Fredy Perlman :
A mindennapi élet újratermelése
( 1969 )

Elõszó

Most pedig – mondta Pantagruel
– lássunk hozzá az evésnek és igyunk alaposan…
(F.Rabelais)


 


Egy törzs tagjainak mindennapi tevékenysége a törzset termeli újra vagy tartja fenn. Ez az újratermelés nem pusztán fizikai, hanem társadalmi is. Mindennapi tevékenységük által a törzs tagjai nem pusztán egy emberi lényekbõl álló csoportot termelnek újra; egy törzset termelnek újra, azaz egy különös társadalmi formát, melyben az emberi lények e csoportja sajátos tevékenységeket sajátos módon végez. A törzs tagjainak sajátos tevékenységei nem az azokat végzõ emberek jellegzetességeinek „természetes” következményei, ahogyan a méz termelése a méh „természetének” következménye. A törzs tagjai által betöltött és fenntartott mindennapi élet különös anyagi és történelmi feltételekre adott sajátos szociális válasz.

A rabszolgák mindennapos tevékenysége a rabszolgaságot termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a rabszolgák nem pusztán fizikailag termelik újra magukat és uraikat; újratermelik az eszközöket is, melyekkel uruk elnyomja õket, és saját magatartásukat, mellyel meghódolnak a gazda tekintélye elõtt. Azok számára, akik rabszolgatartó társadalomban élnek, az úr-szolga viszony természetes és örök viszonynak tûnik. Azonban az emberek nem születnek uraknak vagy rabszolgáknak. A rabszolgaság egy különös társadalmi forma, és az emberek csak nagyon sajátságos anyagi és történelmi feltételek között hódolnak meg neki.

A bérmunkások mindennapi gyakorlati tevékenysége a bérmunkát és a tõkét termeli újra. Mindennapi tevékenységük által a „modern emberek”, ahogyan a törzsi tagok és a rabszolgák, újratermelik társadalmuk lakosságát, társadalmi viszonyait és eszméit; újratermelik a mindennapi élet társadalmi formáját. A kapitalista rendszer, hasonlóan a törzshöz és a rabszolgatartó rendszerhez, sem a természetes, sem a végsõ formája az emberi társadalomnak; mint a korábbi társadalmi formák, a kapitalizmus is egy sajátos válasz az anyagi és történelmi körülményekre.

A társadalmi tevékenység korábbi formáival ellentétben, a mindennapi élet a kapitalista rendszerben szisztematikusan átalakítja azokat az anyagi körülményeket, amelyekre a kapitalizmus eredetileg válasz volt. Az emberi tevékenység bizonyos anyagi korlátai fokozatosan emberi ellenõrzés alá kerülnek. Az iparosodás magas fokán a gyakorlati tevékenység megteremti mind saját anyagi feltételeit, mind társadalmi formáját. Így az elemzés tárgya nem csak az, hogyan termeli újra a gyakorlati tevékenység a kapitalista társadalomban a kapitalista társadalmat, hanem az is, hogy maga ez a tevékenység hogyan szünteti meg azokat az anyagi feltételeket, melyekre válaszként jött létre a kapitalizmus.

Mindennapi élet a kapitalista társadalomban

 

Az emberek rendszeres tevékenységének társadalmi formája a kapitalizmus idején válasz bizonyos anyagi és történelmi helyzetre. Az anyagi és történelmi feltételek megmagyarázzák a kapitalista forma eredetét, de nem magyarázzák meg, miért marad fenn ez a forma azután is, hogy a kiindulási helyzet eltûnik. A „kultúra lemaradásának” fogalma nem ad magyarázatot egy társadalmi forma továbbélésére azon kezdeti feltételek eltûnése után, melyekre az válasz volt. Ez a fogalom pusztán egy elnevezés a társadalmi forma állandóságára. Amikor a „kultúra lemaradásának” fogalma egy „társadalmi erõ” elnevezéseként parádézik, amely meghatározza az emberi tevékenységet, akkor ez egy olyan ködösítés, amely az emberek tevékenységének eredményét egy ellenõrzési körükbõl kiesõ, külsõ erõként mutatja be. Ez nem csak az olyan fogalmakra igaz, mint a „kultúra lemaradása”.

