár mindvégig szoros kapcsolatban áll a CNT-vel, nem hajlandó megbékélni annak reformista vezetésével. A „faisták”, vagyis a FAI tagjainak törekvései végül komoly változásokat eredményeznek majd a CNT-n belül is, s összességében radikálisabb irányvonalat szabnak a liberter mozgalom számára, mely a tárgyalt időszakban az 1932-1933-as anarchista felkelésekben fogja elérni a csúcspontját.

Részben ez a körülmény indokolja is azt, hogy a választott korszak belső szakaszhatárát mért 1933-nál húztuk meg. A liberter mozgalom növekedése és erősödése ugyanis 1933-tól vesztett dinamikájából, s még ha az 1934-es barcelonai és asztúriai felkelésekben az anarchisták szerepet játszottak is, egészen 1936-ig – a második fellendülésig a köztársasági időszakban – várniuk kellett a nagyobb volumenű önálló és főleg sikeres akciók végrehajtásával. Más szempontból nézve 1933 fordulópontot jelent magának a köztársaságnak az életében is. Ekkor került sor a szocialistákkal alkotott koalíció felbomlására, az Azaña-kormány választási vereségére, amely esemény megnyitotta a „két fekete évként” („bienio negro”) elhíresült korszakot Spanyolország történetében, amely egy csapásra véget vetett az elmúlt két év megannyi reformtörekvésének. Ez a választási vereség azonban nem függetleníthető az említett anarchista felkelésektől, ám ennek összefüggéseit itt most nem kívánjuk taglalni.

Mivel Spanyolország 1931 és 1933 közti történelme általában a kevéssé ismert témák közé tartozik Magyarországon, alighanem joggal tételezzük fel, hogy ugyanezen ország és korszak liberter mozgalmának történetére ez a kijelentésünk hatványozottan igaz. Éppen azért, hogy ezt a problémát orvosoljuk, s továbbá, hogy elkerüljük a szűkre szabott tartalmi keretekből esetlegesen adódó sematizálást és szelektálást, kötetünket tematikusan három részre bontottuk. Jelen kiadvány, ennek a munkának az első része, egyrészt azokkal az általános politikai viszonyokkal foglalkozik, amelyek elengedhetetlenek a korszak eseményeinek megértéséhez, másrészt a liberter mozgalom fejlődési ívét igyekszik láttatni. A második részben szólni kívánunk a korszak Spanyolországának általános gazdasági és társadalmi viszonyairól, illetve azokról a kísérletekről, melyekkel a köztársasági időszak reformerei próbálkoztak annak érdekében, hogy ezeket a viszonyokat megváltoztassák. A harmadik részben végül a megismert társadalmi, gazdasági és politikai dimenziók szintézisére törekedve igyekszünk részletesen bemutatni az 1931 és 1933 közötti forradalmi tendenciákat és azok konkrét megnyilvánulási formáit a tüntetésektől és sztrájkoktól kezdve a földfoglalásokig és az anarchisták fegyveres felkeléseiig. Jelenleg még csak a kötet első része érett meg a publikálásra; a többi rész megjelenéséig azonban az érdeklődők számára ajánlani tudjuk egy korábban megjelent kapcsolódó tanulmányunkat.[2]

 

A diktatúra bukása

Miguel Primo de Rivera diktatúrája 1930 januárjában véget ért. A katonatiszt diktátor bukását nem államcsíny vagy forradalom okozta: hatalmáról önként mondott le, miután felismerte, hogy nem sikerült megoldást találnia azokra a problémákra, amelyek egyedüli orvoslójaként közel hét évvel korábban fellépett. Akkor a republikánus erők gyengék és megosztottak voltak, a szocialistákat pedig – mint oly sokszor a korszak folyamán – belső ellentétek gyengítették. Az anarcho-szindikalista mozgalom, amellyel mint tényezővel akkoriban ugyancsak számolni kellett, a fokozódó üldöztetések és megtorlások eredményeként sokat veszített lendületéből.[3]

Noha 1923 szeptemberében a király támogatását élvező Rivera tábornok ideiglenes jelleggel vette át a hatalmat, a megszerzett pozíció sokkal csábítóbb volt annál, semhogy hamar szabadulni akarjon tőle. A parlamentet és a helyi szervezeteket eufemisztikusan szólva felfüggesztette, hatalmát pedig az általa kinevezett – kezdetben katonai, később civil – biztosokkal gyakorolta. A parlament helyére 1925-ben létrehozta az Országos Tanácskozó Gyűlést, amely valóban nem volt több, mint a végrehajtó hatalom (Direktórium) - tanácskozó és tanácsadó jogkörrel bíró - kiszolgálója. A pártokat feloszlatták, a politikai palettán csak egy szín létezett: az 1924-ben megalapított állampárté (Hazafias Szövetség – Unión Patriótica).[4]

A rendszer fő elve a korporativizmus volt, melyet a diktátor olasz mintára próbált meg alkalmazni a gazdasági életben. Az osztályharcot elvető és a munkaadók és munkavállalók érdekellentéteinek békés rendezését célzó elmélet a gazdaság fejlesztésének vágyán túl mindenekelőtt a munkásmozgalom letörésére szolgált. Mindez magától értetődő jelenség volt, tekintve, hogy a korporatív szerveződés gondolatát a legbefolyásosabb vállalkozói körök vetették fel elsőként. Mint azt a Cámara Oficial de Industria (barcelonai Iparkamara) vezetői egyik sajtónyilatkozatukban kijelentették: „a szociális kérdések szoros kapcsolatban állnak a gazdaságiakkal. A munkának sztrájkok általi megszakítása a költségek növekedésére vezet, a szélsőséges propaganda pedig valósággal pusztítóan hat a munkások tudatára, mert lelkileg elválasztja őket a munkájuktól, amelyet lelkesedés nélkül végeznek, mintha kényszerből tennék, valamint főnökeiktől és saját iparáguk érdekeitől is, amellyel nem éreznek semmiféle szolidaritást. (…) a törvényesség uralmának a visszaállítása végett törvényt kell hozni a szakszervezetekről, amely a korporációk szintjére emeli őket.”[5] Nem meglepő tehát, hogy Primo de Rivera hatalomra jutását követően a katalán burzsoázia támogatását kihasználva, s annak érdekében látott hozzá a szociális és munkaügyi kérdések rendezéséhez. A fent idézett korporatív gondolatnak azonban – nem meglepő módon – számos ellenzője akadt Spanyolországban, ezért a diktatúra első intézkedéseinek arra kellett irányulnia, hogy megteremtse az új rendszer számára nélkülözhetetlen feltételeket. Ennek szellemében került sor egyebek mellett a szakszervezetek betiltására, a sztrájkjog megszüntetésére, valamint az anarchista és a kommunista szervezetek törvényen kívül helyezésére.[6] A korporatív rendszer egyik alappillérévé a - munkaadók és munkavállalók közös részvételén alapuló - paritásos bizottságok váltak, melyek felállítására a „Munkatörvény és a Munka Korporatív Szervezete” elnevezésű 1926. november 26-án kiadott királyi rendelet elfogadása után került sor.[7] Ezek hatékony működése érdekében, továbbá, hogy ne kelljen a munkásmozgalom legerősebb irányvonalának nyílt ellenállásával szembenéznie, Rivera felajánlotta a bizottságok munkájában való részvételt a szocialisták számára. A felkérés komoly vitákat váltott ki soraikban, de végül is erőik megőrzése, valamint a munkásság helyzetének javítása érdekében a kollaboráció mellett döntöttek. Ezáltal a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT) elkerülte a betiltást és befolyását sikeresen tudta növelni a munkásmozgalom más csoportjainak (különösen az anarcho-szindikalistáknak) a rovására. A szocialista párt (PSOE) működését ugyan hivatalosan nem engedélyezték, de mivel tagságának jelentős része egyben szakszervezeti tag is volt, jelentősen jobb helyzetbe került más betiltott pártokhoz képest.[8] A szocialisták kollaborációja azonban nem merült ki ennyiben: Largo Caballero, az UGT főtitkára tagja lett az Államtanácsnak is, s ilyen minőségében a diktátortól megbízást kapott ipari döntőbíróságok létrehozására. A diktatúrával való kiegyezés és a rendszerbe történő integráció első jelei a szocialisták táborán belül és azon kívül is heves ellenkezést váltottak ki a munkásmozgalom berkeiben. Az UGT taglétszámának lassú növekedése szintén arra utalt, hogy a kollaboráció a szocialistáknak nyújtott előnyök ellenére sem talált széles körben szívélyes fogadtatásra.[9]

Ami az anarchistákat illeti, az 1923 előtti években játszott szerepük miatt a diktatúra félelemmel és megvetéssel tekintett rájuk, s igyekezett minél inkább ellehetetleníteni őket. A velük szembeni fellépés egyik legfontosabb eszköze egy – még 1923. március 30-án meghozott, de akkor még életbe nem léptetett – rendelet volt, amely lehetővé tette, hogy a hatóságok betekintést nyerjenek a szakszervezetek szervezeti szabályzatába, jegyzőkönyveibe, könyveléseibe és ami a legfontosabb, azokba a regisztrációs könyvekbe, amelyek tartalmazták az összes tag teljes nevét, szakmáját, lakcímét, valamint dátummal együtt azokat a tisztségeket, amelyeket az adott illető a szervezeten belül betöltött.[10] Ez annál is inkább csapást jelentett az anarchistákra, mivel a diktátor a belügyminiszteri tárcát a hírhedt Martínez Anido tábornoknak juttatta, akinek Barcelona katonai kormányzójaként 1920 és 1922 között bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, miként kell bánni azokkal, akik nem tisztelik a törvényt.[11] Az új belügyminiszter gondoskodott róla, hogy az anarchisták állandó és szigorú rendőri felügyelet alá kerüljenek, ami a cenzúrával és a betiltásokkal együtt végképp megadta a kegyelemdöfést a mozgalom számára.[12] Rengeteg mozgalmárt letartóztattak, akiknek többnyire hosszú fegyházbüntetés, esetenként halálos ítélet lett a sorsa. Nem kevesen voltak, akik az üldöztetés elől külföldre menekültek, s ott próbálták meg folytatni a harcot.[13]

Ezek az áldatlan állapotok 1924 májusáig tartottak. Május 7-én sor került ugyanis egy halálos kimenetelű merényletre az anarchisták körében közutálatnak örvendő barcelonai bíró, Rogelio Pérez Vicario ellen, s ez a fellépés döntő elhatározásra juttatta a kormányt. A CNT legfontosabb országos lapját, a már eddig is erős cenzúrának alávetett Solidaridad Obrerát 1924. május 28-án a diktatúra teljes időszakára betiltották.[14] Hiányát a következő években illegálisan kiadott egyéb helyi sajtótermékek (¡Despertad!, Acción Social Obrera, El Productor, Redención, Horizontes, stb.) sem voltak képesek pótolni.[15] Szintén május 28-án a különböző anarcho-szindikalista szervezeteket, mindenekelőtt az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetséget (CNT) is törvényen kívül helyezték.[16] A szocialistákéhoz hasonló kollaboráció gondolatával néhány kivételtől eltekintve a többség nem tudott azonosulni, ennek ellenére nem sikerült életképes programot kidolgozni az új körülmények között történő helytállásra. A CNT vezetése egyszerűen meghátrált és elfogadva a rákényszerített törvényt, meghatározatlan időre feloszlatta önmagát. Ez rendkívül súlyos hiba volt, hiszen a CNT ekkoriban népszerűbb volt a szocialisták rivális szakszervezeti szövetségénél, s a kollaboráció miatt árulónak kikiáltott PSOE és UGT vezetéssel szemben az anarcho-szindikalizmus jelenthette volna az egyetlen jelentős munkásmozgalmi irányvonalat, amelyben – a betiltás ellenére is – van elég erő, hogy szembeszálljon a diktatúrával.[17] A történtekért mindenekelőtt a CNT vezetésének mérsékelt anarcho-szindikalistái tehetők felelőssé (mindenekelőtt Ángel Pestaña és Juan Peiró), akik döntésüket a mozgalom gyengeségével és megosztottságával indokolták.[18] Érvelésük ugyan nem volt alaptalan, hiszen a CNT-n belül és azon kívül is kezdtek egyre jobban elkülönülni egymástól azok, akik az anarchista elvekhez maradéktalanul ragaszkodva a direkt akció hívei voltak („tiszták”), illetve azok, akik a harcot az anarcho-szindikalista szakszervezetek segítségével, sztrájkokkal és általában a tömegek aktív részvételével képzelték el („mérsékeltek”). Mindez azonban nem szabadott volna, hogy alapul szolgáljon a mozgalom legfontosabb országos szintű szervező és koordináló szervezetének a feloszlatásához. A CNT önfeloszlatása ugyanis minden védelemtől és támogatástól megfosztotta azokat az anarchista csoportokat, amelyek valamilyen módon még dacolni próbáltak a rendszerrel. Mindennek tetejébe a CNT önfeloszlatása éppen a vezetők számításával ellentétes hatást érte el, s a mozgalomban egyre erősebben elkülönülő „mérsékeltek” és „tiszta” anarchisták csoportja közül az utóbbi megerősödéséhez vezetett. Ez magától értetődő volt, hiszen az elnyomás és a mély illegalitás évei a konspirációnak, a kisebb közvetlen akcióknak (például a merényleteknek)[19] kedveztek és nem a magasabb szervezettséget és nagyobb nyitottságot igénylő anarcho-szindikalizmusnak.

A diktatúra évei és a CNT hiánya végül egy új anarchista szerveződési platform létrehozásához vezettek. Ez volt a FAI, amelynek hivatalos megalapításában spanyol és portugál anarchisták egyaránt részt vettek az 1927. július 24-25-én megrendezett valenciai konferencián. A szervezet tagságának összetétele később ugyan eltolódott a spanyolok javára, de határon átnyúló félszigeti jellegét mindvégig megőrizte. Működésére a - már a korai spanyol anarchizmusra is jellemző – kiscsoportos forma volt jellemző, mely csoportokon belül a tagok igencsak bensőséges viszonyt ápoltak egymással, valóságos családként viselkedtek.[20] Éppen e jellegéből kifolyólag a rendőröknek vagy a felbérelt ügynököknek rendkívül nehéz volt megnyernie bizalmukat és bekerülnie közéjük. Szervezeti felépítését tekintve a FAI (akárcsak a CNT) föderatív struktúrával rendelkezett: a már említett kis létszámú csoportjaik egy Helyi Föderáción belül kapcsolódtak egymáshoz, azok pedig a Körzeti, majd pedig a Regionális Föderációkban képeztek magasabb szervezeti egységeket. Az egész struktúra csúcsán a Félszigeti Bizottság állt, mely mindenekelőtt az egyes alegységek közötti kapcsolattartásért, a szervezőmunka részleteinek lebonyolításáért, valamint a közösen elfogadott megállapodások végrehajtásáért volt felelős.[21] Bár taglétszámát tekintve a FAI sem akkor, sem a későbbiek folyamán nem volt képes az ibériai munkásosztály jelentős hányadát összefogni, szerepe – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – egészen a polgárháború végéig meghatározó maradt a liberter mozgalomban.

Ami a mérsékelteket illeti, a Rivera-diktatúra második felében kezdtek el ismét komolyabban gondolkozni a kiútkeresésen, bár ezt a „tisztákétól” gyökeresen eltérő módon tették, melyet leginkább politikai opportunizmusként lehetne értékelni. 1927-től kezdve felélénkítették szervezeti kapcsolataikat és tevékenységüket, továbbá néhány tartományban korábbi periodikáikat is felélesztették. Az anarcho-szindikalisták legkompromisszumkészebb alakja, Ángel Pestaña a szocialisták példáján felbuzdulva 1927-ben szorgalmazta, hogy a CNT is csatlakozzon a paritásos bizottságokhoz, illetve hajlandó lett volna szövetkezni az UGT-vel és a PSOE-vel is. (Nem mellékesen a FAI létrehozása, mint reakció részben ezeknek a fejleményeknek volt köszönhető).[22] Javaslata azonban elutasításra talált a CNT soraiban. 1928-ban fordult a kocka, és a Pestaña-féle mérsékeltek – akik nem tartották a spanyol proletariátust felkészültnek egy esetleges forradalomra, sem a „tiszták” fegyveres direkt akció („acción directa”) taktikáját célravezetőnek - már a katalán nacionalisták diktatúraellenes puccskísérletéhez nyújtottak segítséget, valamint csatlakoztak a köztársaság létrehozására irányuló valenciai összeesküvéshez is. Következetlenségük és elvtelenségük abban is kiütközött, hogy a rendszerellenes polgári erőknek ígéretet tettek, hogy részt fognak venni, és a monarchista-ellenes pártokra szavaznak majd a köztársaság legitimálására hivatott első választásokon.[23]

Miguel Primo de Rivera 1923-ban a politikai élet romlottságára, a munkásmozgalom radikális tevékenysége nyomán tapasztalható „zűrzavarra” hivatkozva, továbbá a „tradicionális spanyol értékek” megvédelmezése címén vette át a hatalmat. Ez utóbbi nem jelentett többet, mintsem „a fennálló anakronisztikus szociális rend” konzerválását: mindenekelőtt a latifundiumok rendszerének meghagyását, amely komoly hatalmat és befolyást biztosított a földesúri rétegnek, a katolicizmus és az egyház (világi és egyházi) pozícióinak megóvását, a királyság intézményének fenntartását, illetve a katonai kaszt felülreprezentáltságának biztosítását. Ez azonban – pont a munkásmozgalom erőssége folytán – csak úgy volt lehetséges, ha a diktatúra maga kezdeményez bizonyos lassú és fokozatos változásokat gazdasági és társadalmi téren, melyeket még képes irányítani anélkül, hogy azok ténylegesen változást eredményeznének a gazdasági-társadalmi struktúra alapjaiban.[24] Strukturális változások végrehajtására a diktatúrának már csak azért sem nyílott lehetősége, mert ehhez éppen azokkal a csoportokkal kellett volna részben vagy teljesen szembefordulnia, amelyek mellett már létrejöttekor elköteleződött, s akiktől való elpártolása automatikusan önnön bukásához vezetett volna.

A termőföldek jobb vízellátására, az ipar és az infrastruktúra fejlesztésére komoly tervek születtek, jelentős részük viszont végül is papíron maradt. A legfőbb problémát az amúgy is tőkeszegény országban ezeknek a terveknek a roppant (és sokszor feleslegesen) költséges kivitelezése jelentette, mely sok esetben a vállalkozók óvatosságával párosult. Ehhez járult még hozzá az állam reprezentációs igénye és az esetleges nyerészkedések és korrupció, amely szintén fékezőleg hatottak a gazdasági fejlődésre.[25] Komoly lehetőségek rejlettek persze a modernizációs célokkal felvett nagy összegű belföldi és külföldi hitelekben, melyekből az évek során sikerült komoly pénzeket fordítani iskolaépítésekre, valamint a vonalas közlekedési infrastruktúra fejlesztésére. Mindez érthető módon számos pozitívummal is együtt járt.[26] Ezek a hitelek azonban a spanyol nép számára az évtized végére súlyos adósságterhekké változtak. Mindez ráadásul éppen akkor következett be, amikor az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági világválság szintén éreztetni kezdte hatását az európai kontinensen. Az állam nagyságának demonstrálására hivatott és nem mellékesen a munkanélküliség enyhítésére is szolgáló - s szintén 1929-ben meginduló - reprezentatív építkezések ily módon egyre többek szemében tűntek fel a kormányzat pazarló politikájának legegyértelműbb megnyilvánulásaiként. Sajnálatos módon a Rivera-diktatúra és a monarchia adósságterhei – melyek abszolút számokat tekintve a spanyol történelem legnagyobb adósságának tekinthetők - azok bukása után a köztársaságra hagyományozódtak, jelentősen megnehezítve ezzel a pénzügyi-gazdasági stabilizációt az 1930-as évek első felében.[27]

Noha bizonyos téren a diktatúra kiemelkedő reformtervezeteket állított össze és valósított meg, nem mondható el ugyanez az agráriummal kapcsolatos intézkedéseiről. A mezőgazdaság terén végrehajtott reformok ugyanis rendkívül kevés eredménnyel jártak és összességében semmit sem javítottak a parasztság helyzetén. Bár már 1923. december 1-jén megjelent egy királyi rendelet a parasztok által megművelt állami és földközösségi földek tulajdonviszonyaival kapcsolatban, ez azonban mindössze 10 hektárban maximalizálta az egyes gazdaságok számára megváltható földmennyiséget. Ez jó minőségű és kielégítő mértékben öntözött termőföld esetén még biztosíthatta volna a megélhetést, de az állami és földközösségi földek többsége nem ilyen volt, ráadásul a teljes megváltási összeg is a parasztokra nehezedett. Mindennek tetejébe a Direktórium mindössze 100 millió peseta hitelt biztosított a mezőgazdaság fejlesztésére.[28] Ennek ellenére a diktatúra évei alatt komolyabb parasztlázadásokra nem került sor; az agrárkérdés elhanyagolásának következményei majd csak az 1930-as évek heves társadalmi küzdelmeiben mutatkoznak meg igazán.

Bár a diktatúra a gazdasági nacionalizmust és a protekcionizmust tűzte zászlajára, ez a valóságban nem igen valósult meg, és ekkortól beszélhetünk a külföldi tőke nagyobb arányú behatolásának a kezdetéről. 1924-ben például szerződés született a North American International Telephone and Telegraph Company-val, amely az akkor megalapított Compañía Telefónica Nacional de España (Spanyolország Nemzeti Telefontársasága) révén megszerezte az ország telefonmonopóliumát. 1928-ban a vállalat bevétele már nem kevesebb, mint 600 millió pesetát tett ki, amely elsődlegesen nem Spanyolországot, hanem a külföldi kapitalistákat gazdagította. Az anarchista történész Abel Paz találó hasonlatával élve: „az angolok el tudták foglalni Gibraltárt, de a jenkiknek meg volt a maguk gibraltári sziklája Madrid szívében”.[29] De az amerikaiak mellett a franciák, a britek, a belgák és a németek is szép lassan megszerezték a maguk érdekeltségeit a spanyol gazdaságban, mindenekelőtt a bányászatban és az iparban.

Calvo Sotelo, a diktatúra pénzügyminisztere 1926-ban kénytelen volt beismerni, hogy „az adóztatás fokozása nélkül teljességgel lehetetlen hozzáfogni a gazdasági élet helyreállításához.”[30] Néhány hónappal később mindez meg is történt: az ingatlanadó 20-25%-kal, a jövedelemadó pedig 3-12%-kal emelkedett, ami mindenekelőtt a munkásságot érintette kedvezőtlenül. A bérmunkából élőket emellett számos tényező tette sebezhetővé és kiszolgáltatottá az állammal és a munkaadókkal szemben, melyek közül a szabad szerveződés és a sztrájkjog hiányát érdemes kiemelni, valamint azt a körülményt, hogy a diktatúra időszaka alatt sem reálbérük, sem életszínvonaluk nem emelkedett. Ebből kifolyólag tiltakozásaik erőtlenek voltak és minden alkalommal könnyedén elfojtották őket.[31]

Az adóemelések mellett a diktatúra 400 millió, majd még 225 millió peseta értékű állami értékpapír kibocsátásával próbálta meg elkerülni a pénzügyi válságot.[32] Ez azonban nem sikerült neki: függő adóssága az 1920-as évek második felére 18 milliárd pesetára emelkedett, költségvetésében pedig évről évre komoly deficit mutatkozott.[33] A rendszer bukásának főbb okai is gazdasági-pénzügyi természetűek voltak; közülük első helyen a peseta árfolyamának esését kell kiemelni, amelyet a kormány intézkedései képtelenek voltak megakadályozni. A gazdasági világválság első jelei ugyan már a diktatúra végnapjaiban is megmutatkoztak, ezek csak a krízis későbbi szakaszában vetették vissza lényegesen a spanyol gazdaságot,[34] így a rendszer bukásának okaként aligha említhetőek.

A Rivera-kormányzat által megoldani nem tudott pénzügyi-gazdasági nehézségek szép lassan rányomták bélyegüket a politikai életre is. A rendszert addig támogató személyek és érdekcsoportok (főképp a spanyol és a külföldi üzletemberek, illetve a katonatiszti gárda) kezdtek fokozatosan eltávolodni tőle,[35] míg ezzel egyidejűleg (nagyjából 1928-tól) mozgásba lendültek azok az erők, amelyek - már pusztán elvi okokból kifolyólag is - szemben álltak a diktatúrával. A köztársasági mozgalom a középosztály gyors politizálódása nyomán ismét szerveződni kezdett, és Riveráék minden balsikerével sikeresen tudta növelni népszerűségét. A begyűrűző válság első jeleire a szocialisták fokozatosan kihátráltak addigi pozícióikból, és az évtized legvégére ők is a rendszer ellenlábasaivá váltak. Végül az uralkodó, XIII. Alfonz is elfordult Primo de Riverától, s (nyilvánvalóan magát a monarchiát is féltve) 1930. január 30-án elfogadta a diktátor lemondását.[36] A hatalmától megfosztott katonatiszt ezt követően elhagyta az országot és két hónap múlva (természetes halállal) távozott az élők sorából.

 

A monarchia összeomlása

A király megbízásából Miguel Primo de Rivera után egy másik katonatiszt, Dámasao Berenguer y Fusté került a kormány élére. Berenguert még a diktatúrát megelőzően léptették elő tábornokká Spanyol-Marokkóban szerzett érdemeiért. Katonai és politikai pályája is szépen ívelt: 1918-ban hadügyminiszterré, 1919-ben pedig Spanyol-Marokkó főbiztosává nevezték ki, ám egy katonai felkelés tervében való érintettsége folytán karrierje derékba tört. Hadbíróság elé állították, elbocsátották a katonai szolgálatból, és ha 1923 szeptemberében Rivera nem követ el államcsínyt, neve alighanem örökre feledésbe merült volna. Az újdonsült diktátor ugyanis – akinek szüksége volt minden megbízható katonatisztre uralma konszolidálásához – amnesztiát biztosított számára, majd 1924-ben kinevezte a királyi család katonai főnökévé.[37]

Rivera lemondását követően XIII. Alfonz jobbnak látta, ha visszatér az alkotmányos keretek közé, még mielőtt a megélénkülő köztársasági mozgalom és a diktátor bukását kísérő eufórikus hangulat a monarchiára nézve tényleges veszélyforrássá válna. A klasszikus monarchista pártok bázisát azonban még maga Rivera tette tönkre, mikor uralma kezdetén minden pártot feloszlatott, és kísérletet tett arra, hogy a különböző katolikus csoportokat saját elképzelései szerint a rendszer szolgálatába állítsa.[38] Ezért aztán az uralkodó egy olyan embert nevezett ki a kormány élére, aki egyszerre volt elfogadható a diktatúra korábbi első emberei, illetve a különböző monarchista és/vagy katolikus szerveződések számára. XIII. Alfonz, hogy elhárítsa magáról a felelősséget a diktatúra bűneiért és hibáiért, utólag elhatárolódott a Rivera-kormányzattól, és mintegy önigazolásul nyilvánosságra hozott olyan információkat, amelyek a közvélemény szemében még ellenszenvesebbé tehették a megbukott rendszert.[39]

A Bérenguerrel kezdődő (és mint látni fogjuk igen csak rövid életű) „liberálisabb” monarchikus éra alapvető célja tehát az volt, hogy a romló gazdasági és politika körülmények között is fenntartsa a királyság intézményét, és az uralkodó réteg alapvető érdekeit nem érintő reformokkal meggátolja a köztársasági mozgalom kiszélesedését, és elhárítsa egy esetlegesen fenyegető forradalom rémét. Ennek érdekében általános amnesztiát hirdetett, biztosította a diktatúra évei alatt némaságra kárhoztatott sajtótermékek újbóli megjelenését, illetve ismételten teret engedett a szakszervezetek és a politikai pártok szabad tevékenységének (a kommunista pártot kivéve).[40] Ennek szellemében került sor 1930. április 30-án a CNT legalizálására, július 9-én pedig a Solidaridad Obrera újraindítására.[41] Utóbbi első száma augusztus 31-én látott napvilágot, és radikális hangot megütve mindenekelőtt a diktatúra idején bebörtönzöttek szabadon engedése érdekében emelt szót.[42]

A kezdeti „liberális” lendület azonban egy hónap sem telt bele, s hirtelen abbamaradt. A politikai gyűléseket betiltották, a sajtót pedig újra a cenzúra karmai közé lökték. Minderre azért került sor, mert a király terve, hogy Riverát tegye meg egyedüli bűnbaknak, nem járt sikerrel, és akadt olyan befolyásos politikus, aki nem félt nyíltan kimondani a véleményét. Ez a politikus José Sánchez Guerra volt, aki a diktatúra előtti időszakban több miniszteri tárcát is betöltött, továbbá kilenc hónapon keresztül a Minisztertanács Elnöke címet is viselte. 1930 februárjában egyik nyilvános beszédében bűnrészességgel vádolta meg XIII. Alfonzt a diktatúra idején betöltött szerepe miatt.[43] Az eset különlegességét az adja, hogy Sánchez Guerra a köztudottan monarchista Konzervatív Párt (Partido Conservador) vezetője volt. Látszólag ellentmondásos tettére egy alkalommal saját maga adott magyarázatot, mikor így fogalmazott: „nem vagyok republikánus, de elismerem, hogy Spanyolországnak joga van Köztársaságnak lenni”.[44]

Az uralkodó reakciója mindenesetre kapkodásról és félelemről árulkodott, ráadásul semmivel sem járult hozzá a monarchia stabilizálódásához, amelyre pedig a fokozódó gazdasági válság közepette mindinkább szüksége lett volna. XIII. Alfonz felismerte, hogy a sokak szemében középszerű és tehetetlen Berenguert és kormányát megkerülve meg kell nyernie olyan tekintélyes királypárti politikusokat, akik a kabineten kívülről járulhatnak hozzá a konszolidációhoz. Erre tett kísérlete azonban kudarcba fulladt: Francisco Cambó (mérsékelt katalán politikus, korábbi miniszter) betegségre hivatkozva hárította el az uralkodó közeledését, Santiago Alba (egy régi liberális beállítottságú miniszter) pedig sértettsége folytán mondott nemet XIII. Alfonznak.[45]

Mindezek után a szorult helyzetben levő uralkodó számára csak az az egy út kínálkozott, hogy az alkotmány megreformálása útján szerelje le a republikánus mozgalmat. Ehhez meg is lettek volna a megfelelő emberek, a kipróbált királypárti ex-miniszterekből szerveződött Alkotmányozó csoport tagjai (Constitucionalistas), de tömegtámogatás híján végül nekik is vissza kellett vonulniuk.[46]

