Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Anarcha-feminizmus és nőnevelés a spanyol polgárháborúban

 

Anarcha-feminizmus[1] és nőnevelés a spanyol polgárháborúban


Az anarcha-feminizmus megjelenése Spanyolországban

Az anarcha-feminizmus a nők emancipációért folytatott küzdelmének egyik sajátos aspektusát jelenti, amely mindig és mindenütt szervesen összefonódott az anarchista eszmével és annak gyakorlati megnyilvánulásaival. Önálló irányzatként való megjelenésének okát és alapvető mozgatórugóját mindenekelőtt az anarchista ideológiában immanens módon benne foglalt uralomnélküliség, szabadság és egyenlőség iránti vágyban és állandó törekvésben kell keresni. Munkáikban már az első anarchista teoretikusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, stb.) is utaltak a nők alávetett helyzetére és a férfi-női egyenlőség megvalósításának szükségességére,[2] mindezt azonban viszonylag marginális kérdésnek tekintették, amely a győztes forradalomban magától értetődő módon megoldódik majd. A nők helyzetére és szükségleteire az anarchista mozgalom közismert nőalakjai kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani még a 19. század második felében.[3] Az 1930-as évekig felhalmozott elméleti tapasztalataik – Emma Goldman munkásságát leszámítva[4] - azonban összességében kevés hatással voltak a spanyolországi nők és/vagy anarchisták gondolatvilágára. Esetükben ugyanis az anarcha-feminizmushoz sokkal inkább saját felismeréseik vezettek, melyek a mindennapi élet számos területén megnyilvánuló hátrányos női megkülönböztetésén alapultak.

Spanyolország történelmi fejlődésének sajátosságai, illetve az országot még a 20. század első felében is jellemző világgazdaságban elfoglalt félperifériás helyzet alapjaiban határozta meg a társadalom szerkezetét, s ez értelemszerűen hatással volt a nők társadalomban tradicionális elfoglalt helyének és betöltött funkcióinak továbböröklődésére is. A katolikus egyház - mint társadalomkonzerváló erő - hosszú időn keresztüli monopóliuma az oktatás fölött, valamint komoly befolyása a kultúrára, a szellemi életre és a hívők gondolkodásmódjára nagyban hozzájárult a patriarchális társadalomszemlélet fennmaradásához, mely a családban, az iskolákban és a munkahelyeken éppúgy éreztette hatását, mint a politika világában. Mi több, a patriarchális felfogás olyannyira mély gyökeret vert Spanyolországban, hogy az alól még a liberter mozgalom tagjainak jelentős része sem tudta magát kivonni teljes egészében. Sok női mozgalmár úgy érezte, hogy a férfi elvtársaik által hangoztatott elvek a férfi-női egyenlőségről, emancipációról nem állnak összhangban azok tetteivel sem otthonaikban, sem magában a mozgalomban. Mint azt egy 1935-ös cikkében az anarcha-feminista Lucía Sánchez Saornil megállapította: „A férfi elvtársak óriási többségének elméje – egy féltucatnyi helyesen gondolkodót leszámítva – a legtipikusabb burzsoá előítéletekkel van megfertőzve. (…) A legkisebb szolga amint átlépi [otthona – P.P.] küszöbét, úrrá és főnökké válik. Legegyszerűbb szeszélye kötelező paranccsá lesz a háztartásbeli nők számára. Ő, akinek mindössze tíz perccel korábban a burzsoá megalázás keserű piruláját kellett lenyelnie, zsarnokként tűnik fel, és ezeket a szerencsétlen lényeket [t.i. feleségüket/a nőket – P.P.] saját feltételezett alsóbbrendűségük keserű piruláinak lenyelésére kényszeríti…”[5] Mercedes Comaposada, egy másik anarcha-feminista pedig egy 1933-as eseményre visszaemlékezve arról számolt be, hogy a CNT egyik ülésén képtelen volt megtartani előadását, mert a helyi szakszervezethez tartozó férfiak egy része nem vette komolyan és kinevette őt. „Úgy gondolták, hogy minden nőnek főzésre és varrásra van csak szüksége…”[6]

A klasszikus spanyolországi anarcha-feminizmus kiformálódása, szervezeteinek kiépülése az 1930-as évekre tehető, csúcspontját pedig vitathatatlanul a spanyol forradalom és polgárháború időszaka (mindenekelőtt 1936-1937) jelenti. Noha a férfi-női egyenlőség és az iskolai koedukáció elmélete és gyakorlata már a századfordulón (például Francisco Ferrer Modern Iskolájában[7]) megjelent, és a CNT országos kongresszusain is időről időre előkerült,[8] kifejezetten női önszerveződés révén létrejövő és a fókuszpontba a nők saját maguk által megfogalmazott érdekeit állító csoportokkal csak a II. Spanyol Köztársaság kikiáltását követő időszakban találkozhatunk. Olyan rövid életű (bár kifejezetten anarcha-feminista jellegű) kísérletek után, mint például a 1932 végén Casas Viejasban létrehozott „Amor y Armonia” („Szerelem és Harmónia”) elnevezésű csoport,[9] valóban tartós és nagyhatású szerveződések megjelenése csak 1934-től datálható. Ezen szerveződések alapját a CNT madridi és barcelonai szakszervezeteinek női munkásai alkották, akik kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedtek, 1935 végére azonban – jelentős létszámbővülést követően – szervezetileg összekapcsolódtak, és létrehozták a „Grupo Cultural Feminino” („Feminista Kulturális Csoport”) névre keresztelt szervezetüket. Ez az újonnan megalakult csoport is még a CNT felügyelete alatt működött, s habár tagságát kifejezetten nők alkották, tevékenysége inkább arra korlátozódott, hogy a szervezetlen nők körében folytatott toborzó propaganda segítségével a szakszervezeti szövetség tagjainak számát növelje, mint hogy a nők speciális problémáival foglalkozzon.[10] Hamarosan azonban a csoport aktivistáinak szembesülnie kellett vele, hogy a nők megszólítása és megszervezése olyan akadályokba ütközik, melyek speciális hozzáállást és fokozott türelmet és megértést követelnek meg tőlük. Ennek kapcsán alighanem elég csak arra utalni, hogy a felnőtt női lakosság tetemes része nem bérmunkásként dolgozott, így anarcho-szindikalista szakszervezetekbe való tömörítésük önmagában lehetetlen vállalkozásnak bizonyult volna.

A „Mujeres Libres” („Szabad Nők”) elnevezésű, a CNT-től már szervezetileg független, de vele jó kapcsolatokat ápoló és jelentős tagságbeli átfedéssel működő anarcha-feminista nőszervezet megalapítása 1936 tavaszán részben éppen a fenti problémára adott reakció volt. Egy új és autonóm nőszervezet létrehozása egyúttal a korábbi csoportok aktivistanőinek fokozódó öntudatáról is árulkodott. Fontos leszögezni azonban, hogy nem arról volt szó, hogy a szervezet tagjai ne bíztak volna a mozgalom férfitagjaiban, mint az emancipáció elkötelezett híveiben, mi több, férfigyűlölők lettek volna. Motivációjuk sokkal inkább abból a vélekedésükből táplálkozott, miszerint a nők csakis saját akcióik révén tekinthetnek úgy magukra, mint a mozgalom egyenlő tagjaira, s gyakorlatilag is csak ilyen módon lehetnek valóban egyenlő felek a társadalmi forradalom során és a jövő új társadalmában.[11]

 

A Mujeres Libres felépítése, eszmeisége és célkitűzései

A Mujeres Libres a spanyolországi anarchista szervezetekre (és általában a nemzetközi liberter mozgalomra is) jellemző föderatív módon épült fel (elméletben helyi, regionális és országos szintet különböztettek meg, a valóságban azonban a polgárháborús körülmények miatt utóbbi csak a köztársasági zónára korlátozódott). Tekintve, hogy a Mujeres Libres fennállása egybeesett a liberter forradalom időszakával és az anarchizmus bázisának korábban soha nem látott mértékű kiszélesedésével, akárcsak más anarchista szervezetek (CNT, FAI, FIJL) esetében, itt is a tagszám dinamikus gyarapodása figyelhető meg. Nem meglepő tehát, hogy valamivel több mint egy év alatt (1937 júliusára) a szervezet már mintegy 20 ezer tagot számlált, akik összesen 147 helyi szervezethez csatlakozva együttesen alkották a föderációt.[12] A tagság regionális megoszlása szintén megfelelt a polgárháború alatti anarchizmust jellemző trendnek,[13] vagyis helyi csoportjaik legnagyobb számban Katalóniában (főképp Barcelonában), a Központi régióban (főképp Madridban), illetve Levantéban (főképp Valenciában) koncentrálódtak.

