GUSTAV LANDAUER:

Az "anarchia" szó történetéhez


A következőkben nem az anarchizmus eszméinek történetéről kell essék szó, hanem magának a szónak a történetéről. Ezzel, amennyire én tudom, még nem sokat foglalkoztak; annak mindenesetre tudatában vagyok, mennyire nem teljes az általam nyújtott adalék. Abban a reményben írom, hogy másokat - akik vagy a fogalomtörténeti kutatás módszereit tekintve vagy az anarchista irodalom ismeretében nálam előrébb járnak - talán további megnyilatkozásokra ösztönöz.

Ahogyan nyelvünkben léteznek az "uralkodni" és "kormányozni" szavak, úgy a megfelelő görög igék alapján kialakultak olyan kifejezések, mint autokrácia, arisztokrácia és demokrácia, illetve monarchia, oligarchia és poliarchia. Mivel ezen, mind az egyház, mind az állam esetében összességként hierarchiának nevezett hatalmi formák mindegyikében számolni kellett a háború, belső forrongás vagy az önmagukat jogos uralkodónak tartó felek viszálykodásai következményével, a felbomlás, a zűrzavar és a teljes bizonytalanság átmeneti állapotaival, szükséges volt, hogy a háborgás ilyen epizódjaira egy elnevezést találjanak: így született az anarchia szó. A kifejezés tehát nem valamiféle elméletből ered, hanem a dolgok olyan állásából, amelyet nem szándékosan idéztek elő: mindenki valamilyen uralmat akart, de mert nem mindenki ugyanazt akarta, mert egy ideig egyik irányzat sem szerezte meg a győzelmet és tudott erős kézzel rendet teremteni, és mert egyenesen úgy nézett ki, mintha mindenki valami mást akarna és minden széthúzna és széthullással fenyegetne, a hatalom hiánya következtében előállt a zavar egy állapota, amit anarchiának neveztek. Az embereknek azonban hamarosan észre kellett venniük, hogy minden ilyen átmeneti állapotban akadt köztük egy réteg, amely hasznot húzott a zűrzavarból, igyekezett meghosszabbítani azt, örömét lelte benne, sőt, a nyugalom visszatérése után ismét elő kívánta idézni. Így keletkezett tehát az anarchista szó, mint az izgató és rendbontó személy, a törvényesség és fegyelem ellenzőjének megnevezése. Hogy ez mikor történt, nem tudom, mint ahogy azt sem, hol és mikor mutatható ki először a szó; nem kétlem azonban, hogy igen régen; mert ugyan hol létezhetett volna egy nemkívánatos, és különösképpen a kiváltságot élvező kaszt számára nemkívánatos állapot anélkül, hogy okozóit és előidézőit kutatták, illetve a szidalom egy szavával illették volna.

Kropotkin A francia forradalom című könyvében most jó és alapos összeállításban olvasható, hogy a francia forradalom girondistái - és különösen Brissot - röplapjaikon, sőt éneklésre szánt dalaikban miként nevezték "anarchistáknak" a hegypárt radikális szárnyát, az enragé-kat, akik a forradalmat főként szociális, nyugodtan mondhatjuk, szocialista irányban akarták továbbvinni. Ezeket a forradalmárokat tehát, akik kétségkívül a későbbi korok és a jelen számos szocialista irányzatának elődei, ellenfeleik, a mai alkotmánypártiak és liberálisok elődei gyalázkodó hangnemben "anarchistáknak" nevezték. Érdekes volna annak utánajárni, vajon akár az egyik, akár a másik fél elfogadta-e ezt a szitokszót. Erről nem tudok semmit; annyi mindenesetre bizonyos, hogy semmit nem derítettek ki az úgynevezett "anarchisták" és a kor azon férfiúi közötti kapcsolatról, akiket előfutárainknak kell tekintenünk, akik azonban, mint pl. William Godwin, a szót nem használják. Ezekről az előfutárokról itt nem tudok semmit mondani; semmit nem tudok arról, hogy bármelyikük, akárcsak szándékos paradoxonként is, alkalmazta volna a rosszhírű "anarchia" vagy "anarchista" szót elméleteire és az akaratról szóló tanításaira. De a név nem merült feledésbe; 1843-ban Edgar Bauer például egészen magabiztosan beszél "1793 anarchistái"-ról, a jakobinus klubbal folytatott küzdelmük módját pedig elveti mint "pusztán politikai forradalmat", mint "államon belüli anarchiát". És ebben igaza van. Mert mint forradalmárok gyakran építettek ugyan a nép vagy a közösség közvetlen és helyi akciójára, de ebből nem alakult ki náluk anticentralista elmélet; épp ellenkezőleg, a jakobinusokkal együtt gyakran szálltak síkra az egy és oszthatatlan köztársaságért, szemben a girondisták állítólagosan föderalista törekvéseivel.

Utalni kell mindazonáltal a történelem egy furcsa tréfájára. A forradalmár-szocialista ellenfeleit anarchistáknak nevező Brissot korábban egyszer kijelentette: "A tulajdon nem más, mint lopás." Proudhon pedig, akinél ez a mondat újra előfordul, ugyanaz volt, aki az anarchia szónak később megbecsülést szerzett, és azt egy elmélet és egy irányzat elnevezéseként alkalmazta.

Tudomásom szerint valóban Proudhon volt az első, aki hirdette az anarchiát. Ahhoz azonban, hogy elmondjam, milyen értelemben választotta ő ezt a kifejezést, illetve hogy az átmeneteket felkutassam, egy keveset még az előfutárokról kell beszélnem.