A kormány tehetetlensége és az uralkodó sikertelen politikai manőverei csak még inkább fokozták a gazdasági világválság következményeitől amúgy is szenvedő spanyol parasztok és munkások elégedetlenségét. A krízis az ipar minden ágazatára komoly hatással volt, s a termelést jelentősen visszavetette,[47] ami rohamosan növekvő munkanélküliségét indukált.[48] A foglalkoztatási viszonyok rövid időn belüli erőteljes romlása pedig – mint szerte a világon – a munkásság fokozódó sztrájkakcióihoz vezetett. Míg a sztrájkhullám 1930 tavaszán mindösszesen 50-60 ezer főre terjedt ki, addig a sztrájkolók száma ez év szeptember-októberére meghaladta a 200 ezret, novemberre pedig már a 600 ezret is elérte.[49] A gazdasági válság, a növekvő népi elégedetlenség és a helyzet kezelésére képtelennek bizonyuló kormány és uralkodó végső soron a burzsoázia monarchiába vetett bizodalmát is aláásta, amely körülmény a politikai rendszert menthetetlenül instabillá tette.[50] A bizalmatlanság a külföldi tulajdonosokra és befektetőkre is jellemző volt, s ennek követeztében a monarchia végnapjaiban a külföldi tőke kivándorlása jelentős méretek öltött.[51]

A sokrétű és általánosnak mondható elégedetlenség szükségszerűen a republikánus ellenzék malmára hajtotta a vizet. A legfontosabb eseményre 1930. augusztus 17-én került sor San Sebastiánban. Ekkor ugyanis a köztársasági pártok és a szocialisták vezetői megkötöttek egy egyezményt, amely a monarchia megdöntéséhez vezető út első nagy mérföldkövévé vált. A paktumban mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásáról határoztak, s létrehoztak egy Forradalmi Bizottságot, amely az ennek eléréséhez szükséges lépések megtervezésére és kivitelezésére volt hivatott.[52] A találkozót alapvetően a jobboldali republikánusok dominanciája jellemezte, s ennek megfelelően a San Sebastián-i Egyezmény eszméje nem volt egyéb, mint „a konzervatív alapelvek legitimálása” mellett a polgárság, illetve az értelmiség hatalmának előkészítése köztársasági színekben.[53] Összességében a találkozón semmiféle érdembeli programot nem terjesztettek elő, s így nem is volt mit elfogadni, sőt még magát az egyezményt sem rögzítették írásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az ellenzékieket összekötő kapocs nem volt több, mint puszta ellenzékiségük, s hogy a résztvevők nem rendelkeztek világos és közös elképzelésekkel a jövőt illetően. A CNT élén álló mérsékelt vezetés kétségbeesett és kompromisszumkész politikájára jellemző, hogy a san sebastian-i találkozóra elküldték két képviselőjüket, akik támogatásukról biztosították a republikánusokat és a szocialistákat, amennyiben azok szavatolják, hogy a köztársaság győzelemre jutása után biztosítják az anarcho-szindikalisták számára a szabad szerveződés jogát, valamint általános amnesztia útján szabadon engedik bebörtönzött elvtársaikat.[54]

A következő lépést a szocialisták hivatalos csatlakozása jelentette a paktumhoz 1930 októberében. Ezt követően a Forradalmi Bizottság átalakult Ideiglenes Kormánnyá. Élére az ex-monarchista Alcalá Zamora került, miniszterei között pedig a különböző pártok színeiben ott találunk több olyan politikust, akik karrierjüket itt megalapozva komoly tisztségeket fognak betölteni később a köztársasági érában.[55] Közvetlenül létrejötte után az árnyékkormány hozzálátott, hogy fegyveres felkelést készítsen elő a monarchia megdöntésére.[56] A CNT vezetése - kapcsolatát továbbra is fenntartva a köztársaságpárti összeesküvőkkel – novemberben tárgyalásokat folytatott a konzervatív republikánus Miguel Maurával, és támogatásáról biztosította őt a tervezett fegyveres felkelést illetően.[57] A szervezőmunka azonban nem bizonyult az Ideiglenes Kormány erősségének, s a puccs időpontjának többszöri megváltoztatása végül is katasztrófához vezetett. Az eredetileg december 12-ére tervezett felkelés december 15-ére történő elnapolásáról ugyanis Jaca helyőrségének lázadói már nem értesültek, s emiatt a Fermín Galán kapitány és Ángel García Hernández hadnagy vezette republikánus összeesküvők vereséget szenvedtek. A két vezetőt a rögtönítélő bíróság halálra ítélte és huszonnégy órán belül kivégeztette, megteremtve a köztársasági mozgalom első mártírjait. Ezen túlmenően, mintegy az elbukott felkelésre válaszul a kormány rövid időn belül letartóztatta az Ideiglenes Kormány tagjainak többségét. A fenti események után a december 15-i felkelés sorsa a Madrid melletti Cuetro Vientosnál szinte predesztinálva volt. A jacai incidens kudarcától megrettenve a tüzérség az utolsó pillanatban meghátrált, így a terv végrehajtása csupán néhány repülőtisztre hárult. Ők voltak azok, akik az őrség lefegyverzése után a repülőtéri rádión keresztül rögtönzött felhívásukban kikiáltották a köztársaságot. Ezt követően repülőgépekről papírfecniket szórtak szét Madrid felett, amely mindenekelőtt a forgalom megbénítására és egy általános sztrájk megindítására hívta fel a lakosságot. A felhívás azonban eredménytelen maradt, s ezzel a republikánusok terve is dugába dőlt. Az akcióban többek között aktív szerepet vállalt az anarchista Ramón Franco (a későbbi diktátor öccse) is, aki egy bombákkal megrakott géppel eredetileg a királyi palotát szerette volna lebombázni, ám mivel a célterületen túl sok gyerek tartózkodott, végül ő is elállt terve megvalósításától.[58] (Az már a sors fintora, hogy az egyik katonatiszt, aki ezt a sikertelen felkelést vezette, az a Quiepo de Llano volt, aki a későbbiekben Francisco Franco tábornokaként éppen a köztársaság ellen kel majd fel újból, s akinek parancsára Andalúziában ezreket fognak brutálisan meggyilkolni a polgárháború idején.) A Berenguer-kormány nem hagyta magát beleringatni a sikertelen felkeléseket és a megtorlásokat követő ideiglenes megnyugvás illúziójába, s 1931. március 15-ére parlamenti választásokat írt ki, azt remélve, hogy ezáltal alkotmányos úton szerezhet támogatást a kormány és a roskatag monarchia számára.[59]

1931. április 14-én azonban mégis kikiáltották a köztársaságot. Az ehhez elvezető folyamatban azonban – mint az már az előzőekből is kitűnhetett – vajmi kevés szerepe volt a köztársaságpártiak fáradhatatlan munkájának és áldozatos harci tevékenységének; sokkal inkább a színfalak mögötti játéké, a köpönyegforgatásé és csalásé volt a főszerep, s mindennek tetejébe ráadásul az előkészületek során a monarchistáknak sokkal fontosabb szerep jutott, mint maguknak a republikánusoknak. Az első fontos lépésnek mindenképpen Berenguer 1931. február 14-i lemondása tekinthető. Ennek hátterében az annak idején számtalan alkalommal miniszteri tárcát vállaló Romanones grófjának (Álvaro de Figueroa y Torres) mesterkedései álltak. A gróf ugyanis bejelentette, hogy nem kíván részt venni a választásokon, s helyette alkotmányozó gyűlés összehívását javasolta. A republikánus-szocialista koalíció szintén bojkottot hirdetett, így a kedvezőtlen fordulat hatására Berenguer a lemondás mellett döntött. Helyére a kétségbeesett uralkodó Sánchez Guerrát akarta kinevezni, de miután az az Ideiglenes Kormány bebörtönzött tagjaiból kísérelt meg kormányt alakítani, Romanones gróf és a monarchia más befolyásos támaszai kieszközölték, hogy XIII. Alfonz helyette mégis inkább mást jelöljön ki. Így alakult meg végül február 18-án a monarchia utolsó kormánya Juan Bautista Aznar admirális vezetésével, amely a parlamenti választások előtt községtanácsi és tartományi választások kiírását helyezte kilátásba, s ennek időpontjául 1931. április 12-t jelölte meg.[60]

Ami magát a választásokat illeti, pontos és megbízható statisztikák híján rendkívül nehéz hiteles képet kapnunk a történtekről. A különböző adatokat és más-más logika szerinti fejtegetéseket egybevetve mindenesetre érdemes hangsúlyozni, hogy a választásokat tulajdonképpen a monarchisták nyerték meg. A Statisztikai Évkönyv tanúsága szerint ez a győzelem ugyan nem volt túl nagy (40.324 monarchista képviselő szemben a republikánusok 40.168 mandátumával), de többen úgy vélik, elképzelhető, hogy utólag a republikánusok a saját javukra módosították az eredményeket. Az mindenesetre tény, hogy szinte az összes városban a republikánusok győztek. A monarchista pártok erre az időszakra már meglehetősen demoralizálódtak és meggyengültek, míg a köztársasági pártok a cenzúra megszüntetésével és a szólásszabadság helyreállításával[61] hatékony választási propagandát tudtak kifejteni. Kétségtelen, hogy a vidéken korábban általános gyakorlatnak számító „caciquismo”[62] jelenségével a monarchisták is képesek voltak saját statisztikájuk javítására, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a köztársasági eszmék elterjedtsége vidéken lényegesen gyengébb volt, mint a városokban, így a királypárti győzelem mögött a falvakban nem feltétlen kell mindenütt manipulációt gyanítani. Figyelembe kell venni azonban, hogy a választások az 1907-es választótörvény alapján kerültek megrendezésre. E törvény 29. cikkelye pedig lehetővé tette, hogy amennyiben egy választókerületben csak egy jelölt indul, azt automatikusan győztesnek nyilvánítsák, számtalan visszaélésre adva okot ezzel. De mindezeken túl a leglényegesebb körülmény, amellyel mindenképpen számolni kell, s ami a republikánusok győzelmének kulcsa volt nem más, mint a spanyolországi infrastruktúra alacsony fejlettségi szintje. Ennek köszönhetően ugyanis a nagyobb városokból (ahol a republikánusok győztek) hamarabb érkeztek meg a választási eredmények a fővárosba, mint a kisebb falvakból (ahol a monarchista túlsúly volt a jellemző), s ennélfogva a részleges statisztikákból a köztársaságiak egyértelmű győzelemére lehetett következtetni.[63] Ezeket a részleges eredményeket a városi lakosság nagy része magától értetődő módon kitörő lelkesedéssel fogadta, s április 13-án már utcai felvonulások keretében ünnepelték a köztársaságot Spanyolország-szerte.

A liberter mozgalmon belüli törésvonal természetesen a választások kapcsán is élénken megmutatkozott. Az anarchisták és anarcho-szindikalisták többségükben nem voltak a köztársaság elkötelezett hívei, de sokan úgy látták, hogy eljött a kedvező pillanat a monarchia megbuktatására, s hogy ebben a folyamatban nekik is szerepet kell vállalniuk. A CNT mérsékelt vezetése ezért még a választási kampány időszakában, még ha nem is kifejezetten biztatta tagjait, de mindenesetre engedélyezte számukra, hogy részt vegyenek a szavazáson voksukkal a „kisebb rosszat”, azaz a republikánusokat támogatva.[64] A választásokat követő napon pedig a CNT általános sztrájkot hirdetett, hogy ezzel segítse elő a monarchia haláltusáját. Egyes helyeken (például Barcelonában) az anarchisták megrohamozták a börtönöket, hogy kiszabadítsák korábban bebörtönzött elvtársaikat.[65] Ezen lépésük azonban egyúttal arról is árulkodott, hogy nem bíztak a republikánusok ígéreteiben egy esetleges amnesztiarendeletet illetően. Hovatovább az anarchisták többsége a választásokhoz sem fűzött sok reményt; jó példa erre a Solidaridad Obera április 1-jei számának egyik cikkrészlete: „Választások, választások és még több választás; úgy tűnik, mintha ez lenne a legfőbb megoldás minden ország problémájára. A legkevésbé sem vagyunk meglepve emiatt a politikai komédia miatt. Természetesnek tartjuk, hogy az emberek forradalmi szelleme némiképp meg fog lágyulni, mikor megengedik nekünk, hogy játsszunk annak érdekében, hogy ők tanácsosok és képviselők lehessenek (…) A CNT-nek hasznos leckéket kell nyújtania a jelen és a nem túl távoli jövő számára állítólagos forradalmi baloldali politikusaink csődjéről.”[66] Részben épp az anarchisták ilyesféle állásfoglalásának volt köszönhető, hogy az újjáéledt Forradalmi Bizottság a páratlanul kedvező helyzetet kihasználva félt azonnal megragadni a hatalmat. Alcalá Zamora és Miguel Maura ügyvédek voltak és konzervatívok, Alejandro Lerroux a hírhedten korrupt „Ifjú Barbárok” vezetője és szintén konzervatív. Érthető tehát, hogy tartottak tőle, hogy az irányítás ebben a kényes politikai helyzetben kicsúszik a kezükből, s a kezdeményezés a (nem csak nevében) forradalmi néptömegek kezébe megy át. Tisztában voltak vele, hogy egy népi forradalommal éppúgy, mint egy azt követő esetleges megtorlással és monarchista restaurációval csak rajta vesztenének az ügyön. A következő események így hát ismételten a színfalak mögött zajlottak, s mint eddig, Romanones gróf most is kivette belőlük a részét. Az uralkodó ugyanis őt küldte el tárgyalni a magát április 14-én kormánnyá alakító Forradalmi Bizottsághoz, s ő volt az is, aki rábírta az uralkodót, hogy lemondva trónjáról elhagyja az országot.[67] Mindeközben április 14-i utolsó ülésén az Aznar-kormány is elfogadta a Forradalmi Bizottság követeléseit, s önként lemondott a hatalomról a republikánus klikk javára. A király még aznap éjszaka elhagyta a palotát és külföldre távozott.[68] Megértette ugyanis, hogy amennyiben jelen helyzetben másképp dönt, az könnyen polgárháborúba taszíthatja az országot: „A vasárnapi választások világosan meggyőztek engem, hogy már nem élvezem a népem szeretetét (…). Bizonyos vagyonos körök úgy tartják, ragaszkodnom kéne királyi előjogaimhoz és hathatósan szembe kellene szegülnöm azokkal, akik velem viaskodnak. De szeretnék határozottan elállni attól, hogy testvérgyilkos háborúba taszítsam egyik honfitársamat a másik ellen (…). És miközben a nemzetről beszélek, szándékosan visszatartom a királyi hatalom katonaságát.”[69] Ennek megfelelően a köztársaság vértelen úton váltotta fel a királyságot, bár mindezt – mint az a fentiekből látható - forradalomnak aligha lehetne nevezni. Ellenállásra csak helyenként került sor a monarchia utolsó védőbástyáinak részéről, ezek azonban képtelennek bizonyultak arra, hogy szemernyit is befolyásolják az események menetét.

 

A hatalomváltások időszaka

Az 1931-es év tavasza és nyara meglehetősen komoly változásokkal járt együtt szinte minden téren. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a fél esztendő a hatalomváltások időszaka volt. Ennek alátámasztására számtalan példát lehetne felhozni a tárgyalt időszak különböző színtereiből, de most csak a legfontosabb és témánk szempontjából legrelevánsabb változásokra fogunk kitérni. A királyság intézménye helyére a köztársaság lépett, s mindez természetszerűleg a hatalmi elit látványos fluktuációját eredményezte: a régi rendszer fő pilléreit jelentő katonatisztek és monarchisták pozíciói végérvényesen meggyengültek, s helyüket kénytelenek voltak átadni a polgári erők különböző szektorainak, illetve a szocialistáknak. A köztársaság létrejötte által teremtett légkör üdítően hatott Spanyolország történelmi kisebbségeire is (katalánok, baszkok, galíciaiak), akiknek korábban az oszthatatlan monarchia eszméje miatt az élet számos területén jogkorlátozással kellett szembenézniük. Közülük legöntudatosabbnak és legerősebbnek a katalánok bizonyultak. Ehhez relatíve nagy lélekszámukon túl Katalónia gazdasági prosperitása járult hozzá leginkább. A katalán burzsoázia és pártjai a monarchia összeomlásakor nem haboztak minél nagyobb befolyásra szert tenni, és megszerezni az adott körülmények között legelőnyösebbnek mondható pozíciókat. A galíciai republikánusokhoz hasonlóan ők is képviseltették magukat az országos kormányban, de az igazán nagy lépést Katalónia autonómiájának megszerzése és élére egy autonóm tartományi kormány (Generalitat) felállítása jelentette.[70] A katalán nacionalisták tevékenysége ettől kezdve főleg két területre összpontosult: egyrészt igyekeztek nyomásgyakorlásukkal a számukra legkedvezőbb nemzetiségi törvénytervezetek elfogadására sarkallni az országos kormányt (a Cortest), másrészt viszont komoly harcokat vívtak a Katalóniában hagyományosan erősnek számító anarchizmussal és anarcho-szindikalizmussal, s általában a munkásmozgalommal uralmuk stabilitásának megőrzése érdekében. A tárgyalt fél éves időszakban igen csak fontos változások történtek a liberter mozgalom soraiban is. A CNT irányítását hosszú ideje hagyományosan kézben tartó szindikalisták és mérsékelt anarcho-szindikalisták ugyanis a radikálisok egyre erősödő tevékenysége és saját alkalmatlanságuk folytán képtelenek voltak továbbra is megőrizni befolyásukat. Rövid időn belül kiszorultak a mozgalom minden olyan területéről, ahol korábban pozícióik szilárdnak és megingathatatlannak tűntek. A tendencia egyúttal visszafordíthatatlannak is bizonyult: a korábbi vezetők szűk csoportja mindinkább marginalizálódott, ezzel párhuzamosan egyre mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, ami csak tovább gyorsította elszigetelődését a liberter mozgalom fősodrától.

A király és a kabinet távozása után a kormányzás az Ideiglenes Kormány kezébe került, melynek elnöke a köztársasági jobboldalhoz (DLR) tartozó Alcalá Zamora lett. A belügyi tárcát egy másik jobboldali republikánus, Miguel Maura kapta. Rajtuk kívül a Radikális Köztársasági Párt (PRR) és a Radikális Szocialista Köztársasági Párt (PRRS) két-két fővel, a szocialisták (PSOE) három fővel, a Köztársasági Akció (AR), a galíciai (ORGA) és a katalán (ACR) nemzetiségi pártok pedig egy-egy fővel képviseltették magukat a koalíciós kormányban.[71] Mivel az Ideiglenes Kormány nem parlamenti választásokon való győzelem útján került hatalomra, s ezért tulajdonképpen illegitim volt, de ugyanakkor hatalomra kerülése után visszariadt attól, hogy továbbra is forradalmi kormányként tekintsen önmagára, az ellentmondás feloldásához arra volt szüksége, hogy egy mihamarabb megrendezett országos választásokon többségi szavazatok útján szilárdítsa meg és legitimizálja hatalmát és a polgári köztársaságot. Az áprilisi hatalomátvételt követően rövid idő leforgása alatt köztársaságpártiakat ültettek minden fontosabb tisztségbe,[72] ezzel is biztosítva az új rendszerhez lojális intézményrendszer hatékony működését.  Az országos választásokig hátralevő időszakban azonban az új kormánynak vigyáznia kellett, nehogy esetleges ballépések útján tápot adjon a baloldalnak és a népi mozgalmaknak, melyek máris komoly várakozással néztek a jövő elébe, és mindenekelőtt mélyreható társadalmi változások keresztülvitelét remélték az kormánytól. A hatalomra jutott republikánusok zöme persze csak a mérsékelt reformok híve volt, amelynek révén biztosíthatta osztályuralmát, szélesíthette lehetőségeit, ugyanakkor visszahőkölt attól, hogy komoly társadalmi átalakuláshoz vezető lépésekkel elégítse ki az alsóbb néposztályok igényeit. Egyetlen válaszuk a szegénységre és az éhségre az volt, hogy a köztársaságot, mint minden földi jónak a letéteményesét, meg kell szilárdítani.[73] Különösen igaz volt ez az Ideiglenes Kormány monarchistából átvedlett jobboldali republikánusaira, a belügyminiszter Maurára és Zamora miniszterelnökre. Noha mindketten a Republikánus Liberális Jobboldal (DLR) képviselői voltak, a párt nevével ellentétben ők rendelkeztek a legkonzervatívabb nézetekkel a köztársaság vezető politikusai közül. Éppen ezért jelenlétük az Ideiglenes Kormányban sokaknak csípte a szemét már a kezdetektől fogva, de a baloldali republikánusoknak kezdetben még nem volt meg a kellő erejük ahhoz, hogy föléjük kerekedjenek. A köztársaság győzelmét követően azonban a jobboldali republikánusok befolyása párhuzamosan apadt tömegbázisuk rohamos csökkenésével. Már az 1931. júniusi alkotmányozó gyűlési választások eredménye híven tükrözte szerény társadalmi támogatottságukat, s a fejlemények arra késztették Zamorát, hogy benyújtsa lemondását. 1931 októberére a DLR instabil helyzete kormányválsághoz vezetett, Zamora és Maura lemondtak tisztségükről, s a miniszterelnöki székbe Manuel Azaña került, míg a belügyminiszteri tárcát Casares Quiroga vette át.[74] Ettől kezdve egészen 1933 szeptemberéig Azaña birtokolta a kormányfői, s egyben a hadügyi tárcát, a belügyminiszteri tisztség pedig mindvégig Quirogára hárult. Ez egyfajta stabilitást jelentett a kormányzás terén, míg a DLR tagjainak távozása egyúttal jelentős balra tolódást is eredményezett a kormányzat összetételében. A párt bukása után alig két hónappal a PRR is kiszorult a kormányból. E folyamatok egyértelműen az AR malmára hajtották a vizet. Míg az Ideiglenes Kormányban egyedül Azaña képviselte pártját, addig a későbbiekben az AR három, illetve négy tárcát is megkaparintott magának a kabinetben (igaz ezekben Azaña egyszerre két tisztséget is fenntartott magának). A szocialisták 1931 és 1933 között mind a négy kormányban változatlanul három fővel képviseltették magukat: Fernando de los Ríos, a mérsékelt jobboldali szocialista Indalecio Prieto, valamint az UGT két évtizeden keresztül főtitkári pozícióját betöltő Largo Caballero személyében. A PRRS kormányrészvételét is stabilnak lehet nevezni: Marcelino Domingo és Álvaro de Albornoz a tárgyalt időszakban mindvégig miniszterek maradtak, a harmadik Azaña-kormányban pedig még egy fővel erősödtek a PRRS pozíciói. Mellettük a nemzetiségek összesen két (egy katalán és egy galíciai) politikussal képviseltették magukat, ám a katalánok esetében már nagyobb volt a fluktuáció párthovatartozás és a képviselő személyének tekintetében egyaránt.

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

 

A köztársaság kikiáltásának idejére a királypártiak erőit olyannyira megviselték az elmúlt időszak viszontagságai, hogy az újdonsült hatalomnak egy sikeres monarchista restaurációs kísérlettől aligha kellett tartania;[76] uralmát egyedül egy baloldalról jövő népi forradalom fenyegethette. A vezetők ezzel nagyon is tisztában voltak, mint arról Zamora elnök egyik kijelentése is árulkodik: „szolgálom, kormányzom, propagálom és védem azt [a köztársaságot – P. P.] (…), [de] nem fogom eljátszani egy Kerenszkij szerepét”.[77] Hogy Kerenszkij sorsát elkerüljék, a polgári republikánusok már a kezdetektől fogva nem tétováztak ahhoz a hatékony fegyverhez nyúlni, amelyet Primo de Rivera is sikeresen alkalmazott néhány évvel korábban: a szocialisták megnyeréséhez, akik mint akkor, most is hajlottak minden olyan kompromisszumra, amellyel úgy vélték, hogy közvetlenül a munkásosztály helyzetének javítását szolgálhatják. Három miniszteri tárcával ráadásul ez sokkal több reménnyel és lehetőséggel kecsegtette őket, mint az 1920-as évek korlátozott cselekvési légkörében felajánlott alkupozíciók. Ők kapták a munkaügyi, a pénzügyi és az igazságügyi tárcákat, melyek révén valóban nem tűnt irreális dolognak a spanyol proletariátus foglalkoztatási és egyéb viszonyainak javítása. Ezért aztán „a szocialisták késznek mutatkoztak a szociális forradalom elhalasztására és a polgári köztársaság elkötelezett támogatására”.[78] A polgári köztársaságiak pedig a baloldal és a szervezett proletariátus tekintélyes hányadát maga mögött tudó szocialisták leszerelése által biztosak lehettek afelől, hogy uralmukat képesek lesznek megszilárdítani.

Ilyen körülmények között a liberterek érthető módon arra törekedtek, hogy a szocialisták reformizmusát kritizálva és hirdetve a forradalmat, megnyerjék az UGT szervezeteinek munkásait is, s együttes nyomásgyakorlással gyökeres változásokat eszközöljenek ki. S hogy többek között milyen radikálisabb változásokat követeltek, arra jó példát kínálnak a CNT Katalán Regionális Bizottságának április 18-i összejövetelén felvetett pontok, melyeket aztán Barcelonában és más katalán városokban az anarcho-szindikalista munkások nagy lelkesedéssel terjesztettek: „szabadság a raboknak; munkások és parasztok követelései, beleértve az azonnali béremelést, a munkakörülmények javítását és a 40 órás munkahetet anélkül, hogy csökkentenék a béreket; a Guardía Civil [a spanyol csendőrség – P. P.] feloszlatása; a hadsereg megtisztítása és az állami bürokrácia felszámolása; valódi oktatási reform; az állam és az egyház szétválasztása, stb.”[79] Katalóniában a munkásság nagyobb számaránya és magasabb fokú szervezettsége folytán az anarchista, anarcho-szindikalista propaganda is erősebb volt, hasonló követelésekkel azonban az ország más régióiban is előálltak a CNT helyi és regionális sejtjei.

A liberter mozgalmon belüli korábbi megosztottság azonban magától értetődően a továbbiakban is rányomta bélyegét az anarchisták és anarcho-szindikalisták állásfoglalására és cselekedeteire. Pestaña - aki ebben az időszakban a CNT főtitkára volt – a hozzá hasonló mérsékeltekkel együtt összességében barátságosabban viszonyult az új republikánus rezsimhez. Ők „a köztársaságot olyan politikai terepként szemlélték, melyben könnyebben lehet szervezni az osztálynélküli társadalmat”, azaz a széles szakszervezeti szabadság és a sztrájkjog révén megvan a kezükben a kellő fegyver az érdekérvényesítéshez, amelyet akár egy mélyreható agrárreform keresztülviteléhez és a munkanélküliség felszámolásához is felhasználhatnak, hogyha erre a kormány magától nem lenne hajlandó.[80] Mint azt a CNT szindikalista többségű Országos Bizottsága kijelentette: „Az Országos Munkakonföderáció nincs a Köztáraság ellen. Ezenfelül tudatában van annak, hogy mit képvisel az a néptömegek szemében, ezért a CNT elhatározta, hogy minden lehetséges eszközzel szembeszáll bármilyen felkeléssel, amivel a reakció megpróbálkozik. Akarjuk vagy sem, a CNT gesztusa egy olyan gesztus, amely a Köztársaság védelmére fog válni.”[81] Álláspontjuk azonban nem tükrözte a CNT egészének véleményét, akik többnyire ennél kritikusabban viszonyultak a polgári köztársasághoz. Még élesebben bírálta a CNT vezetőinek politikáját a FAI, amely nem mellékesen a diktatúra, majd pedig a monarchia összeomlását követően fokozatosan nagyobb cselekvési szabadsághoz jutott, még ha számos tagja továbbra is börtönben ült még. A tömegek véleményét pedig a CNT vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül. Ez legszembetűnőbben Katalóniában mutatkozott meg, közvetlenül az április 14-i választásokat követően. Az események hatására ugyanis Barcelonában is szervezkedni kezdett a polgárság, és az Ideiglenes Kormánnyal folytatott tárgyalások útján sikerült elérniük, hogy Katalónia és annak tartományi kormánya, a Generalitat autonóm státuszt kapjon. A Generalitat élére a Katalán Republikánus Baloldal (ERC) elnöke, Francesc Maciá került, aki koalíciós kormányt kívánt létrehozni.[82] S hogy a Katalóniában komoly veszélyforrást jelentő liberter mozgalmat leszerelje, Pestaña számára felajánlott egy helyet a kabinetben. Ezzel összefüggésben a katalán burzsoázia másik nagyformátumú politikusa, Lluís Companys a következőképpen érvelt: „Tudom, hogy a ti anarchista elveitek nem engedik meg nektek, hogy nyíltan együttműködjetek a mi politikai és haladó munkánkkal, de adjátok meg nekünk a bizalomnak ezt a hitelét, és adjuk át magunkat történelmi küldetésünk teljesítésének, és mi mindannyian arra érdemesnek fogunk bizonyulni.”[83] A gesztus és a mézes-mázos szavak ellenére a mérsékeltek a liberter mozgalmon belüli szakadástól tartva kénytelenek voltak visszautasítani a felkérést (pedig ha csupán Pestañán múlik, ő feltehetően elfogadta volna azt). Noha a burzsoá pártokkal való kollaborációt sikerült elkerülni, ugyanakkor a CNT katalán regionális plénumán kineveztek két küldöttet a Generalitattal való kapcsolattartás céljából.[84] Mindez természetszerűleg újabb pofont jelentett a liberter mozgalom radikálisai számára.

A „tiszták” szerveződése még április folyamán kezdett el komolyabb méreteket ölteni. Hozzájárult ehhez a szabadabb légkör mellett a FAI olyan vezéregyéniségeinek szabadon engedése a börtönből, mint például Juan García Oliver.[85] 1931. április 27-én sor került a FAI és a CNT radikálisabb tagjainak találkozójára Barcelonában, s itt született meg – épp García Oliver javaslatára – a CNT-FAI hírhedté vált vörös-fekete zászlaja.[86] Az összejövetel legfontosabb eredménye az volt, hogy a jelenlevők megegyeztek abban, gátat kell vetniük a Pestañáék vezette CNT kompromisszumos politikájának és általában a reformista irányvonal dominanciájának a föderáción belül.[87] Az ezt követő időszakban a radikálisok mindvégig ennek szellemében ténykedtek, fokozatosan növelve befolyásukat.