A Mujeres Libres az anarcha-feminista nőszervezetek mintapéldányát jelentette, képviselt elveit, gyakorlati tevékenységi formáit, továbbá más feminista és/vagy nőszervezetektől való határozott elhatárolódását tekintve egyaránt. (Ez utóbbi nem csak a polgári feminista csoportokra és szervezetekre volt érvényes, hanem a különböző nem-anarchista orientációjú munkásszervezetek és -pártok által létrehozott formációkra is.) Számtalan esetben hangoztatták, hogy „tudatában vagyunk azoknak a példáknak, melyeket a feminista szervezetek és politikai pártok állítottak fel… Mi képtelenek vagyunk ezen ösvények bármelyikét is követni. Képtelenek vagyunk elválasztani a nők problémáját a társadalmi problémáktól…”[14] Ezek a társadalmi problémák pedig meglehetősen széles skálán mozogtak: a bérharcoktól a közösségi döntéshozatalig, a családi élettől a kulturális életig, az egészségügytől az oktatásig, stb.

Programjukban két különálló, ám lényegüket tekintve összetartozó fogalommal jelölték meg fő célkitűzéseiket. A „capacitación” kifejezés alatt az öntudatosodásnak azt a folyamatát értették, melynek során a nők tudatára ébrednek elnyomott léthelyzetüknek, s elkezdenek alávetettségük felszámolása érdekében tevékenykedni, felkészülve egyúttal a forradalommal együtt járó mindennemű kötelezettségekre.[15] Úgy látták, a nők alávetettsége alapvetően hármas természetű, s a tudatlanságból, a gazdasági kizsákmányolásból és a férfinak való családon belüli alárendelt helyzetből táplálkozik, melyek ráadásul össze is kapcsolódnak egymással.[16] (Elméletben egyik területnek sem tulajdonítottak fontosabb szerepet a többinél, a gyakorlatban azonban inkább a tudatlanság leküzdése és a gazdasági kizsákmányolás felszámolása kerültek a középpontba).[17] A másik fogalom, a „captación” alatt konkrétan azt a folyamatot értették, amikor a már öntudatra ébredt nőket aktívan bekapcsolják a liberter mozgalomba, hogy szerves egészet alkossanak a többi forradalmárral, s együtt harcoljanak velük az általános forradalmi célkitűzésekért.[18] Ily módon tehát egyszerre kívántak foglalkozni a nőket érintő sajátos kérdésekkel (pl. higiéniai vagy szexualitással kapcsolatos oktatás), a nők emancipációjával (pl. egyenlő munkafeltételek és bérezés), valamint általános forradalmi feladatokkal (pl. nevelés és oktatás kérdése). Ahogyan a CNT és a POUM a „forradalom vagy háború” kérdésében nem volt hajlandó a háború elsőbbségét elfogadni, úgy a Mujeres Libres sem kívánta a női emancipáció kérdését szőnyeg alá söpörni a háború befejeződéséig vagy a forradalom végső diadaláig, hanem mindegyik fronton egy időben kívánt harcolni.[19]

Hogy a Mujeres Libresről árnyaltabb képet kapjunk, és helyét pontosabban határozhassuk meg a liberter mozgalmon belül, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mozgalmon belüli kortársak azon csoportjának véleményét, akik minden szimpátiájuk és támogatásuk ellenére bizonyos szempontból kártékonynak ítélték meg a szervezet tevékenységét. Ahhoz hasonlóan, ahogy pár évvel később Amadeo Bordiga élesen megbírálta az antifasizmust, mint a radikális munkásmozgalom fő célkitűzései helyett „mellékes részproblémákkal” foglalkozó irányvonalat, a spanyolországi liberter mozgalmon belül is akadtak bőven olyanok, akik a nők és a nőszervezetek nemi-specifikus küzdelmét elutasítva továbbra is az egységes proletárharcra helyezték a hangsúlyt. Egyáltalán nem kérdőjelezték meg a „női emancipáció” magvalósulásának szükségességét és fontosságát, pusztán úgy ítélték meg, hogy a partikuláris érdekek túlhangsúlyozása az erők megosztásához vezet, s eltereli a figyelmet a harc fő irányvonalától (a kapitalizmus meghaladásától), amely viszont a forradalom bukását segítheti elő. A forradalom bukása pedig – értelmezésük szerint – automatikusan maga alá söpörné azokat a vívmányokat, melyeket a nők kemény küzdelmeik során biztosítottak a maguk számára. Ezt a fajta álláspontot természetesen többségében férfiak képviselték, de talán érdekes lehet a FAI kötelékéhez tartozó Federica Montseny későbbi miniszter asszony magánvéleménye is, aki a problémát röviden így foglalta össze: „Feminizmust? Soha! Humanizmust mindig!”[20] A nacionalisták előretörésével és az anarchisták köztársasági táboron belüli meggyengülésével párhuzamosan a feszültségek a liberter mozgalmon belül is kiéleződtek, s ennek egyik dimenzióját az anarcha-feminista és a többi anarchista szervezet közti ellentétek jelentették. 1937-ben egy alkalommal például Mariano Vázquez, a CNT főtitkára meghívta Mercedes Comaposadét (a Mujeres Libres vezetője) és Lucía Sánchez Saornilt (a szervezetet titkára) egy találkozóra arra törekedvén, hogy a Mujeres Librest valamilyen módon a CNT alá rendelje. A beszélgetés során Vázquez közölte, „megkaphattok mindent, amit akartok – milliónyi pesetát is (szervezésre, oktatásra, stb.), mert a kincstárunk tele – azzal a feltétellel, hogy a mi érdekeinket érintő ügyekkel is foglalkoztak, s nem csak a női dolgokkal”. A nőszervezet képviselői azonban elutasították ajánlatát, arra hivatkozva, hogy annak elfogadása „pontosan abba a helyzetbe vetne vissza minket, ahonnan elindultunk…”[21] Magától értetődő módon a Mujeres Libres ettől kezdve egyre kevesebb támogatásra számíthatott, s egyúttal egyre több kritika is érte tevékenységét. 1938 októberében a mozgalom autonóm szervezeteinek (FAI, FIJL, Mujeres Libres) összejövetelén nyíltan megfogalmazódott az a vád, miszerint a Mujeres Libres „becsempészte a „disunion” [magyarra nehezen lefordítható kifejezés, kb. „szakszervezeti bomlás” – P.P.] és az egyenlőtlenség fogalmát a liberter mozgalomba, és negatív hatással van a munkásosztály érdekeinek megfelelő gyakorlatokra”.[22] Ennek szellemében az összejövetel résztvevőinek többsége elutasította a Mujeres Libres tagjai által tett javaslatokat. Válaszul a nőszervezet is ellenségesen reagált, s az autonóm szerveződési gyakorlatba vetett hit megerősítése mellett kinyilvánították a liberter mozgalom országos kongresszusi határozataival szembeni állásfoglalásukat.[23] Az ellentétek további elharapódzásának Katalónia eleste szabott gátat 1939 elején, feleslegessé téve minden további vitát az autonómia és a forradalom kérdéséről. Franco csapatainak diadalával párhuzamosan a Mujeres Libres megszűnt létezni, vívmányai pedig éppúgy semmivé foszlottak, mint az anarchisták más egyéb társadalomátalakító kísérleteinek gyümölcsei.