Proudhon és egyáltalán a szocializmus és az anarchizmus tulajdonképpeni szellemi szülőatyja az a férfiú, akinek a szellemiség minden képviselője közül a legnagyobb hatalma volt a francia forradalom felett: Jean Jacques Rousseau. Ha összehasonlítjuk őt a természet- vagy észjog korábbi hirdetőivel - Montesquieu-vel, Locke-kal, Grotiusszal vagy akár a népjognak a fejedelmi hatalom ellen küzdő előharcosaival -, látható, hogy tulajdonképpen semmi újat nem hoz lendületességén és természetes erején kívül, amely a tudálékos természetjogból a forradalmi népjogot hozta létre. Rousseau tehát, és vele együtt a természetjog minden hirdetője az állam keletkezésére kérdez rá: elsősorban nem az államnak az állam nélküli természetes állapotból való kialakulására - mint ahogy ezt oly gyakran félreértelmezték -, hanem az államnak az ember természetéből adódó folytonos szociálpszichológiai keletkezésére, az emberek akarata szerinti céljára és a jogára. Az állam, mihelyst a kérdést így teszik fel, többé nem magától értetődő és érinthetetlen, hanem olyan valami, ami a közös akarat, a szabad szerződés szerint jött létre. A szerződésnek megvan azonban az a sajátossága, hogy minden, ami rajta alapul, nem egyszer és mindenkorra keletkezett, hanem hallgatólagosan továbbélő jóváhagyás útján, folyamatosan keletkezésben van; hiszen egy szerződés bármikor, egyoldalú visszalépéssel is felbontható. Az állam ezáltal tehát problematikussá válik; és akiket átfog, akik vele kapcsolatban állást foglalnak, azok nem elszigetelt egyének: a szerződést megkötő társadalom vagy nép már mint összesség, mint államot nem alkotó összetartozó organizmus áll vele szemben. Az államjog teoretikusai és a nemzetökonómusok, illetve a tőlük kiinduló Rousseau tehát lefektetik az állam azon ellenkoncepciójának alapját, amely egyszerre foglal magába közösséget és szabadságot, szocializmust és anarchizmust: a társadalom alapját. Proudhon közvetlenül ehhez fog kapcsolódni.

A természetjog, melynek a maga idejében legerőteljesebb megtestesítője Rousseau volt, tehát nemcsak a népnek a forradalomhoz való jogát rejti magában, hanem, Rousseau ellenére, az anarchista szocializmus csíráját is.

Hamarosan mindkét következtetést levonták: Fichte különös erővel teszi meg ezt, amikor Adalék a közvéleménynek a francia forradalomról alkotott ítéletei helyrehozásához című, 1793-ban írt művében egyforma energiával védelmezi a társadalmi szerződés felmondásának jogát, és képviseli azt a nézetet, mely szerint az állam feladata abban áll, hogy feleslegessé tegye önmagát. A társadalom eszméje nála már teljesen elválik az államtól; hangnemében és gondolatmeneteiben mindenhol erős ellenszenvet mutat az állammal mint olyannal szemben; hirdeti "a jogot: nem ismerni el más törvényt azon kívül, melyet az ember maga alkotott". És ugyanazon a helyen (101. és 102. oldal) határozottan kijelenti, hogy az emberiség egyre inkább közeledik az államnélküliség ezen célja felé, és hogy a francia forradalomban az emberiség "a szemünk láttára" kezdte meg az "áttörést" ebben az irányban. Későbbi írásaiban aztán Fichte hasonló nézeteket képvisel.

És a természetjog Rousseau és a francia forradalom hatására bekövetkező továbbnövekedésének ezen környezetében találok rá az anarchia szó egy további alakulására anélkül, hogy a közelebbi összefüggéseknek pillanatnyilag figyelmet szentelhetnék.

Ersch és Gruber 1819-ben kiadott Általános Enciklopédiájának harmadik részében, a Rotteck által írt "anarchia" szócikkben található a következő hely: "Több régi író (akik közül néhányan ugyan nem használják az anarchia szót, jóllehet a fogalmat egyöntetűen jelölik), az újabbak között pedig főként Martini és maga Schlözer tekintette az anarchiát a polgári és a nem polgári közötti állapotnak. Számukra az anarchia olyan emberek egy társadalmi viszonya, akik maguk között a polgári egyesülésről szóló szerződést már igen, az alávetés szerződését azonban még nem kötötték meg; eszerint tehát közöttük még a teljes szabadság és egyenlőség, az igazi társadalmi erő helyett pedig pusztán az egybehangzó elhatározások ereje érvényesülne. Csak egy igazi társadalmi szerződés fogalmában rejlik egyidejűleg a természetes társadalmi hatalomnak való alávetettség is. A gyakorlatban nem, csak az absztrakcióban választhatók el egymástól az egyesülésről és az alávetésről szóló szerződések; és ebből kiviláglik az, hogy a hatalom nélküli társadalmat megnevező anarchia nem más, mint önellentmondás avagy képtelenség."

Rotteck közléseiből - csakúgy mint a belevitt kritikából - tehát kitűnik, hogy Martini, Schlözer és az államjog korábbi tanítói anarchia alatt egy közhatalom nélküli társadalmi állapotot értettek, amelyben ezzel együtt rend van, nyugalom és biztonság. Utána fogok nézni az államjog e tanítóinak, akiknek tankönyvei a meglehetősen távoli múlthoz tartoznak (Martini, 1783; Schlözer, 1793), és remélem, hogy alkalomadtán többet is elmondhatok róluk.