Valódi erődemonstrációra sem kellett sokáig várni, a közelgő május 1-je erre kitűnő alkalmat szolgáltatott. Az akkoriban mintegy 1 millió lakosú Barcelonában 100-150 ezres tömeg vonult utcára, akiknek jelentős része anarchista, illetve anarcho-szindikalista befolyás alatt állott. A CNT hivatalos összejövetelét mellőzve a FAI radikálisai ugyanabban az órában, mintegy kétszáz méterrel arrébb egy másik gyűlést tartottak, az új zászlón kívül ezzel is kifejezve nemtetszésüket a CNT vezetése és irányvonala felé. Az érdeklődőknek szórólapokat osztottak, és állást foglaltak a liberter kommunizmus mellett, amelynek kivívására a „forradalmi gimnasztikát”[88] tartották a legcélravezetőbb módszernek, vagyis azt, ha a burzsoázia uralmát folyamatos nyomásgyakorlás útján döntik meg, nem riadva vissza az erőszak és a fegyveres felkelés eszközének alkalmazásától sem. A gyűlésen elhangzottakból egy kiáltványt állítottak össze,[89] melyet Francesc Maciának kívántak előterjeszteni a Generalitat épületében. Az emberek tapssal és egyetértéssel fogadták a javaslatot. A menet forradalmi dalokat énekelve elindult, a békés embertömeg sorai közt „nem kevesebb, mint száz elvtárssal, akik pisztollyal a nadrágjuk és a hasuk közt csak az alkalmat várták, hogy saját kezükkel nekiláthassanak a forradalmi gimnasztika gyakorlásának”.[90] Az események azonban végül nem várt tragikus fordulatot vettek. Az esetről a FAI lapja, a Tierra y Libertad (Föld és Szabadság) számolt be részletesen május 8-i számában, ennek most csak rövidített kivonatát közöljük:[91] Miután a tömeg a San Jaime térre ért, ahol a Generalitat székelt, az épületet őrző karhatalmisták a delegáció tagjain kívül nem akartak mást beengedni.[92] Ezért a delegációt vörös-fekete zászlóval kísérő Louis Lecoint az őrök többször megütötték, és igyekeztek elvenni tőle a zászlót, aminek a rúdja végül kettétört. A dulakodás közepette egyszer csak lövés dördült a Generalitat bejáratánál. Az őrök visszavonultak és bezárkóztak az épületbe. A szemtanúk szerint nem voltak provokátorok a helyszínen, a lövés hatására mégis – mintha az egyfajta jeladás lett volna - szinte azonnal újabb lövések dördültek el, de ezúttal már célzottan az anarchistákat szállító teherautók irányába. A váratlan események hatására általános zűrzavar lett úrrá a tömegen: voltak, akik futásnak eredtek, míg néhány elszánt militáns maga is fegyvert rántva válaszolt a lövésekre. A helyszínen tartózkodó anarchista Buenaventura Durruti nyugalomra intette az embereket, s úgy tűnt szavai meghallgatásra találtak, ám kisvártatva ismét tűz alá vették őket. Mindezért a katalán védelmi őrség volt a felelős, amelyet tűzoltósisakjáról messziről is könnyen azonosítani tudtak a szemtanúk. A tér sarkán egy géppuskát is felállítottak, és válogatás nélkül tüzet nyitottak vele a túlnyomó többségében fegyvertelen tömegre. A vérengzés még tovább folytatódik, ha a fegyveres anarchistáknak nem sikerült volna visszaszorítania őket a térről, időt adva a tömegnek, hogy elmenekülhessen. A helyzetet súlyosbította, hogy a teret szegélyező épületek némelyikéből is tüzet nyitottak rájuk. A rendőrség részéről tudatosan megszervezett akcióról volt tehát szó, amiért az anarchisták súlyos árat fizettek.[93] Nem csupán a veszteség volt fájó, hanem az eset után közzétett hivatalos rendőrségi közlemény is, amely egyértelműen úgy állította be a történteket, mintha az anarchisták megtámadták volna a Generalitat palotáját, s el akarták volna foglalni azt. A lövöldözés során elesett egyetlen[94] rendőr kapcsán pedig azt hazudták, hogy őt a „lázadók kivégezték”.

A május 1-jei incidens hatására az anarchisták radikális szárnya végképp leszámolt minden illúziójával a republikánus-szocialista kormánnyal és annak köztársaságával kapcsolatban. A történtek hatására azonban a CNT soraiban is megnőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a vezetés kompromisszumos és együttműködő politikájával. A „tiszták” és a „mérsékeltek” közötti ellentét végérvényesen kiéleződött, és a mérleg serpenyője mindinkább a FAI irányába billent, amely bár taglétszámát tekintve továbbra sem volt jelentős, következetes forradalmi irányvonalával azonban valódi alternatívaként tűnt fel a liberter mozgalmon belül.[95]

A két irányvonal összecsapásának a CNT június 11. és 16. között tartott III. Országos Kongresszusa volt a színhelye,[96] amely egy időben került megrendezésre a Nemzetközi Munkásszövetség (spanyolul: Asociación Internacional de los Trabajadores, AIT) IV. Kongresszusával. Szándékosan egy nappal korábban azonban a FAI egy saját rendezvényt is szervezett Madridban, amely az I. Félszigeti Konferencia elnevezést viselte. A konferencia a FAI létszámához és befolyásához mérten korántsem nevezhető jelentéktelennek, s ezt már az is bizonyítja, hogy a spanyol anarchisták mellett 20 ország mintegy száz küldöttje vett részt rajta. Mindenekelőtt három fő kérdésben sikerült megegyezésre jutniuk a feleknek: elsőként arról döntöttek, hogy augusztus 1-jétől az egész Ibériai-félszigetre kiterjedő propagandaakcióba kezdenek, másodszor és részben ezzel összefüggésben elhatározták, hogy a FAI legfontosabb sajtóorgánumát, a Tierra y Libertadot hetilappá alakítják,[97] végül, de nem utolsó sorban pedig hitet tettek amellett, hogy erősíteni fogják az anarchista irányvonalat a CNT-n belül.[98] Utóbbira a CNT kongresszusa remek lehetőséget kínált.

A júniusi CNT kongresszusnak a madridi Teatro Conservatorio szolgált helyszínéül. A pontos dokumentációnak hála, meglehetősen részletes információk állnak rendelkezésre az anarcho-szindikalista szakszervezetek taglétszámára, illetve a tagság térbeli eloszlására vonatkozóan. Ennek tanúsága szerint a CNT teljes regisztrált tagsága ekkoriban – figyelembe véve azt is, ha valaki egyszerre több szervezethez is be volt jelentve – 535.565 fő volt. A legnépesebb régió egyértelműen a katalán volt, kis híján 300 ezer taggal (ebből egyedül Barcelonában 285 ezren voltak bejelentve), a második pedig az andalúz, több mint 110 ezer taggal. A Katalóniához hasonlóan iparilag és kereskedelmileg fejlett Levante szintén jelentős anarcho-szindikalista tagsággal, közel 60 ezer fővel rendelkezett. A Kantábriai-hegység bányavidékének, valamint Aragónia, Rioja és Navarra tartományoknak a munkásai közül (utóbbiakat egy kalap alá veszi a felsorolás) nagyjából 25-25 ezren tartoztak a CNT kötelékébe. Az ország többi régiójában már jelentősen kisebb számokkal találkozunk, s még magában a fővárosban sem haladta meg sokkal az 5 ezret a cenetisták létszáma.

Az alábbi táblázat részletesebben szemlélteti a CNT tagságának sajátos területi eloszlását, ám pusztán ezekből az adatokból hiba volna képet alkotnunk a spanyolországi liberter mozgalom 1931-es állapotáról.[99]

KATALÓNIA

299.753

Barcelona

285.237

Gerona

6.441

Tarragona

4.760

Lérida

3.315

ANDALÚZIA

113.157

Sevilla

48.486

Córdoba

17.690

Málaga

14.780

Cádiz

11.997

Granada

8.244

Huelva

4.864

Ceuta

3.796

Almería

1.800

Jaén

1.500

LEVANTE

58.526

Valencia

32.435

Alicante

19.192

Murcia

6.131

Castellón

554

Albacete

214

ASZTÚRIA, LEÓN és PALENCIA

25.453

Asztúria

24.881

León

572

ARAGÓNIA, RIOJA és NAVARRA

24.201

Zaragoza

17.252

Teruel

2.700

Logroño

2.620

Huesca

1.447

Navarra

182

GALÍCIA

13.218

La Coruña

9.616

Pontevedra

3.602

KÖZPONTI RÉGIÓ

9.217

Madrid

5.474

Ciudad Real

1.561

Cáceres

1.530

Soria

478

Valladolid

150

Cuenca

24

ÉSZAKI RÉGIÓ

3.760

Vizcaya

1.902

Guipúzcoa

965

Santander

893

BALEÁR RÉGIÓ

1.025

ÖSSZESEN

548.310

A hivatalos adatokon túlmenően ugyanis akadnak egyéb számítások is, melyek a be nem fizetett tagdíjakat is megkísérelték megbecsülni. A Spanyolországra jellemző sajátos regionális eltérések e téren is megmutatkoztak, hiszen elsősorban Andalúziában éltek tömegével olyan anarchisták, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy ezeket a tagdíjakat rendszeresen fizetni tudják.[100] Őket is beleszámítva a becsült végeredmény értelemszerűen jóval nagyobb értéket mutat: eszerint 1931 júniusában a CNT kongresszusára 219 helyről érkezett 511 szakszervezet képviselője valójában mintegy 800 ezer munkást és parasztot képviselt.[101]

A közel egyhetes kongresszus legfontosabb történéseiről mindenekelőtt a CNT országos napilapja, a Solidaridad Obrera tájékoztatta olvasóit terjedelmes vezércikkei útján.[102] A kongresszust a CNT elnökének, Ángel Pestañának a szavai nyitották meg, aki röviden beszámolt a II. Kongresszust követő időszak legfontosabb eseményeiről, külön kihangsúlyozva jelen kongresszus fontosságát a liberter mozgalomra nézve. Ezt követően a kongresszusi ülések folyamán a résztvevők a következő főbb pontokat érintették: „az Országos Bizottság jelentése, amely a cselekvések hosszú időszakát tekintette át; az Újraszerveződési Terv, amely a „Sindicatos Unicos-ok” helyett az Ipari Föderációkat fogja alapul venni; országos propagandakampányok és a munkások és a parasztok bevonzása a szakszervezetekbe; bérkövetelések, a munkanap lerövidítése, a jövedelemadó elutasítása, harc a munkanélküliség ellen; a CNT kiadványai, és hogy
hogyan lehet őket összehangolni más erőfeszítésekkel és hatékonyabb propagandaeszközökké tenni őket; az AIT IV. Kongresszusára küldött jelentések megszövegezése; és a CNT álláspontja az Alkotmányozó Gyűlés összehívása és a neki előterjesztendő politikai-legalitási-gazdasági igények kapcsán”.[103]

A kongresszus hat napja során elhangzott megannyi beszéd, vita és javaslat bemutatását mellőzve a következőkben csak azokat a momentumokat emeljük ki, amelyek kisebb-nagyobb mértékben összefüggtek a liberter mozgalmon belüli szakadás kérdésével. A FAI-val kapcsolatos állásfoglalás dilemmája már a kongresszus első napján felkorbácsolta a kedélyeket. Mindenekelőtt annak tisztázása vált szükségessé, hogy a FAI-nak, mint önálló szervezetnek a részvételét elismeri-e a kongresszus. A többség az első pillanattól kezdve ez ellen volt, míg mások támogatták a javaslatot.[104] A nap végén „a Kongresszus egyhangúlag kinyilatkoztatta a FAI-val szembeni állásfoglalását, és ezen tiltakozásukat kiabálva is kinyilvánították”.[105] Másnap azonban a fenti kijelentésre ellenjavaslat érkezett, s az ügyet így újból vitára bocsátották. A Solidaridad Obrera szerint a harmadik szekcióban végül is „nem születik megállapodás, de lehet, hogy [a vita] felkelti a többségben a FAI iránti szimpátiát.”[106] Az esti szekció hasonlóképpen parttalan vitát folytatott a kérdésről,[107] de mindeközben a FAI érezhetően egyre nagyobb teret kapott véleménye és a CNT vezetőinek állásfoglalásával szembemenő kritikájának előterjesztéséhez. Minderre úgy kerülhetett sor, hogy bár a FAI, mint szervezet önálló megjelenését nem engedélyezték, a kongresszusnak arra már nem volt lehetősége, hogy a CNT-tagsággal rendelkező faistákat távol tartsa. Így kaphattak szót többek között a FAI olyan ismert vezetői is, mint Juan García Oliver, aki a Barcelonai Famunkás Szakszervezet képviselőjeként volt jelen, s e fórumon is a „forradalmi gimnasztika” taktikáját védelmezte.[108] A mérsékeltek és a radikálisok összecsapásai mindenekelőtt három kardinális kérdés kapcsán törtek a felszínre. Ezek közül az első a politikai pártokkal való kollaboráció kérdése volt. Ez esetben a kérlelhetetlen vita predesztinálva volt, lévén hogy tulajdonképpen a legősibb anarchista alapelvvel kapcsolatos önmeghatározásról volt szó. A CNT korábbi főtitkára, Juan Peiró a kérdést pragmatikus módon közelítette meg, ugyanakkor óvakodott attól, hogy a politikai pártokkal való kollaborációt örökidőre érvényes és szükséges formának ismerje el. Véleménye szerint 1923-tól kezdődően nem a köztársaság bevezetéséért létesítettek kapcsolatot az ellenzéki politikusokkal, hanem azért, hogy véget vessenek a diktatúra gyalázatának, amely minden szabad szerveződést megfojtott.[109] A jelen helyzetet illetően Peiró úgy látta, hogy a körülmények nem kedveznek a forradalmi aktivizmus számára, ezért – noha tagja volt a FAI-nak is – összességében mérsékeltebb anarcho-szindikalista álláspontra helyezkedett. Hangsúlyozta a CNT szervezeteinek nevelő szerepét, illetve annak szükségességét, hogy megőrizzék és megvédjék a CNT organikus szerkezetét, és egy erős alapot építsenek, mielőtt belekezdenének az állammal szembeni forradalmi konfrontációba.[110] Voltak azonban olyanok is, akik nem pusztán pragmatista, de nyíltan opportunista nézeteket képviseltek a kongresszusi viták során. Jó példa erre a cenetista Maciá (nem keverendő Francesc Maciá katalán politikussal) egyik felszólalása: „számunkra kevésbé érdekes, hogy mi honosodik meg a végbemenő forradalom után. Minket kivétel nélkül minden bebörtönzöttünk kiszabadítása érdekel, és az, hogy a közösségi és egyéni szabadságjogok teljes mértékben garantálva legyenek. Ha mi átadjuk magunkat ennek, nem kell foglalkoznunk semmilyen más körülménnyel.”[111] Várható módon a kollaboráció álláspontját védelmezte Pestaña is, meglehetős cinikussággal kijelentve, hogy „nincs olyan a szerveződésben, sem a Helyi, sem a Regionális, sem az Országos Bizottságban, aki ne vett volna részt valamilyen kompromisszumban.”[112] A García Márquez szavait idéző[113] önmentegető szónoklat azonban nem hatotta meg a kongresszuson jelenlevő radikálisokat. Annál is inkább, mivel Peiró egyik felszólalásában részletesen ismertette a CNT kapcsolatait a diktatúraellenes csoportokkal az 1920-as évtized utolsó éveiben. Az akkor színfalak mögött zajló események nyilvánosságra hozatala élénk érdeklődést és nem kisebb frusztrációt váltott ki a hallgatóságból, s megerősítette a radikálisokat a kollaboráció minden formáját elutasító álláspontjukban. Azok a személyek és csoportok ugyanis, akikkel korábban a CNT fű alatt együttműködött, most a hatalom birtokosai voltak, s egyben a CNT munkásainak ádáz ellenségei.[114] A június 15-én megkezdődő IV. AIT-kongresszuson a szövetség titkára, Rudolf Rocker is osztotta a radikálisok nézeteit, amennyiben kijelentette, hogy „a legnagyobb veszély ma a CNT-re nézve, a demokratikus veszély. A Köztársaság a fejlődés olyan ígéretét kínálja a munkásoknak, amelyet lehetetlen megszerezni egy kapitalista rendszerben. (…) A munkásoknak harcolniuk kell törekvéseik megvalósulásáért, amely nem más, mint a liberter kommunizmus létrehozása a társadalmi forradalmon keresztül”.[115] Rocker beszéde termékeny talajra hullott, méghozzá meglehetősen válságos pillanatban, és serkentőleg hatott a spanyolországi liberter mozgalom radikális szárnyára.

A kollaboráció megítélésével kapcsolatos vita akkor élénkült meg ismét, amikor a kongresszus arról tárgyalt, milyen szöveget terjesszen az összeülni készülő Alkotmányozó Cortes elé. A radikálisok – antipolitikus és az együttműködést elvető nézeteiknek megfelelően - a Cortesnek küldött bármiféle kérelem ellen voltak, így nem is kívántak semmiféle javaslatot tenni annak pontjaira vonatkozóan. Miután a felirat mégis megszületett, azzal vádolták meg a CNT vezetését, hogy a II. Országos Kongresszus során proklamált elveket teljesen feladja, és tettével nyíltan elismeri a parlamenti intézményrendszer működésének hatékonyságát.[116] Bár a szitkok és ellenvélemények nem akadályozták meg a mérsékelteket abban, hogy tervüket keresztülvigyék, a radikálisok szónoklatai összességében komoly véleményformáló erővel bírtak, napról napra növelve a FAI határozott és radikális irányvonalával szimpatizálók (vagy legalábbis a CNT szindikalista és mérsékelt anarcho-szindikalista vezetéséből kiábrándult munkások) számát. Nem kis részben a folytonos viták hatására, a Cortesnek küldendő javaslatot illetően végül egy olyan szövegben állapodtak meg, amelynek preambulumában a következő keménynek és forradalminak hangzó (még ha kontextusát tekintve összességében nevetséges) kijelentést tették. „Mi nem várunk semmit az Alkotmányozó Cortestől, amelyet a kapitalista társadalom méhében költöttek, és amely készen áll megvédeni hegemóniáját a politikában, a törvénykezés és a gazdaság területén”.[117] A kongresszus hivatalos jegyzőkönyvében pedig a következő olvasható: „mi ellenzői vagyunk az Alkotmányozó Cortesnek éppúgy, mint ahogy ellenzői vagyunk bármilyen autoritásnak, amely elnyom. Továbbra is rossz viszonyban vagyunk az állammal. A mi szent, nemes küldetésünk arra tanítani az embereket, hogy teljes tudatossággal megértsék a hozzánk való csatlakozás szükségességét, és hogy megvédjék a maguk és a mi teljes egyenjogúságunkat a társadalmi forradalmon keresztül.”[118] A valóságban azonban mégiscsak vártak valamit az Alkotmányozó Cortestől, hiszen a főszövegben már iskolákat, tanítókat, sajtószabadságot, individuális szabadságjogokat, gyülekezési- és sztrájkjogot követeltek, valamint megoldást a munkanélküliség problémájára.[119]

A harmadik vitás pont, amely felett ismételten összecsaptak a hullámok, a CNT struktúrájának átalakításával állt kapcsolatban. A kongresszus - mindenekelőtt Juan Peiró javaslatára - egy olyan szerveződési formát próbált meg elfogadtatni, amely lényegileg különbözött a CNT-re jellemző korábbi gyakorlattól. Ez volt az ún. Országos Ipari Föderációk (Federaciones Nacionales de Industria, FNI) rendszerének tervezete, amellyel a „Sindicatos Únicos”-on alapuló eddigi működési struktúrát kívánták felváltani. Maga az ötlet nem volt teljesen új keletű, hiszen már az 1919-es kongresszuson is felmerült egy hasonló elképzelés, melyet akkor óriási többséggel leszavaztak.[120] A helyzet azonban úgy tűnt, most megérett a régi koncepció felelevenítésére. Peiró szerint az Országos Ipari Föderációk célja nem más, mint hogy „egyesítsen az iparban minden olyan szakszervezetet, amelyet képvisel, és koordinálja annak ipari akcióit technikai, gazdasági és szakmai szinten”.[121] A föderációk kettős funkcióval bírnának: amellett, hogy az eljövendő szabad társadalom épületének fontos építőköveit jelentenék, lehetőséget biztosítanának arra, hogy a CNT és munkásai hatékonyabban megállják helyüket a jelenben uralkodó kapitalista viszonyok közepette.[122] A tervezet felvetése az anarchisták erőteljes nemtetszését vonta maga után, akik komoly veszélyt láttak abban, ha a szakszervezeti szövetség hátat fordít eddigi szerveződési gyakorlatának. García Oliver arra hívta fel a figyelmet, hogy az átalakulás – a „föderációk” elnevezés ellenére - a CNT centralizációját eredményezheti, amely „német találmány”, és „sörtől bűzlik”. Kritikája egyszerre irányult az FNI tervezete, valamint az AIT ellen, amelyben a német tagok dominanciájának hála ekkoriban szintén centralizációs törekvések érvényesültek.[123] Véleményével nem volt egyedül. Julio Roig, a Santanderi Építőmunkások Szakszervezetének képviselője felszólalásában kifejtette, hogy amennyiben elfogadják a javaslatot, az elkerülhetetlenül oda fog vezetni, hogy minden iparág egy országos központban lesz képviselve, s ez lényegében egyet jelentene a nacionalizálással.[124] De nem csupán a centralizációtól tartottak a tervezet ellenzői, hanem egy hivatalos bürokratikus réteg kialakulásától is a CNT-n belül, amit mindenképpen el kívántak kerülni. Roig szerint az FNI megvalósulása azt jelentené, hogy „a Konföderációnak meg kellene szülnie egy olyan bürokráciát, amilyen az UGT-ben is létezik, vagy amilyet a német szerveződésekben találunk és Angliában. A szolidaritásnak képtelenség eleget tenni. Van valami több a szakmai és hivatásbeli előrelépésnél; valami, amit a tanainkban képviselünk, ami a mi szerveződésünkhöz vezet, és nekünk következetesnek kell lennünk, s ha valóban azonosulunk alapelveinkkel, akkor muszáj ezek alapján állnunk. Az előrelépések helyett meg kell védenünk azt az ügyet, amelyik többet ér annál.”[125] A mérsékeltekkel szembeni ismételt kemény szavak és határozott véleménynyilvánítás dacára, hosszas vita után a kongresszus mégis az FNI elfogadása mellett döntött.[126] Az, hogy az elfogadott tervezet a gyakorlatban mégsem tudott megvalósulni, már nem a kongresszuson, hanem a mérsékelt vezetés nem sokkal későbbi bukásán és a faisták térnyerésén múlott.

Összességében tehát, mint láthattuk, a kongresszus parázs vitáinak mindegyike végül a mérsékeltek győzelmével zárult, s a radikálisok mindvégig kisebbségben maradtak a maguk állásfoglalásával. Ezt a vereséget azonban korántsem lehet teljesnek vagy megmásíthatatlannak nevezni. Sőt, „habár a FAI különleges javaslatai vereséget szenvedtek a kongresszuson, forradalmi szelleme majdnem biztosan megfertőzte a delegáltak többségét”,[127] s ez a körülmény önmagában komoly potenciállal kecsegtetett a jövő liberter mozgalmon belüli frakcióharcait illetően. Emellett szintúgy szükséges kihangsúlyozni azt a traumát, amelyet a radikálisok fellépése keltett a CNT mérsékelt vezetőiben a kongresszus időszaka alatt. Pestaña például - a szemtanúk elbeszélése szerint - a kritikus helyzetet látva barátai körében elsírta magát, és a következő kijelentést tette: „Kétségbe vagyok esve. Egész életemet a munkások harcának szenteltem; az egész, az egész életemet, és most, mikor azt reméltem, learathatom a gyümölcsöket, nézzétek, mi történt. Ez nem szindikalizmus – és a színház belseje felé mutatott – ez káosz. Ez az az út, amin mi nem jutunk sehová sem. Ezek az emberek őrültek vagy gonosztevők.”[128] Pestaña szavai nem csupán egy megfáradt ember pillanatnyi elgyengülését mutatták, hanem előrevetítették a CNT mérsékeltjeinek végső szakítását is.

A kongresszust követő mintegy két hónap folyamán a FAI mindinkább növelte befolyását a CNT soraiban, és sikerült elérnie, hogy egyes mérsékelteket ne válasszanak meg újra bizonyos pozícióikban. A mérsékeltek válaszreakciójára nem kellett sokáig várni: 1931. augusztus végén Barcelonában megszületett a „Harmincak Kiáltványa” („Manifiesto de los Treinta”),[129] amely az azt aláíró harminc cenetistáról (az ún. „treintistákról”) kapta a nevét, akik között Pestañát és Peirót ismételten ott találjuk.[130] A treintizmus hatása mindenekelőtt Huelvában, Alicantéban, Valenciában és Barcelona fémmunkásainak körében volt számottevő.[131] Bár a kiáltvány nem túlzottan terjedelmes, az egyszerűség kedvéért jobbnak látjuk annak szövegét csupán kivonatolva közre adni, és amennyiben szükséges, röviden kiegészíteni és magyarázni azt.[132]

A „Harmincak Kiáltványa” hat egységre különíthető el. Bevezető részében a treintisták mindjárt kijelentették, hogy „Spanyolország egy komoly forradalmi robbanás szélén áll”, s hogy „a Köztársaság kikiáltása zárójelet nyitott országunk történelmében”. Kiemelték a külföldi tőke nagymértékű kivonulását az országból, mint a jelen gazdasági és szociális problémáinak, valamint az ország története során ismert leghosszabb válságnak egyik fő okát és katalizátorát. „A monarchista kapitalista elemekkel való titkos megállapodás” címet viselő egységben taglalták a munkások és a parasztok sanyarú helyzetét, majd kijelentették, hogy a miniszterek féltik pozícióikat a forradalomtól, ezért nem riadnak vissza attól sem, hogy a munkások közé lövessenek, miközben nem hajlandóak a nép érdekeit szolgáló intézkedések meghozatalára (a nagybirtokok kisajátítására, a spekulánsok profitjának csökkentésére, a monopóliumokkal szembeni fellépésre, stb.). Ez a rész a mérsékeltek szájából meglehetősen furán hangzó felháborodással zárult, miszerint: „Egyik oldalon önhittség, spekuláció, fondorlat a közügyekkel és a kollektív vagyonnal, azzal, ami mindenkié, a társadalom vagyonával. A másik oldalon megbocsátás, tolerancia mutatása az elnyomók és a kizsákmányolók felé, akik áldozattá teszik a népet, miközben az embereket bebörtönzik, üldözik, megkínozzák és száműzik.” A következő egységben a kiáltvány szerzői kinyilvánították abbéli meggyőződésüket, hogy a diktatúra és a monarchia megdöntésével megkezdődött forradalom folytatása „elkerülhetetlen és szükségszerű”. Az eljövendő forradalommal kapcsolatban pedig az alábbiakat szögezték le. „A történelem azt mondja nekünk, hogy a forradalmak mindig egy merész kisebbség munkája voltak, amely buzdította a népet a hatalmasokkal szemben. Elég ennek a kisebbségnek pusztán akaraterőre és konspirációkra támaszkodnia, hogy előidézze a fennálló rend és elnyomó erőinek pusztulását? Figyeljetek ránk! Legagresszívabb elemeiktől hajtva ez a kisebbség azt keresi, hogyan használhatná fel a meglepetés erejét arra, hogy konfrontálódjon a rendvédelmi erőkkel és erőszakos összecsapást robbantson ki, amely a forradalomhoz vezetne minket. Mindez megköveteli, hogy egy kicsiny kezdetleges gyakorlással és néhány utcai harccal kezdjük. Ők rábízzák a forradalom sikerét egy maréknyi individuum bátorságára és a tömegek beavatkozására, akik lehet, hogy követni fogják példájukat, és sietnek, hogy segítségükkel megszerezzék az utcát.” A következő egység a „Forradalmi taktika nélkül nem lehetséges harcolni az állammal” címet viselte. A kiáltvány szerzői ebben felhívták a figyelmet arra, hogy nem szabad mellőzni a történelmi tapasztalatokat, sem az emberi pszichológiát (különösen a forradalmi morál szerepét) a harc során, ez ugyanis káros következményekkel járhat a mozgalom ügyére nézve. „Minden a véletlenre van bízva, minden a szent forradalom váratlan csodájára vár, mintha a forradalom afféle csodaszer lenne és nem egy tragikus, kegyetlen esemény, amely testi szenvedésen és szellemi gyötrelmen kovácsolja keresztül az embereket.” Ráadásul a liberterek forradalmi tevékenységéből előbb-utóbb mindig más politikai erők, pártok húztak hasznot eddig, kifogva a szelet vitorláikból. Következésképpen feltették a költői kérdést: „Alá kéne, alá kellene-e vetnünk magunkat és az Országos Munkakonföderációt ennek a forradalomról alkotott végzetes koncepciónak, amely csupán forradalmi gesztus?”. S válaszul mindjárt le is szögezték: „A forradalomról alkotott eme leegyszerűsített és filmszerű koncepcióval szemben” ők egy más utat javasolnak, „egy valóban gyakorlati és érthető utat, amely tévedhetetlenül elvezet minket végső célunkhoz. Ez utóbbi koncepció nem csak az utcai harcra való felkészülést követeli meg tőlünk, de a morális felkészülést is.” A meglehetősen semmitmondó gondolatsor a következő egységben („Hogyan kell vívni a jövő forradalmát”) került részletesebb kifejtésre. Az utalások mind egyértelműbbek lettek, s a szövegből itt már összességében jól kiütközik, mi is volt megírásának valódi célja. A kiáltvány szerzői ugyanis a radikálisok koncepciójának és tevékenységének elutasítására utalva nyíltan kimondták, hogy „a forradalom nem egy merész kisebbség kizárólagos munkája, hanem akarva akaratlan a néptömegek által görgetett mozgalom.” Ezért aztán „szemben a forradalomnak ezzel a kaotikus és zavaros koncepciójával, mi kiállunk egy rendezett, tudatos és koherens modell mellett. (…) Vitathatatlanul forradalmárok vagyunk, de nem ápoljuk a forradalom mítoszát. Azt keressük, hogyan lehetne véget vetni a kapitalizmusnak és az államnak, legyen az vörös, fehér vagy fekete, s nem azt, hogyan lehetne egy új zsarnokságot emelni a helyére.” Éppen ezért a kiáltvány szerzői nem kérnek egy olyan forradalomból, amelyet csupán egy maroknyi ember visz véghez. Nagyon súlyos szavak ezek, s még ha nem is nevezték meg konkrétan, kinek címezték őket, nyilvánvaló volt, hogy a radikálisok ellen irányultak, és kvázi forradalmi diktatúra létrehozására való törekvés vádjával illették őket. Az utolsó szövegrésznek már a címe is („A Konföderáció [vagyis a CNT – P. P.] nem rendszeresítette az erőszakot és a rendetlenséget”) nyílt vádbeszéd volt a radikálisok ellen. Szintén rájuk utalva a kiáltványban a következőket rögzítették: „Ha ma, holnap, holnapután vagy bármikor sürgetik őket [a CNT tagságát – P. P.], hogy részt vegyenek egy forradalmi felkelésben, nem szabad elfelejteniük, hogy kötelezettségeik vannak a CNT felé, egy olyan szerveződés felé, amelynek megvan rá a joga, hogy a saját ura legyen, hogy ellenőrizze saját mozgalmát, saját kezdeményezései szerint járjon el, és saját sorsáról döntsön. És nem szabad elfelejteniük, hogy a Konföderációnak megvan a maga identitása, és egyedül neki kell döntenie arról, hogy hogyan, mikor és milyen körülmények között kellene cselekedni.” Legvégül pedig a kiáltvány a következő mondattal zárult: „Rendíthetetlenek vagyunk a célunkat illetően, meg fogjuk mindig és mindenütt védeni saját pozíciónkat, annak ellenére is, ha egy más meggyőződés hívei felülkerekednének rajtunk.”