 

A Mujeres Libres gyakorlati tevékenysége és pedagógiával kapcsolatos munkássága

A Mujeres Libres egy rendkívül sokoldalú, mondhatni multifunkcionális szervezet volt, amely elméletének minden sarokpontját igyekezett a legkülönbözőbb területeken is átültetni a gyakorlatba. Anélkül, hogy részletesen számot adnánk ezen tevékenységeiről, itt most csak említést teszünk róluk, s a továbbiakban a pedagógiával kapcsolatos összefüggésekre fókuszálunk. Ennek kapcsán érdemesnek tartjuk mindjárt az elején leszögezni: a liberter mozgalomban a pedagógia soha nem öncélként jelent meg, hanem csakis kizárólag a forradalmi folyamatok különböző aspektusaival összefüggésben. Ugyanakkor a legtöbb esetben mindez fordítva is igaz volt: az anarchisták a forradalmi átalakulást nem egy egyszerű „coup d’état”-ként fogták fel, melyet követően az „élcsapat” bölcs vezérként mindent és mindenkit irányítani fog, hanem olyan folyamatként, amelyben a tömegek cselekvően vesznek részt Ezért tehát nélkülözhetetlennek tartották ezen tömegek megfelelő képezését és kiművelését, mint a forradalomra és az új társadalmi létre való felkészülés egyik legfőbb zálogát.

A katonai lázadás kirobbanásával egy időben Spanyolország megannyi városában a munkások azonnal ellenakciókba kezdtek, melyek során megrohamozták a barakkokat, elfoglalták a fegyverraktárakat, igyekezve elfogni a lázadó katonatiszteket, s fegyverletételre kényszeríteni a hadsereg és a csendőrség katonáit. Már ezekből a kezdeti harcokból is kivették a nők a részüket, de igazán látványos katonai teljesítményre csak ezt követően, a milíciák megalakulásának köszönhetően kerülhetett sor. Madridban céllövöldét állítottak fel kifejezetten a nők számára, Katalóniában pedig „háborús sportok” néven komplex katonai kiképzésben részesítették a női önkénteseket, hogy helyt tudjanak állni a további harcokban.[24] Szinte magától értetődőnek tűnt fel az is, hogy a forradalom idején felfegyverzett milicista nők járőröztek Barcelona és más anarchista befolyás alatt álló települések utcáin, valamint ott harcoltak az aragóniai front lövészárkaiban is. (Igaz az első vonalba csak kivételes esetekben kerültek, de jelenlétük - ha máshogy nem is - lélektanilag komoly hatással volt a forradalmárok irreguláris csapataira).

A konkrét harci cselekményeken túl a (milicista)nők fontos szerepet játszottak a propagandaakciókban és a toborzásban is. Meglátogattak gyárakat és üzemeket, különböző nyilvános tereket, elsősorban azért, hogy segítsenek a nőknek ráeszmélniük saját alávetett helyzetükre. Emellett a civil aktivistanők beszélgető-, illetve vitaköröket szerveztek, melyek révén elősegítették, hogy a nők hallathassák saját hangjukat és az őket nyomasztó problémákról beszélhessenek, továbbá szervezett kereteket teremtettek az anarchista elvek népszerűsítésére.[25] A Mujeres Libres korábban említett dinamikus létszámnövekedése főképp ezeknek az akcióknak volt köszönhető. A verbális propaganda mellett terjesztett különböző formájú ismeretterjesztő-, felvilágosító- és propagandaanyagok a legtöbb esetben szintén a női szervezetek munkájának eredményei voltak. Ezeket vagy önmagukban álló szóróanyagként vagy saját orgánumaik hasábjain tették közzé, de gyakran előfordult, hogy más anarchista újságok is leközölték írásaikat (pl. a „Tierra y Libertad”, a „CNT” vagy az „Acracia Ruta” című lapok).[26] A női aktivisták felhasználták a modern technika vívmányait, jelesül a rádiót is, és saját adásaikban népszerűsítették eszméiket, igyekezve újabb tagokat toborozni. A direkt propaganda mellett próbálták megteremteni azokat a kulturális kereteket is, melyek a legelmaradottabb térségekben és a legszegényebb emberek számára is biztosíthatták a kultúrához való hozzáférés és az önművelés lehetőségét. Mozgó könyvtárakat állítottak fel például,[27] vagy Federico García Lorca korábbi kísérleteihez hasonlóan vándorszínházakat működtettek, melyek igen népszerűek voltak a vidéki lakosság körében. A kultúra és a propaganda terjesztésének kiemelt szerepét jól mutatja, hogy a Mujeres Libres tizenkét tagú Katalán Regionális Bizottságából összesen heten feleltek a kultúráért és a propagandáért.[28]

Részben a fokozódó női öntudat, részben a gyakorlat diktálta szükségből adódóan (ti. a férfiakra fokozottabb mértékben volt szükség a frontokon), a nők a korábbinál nagyobb szerepet vállaltak a termelés folyamatában, s ezzel összefüggésben a gazdasági és szervezeti kérdésekkel kapcsolatos vitákban. A nők munkába állását megkönnyítendő a Mujeres Libres célul tűzte ki, hogy a nőket megfelelő szaktudással lássa el, s ehhez különböző iskolákat hozott létre, illetve tanfolyamokat indított. Ilyen iskola volt például a barcelonai Casal de la Dona, melynek óráit naponta nagyjából 600-800 nő látogatta 1938 decemberében, hogy különböző általános és szakismeretekre tegyen szert.[29] A Mujeres Libres azonban nem pusztán szakképzést kívánt nyújtani a kurzusait látogató nőknek, hanem egy másfajta világszemléletet is, amelynek megértése és elfogadása egyúttal rögtön forradalmi cselekvésre készteti őket.[30] Ily módon tehát a nők társadalmi szerepvállalásának mértéke általában véve is meghatványozódott. Ennek a folyamatnak szükségszerű következménye volt, hogy a családanyák egyre kevesebb időt tudtak foglalkozni saját gyermekeikkel. Ennek az új problémának a leküzdésére vagy enyhítésére a Mujeres Libres „mozgó napköziket” hozott létre, melynek keretében aktivistanői elmentek mások otthonaiba, és amíg az anyák dolgoztak vagy éppen szakszervezeti találkozókon vettek részt, foglalkoztak azok gyermekeivel. Ezek az alkalmak olykor propagandaakciókkal is kiegészültek, melyek keretében a hazaérkező szülőkkel a liberter kommunizmusról, az anarcho-szindikalizmusról és fontos társadalmi kérdésekről beszélgettek, kifejtve előttük saját elképzeléseiket.[31]

A liberter mozgalom nőtagjai jelentős szerepet vállaltak az egészségüggyel és a szexualitással kapcsolatos problémák kezelésében is. Nagy gondot fordítottak arra, hogy még a tanulatlan nőket is felvértezzék a higiéniával és a szexualitással kapcsolatos alapvető fontosságú ismeretekkel. A Mujeres Libres egyik alapítónője, Amparo Poch y Gascón például a szexuális nevelést azért tartotta kiemelt fontosságúnak, mert úgy látta, a nők szexuális elnyomása a társadalomban sokféleképpen megnyilvánuló férfidominancia egyik legfőbb alapja.[32] A fenti témákkal kapcsolatos ismeretterjesztés egyúttal szükségszerűen összekapcsolódott az öntudatosodás és a másokért való fokozottabb felelősségvállalás kérdésével is. Például: „az embereknek képesnek kell lenniük eldönteni, akarnak-e gyereket, és ha igen, mikor és hogyan, s tudniuk kell, hogy neveljék fel őket…”[33] - emlékezett vissza a szervezet állásfoglalására Mercedes Comaposada, a Mujeres Libres egykori alapító tagja. A Mujeres Libres különböző tanfolyamokat szervezett, melyek során ápolónőket, illetve orvosi asszisztenseket képeztek, akiket ezt követően kórházakban és klinikákban[34] osztottak be munkára részben a mindennapos egészségügyi teendők ellátása végett, részben viszont a háborús sebesültek ápolása céljából. Ezenfelül gyermekgondozással kapcsolatos szakszerű és modern, ugyanakkor praktikus ismeretekkel is ellátták a nőket.[35]A nővér- és ápolóképzés már csak azért is kulcsfontosságú volt, mert az egyház fokozott mértékű visszaszorítása miatt a hagyományosan az apácák feladatkörébe tartozó gyógyításhoz új, képzett és nagyszámú munkaerőre volt szükség.[36]