Annak ellenére, hogy Rotteck eleinte képtelenségnek nevezi az anarchiát avagy a hatalom nélküli társadalmat, a későbbiekben valamelyest leszűkíti ezt a kritikát. Elismeri, hogy "egészen kisszámú, nagyon egyszerű viszonyok között és romlatlan - talán a hagyományok által szentesített és voltaképpen államhatalom nélkül is erős - erkölcsiség szerint élő társadalmak számára az anarchista állapot szükség esetén elégséges lehet"; azt állítja, hogy Caesar és Tacitus idejében a németek még egy lényegében ilyen társadalmat alkottak, majd hozzáteszi: "A természetesen jó erkölcsök és a közös akarat mesterséges szervezetét feleslegessé tévő valódi közösségi szellem oltalmában azoknak a németeknek mégis több biztonságban, nyugalomban és polgári boldogságban volt részük, mint amennyi a mesterséges alkotmányok és szabályszerű hatalmak korában elérhető." És tovább taglalja azt az érdekes gondolatot, hogy az ilyen anarchia részben az államéletben is megjelenhetne, amennyiben az élet bizonyos területeit kivonnák az állam fennhatósága alól, és ehelyett a szabadságot hagynák érvényesülni.

Ludwig Börne egyik írásának egy nagyon figyelemreméltó helye azonban, amelyre már évekkel ezelőtt (a hajdani Szocialistában) felhívtam a figyelmet, arra látszik utalni, hogy ez a jelentésváltozás, melyet az anarchia szó az államjog tanítóinál megélt, még nem ment át a köznyelvbe, de még csak a szellemileg termékeny emberek nyelvezetébe sem. A szöveg valószínűleg 1825-ben vagy 1826-ban keletkezett.

Egy recenzió formájában íródott hosszabb dolgozatról van szó, amely egy 1825-ben, Párizsban megjelent Nouvelles lettres provinziales című jelentéktelennek tűnő francia könyvvel foglalkozik. A következő idézetekből kiderül, mennyire anarchista Börne gondolatmenete: "...Gyakran nem kívánatosabb-e vajon kiszolgáltatva lenni egy emberileg mégiscsak meglágyítható zsarnok önkényének, mint könyörtelen törvények hatalmában állani?... Ha az egész nép részt is venne az irányításban egy emberként, egy lélekkel, ez még nem biztosítaná a szabadságot. Mert a nép önmaga zsarnoka lehet, mint ahogyan volt is gyakran... »Az állam én vagyok« jelentette ki XIV. Lajos, akinek legnagyobb és legveszélyesebb rögeszméje nem az volt, hogy önmagát tekintette az államnak hanem az, hogy az államot tekintette a legmagasabb rendűnek. A király azonban osztotta ezt a rögeszmét alattvalóival: de megvolt az nemcsak az ő korában, hanem a hosszú múltban és az eljövendő évszázadokban is, s ezt osztja még kortársaink legtöbbje. Az állam egy Prokrusztész-ágy, amelyben az embert addig csonkítják vagy nyújtják, amíg éppen bele nem illik. Az állam, mely az emberi méltóság bölcsője volt, most annak koporsójává vált. Az állam egyszerre isten és pap, és álszent módon az isten számára követelnek minden áldozatot, melyet a pap megkíván A törvényeknek vagy képeseknek kell lenniük feleslegessé tenni önmagukat, vagy pedig mindig is azok voltak, és mindig is azok maradnak. De miként válhatnak feleslegessé a törvények, amikor a szabadságot mindig korlátozni kell? Ez azáltal lehetséges, hogy a törvények törvényességre nevelik a polgárt; hogy alkotó módon belénevelik azt, amit korábban csak ráerőszakoltak; hogy megtanítják őt úgy engedelmeskedni saját hangjának, mint korábban másénak, akaratát pedig úgy korlátozni, ahogyan korábban csak tetteit korlátozta... Az embernek meg kell tanulnia használni erejét, nem kell félnie a szabadság veszélyétől. A törvények védelme megfosztott bennünket minden erőnktől és bátorságunktól... A brit népnek is csak szabadságjogai vannak, de nem szabad. A szabadságjogok viszont az uralom ékesszóló bizonyítékai. A hatalom emberei ezért is beszélnek mindenhol csak a szabadságjogokról, és láthatóan igyekszenek elkerülni a szabadság szót. Szabad intézményekről beszélnek; a szabadságot intézménynek nevezik, pedig intézménynek csak az uralom tekinthető..."

Börne tehát, szerintem Fichtére támaszkodva - a belső hang, illetve a közszellem önkéntesen vállalt kötelezettségei értelmében használt "törvényesség" szó nyilvánvalóan a kanti iskolára és az "erkölcsi törvényre" nyúlik vissza - igaz, még habozva és bizonytalanul itt azokat a tanokat képviseli, melyeket ma anarchistáknak nevezünk. Vajon ő maga is ismerte a szót? Volna rá okunk, hogy ezt gondoljuk, és korábban magam is így hittem. Börne ugyanis így folytatja: "Nem az a kérdés, hogy kinek a kezében van a hatalom: magát a hatalmat kell csökkenteni, bárki kezében legyen is. Nem volt azonban még olyan uralkodó, aki, ha mégoly nemeslelkűen gyakorolta is hatalmát, hajlandó lett volna azt saját elhatározásából gyengíteni. Az uralom csak az uraktól megszabadulva korlátozható - szabadság csak anarchiából születik. Nem szabad félrefordítani arcunkat a forradalom e szomorú szükségszerűségétől. Férfiként kell szilárdan szembenéznünk a veszéllyel, és nem szabad reszketnünk a seborvos késétől. Szabadság csak anarchiából születik - ez a mi véleményünk, így értettük mi a történelem tanításait."