Ami azt illeti, a treintisták valóban jól látták, hogy a FAI anarchistáinak befolyása olyannyira megnövekedett, hogy az már egyértelműen veszélyezteti helyzetüket a CNT élén. Felismerték azt is, hogy a radikálisokkal való kenyértörés ideje elkerülhetetlenül elérkezett. Kiáltványukkal azonban elkéstek, s ahelyett, hogy őszinte hitvallásukkal megszilárdították volna a CNT-tagság beléjük vetett bizalmát, éppen ellenkező hatást sikerült elérniük. Nem csupán a FAI tagjait érintette érzékenyen ez a késszúrás, hanem a cenetisták jelentős részét is, akik belefáradtak a mérsékeltek manővereibe, kompromisszumaiba, erőtlenségébe és egyáltalán a forradalom örökös halogatásába azzal az ürüggyel, hogy a körülmények jelenleg nem kedveznek annak megvívásához. Ahelyett, hogy nagy fölénnyel és szilárd többségként léptek volna fel, a treintistáknak csak azt sikerült elérniük, hogy miközben egyre többen pártolták át tőlük a radikálisok táborába, lényegében teljesen elszigetelték saját magukat a liberter mozgalom fősodrától.[133] A radikálisok – anélkül, hogy ők lettek volna a kezdeményező fél – elvi síkon győzelmet arattak. Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor fogják átvenni a CNT irányítását, hogy hegemón pozícióba juttathassák forradalmi irányvonalukat a liberter mozgalmon belül.

A FAI válaszcsapására nem kellett sokáig várni. 1931 szeptemberében - nem sokkal a „Harmincak Kiáltványának” kiadását követően – a radikálisok megszerezték Barcelona legfontosabb szakszervezeteinek irányítását, októberben pedig eltávolították a Solidaridad Obrera éléről a mérsékelteket, saját embereiket ültetve helyükre.[134] Ezt követően az országos napilapot is felhasználva fejtették ki propagandájukat irányvonaluk népszerűsítése érdekében és természetszerűleg a mérsékeltek ellenében. A két tábor ettől kezdve már nem finomkodott az egymásra aggatott jelzők tekintetében sem: a mérsékeltek – kiáltványuk viszonylag szolid hangvételével ellentétben – már nyíltan a „FAI diktatúrájáról” beszéltek, míg a radikálisok nem átallottak „árulóként” és „renegátként” megbélyegezni az előbbi csoporthoz tartozókat.[135]

A mérsékeltek további pozícióvesztésének teljes folyamatát ettől kezdve nem kívánjuk tovább részletezni, mindössze röviden utalunk a következő évek leglátványosabb momentumaira. A szindikalista hatás alatt álló szakszervezetek egy része a „Harmincak Kiáltványának” publikálását követően nem sokkal kivált a CNT-ből, és együtt létrehoztak egy ellenzéki tömörülést (Los Sindicatos de Oposición). 1932 áprilisában Pestaña legközelebbi elvtársaival távozott CNT-ből.[136] Az Országos Munkakonföderáció főtitkári pozícióját ettől kezdve az 1932. januári figolsi anarchista felkelés miatt bebörtönzött és nemrégiben szabadult militáns faista, Manuel Rivas látta el. Ismerve Rivas életútját nem meglepő, hogy megválasztásától kezdve igyekezett a CNT-t is a harcias kiállás és a felkelések taktikája felé elmozdítani, amelynek messzemenő következményei lesznek majd a liberter mozgalomra nézve.[137]

A CNT főtitkárairól a II. Spanyol Köztársaság időszakában a következő táblázat nyújt némi eligazítást:[138]

 

NÉV

IDŐSZAK

SZÉKHELY

Ángel Pestaña

1930-1932

Barcelona

Manuel Rivas

1932-1933

Barcelona

Miguel Yoldi

1933-1934

Barcelona

Horacio M. Prieto

1935-1936

Zaragoza

Mariano R. Vázquez

1936-1939

Madrid

 

Kiválását követően nem sokkal a disszidens Pestaña megalapította a Szindikalista Pártot (Partido Sindicalista, SP), amit egyesek a történelem első anarchista pártjaként szoktak emlegetni - noha ismerve Pestaña nézeteit és gyakorlati munkásságát, a párt anarchista orientációja igen csak megkérdőjelezhető -, valamint annak lapját az El Pueblót (A Nép).[139] A Szindikalista Párt vezetői programnyilatkozatukban[140] kifejtették, hogy nem a hagyományos értelemben vett politizálás hívei, s végcélként a társadalom átalakítását és a munkáshatalom megteremtését nevezték meg, melyhez a munkások és a termelők érdekvédelmén és a kapitalizmus felszámolásán keresztül vezet az út.[141] A párt támogatói mindenekelőtt madridi, katalóniai, andalúziai, aragóniai és valenciai munkások volta, számuk azonban az egész korszakban elenyésző maradt.[142] Ennélfogva a Szindikalista Párt befolyása is jelentéktelennek mondható, noha kétségtelen, hogy Pestaña és társai igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni reformista munkájuk során. A párt képviselőjeként 1933 novemberétől Pestaña részt vett a parlament munkájában (bár azzal korántsem volt megelégedve),[143] 1936 januárjában pedig aláírta a népfront-egyezményt. Ez utóbbi azért is érdekes, mert elvi okokból kifolyólag a Szindikalista Párton kívül semmilyen liberter szervezet nem írta alá ezt az egyezményt. Pestaña egészen 1937 végén bekövetkezett haláláig aktívan politizált: 1936 februárjában képviselővé választották a népfront listáján, később részt vett a Néphadsereg megszervezésében, pártja pedig közreműködött a Madridi Védelmi Junta és az Aragóniai Tanács munkájában.[144] Politikai és ideológiai tekintetben így egyre távolabb került a CNT és a FAI irányvonalától, melynek képviselői végérvényesen szakítottak vele és a Szindikalista Párttal is.

 

A köztársaság rendeletei

 

A köztársaság 1931-es kikiáltása magától értetődően nagy örömmel töltötte el Spanyolország progresszív erőit, akik a kezdetektől fogva egyúttal komoly várakozással is tekintettek a republikánus-szocialista kormánykoalíció ambiciózus reformtörekvései elé. Mélyreható változásokban, modernizációban és messzemenő társadalmi átalakulásokban reménykedtek, még ha nemzetiségi, világnézeti és osztályérdekektől függően ki-ki máshova is tette a hangsúlyt az egyes kérdéseket illetően. Az ország reakciós erői ugyanakkor félelemmel és gyűlölettel tekintettek a sokuk szemében illegitim köztársaságra, annak kormányára és mindenekelőtt reformjaira, melyek különböző módon és intenzitással ugyan, de végső soron tradicionális befolyásuk, pozícióik és kiváltságaik ellen irányultak. A kormányzat ilyen megosztott társadalmi érdekek és igények szorításában kényszerült tevékenykedni, s minden lépésével vagy egyik, vagy másik, esetenként akár mindegyik táborral szembekerült. Míg ugyanazon reformjait az egyik fél súlyos csapásként és veszteségként könyvelte el, addig a másik oldal éppen, hogy kevésnek tartotta az elért eredményeket. Ily módon a republikánus-szocialista koalíció kiépülő hatalmi monopóliuma ellenében a reakció erői mind inkább egymásra találtak, sőt idővel megalakultak szélsőséges szervezeteik is, míg másik oldalon a munkásmozgalom forradalmi szárnya adott hangot elégedetlenségének egyre fokozódó intenzitással. 1933 novemberében végül a kormánykoalíció megbukott a parlamenti választásokon, ám mindez csupán színpadias fináléja volt az előző két és fél esztendő megannyi sztrájkkal és tüntetéssel, katonai puccskísérlettel és fegyveres forradalmi felkeléssel tarkított történetének. Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett ezekhez az egyre erőszakosabb és egyre gyakoribbá váló kormány-(és esetenként köztársaság-)ellenes mozgalmakhoz, elsőként a tárgyalt korszak reformjairól és azok hatásairól kell szót ejtenünk.

Mint minden hatalmi rendszer, az újszülött köztársaság is kulcskérdésként tekintett saját uralma biztosítására, a stabilitás és a rend megőrzésére vagy - amennyiben szükséges - helyreállítására. Tekintve a köztársaság létrejöttének körülményeit, a fent említett társadalmi polarizációt és a kormánnyal szembeni fokozódó elégedetlenséget, mindez hatványozottan indokolt is volt. A belügyminiszteri tisztséget betöltő konzervatív, katolikus és ex-monarchista Miguel Maura, majd 1931. október 10-ét követően utódja, a gazdag galíciai liberális Casares Quiroga tökéletesen alkalmas személynek bizonyultak ezen feladatok végrehajtására. Többek között az ő bábáskodásuknak köszönhetően született meg és került kihirdetésre 1931. október 21-én a köztársaság védelméről szóló törvény („Ley de Defensa de la República”).[145] A törvény jelentőségét jól mutatja, hogy meghozatalára gyorsított eljárás keretei között került sor. Megírásához az 1922-es németországi „Törvény a demokrácia védelmében” szolgált alapul, sajátosságát pedig az adta, hogy rá hivatkozva a belügyminisztérium meghatározott esetekben akár az alkotmányban biztosított polgári szabadságjogokat is figyelmen kívül hagyhatta. Mint azt a törvény neve is nyilvánvalóvá tette, a belügyminisztérium ilyetén történő jogkörkibővítésére a köztársaság (és természetszerűleg az azt irányító republikánus-szocialista kormány uralmának) védelme címén került sor. A hivatalos indoklás szerint meghozatalára a monarchista szervezkedés fokozódása teremtette veszély és egy esetleges restaurációs kísérlet hatékony elhárítása miatt volt égető szükség. Ám ha figyelembe vesszük a korszak társadalmi mozgalmait, illetve a törvény alkalmazásának későbbi gyakorlatát, szembetűnő, hogy az sokkal inkább a baloldallal szembeni fellépésre szolgált.[146] Baloldal alatt pedig itt leginkább a liberter mozgalmat kell érteni, hiszen a szocialisták voltak kormányon, akik fő riválisuk, a CNT ellen sohasem haboztak minden eszközt bevetni, hogy visszaszorítsák befolyását a munkásmozgalmon belül. Ezt leginkább az támasztja alá, hogy a köztársaság-védelmi törvény hatáskörébe estek a CNT által szervezett azon sztrájkok is, amelyek tisztán gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. Abban az esetben pedig, ha a cenetista munkások sztrájkőröket állítottak vagy a sztrájkakciók során konfrontációba keveredtek a rendvédelmi erőkkel, a törvény értelmében a köztársaság elleni direkt támadásra került sor, melyet annak súlyossága szerint volt lehetőség szankcionálni.[147] A törvény eredetileg csak ideiglenes jelleggel került volna bevezetésre, ám mivel a parlament később hatályban maradása mellett szavazott, egészen 1933 júliusáig érvényben maradt, mikor is a liberálisabb hangvételű „Közrendről szóló törvény” („Ley del Orden Público”) lépett a helyébe.[148]

Az állam védelmére irányuló intézkedéseknek ezzel azonban még korántsem volt vége. 1933. augusztus 4-én bevezetésre került a „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”). Ez az igencsak furcsa törvény elvileg azon személyek ellen irányult, akik nem rendelkeztek állandó lakcímmel, lehetővé téve letartóztatásukat. A gyakorlatban azonban a törvény lehetőséget teremtett bizonyos „veszélyes rétegek” letartóztatására és hivatalos bírósági tárgyalás nélküli fogva tartására is – mindezt persze „szigorúan preventív jelleggel”. „Veszélyes rétegek” alatt persze sok mindenkit lehetett érteni, nem véletlen tehát, hogy a törvényt előszeretettel alkalmazták a CNT ellen, különösen azokban az esetekben, amikor aktivistái a munkanélkülieket próbálták megszervezni.[149] Ennek tükrében a „csavargótörvény” meglehetősen váratlan és bizarr rendelkezésnek számított a köztársaság kormányának részéről, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy tervezetét Luis Jiménez Asúa szocialista képviselő alkotta meg. Sokatmondó talán az a tény is, hogy a Franco-korszak idején (mikor a köztársasági reformok szinte mindegyikének véget vetettek) ennek a törvénynek a módosítását használták fel arra, hogy a homoszexuálisokat elnyomják és elszeparálják őket másoktól.[150]

A rendvédelem szempontjából nem volt elhanyagolható az sem, hogy a köztársaság továbbra is érvényben hagyta, sőt aktívan alkalmazta a „Szökevények törvényét” („Ley de Fugas”). Az anarchisták körében méltán rossz emlékű törvény bevezetése Martínez Anidóhoz és az 1921-es „tragikus évhez” köthető. A törvény ekkoriban – Anido sok más fortélyával együtt - az anarchista militánsok kemény és határozott letörésére szolgált, s a gyakorlatban lehetőséget biztosított a fegyveres rendvédelmi erők számára, hogy minden utasítás nélkül tüzet nyissanak egy fogolyra, ha az megkísérelne megszökni. Ez persze a gyakorlatban az anarchisták likvidálásának hatékony és legális módozatát jelentette: a rabot egyszerűen hátulról lepuffantották, majd a jelentésben úgy tüntették fel az egész ügyet, mintha az áldozat szökni akart volna. Az ilyesfajta visszaélésekkel Anido és a rendvédelmi erők éppúgy tisztában voltak, mint a CNT militánsai.[151] A „Szökevények törvényének” életben hagyása és alkalmazása a köztársasági rendvédelmi erők részéről tehát azon túl, hogy kegyetlen és végzetes csapást mért bizonyos elfogott anarchistákra, egyúttal sokaknak az 1921-es rossz emlékű barcelonai eseményeket juttatta eszébe. Az ilyesfajta negatív párhuzam a két rendszer között pedig csak tovább rontotta a köztársaság amúgy sem becses reputációját a liberterek körében. A törvény köztársaság általi első alkalmazására 1931. július 22-ének éjjelén került sor. Igaz ekkor az áldozat négy szélsőjobboldali férfi volt,[152] ám az eseményt a későbbiekben számos hasonló követte, melynek áldozatai közt már szép számmal találunk anarchistákat is.[153]

Az eddig felsoroltakon kívül mindenképpen érdemes említést tenni még az afrikai deportálásokról is, mint a főképp anarchistákkal szemben alkalmazott fegyverről. A deportálás lehetőséget biztosított a foglyok teljes elszeparálására hazai elvtársaiktól, továbbá az ő hiányukban és az óriási távolság miatt egyúttal lehetetlenné és értelmetlenné tette a szökést is. A módszer alkalmazása ilyen szempontból tehát még hatásosabb és olcsóbb is volt annál, mintha spanyolországi börtönökbe zárták volna a rabokat. Már maga a hajóút gyötrelmes volt: számos embert zsúfoltak össze, víz és ennivaló alig akadt, azt pedig külön megtiltották, hogy indulás előtt bárki is meglátogassa a rabokat, vagy akár egy csomag élelmet küldjön nekik. A célállomás, Egyenlítői Guinea sem volt egy kellemes hely a rabok számára. A magas hőmérséklet, a csapadékos időjárás és általában a rosszabb életkörülmények és egészségügyi viszonyok akár néhány hónap alatt is képesek voltak maradandó károsodásokat okozni a foglyok egészségi állapotában, s többen közülük soha nem is tértek már haza innen.[154] Összességében azonban a deportálás nem bizonyult végleges megoldásnak, hiszen meghatározott idő után a foglyokat hazaszállították, s ekkor a militánsok döntő többsége töretlenül folytatta tovább forradalmi tevékenységét, akárcsak Durruti és az Ascaso testvérek.

Börtön, koncentrációs tábor, gyilkosság és deportálás – ott szerepelt tehát minden az elvi lehetőségek palettáján. Ráadásul a korszak folyamán ezek nem puszta elvi lehetőségek voltak: a társadalmi mozgalmak fokozódó aktivitása és a rendvédelmi erőkkel történő mind gyakoribb konfliktusok ténylegesen maguk után vonták ezen törvények és módszerek gyakorlati alkalmazását. Persze a törvények önmagukban mit sem érnek, ha nincs olyan erő, amely képes lenne betartatni őket, illetve kihasználni a bennük rejlő lehetőségeket. Éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk a köztársaság rendvédelmi erőiről is.

Spanyolország tradicionális fegyveres testülete a Guardia Civil volt, amely lényegében a csendőrséget jelentette. 1844-ben hozták létre azzal a célzattal, hogy a dél-spanyolországi területeken akkortájt erősnek mondható banditizmus ellen felvegyék vele a harcot. A Guardia Civil tevékenységi köre az ország vidéki területeire terjedt ki, s tagjai minden faluban jelen voltak, hogy váratlan probléma esetén azonnal intézkedni tudjanak. A csendőrőrsök mind erődszerű épületek voltak, reprezentálva az állam erejét és tekintélyét, s egyúttal megvédve a törvény betartásáért felelős személyeket az esetleges támadásoktól, megtorlásoktól. 1855-ben már egy akadémiát is felállítottak a Guardia Civil szakképzett utánpótlásának biztosítására, ám az igazság az, hogy a csendőrök döntő hányada még a 20. században is műveletlen vagy szerény iskolázottságú parasztgyerekből állt, akiket elsősorban a biztos megélhetés vágya hajtott a szervezet soraiba. Létszámukat a köztársaság idején nagyjából 30 ezer főre lehet becsülni. A csendőrök beosztására szándékosan oly módon került sor, hogy saját falujukban, illetve annak környékén ne kelljen feladatokat ellátniuk, ráadásul a helyiekkel való ismerkedést és fraternizálást is megtiltották számukra, fokozva ezzel engedelmességüket akár tűzparancs kiadása esetén is. Elvégre mindannyiukat lőfegyverrel látták el, ám az idők folyamán az arzenál korszerűsítésére nem került sor, így a csendőrök még az 1930-as években is csupán 19. század végi mauser puskákkal voltak felszerelve.[155] A tradíciókhoz ragaszkodva többüknél a kard is a hivatalos fegyverzet részét képezte, valamint a nagy távolságok és a hatékonyabb beavatkozás végett az egyes helyőrségeken lovakat is tartottak. A csendőrök uniformisa jellegzetes volt: barna színű hosszúnadrág és zubbony, csizma, fejükön pedig Napóleon-kalap. Mióta az anarchizmus felütötte fejét a spanyol paraszti világban, a Guardia Civillel való feszültség állandó volt, különböző intenzitású konfrontációkra pedig időről időre sor került. Az anarchisták gyűlölték a csendőröket, mivel azok mindenekelőtt a latifundiumok birtokosainak érdekeit védelmezték a szegény vagy nincstelen falusi lakosságéval szemben. A csendőrök paraszti származása pedig csak tovább tetézte a velük szembeni ellenszenvet, hiszen munkájuk során épp a parasztokra kényszerültek újra meg újra csapást mérni. „Minden Guardia Civil az anarchizmus egy toborzótisztjével ért fel, és amiképpen az anarchisták száma nőtt, úgy erősödött a Guardia Civil is.”[156] Mindennek tetejébe a Guardia Civil élére az a Sanjurjo tábornok került, aki 1932-ben katonatiszti puccsot kísérelt meg végrehajtani a köztársaság ellen, s aki 1936-ban is elsőként fordult szembe a köztársasággal. Éppen ezért a különböző vidéki megmozdulások nem ritkán vérfürdővel zárultak: egyszer a Guardia Civil lőtt bele kíméletlenül a sztrájkoló vagy tüntető parasztokba, másszor azok rontottak rá dühödten a csendőrökre, és álltak rajtuk kíméletlen bosszút.[157]

Részben a Guardia Civil felszerelésének és fegyverzetének korszerűtlensége, részben a köztársaságnak egy saját és teljes mértékben lojális rendvédelmi szerv iránti vágya hívta életre a Guardia de Asalto (rohamgárda) intézményét.[158] Az előzményét jelentő fegyveres testületet (Cuerpo de Seguridad) nem sokkal a monarchia összeomlása után, még 1931 első felében hozták létre, magát a Guardia de Asaltót pedig hivatalosan 1932. január 30-án alapították azzal a célzattal, hogy egyfajta speciális városi rendőrségként működjék, amely képes rendet teremteni a mind gyakoribbá váló sztrájkok, tüntetések és utcai zavargások alkalmával. Már csak a rosszhírű Guardia Civiltől való megkülönböztetés céljából is a rohamgárdisták kék színű egyenruhát viseltek, fejükön pedig tányérsapkát. A Guardia de Asalto fegyverarzenálja is más jellegű, de mindenképpen modernebb és a városi terephez megfelelőbb volt. Az egyszerű járőröket mauser pisztolyokkal és fütykösökkel látták el, „elvileg” azért, hogy képesek legyenek humánusabb módon fellépni az utcai csetepaték alkalmával.[159] Ám komolyabb helyzetekben gránátok, géppuskák, páncélautók, gázálarcok stb. is rendelkezésre álltak a rend helyreállításának céljából. Hogyha a csendőrség nem volt képes úrrá lenni a vidéken kialakult helyzeten, előfordult, hogy a rohamgárdát is bevetették, ami – már csak a felsorolt fegyverek harci értékéből adódóan is - általában vérontást vont maga után.[160]

A rendvédelmi erők kapcsán meg kell emlékeznünk az Escamotsról, Katalónia helyi paramilitáris szervezetéről is. Eredetileg még 1922-ben, a diktatúra előtt alapították, majd végül több fejlődési szakaszt követően 1931-ben újraszervezték, s ettől kezdve a Guardia Civil keretein belül működött. Tagjai döntő többségükben katalán nacionalista fiatalok voltak, akiket különösen sikeresen tudott bevetni a Katalán Állam az anarchisták ellen az 1930-as évek megannyi összetűzése alkalmával.

A fent említett kifejezetten rendvédelmi szerveken túl hosszabb-rövidebb ideig léteztek még egyéb fegyveres szervezetek is, melyeket valamilyen speciális célzattal hoztak létre. Ilyen volt például az 1931 augusztusában Barcelonában alapított Brigada per a la repressió de la venta ambulant, amelyet azért szerveztek meg, hogy gátat vessenek a fokozódó munkanélküliség miatt valahogy megélni próbáló emberek illegális utcai kereskedelemének.[161]

A rendvédelmi szervek és egyéb paramilitáris szervezetek mellett nem szabad megfeledkezni a hadseregről, mint a legütőképesebb fegyveres erőről sem, melyet a kormány bevethetett (és be is vetett) a korszak folyamán bármikor, ha a helyzetet kellően súlyosnak ítélte meg.[162] A köztársaság reformjainak egy jelentős része éppen a hadsereggel foglalkozott, és a tiszti kar érdekeivel ellentétes volt. A köztársaság kikiáltásától fogva egészen 1933 szeptemberéig hadügyminiszteri tárcát birtokló Manuel Azaña alapvetően antimilitarista álláspontot képviselt, melyet az alkotmány is megerősített.[163] Mindebben közrejátszott a hadsereg indokolatlanul nagy mérete, korszerűtlensége, valamint a katonatiszti kar befolyásának csökkentésére irányuló szándék is. 1898 után az anyaország területén kívül egyedül Spanyol-Marokkóban volt szükség fegyveres haderő állomásoztatására és bevetésére, ám a hadsereg és mindenekelőtt a tisztikar létszáma még a gyarmati idők emlékét viselte magán. Spanyolország nem vett részt az első világháborúban, ezért aztán fegyverarzenáljának modernizációját sem volt mi ösztönözze. Így - akárcsak a csendőrségnél - a katonaságnál is még a 19. század végi mauser puskák voltak rendszeresítve. A katonatiszti kartól való félelem korántsem volt alaptalan a republikánus-szocialista kormányzat részéről, hiszen ez a kaszt mindig is a spanyol nemzet, valamint a spanyol hagyományok és értékek őreként szerette magát feltüntetni, ezért döntő többségük ellene volt a mélyreható változásoknak, s monarchista meggyőződésű volt. Ráadásul az ország történelme teli volt sikeres vagy sikertelen pronunciamientók, azaz olyan államcsínykísérletek történetével, melyeket a katonatisztek szerveztek meg „Spanyolország védelme” érdekében. Sanjurjo tábornok 1932-es sikertelen felkelési kísérlete, s magának a polgárháborúnak a kirobbanása is jól illeszkedett ebbe a tendenciába. Azaña koncepciója az volt, hogy francia mintára szervezi át a hadsereget a politikai semlegesség, a szellemi kompetencia és a szakmai hatékonyság szempontjait helyezve mindenek elé. A legfontosabb hadügyi reformokat már 1931 szeptemberéig életbe is léptették. Ezek közé tartozott a tisztikarra, a bürokráciára és az ezredekre vonatkozó általános létszámcsökkentés, mely egyszerre szolgált a fenntartási költségek mérséklésére és a hatékonyság növelésére. Spanyolország hat katonai akadémiájából négyet bezárattak, elejét véve ezzel is a tiszti kar további bővülésének, továbbá felülvizsgáltatták a köztársaság kikiáltása előtt jóváhagyott tiszti kinevezéseket is.[164] Mindezen látványos rendelkezések ellenére a kormány sok tekintetben nem bizonyult kellően elszántnak és határozottnak a katonatisztekkel szembeni fellépés terén, s ez – mint azt a polgárháború eseményei igazolták – súlyos hiba volt részéről. 1931 decemberében például, miután Castiblancóban és Arnedóban a csendőrök brutális fellépése következtében többen életüket vesztették, a hadügyminiszter Azaña nem mozdította el azonnal Sanjurjót a Guardia Civil éléről, ám a későbbiek folyamán is csak úgy járult hozzá leváltásához, hogy „cserébe” megbízta őt a határőrség (carabineros) főparancsnoki tisztével.[165] „Előbb láttak hozzá a munkások megtámadásának, mint a hadsereg lerombolásának” – fogalmazott a faista Federica Montseny egy kései munkájában, tükrözve a korszak anarchistáinak általános vélekedését a kormány politikáját illetően.[166]

A köztársaság fellépett a Spanyolországban szintén tradicionálisan erős és tekintélyes intézménnyel, illetve csoporttal, az egyházzal és az egyháziakkal szemben is. Ez a fellépés sok tekintetben nem puszta akció volt – ahogy azt a republikánusok jobboldali ellenfelei és főleg a klerikusok szerették hangoztatni -, hanem reakció is a spanyol egyház nyíltan köztársaság-ellenes magatartására és politikájára. Ennek érzékeltetése érdekében elég csak Segura bíboros, toledói érsek és a spanyol katolikus egyház prímásának pásztorlevelére utalni, amit még 1931 áprilisában adott ki. Segura ebben leplezetlenül kiállt a monarchia mellett, „riadót fújt a változások bárminő formája ellen”, s végül deklarálta az egyház hivatalos állásfoglalását, miszerint Spanyolországban az ember „vagy katolikus, vagy pedig egyáltalán semmi sem”.[167] Ezzel szemben az 1931-es októberi választásokat követően Azaña, aki ettől kezdve már nem csak hadügyminiszter, de kormányfő is volt, kijelentette: „Spanyolország megszűnt katolikusnak lenni”.[168] Az egyház és a köztársaság között tehát olyan antagonisztikus ellentét feszült, melynek kibékítése vagy legalább kompromisszumos rendezése lehetetlenség volt a korszak és az ország adott viszonyai között. Mindez annál is inkább nyilvánvaló volt, mivel Spanyolországban a katolicizmusnak vallási téren úgymond nem volt konkurenciája: a reformáció nem érintette az országot, a zsidókat pedig még a koraújkor folyamán kiűzték az országból. Ez a hegemón pozíció aztán túlontúl magabiztossá, de egyúttal kényelmessé is, ám mindenekelőtt nagyhatalmú, befolyásos és tekintélyes intézménnyé tette a katolikus egyházat.[169] Nem csak hogy a hívők lelki élete felett gyakorolt teljes kontrollt, de megannyi könyv- és lapkiadójával, iskoláival és szervezeteivel mind az egyház hivatalos tanítását propagálta. A spanyol egyház birtokait ugyan a 19. század folyamán megnyirbálták, ennek ellenére még a II. Köztársaság idején is jócskán akadtak egyházi kézen lévő latifundiumok, a szerzetesrendek pedig szintén birtokoltak némi földterületet. Ezenfelül az egyháznak hagyományosan beleszólása volt a politikába, ráadásul a király is Isten kegyelméből uralkodott, vagyis végső soron az egyházi tekintély jelentett számára szakrális legitimációt (XIII. Alfonz lemondásra kényszerítése már csak ezért is illegitim és elfogadhatatlan lépés volt az egyház szemében). A republikánusok célja ezzel szemben az volt, hogy az egyházat kiszorítsák a politika színpadáról, és Spanyolországot francia mintára modern, szekuláris állammá tegyék. Ennek elérése érdekében természetszerűleg számos ponton korlátozni kellett az egyház befolyását és jogkörét. Az állam és az egyház szétválasztását már az 1931-es alkotmány kimondta, s ugyanitt olvasható az is, hogy a spanyol államnak nincs hivatalos vallása. Az alkotmány ugyanakkor hitet tett a demokratikus köztársaságokra jellemző lelkiismereti- és vallásszabadság jogának biztosítása mellett, s az ország történelme során először bevezette a polgári házasság és a válás jogintézményét. A vallásgyakorlást a magánügyek körébe sorolták, s ennek értelmében a nyilvános vallásgyakorláshoz a mindenkori kormányzat jóváhagyására volt szükség. A vallási felekezeteket az alkotmány egyesületként kezelte, és az egyesületekre vonatkozó törvények alá rendelte, de ami ennél fontosabb volt, az az, hogy „megtiltotta az államnak, a régióknak, a tartományoknak és az önkormányzatoknak, hogy fenntartsanak vagy anyagilag segítsenek bármely egyházat, illetve valamely vallási egyesületet és intézményt”. Ezen túlmenően elrendelték az olyan szerzetesrendek feloszlatását, amelyek a spanyol állami hatóságoktól különböző hatalomnak fogadnak engedelmességet. Ez egyértelműen a jezsuitákra vonatkozott, akiknek vagyonát betiltásuk után államosították, azzal a kitétellel, hogy azt majd jótékonysági és oktatási célokra fogják fordítani. A jezsuiták mellett a többi szerzetesrendre vonatkozólag is különböző intézkedéseket foganatosítottak. Külön nyilvántartásba vették őket; megtiltották számukra az oktatási, ipari és kereskedelmi tevékenységet; újabb javak szerzését, illetve megtartását feltételekhez kötötték; alávetették őket az ország összes adózási törvényének; s az anyagi javaikkal kapcsolatban keletkezett hasznukat kötelezően be kellett fizetniük évenként az állam számára. A szerzetesrendeket leszámítva azonban az egyház saját intézményeiben továbbra is biztosították a lehetőséget a hitoktatásra, igaz az állami ellenőrzés e téren is érvényesült.[170] Az alkotmányban is megfogalmazott vallás- és egyházügyi korlátozásokat később néhány törvénnyel még tovább szigorították: 1933. május 17-én megszavazták a vallási rendek és gyülekezetek mindenfajta oktatási, politikai és gazdasági haszonszerzési jellegű cselekménytől való eltiltását, az összes megmaradt spanyolországi szerzetesrend vagyonát pedig az állam számára kisajátították. Mindezek természetszerűleg a püspöki kar és a pápa heves tiltakozásához vezettek, és összességében tovább szították a köztársaság-ellenes hangulatot az egyházi körökben.[171] A köztársaság antiklerikális intézkedései azonban messze elmaradtak a radikális csoportok és olykor a felbőszült néptömegek egyházzal szembeni akcióitól. A templomgyújtogatások, valamint az egyházi személyekkel szembeni agresszív fellépések mondhatni végigkísérték a köztársaság történetét, forradalmi helyzetek alkalmával pedig az egyház tárgyi vagy fizikai képviselői egyaránt elsőszámú célpontnak számítottak.[172] Mindez azonban az esetek döntő többségében nem öncélú barbarizmus volt: Spanyolországban a katolikus egyház testesítette meg leginkább azt az anakronizmust, amellyel szemben minden haladó erő kisebb vagy nagyobb intenzitással fellépett. Az egyház szinte minden esetben a reakciót képviselte, s minden erejével azon volt, hogy akadályozza a köztársasági reformok, s különösen a forradalmi folyamatok megvalósulását. Azok a papok, akik mégsem így tettek, kegyvesztettek lettek, és sorsukról legalábbis mélyen hallgattak, ha nem megvetéssel szóltak a „hivatalos” egyházi körökben.[173]