Akadtak olyan speciális problémák, amelyek különösen érzékenyen érintették az anarcha-feministákat, s ezért megoldásukra általában komolyabb figyelmet fordítottak, mint más csoportok vagy szervezetek. Ilyen volt például a prostitúció[37], amelyet elsődlegesen gazdasági eredetű problémának tekintettek, s ezért a prostituáltaknak nyújtott segítséget és a számukra biztosított képzési lehetőségeket jelölték meg a megoldáshoz vezető folyamat legfontosabb elemeiként.[38] Úgy vélték, hogyha a prostituáltak megfelelő általános és szakképzésben részesülhetnek, akkor nem lesznek rákényszerülve arra, hogy a testük áruba bocsájtásából éljenek meg; „normális” munkákat vállalhatnak, ezzel pedig megteremthetik függetlenségük anyagi bázisát. Programjuk megvalósítása érdekében egyfelől erélyes fellépést tanúsítottak a bordélyházakkal szemben, másfelől viszont - ezzel párhuzamosan - központokat („liberatorios de prostitución”) hoztak létre, amelyek a már említett képzéseknek szolgáltak színteréül.[39] Az újonnan érkezőket pszichológiai és pszichotechnikai vizsgálatoknak vetették alá, hogy kiderítsék, milyen lelki motivációi voltak annak, hogy azt a „mesterséget” választották, amit.[40] Ezen túlmenően felmérték érdeklődési körüket is, hogy számukra olyan szakképzést tudjanak biztosítani, amely hasznos és szükséges a társadalom számára, ugyanakkor érdekes és vonzó a „felszabadított” prostituáltaknak is.[41]

Mint az már a fentiekből is jól kitűnik, az anarcha-feministák pedagógiai tevékenysége számos téren megnyilvánult, köztük nem egy egészen speciális területen. Mindemellett azonban természetesen beszélhetünk „klasszikus értelemben vett” nevelésről és oktatásról is, mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek viszonylatában. A felnőttképzés esetében az alapszintű alfabetizációs kurzusok és a kifejezetten szakirányú képzések, illetve továbbképzések alkották a két fő kategóriát. Utóbbihoz tartoztak a már említett típusokon túl a mezőgazdász, a kisállattenyésztő és a finommechanikai műszerész tanfolyamok, továbbá az óvónő- és tanítónőképzések.[42] Az újonnan képzett tanítókkal szembeni kívánalmakat röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: legyenek szakmailag képzettek és felkészültek, hogy a lehető legjobb minőségű oktatást tudják biztosítani; rendelkezzenek olyan szilárd értékrenddel, amelyet átadva és képviselve segíthetik a gyerekeket felkészíteni egy egalitáriusabb világban való helytállásra; tiszteljék a gyerekeket és ne akarjanak uralkodni fölöttük; legyenek kreatívak és rendelkezzenek kellő intuícióval ahhoz, hogy folyamatosan inspirálják növendékeiket; fogadják el és támogassák a minden gyermekben benne rejlő egyediséget és különlegességet; legyenek kellően nyitottak új információk, gondolatok és érzések befogadására, még akkor is, ha azok valamely tanítványuktól származnak; vegyék figyelembe a tanulók személyiségéből, intelligenciájából és képességeiből fakadó erősségeket és gyengeségeket, s ezeket mindig kellő módon támogassák, hogy a gyermek harmonikusan fejlődhessen; ne éljenek a jutalmazás és büntetés eszközeivel, mert azok csak a diákok közti versengéshez és rivalizáláshoz járulnak hozzá.[43] A hatékonyság és eredményesség érdekében a Mujeres Libres azt irányozta elő, hogy az egyes tanítóknak ne kelljen tíz főnél nagyobb tanulói csoportokkal (osztályokkal) dolgoznia, hiszen „ez megnehezítené a pedagógiai tevékenységet, mert óhatatlanul mechanikussá tenné a módszerek alkalmazását”.[44]

A fő hangsúly azonban természetesen nem a felnőtt-, hanem a gyermeknevelésre helyeződött. Nem véletlenül, hiszen a gyerekekre úgy tekintettek, mint a jövő letéteményeseire, a forralom útján létrejövő új társadalom legifjabb nemzedékére. Ezért talán furcsának tűnhet, hogy közvetlen propagandával vagy kifejezett ideológiai neveléssel az iskolákban és a különböző gyerekfoglalkozásokon egyáltalán nem találkozhatunk. Mint az a „Mujeres Libres” című lap egyik számában olvasható: „A gyermekek képtelenek katolikusak, szocialisták, kommunisták vagy liberterek lenni, és nem is kellene, hogy azok legyenek. A gyerekeknek csak egyvalaminek kellene lenniük: gyerekeknek.”[45] Az anarcha-faministák határozottan kiálltak azon elveik mellett, hogy a gyerekeket nem pusztán nem szabad ideológiával traktálni, de éppúgy nem szabad propagandacélokra sem felhasználni. Az 1920-30-as években Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő uniformisba bújtatott, masírozó gyerekek és fiatalok képe mindig is undorral és felháborodással töltötte el őket, s ezt a gyakorlatot még akkor sem tartották elfogadhatónak, hogyha valamely munkásszervezet zászlaja alatt megy végbe.[46] Ezzel szemben úgy vélték, a nevelésnek elsődlegesen a gyermeki kíváncsiság és lelkesedés fenntartására, valamint a bennük rejlő képességek és kreativitás kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia. Ehhez pedig olyan légkört kívántak teremteni, ahol mindenki jól érzi magát, képes megnyílni saját maga és mások előtt, felszínre hozva legbenső lénye egyedi nagyszerűségét. A fegyelem és az engedelmesség diákokba való beleplántálása helyett arra törekedtek, hogy azok elfogadják saját magukat (külsejüket és belső értékeiket tekintve egyaránt), s megtanulják a helyes önértékelést. Nagy hangsúlyt fordítottak a szociális képességek fejlesztésére, s a gyerekek versenyeztetése helyett a másokkal való kooperáció szükségességére és fontosságára neveltek.[47]

A Mujeres Libres a polgárháború későbbi szakaszában a súlyosbodó körülmények miatt menekülésre kényszerülő felnőttek és gyerekek számára is segítséget nyújtott: az adott területen tartózkodó menekülteket összegyűjtötték, és egy átfogó oktatási program keretében alapfokú oktatásban és szakképzésben részesítették őket.[48]

Összességében tehát kijelenthető, hogy a Mujeres Libres, illetve általában a spanyolországi anarcha-feministák szerepvállalása a különböző területeken és számos összefüggésben felbukkanó - részben vagy teljes egészében – pedagógiai jellegű problémák megoldásában igen jelentős volt. S tekintve a polgárháborús körülményeket, továbbá az egyház kizárását az egészségügy, a nevelés és az oktatás világából, erőfeszítéseik és áldozatvállalásaik gyakorlatilag nélkülözhetetlenek is voltak. A felmerülő megannyi nehézség dacára sikeresen helyt tudtak állni, s éppúgy kivették a részüket a forradalom szempontjából kívánatos elméleti és gyakorlati jellegű tevékenységekből, mint a polgárháborús körülmények között felmerülő legégetőbb problémák megoldásából.

 

Szerző: Poór Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ACKELSBERG (1985.) = Ackelsberg, Martha A.: „Separate and Equal”? Mujeres Libres and Anarchist Strategy for Women’s Emancipation. In: Feminist Studies, Vol. 11, 1. szám (1985., tavasz), 63-83.

 

BAKUNYIN (1991.) = Bakunyin, Mihail Alexandrovics: Forradalmi katekizmus. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1991. 112-124.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

FERRER (1913.) = Ferrer, Francisco: The Origin and Ideals of the Modern School. London, 1913.

 

GOLDMAN (1910.) = Goldman, Emma: Anarchism and Other Essays. 1910.

 

GUEREÑA (2003.) = Guereña, Jean-Louis: La prostitución en la España contemporánea. Marcial Pons Historia, Madrid, 2003.

 

LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.) = Lohschelder, Silke – Dubowy, Liane M. – Gutschmidt, Inés (szerk.): AnarchaFeminisimus. Auf den Spuren einer Utopie. Unrast-Verlag, Münster, 2009.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

PESTAÑA, (1924.) = PESTAÑA, Ángel: Setenta días en Rusia. Lo que yo vi. Tipografía Cosmos, Barcelona, 1924.

 

PORTER (2006.) = Porter, David (ed.): Vision on Fire. Emma Goldman on the Spanish Revolution. AK Press, Edinburgh – Oakland - West Virginia, 2006.

 

SÁNCHEZ SAORNIL (2005.) = Sánchez Saornil, Lucía: The Question of Feminisim. In: Graham, Robert (szerk.): Anarchism. A Documentary History of Libertarian Ideas. Vol. I. Black Rose Books, Montreal – New York – London, 2005. 460-465.