A kiemelések magától Börnétől származnak. Ha az ember figyelmesen olvas, e szavak nem érthetők félre: anarchia alatt Börne egyszerűen a forradalmi felfordulást érti. A hatalom csak olyan időszakban korlátozható egyáltalán, amikor éppenséggel semmiféle szilárd hatalom nincsen, a forrongás és az átmenet időszakaiban. Börne tehát még nem ad nevet annak a társadalomnak, melyben az államhatalom a lehető legnagyobb mértékben korlátozva van; számára az anarchia nem a cél, hanem az eszköz, a forradalmi felfordulás. Nem kizárt, hogy ennél a pontnál megfordult fejében a kifejezés, melyet az államjog néhány tanítója már a megváltozott értelemben, tehát az elérendő állapotra vonatkoztatva használt írásaiban, mikor Börne még nem jutott túl a régi jelentésen.

1842-ben és 1843-ban egyidejűleg és függetlenül alakult ki az anarchizmus Németországban és Franciaországban, de Németországban csupán vendégszereplő volt, akár egy idegen utazó, míg Franciaországból kiindulva minden nemzetiségű szabad embereket és szélesebb néprétegeket hódított meg a maga számára.

Az idegen utazót akár szó szerint is érthetjük; az orosz Mihail Bakunyin volt ugyanis az, aki - egyszerre fordulva vallás és állam ellen, kapcsolódva az ifjúhegeliánusokhoz, Feuerbachhoz és Bruno Bauerhoz (*) - német földön elsőként ütött meg igazán anarchista hangot, mégpedig A németországi reakció egy francia szemével című dolgozatában, amely 1842-ben jelent meg a Német Évkönyvekben (a címbeli francia Jules Elysard volt). Már ebben a korai írásban is érezhető az a különös izzás, magával ragadó erő, lendület, föld alatti moraj és ördögi megszállottság, amely Bakunyint a kor minden szelleme közül kiemeli. A kortársak többnyire kritikai észjárásával és elmésségével szemben, Bakunyin egy elementáris, barbár őserőt vitt írásaiba, amíg keze a tollat tartani tudta. És ez a korai írás majdhogynem az eredeti értelemben anarchistának tekinthető; még csaknem minden az érzésszerűségben rejlik - az elvont hegeli nyelvezet ellenére.


(*) Bauer, Bruno (1809-1882): Német filozófus és történész, radikális bibliokritikus. A bonni egyetem tanára, de a Jézus személyéről és az evangéliumok eredetiségéről vallott nézetei miatt elbocsátották. Történészként a XVIII-XIX. század történetével foglalkozott.

Világosabb, élesebb értelem jellemzi azt a férfit, aki eme lendületes dialektikus nyitány után tulajdonképpen megalapozza a németországi anarchizmust: a teljes egészében a kritikai iskolához tartozó Edgar Bauerről (*) van szó, a Németországban valaha is élt legmerészebb és legragyogóbb szellemek egyikéről, akinek neve méltatlanul merült feledésbe. A kritika harca egyházzal és állammal című könyve, amely 1843-ban jelent meg, és amely szerzőjének négyéves várfogságot jelentett, az anarchizmus egyik alapvető műve. Nagyon érdekes, ahogyan az anarchia szóval bánik. Azt már láttuk, hogy miként beszél "1793 anarchistái"-ról; a kor forradalmi harcaival kapcsolatban így ír: "Az anarchia, ami minden jónak kezdete, legalábbis jelen volt: egy reményteljes rombolásról volt szó: a vallást törölték el. Az az anarchia azonban egy államon belüli anarchia volt... És ez volt a tévedés, az egyetlen tévedése azoknak a forradalmároknak, akik azt hitték, hogy az igazi szabadság megvalósítható az államban." Bauer tehát tudatos anarchista, következésképpen újszerű anarchista - de a szó régi értelmében: az állammal és egyházzal szembeni ellenségeskedés érdekében, a szabadság érdekében nem akar mást, mint pusztítani, pusztítani, pusztítani. Ez volt a feladata annak, amit ő kritikának nevezett. Az önmagának tett ellenvetésre: "Nyújtasz-e nekünk más kilátást az anarchián és a gyilkosságon és a lopáson kívül?" határozottan így felel: "Erre egész egyszerűen azt válaszolom, hogy a mi feladatunk nem a létrehozás"... "A mi hitvallásunk tagadó, az igenlést a történelem fogja hozzá megírni." Bakunyin egy évvel korábban írott mondata: "A pusztítás öröme egyben alkotó öröm", ugyanebben a szellemben fogant.


(*) Bauer, Edgar (1830-1886): Bruno Bauer öccse és híve, kritikai filozófus. Az idézett Der Streit der Kritik mit der Kirche und dem Staat című művét (Bern, 1843) Poroszországban elkobozták és Bauert 4 év várfogságra ítélték.