A köztársasági reformok következő nagy területét a nemzetiségi kérdés jelentette. A többi reformmal összehasonlítva ez járt a legkevesebb konfliktussal, és talán ezt sikerült a legkielégítőbben rendezni is, bár fontos hangsúlyozni, hogy ebben a nemzetiségi mozgalmak önálló akcióinak is komoly szerepe volt. A monarchista Spanyolország hagyományos felfogásával szakítva az új alkotmány kimondta, hogy „a köztársaság integrált államot alkot”, amelyet „a tartományok önállóan kormányzott municípiumai és az autonómia rendszerére épülő régiók alkotják”. Elvi szinten tehát a nemzetiségi kérdést az alkotmánynak a lehető legjobb kompromisszum formájában sikerült rendeznie, szakítva a nemzetiségek számára elfogadhatatlan kasztíliai centralizmussal, ugyanakkor elutasítva az ország - a spanyolok többsége számára elfogadhatatlan - nemzetiségi alapon történő föderatív felosztását. A nemzetiségekkel való kompromisszumos politika megnyilvánult abban is, hogy a központi kormány munkájába bevonták a legnagyobb köztársaságpárti nemzetiségi pártok tagjait is. Az Ideiglenes Kormányban a galíciaiakat az ORGA színeiben a tengerészetügyi miniszterré kinevezett Casares Quiroga képviselte, míg Nicoláu d’Olwer a Katalán Köztársasági Akció (ACR) delegáltjaként került a gazdaságügyi tárca élére. Az első Azaña-kormányban Quirogát kinevezték belügyminiszternek, a második Azaña-kormányban pedig e mellé megkapta a közlekedésügyi tárcát. Ugyanebben a kormányban Nicoláu d’Olwer és az ACR helyére Carner Romeu, a másik baloldali republikánus katalán párt (ECR) egyik képviselője lépett, mint pénzügyminiszter. A harmadik Azaña-kormányban a tengerészetügyi tárcát az ERC prominens személyisége, Lluís Companys kapta meg, míg a belügyminiszteri székben továbbra is Quirogát találjuk, akinek életútja egyúttal jól példázza a nemzetiségi republikánus politikusok remek érvényesüli lehetőségeit a köztársasági időszakban.[174] A központi kormány munkájában való nemzetiségi részvétel azonban nem jelentett egyet a létrejött kompromisszum maradéktalan betartásával, s az azzal való teljes megelégedéssel. „A katalán és a baszk autonómia-statútum kidolgozásakor (…) a katalán és baszk politikai erők jelentősen nagyobb, az alkotmány keretein túlmutató jogkört harcoltak ki, mely magában foglalta a spanyol mellett a baszk és a katalán nyelv elismerését második hivatalos nyelvként, a belső alkotmányos szabályozás és gazdaságpolitika nagy lehetőségeit adva meg a helyi kormányzatoknak – beleértve a belső közigazgatás rendszerének, a jogrendszernek, a saját rendőrség kialakításának, a vállalatok, természeti kincsek szocializálásának lehetőségét”.[175] A nemzetiségek jelentős része kirobbanó örömmel fogadta a köztársaság által lehetőségként felkínált autonómiát, s élt is vele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Katalóniában egy 1931-ben megrendezett népszavazáson 592.961 fő támogatta, míg mindössze csupán 3.276 fő ellenezte a tartományi autonómiát.[176] Hasonló népszavazásra Baszkföldön 1932-ben került sor, itt azonban a konzervatív navarrai szavazók miatt ekkor még megbukott az autonómia-statútum, de 1933-ban egy újabb népszavazás után (melyből Navarrát tudatosan kizárták) végül mégis sikerült életbe léptetniük. Galíciában – különböző okokból kifolyólag - az autonómia-statútum tervezete végül megbukott. Katalóniában az autonómia-statútum elfogadását követően komoly lépések történtek az önálló hatalom gyakorlati kiépítésére is: még 1931-ben felállították a katalán parlamentet élén Lluís Companys-szal, valamint a katalán kormányt (Generalitat) Francesc Maciá elnökletével. Baszkföldön az autonómia-statútum elfogadását követően egészen 1936-ig várni kellett a Generalitathoz hasonló autonóm kormány létrehozásával.[177] A nemzetiségi kérdés ezen főbb motívumainak ismertetésére elsősorban azért volt szükség, mert az anarchisták legnagyobb számban Katalóniában, s azon belül is szinte kizárólag Barcelonában koncentrálódtak, ennélfogva a katalán nacionalistákkal szembeni önmeghatározás a korszakban mindvégig nagy jelentőséggel bírt a katalóniai liberter mozgalom számára. A Rivera-diktatúra idején még „a republikánusok, a radikális szeparatisták és a cenetisták ugyanazt az ellenzéki helyet foglalták el, akár a börtönökben, akár a párizsi vagy brüsszeli száműzetésben, akár a földalatti harcban Barcelonában”. Pestaña és a CNT más mérsékelt vezetői, akik az 1920-as évek végétől aktívan keresték a kapcsolatot minden diktatúra- és monarchia-ellenes erővel, az 1931-es április helyhatósági választások alkalmával igyekeztek a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) számára kedvező légkört teremteni a szavazóhelyiségek környékén. Az abban az időben a mérsékeltek által szerkesztett Solidaridad Obrerában cikkeket közöltek az ERC összejöveteleiről, mi több a CNT vezetése meg is hívta az ERC aktivistáit, hogy velük együtt „tüntessenek a kormányzati elnyomás ellen, és álljanak ki a szociális és politikai bebörtönzöttek amnesztiája érdekében”. Sokatmondó tény az is, hogy míg a Solidaridad Obrera rendre pejoratív jelzőkkel illette a választásokon résztvevő különböző pártokat (pl.: „szociál-fasiszta PSOE”), az ERC-ről csak, mint „a katalán demokrácia legkiválóbb embereinek” pártjáról írt. A CNT vezetése tehát – bár nyíltan nem buzdította tagságát, hogy vegyen részt a választásokon, és az ERC-re szavazzon – a fent említett gesztusokkal nagyban megkönnyítette a köztársasági oldal győzelmét, és a katalán baloldali nacionalisták hatalomra kerülését Barcelonában. Mindezen – az anarchizmus politikaellenességről szóló tanaival ellentétes – lépések megtételére a mérsékelt vezetést alapjában véve olyan pragmatikus célok elérésének vágya mozgatta, mint a monarchia megbuktatása, a munkások foglalkoztatási és életkörülményeinek fokozott mértékű javítása, a paritásos bizottságok eltörlése, valamint megannyi bebörtönzött elvtársuk kiszabadítása a börtönökből. Ezenfelül valószínűsíthető volt, hogyha a választásokon a jobboldal kerekedik felül, az további restriktív intézkedések meghozatalát fogja maga után vonni a munkásságra és a liberter mozgalomra nézve. Végül tehát, nem kis részben a CNT magatartásának hatására, Barcelonában az 1931. áprilisi választások a köztársasági oldal győzelmével és azon belül is az ERC diadalával zárultak, amely pártnak így az összesen negyven mandátumból huszonnégyet sikerült megszereznie. A választási eredmények napvilágra kerülését általános eufória kísérte: a munkások forradalmi dalokat énekelve és a köztársaságot éltetve letették szerszámaikat és az utcára vonultak ünnepelni, a szintén jó kedvre derült busz- és villamos sofőrök pedig engedélyezték a tömeg számára, hogy ingyen használják járműveiket. Az anarchisták jelentős része számára azonban egy választási eredmény csupán formaságnak számított, s ők követeléseik azonnali teljesülését kívánták. Éppen ezért alig néhány órával a köztársaság barcelonai proklamálását követően a börtönökhöz vonultak, és kiszabadították elvtársaikat. Április 15-én már a Barcelonai Bíróság előtt tüntetett a tömeg, követelve a bírói jegyzékek azonnali megsemmisítését, mire a Guardia Civil sortűzzel oszlatta szét őket.[178] Ehhez hasonló incidensekre a következő időszakban gyakran sor került, lévén, hogy a gazdasági világválság hatása Barcelonában, mint ipari centrumban hatványozottan érvényesült, s ez a fajta gazdasági nyomás egyúttal az anarchisták politikai nyomásával ötvöződött, ami predesztinálta az állammal és a burzsoáziával szembeni konfliktusokat. Ettől a hatástól természetesen a CNT mérsékelt vezetése sem tekinthetett el, s éppen emiatt kényszerült visszautasítani Maciá már korábban említett ajánlatát is a Generalitatban való részvétellel kapcsolatban. A treintisták fellépésének kudarca, majd pedig a mérsékeltek fokozatos pozícióvesztése a fontosabb liberter szervezeteknél, s ezzel párhuzamosan a radikálisok térnyerése magától értetődően változást eredményezett a katalán baloldali nacionalistákkal szembeni korábbi megengedő politikában. A FAI a kezdetektől fogva ellene volt éppúgy az autonóm tartományi kormánnyal való kompromisszumoknak, mint ahogy azt a központi kormány esetében is számtalanszor kinyilatkoztatta. Az anarchisták nem az autonómiát vagy a föderatív struktúrát ellenezték – melyet a katalán (baloldali) nacionalista politikusok jelentős része támogatott -, hanem a nacionalizmus, a parlamentarizmus és a polgári demokrácia érdekei mentén szerveződő államot, amely sok szempontból szemben állt a munkásság érdekeivel és a munkásmozgalom követeléseivel. A barcelonai sztrájkmozgalmakra utalva Maciá elnök már viszonylag korán magabiztosan kijelentette: „ha meglesz a[z autonómiáról szóló – P. P.] statútum, ilyen konfliktusok nem fordulnak elő”.[179] Ilyen konfliktusok azonban - az érdekek különbözőségéből adódóan - nagyon is sokszor előfordultak még a köztársaság fennállása idején, 1932-től kezdődően pedig a helyzet csak tovább fokozódott az anarchisták szervezett fegyveres felkeléseinek következtében.

A köztársaság kikiáltása egyúttal egy új értékrend diadalmaskodását is jelentette a régi felett. Ennek az új értékrendnek képezték részét többek között azok a polgári szabadságjogok, amelyeket már az új alkotmány is szavatolt. Az említett lelkiismereti és vallásszabadságon túl a szólás-, a gyülekezési és a szervezkedési szabadság sorolható még ide. A szervezkedési szabadság joga tette lehetővé egyebek mellett azt, hogy az anarcho-szindikalizmus előjöhessen a föld alól, ahová korábban a diktatúra kényszerítette. A sztrájkjog újbóli bevezetése lehetővé tette a munkáltatókkal szembeni gazdasági és nem ritkán politikai követelések érvényre juttatását, és a szervezett legális érdekérvényesítést. Ennek ellenére a kormány, s különösen annak szocialista miniszterei számos alkalommal vezető szerepet játszottak a sztrájkok letörésében, az elméleti jog gyakorlati csorbításában.[180]

A polgári demokratizmus szellemében sor került a választójog megreformálására is. Már 1931. április 25-én – a következő parlamenti választásokra készülve - rendeletet hoztak a szavazójog alsó korhatárának csökkentésére vonatkozóan. Ennek köszönhetően a férfiak 23 éves koruktól jogosultak voltak részt venni a választásokon, mintegy négyszeresére növelve ezzel az aktív választók számát. Nem sokkal később, május 8-án a kormány egy újabb rendeletével egykamarássá változtatta a Cortest, bevezette a választókerületek rendszerét, megnehezítette új pártok indulását, továbbá a pártok számára kedvezőbb rendelkezéseket fogadott el az egyéni jelöltekkel szemben.[181] A női választójog bevezetéséről komoly vitákat követően végül 1931 őszén döntöttek.[182] A dilemma nem elvi természetű volt, hiszen a republikánusok és a szocialisták a polgári jogegyenlőség hívei voltak, jelen esetben azonban a nők alacsony iskolázottsági fokától, és a körükben általában erős klerikális befolyástól tartva a döntéshozók jelentős hányada úgy látta, hogy a női választójog bevezetésével csak jobboldali riválisaik malmára hajtanák a vizet. Ilyen irányú félelmeik nem voltak alaptalanok: az 1933 őszén megrendezett parlamenti választásokon ugyanis a nők jelentős része a jobboldal legnagyobb katolikus pártjára, a CEDA-ra (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) szavazott. Parlamenti választások hivatalosan négyévenként kerültek volna megrendezésre, valójában azonban a II. Spanyol Köztársaság teljes fennállása idején (1931-1939) egyetlen olyan kormány sem akadt, amely teljes választási ciklusát ki tudta volna tölteni.[183] Noha a köztársaság választójogi reformjai síkra szálltak az általános, titkos és közvetlen szavazás mellett is, a gyakorlatban kisebb-nagyobb visszaélésekre minden választás alkalmával sor került a korszak folyamán.

Nagy eredményeket vitt végbe a köztársaság az oktatás és a művelődés terén. A szerzetesrendeket az állam teljes mértékben eltiltotta mindenfajta oktatói tevékenységtől, s a katolikus egyház mindenhatósága is csorbult az iskolai élet terén. 1931 és 1933 között állami pénzből – részben az egyházi vagyonok kisajátításának köszönhetően - mintegy tízezer új iskolát adtak át, több tízezer gyerek számára teremtve meg ezzel a szervezett oktatás keretei között történő tanulás lehetőségét.[184] Ennek köszönhetően dinamikusan folytatódott az analfabetizmus felszámolása, amelyre már a diktatúra évei alatt is komoly hangsúlyt fektetett az akkori kormányzat. Mindennek dacára azonban fontos hangsúlyozni, hogy az analfabéták aránya - elsősorban az ország szegényebb és vidékiesebb jellegű déli területein - továbbra is magas maradt, a nők aluliskolázottságának foka pedig országszerte magasabb volt, mint a férfiak esetében.[185] A köztársasági érában megannyi könyvtár, múzeum és színház épült vagy részesült jelentős támogatásban, s a kultúra fogyasztása egyre többek számára vált elérhető és megfizethető szabadidős tevékenységgé.[186] 1931-ben debütált az első külföldi hangosfilm a spanyol mozikban, az 1930-as évek közepén pedig már hasonló jellegű hazai alkotások is születtek a Spanyol Ipari Filmvállalat (Compañía Industrial Film Española S.A.) jóvoltából.[187] A sajtószabadság alkotmányos garantálásával és a cenzúra eltörlésével országszerte új lendületet kapott a könyv- és lapkiadás, ami a fentiekhez hasonlóan fontos állomást jelentett a kultúra terjedésében. A szekularizmus győzelme az oktatás terén nagy örömmel töltötte el az anarchistákat, akik a 19. század óta az egyház szellemi monopóliumának megtöréséért küzdöttek. A neves anarchista pedagógus, Francisco Ferrer 1901-ben alapított barcelonai Modern Iskolájának (Escuela Moderna) programjában például szintén előkelő helyet foglalt el a vallási-egyházi neveléssel szembeni racionális, természettudományokon alapuló, dogmáktól és előítéletektől mentes oktatás és nevelés koncepciója.[188] Az anarchisták a nők szerepének és helyzetének változását alapvetően pozitívan értékelték, bár mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy a Spanyolországban rohamosan erősödő és a polgárháború alatt virágzó anarcha-feminizmus célkitűzései mindig is radikálisabbak voltak a polgári feminizmusénál.[189] Az anarchisták persze mindvégig igyekeztek magukat függetleníteni a hivatalos – burzsoá jelzővel megbélyegzett – kultúrától, és az azt kiszolgáló intézményektől. A CNT újjáéledését követően sorra nyíltak a népházként és klubként funkcionáló ateneos libertariók, s virágoztak egészen addig, míg az 1933-as őszi választásokon hatalomra került Lerroux-kormány be nem záratta őket.[190] Új lendületet kapott az anarchista sajtó is, amelynek működését korábban a diktatúra intézkedései teljesen ellehetetlenítették. Az 1930-as években a röplapok mellett a sajtó jelentette az információátadás, a propaganda és a kultúra terjesztésének legfontosabb és legrendszerezettebb formáját. Jellegéről és hatásáról éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk az anarchizmus fellegvárának számító Katalónia és Andalúzia példáján keresztül. Annak köszönhetően, hogy előbbi magasan urbanizált, iparilag fejlett terület volt, míg utóbbi inkább mezőgazdasági termeléséről volt ismert, e két tartomány anarchista sajtójának tartalma és színvonala is jelentős különbségeket mutatott. Katalóniában a munkásság szervezettsége, a városi miliő, valamint a kedvezőbb sokszorosítási és terjesztési lehetőségek miatt az anarchista újságírók általában nagyobb terjedelmű és példányszámú és többnyire hosszabb életű periodikákat tudtak kiadni, és ezek célközönsége is a némiképp öntudatosabb, relatíve nagyobb vásárlóerővel rendelkező városi munkásság volt. Nem véletlen, hogy a legismertebb, országos terjesztésű lapok (Solidaridad Obrera, Tierra y Libertad) is Barcelonában kerültek kiadásra. Délen ezzel szemben a CNT-nek nem sikerült nagyobb orgánumokat létrehoznia, és az anarcho-szindikalizmus is csak egy szűk ipari magban tudott igazán kibontakozni: mindenekelőtt ott, ahol a vasútépítés és az építőipar sok embert foglalkoztatott, valamint a bortermelés központjaiban. A lapok kiadására itt kevesebb lehetőség nyílott, és a szerényebb jövedelmek miatt mind a kiadott lapok száma, mind terjedelme, mind pedig példányszáma jelentősen alulmúlta a katalóniai szintet. A korszak folyamán nem volt egyetlen olyan anarchista napi- vagy hetilap sem Andalúziában, amely a tartomány több provinciájában, esetleg a tartományon kívül elterjedt, relatíve hosszabb ideig fennállt és nagyobb közönségre szert tett volna. Jellemző, hogy a legtöbb andalúziai liberter sajtótermék csak más periodikákból, illetve egyes anarchisták visszaemlékezéseiből ismert: kis számban kiadott eredeti példányaik elvesztek vagy megsemmisültek az idők folyamán. Mindazonáltal a fennmaradt kiadványok is remekül megvilágítják az andalúz anarchista sajtó legfontosabb jellemzőjét, vagyis azt, hogy az újságcikkek zsellérekhez, napszámosokhoz, idénymunkásokhoz és a nagyobb andalúz városok alkalmi munkásaihoz szóltak, akiknek többsége az év nagy részében (esetleg egész évben) létfenntartási gondokkal küzdött, melyet a fokozódó gazdasági világválság csak még inkább tetézett. Tartalmukban emiatt kevésbé foglalkoztak elméleti kérdésekkel, inkább a parasztság mindennapi szenvedéseiről írtak, és az ebből kivezető utat (földfoglalás, kollektivizálás, liberter kommunizmus, stb.) igyekezték olvasóik elé tárni.[191] Fontos szerepet töltött be a sajtó a nőnevelés terén: a férfi-női kapcsolatokról, a szexualitásról vagy a nők munkában betöltött szerepéről szóló cikkek mind hozzájárultak az emancipáció női és férfi híveinek öntudatosodásához.[192] Nem elhanyagolható szerepet töltöttek be a különböző liberter sajtótermékek a politikai véleményformálásban, s a mozgalmon belüli csoportok egymással való polemizálásában. A FAI többek között a Tierra y Libertadot használta fel, hogy a mérsékeltek ellen buzdítsa a közvéleményt, míg a CNT a Solidaridad Obrerával tette ugyanezt a szakadás időszakában. Mikor 1931 őszén a radikálisok megkaparintották a Solidaridad Obrera szerkesztői posztjait, a treintisták új lapokat alapítottak saját nézeteik terjesztésére. Ilyen volt a már említett El Pueblo mellett a Cultura Libertaria (1931-1933 között), majd a Sindicalismo (1933-1935 között).[193]

Az eddigiekben felsorolt megannyi reformon és rendeleten túlmenően a köztársaság kormányai számos törvényt hoztak, illetve intézkedést foganatosítottak a munkahelyi viszonyokkal, a közmunkaüggyel és az agrárkérdéssel összefüggésben. Ezen lényeges (és témánk szempontjából különösen fontos) pontok bemutatása és értékelése azonban feltétlenül megköveteli a korszak Spanyolországának gazdaság- és társadalomtörténeti elemzését, így ezzel e kötet következő részében fogunk foglalkozni.

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Folyóiratok, újságok

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930.

 

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931.

 

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931.

 

 

Történeti monográfiák, tanulmányok

 

 

IN COMMEMORATION… = In Commemoration of the Asturias Soviet. In: Spain 1934-39. From Working Class Struggle to Imperialist War. A Communist Workers’ Organisation pamphlet. London, 2-4.

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ANDERLE (1985.) = Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Államfejlődés és nemzeti mozgalmak Spanyolországban. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985.

 

ANDERLE (1999.) = Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó, 1999.

 

BEEVOR (2002.) = Beevor, Anthony: A spanyol polgárháború. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

 

BETHLEN (1963.) = Bethlen Oszkár: Népi demokratikus fejlődés Spanyolországban 1936-1939. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1963.

 

BOOKCHIN (1998.) = Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, Edinburgh, San Francisco, 1998.

 

CASANOVA (2010.) = Casanova, Julián: Spanish Republic and Civil War. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

 

CASAS (2002.) = Casas, Juan Gómez: Historia de la FAI. Aproximación a la historia de la organización específica del anarquismo y sus antecedentes de la Alianza de la Democracia Socialista. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2002.

 

CHRISTIE (2008.) = Christie, Stuart: We, the anarchists! A study of the Iberian Anarchist Federation (FAI) 1927-1937. AK Press, Edinburgh/Oakland, 2008.

 

CISNEROS DE (1972.) = Cisneros de, Hidalgo: Életút. Emlékiratok. Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.

 

EALHAM (2005.) = Ealham, Chris: Class, Culture and Conflict in Barcelona 1898-1937. Routledge, London/New York, 2005.

 

EALHAM (2008.) = Ealham, Chris: „The Struggle for the Streets”: Unemployed Hawkers, Protest Culture and Repression in the Barcelona area. (c. 1918-1936). In.: Labour History Review. Vol. 73., No. 1., April, 2008. 19-38.

 

ELLWOOD (1997.) = Ellwood, Sheelagh: Franco. Akadémia Kiadó, Bp., 1997.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

GARCÍA (1973.) = García, José: Spanyolország a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973.

 

GODOY (1989.) = Godoy, Antonio Checa: Prensa y partidos politicos durante la II. República. Universidad de Salamanca, Salamanca, 1989.

 

GUILLAMÓN (2014.) = Guillamón, Agustín: Esbozos biográficos. In: Balance. Cuaderno de historia número 38. Correspondencia entre Diego Camacho („Abel Paz”) y Juan García Oliver. Barcelona, 2014. szeptember. 7-16.

 

HARSÁNYI (2006a.) = Harsányi Iván: A szociális érdekegyeztetés ideológiája és gyakorlata Spanyolországban az első világháború utáni évtizedekben. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 88-106.

 

HARSÁNYI (2006b.) = Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 66-87.

 

HARSÁNYI (1987.) = Harsányi Iván: Pestaña Núñez, Ángel IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1988. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987. 225-228.

 

HARSÁNYI (1989.) = Harsányi Iván: Seguí i Rubinat, Salvador. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1990. MSZMP KB PTI-PF, Bp. 1989. 267-269.

 

HARSÁNYI (2006c.) = Harsányi Iván: Választások a 20. századi Spanyolországban. IN: Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 41-65.

 

HOBSBAWM (1974.) = Hobsbawm, Eric: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1974.

 

IBÁRRURI (1964.) = Ibárruri, Dolores (et al): A spanyol kommunista párt története. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1964.

 

IÑIGUEZ (2001.) = Iñiguez, Miguel: Esbozo de una enciclopedia histórica del anarquismo español. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2001.

 

LERA DE (1978.) = Lera de, Ángel M.a: Ángel Pestaña. Retrato de un anarquista. Libreria Editorial Argos, Barcelona, 1978.

 

MARTORELL (2011.) = Martorell, Miguel Linares: José Sánchez Guerra. Un hombre de honor (1859-1935). Marcial Pons Historia, 2011.

 

MEAKER (1974.) = Meaker, Gerald H.: The Revolutionary Left in Spain, 1914-1923. Stanford University Press, Stanford, 1974.

 

MEJÍAS (2008.) = Mejías, Francisco Martínez: La aplicación de Ley de Fugas durante la Segunda República en Bujalance. In: Crónica de Córdoba y sus Pueblos XIV. Ilustre Asociación Provincial Cordobesa de Cronistas Oficiales, Córdoba, 2008. 401-414.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

MINTZ (1970.) = Mintz, Frank: L’Autogestion dans l’Espagne révolutionnaire. Belibaste, Párizs, 1970.

 

MONTSENY (1974.) = Montseny, Federica: ¿Qué es el anarquismo? 1974.

OLIVER (1978.) = Oliver, Juan García: El eco de los pasos. El anarchosindicalismo …en la calle …en el Comité de Milicias …en el gobierno …en el exilio. Ibérica de Ediciones y Publicaciones, Barcelona, 1978.

 

PAYNE (2006.) = Payne, Stanley G.: The Collapse of The Spanish Republic, 1933-1936. Duke & Company, Pennsylvania, 2006.

 

PAZ (2006.) = Paz, Abel: Durruti in the Spanish Revolution. AK Press, Madrid, 2006.

 

PAZ (1976.) = Paz, Abel: Durruti: The People Armed. Black Rose Books, Montreal, 1976.

 

PEIRATS (2011.) = Peirats, José: The CNT in the Spanish Revolution. vol. I. The Meltzer Press, Hastings, 2011.

 

PRESTON (2012.) = Preston, Paul: The Spanish Holocaust. Inquisition and Extermination in Twentieth-Century Spain. W. W. Norton & Company, New York, London, 2012.

 

ROITH (2015.) = Roith, Christian: Memory and Critique: Essays on the History of Education and School in Spain and Germany. Editorial Universidad de Almería, Almería, 2015.

 

 

SOÓS (2010.) = Soós István: A spanyol állami egyházjog és a katolikus egyház belső joga. PhD dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kánonjogi Posztgraduális Intézet, Vallástudományi Doktori Iskola, Bp., 2010.

 

SZIGETVÁRI (2009.) = Szigetvári Krisztián: Vázlat Primo de Rivera diktatúrájáról (1923. szeptember – 1930. január). In: BENE Krisztián – SARLÓS István – VITÁRI Zsolt (szerk.): Kutatási Füzetek 15. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2009. 261-277.

 

THOMAS (1976.) = Thomas, Hugh: La guerra civil española. La mayor tragedia de la historia de España. I. köt. Diario 16, Madrid, 1976.

 

URQUIJO GOITIA (2008.) = Urquijo Goitia, José Ramón: Gobiernos y ministros españoles en la Edad Contemporánea. Consejo Superior de Investigaciones Cientificas, Madrid, 2008.

 

VARGA (1985.) = Varga, Jenő: Spanyolország a forradalomban. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1986. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985. 102-109.

 

VILAR (1984.) = Vilar, Pierre: Spanyolország története. Gondolat, Bp., 1984.

 

ZALAI (2005.) = Zalai Anita: A monarchia válsága Spanyolországban (1923-1931). IN: Kutatási Füzetek 11. Ünnepi szám Harsányi Iván 75. születésnapjára. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2005. 300-313.

 

ZALAI (2011.) = Zalai Anita: Politikai pártok Spanyolországban 1931-1936. Belvedere, Szeged, 2011.

 

ZOLCSÁK (2006a.) = Zolcsák György Attila: A spanyolországi anarchizmus 1931-1939. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, Politikaelmélet Szak, Bp., 2006.

 

ZOLCSÁK (2006b.) = Zolcsák György Attila: Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus. In: Eszmélet, 70. (2006. nyár), 61-77.

 

ZOLCSÁK (2009.) = Zolcsák György Attila: Francisco Ferrer élete és munkássága. Tanári képzés szakdolgozata. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp., 2009.

 

Internetes hivatkozások

(Utolsó letöltések dátuma: 2015. 09.02.)