 

 

Internetes hivatkozások

 

I. CNT KONGRESSZUS (1910.) = Congreso de constitución de la CNT. Barcelona, 1910. október 30. – november 1.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/CONGRESO_CONSTITUCION_CNT.htm

 

II. CNT KONGRESSZUS (1919.) = II. Congreso de la CNT. Madrid, 1919. december 10-18.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/II_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

III. CNT KONGRESSZUS (1931.) = III. Congreso de la CNT. Madrid, 1931. június 11-16.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) = IV. Congreso de la CNT. Zaragoza, 1936. május 1-10.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/IV_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejasi tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

 

Filmek

ARANDA (1996.) = Aranda, Vicente (rend.): Libertarias. SOGETEL, Lola Films, S.A., Academy Pictures, Era Films, 1996.

 

 

 



[1] A kifejezés szó szerint „uralomnélküli feminizmusnak” fordítható, mely szóösszetétel egyidejűleg kíván utalni a polgári feminista irányzatokkal való szembenállásra, és azok követelései helyett egy anarchista eszmeiséggel összhangban álló ember- és jövőkép igenlésére. Szinonimája az anarcho-feminizmus, amely a magyar nyelvben visszaadhatatlan módon azt kívánja kifejezni, hogy a női emancipáció ügye nem csak a nőkre tartozik. Az anarcho-feministák olyan férfiak tehát, akik a nemek közti egyenlőség elve és a szolidaritás gyakorlata alapján állva a nőkkel vállvetve veszik ki a részüket egy igazságosabb és egalitáriusabb társadalom létrehozására irányuló küzdelemből. Mivel azonban a vizsgált korszakban Spanyolországban önálló nőszervezetekről és általában a nők társadalmi aktivitásának fokozódásáról beszélhetünk, a továbbiakban az anarcha-feminizmus terminust fogom használni.

[2] Bakunyin a Forradalmi katekizmusban például több helyütt is hangsúlyozza ezt: „Minden felnőtt férfi és nő elvitathatatlan joga a szabadság…”, vagy másutt „Minden férfinak és nőnek joga van a születéstől a felnőtt korig a teljes ellátásra: ruhára, élelemre, lakóhelyre, gondoskodásra, útmutatásra, taníttatásra (ingyenes iskolák, általános, középfokú és felsőfokú oktatás, művészeti, szakmai és tudományos képzés), s mindezt a társadalom költségén.” [kiemelés tőlem – P.P.], illetve „A nők számára egyenlő politikai, társadalmi és gazdasági jogokat kell biztosítani, továbbá kötelezettségeiket is a férfiakéval egyenlővé kell tenni.”, továbbá „Férfi és nő szövetsége szabadon köttessék (…) A házasságban a férfi és a nő korlátlan szabadságot élvez. Sem az erőszak, sem a szenvedély, sem a múlt jogai nem igazolhatják, hogy az egyik fél megsértse a másik szabadságát.”

BAKUNYIN (1991.), III., IX. h., X. m., n. pontok

[3] A nők oktatásával és nevelésével összefüggésben elsőként a francia anarchista Louise Michel elméleti és gyakorlati munkásságát érdemes kiemelni, aki a párizsi Kommün idején többek között szerepet játszott ipari iskolák, leányiskolák és árvaházak létesítésében, továbbá írásaiban hitet tett a koedukált nevelés eszméje mellett.

MIKONYA (2009.), 128-129.

[4] Goldmannál a nőnevelés és a nők felszabadításának kérdése igen erőteljes politikai töltettel bírt. Nőkkel kapcsolatos nézetei feltehetően írásainak és beszédeinek radikális hangvétele és a polgári feminizmussal való kérlelhetetlen szembenállása révén keltettek más szerzőkhöz és mozgalmárokhoz képest nagyobb visszhangot Spanyolországban. Ezt a fajta radikalizmust jól szemléleti a következő idézet: „Napjainkra ahhoz, hogy valóban szabadok legyenek, a nők számára szükségessé vált, hogy felszabadítsák magukat az emancipáció alól.”

Idézi: LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.), 91.

A polgárháború kirobbanását követően Goldman személyesen is ellátogatott Spanyolországba, s ott szerzett benyomásainak megannyi levélében adott hangot. A liberter mozgalmon belül érthető módon a Mujeres Libres csoporttal került leginkább közeli kapcsolatba (több tagjával baráti viszonyt is ápolt), s a csoport forradalmi munkásságát összességében igen nagyra becsülte. PORTER (2006.), 253.

Goldman anarcha-feminizmussal kapcsolatos nézeteit lásd részletesebben: GOLDMAN (1910.), 72-95. (8-11. fejezet)

[5] SÁNCHEZ SAORNIL (2005.), 461.

[6] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 76.

[7] FERRER (1913.), 17-19.

[8] Lásd I. CNT KONGRESSZUS (1910.), II. CNT KONGRESSZUS (1919.), III. CNT KONGRESSZUS (1931.), IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) vonatkozó részeit.

[9] POÓR (2015.), 8.

[10] ACKELSBERG (1985.), 68.

[11] ACKELSBERG (2005.), 149.

[12] ACKELSBERG (1985.), 64., MIKONYA (2009.), 136.

[13] ELORZA (1973.), 475.

[14] Anexo al informe que la federación Mujeres Libres eleva a los comités superiores del movimiento libertario y al pleno del mismo”, 2. Federación Nacional „Mujeres Libres”, Comité Nacional, Barcelona, 1938. október, IISG/CNT: 40.c.4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 148.

[15] ACKELSBERG (2005.), 147.

[16] ACKELSBERG (2005.), 149-150.

[17] ACKELSBERG (1985.), 69-70.

[18] ACKELSBERG (2005.), 147.

[19] ACKELSBERG (1985.), 73.

[20] Montseny, Federica: Feminismo y humanismo. In: La revista blanca. 2. (1924. okt. 1.) 18-21. idézi: ACKELSBERG (1985.), 66.

[21] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 79-80.

[22] Nash, Mary: Mujeres Libres: España, 1936-1939. Tusquets, Barcelona, 1976. 19. idézi: ACKELSBERG (1985.), 77.

[23] ACKELSBERG (1985.), 77-78.

[24] ACKELSBERG (2005.), 160.

[25] ACKELSBERG (1985.), 74.

[26] ACKELSBERG (2005.), 159.

[27] ACKELSBERG (2005.), 153.

[28] ACKELSBERG (2005.), 153.

[29] ACKELSBERG (2005.), 153.

[30] Interjú Soledad Estorach-csal. Párizs, 1982. január 4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 153.

[31] ACKELSBERG (1985.), 74.

[32] ACKELSBERG (1985.), 72.

[33] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (2005.), 162.

[34] Ezeknek a klinikáknak egy része épp ekkoriban jött csak létre, és számos területen a kezdetektől fogva komoly hiányokkal küszködött. Terrassában például az ott dolgozóknak kellett matracokat és takarókat vinniük, hogy a betegeknek legyen hova feküdniük, a szükséges többi bútorzatot pedig a helyi kormányzattól rekvirálták. Az itteni klinika azonban ezen túlmenően is folyamatosan adományokra szorult, és a súlyosbodó polgárháborús körülmények közepette számos nehézséggel (pl. gyógyszerhiánnyal) kellett szembenéznie. ACKELSBERG (2005.), 163.

[35] ACKELSBERG (2005.), 152.

[36] ACKELSBERG (1985.), 72.

[37] Az anarcha-feministák közül sokan voltak, akik elvetették a házasság intézményét és a szabad szerelmet hirdették. A prostitúció intézményét azonban egyöntetűen és még a házasságénál is jobban gyűlölték, mivel a nők szexuális alávetettségének és gazdasági kiszolgáltatottságának legegyértelműbb megnyilatkozását vélték felismerni benne.

[38] GUEREÑA (2003.), 408.

[39] ACKELSBERG (1985.), 72.

[40] GUEREÑA (2003.), 408.

[41] Igen érdekesen dolgozza fel ezt a témát az 1996-os Libertarias című játékfilm. ARANDA (1996.)

[42] MIKONYA (2009.), 137.

[43] ACKELSBERG (2005.), 166-167.,  MIKONYA (2009.), 136-137.