Ezenközben azonban Franciaországban már feltűnt a nagy építő és igenlő, akinek mottója így hangzott: "Destruam et aedificabo", "Rombolni fogok és építeni fogok." Ugyanebben az évben, 1843-ban fektette le Proudhon - aki egyébként Kant és az egyre inkább uralkodóvá váló hegeli gondolatok hatása alatt önállóan jutott ugyanolyan eredményekre, mint Feuerbach - a pozitív anarchia alapját; számára az anarchia csak a negatív megnevezése volt annak, amit fel kellett építeni: az államot felváltó társadalomnak. [1] A már 1842-ben megírt szöveg egy évvel később jelent meg. A Herwegh-féle Huszonegy ív Svájcból lapjain Moses Hess még 1843-ban hírül adja Németország szabad szellemeinek az új megfogalmazást; a következőket írja: "Németországban Fichte mondta ki elsőként, igaz, némiképp még nyersen és vadul, a szellem autonómiáját; Franciaországban Babeufnél merül fel először és így még hasonlóképpen nyersen egy egységes társadalmi élet gondolata. Vagy népszerűbben kifejezve: Németországban Fichténél kezdődik az ateizmus - Franciaországban Babeufnél a kommunizmus, avagy, miként most Proudhon pontosabban fogalmazza, az anarchia, azaz minden politikai hatalom tagadása, az állam és a politika fogalmának tagadása. A Huszonegy ív... ugyanazon számában, A tett filozófiája című dolgozatában Hess aztán bőven és részletesen taglalja ezt az új anarchiát - mindemellett teljesen élvezhetetlen módon; egy olyan ember gondolati feslettségét árulja el, aki csupán kacér játékot űz az erővel és éllel; elég hamar marxistává is lett.

Ilyen előzmények után jelent meg 1844 végén Max Stirner Az Én és tulajdona című könyve.

A művön felettébb erősen érezhető a Bauer fivérek Kritikájának hatása, csakhogy Stirner számára könnyűnek bizonyul őket is meghaladnia ebben a könyvében, melynek első témája nem a valóság vagy a megvalósítás, hanem a lehetőség: őt elsősorban nem valamilyen cél, nem a szabad társadalom alapvetése, nem a kötelesség és nem az értékelés foglalkoztatja, hanem csak a láncait vesztő egyén teljes felszabadítása és nagykorúvá tétele, mégpedig minden életmegnyilvánulásában, melyeket eleinte egyáltalán nem mérlegel egymáshoz képest. Második témaként mindazonáltal felmerül ezután az, hogy a legelőször minden akadályt elhárító egyén aztán újra megköti és saját akaratából korlátozza önmagát - természetesen önmaga érdekében; ezt jelenti nála az egoisták "egyesülése", ami szerintem már Proudhon hatását mutatja. Ezzel áll összhangban az a megszívlelendő tanítás is, melyet az elnyomottaknak ajánl: ne követeljetek, ne panaszkodjatok az urak gonoszsága, ereje és kíméletlensége miatt, hanem legyetek ti magatok erősek, kíméletlenek, legyetek urak. Az anarchizmus szót azonban nem a proudhoni, hanem még egészen az Edgar Bauer szerinti értelemben használja, akihez mindenben nagyon közel áll. A liberalizmussal szemben például ezt mondja: "Célja egy értelmes rend... nem pedig az anarchia, a törvénytelenség, a különlegesség." Egy lépéssel itt is meghaladja a kritikusokat és a humánusokat, amennyiben elveti a forradalmat - amelynek még pozitív célja van - és ehelyett az egyén lázadását hirdeti. "A lázadó a törvény megszüntetésére törekszik." Mégis mindenhol ezt látjuk: az önmagát mindentől szabadnak mutatni szándékozó nihilista provokáló szavai és mozdulatai mögött egy olyan ember rejtőzik, aki, ha hosszasabban beszélt volna hozzánk, még világosabban kimondta volna, amit azonban már így is kimondott: Ha meg akarjátok változtatni az állapotokat, akkor nem rögtön az állapotok megváltoztatását kell akarnotok, hanem azt kell tennetek, amiből "elkerülhetetlenül következik az állapotok megváltozása": önmagatokat megváltoztatni, önmagatokat felemelni, egészen önmagatokká válni.

Bakunyin, Edgar Bauer és Stirner tehát azok, akik magukra nézve elfogadják az anarchista szó régi jelentését: lázadó, törvényen kívüli, sőt bűnöző; igen, mindenekelőtt káoszt kell teremteni, felbomlasztani mindent, ami szent, és összezúzni minden bilincset. És miként Börne hasonló, bár sokkal bátortalanabbul kifejezésre juttatott gondolataiban is már ezen anarchia mellett és ezen anarchia által volt létrehozandó az egyenlőre még meg nem nevezett, hatalom nélküli társadalom, az új rend, úgy hármójuknál is kétségkívül kapcsolatban áll egymással az átmenet anarchiája és a rend - még mindig névtelen - új anarchiája; olyan kapcsolatban, amely mind a mai napig megmaradt és a legtöbb anarchista jellemző jegyévé vált. De már itt is egy elválást látunk: az egyik fél a felfordulás külső anarchiája, a forradalom révén akar a szabad, hatalom nélküli rendhez eljutni; mások pedig inkább, vagy kizárólag a belső anarchiában, a belső felszabadulásban látják a társadalomhoz elvezető utat.

Most pedig tovább kell vizsgálnunk, hogy a Stirnerre oly döntő hatást gyakorló Edgar Bauer hogyan került aztán maga Stirner hatása alá, és hogyan ment tovább ezen az úton egy olyan irányban, melynek ez utóbbinál még csak nyomai találhatóak. Kövessük még egy darabon Edgar Bauert, ezt a fogékony szellemet.