ANARCHA-FEMINIZMUS = A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/06/28/anarcha-feminizmus

 

BERENGUER = Dámaso Berenguer

http://en.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

http://es.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

 

BROUÉ (1977.) = Broué, Pierre: España 1931-1939: La revolución perdida

https://www.marxists.org/espanol/broue/1973/revolucion_perdida.htm

 

CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA = 1923-1930. La cladestinidad en la dictadura de la Primo Rivera

http://madrid.cnt.es/historia/clandestinidad-dictadura-primo-de-rivera/

 

CONGRESO DE LA CNT (1931.) = III. Congreso de la CNT. Celebrado en Madrid del 11 al 16 de junio de 1931

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

CONSTITUCIÓN (1931.) = Constitución de la República Española. 9 de diciembre de 1931.

http://www.congreso.es/docu/constituciones/1931/1931_cd.pdf

 

GUILLAMÓN (2013.) = Guillamón, Agustín: La fundación de la FAI. (Marsella, 16 de mayo de 1926)

http://federacionanarquistaiberica.blogspot.hu/2014/09/la-fundacion-de-la-fai-marsella-16-de.html

 

KATOLKUS LEXIKON = Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikk

http://lexikon.katolikus.hu/S/spanyol%20polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA.html

 

LEY DE DEFENSA = Törvény a köztársaság védelméről („Ley de Defensa de República”)

https://es.wikipedia.org/wiki/Ley_de_Defensa_de_la_Rep%C3%BAblica

 

LEY DE VAGOS Y MALEANTES = 1954-es törvény az 1933. augusztus 4-i „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”) módosításáról

http://www.boe.es/datos/pdfs/BOE/1954/198/A04862-04862.pdf

 

MANIFIESTO DE LOS TREINTAS (1931.) = A Harcmincak Kiáltványa (Manifiesto de los Treintas)

http://www.patriasindicalista.es/ateneoazul/ps_textos/manifiesto_de_los_treinta.pdf

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejas-i tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

PRENSA TREINTISTA = Archivo Histórico Prensa Treintista

http://www.cedall.org/Documentacio/Castella/cedall203540000_Cultura%20libertaria_Sindicalismo.htm

 

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.) = Programa del Partido Sindicalista. El desacertado intento de hacer un partido anarquista
http://www.portaloaca.com/historia/historia-libertaria/1139-programa-del-partido-sindicalista-el-desacertado-intento-de-hacer-un-partido-anarquista.html

 

SECRETARIO GENERAL = Secretario general de la CNT

https://es.wikipedia.org/wiki/Secretario_general_de_la_CNT

 

SPANISH CINEMA = History of Spanish Cinema

http://www.donquijote.org/culture/spain/film/history-of-spanish-cinema

MELLÉKLETEK

I. FONTOSABB RÖVIDÍTÉSEK

ACR (Acció Catalana Republicana): Republikánus Katalán Akció

AIT (Asociación Internacional de Trabajadores): Nemzetközi Munkásszövetség

AR (Acción Republicana): Republikánus Akció

CNT (Confederación Nacional del Trabajo): Országos Munkakonföderáció

ERC (Esquerra Republicana de Catalunya): Katalán Republikánus Baloldal

DLP (Derecha Liberal Republicana): Republikánus Liberális Jobboldal

FAI (Federación Anarquista Ibérica): Ibériai Anarchista Föderáció

ORGA (Organizaciós Republicana Gallega Autónoma): Autonóm Gallego Republikánus Szerveződés

PCE (Partido Comunista Español): Spanyol Kommunista Párt

PPR (Partido Republicano Radical): Radikális Republikánus Párt

PRDF (Partido Republicano Democrático Federal): Szövetségi Demokratikus Republikánus Párt

PRRS (Partido Republicano Radical Socialista): Radikális Szocialista Republikánus Párt

PSOE (Partido Socialista Obrero Español): Spanyol Szocialista Munkáspárt

UGT (Unión General de Trabajadores): Általános Munkásszövetség

II. KÉPEK

Severiano Martínez Anido, Barcelona hírhedt katonai kormányzója, a diktatúra belügyminisztere

 

A diktátor, Miguel Primo de Rivera (jobbra) és XIII Alfonz király katonai uniformisban (balra)

 

A Los Solidarios csoport három alapító tagja (balról jobbra): Fernando Ascaso, Buenaventura Durruti, Gregorio Jover

 

Ángel Nuñez Pestaña, a CNT főtitkára, majd a Szindikalista Párt vezetője

 

Ramón Franco, az anarchista repülős

 

Francesc Maciá proklamálja a Katalán Köztársaságot

(1931. április 14.)

 

A köztársaság kikiáltását ünneplő tömeg Barcelonában

(1931. április 14.)

 

„A republikánusok győzelme megmutatta a nép akaratát”, hirdeti a Solidaridad Obrera vezércikke

(1931. április 14.)

 

Az anarchizmus regionális elterjedtsége Spanyolországban az 1930-as években

 

Az I. Azaña-kormány az 1931. októberi választásokat követően

 

A tragikus május elsejei eseményekről tudósító Tierra y Libertad címlapja (1931. május 8.)

 

A korszak hírhedt anarchistái Barcelonában (balról jobbra): García Vivancos, Juan García Oliver, Louis Lecoin, Pierre Odéon, Francisco Ascaso és Buenaventura Durruti

(1931. május)

 

A CNT kötelékéhez tartozó munkanélküliek kenyeret követelnek gyerekeik számára egy aragóniai tüntetésen

(1931)

 

Felgyújtott jezsuita templom Sevillában

(1931. május)

 

Városok, ahol 1931 folyamán kolostorokat gyújtottak fel

 

Juan Peiró CNT tagsági könyve

 

Ángel Pestaña beszédet mond a CNT III. Országos Kongresszusán a madridi Teatro Conservatorióban

(1931. június)

 

Castiblancói parasztok a Guardia Civil fogságában

(1932. január)

 

 

Buenaventura Durruti (balról a második) afrikai száműzetésben (1932)

 

Az 1933. januári anarchista felkelések főbb színhelyei

 

Holtestek hevernek szerteszét Casas Viejasban a Guardia Civil és a Guardia de Asalto által végrehajtott vérengzést követően (1933. január)

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó………………………………………………...........2

A diktatúra bukása……………………………..........10

A monarchia összeomlása…………………...........25

A hatalomváltások időszaka…………..…............38

A köztársaság rendeletei……………………..........74

BIBLIOGRÁFIA………………………………….........104

Folyóiratok, újságok…………………..……...........105

Történeti monográfiák, tanulmányok…………..105

Internetes hivatkozások…………………………....113

MELLÉKLETEK…………………………………............116

I. Fontosabb rövidítések…………………………....117

II. Képek…………………………………………..........118

 

TARTALOMJEGYZÉK…………………………............129

 

 

 




[1] Magyar átírásban találkozhatunk még a „libertáris”, valamint „szabad kommunizmus” kifejezéssel is, mozgalmi körökben azonban a „liberter” szóhasználat terjedt el. A nevezett fogalom azonban semmiképpen sem keverendő a „liberális” vagy a „libertariánus” terminusokkal, ugyanis míg előbbi a kapitalizmusban uralkodó politikai eszmével, addig utóbbi a liberalizmus és az individuális anarchizmus keresztezéséből létrejövő ideológiával hozható összefüggésbe.

[2] POÓR (2015.)

[3] Példaképpen alighanem elég, ha csupán a diktatúra előtti spanyolországi anarcho-szindikalizmus két legmeghatározóbb alakjának sorsára utalunk. Ángel Pestaña és Salvador Seguí ellen egyaránt merényletet követtek el hét hónap különbséggel. Pestañát négy golyó érte, de nem halt bele sérüléseibe, Seguí viszont Barcelonában halálos találatot kapott. A Pestaña elleni gyilkossági kísérlet elkövetői Barcelona rendőrfőnökének megbízásából cselekedtek, míg Seguít egy egykori anarcho-szindikalista ölte meg, akit a munkaadók egyesülete bérelt fel.

HARSÁNYI (1987.) 227., HARSÁNYI (1989.) 269.

[4] HARSÁNYI (2006c.) 47-48.

[5] Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (2006a.) 96.

[6] HARSÁNYI (2006b.) 80.

[7] HARSÁNYI (2006a.) 104.

[8] ZALAI (2005.) 305.

[9] Az UGT taglétszáma 1923 és 1930 között mintegy 211 000 főről csupán 277 000 főre nőtt, míg 1930 (a diktatúra bukásának éve) és 1932 között nagyjából megduplázódott. BEEVOR (2002.) 40.

[10] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[11] Katonai kormányzóként Anido a terrorizmust használta fegyverül az anarchistákkal szemben és felbérelt merénylőkkel (a pistolerókkal) vadászott a szakszervezeti vezetőkre és egyéb aktivistákra. THOMAS (1976.) 40.

[12] GARCÍA (1973.) 99.

[13] Talán leghíresebbnek közülük a Franciaországba emigráltak által megalakított föderáció, a „Grupos Anarquistas de Lengua Española” („Spanyolnyelvűek Anarchista Csoportjai”) bizonyult, amely 1926. május 13. és 16. között tartott marseilles-i kongresszusán informálisan megalapította az Ibériai Anarchisták Föderációját (FAI). GUILLAMÓN (2013.)

[14] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[15] PEIRATS (2011.) 25.

[16] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[17] A kommunista párt (PCE) csak 1921-ben jött létre, így Rivera hatalomátvételéig nem volt lehetősége - a szocialista és az anarchista munkásszervezetekkel versengve – megerősödnie.

[18] GARCÍA (1973.) 97.

[19] A korszak legismertebb merényletkísérlete alighanem a XIII. Alfonz ellen elkövetett sikertelen támadás volt. A merényletre 1926. június 25-én került volna sor a spanyol uralkodó párizsi látogatása alkalmával Francisco Ascaso, Buenaventura Durruti és Gregorio Jover jóvoltából. A politikai okokból korábban külföldre emigrált spanyol anarchisták uruguayi útlevéllel és hamis személyazonossággal érkeztek még április végén a francia fővárosba, majd onnan a sikertelen kísérletet követően Argentínába távoztak, de elfogták és pár hónapra bebörtönözték őket. PAZ (2006.) 99-104.

[20] Erre utal a FAI által használt „grupo de afinidad” terminus is, melyet szó szerint a „rokonság csoportjaként” lehetne lefordítani.

[21] BOOKCHIN (1998.) 196-197.

[22] A FAI alapító gyűlésén Valenciában többek között kijelentették, hogy a mozgalmon belül két antagonisztikus irányzat jött létre: az egyik az anarchizmus, vele szemben pedig az anarcho-szindikalizmus és a politikai szindikalizmus, amelyet Pestañára utalva csak pestañizmusként neveztek meg. CASAS (2002.) 103-104.

[23] ZOLCSÁK (2006b.), 65.

[24] ZALAI (2005.) 305.

[25] VILAR (1984.) 98-99.

[26] Az 1920-as évtizedben például 9%-kal - az egész spanyol történelem során leggyorsabb ütemben! - csökkent az analfabéták aránya, az egyetemre járók száma pedig megduplázódott a diktatúra évei alatt. PAYNE (2006.) 9.

„1923 és 1930 között 9.455 km-rel nőtt az utak és vasutak hossza, szemben az 1918-1923 közötti időszak 2.796 megépített km-ével. A járművek száma megnégyszereződött…” SZIGETVÁRI (2009.) 273.

[27] PAYNE (2006.) 19.

[28] GARCÍA (1973.) 95.

[29] PAZ (2006.) 230-231.

[30] Sotelo, J. Calvo: Mis servicios al Estado. Seis años de gestión. Imprenta Clásica Española, Madrid, 1931. 140. idézi: GARCÍA (1973.) 115.

[31] GARCÍA (1973.) 115-116.

[32] GARCÍA (1973.) 115.

[33] VILAR (1984.) 98.

[34] Az ipari termelés például 1929-ről 1930-ra csupán 1,2%-os visszaesést mutatott, míg a fejlett ipari országokban ugyanez az arány lényegesen magasabb volt. VARGA (1985.) 102.

[35] VILAR (1984.) 101.

[36] ZALAI (2005.) 306-307.

[37] BERENGUER

[38] ZALAI (2005.) 304., 306-307.

[39] ANDERLE (1999.) 129.

[40] BETHLEN (1963.) 13.

[41] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[42] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930. augusztus 31.

[43] MARTORELL (2011.) 5-6.

[44] BOOKCHIN (1998.) 204.

[45] Santiago Alba sértettsége onnan eredt, hogy Primo de Rivera hatalomátvétele után a király menesztette, és nem volt képes megvédeni őt a diktátor támadásaival szemben sem. ZALAI (2005.) 310-311.

[46] ZALAI (2005.) 311-312.

[47] 1929-hez viszonyítva Spanyolország ipari termelése 1931-ig közel 7%-kal csökkent.  VARGA (1985.) 102.

[48] A statisztikák szerint a munkanélküliek száma 1930 elején még csak 200 ezer volt, 1930 októberére azonban már ennek duplájára nőtt, míg 1931 elején elérte a félmillió főt is. GARCÍA (1973.) 139.

Ez a szám azonban még mindig messze van a valóságtól, hiszen a hivatalos statisztikákba a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó adatok nem kerültek be mindig a maguk teljességében, továbbá a formális munkanélküliség mellett számolni kellett a rövidített munkaidőben dolgozók szintén megnövekedett számával is. VARGA (1985.) 107.

[49] GARCÍA (1973.) 140-141.

[50] BETHLEN (1963.) 13.

[51] PEIRATS (2011.) 39.

[52] ZALAI (2005.) 312.

[53] PAZ (2006.) 164.

[54] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[55] Miguel Maura, Alejandro Lerroux, Fernando de los Ríos, Indalecio Prieto, Largo Caballero, Martínez Barrio.

[56] ZALAI (2011.) 48.

[57] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[58] CISNEROS DE (1972.) 192-207.

[59] IBÁRRURI (1964.) 58.

[60] ZALAI (2005.) 314-315.

[61] A cenzúra megszüntetését és a szólásszabadság helyreállítását egy 1931. március 22-i dekrétum mondta ki.

[62] A cacique szóval olyan nagy tekintéllyel és gazdasági hatalommal rendelkező földesurat szoktak jelölni, aki a választásokon befolyását felhasználva akár törvénytelen eszközökkel is képes kicsikarni a kellő mennyiségű szavazatot a maga számára. Ezt a jelenséget - amelynek spanyolországi elterjedtsége legfőképpen a latifundiumok földrajzi elhelyezkedésével mutatott korrelációt – szokták caciquismónak nevezni.

[63] ZALAI (2011.) 50-59.

[64] EALHAM (2005.) 53.

[65] PEIRATS (2011.) 39.

[66] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. április 1. 1.

[67] ANDERLE (1999.) 130.

[68] ZALAI (2011.) 65-66.

[69] XIII. Alfonz deklarációját forrásmegjelölés nélkül idézi: THOMAS (1976.) 47.

[70] „Katalónia népének nevében proklamálom a katalán államot egy katalán köztársasági rendszerben, mely szabadon és nagy barátsággal kéri és igényli Spanyolország más népeinek együttműködését az ibér népek konföderációjának megteremtésében” – nyilatkozta Francesc Maciá, a Generalitat elnöke még 1931. április 14-én. ANDERLE (1985.) 147.

[71] URQUIJO GOITIA (2008.) 116-117.

[72] ZALAI (2011.) 74.

[73] PEIRATS (2011.) 40.

[74] ZALAI (2011.) 124., 134-135.

[75] A táblázat készült URQUIJO GOITIA (2008.) 116-119. alapján.


[76] Konspirációs kísérletek persze akadtak bőven a különböző királypárti csoportok részéről, akik nem sajnálták pénzüket és kapcsolataikat latba vetni a restauráció ügyének előmozdítása érdekében. A titkos összejövetelek mellett még egy monarchista pártot is létrehoztak (Acción Española), propagandájukat pedig sajtótermékeiken (mindenekelőtt az ABC elnevezésű napilapjukon) és az egyház szócsövén keresztül igyekeztek terjeszteni országszerte. Olykor halálos áldozatokra is sor került a republikánusokkal való összetűzések során, valódi államcsínykísérlet azonban nem történt. Ebben szerepe volt a kormány rendeleteinek is, amelyek például cenzúra alá vették a monarchista sajtót, de az anarchistáknak is, akik egyebek mellett gyújtogatással válaszoltak az egyház és az ABC propaganda-hadjáratára.

THOMAS (1976.) 78-81.

[77] PAZ (2006.) 164.

[78] ZALAI (2011.) 69.

[79] PAZ (2006.) 203-204.

[80] PEIRATS (2011.) 39.

[81] LERA DE (1978.) 268.

[82] THOMAS (1976.) 60.

[83] Forrásmegjelölés nélkül idézi: LERA DE (1978.) 268.

[84] PEIRATS (2011.) 39.

[85] Juan García Oliver Burgosban raboskodott. A börtönből való szabadulásáról önéletrajzában részletesen beszámol.

OLIVER (1978.) 103-110.

[86] PAZ (2006.) 206.

[87] OLIVER (1978.) 115.

[88] Ennek eszméje eredetileg a CNT Védelmi Bizottságától származott, ám a kifejezés mégis García Oliver és a FAI militánsainak tevékenysége nyomán vált ismertté.

CHRISTIE (2008.) 86.

[89] Ennek pontjai lényegében megegyeztek a korábban már említett követelésekkel, úgy mint a Guardía Civil feloszlatása, az egyházi tulajdon kisajátítása, a parasztok földhöz juttatása, a gyárak munkásönigazgatása, stb.

CHRISTIE (2008.) 83.

[90] OLIVER (1978.) 115-117.

[91] Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. május 8. 1. és 4.

[92] Az őrök állítólag arra hivatkoztak, hogy sem Maciá, sem más képviselők nem tartózkodnak most a Generalitat épületében, ezért nincs senki, aki fogadhatná őket.

OLIVER (1978.) 117.

[93] A mintegy háromnegyed órás tűzharc során az anarchisták közül tizenöten megsebesültek, egy ember pedig életét vesztette.

CHRISTIE (2008.) 84.

[94] Abel Paz szerint kettő.

PAZ (1976.) 107.

[95] CHRISTIE (2008.) 84-85.

[96] A CNT II. Országos Kongresszusa még 1919-ben ült össze, így újbóli összehívásának éppen itt volt már az ideje.

[97] A helyzetet kissé komikussá teszi, hogy bár a Tierra y Libertad következő száma tudósított a június 10-i FAI-konferenciáról, ez a szám csak június 27-én jött ki a nyomdából.

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. június 27. 2.

[98] PAZ (2006.) 223.

A CNT kongresszus történéseiről részletesen beszámoló Abel Paz könyvében az olvasható, hogy az eddig hetente kiadott Tierra y Libertadot napilappá alakították. Ez az állítás helytelen: a lap ugyanis a kongresszust megelőző időszakban viszonylag ritkán és rendszertelenül jelent meg, 1931. június közepétől pedig rendszeresen és heti gyakorisággal adták ki.

[99] A táblázat forrásául ELORZA (1973.) 469-470. szolgált.

[100] BOOKCHIN (1998.) 216.

[101] PAZ (2006.) 225.

[102] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11-17.

[103] PAZ (2006.) 224-225., CONGRESO DE LA CNT (1931.)

[104] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 1. és 6.

[105] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 6.

[106] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 1.

[107] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 4.

[108] GUILLAMÓN (2014.) 9.

[109] LERA DE (1978.) 276.

[110] CHRISTIE (2008.) 93-94.

[111] LERA DE (1978.) 276.

[112] LERA DE (1978.) 277.

[113] Gabriel García Márquez írta egy helyütt a következőket: „mindig bámultam a jellemlovagokat, ahogy undorodva ejtik ki a szájukon: kompromisszum!... Elkísérném egy erényes napjukat, megszámolnám: reggeltől estig hány akart és akaratlan kompromisszumot követnek el…”

[114] BOOKCHIN (1998.) 218.

[115] Forrásmegjelölés nélkül idézi: PAZ (2006.) 225.

[116] LERA DE (1978.) 278.

[117] PEIRATS (2011.) 46.

[118] Confederación Nacional del Trabajo: Memoria del Congreso Extraordinario celebrado en Madrid los dias 11 al 16 de Junio de 1931. Barcelona, 1931. 208. Idézi: CHRISTIE (2008.) 90.

[119] LERA DE (1978.) 278.old.

[120] Figyelembe véve, hogy az egyes delegáltak hány embert képviseltek az 1919-es kongresszuson, a szavazás eredménye a következő volt: mindössze 14.008-an támogatták az országos ipari föderációk tervezetét, míg 651.473-an ellenezték azt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[121] CHRISTIE (2008.) 90.

[122] CHRISTIE (2008.) 90.

[123] BOOKCHIN (1998.) 219.

[124] CHRISTIE (2008.) 91.

[125] CHRISTIE (2008.) 91.

[126] A végeredmény merőben ellentétes volt az 1919-es szavazás eredményével. Ezúttal – tekintetbe véve, hogy a kongresszus résztvevői ténylegesen hány embert képviseltek – az FNI tervezetét 302.343-an támogatták, s 90.671-en ellenezték, míg a tartózkodók száma 10.957 volt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[127] BOOKCHIN (1998.) 220.

[128] LERA DE (1978.) 279.

[129] A kiáltvány elsőként a barcelonai L’Opinió c. lapban jelent meg augusztus 31-én, majd egy nappal később a madridi La Tierra is lehozta, így arról a CNT tagsága rövid időn belül értesülhetett.

[130] Pestaña és Peiró mellett a kiáltvány aláírói Joan López, Agustín Gibanel, Ricardo Fornells, Josep Girona, Daniel Navarro, Jesús Rodríguez, Antonio Vallabriga, Miguel Portolés, Joaquim Roura, Joaquín Lorente, Progreso Alfarache, Antonio Peñarroya, Camil Piñón, Joaquín Cortés, Isidoro Gabín, Pere Massoni, Francesc Arín, Josep Cristiá, Juan Dinares, Roldán Cortada, Sebastié Clara, Ramón Viñas, Federico Uleda, Pere Cané, Mariá Prat, Espartaco Puig, Narcís Marcó és Genaro Minguet voltak.

[131] MINTZ (1970.) 40.

[132] A „Harmincak Kiáltványa” teljes terjedelmében itt olvasható: MANIFIESTO DE LOS TREINTAS

[133] BOOKCHIN (1998.) 223.

[134] Így lett Juan Peiró helyett a faista Felipe Aláiz a Solidaridad Obrera igazgatója.

ZALAI (2011.) 122.

[135] BOOKCHIN (1998.) 223.

[136] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[137] IÑIGUEZ (2001.) 516.

[138] A táblázat készült: SECRETARIO GENERAL alapján

[139] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[140] A párt részletes programját lásd itt: PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[141] ZALAI (2011.) 122.

[142] Bár a párt támogatottsága a polgárháborúig mindvégig növekvő tendenciát mutatott, a tagok száma még 1937-ben is mindösszesen 30 ezer fő körül mozgott.

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[143] Mint egy alkalommal felháborodottan kijelentette: „A nép azért küldött ide minket, hogy tegyünk valamit az érdekében… De ha így folytatódik, visszamegyek az utcára és azt mondom a barátaimnak: igazatok volt, nem jó ez semmire.”

Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (1987.) 227.

[144] HARSÁNYI (1987.) 227.

[145] A törvény szövegét lásd itt: LEY DE DEFENSA

[146] PEIRATS (2011.) 40.

[147] PEIRATS (2011.) 40.

[148] ZALAI (2011.) 137.

[149] PEIRATS (2011.) 40.

[150] Az 1954-es törvénymódosítás szövegét lásd itt: LEY DE VAGOS Y MALEANTES

[151] MEAKER (1974.) 338-341.

[152] PRESTON (2012.) 15-16.

[153] A „Ley de Fugas” anarchistákkal szembeni alkalmazására az 1933. decemberi bujalancéi forradalmi kísérletet követő csendőrterror nyújt klasszikus példát. A lázadás leverését követően elfogott Antonio Millát és José Porcelt a Guardia Civil egy teherautón elszállította a településről, egy elhagyatott helyen lelőtte, majd tetemüket egyszerűen az útszéli árokba dobta. Csak a helybéli családok segítségével sikerült azonosítani a holttesteket, mivel a Guardia Civil még erre sem volt hajlandó. A csendőrök – bizonyítottan megkérdőjelezhető - hivatalos jelentése szerint a foglyok szökni próbáltak, ezért vált szükségessé az intézkedés.

MEJÍAS (2008.) 401-414.

[154] A hajóútról és Afrikáról Durruti és az Ascaso testvérek deportálásának példáját bemutatva többek között Abel Paz fest érdekes képet Durruti biográfiájában.

PAZ (2006.) 265-277.

[155] BEEVOR (2002.) 57.

[156] Forrásmegjelölés nélkül Gerald Brenant idézi: HOBSBAWM (1974.) 125.

[157] Előbbire jó példát kínálnak az 1932. január 4-én Jeresában történt események: a csendőrök sortüze és kardos rohama során tizenhárman megsebesültek, négyen pedig meghaltak a helyi parasztok közül. Utóbbira pedig az 1931. szilveszterén lezajlott castiblancói összecsapások története kínál nevezetes példát: itt miután a Guardia Civil lelőtt egy sztrájkoló földmunkást, a felbőszült tömeg késekkel, botokkal és kövekkel a csendőrökre rontott, és brutálisan meggyilkolta őket.

CASANOVA (2010.) 52.

[158] A lojalitás biztosítása különösen fontos kérdés volt a fiatal köztársaság számára, és ebből a szempontból a rohamgárda összességében jól vizsgázott. A polgárháború kirobbanásakor minden fegyveres testület választás elé kényszerült, melyik oldalra álljon, s az akkori 18 ezres létszámú Guardia de Asaltónak mintegy kétharmada minden további nélkül a republikánus táborhoz csatlakozott, míg ezzel szemben a Guardia Civilnél ez az arány lényegesen rosszabb volt.

[159] PAYNE (2006.) 24.

[160] Például 1933 januárjában Casas Viejasban.

 

[161] EALHAM (2008.) 19-38. old. 24.

[162] A hadsereg megérkezése vetett véget a CNT figolsi bányászai által kezdeményezett forradalmi kísérletének 1932 januárjában. Ebben az esetben a konfliktust végül sikerült békés mederbe terelni, de például 1934 októberében az asztúriai bányászfelkelés alkalmával a Franco vezette marokkói hadsereg szörnyű kínzásokat és kivégzéseket végrehajtva állította csak helyre a „rendet”.

PEIRATS (2011.) 53., IN COMMEMORATION… 2-4.

[163] Az 1931-es alkotmányba belefoglalták ugyanis, hogy „A Spanyol Köztársaság lemond a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről”.

CONSTITUCIÓN (1931.): Articulo 6.°

[164] ELLWOOD (1997.) 64-66.

[165] ELLWOOD (1997.) 70-71.

[166] MONTSENY (1974.) 20.

[167] BEEVOR (2002.) 48.

[168] GARCÍA (1973.) 157.

[169] A rendelkezésre álló számadatok tükrében a spanyol katolikus egyház az 1930-as években a következő összetételt mutatta: 35 ezer pap, 20 ezer szerzetes és egyedülállóan sok, mintegy 60 ezer főnyi apáca.

THOMAS (1976.) 66.

[170] SOÓS (2010.) 70-72.

[171] GARCÍA (2011.) 175-176.

[172] Az efféle eseményeknek köszönhetően sok katolikus a mai napig úgy tekint a spanyol polgárháborúra, mint a köztársaság egyházellenes törvényeinek és az anarchisták katolikusüldözésének következményére.

Lásd például a Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikkét: KATOLIKUS LEXIKON

[173] A polgárháború idején például Baszkföld katolikus papjai nem álltak a lázadók pártjára, így a köztársasági oldal más képviselőihez hasonlóan őket is Franco hadserege tiporta el, nem kevés kegyetlenséget végrehajtva. Róluk a Vatikán sokáig egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni, mikor az egyház veszteségei felett kesergett.

[174] Casares Quiroga karrierjének csúcspontját a második népfront-kormány élére történő miniszterelnöki kinevezése jelentette 1936 májusában. Ez a politikai siker azonban nem tartott sokáig: 1936. július 19-én ugyanis a katonatisztek lázadásának első jelére a kormányfő megijedt, és lemondott tisztéről.

[175] ANDERLE (1985.) 145-146.old.

[176] THOMAS (1976.) 110.

[177] ANDERLE (1985.) 147-149.

[178] EALHAM (2005.) 52-55.

[179] ANDERLE (1985.) 147.

[180] 1931. július 4-én például egy anarcho-szindikalista sztrájk alkalmával a szocialista pénzügyminiszter Indalecio Prieto – hogy megnyugtassa a részvényeseket, és megakadályozza a töke kiáramlását – az UGT tagjait vetette be sztrájktörőként.

ZALAI (2011.) 118.

[181] ZALAI (2011.) 103-104.

[182] A női választójog bevezetéséről szóló reformot végül 161 igen és 121 nem szavazattal fogadták el.

ZALAI (2011.) 132.

[183] Leghosszabb ideig Juan Negrín kormánya tudott hatalmon maradni, ám összességében ez is kevesebb, mint két éves kormányzást jelentett (1937. május 17. – 1939. március 31.), hatalma ráadásul csak Spanyolország köztársasági zónájára terjedt ki, melynek összterülete az idő folyamán egyre inkább lecsökkent, 1939. március elején pedig a köztársasági táboron belül is ellenkormány alakult, amely még inkább bekorlátozta a Negrín-kormány cselekvési lehetőségeit.

A köztársaság kormányainak részletes listáját lásd: URQUIJO GOITIA (2008.) 115-132.

[184] GARCÍA (1973.) 160-161.

[185] Baszkföldön az 1930-as években az analfabéták aránya megközelítőleg 20-25%-os volt a férfiak és 25-30%-os a nők körében, míg ugyanez az arány Andalúziában 50%, illetve 60% volt.

ACKELSBERG (2005.) 81.

[186] A kulturális életről a II. Spanyol Köztársaság idején lásd részletesebben: ROITH (2015.) 101-122.

[187] SPANISH CINEMA

[188] Francisco Ferrer nézeteiről és munkásságáról magyar nyelven lásd: MIKONYA (2009.) 141-160., ZOLCSÁK (2009.)

[189] Az anarcha-feminizmus történetének rövid összefoglalóját magyar nyelven lásd itt: ANARCHA-FEMINIZMUS

[190] BEEVOR (2002.) 47., 66.

[191] GODOY (1989.) 39-41., 60-64.

[192] ACKELSBERG (2005.) 85.

[193] A két periodika teljes digitalizált archívumát lásd itt: PRENSA TREINTISTA

Anarchizmus Kubában

 

SAM DOLGOFF – ÉLETRAJZI VÁZLAT

 

 

„Ő volt a tökéletes következetesség embere. Ő volt a szabadság szelleme, annak baloldali formájában. Ő volt a legigazabb amerikai radikalizmus, a Wobbly eszme dobogó szíve.

(Paul Berman)

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

Sam Dolgoff 1902-ben született az akkori Orosz Birodalomhoz tartozó Ostrovno-ban (a mai Fehéroroszország területén található Beshankovichy-ban). Gyerekkora javarészét azonban már az Egyesült Államokban töltötte, ahová szülei 1905-ben vagy 1906-ban kivándoroltak. (Rokonsága azonban Oroszországban maradt, s egyik bácsikája, aki később ismert regényíró lett, Sztálin koncentrációs táborában lelte halálát.) New York-ban telepedtek le, s Bronxban, illetve Manhattan Lower East Side-ján laktak. Apja szobafestőként dolgozott és Sam alig volt 11-12 éves, mikor maga is munkába állt: kezdetben mint apja segítője, később mint önálló szobafestő, aki egészen nyugdíjazásáig ezt a foglalkozást űzte. Nem véletlen, hogy halála után egyik elvtársa és barátja ezt írta róla: „Sam Dolgoff nem a munkásosztályért volt, ő maga volt a munkásosztály”.

Kapcsolatkeresése a munkásszerveződésekkel már viszonylag korán megkezdődött. Elsőként a Young People’s Socialist League-hez (Fiatalemberek Szocialista Ligája) csatlakozott; azonban hamar kiderült, hogy ez a közeg túlságosan mérsékelt, s ezért nem megfelelő a számára. A szocialistáktól tehát hamar elpártolt és az anarchisták táborába szegődött. Tagja lett a Road to Freedom (Út a szabadsághoz) fantázianevű csoportnak, s ami fontosabb, 1922-ben az IWW-nek (Industrial Workers of the World – Világ Ipari Munkásai) is. Az IWW lett az otthona, a „Wobbly”-k (az IWW tagjai) pedig a családja, melyhez egész életében hű maradt, s amelyért aktívan tevékenykedett.