[44] Nash, Mary: Die freien Frauen in Spanien 1936-1978. Berlin, 1979. [Mikonya György bibliográfiájában helytelenül 1977-es kiadási évvel szerepel – P.P.] 116., idézi: MIKONYA (2009.), 137.

[45] Niños, Niños, Niños. In: Mujeres Libres. 5. sz., 1936. október, idézi: ACKELSBERG (2005.), 165.

[46] Ebben persze a gyerekek propagandaeszközként való felhasználása mellett nyilvánvalóan szerepet játszottak más tényezők is. Az egyenruha és a fegyelem például antimilitarista beállítottságuk miatt is vállalhatatlan lett volna az anarchisták számára, de a munkásmozgalom autoriter irányzataival való szembenállásuk kifejezésre juttatásának szándéka szintén szerepet játszhatott végleges állásfoglalásuk kialakításában. Mindez korántsem számított új keletű dolognak: az 1920-ban Szovjet-Oroszországba látogató CNT-megbízott, Ángel Pestaña például – annak dacára, hogy egyébként nagyra értékelte az oktatás és a kultúra terén végbement változásokat – lesújtóan nyilatkozott a bolsevikok által bevezetett iskolai gyakorlatról, amely meglátása szerint pont a fegyelmen, az uniformizáltságon, a tekintélytiszteleten és a propagandisztikus oktatáson és nevelésen alapult. PESTAÑA (1924.), 106-117.

[47] ACKELSBERG (2005.), 165-166.

[48] ACKELSBERG (2005.), 152.

Anarcha-feminizmus

A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

by Feminizmus (Notes) on Tuesday, August 23, 2011 at 2:47pm

118 évvel ezelőtt, 1893. augusztus 23-án találkozott először Emma Goldman és Voltairine de Cleyre, az anarchista mozgalom kiemelkedő jelentőségű képviselői, akik közt személyes ellentéteik ellenére hamar szakmai tisztelet alakult ki. Mindkettejük számára különösen fontos volt a nők egyenjogúságáért való küzdelem, ezen a téren jóval meghaladták koruk polgári nőmozgalmait, ma pedig az anarcha-feminizmus előfutárainak tartják őket.

 

Az anarcha-feminizmus (más néven anarcho-feminizmus vagy anarchista feminizmus) az anarchizmus és a feminizmus eszméit egyesíti, ugyanakkor mindkét mozgalomban különálló irányzatot képvisel. Az anarcha-feministák a patriarchátust a külsőleg kényszerített hierarchia egyik megnyilvánulásának tartják, és az ellene való küzdelmet az osztályharc és az állam elleni küzdelem alapvető részének tekintik. Az anarchista és feminista küzdelmet elképzelhetetlennek látják egymás nélkül: L. Susan Brown szerint például az anarchizmus eredendően feminista, mivel minden hatalmi viszonyt ellenez, Elaine Leeder szerint pedig a feminista mozgalom valójában eredendően anarchista mozgalom, mivel nem akarja a már meglévő (férfi) elitet egy másik (női) elittel helyettesíteni, hanem egy kizsákmányoló elit nélküli, nem hierarchikus és nem centralizált társadalmat szeretne létrehozni. Az anarchista mozgalomban továbbra is jelenlévő férfidominancia miatt azonban az anarcha-feministák szükségesnek látják mozgalmuk feminista megkülönböztetését.

 

Előzményei

 

Az anarcha-feminizmus legfontosabb úttörőinek ma Emma Goldmant, Voltairine de Cleyre-t és a spanyol Mujeres Libres női anarchistacsoportot tartják, előzményei közt azonban számos más 19. század végi-20. század eleji gondolkodót, aktivistát és mozgalmárcsoportot egyaránt számon tartanak.

 

A jelentősebb férfi anarchista gondolkodók többsége is––Proudhon kivételével––támogatták a nemek közti egyenlőséget. Proudhon a családot a társadalom és az erkölcs legalapvetőbb egységének képzelte és úgy vélte, hogy a nőknek a hagyományos szerepeiket kell betölteniük a családban. Ezen nézetei miatt több kortársa is megkérdőjelezte Proudhon anarchizmusát, például André Léo és Joseph Déjacque, akik szerint ahhoz, hogy valaki anarchista legyen, feministának is kell lennie, és kritizálták a „nemi arisztokráciát” és az otthoni, személyes használatú kis monarchiákat. Proudhonnal ellentétben Bakunyin azon anarchisták közé tartozott, akik ellenezték a patriarchátust, az autoriter családot és a nőket a férfiak uralma alá hajtó törvényeket. Úgy gondolta, hogy a nők és férfiak közti jogegyenlőség a nők szabadságának és függetlenségének egyik feltétele; a törvényes házasság végét és a nők teljes szexuális szabadságát jósolta meg. Kropotkin és Déjacque is éles kritikát fogalmaztak meg a férfiuralommal szemben, és arra ösztönözték anarchista társaikat, hogy ne zárják ki a nőket a szabadságért folytatott küzdelemből.

 

Az 1860-as évektől fogva egyre gyakoribbá vált, hogy az anarchizmus radikális kapitalizmus- és állam-kritikája a patriarchátus bírálatával párosult. Ezeknek a kritikáknak az a kiindulópontja, hogy a modern társadalmat a férfiak és az általuk meghatározott értékek uralják. Az autoriter vonások és értékek––az uralkodás, kizsákmányolás, agresszió, versengés, és így tovább––szerves részei a hierarchikus társadalmaknak és hagyományosan „férfiasnak” minősülnek. Ezzel szemben a nem autoriter vonásokat és értékeket––az együttműködést, megosztást, együttérzést, érzékenységet, és így tovább––„nőiesnek” tartják és leértékelik ezekben a társadalmakban. A nem autoriter, nem hierarchikus társadalom megteremtésére irányuló anarchista törekvéseket ezért a társadalom „feminizálásának” nevezik.

 

A nők helyzetével kiemelten foglalkozó anarchista irányzat az individualista anarchizmus egyik jelentős áramlata, a „szabad szerelem” mozgalom volt, amelyet egyes képviselői Josiah Warren kísérleti kommunáira vezettek vissza. A mozgalom különösen nagy hangsúlyt fektetett a nők jogaira, mivel a legtöbb szexualitással kapcsolatos törvény diszkriminatív volt a nőkkel szemben, például a házasságtörvények és a születésszabályozás-ellenes törvények. A legjelentősebb amerikai szabad szerelem folyóirat a Moses Harman és Lois Waisbrooker szerkesztette Lucifer the Lightbearer (1883–1907) volt, valamint Ezra és Angela Heywood The Word című lapja, amelyet 1872–1890 közt és 1892–1893 közt adtak ki. Emellett az amerikai M. E. Lazarus, a francia Emile Armand és a francia feminista individualista anarchisták, köztük Marie Küge, Anna Mahé, Rirette Maitrejean és Sophia Zaïkovska voltak a mozgalom jelentős képviselői.

 

Az anarcha-feminizmus további úttörői között említik többek közt a brazil individualista anarchista Maria Lacerda de Mourát, a Renascença című folyóirat szerkesztőjét, az argentin Virginia Boltent, a La Voz de la Mujer („A Nő Hangja”) és az uruguayi La Nueva Senda („Az Új Ösvény”) című lapok szerkesztőjét, Federica Montseny spanyol anarchista aktivistát, a szociális forradalom egészségügyi miniszterét és a japán Noe Itót.

 

Emma Goldman (1869–1940)

Emma Goldman az Orosz Birodalomban született, az Egyesült Államokba emigrált filozófus, politikai aktivista és író volt. Az anarchista politikafilozófia egyik legfőbb képviselőjeként számon tartott Goldman úttörő szerepet játszott a szólásszabadságról, a nők felszabadításáról és a szexualitásról alkotott nézeteivel is.