"Láthatják - írja Bauer 1848-ban, még a forradalom kitörése előtt -, láthatják, hogy akkoriban [könyve idején] a nép igazi harcosa voltam, megtiszteltetésnek tartottam, hogy a nép körében fáradozhatom, hogy tüdőmet velük egy levegőt szívva tölthettem meg, és hangomat a Nép! Nép! kiáltásban edzhettem. Amennyiben akkoriban nem volt erőm saját nevemben beszélni, saját akaratomat kimondani, hanem a néptömegekre és érdekeikre volt szükségem, hogy alapot és nyomatékot adjanak elméleteimnek - ennyiben már rég feloldozódtam mindennemű felelősség alól a liberális elvek iránt, melyek hirdetéséhez akkoriban elegendő volt a korszaktól és a közvéleménytől való függőségem." Bauer itt egy még ridegebb individualizmus felé fordul, amelyre - lásd a Buhl-féle Berlini Havi Szemlében 1844-ben megjelent, A szentimentalitásról című dolgozatát - mindig is hajlott: az Utazás közköltségen - ahonnan a fenti idézet származik - más helyeinek kifejezésmódja megmutatja: szándékában áll Stirnerrel együtt valamennyire eltávolodni a humánusoktól. De nem marad meg sokáig az "Azt teszem, ami tetszik" témánál; elérkezik ahhoz a ponthoz, ameddig már Börne is nemegyszer eljutott, és ezt kérdezi: Teljes külső szabadság esetén minek kell a külső hatalom, a mesterségesen kényszerű megkötöttség helyébe lépnie? És ugyanazt a választ találja. Börne szerint: a törvényeket a belső törvényesség kell felváltsa. És Edgar Bauer még ugyanezen írása végén hirtelen feladja a ragyogó, a szemtelenség határait súroló szellemességet, és a legmélyebb komolyság hangján fejezi be: "A szabadság mennyi fáját döntötték már ki, amelyek a csúcsaikra felkapaszkodó merész lelkeknek megmutatták az áhított földet. Gyökerük azonban megmaradt. Ha ezt szívünkbe átültetjük, ha vérünkkel tápláljuk, akkor talán az igazi fa nő ki belőle." És amint idáig eljut, többé az anarchia szóról sem akar tudni, annál is inkább, mivel már illetéktelen, visszataszító, mocskos kezek nyúltak utána.

Weitling és mások kommunizmusát, Bauer, Stirner és Proudhon anarchista törekvéseit, a korszak minden forrongását és értelemújító szenvedélyét valaki émelyítő kotyvalékká főzte: Wilhelm Marr, aki, úgy látszik, egész életében szellemtelen fickó volt. Minden tekintetben indiszkrét - csaknem a besúgásig indiszkrét -, könyvei viszont éppen ennélfogva érdekesek. Egyik ilyen könyvére, amely 1848-ban jelent meg Ember és házasság az erkölcs ítélőszéke előtt címmel, reagált kritikusan Bauer, hogy kinyilvánítsa ellenkezését azzal szemben, amit ez az ember anarchiának nevezett, és hogy így rajta keresztül önmagától is visszarettenjen. Nem anarchia, mondja most Edgar Bauer, hanem - uralom. Ezt a nemes szót meg akarja szabadítani az államtól, a szellemtelenség külső kényszerétől, és át akarja változtatni az ember benső szentségévé, amely az egyetlen módja annak, hogy szabadok közt szabad, egyenlők közt egyenlő lehessen.

Hallgassuk Bauert: "Mit jelent az anarchia? Mit jelent az uralkodás?

Mindenfajta uralom feltételez egy belső köteléket az uralkodók és az uralom alatt állók között. A Nap a bolygókat uralja - a tömegvonzás mindkét oldalban benne rejlő törvénye kapcsolja össze őket. Én önmagamon uralkodom, amikor cselekedeteimnek törvényt adok, benső összetartásban az általam, magammal szemben megszabott felelősség révén. Továbbá, csak akkor állok ténylegesen egy másik ember uralma alatt, ha a hódolat, azaz részemről az elismerés, részéről pedig az érdek, összeköt bennünket.

Ha félek számot adni önmagamnak, akkor anarchiában élek. Ha a népre egy kíméletlen hatalom nyomása nehezedik, amellyel csak külső kötelék tartja össze, akkor az a nép anarchiában él. Ilyen anarchia létezett Rómában a császárok alatt: egy kusza sokaságot és egy korlátlan hatalmú régenst tartott össze a félelem. De ne is áltassuk magunkat: a tömeg anarchiájának, bizonytalan és zűrzavaros fejetlenségének mindig is egy éppolyan vak és despotikus hatalom fog megfelelni, egy olyan hatalom, amely kizsákmányolja és megcsúfolja a tömeget, és ehhez éppen a tömeg segítségét veszi igénybe, hogy megbüntesse azt a néhány józan szellemet, azt a néhány becsületes szellemet, akiket a bennük lakozó önbecsülés és az esztétikai tökéletesedés utáni törekvés megakadályoz abban, hogy belekeveredjenek az általános gazságba. Lásd újfent a császárkori Rómát.

Mi magunk is az anarchia korszakában élünk. Anarchia a tudományok területén, a szellemek becstelensége, az Én koravénsége és a frázisok önkényuralma; anarchia az ipar területén és a tőke zsarnoksága; anarchia a politikában, és nagy rendőrségi prés az ellaposodó koponyák fölött.

Nem az anarchia, hanem az uralom kikiáltására van tehát szükség; az uralmat kell újra kivívnunk és törvényeit meglelnünk. A felelősséget kell újra megteremtenünk."