A továbbiakban több különböző anarchista csoporthoz is csatlakozott. Íme, néhány a teljesség igénye nélkül:

- az 1920-as években tagja volt a Chicago Free Society Group-nak (Chicago-i Szabad Társadalom Csoport)

- az 1930-as években csatlakozott a Vanguard Group-hoz (Élcsapat)

- 1954-ben New York-ban megalapította a Libertarian Legue-t (Liberter Liga)

Ezen túlmenően több anarchista újság alapításában és/vagy szerkesztésében is részt vett. Például:

- 1932 és 1939 között Sam Weiner álnéven szerkesztője volt a Vanguard Group lapjának, a Vanguard: A Journal of Libertarian Communism-nek (Előőrs: A liberter kommunizmus egy folyóirata)

- Megalapította az évi 2-4 számmal megjelenő Libertarian Labor Review-t (Liberter Munkás Szemle), melynek 25. száma (1986) már Anarcho-Syndicalist Review (Anarchoszindikalista Szemle) néven jelent meg, lapjuk az amerikai Liberális Párttal való esetleges összekeverését elkerülendő

Szervezői és szerkesztői tevékenysége mellett számos cikket, könyvet és pamfletet is írt. (Ezek közül a legfontosabbakat lásd a lenti felsorolásban.) Autodidakta módon képezte önmagát rendíthetetlen szorgalommal és munkabírással, s ennek eredményeképpen mintegy fél tucat nyelven olvasott, és az évek során egymástól térben és időben is meglehetősen eltérő témákról publikált: például Bakunyinról, az amerikai munkásmozgalom helyzetéről, a spanyolországi és a kubai forradalomról. Irományainak nem elhanyagolható része foglalkozik a marxizmus, de mindenekelőtt a bolsevizmus és a sztálinizmus kritikájával. Mindezen nem lehet csodálkozni annak ismeretében, hogy a GULAG-ról szóló első részletes jelentések, amelyek az USA-ba elértek, szinte mind a Dolgoff köréhez tartozó anarchistáktól származtak. Közülük is az ő személyes mentoraként tisztelt és elismert száműzött orosz forradalmárt, G. P. Maximoff-t érdemes kiemelni, a The Guillotine at Work: Twenty Years of Terror in Russia (A guillotine munkában: A terror 20 éve Oroszországban) c. legendás mű szerzőjét. Ezeknek a személyeknek és beszámolóiknak hatására Sam Dolgoff hamar felismerte, nem az számít, hogy egy társadalom kapitalistának vagy szocialistának, liberálisnak vagy konzervatívnak nevezi-e magát. Egyedül az számít, hogy az adott társadalomban a dolgozó népnek meg van-e a joga és a lehetősége - és ha igen, akkor milyen mértékben -, hogy harcolhasson saját további fejlődéséért.

Dolgoff tehát világosan látta a kommunizmus és a forradalom fogalmát kisajátító bolsevizmusban és sztálinizmusban rejlő veszélyeket, és minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy ellenpropagandát fejtsen ki, hitet téve a valódi forradalmi célok és irányelvek mellett. 1929-ben (a világválság kezdetén) például Illinois-ban megszervezte az IWW számára a Progressive Miners Union-t (Haladó Bányászok Szervezete), s a bányászokat részletesen figyelmeztette a bolsevizmus veszélyeire. Az 1930-as évek Spanyolországában egyre éleződő osztályharcot és a forradalmi törekvéseket figyelemmel kísérve, rendszeresen beszámolt a Spanyol Kommunista Párt részéről elkövetett atrocitásokról éppúgy, mint a fasisztákéról. Ilyen irányú agitációs tevékenységei közül alighanem a legmerészebb és ezért legkevésbé támogatott akciója az 1960-as évek elején vette kezdetét a Castro-féle kubai hatalomátvételt követően. Miközben a baloldal döntő többsége világszerte lelkesen fogadta a kubai forradalmat és nem fogalmazott meg kemény kritikákat az újonnan kiépülő rendszerrel kapcsolatban, Sam Dolgoff és elvtársai már 1961-ben közzétették a Kubából - a helyi anarchoszindikalisták által - kiszivárogtatott híreket és kompromittáló vallomásokat. Dolgoff és köre pénzt és egyéb adományokat gyűjtöttek a bebörtönzött kubaiak számára, valamint azért, hogy a száműzött forradalmárok Miamiba repülhessenek. Végül pedig, összegezve Kubával kapcsolatos nézeteit és bemutatva a világ számára szinte ismeretlen kubai liberter mozgalom történetét és jelenét, 1974-ben kiadta The Cuban Revolution: A Critical Perspective (A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont) c. könyvét. Mindezekért Dolgoff nemhogy tetszésnyilvánítást nem kapott a világ baloldali szervezeteinek zömétől, de még olyanok is akadtak, akik véleménye és tevékenysége miatt egyenesen reakciósnak nevezték őt…

Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy Dolgoff egész életében hű maradt az általa képviselt nézetekhez, még azokban az időkben is, mikor sokan mások „az illúziókkal való leszámolás” címén kisebb-nagyobb mértékben elhajlottak a liberalizmus vagy a sztálinizmus irányába. „Ő volt a tökéletes következetesség embere”- ahogy később elvtársa és barátja, Paul Berkman nevezte.

Sam Dolgoff az anarchizmus és az anarchoszindikalizmus klasszikus elveit vallotta és propagálta egész életében, s emiatt feleségével együtt szilárd kapocsként szolgált a múlt tradicionális anarchizmusa és az 1960-70-es években megjelenő új generációs anarchisták és punkok között.

1990-ben, hosszú és kemény élettel a háta mögött hunyt el ugyanabban a városrészben, ahol gyerekkora egy részét is töltötte. Életművének, munkásságának értékelése nem dolgunk itt, csupán egy vázlatos áttekintésre törekedtünk. Sam Dolgoff-ot talán az a néhány mondat jellemezi a legjobban, amelyet spicces állapotban tréfálkozva mondott egyszer magáról barátai és elvtársai társaságában: „Nektek mindig szükségetek van egy baloldalra. És a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És a baloldal baloldalán belül szükségetek van egy baloldalra. És azon a baloldalon belül szükségetek van egy baloldalra. És az a baloldal én vagyok!”

 

FŐBB MŰVEI:

  • Ethics and American Unionism (1958)
  • The Labor Party Illusion (1961)
  • Bakunin on Anarchy (1971)
  • The Anarchist Collectives: Workers’ Self-Management in the Spanish Revolution, 1936-1939 (1974)
  • The Cuban Revolution: A Critical Perspective [A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont] (1974)
  • The Relevance of Anarchism to Modern Society (1977)
  • A Critique of Marxism (1983)
  • Modern Technology and Anarchism (1986)
  • Fragments: A Memoir (1986)

 

FORRÁS:

 

http://www.iww.org/history/biography/SamDolgoff/1

http://en.wikipedia.org/wiki/Sam_Dolgoff

http://en.wikipedia.org/wiki/Vanguard_(journal)

http://en.wikipedia.org/wiki/Anarcho-Syndicalist_Review

Sam DOLGOFF: The Cuban Revolution. A Critical Perspective. [A kubai forradalom. Egy kritikai nézőpont] Anarchy Order. [é.n. – eredeti megjelenés: 1974.] 63-100. old.

 

 

 

Sam Dolgoff (1902-1990)

 

ANARCHIZMUS KUBÁBAN: AZ ELŐFUTÁROK

Minden anarchista eszme és a kubai munkásmozgalom kifejlődése visszanyúlik a 19. század közepéig. Éppen napjaink kubai kommunistái jöttek rá, hogy:

 

„…Paul Lafargue (Marx Spanyolországban élő veje) és más marxisták fáradozásainak ellenére, a félsziget (Spanyolország és Portugália) proletariátusa inkább az anarchista és anarchoszindikalista eszmék hatása alá került. És ezeket az eszméket a 19. század utolsó és a 20. század első negyedében átvitték Kubába, döntően befolyásolva a kubai munkásmozgalmat, amely változatlanul anarchista maradt…” (Serge Aguirre, Cuba Socialista – egy castróista havilap – 1965. szeptember)

 

„…Az egész időszak alatt (az 1890-es évektől az orosz forradalom utáni időkig) az anarchoszindikalisták – akik Kubában vezették az osztályharcokat – és az anarchista ideológia hatása dominált…)” (Julio de Riverend, Cuba Socialista, 1965. február)

 

ANARCHIZMUS A GYARMATI IDŐSZAKBAN

Kubában az anarchista mozgalom, más országokhoz hasonlóan, nem fejlődött önálló munkásmozgalmi irányzatként. Ezek annyira együtt csíráztak ki, hogy lehetetlen egyikük történetét kinyomozni a többié nélkül. A kubai munkásmozgalom előfutárai és szervezői száműzött spanyol anarchoszindikalisták voltak, akik az 1880-as években érkeztek Kubába. Ők voltak azok, akik határozott szociális forradalmi orientációt adtak a kubai munkásmozgalomnak, Bakunyin és a spanyol internacionalisták (mint Enrique Messinier, Enrique Roig San Martín és Enrique Cresci) anarchoszindikalista eszméit terjesztve.

 

 

Enrique Roig San Martín (1843-1889)


A korai munkásszerveződések egyike volt a Sociedades Economicos de Amigos del País (Az Ország Barátainak Gazdasági Társasága). Nem rendelkezünk részletes információkkal a Havanna Dohánymunkásai Szövetségének világnézetéről, melyet 1866-ban szerveztek meg – de elképzelhető, hogy szindikalista volt. A munkások szenvedélyesen érdeklődtek az önképzés iránt. Havanna dohánymunkásai (akárcsak Florida vidéki emberei) felolvasókat fizettek, hogy általános érdeklődésre számot tartó munkákat olvassanak nekik, mialatt ők dolgoztak. Amíg pedig a felolvasó pihent, buzgón vitatkoztak arról, amit tanultak. Ha pedig egy munkaadó elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szembemenjen ezzel a gyakorlattal, akkor nagyon gyorsan az üzemén kívül találhatta magát.

 

1885-ben a szakszervezeteknek egy nem hivatalos föderációja jött létre, Circular de Trabajadores de la Habana [Havanna Munkásainak Köre] (munkások klubjai) néven. Két évvel később tartottak egy kongresszust, amelyen két ellenzéki csoport, „a reformisták vs. a radikálisok” hevesen vitatkoztak szerveződésük jövőbeni orientációjáról.

 

Az anarchista propagandacsoportok annak szükségességét hangsúlyozták, hogy a szerveződésnek ragaszkodnia kell az anarchoszindikalista vonalhoz, visszautasítva a szociáldemokrata politikai pártok által szükségesnek tartott marxista eszméken alapuló parlamenti-politikai akciót. 1886-ban megalapították a Munkásközpontot, hogy annak orgánumán, az El Productor-on (A Termelő) keresztül, terjesszék az anarchoszindikalizmus eszméjét, melyet az anarchista Enrique Roig San Martín alapított és szerkesztett.

 

 

Az El Productor (A termelő) 1891. novemberi száma

1892-ben a Munkásközpont által ünnepelt első május elsején demonstrációkat tartottak Kuba függetlenségéért, aminek hatására a spanyol hatóságok gyorsan bezáratták a kongresszust. A Kuba függetlenségéről szóló határozatokat anarchisták (Enrique Cresci, Enrique Suárez és Eduardo González) írták meg. A kongresszus jóváhagyott egy határozatot, leszögezve, hogy „…a munkásosztály nem fog emancipálódni addig, amíg magáévá nem teszi a forradalmi szocializmust, ami nem lehet akadály országunk függetlenségének kivívásában…” (idézi Maurice Halperin: The Rise and Fall of Fidel Castro, University of California 1972., 4. old.)

 

1874 körül a kubai függetlenség nagyra becsült „apostola”, José Martí gyakran hivatkozott anarchista csoportokra, melyeket Fermin Salvocheáról, Bakunyinról és másokról neveztek el. Újságjában, a La Patria-ban közreadta az anarchista Elisee Reclus és mások cikkeit. Mint Martí írta:

 

„… a kapitalisták és a munkások közötti harc időszakában élünk… a munkások egy harcos szövetsége óriási esemény lesz. Ők most teremtik meg ezt…” (idézi: Halperin, Richardo Rojo munkáját: My Friend Che. 6-7. old.)

 

Az anarchista Carlos M. Balino, aki Florida dohánymunkásai közt tevékenykedett, José Martí munkatársa volt. És az Enrique Roig Klubnak tagjai voltak Martí anarchista és szocialista támogatói is. Azért említjük meg ezeket a tényeket, hogy a függetlenségi mozgalomnak ne csupán a nacionalista jellegét, hanem szociál-forradalmi karakterét is demonstráljuk.

 

Enrique Messenier lett a Liga General de Trabajadores [Munkások Általános Ligája] első elnöke, amelyet az 1890-es években anarchisták alapítottak. Szintén ezt az időszakot jelezte a dokkmunkások általános sztrájkja Cardenasban, Reglában és Havannában. A Liga vezette az első általános sztrájkot a nyolc órás munkanapért, amelyet a kormány brutálisan eltiport.

 

A függetlenséget megelőző, kulcsfontosságú évek alatti kubai anarchista mozgalom állapotáról Pedro Esteve, az Egyesült Államokban virágzó 20. századi anarchista mozgalom úttörőjének beszámolójában olvashatunk bizalmas kortárs számvetést. (A Los Anarquistas de Espana y Cuba; Reported to the International Anarchist Congress, Chicago 1893; megjelent: El Despertar, Paterson, New Jersey, 1900.) Esteve közeli érintkezésben volt a kubai és a száműzött spanyol anarchistákkal Kubában. A következő észrevételek egy nyugtalan propagandakörúton alapultak, amelyet a rendőrség háromhavi ott tartózkodás után félbeszakított.

 

„A hatóságok megpróbálták megbénítani, és ha lehet, gyökeresen kiirtani mozgalmunkat, nemcsak törvénytelen erőszak útján, ami viharos tüntetéseket váltott volna ki, hanem egy nem kevésbé hatékony módon, pitiáner zaklatások kitartó és ördögien okos kampánya révén (a főbérlőkre nyomást gyakoroltak, hogy ne adjanak bérbe helyiséget az összejöveteleinkhez). Bár nem folyamodtak nyílt cenzúrához, hetilapunkat, a La Arma-t arra kényszerítették, hogy megjelenését felfüggessze. Archivo Social néven jelent meg újra, de ismét elnyomták. Circulo de Trabajadores Munkásközpontunkat bezáratták a „közegészségügyi felügyelők” által koholt hamis vádak alapján stb., stb.) Emil Henry és más anarchista terroristák merényletei, amelyek Európában kiváltották az anarchista mozgalom brutális üldöztetését, szintén ürüggyé váltak a kubai kormány számára, hogy megleckéztesse a mozgalmunkat…”

 

Esteve beszél a rasszizmus kubai munkás- és szocialista mozgalom egészséges fejlődésére gyakorolt hatásairól, arról, hogy a rabszolga-felszabadítás és az egyenlő jogok deklarálása ellenére még mindig megszokott volt a heves faji diszkrimináció.

 

„…még az anarchisták - akik a négereket kimeríthetetlen örömmel és egyenlő feltétek mellett fogadták találkozóikon, az iskolákban és minden más ember és ember érintkezésén alapuló gyűlésükön - példamutató viselkedése sem volt elég hosszú ideig ahhoz, hogy felrázza őket meggyőződésükből, miszerint minden fehér ember az ők természetes ellensége… Mindazonáltal elhivatottan agitáltunk tovább, és igazi proletárokat csábítottunk a sorainkba. Találkozókat tartottunk Havanna különböző negyedeiben és más városokban és falvakban. Meghívtak minket, hogy magyarázzuk el eszméinket nem-hivatalos népiskolákban, és Központunkban népi kurzusokat adtunk szociológiából és már tárgyakból… a munkásoktatás egyéb projektjeit is megkezdtük… mikor a munkások meghívtak a La Rosa de Santiago szivargyárba, beszédem az anarchizmusról jó fogadtatásra talált… mindez csak néhány példa… szépen lassan azok az anarchisták, akik sokáig inaktívak voltak, visszatértek, és új követők csatlakoztak hozzánk… mozgalmunk lassan éledt újjá, de szilárd alapokkal…”

 

HARC A FÜGGETLENSÉGÉRT: 1868-1895

1868-ban vette kezdetét a spanyol gyarmati uralomtól való függetlenségért vívott tízéves gerillaháború („El Grito de Yara”). 1868. október 10-én Carlos Manuel de Céspedes, egy gazdag cukornádültetvény tulajdonosa Oriente tartományban, kevesebb mint 40 emberrel megtámadta Yara falut. A támadást visszaverték, és csak 12 ember élte túl. „El Grito de Yara” („A lázadás hívószava”) a függetlenségért folytatott harc szimbólumává és jelszavává vált. Több mint 200 ezer harcos halt meg a tíz évig tartó háborúban, megszámlálhatatlanul sokan sebesültek meg. A háborús áldozatok teljes számát nem tudjuk megbecsülni sem. A függetlenségi mozgalom legprominensebb katonai vezetője Maximo Gómez tábornok és Antonio Maceo volt. 1869-ben Céspedes-t választották az Ideiglenes Kormány elnökévé. Ezzel és az El Grito de Yarával érdemelte ki a „Függetlenség Apja” címet.

 

 

Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874)

 

Spanyolország Valeriano Weyler tábornokot, „A Mészárost” küldte, hogy kiirtsa a függetlenségi mozgalmat. Weyler több százezer férfit, nőt és gyermeket zárt koncentrációs táborokba. Egyedül Havannában 52 ezer ember pusztult el. A lázadó területeken elpusztították az állatállományt és a terményeket, hogy kiéheztessék a szabadságharcosokat és családjaikat. A parasztokon úgy álltak bosszút, hogy hatalmas, spanyol tulajdonban lévő cukorültetvényeket gyújtottak fel. Weylert 1879-ben hívták vissza Spanyolországba.

 

1880-ban, a rabszolga-felszabadítást követően a nagy földbirtokosok azt várták, hogy a spanyol kormány kárpótolja őket a rabszolgák egyenjogúsítása nyomán keletkezett veszteségeikért. Azonban a munkakörülmények gyakorlatilag változatlanok maradtak. A Revista de Agricultura írta:

 

„…Egy munkás egy cukorüzem táborában hajnali 2 órakor kelt fel, ivott egy pohár meleg vizet reggelire, dolgozott délelőtt 11-ig. Egy két órás ebédszünetet követően visszatért és délután 6-ig dolgozott, levest evett és aztán még pár órát dolgozott…” (idézet Castro lapjának, a Cuba Socialistá-nak újságkivágásából – dátum nincs)

 

ANARCHISTÁK A FÜGGETLENSÉGI HARCBAN

A Kuba függetlenségéért vívott 1895-ös felkelések legharciasabb résztvevői elsősorban a parasztok voltak (és relatíve kisebb részben a számszerűleg kisebbségben levő munkások). A nemzetközi anarchista mozgalom a függetlenségi háború kezdetétől a végéig támogatta a felkeléseket, és számos fiatal anarchista ment Kubába, hogy együtt harcoljon a kubai néppel. Sok anarchista volt e harcok előterében, köztük Rafael García, Armando André (a lázadó hadsereg parancsnokainak egyike, akit később Machado bérgyilkosai öltek meg) és Enrique Cresci.

 

A függetlenségi harcokban való anarchista részvétel a következő megfontolásokon alapult: a kizsákmányolt, elnyomott tömegek számára, a burzsoá függetlenség másodlagos fontosságú volt. Számukra a gyarmati despotizmus alóli felszabadítás egyet jelentett sokéves szolgaságuk végével és a gazdasági egyenlőség, szociális igazságosság és személyes szabadság új korszakának nyitányával. A nép függetlenségért vívott harca egyidejűleg egy szociál-forradalmi karakterrel is rendelkezett. Az anarchista propaganda és legfőképp az AKCIÓ bátorította a tömegeket, hogy a politikai függetlenségért folytatott harcot változtassák a társadalmi forradalomért vívott harccá.


KUBAI FÜGGETLENSÉG: AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS TERJESZKEDÉSE

Az amerikai imperializmus épp annyira tartott a kubai nép társadalmi forradalmától, mint annak spanyol gyarmati és hazai kizsákmányolói. Ezzel kapcsolatban hasznosnak tartjuk két magasan kvalifikált történész nézőpontját idézni:

 

„…a Spanyolország feletti győzelmet (a spanyol-amerikai háborúban, 1898) követően, a béketárgyalások során Spanyolország félelmét fejezte ki, hogy ha elhagyja a szigetet… lehetséges, hogy az gyakori forradalmak áldozatává válik, amelyeknek az lesz az eredménye, hogy sem a tulajdon, sem a személyes jogok nem lesznek biztonságban. Hogy megmentse Kubát a „korai” függetlenség lehetséges következményeitől, Spanyolország remélte, hogy az Egyesült Államok legalább olyan fokú ellenőrzést alakít ki, amely elegendő a rend biztosításához…” (Chester Lloyd Jones; idézi a Background to Revolution, New York, 1966, 63. old.)

 

Jones professzor kimutatja, hogy az Egyesült Államok Kubát illetőleg osztozott Spanyolországgal a forradalomtól való félelemben, és egyet értett vele abban, hogy „…a nemzetközi jog alatt eleget tegyen a kötelességének…”

 

És William Appleton Williams professzor összegzi az amerikai imperializmus valós motivációit a kubai függetlenség tekintetében:

 

„… az Egyesült Államok igyekezett gyorsan és tartósan pacifikálni a szigetet… hogy biztosítsa a katonai ellenőrzést… és felgyorsítsa és megvédje az Egyesült Államok gazdasági fölényét… az Egyesült Államok így a kubai forradalmárokkal szemben fogalt állást, éppúgy mint a spanyol kormány… Kubát az Egyesült Államokat kielégítő módon alakították át, és csak a végén adták át a kubaiaknak, az akció szabadságára vonatkozó visszavonhatatlan korlátozások után, és fejlesztésbe kezdtek, hogy meghatározatlan időre biztosítsák az amerikai túlsúlyt…” (idézi a Background to Revolution antológia, 188-190. old.)

 

 

Karikatúra az amerikai imperializmusról

 

FÜGGETLENSÉG AZ I. VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG: 1898-1914

Annak következtében, hogy Spanyolország vereséget szenvedett a spanyol-amerikai háborúban, Kuba független köztársasággá vált. Ezt Kuba forradalmi tömegei érték el, egyszerű parasztok és városi munkások, akiknek hősiessége aláásta a spanyol uralmat és lehetővé tette az Egyesült Államok könnyű győzelmét.

 

1898 és 1902 között az amerikai hadsereg elfoglalta és uralma alá vonta Kubát azzal az ürüggyel, hogy szükség van egy átmenti szakaszra ahhoz, hogy felkészítsék Kubát az önálló kormányzásra. Az amerikai csapatok az első elnöki választást követően elmentek. De az 1901-es Platt-kiegészítés „garantálta, hogy az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni a kubai ügyekbe és állandó időre birtokba venni a Guantanamói-öböl haditengerészeti támaszpontját. (A Fenyők szigetének adminisztrációját 1925-ben vonták vissza.)

 

1902-ben Tomás Estrada Palmát választották az új köztársaság elnökévé. Tisztességtelen 1906-os újraválasztása és az őt elmozdító „liberális” puccs ürügyet szolgáltatott az amerikai csapatok második intervenciójához. A Palma-kabinet örököse, José Miguel Gómez (1909-1912) hihetetlenül korrupt volt. Azzal dicsekedett, hogy „… egész életemben derűs hangulatom volt egy mosollyal az arcomon…” Hubert Herring megjegyzi: „…egy mosollyal Gómez kiürítette a kincstárat, és lehetővé tette, hogy kubai és amerikai barátai koncessziókon hízzanak…” (History of Latin America; New York, 1955, 401. old.) Az új független köztársaságról kiderült, hogy épp olyan, vagy közel olyan reakciós, mint amilyen Spanyolország elmozdított gyarmati despotizmusa volt. Alig kevéssel volt keservesebb a harc Kuba elnyomott népe és a korrupt új állam között, annak bürokráciájával, hadseregével és rendőri erőivel szemben.

 

1900 tavaszán, az Egyesült Államok megszállása alatt, a csoport kiadta az El Mundo Ideal-t (Az ideális világ), meghívta a közismert anarchistát, Errico Malatestát, hogy utazzon Kubába és tartson beszédet a munkásoknak és a parasztoknak. De a kormány kiutasította őt. Kubát elhagyva Malatesta írt egy búcsúlevelet kubai elvtársainak, amelyből a következő részleteket idézzük:

 

„… Azt követően, hogy elhagytam ezt az országot, ami iránt erős szeretet érzek, hadd tisztelegjek a bátor kubai munkások előtt, feketék és fehérek, bennszülöttek és külföldiek előtt egyaránt, akik szívélyes vendégszeretetben részesítettek engem…”

 

„…Hosszú ideje csodálom azt az önfeláldozást és hősiességet, amivel ti országotok szabadságáért harcoltatok. Most megtanultam megbecsülni tiszta intelligenciátokat, haladásba vetett hiteteket és igazán figyelemre méltó kultúrátokat, amely nagyon ritka egy olyan népben, amelyet kegyetlenül elnyomtak. És azzal a meggyőződéssel távozom, hogy ti hamarosan kiveszitek a részeteket a minden országban leghaladóbbnak számító dologból, az emberiség valódi emancipációjáért folytatott harcból…”

 

„…Feltételezem, hogy a liberterek a mindig létező kormány ellen harcolnak, s nem azért, hogy helyére egy újat állítsanak; ily módon mindenki meg fogja érteni, hogy ha a függetlenségi háborúban a kormányokkal szembeni ilyen ellenséges érzelem minden liberterben megtestesül, lehetetlen lesz a kubai nép nyakába varrni ugyanolyan spanyol törvényeket, amelynek eltörléséért olyan mártírok, mint Martí, Cresci, Maceo és a kubaiak ezrei meghaltak…”

 

(Solidaridad Gastronomica – Anarchoszindikalista élelmiszeripari dolgozók szervezeti lapja, 1955. augusztus 15.)

 

 

Errico Malatesta (1853-1932)

 

1902-ben Havanna dohánymunkásait Gonzales Lozana és más anarchisták általános sztrájkba hívták, az elsőbe a köztársaság ideje alatt. Ez az akció, a híres „tanoncok sztrájkja”, célul tűzte ki, hogy véget vet a tanoncok kizsákmányolásának, kiknek státusza valójában annyi volt, hogy leszerződött szolgaként hozzá lettek kötve munkáltatóikhoz egy adott időszakra. A dohánymunkások csatlakoztak a havannai kikötői munkásokhoz. A kormány erővel próbálta meg letörni a sztrájkot és erőszakos csatát provokálva, amelyben húsz munkást megöltek. Az Egyesült Államok beavatkozásának fenyegetésével élve a kormány végül megtörte a sztrájkot.

 

Az 1903 és 1914 közötti periódust számos sztrájk jellemzi, amelyekben az anarchisták aktívan részt vettek. Közülük a fontosabbakat felsoroljuk:

 

1903. A cukormunkások nagy sztrájkra alatt az anarchista Casanast és Montero y Sarriát Las Villas tartomány akkori kormányzójának, José Miguel Gómeznek, Kuba későbbi elnökének parancsára meggyilkolják. Az elhúzódó Moneda általános sztrájkot, melyet az anarchisták vezettek (február 20-tól július 15-ig), azért hirdették meg, mert a munkások nem fogadták el, hogy a leértékelődött spanyol pesetában fizessék ki őket. Amerikai dollárban követelték a bérüket, mert annak nagyobb vásárlóereje volt. 1907-ben az anarchista hetilapot, a Tierra!-t szintén szigorúan üldözték, mert bátorította a vasúti sztrájkot, amely a nyolcórás munkanapért és egyéb követelésekért folyt. A dohánymunkások újra sztrájkba léptek, ezúttal 145 napra. Csatlakoztak hozzájuk a tengeri, az építő- és egyéb munkások.

 

 

A Tierra! (Földet!) egyik 1916-os száma

1910-1912. Az anarchoszindikalisták fontos szerepet játszottak Havanna és Cienfuegos csatornamunkásainak 1910 júniusában zajlott sztrájkjában. A keserű 1912-es évben éttermi és kávézói munkások sztrájkolnak szintén anarchista aktivisták részvételével. A legaktívabb sztrájkolók egyike Hilano Alonso volt. Az időszak egyéb sztrájkjai között ott volt a kőművesek nyolcórás munkanapért vívott sztrájkja; a vasutasok sztrájkja; a havannai alagút munkásainak erőszakos sztrájkja, és a harcokban résztvevő spanyol anarchisták és szindikalisták kitoloncolása.

 

Ezekben az években az anarchista mozgalom virágkorát élte. A Tierra! hetilap cikkei a legkiválóbb kubai és spanyol szerzők tollából születtek; az El Ideal liberter újság, valamint Elisee Reclus, Kropotkin, illetve más anarchisták széles körben elterjedt munkáinak megfizethető kiadásai.

 

Ezt az időszakot a munkások szövetkezeti mozgalmának jelentős növekedése jellemezte, amelyben az anarchisták nagyon aktívak voltak. Szerény havi díjért a munkások rendelkezésére bocsátották kikapcsolódási és kulturális létesítményeiket, egészségügyi szolgáltatásokat nyújtottak, és más előnyöket biztosítottak számukra. A mozgalom összlétszáma elérte a 200 ezer tagot. A gyárosok ellenkezésének dacára a munkások termelő és fogyasztó házakat és szövetkezeteket szerveztek.

 

Az anarchisták élen jártak a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésében is, amiket a Castro-kormány zúzott szét, hogy állami gazdaságokkal váltsa fel őket. Kuba liberter mozgalma mindig kiemelt helyen állt nemcsak a városi munkások szerveződései terén, hanem a paraszti harcokban is. Egész parasztszervezeteket építettek Kuba szerte – San Cristóbalban, Las Placiosban, Pinar de Ríoban –, ahol a legcsekélyebb lehetőség is volt rá. Realengo 18-ban, yentas de Casanovában, Santa Lucíában és El Vinculóban olyan anarchista aktivisták, mint Marcelo Salinas, Modesto Barbieto, Alfredo Pérez és sokan mások bátran harcoltak. Feledhetetlen elvtársaink, Sabino Pupo Millan és Niceto Pérez harcos parasztforradalmárok voltak Santa Lucía óriási cukorültetvényein és Camagüeyben. Ebben az időszakban, legalább 1925-ig, az anarchisták voltak az egyedüli befolyásos aktivisták a cukormunkások körében. Millant 1945. október 20-án gyilkolták meg a Monati Cukorvállalat által fizetett bérgyilkosok a paraszti ellenállás felszítása és paraszt szövetkezetek szervezése miatt. Pérezt szintén meggyilkolták; Kuba Parasztföderációja úgy emlékezett meg halála napjáról, mint „A Paraszt Napjáról: az éhező és kizsákmányolt földművelő munkások követeléseiért folytatott harc napjáról.”

 

AZ OROSZ FORRADALOMTÓL A MACHADO DIKTATÚRÁIG: 1917-1925

Az első világháború véget érése és az orosz forradalom beindította a munkások haladó csoportjainak és a radikális mozgalmaknak fantáziáját szerte a világon. Világszerte számos anarchista várt azonnali forradalomra és az igazságos társadalom megvalósulására. 1919-ben a kubai anarchisták egy csoportja a forradalmi eufóriának engedve kiadott egy kiáltványt, amellyel csatlakozott a Bolsevik Párt uralta Harmadik Internacionáléhoz.