 

Filozófiájának központi gondolata az anarchia, amely számára a felszabadulással (felszabadítással) áll szoros összefüggésben: „Az anarchizmus valójában az emberi elme vallás alóli felszabadulására, az emberi test tulajdon alóli felszabadulására, a kormány béklyói és megkötései alóli felszabadulásra törekszik. Az anarchizmus célja egy olyan társadalmi rend, amely az egyének szabad csoportosulásán alapszik és valódi társadalmi javakat termel, egy olyan rend, amely garantálja minden embernek a földhöz való szabad hozzájutást és a létszükségleti javak élvezetét, az egyének vágyainak, ízlésének és hajlamának megfelelően.” Goldman úgy gondolta, hogy az anarchista gondolkodóknak meg is kell élniük a gondolataikat, amelyek akkor fognak a régi rendszer helyébe lépni, ha élik, gyakorolják őket. A kapitalizmust az emberi szabadság ellenségének tartotta, az államot pedig eredendően és elkerülhetetlenül az irányítás és uralkodás eszközének, ezért a szavazást legjobb esetben is haszontalannak, rosszabb esetben károsnak tekintette. A szavazás, írta, a részvétel illúzióját kelti, miközben elrejti a döntéshozatal valódi működését. Úgy vélte, szavazás helyett sztrájkokkal, tüntetésekkel és közvetlen cselekvéssel lehet társadalmi változást elérni.

 

Számos anarchista kortársával szemben Goldman elvetette azt a nézetet, amely szerint a nők elnyomását megszűnteti az anarchizmus új társadalma, hiszen a nőknek több és sokrétűbb elnyomással kell szembenézniük. Lucy Parsons, a nők helyzetével is foglalkozó amerikai anarcho-kommunista mozgalmár például a nők elnyomását a kapitalizmus függvényének tekintette. Goldman és Parsons nem voltak jó viszonyban eltérő nézeteik miatt, Parsons kizárólag a munkásosztály felszabadításának szentelte magát és elítélte Goldmant, amiért szerinte középosztálybeli közönséget is szeretne elérni. Goldman és az intellektuális anarchisták vitatták Parsons nézeteit a nőemancipációról, rámutatva, hogy a nők elnyomása nem csak a kapitalizmus és az osztálykülönbségek eredménye, ezért az osztályharc önmagában nem oldja meg a problémát.

 

Goldman a „főárambeli” nőmozgalmakkal is összeütközésbe került: úgy gondolta, azok túl konzervatívak és szinte kizárólag a középosztálybeli nők érdekeit szolgálják. Anarchista filozófiájából következően nem értett egyet a szavazati jogért és a szélesebb munkalehetőségekért folytatott harccal, mert úgy gondolta, hogy azok csak a helyzet javulásának illúzióját hoznák el. Ráadásul sokkal fontosabb és mélyebb problémákról vonják el a figyelmet: „[a nő ] fejlődése, szabadsága, függetlensége csak saját magából és saját magán keresztül eredhet. Először is, személyként kell magát meghatároznia, nem pedig szexuális árucikként. Másodszor, meg kell tagadnia a jogot bárkitől, hogy hatalmat gyakoroljon a teste fölött. […] Ne legyen az Isten, az állam, a férj, vagy a család rabszolgája. […] Meg kell szabadulnia a közvéleménytől és közmegvetéstől való félelemtől.” A polgári nőmozgalmak vívmányait nemcsak haszontalannak, hanem károsnak is tartotta, amelyek szintén olyan elnyomást teremtettek, amelyek alól a nőknek fel kell szabadulniuk: „a pusztán külső emancipáció mesterséges teremtményt csinált a modern nőből. Most már a nőnek azzal kell szembenéznie, hogy emancipálnia kell magát az emancipációtól, ha valóban szabad akar lenni.” A nők felszabadulását tehát (egyes más anarchistákhoz hasonlóan) erőteljesen a test és szexualitás felől közelítette meg, ami a 60-as és 70-es évek feminista gondolkodásának számos jelentős képviselőjére lesz később jellemző.

 

Ezzel összhangban a nőket érő gazdasági és társadalmi hátrányok mellett figyelmet szentelt szexuális és reproduktív elnyomásuknak. A kényszerterhességről, a gyereknevelésre kényszerítésről azt vallotta, hogy még inkább megfosztja a nőket a gazdasági és szexuális önrendelkezés lehetőségétől. Ezért a születésszabályozás egyik korai szószólója volt, a fogamzásgátló módszerekről tartott előadásokat 1915-ben szerte az Egyesült Államokban, amiért a következő évben letartóztatták és két hetet börtönben töltött. A házasság intézményét a nők elnyomása egyik eszközének tartotta, amelyre a lányokat születésük percétől fogva nevelik és amelyért végül „az asszony nevével, magánéletével, önbecsülésével és magával az életével fizet.” A házasság elsősorban gazdasági egyezmény, érvelt, valójában nem más, mint legális prostitúció: „sehol a világon nem bánnak a nővel a munkája értéke szerint, sokkal inkább mint színtiszta nemmel, szexualitással. Ezért majdnem elkerülhetetlen, hogy fizetnie kell a puszta létezéséért szexuális szívességekkel. Az tehát csak fokozatbeli kérdés, hogy egy férfinak adja el magát, házasságon belül vagy kívül, vagy sok férfinak! […] A nő gazdasági és társadalmi alávetettsége felelős a prostitúcióért.” A prostitúció gyakran hangoztatott sekélyes megközelítését pedig így kritizálta: „a moralista számára a prostitúció nem abban áll, hogy a nő eladja a testét, hanem abban, hogy mindezt házasságon kívül teszi.”

 

A szabad szerelem és szexualitás híve volt, a nők és férfiak számára egyaránt. A homoszexuálisokkal szembeni előítéleteket is élesen kritizálta, szinte egyedülálló módon deklarálta a nyilvánosság előtt, hogy a homoszexuális férfiakra és a leszbikusokra is ki szeretné terjeszteni a felszabadítást. Emellett számos más, ma alapvető emberi jogként számon tartott ügyért állt ki, például a szólásszabadság elkötelezett híve volt; valamint kritizálta a börtönrendszert, amit az igazságtalan gazdasági rendszer természetes kinövésének tartott.

 

Életében Goldman híres, sokak számára hírhedt volt, többek közt „Amerika legveszélyesebb nőjeként” emlegették. Halála után ismertsége elhalványult, az 1970-es években fedezték fel ismét miután a Dover Press újra kiadta önéletrajzát és Alix Kates Shulman válogatást adott ki esszéiből. Különösen a nőjogi mozgalmak fedezték fel újra maguknak: újraértékelték filozófiai munkásságát és többek közt Goldman nyomán került érdeklődésük középpontjába a test és a szexualitás, valamint a reproduktív jogok.

 

Voltairine de Cleyre (1866 –1912)

 

Voltairine de Cleyre amerikai anarchista aktivista, termékeny író, költő, esszéista és szónok volt, aki számára a nemi egyenlőségért folytatott harc szintén kiemelten fontos volt. Számos férfi anarchista kortársa pompás gondolkodónak, a század legkiválóbb női anarchistájának és női gondolkodójának nevezte, Emma Goldman szerint pedig ő volt „a legtehetségesebb és legragyogóbb anarchista nő, akit Amerika szült.”

 

De Cleyre eleinte individualista anarchistának tartotta magát, ezért elhatárolta magát Goldmantől is, akit kommunistának és a magántulajdon ellenségének nevezett, később azonban elutasította az individualizmust és a „melléknevek nélküli anarchizmus” szószólója lett. Anarchism című esszéjében amellett érvel, hogy egy társadalomnak leginkább megfelelő anarchista gazdasági kategória (a kommunista anarchizmustól az individualista anarchizmusig és mutualizmusig) sokkal inkább az adott társadalom történelmétől és kultúrájától függ, mint absztrakt elméletektől. A különböző anarchista szemléletek közti megértésre és a szabadságért folytatott küzdelem különböző megközelítéseinek tiszteletére buzdította anarchista társait. Példaként Tolsztojt, Johann Mostot, Benjamin Tuckert és Kropotkint említette, akiknek különböző módszerei mind saját természetükből fakadt––de Cleyre érvelése szerint egyik sem különb a másiknál és nem oltják ki egymást, ahogy a napfény és az eső is ellentétes erők, mégis belőlük születik a virág. Élete során az anarchizmus különféle változatait támogatta, azonban szabadságért való elkötelezettsége és a tekintélyelvűség elutasítása megingathatatlanul végigkísérte pályafutását.