Ez tehát még mindig az individualista Edgar Bauer; nézete azonban már nem légből kapott; kezdte kellemetlenül érezni magát, amikor látta, miféle híveket szerzett magának ez a tanítás; immár úgy kérdez, ahogyan Fichte kérdezte az ő Énjét: "Vajon mit akarok? Mit kell akarnom?" Így egyszerre stirneri és már nem stirneri, ahogy Bauer "önmagunk feladása" és az "egyedül üdvözítő társadalomba vetett hit" ellen fordul, és hozzáfűzi: "Mi volna, ha az ember egyszer megordítaná a dolgot, a társadalomtól először egészen eltekintene, önmagától létrehozna valamit, és aztán megnézné, hogy vajon a társadalom nem érezné-e sokkal jobban magát, ha tagjai nem teszik össze minden pillanatban a kezüket érte, ha egyáltalán nem sokat törődnek vele, viszont derék emberek!"

A jelentésváltozás, melyet Bauer az "uralom" szó esetében javasolt - tehát önuralom, kétoldalú szövetség és felelősség -, nem valósult meg. Sokkal inkább ez az értelem is rárakódott az anarchia szóra, úgyhogy ma már nem szabad csodálkozni azon, ha a legheterogénebb elemek, akik csak lazán, egy sokjelentőségű, alig körülírható szó által tartoznak össze, egymásra találnak anarchistaként.

Proudhon bizonyára mindenben egyetértett volna Edgar Bauerral ebben az utolsó szakaszban, noha ő nem mondott le az anarchia szó használatáról. Ő sohasem volt "anarchista", mint Wilhelm Marr és követői; az anarchia szó alatt sohasem értette minden kötelék feloldását, a neuraszténiás szenzualizmus sivárságát.

Proudhon attól a pillanattól kezdve használja a szót, amikor megszilárdul elméleti és harcos álláspontja a társadalmi anarchiával (a felfordulással) szemben, illetve a politikai anarchia (a kormányzó hatalom helyett a társadalmi szerződés révén fennálló rend) mellett. Ezt a fajta anarchiát részletesen kifejti az Egy forradalmár vallomásaiban (1849) és az Idée générale de la Revolutionban (1851). Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a szocializmusról és az anarchiáról alkotott elképzelése csak a társadalmi szerződés eszméjének továbbgondolása, amikor is ennek első és legjelentősebb képviselőjeként a XVII. század egy protestáns harcosát, Pierre Jurieu-t (*) nevezi meg, akinek Bayle-lal vívott bosszantó harcairól és XIV. Lajos ellen folytatott nagyszerű harcáról könnyű tájékozódni, jóllehet eddig semmit nem tudtam kideríteni az elméletben és a társadalomfilozófiában betöltött szerepéről. Proudhon ezzel szemben ugyanott igen hevesen támadja Rousseau-t, a társadalmi szerződés eszméjének megújítóját, akinek - joggal - azt veti szemére, hogy eszméivel a népuralom és így a jakobinizmus vizeire hajózott. Illő, hogy a fiú szembeforduljon az apával, aki nem értette meg önmagát és az általa újra megtalált eszme horderejét, aki az eszmét meghamisította és megrontotta. Jurieu és a társadalmi szerződés Rousseau-t megelőző hirdetői mellett Proudhon megnevez még valakit, aki más nézőpontokból, nem az elvonatkoztatásból, hanem a történelemből kiindulva jutott ugyanazon eredményhez: Saint-Simont, (**) aki arról beszélt, hogy az uralmi és feudális rendszer helyébe az adminisztratív és ipari rendszer fog lépni. Proudhon aztán tovább sorolja azokat, akiknek műveihez és tevékenységéhez a hatalom tagadása szolgált alapul: Morelly (***) XVIII. századi francia utópista szocialista. Életéről keveset tudunk. A magántulajdon ellen, az egyenlősítő kommunizmus mellett érvelt; utópiájában nagy szerepet szánt a nevelésnek. A francia forradalom időszakában erősen hatott Babeuf-re és követőire. (1760) és - noha ők maguk ennek nem voltak tudatában - az enragék, a hebertisták és Babeuf.


(*) Jurieu, Pierre (1637-1713): francia református teológus és polemikus; művei a dogmatika, ill. a történelem, a politika és az irodalom területén mozognak. Főműve: Histoire des Dogmes (Amsterdam, 1704-1705)

(**) Saint-Simon, Claude-Henri de Roway, comte de, (1760-1825): francia utópikus szocialista filozófus. A jövő társadalmát a tudományon és a racionalitáson alapuló ipari rendnek látta, melyben a társadalom vezetése a termelő csoportok - munkások, gyárosok, kereskedők, bankárok - kezébe kerülne. Nem fogadta el a forradalom szükségességét.

(***) Morelly: XVIII. századi francia utópista szocialista. Életéről keveset tudunk. A magántulajdon ellen, az egyenlősítő kommunizmus mellett érvelt; utópiájában nagy szerepet szánt a nevelésnek. A francia forradalom időszakában erősen hatott Babeufre és követőire.

Ő személy szerint csak egészen ritkán nevezi magát anarchistának. Mikor az anarchia fogalmát melléknévi formában használja, akkor nem anarchistát mond, hanem, ahogyan ez helyesebb, természetesebb és erőteljesebb, anarchikust (anarchique).