 

Teljesebb és megbízhatóbb információkkal és az oroszországi események józan, objektív elemzésével a kubai anarchista mozgalom egy új fázisba lépett. Az orosz forradalomért való lelkesedés akkor halt ki, amikor a bolsevikok diktatórikus gaztettei nyilvánvalóvá váltak, és amint Kropotkin, Volin, Berkman és más anarchista menekültek kritikus véleményei Európában és mindenütt, elértek Kubába.

 

Az 1917 és 1930 közötti éveket keserűség és kiterjedt osztályharc jellemezte: helyi és országos sztrájkok a magasabb bérekért, a nyolcórás munkanapért, a szakszervezetek elismeréséért, a kötelező katonai szolgálat elleni kampányok, óriási tüntetések a hiányok és a magas megélhetési költségek ellen, stb. A népfelkelés eme megnyilvánulásai váltották ki a radikális mozgalmak kormányzat általi üldöztetését. Spanyol anarchistákat deportáltak, a székházakat, amit a rendőrség egyik nap bezáratott, azt másik nap újra kinyitották; az újságok, amiket egyik nap felfüggesztettek, a következő napon más néven újra megjelentek. Az elnyomás ellenére fiatal férfiak és nők százai csatlakoztak az anarchista szervezetekhez.

 

Az anarchistáknak rendkívül aktívak voltak, legfőképpen a gyáripari munkások, a kőművesek, gipszmunkások, pékek, mérnökök, vasúti dolgozók, gyári munkások, stb. szakszervezetei közt. A liberterek kiadtak hetilapokat, a Nueva Aurora-t és a Labor Sana-t; magazinokat, az El Progreso-t, a Voz del Dependiente-t [Eladók hangja], az El Productor Panadero-t [A termelő pék], a Nueva Luz-t (Új Fény), a Protero-t, az El Libertario-t és más lapokat.

 

Ennek az agitációnak és sztrájkaktivitásnak lett az eredménye a Havannai Munkásszövetség és jóval később Kuba Országos Munkásszövetsége. Mindkét szervezet a harc és a szerveződés anarchoszindikalista formáit követte. Itt egy részleges lista a főbb eseményekről:

 

1918 – A havannai építőipari munkások véres sztrájkja. Segítségül hívva az 1893-as anarchistaellenes törvényt, a kormány a lázadás és az államhatalom megdöntésére irányuló konspiráció koholt vádjai alapján és az anarchista szervezők ás aktivisták bebörtönzése révén, megpróbálta a munkásszerveződésekből gyökerestül kiirtani az anarchista befolyást. A rendőrök tüzet nyitottak egy tüntetésen, amit a munkások és szakszervezetek a magas megélhetési költségek ellen szerveztek.

 

1920 – Áprilisban egy országos kongresszust hívtak egybe a Takácsok Havannai és Pinar del Rió-i Szövetségének pártfogásával, amelyekben számos anarchista fontos szerepet töltött be. A kormányon belüli korrupció gyakori volt. (1921-ben például Alfredo Zayast, áldozataitól kapott becenevén „A Peseta Tolvajt”, választották Kuba elnökévé.)

 

1924 – Anarchista csoportok kongresszusa egyesített minden anarchista irányzatot egy újonnan szervezetett Federacion de Grupos Anarquistas de Cubába [Kuba Anarchista Csoportjainak Szövetsége]. A kis példányszámú újságok egy ténylegesen megfelelő, jól szerkesztett, jól gyártott lappá váltak. Az új folyóirat, a Tierra! (Földet!) széles körben elterjedt, amíg kiadását a Machado diktatúra erőszakkal fel nem függesztette. (A Tierra! kiadását a késői 1930-as években időszakosan folytatták).

 

A Tierra! legbriliánsabb munkatársainak egyike, Paulino Díaz igen meghatározó szerepet játszott egy munkáskongresszus megtartásában Cienfuegosban, amely lefektette azokat az alapokat, amelyekre később (1938-ban) a Kubai Munkásszövetség (CTC) épült. De az anarchisták soha nem irányították a CTC-t, amely kvázi kormányügynökséggé vált és napjainkig az is maradt, s amelyet sikeresen uraltak a Grau San Martín-, a Batista- és a Castro-kormányok.

 

A Kubai Munkások Országos Konföderációja (CNOC) első főtitkára egy anarchista nyomdász, Alfredo López volt. A CNOC-n belül voltak még szocialista és kommunista csoportok is. Az anarchisták növekedési üteme komolyan lecsökkent a Menocal elnök rezsimje alatti harcok, a Spanyolországba történő deportálások és a rendőri elnyomás következtében. Felismerve egy jobban szervezett és hatékonyabb munkásmozgalom szükségességét, az anarchisták szakszervezeteiket a szakmák helyett ipari alapon – gyárak és iparágak alapján – szervezték át.

 

 

Alfredo López Arencibia (1894-1933)

 

Gyakorlatilag az anarchisták és az anarchoszindikalisták irányították Kuba legerősebb szervezeteinek egyikét, a Sindicato de la Industria Fabril-t (Sörfőző Szakszervezet – SIF). Az anarchista csoportok közreműködésével az anarchoszindikalista cukornádarató és egy vasúti munkások szakszervezeteit is megszervezték Camagüey tartományában.

 

1925 –A Machado-kormány rágalmazó kampányt indított, hogy megszüntesse az anarchisták dominanciáját a SIF-ben. Azzal vádolták Eduardo Vivas és Luis Quiros anarchista aktivistákat, hogy megmérgezték a sört a Sarki Sörfőző Vállalat elleni sztrájk során. Az ezt követő botrány kikövezte az utat a szakszervezetek és az anarchista mozgalom ellen irányuló mindenre kiterjedő támadás előtt. A szervezők mindegyikét üldözni kezdték. Néhány anarchista szervező illegalitásba vonult. Másokat bebörtönöztek, a külföldön született anarchistákat pedig kitoloncolták az országból. Néhányukat öngyilkosságba hajszolták.

 

De mindezen atrocitások ellenére a munkások nagy tömegei, akik ezekben az években megőrizték liberter szellemiségüket és a problémákhoz való hozzáállásukat, folytatták a szervezkedést és terjesztették az anarchoszindikalista eszméket. Amikor 1925-ben a Kubai Munkások Országos Szövetségének (CNOC) kongresszusán a munkaadók ügynöei az anarchoszindikalisták kizárására tettek javaslatot, a kongresszus nemhogy nem egyezett bele a kizárásukba, de azokat zavarta el, akik ilyen javaslatokkal éltek. Ugyanebben az évben (1925) a főnökök által fizetett gyilkosok rálőttek és meggyilkolták az anarchista Enrique Varonét, a a cukoripari munkások és a vasúti dolgozók legbefolyásosabb szervezőjét Camagüey és Oriente tartományokban. Az anarchisták paraszti és ipari munkásokat egyaránt beszerveztek San Cristóbal Munkásainak Általános Szakszervezetébe, Pinar del Río tartományában.

 

MACHADO DIKTATÚRÁJA: 1925-1933

1925. május 20-án Gerardo Machado tábornok, egy fél-analfabéta, hatalommániás despota (aki később a hírhedt „Las Villas-i mészárosként” híresült el) lett Kuba elnöke. Választási kampánya egy jól szervezett nyilvános agymosó mutatvány volt. Úgy tetszelgett, mint egy hazafias, jóindulatú demokrata, így kezdetben rendkívül népszerű volt. Szinte egy ellenvéleményt sem fogalmazott meg vele szemben az általános elismerés kórusa. De az anarchista hetilap, a Tierra! kiadott egy pompás cikket, amely ezekkel a szavakkal zárult:

 

„…Mi a köznéppel tartunk, a tömegekkel; de amikor ők egy zsarnokot követnek: akkor mi egyedül megyünk tovább! Húzzátok ki magatokat! Szemeiteket emeljétek magasra eszménk világos fénye felé!”

 

Agitációval Havannai Egyetemen tíz ember megalapította a Kubai Kommunista Pártot. A Párt értelmiségieket, diákokat és néhány munkást vonzott. Az 1930-as évek közepéig munkáskörökben csekély befolyása volt. A pártot 1927-ben ideiglenesen törvényen kívül helyezték.

 

A Machado-rezsim létrehozott egy kormány által szponzorált szervezetet, az Union Federativa Obrera Nacional-t (Egyesült Országos Munkásszövetség - UFON), és föld alá kényszerített minden legitim munkásszerveződést.

 

Az anarchista munkásmozgalmat szadista módon elnyomták. Alfredo Lópezt, a CNOC főtitkárát (fent említettük) bedobták a tengerbe, és felfalták a cápák. A hosszú küzdelem a CNOC irányításáért 1930-31-ben ért véget, amikor a kommunisták a Machado-kormánnyal szövetségben a legaljasabb módon összejátszottak, hogy megszerezzék a CNOC és a munkásmozgalom fölötti befolyást.

 

Mindazonáltal az 1920-as és 1930-as évek számos népi megmozdulásában az anarchisták és az anarchoszindikalisták mindenütt jelentős szerepet játszottak. A CNOC kormány általi elnyomását követően ott találjuk őket a független és harcos Confederación General de Trabajadores (Általános Munkásszövetség) fő szervezői között.

 

Machado véres diktatúráját egy általános sztrájk és egy felkelés döntötte meg. A sztrájk a troli és a buszvezetők szakszervezeteinek munkabeszüntetésével kezdődött. Amíg a buszosok szakszervezetét a kommunisták irányították, a troli dolgozók szakszervezete az anarchoszindikalisták erős befolyása alatt állt. A Havannai Munkásszövetség minden szakszervezetet találkozóra hívott, hogy megszervezzék az általános sztrájkot, és megválasztottak egy csomó anarchistát egy sztrájkbizottsághoz, köztük Nicosio Trujillót és Antonio Penichetet.

 

A sztrájk napról napra egy félelmetes fenyegetéssé nőtt a kormány számára. Hogy tegyen egy végső kísérletet a hatalom megtartására és a sztrájk megtörésére, Machado megszerezte a Kommunista Párt támogatását, és ezért az együttműködésért cserébe Machado megígérte, hogy legalizálja a pártot és engedélyezi annak bürokratái számára, hogy irányítsanak néhány munkásszervezetet. A kommunisták elfogadták Machado ajánlatát és megpróbálták megtörni a sztrájkot. Elbuktak. A kommunisták és vezetőjük, Cesar Vilar azon erőfeszítéseinek dacára, hogy a hatalomban tartsák, a sztrájk meggyorsította Machado bukását.

 

 

Gerardo Machado y Morales (1871-1939)

 

Az Anarchista Csoportok Szövetsége közzétett egy kiáltványt, amiben leleplezték a kommunisták árulását és sürgették a munkásokat, hogy maradjanak szilárdak elhatározásukban, hogy megdöntik a zsarnokot és karhatalmát. Itt idézzük a kiáltvány részleteit, aminek fordítása eredetileg az Industrial Workers of the World-ben található, The Industrial Worker, Chicago, 1933. október 3.

 

KIÁLTVÁNY A KUBAI MUNKÁSOKHOZ ÉS ÁLTALÁBAN A NÉPHEZ

„Kuba Anarchista Szövetsége tudatában van saját felelősségével ezekben a zűrzavaros időkben, kötelességének érzi, hogy leleplezze a munkások– és a közvéleménye - előtt a Kommunista Párt aljas akcióit. (…) Hisszük, hogy az igazság a legerősebb fegyver, és mi ezt a fegyvert használjuk. Mindenkinek tudtára akarjuk adni az igazságot. Ez pedig a következő(…)

 

(1933) augusztus 7-én, amikor a Machado és rezsimje elleni általános sztrájk az egész szigetet magával ragadta, Machado megijedt és előre látta küszöbön álló bukását… Ebben a helyzetben a kommunista párt úgynevezett „Központi Bizottsága” által irányított bábszervezet, az Országos Munkásszövetség (CNOC) … kommunista vezetőinek teljes felhatalmazásával felajánlott egy egyezményt a Machado-kormánynak és nyélbe is ütötte azt vele. (…)

 

A következő napon Machado bérgyilkosai géppuskával fegyvertelen embereket mészároltak le, a munkásosztály kommunista árulóit luxusautókkal szállították, amelyeket a katonatisztek és Machado hadügyminisztere biztosítottak számukra, hogy egy fogadáson vegyenek részt Machadóval a legdrágább havannai luxusétteremben, az El Carmelóban. A fogadáson Machado belegyezett, hogy törvényesnek ismeri el a Kommunista Pártot, és egyéb kéréseknek is eleget tesz. (…)

 

A kommunisták sietve a munkásokhoz fordultak, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a főnökeik biztosították őket követeléseik tiszteletben tartásáról. De a munkások (beleértve a havannai buszosok és közlekedési dolgozók szakszervezetét is, amelyet a kommunisták irányítottak) visszautasították ezt. Eldöntötték, hogy csak saját lelkiismeretüknek engedelmeskednek és folytatják az ellenállást, amíg a Machado-rezsim meg nem dől vagy el nem menekül.

 

Machado és kommunista szövetségesei megtorolták mindezt. Munkásszervezetek számára nem engedélyezték az összejöveteleket. A Havannai Munkásszövetség (FOH, melyet az anarchoszindikalisták alapítottak), amelyben a legnagyobb számban egyesültek nem politikai munkásszervezetek, nem tarthatott összejöveteleket, mert nem kapott hatósági ellenjegyzést a kormánytól. Árulásuknak köszönhetően csak a kommunisták számára engedélyezték a gyülekezést. Revolverekkel fegyverkeztek fel, miközben mindenki más számára tiltva volt, hogy fegyvert tartson vagy viseljen, és bár az alkotmányos jogokat felfüggesztették, a kommunisták összejöveteleket tartottak, automobilokban kocsikáztak azzal az üzemanyaggal, amelyet a hadseregtől szereztek be, mert a benzinkutak a sztrájk miatt be voltak zárva. (…)

 

(…) befejezésképp tudatni akarjuk a munkásokkal és Kuba népével, hogy a kommunista párt CNOC-vel szemközti irodáinak bérleti díját a Machado rezsim fizeti, s hogy a bútorokat erőszakkal hozták el a Havannai Munkásszövetség irodáiból Machado hadügyminiszterének engedélyével és aktív segítségével…

 

 

A BATISTA KORSZAK

1933. augusztus 12-én Carlos Manuel Céspedes, korábbi washingtoni nagykövet lett Kuba elnöke (ugyanazon a néven született, mint apja, aki 1869-ben az Ideiglenes Kubai Köztársaság első elnöke volt – lásd fentebb). Az USA minden külső támogatása ellenére, rezsimje 21 nappal hivatalba lépése után összeomlott. Céspedes megbukott a hírhedt „őrmesterek lázadása” (1933. szeptember 4.) következtébe, amelyet az akkor ismeretlen Fulgencio Batista y Zaldivar vezetett.

 

Fulgencio Batista 1902-ben született Oriento tartományban. Apja földmunkás volt egy cukorültetvényen. 1921-ben besorozták, mint közlegényt a kubai hadseregbe, ahol gépelést és gyorsírást tanult. 1932-ben Batista őrmesteri ranggal gyorsíró lett egy bírósági tárgyaláson.

 

 

Fulgencio Batista y Zaldivar (1901-1973)

 

Batista Forradalmi Juntája egy demokratikus program alapján ragadta meg a hatalmat, melyet a következő kivonatban összegeztünk:

 

1. A nemzeti kormány gazdasági átalakítása és azonnal megtartandó alkotmányos gyűlésen alapuló politikai folyamatok.

 

2. Az élősködők azonnali eltávolítása a politikai életből és teljes megbüntetése a korábbi Machado-rezsim által elkövetett atrocitásokért és korrupcióért.

 

3. A köztársaság által felvett adósságok és kötelezettségek szigorú újragondolása.

 

4. Megfelelő bíróságok azonnali létrehozása a fent említett intézkedések érvényesítése érdekében.

 

5. Minden intézkedéshez szükséges nekilátni… egy új, modern, demokratikus Kuba létrehozása érdekében.

 

Batista ezredessé és a hadsereg főparancsnokává léptette magát elő. Batista de facto Kuba diktátora volt és bábelnökök egész során (heten az összesből) uralkodott. Batista juntája a civil Dr. Ramon San Martint (egy orvosprofesszort) nevezte ki Kuba ideiglenes elnökévé. Kormányzata Batista demokratikus programjához igazodott, számos reformot iktatott törvénybe (nyolc órás munkanap, nők szavazati joga, a hírhedt Platt-kiegészítés és az USA Kuba belügyeibe való legális beavatkozásának hatályon kívül helyezése, stb.)

 

Batista 1944-ben elvesztette az elnökválasztást Grau San Martin Autentikus Pártja ellenében, és a kubai kincstárból ellopott milliókkal 1950-ben visszavonult Florida államba. Kubában elnökválasztásra menetrendszerűen 1952-ben került sor. A legnépszerűbb jelölt, aki megnyerte, Roberto Agramonte, a University of Havana szociológiaprofesszora volt. Agramonte az Ortodox Párthoz (Partido del Pueblo Ortodoxo) tartozott. Az ortodoxok vissza akarta térni az Autentikus Párt - melynek vezetői Grau San Martin (1944-1948) és Carlos Prio Socarras (1948-1952) voltak - eredeti alapelveihez. [Fidel Castro aktív tagja volt az Ortodox Pártnak, amelynek vezetője, Eduardo Chibas a reformprogram bukása és Kuba korrupt intézményrendszere miatti kétségbeesésében – egy rádióadás közben – 1951 augusztusában öngyilkosságot követett el].

 

Időközben Batista előkészítette a terepet Kubába való visszatéréséhez és a hatalom megragadásához; nagy összegeket küldött, hogy Las Villas tartomány szenátorává választassa magát; saját embereit ültette a tömegszervezetekbe (páran közülük kommunisták voltak, akik korábban együtt dolgoztak vele). Megszervezte támogatását a hadseregben, a kormányzati bürokráciában a földesurak, a gyárosok és a bankárok között. Okosan kihasználta a korábbi kormányzat széleskörű megvesztegethetőségét és óriási korrupcióját, és demokratikus reformokat ígért. (Például épp mikor Grau San Martin elnök megpróbált 174 000 000 dollárt sikkasztani a közvagyonból kormányzása idején, tolvajok törtek be a Havannai Bíróság épületébe és ellopták a jegyzőkönyveket.) A menetrendszerűen 1952-ben következő elnöki választást sohasem tartották meg. 1952. március 10-én Batista előadta a maga kis államcsínyét és átvette a hatalmat.

 

A KOMMUNISTÁK ÉS BATISTA

1940 januárjában a Komintern képviselőket küldött, hogy megtisztítsa és sztálinizálja a Kubai Kommunista Pártot. Francisco Caldero (egy önképző suszter, aki Blas Roca álnéven a Kubai [Kommunista] Pártban és a Castro-rezsimben is magas pozícióig jutott) lett a Párt új titkára. A Komintern VII. kongresszusán (III. Internacionálé) határoztak a „népfrontról”, a burzsoá szerveződésekkel való szövetségről, ezt követően a Kubai Kommunista Párt közeli kapcsolatokat létesített Batistával.

 

1940 novemberében a kommunisták támogatták Batista jelöltjeit az alkotmányozó gyűlési választásokon. Támogatásukért cserébe Batista engedélyezte a kommunisták számára, hogy egy kormány által támogatott szervezetet hozzanak létre és irányítsanak, Kuba Munkásainak Konföderációját (CTC, Confederacion de Trabajadores de Cuba). A CTC első főtitkára Lazaro Pena volt, aki meglehetősen ironikusan a Castro-rezsim idején is ugyanezt a posztot töltötte be. Ezekért az előnyökért cserébe a kommunisták biztosították Batista számára a munkásbékét. Összhangban a Kommunista Pártok „népfront a fasizmussal szemben” politikájával, a [Kubai] Kommunista Párt Batistával való szövetsége hivatalosan kiteljesedett, amikor a Párt csatlakozott a Batista-kormányhoz. A Kommunista Párt vezetői, Carlos Rafael Rodriguez és Juan Merinello (akik jelenleg magas posztokat birtokolnak a Castro-kormányban) tárca nélküli miniszterek lettek Batista kabinetjében. A kommunisták és Batista közötti intim kapcsolatok érzékeltetése végett Batista Blas Rocának, a Kommunista Párt titkárának írt egyik leveléből idézünk:

 

„1944. június 13.

 

Kedves Blas,

Méltányolva leveledet, melyet közös barátunk, Dr. Carlos Rafael Rodriguez tárca nélküli miniszter küldött el nekem, boldog vagyok, hogy ismételten kifejezhetem a Szocialista Néppárttal [az akkori hivatalos neve Kuba Kommunista Pártjának], annak vezetőivel és tagjaival való hűséges együttműködésbe vetett szilárd és rendíthetetlen bizalmamat, melyet magam és kormányom továbbra is fenntartok…

Higgy bennem, mint mindig,

 

A te igen szerető és őszinte barátod,

 

Fulgencio Batista”

 

 

Balról jobbra: Severo Aguirre, Blas Roca, Lazaro Pena, Juan Marinillo és Salvah García a Szocialista Néppárt párthelyiségében

 

A választási kampányban a kommunista jelöltek tíz helyet szereztek meg a kubai parlamentben és több mint száz posztot az önkormányzati tanácsokban.

 

Batista-párti politikájukkal összhangban a kommunisták csatlakoztak Batistához Fidel Castro Moncada Barakk elleni támadásának elítélésében (1953 júliusa – a támadás egyéves évfordulója nemzeti ünnep a Castro-féle Kubában).

 

„… a Szocialista Néppárt (Kommunista Párt) élete az volt, hogy harcoljon és leleplezze a burzsoá ellenzék puccsista és kalandor tevékenységét, amely szemben áll a nép érdekével…” (jelentette a Daily Worker, a Kommunista Párt sajtóorgánuma az USA-ban, 1953. augusztus 10-én).

 

A Batista-korszakban a kommunisták mindvégig kétkulacsos politikát folytattak: nyíltan kritizálták Batistát és titokban kooperáltak vele.

 

A MUNKÁSMOZGALOM VÁLSÁGA ÉS AZ ANARCHISTÁK: 1944-1952

Az anarchoszindikalista militáns, Ernesto„ Barbieto egy cikkében, a Los Libertarios Vuelvan-ban [A liberterek visszatérnek] felvázolta a kubai munkásmozgalom és az anarchisták helyzetének problémáit (Los Libertarios Vuelvan: tanulmányok – anarchista havilap – Havanna, 1950. március)

 

A Machado-diktatúra véres elnyomását követően a munkásmozgalomban legaktívabb liberter harcosokat szigorúan üldözték vagy erőszakkal száműzték, és ennek következtében az anarchista befolyás jelentős mértékben meggyengült. A hanyatlás másik fő oka az állam beavatkozása, de facto a munkásmozgalom feletti ellenőrzése volt.

 

Az anarchisták kizárása megnyitotta az utat a sztálinisták, a reformisták és a hivatásos politikusok előtt, hogy kiszélesítsék és szorosabbá tegyék hatalmukat a szervezetek fölött. A politikusok demokratikus frazeológiája azt az illúziót adta a proletariátusnak, hogy sorsuknak valójában ők az urai. Ezt az illúziót tovább táplálta bizonyos azonnali követelések biztosítása, melyeket harc vagy áldozatok nélkül kaptak meg. A munkások nem jöttek rá, hogy a munkáltatók, az állam és a munkáspolitikusok koalíciója ezeket az engedményeket csak azért tette, hogy elhárítsa a munkások harcos akcióit és legfőképpen azért, hogy megerősítse saját pozícióit és befolyását a szervezetekben.

 

Ezekért az engedményekért a proletariátus igen magas árat fizetett; közvetlen beavatkozás és de facto állami kontroll szervezeteik felett, a legitimitás és az olyan független munkásszerveződések, mint az Általános Munkáskonföderáció (CGT) virtuális megsemmisítése. És ehhez a monopóliumhoz az eszköz az állam által támogatott Kuba Munkásainak Konföderációja (CTC) volt (melyet a kommunista-Batista koalíció irányított). Ez volt az a fenyegetés, amely felélénkítette Kuba Liberter Szövetségének (ALC) és más független munkásszerveződéseknek a militánsait, hogy gyűjtsék össze a munkásokat a munkásmozgalom autonómiájának és függetlenségének védelme érdekében, hogy kergessék el a munkáspolitikusokat és ébresszék fel a munkásosztály forradalmi tudatát.

 

A Harmadik Országos Liberter Kongresszust azért hívták össze (1950. március 11-12-én), hogy újjászervezze a liberter munkásmozgalmat, és hogy konkrét radikális módszereket fogadjon el, lehetővé téve militánsainak, hogy újra teret nyerjenek és meghatározó szerepet játsszanak a kubai munkásmozgalom újjáéledésében. A Kongresszus a következő határozatokat fogadta el:

 

1. Harc a bürokraták, politikai pártok, vallási szekták és osztály-kollaboránsok által irányított munkásmozgalom ellen.

 

2. Aktív részvétellel növelni a liberterek befolyását a városi és vidéki munkások magasabb bérekért és jobb munkakörülményekért vívott napi harcaiban.

 

3. Bátorítani a munkásokat, hogy kulturálisan és szakmailag is készítsék fel magukat nem csak arra, hogy jobbá tegyék jelenlegi munkakörülményeiket, hanem hogy az egész gazdaság technikai működtetését és igazgatását átvegyék az új liberter társadalomban.

 

4. Tanítani a munkásokat, hogy megértsék a szindikalizmus igazi jelentését, amelynek apolitikusnak, forradalminak és föderalistának kell lennie, s amely segíteni fog megelőzni, hogy az autoriter elemek a szerveződés zsarnoki típusát hozzák létre, és hogy egy tulajdonképpeni állami ügynökséggé váljanak.

 

A taktikai problémákról a Kongresszus úgy határozott, hogy aktívan együtt kell dolgozni a CGT munkásaival, az egyetlen szindikalista irányvonalú legitim országos munkásszerveződéssel, amely a legérzékenyebb a munkások valódi szükségletei iránt.

 

Figyelmeztetni a munkásokat, hogy a CTC egy államilag támogatott szervezet, a sztálinista párt és a munkásosztály szövetkezett árulói által támogatva, hogy a CTC egy ál-proletár szerveződés forradalmi eszmék, szellem vagy gyakorlat nyoma nélkül; hogy a CTC-t teljes egészében a diktatórikus politikai pártok és a korrupt vezetőség uralják.

 

(aláírta) Ernesto Barbieto

 

A LIBERTER AKTIVISTÁK RÉSZLEGES LISTÁJA AZ 1950-ES ÉVEKBEN KUBÁBAN

(Cikk a Views and Comments-ben, a Libertarian Legue orgánumában, New York, 1965. tavasz)

 

Az 1950-es évek közepén és végén Kuba Liberter Szövetsége (ALC) helyi csoportok formájában működött (delegációk Havannából, Pinar del Rio-ból, San Cristobal-ból, Artemisa-ból, Ciego de Avila-ból és Manzanillo-ból, valamint tagok mindenhol erősen elszórtan). Befolyásuk és a velük szimpatizálók száma teljes aránytalanságban állt valós taglétszámukkal. Az anarchoszindikalista csoportok gyakran csak néhány tagból álltak és nagyobb számú szimpatizánsuk volt számos helyi és regionális szervezetben, akárcsak más szerveződésekben. A következményt a liberter aktivistákról és befolyásukról Kuba hat tartományában a következő részleges listája mutatja. A lista a tartományokról és városokról nyugatról keleti irányba készült.

 

Pinar del Rio tartománya

Pinar del Rio városa – Volt az ALC-nek egy delegációja, amely a tartományban koordinálta a tevékenységeket, és amely alkalmanként helyi rádióműsorokat üzemeltetett. Elvtársaink ezenfelül befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: dohánymunkások, élelmiszeripari munkások, villanyszerelők, építőipari munkások, asztalosok, szállítómunkások, banki alkalmazottak és egészségügyi munkások. A dohánymunkások, banki munkások és villanyszerelők szervezeteinek magazinjait liberterek szerkesztették.

 

San Juan y Martinez – Liberterek befolyásolták és vezették a bérlő parasztok szervezetét, amely nagy mezőgazdasági zónát lefedett.

 

Viñales – Egy gyógyszerész elvtárs személyesen befolyásolta a helyi civil létesítmények különböző tevékenységeit.

 

San Cristobal – Volt az ALC-nek egy delegációja, amelynek tagjai befolyásolták és vezették a Városi Agrár Szövetséget, a Cukormunkások Szervezetét és a Dohányaratók Szövetségét, részleges befolyást gyakorolva a fémmunkások és a kereskedelmi alkalmazottak körében.

 

Artemisa – Volt egy delegációja az ALC-nek. A liberterek befolyásolták és vezették a Dohánymunkások Szervezetét (a legerősebbek egyikét Kubában), szintén volt némi befolyásuk a közlekedés, a cukor- és az élelmiszeripar területén, valamint a főiskolai diákok között. A csoportnak ezenkívül alkalmanként voltak rádióműsorai.

 

La Habana tartománya

La Habana városa – Az ALC Országos Tanácsának székhelye, amely a Helyi Delegáció székhelyeként is funkcionált. Szerkesztette az El Libertario [A liberter] (korábban Solidaridad [Szolidaritás]) újságot, amely néhány megszakítástól eltekintve 1944-től folyamatosan megjelent. Volt alkalmi rádióműsora és néhány könyvet és pamfleteket is kiadott.

 

Voltak heti fórumok a központban és időnként tömegrendezvényeket tartott La Habana-ban és más helyeken országszerte. Elvtársaink befolyásolták és részt vettek a következő szervezetek vezetőségében: villanyszerelők, élelmiszeripari munkások, közlekedés, cipőkészítők, halászok, famunkások, egészségügy, fém- és építőipari munkások. Befolyásuk kisebb foka érződött a dokkmunkások, vágóhídi munkások, filmipari munkások, grafikus művészek és az újságírók körében, valamint a Naturista Szövetségben és a Spanyol Köztársaság Körben. A famunkások szektorában a liberter csoport megszakítás nélkül nyolc éven keresztül adott ki egy havilapot, a Solidaridad Gastronomica-t [Ínyenc Szolidaritás]. Rendszerint liberterek írták más iparágak szervezeteinek kiadványait is, közölve azt a doktriner nézetet, amit képviseltek. Időszakosan előfordult, hogy befolyást szereztek különböző szakmai és diákszerveződésekben is.

 

 

Solidaridad Gastronomica (Ínyenc Szolidaritás) 1956. június 15-i száma

Arroyo Naranjo – Elvtársaink ebben a városban befolyásolták és vezették a Szülők, Szomszédok és Tanárok Szövetségét, a Haladó Kulturális Szövetséget és a Fogyasztók Kooperatíváját.

 

Santiago de las Vegas – Elvtársainak itt „lángra lobbantották” a „Mas Luz” [„Több Fény”] Könyvtárat és a Kulturális Líceumot.

 

San Antonio de los Baños – Befolyást szereztek a Munkások Körében és a dohányárusok között.

 

Matanzas tartománya

Matanzas városa – Némi befolyás a textilmunkások, a grafikus művészek és a banki alkalmazottak szervezeteiben, valamint a Spanyol Republikánus Körben.