 

A nők felszabadításáért és a nemek közti egyenlőségért való küzdelem különösen fontos volt számára, a „nőkérdés” területén őt is azok a témák foglalkoztatták leginkább, mint Emma Goldmant. Ő sem értett egyet a szüfrazsettek célkitűzéseivel, mert elfogadták a kapitalizmust és az államot és megelégedtek azzal, hogy belépést biztosítsanak a nők számára a hivatalos politikai szférába és a polgári demokráciába. A nők elnyomásának végső okát az autoriter felsőbb hatalom (ISTEN) ideájában és annak két eszközében, az egyházban és az államban látta, egyúttal a „közügyek” mellett számára is hangsúlyosak voltak a személyes élettér problémái. Goldmanhez hasonlóan a szabad szerelem híve volt és elutasította a hagyományos családszerkezetet és legfőképpen a házasságot, ami szerinte „szentesít mindenféle bestialitást.” Sex Slavery(„Szexrabszolgaság”) című beszédének fő témája nem a prostitúció, bár az is megemlíttetik, a cím azonban azokra a házasságtörvényekre utal, amelyek megengedik a férfiaknak, hogy megerőszakolják a feleségüket bármiféle jogi következmény nélkül. Ezek a törvények „teszik a férjes asszonyt azzá, ami: gúzsba kötött rabszolgává, aki gazdája nevét, kenyerét és parancsait kapja és gazdája szeszélyeit szolgálja.” Voltairine többször rámutatott arra is, hogy bár férfi anarchista társai elvetették az államot és az állami hierarchiát, még közülük is sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy a nő helye az otthon és az ő kizárólagos feladata a háztartás. Ezért––Mary Wollstonecraft nyomán––úgy vélte, hogy függetlensége és autonómiája biztosításához minden nőnek szüksége van egy saját szobára, ahogy ő és Dyer Lum is külön éltek kapcsolatuk időszakában.

 

Élesen kritizálta a Comstock törvényt, amely nevében többek közt Moses Harmant (a Lucifer the Lightbearer szerkesztőjét) letartóztatták––ez az esemény ösztönözte a Sex Slavery című beszédét. Az „obszcenitás, züllöttség és bujaság” kategóriákat az állam által kreált bűncselekményeknek nevezte, amellyel az állam a szólásszabadságot korlátozza. Szintén a Sex Slaveryben kritizálta a szépségideálokat, amelyek testük eltorzítására ösztönzik a nőket, valamint a gyereknevelési szokásokat is, amelyek természetellenes nemi szerepeket hoznak létre. A The Case of Women vs. Orthodoxy („A nők kontra az ortodoxia”) című beszédében arra is felhívta a figyelmet, hogy a nőknek az egyenlőség elérése érdekében nem csak a papok tanításait kell szemétre dobniuk, hanem azokét a tudósokét is, akik az ortodox (azaz hagyományos) elképzeléseket „tudományosan” igyekeznek igazolni.

 

Goldman és de Cleyre közt az első találkozás utáni személyes idegenkedés ellenére hamarosan kölcsönös tiszteleten alapuló viszony alakult ki, annak ellenére, hogy sok témában továbbra sem értettek egyet. De Cleyre többször is megvédte Goldmant a nyilvánosság előtt, például In Defense of Emma Goldman and Free Speech („Emma Goldman és a szólásszabadság védelmében”) című beszédében, amelyet 1894-ben tartott, miután Goldmant letartóztattak „lázadásra való felbujtás” vádjával. Amikor Goldman elindította Mother Earth(„Anyaföld”) című folyóiratát, aktív támogatóra és közreműködőre talált Voltairine-ben; halála után pedig emlékszámot adtak ki de Cleyre életéről és munkásságáról, Goldman 1932-ben kiadott kéziratában is elismeréssel adózik de Cleyre munkássága előtt. Bár a legjelentősebb amerikai anarchisták egyike volt, de Cleyre Paul Avrich 1978-ban kiadott életrajzi kötete és az azt követő évtizedekben újra kiadott esszéi és beszédei ellenére ma viszonylag kevéssé ismert.

 

Emma Goldman és Voltairine de Cleyre munkássága jól szemlélteti, hogy a századelő anarchistanői új dimenziót nyitottak meg az anarchista mozgalomban: amellett, hogy foglalkoztak a közügyeknek számító témákkal, a személyes szférát is bevonták az anarchista politikába. Ezzel a feminizmus második hullámát előlegezték meg, amelynek egyik legismertebb szlogenje szerint „a magánügy közügy” („personal is political”).

 

A Mujeres Libres

 

A mintegy 30.000 tagot számláló Mujeres Libres („Szabad Nők”) csoport azzal a céllal szerveződött 1936-ban, a spanyol polgárháború idején, hogy a társadalmi forradalomért és a nők felszabadításáért egyaránt harcoljon. Úgy gondolták, hogy ezekért az eszmékért egyidejűleg kell küzdeni, és nem fogadták el a spanyol anarchista férfiak többségének azon állítását, miszerint a női egyenjogúság magától értetődően következik majd a társadalmi forradalomból. A lehető legtöbb tag bevonása érdekében mozgó napköziket működtettek, a nők politikai öntudatának és önbecsülésének erősítése érdekében női iskolákat és csoportokat alapítottak, folyóiratokat indítottak. Nem nevezték magukat feministának, mert a feminizmust a felsőbb osztályokkal és a polgári értékekkel azonosították, és függetlenek maradtak a férfi-uralta anarchista szervezetektől is.

 

Az anarcha-feminizmus ma

 

A századforduló anarchizmusának kedvelt nemi egyenlőséggel kapcsolatos témái, a hagyományos családmodell, az oktatás, a nemi szerepek és a házasság intézményének kritikája, valamint a szexualitás és reproduktív jogok a mai anarcha-feminizmusban is jelentős szerepet kapnak. A századforduló és a 20. század első felének „nőkérdéssel” is foglalkozó anarchistái ugyanakkor elsősorban a fehér nők helyzetére koncentráltak, és bár hevesen ellenezték a rabszolgaságot és az őslakos indiánok tömeges legyilkolását és földjeiktől való megfosztását, szisztematikus módon nem dolgozták fel a rasszizmus és kolonializmus mechanizmusait és azok dinamikáját az osztályviszonyokkal és a kapitalizmussal. A viktoriánus női szerepek és a házasság intézménye ellen lázadó anarchisták nem vették észre, hogy a rabszolgaság intézménye lehetetlenné tette a tartós kapcsolatok és a család kialakulását a rabszolgák számára, továbbá azt, hogy a fekete nőknek ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint a férfiaknak. A fekete, mexikói, kínai származású és más „színesbőrű” nőknek még a századforduló idején is küzdeniük kellett azért, hogy családi egységeiket fenn tudják tartani az ellenséges kulturális környezetben. A századforduló fekete feministái ezért, ellentétben a túlnyomórészt fehér anarchista nőkkel, az erős házasságért és családért szálltak síkra. Bár egyes posztkolonialista anarcha-feministák szerint vannak még figyelmen kívül hagyott hangok, az utóbbi évtizedekben az anarcha-feminizmus képviselői is törekszenek a korábbi etnocentrikus látásmód meghaladására, a nemen és az osztályon kívül a rassz, az etnikum és egyéb szempontok elméleteikbe és gyakorlatukba való integrálására.

 

Az anarcha-feminizmus jelentős hatással volt az ökofeminizmus irányzatára, Nacy Tuana és Rosemarie Tong szerint „az ökofeministák helyesen jegyzik meg, hogy az anarcha-feminizmus kivételével nem létezett olyan feminista szemlélet, amely felismerte volna a természet/kultúra szétválasztás begyógyításának jelentőségét.” Ahogy az anarcha-femizmus szerint a nők elnyomása, úgy az ökofeminizmus szerint a környezeti pusztítás is a patriarchátusban és a férfiasnak nevezett értékekben gyökerezik. Az ökofeministák szerint a nők úgy szabadíthatják fel magukat a patriarchális elnyomás alól, hogy a „női természethez” igazodnak.

 

A kortárs anarcha-feminizmussal foglalkozó írók/teoretikusok között találjuk L. Susan Brownt, Elaine Leedert, Peggy Korneggert, Martha Acklesberget, Wendy McElroyt, Carol Ehrlich-t, Germaine Greert, az ökofeminista Starhawkot, Lilithet és Valerie Solanast, a csoportosulások és szervezetek közt pedig a bolíviai Mujeres Creando kollektívát, a Radical Cheerleaderst, a spanyol La Eskalera Karakolát és a Bostonban évente megrendezett La Rivolta! konferenciát.

 

2011. augusztus 23.