Egyébiránt soha nem ragaszkodott ehhez, vagy bármely más szóhoz; bármilyen mereven tartott is ki álláspontja mellett, bármilyen élesen támadta is minden ellenfelét, mégis mindig a nagy átalakítási mozgalom tagjának érezte magát, és soha nem alapított semmiféle szektát vagy pártot. Mint ahogy könyvei címében sem szerepel soha semmiféle -izmus, csupán a szóban forgó téma, és ahogy újságjai neve is mutatja: A nép, A nép hangja stb. Akárcsak jó néhány más területen, itt sem jutottunk sokat előre; s rövidség és érthetőség érdekében nemigen tudjuk elkerülni az olyan szektásan hangzó kifejezéseket mint szocialista, szocializmus, anarchizmus; viszont el akarjuk határozni azt, hogy soha nem kötjük magunkat egy bizonyos szóhoz, és hogy a tudálékos megszokottságokba újra és újra belevisszük a természet, a nép, a közösség és nem utolsósorban önmagunk hangját.

De már 1850-ben megjelent Bellegarigue lapja, a L'Anarchie, journal de l'Ordre, az Anarchia, a Rend lapja, amelyben - bár csak két száma jelent meg - dacosan és szépen kihangsúlyozódik a szó változatlan jelentése. A hatalom hiánya, amit ez idáig felfordulásnak neveztek, nos az az igazi és tulajdonképpeni rend: a szellem, az önkéntesség és a munkabeli együttműködés révén, a kormányzat hatalma helyett.

A szó most már nem vész el többé. 1858-ban Joseph Déjaque lapjában, a Le Libertaire-ben nyilvánosságra hozta az "anarchista utópiát", melyet ő "L'Humanisphère"-nek nevezett. A kifejezést azonban még mindig ritkán használják, és bár Bakunyinnak a fogságokról és Szibériából való visszatérése után (1863) jelentősen fokozódik az állam intézménye elleni harc, az "anarchia" szóval mégsem találkozunk túlságosan gyakran.

Ez csak akkor változik meg, amikor a hetvenes-nyolcvanas években az Internacionálé olaszországi és juravidéki szövetségében, főként Cafiero (*), Malatesta, Kropotkin és Elisée Reclus közreműködésével - szerintem a marxizmus hatása alatt - kiddolgozásra kerül a kommunista anarchizmus rendszere.


(*) Cafiero, Carlo (1846-1892): olasz jogász, anarchista. Az I. Internacionálé olasz levelező titkára. 1872-től Bakunyin híve, az olasz anarchista mozgalom egyik vezetője. Részt vett az 1874-es imolai és az 1877-es beneventói anarchista felkelésben. Olaszra fordította Marx Tőkéjének I. kötetét.

A szó aztán még egy utolsó jelentésszűkülésen ment keresztül. Ha az irányítás nélküli új rendet akaró anarchisták is már mindig csak a lázadó, a bujtogató és a fegyelmet nem ismerő embert látták, úgy ehhez, főleg a nyolcvanas és kilencvenes évek terrorista akcióinak köszönhetően, hozzájött még az is, hogy az anarchizmust a "tett propagandájával", az anarchistát pedig a pokolgépes merénylővel azonosították. Nemcsak az ellenfelek szorgalmazták és fogadták el ezt a jelentésváltozást, de így tett számos anarchista is; sőt vannak olyanok is, akik kizárólag az erőszakos tettek elkövetőit, illetve az erőszak hirdetőit hajlandók anarchistának tekinteni.

Másrészről az "individualista anarchisták" - Benjamin Tucker és John Henry Mackay vezetésével, Proudhonra és Stirnerre támaszkodva - megalapították az anarchizmus egy olyan rendszerét, amely szándéka szerint nemcsak a közhatalmat, de az egyéni erőszak minden formáját is kizárja, és azt hirdeti, hogy már az anarchiához elvezető útnak is anarchistának, azaz - az ő felfogásuk szerint - erőszakmentesnnek kell lennie.

Korunk Rousseau-ja, Tolsztoj a racionalizmus és az érzelmi áhítat egy különös keverékének megtestesítője, egészen más kiindulópontból jutott ugyanezen eredményre: elutasítani mindennemű hatalmat! Ő maga nem alkalmazza tanítására az anarchizmus szót, de több ízben kinyilvánította, hogy kedvére való, ha anarchistának nevezik.

A szó tehát - jó néhány más szóhoz hasonlóan - így változtatta eredeti jelentését természetes úton annak ellenkezőjére, és őrizte meg mégis a régi jelentését. Anarchizmus mint az erőszak elve - anarchizmus mint az erőszakmentesség elve.

A kormányzó közhatalom helyébe lépő szabad szerződés és a társadalom eszméi - ez egyesíti az újabb fejlődés különböző felfogásait, s ez olyan valami, aminek kevés köze van - ha van egyáltalán - az etikai megítélésekhez. Hogy az egyén az adott esetben az erőszakos magatartás mellett határoz, avagy minden esetben lemond az erőszak alkalmazásáról, ez már egy olyan komoly döntés, amit muszáj ezekkel feltétlenül összekapcsolni.

És ekkor, miután kiderült, mennyire különbözőféleképpen járható körül a társadalom, szövetség, gazdasági szövetségek eme egyeztető fogalma, ekkor az egyén azt is komoly megfontolással fogja tisztázni a maga számára, hogy miként váljék belsőleg lehetségessé és megvalósíthatóvá a külső szabadság, azaz az önkéntes megkötöttség. Ettől a döntéstől fog az is függeni, hogy milyen külső szerveződést akarnak az állam nélküli társadalomban, és hogy miként tartják lehetségesnek eljövetelét és kialakulását.