Sok olyan kifejezést, melyeket Marx az emberi tevékenységek leírására használt, az emberek tevékenységét meghatározó külsõ, sõt „természetes” erõk státuszába emelték; így az olyan fogalmak, mint az „osztályharc”, „termelési viszonyok” és különösen „A Dialektika”, egyes marxisták elméleteiben ugyanazt a szerepet játsszák, mint amit az „Eredendõ Bûn”, a „Végzet” és „A Sors Keze” játszottak a középkori misztikusok elméleteiben.

Mindennapi tevékenységük elvégzése közben a kapitalista társadalom tagjai egyidejûleg két folyamatot valósítanak meg: újratermelik tevékenységük formáját és megszüntetik azokat az anyagi feltételeket, melyekre kezdetben ez a tevékenységi forma válasz volt. De nem tudják, hogy ezeket a folyamatokat valósítják meg; nem látják át saját tevékenységüket. Abban az illúzióban élnek, hogy tevékenységük olyan természetes feltételekre válasz, melyek saját hatókörükön kívül esnek, és nem látják, hogy õk maguk ezen feltételek létrehozói. A kapitalista ideológia feladata az, hogy õrizze a fátylat, amely megakadályozza, hogy az emberek észrevegyék: saját tevékenységük termeli újra mindennapi életük formáját; a kritikai elmélet feladata, hogy leleplezze a mindennapi élet tevékenységeit, hogy átlátszóvá tegye õket, hogy láthatóvá tegye az emberek mindennapi tevékenységében a kapitalista tevékenység társadalmi formájának újratermelését.

A kapitalizmusban a mindennapi élet összefüggõ tevékenységekbõl áll, melyek újratermelik és kiterjesztik a társadalmi tevékenység kapitalista formáját. A munkaidõ eladása valamilyen áron (bérért), a munkaidõ megtestesülése árucikkekben (eladható javakban, kézzelfoghatókban és eszmeiekben), kézzelfogható és eszmei áruk fogyasztása (mint a fogyasztói javak és a látványok) – ezek a tevékenységek, melyek a mindennapi életet jellemzik a kapitalizmusban, nem az „emberi természet” megnyilvánulásai, sem pedig az emberekre saját hatókörükön kívülesõ erõk által rákényszerített dolgok.

Ha úgy véljük, hogy az ember „természeténél fogva” ötlettelen törzsi tag és leleményes üzletember, alázatos rabszolga és büszke iparos, független vadász és függõ bérmunkás, akkor vagy az emberi „természet” egy üres fogalom, vagy az emberi „természet” anyagi és történelmi körülményektõl függ, és valójában válasz ezekre a körülményekre.

Az élõ tevékenység elidegenedése

A kapitalista társadalomban az alkotótevékenység árutermelés, azaz eladható javak termelésének formáját ölti, és az emberi tevékenység eredményei árucikkek formáját öltik. A piacképesség vagy eladhatóság minden gyakorlati tevékenység és minden termék univerzális jellegzetessége.

Az emberi tevékenység termékei, melyek szükségesek a túléléshez, eladható áruk formájában léteznek: csak pénzért cserében elérhetõk. A pénz pedig csak árukért cserében szerezhetõ meg. Ha számos ember elfogadja e szabályok legitimitását, ha elfogadják azt a konvenciót, hogy az áruk a pénz elõfeltételei, a pénz pedig a túlélés elõfeltétele, akkor egy ördögi körben találják magukat. Mivel nekik nincsenek áruik, egyetlen kiútjuk e körbõl az, ha saját magukat vagy saját maguk egyes részeit árunak tekintik. És valójában ez az a sajátos „megoldás”, amit az emberek, különös anyagi és történelmi feltételekkel szembekerülve, magukra aggatnak. Nem cserélik testüket vagy testük részeit pénzre. Életük alkotó tartalmát, mindennapi gyakorlati tevékenységüket cserélik pénzre.

Amint az emberek a pénzt elfogadják az élet egyenértékének, az élõ tevékenység eladása fizikai és társadalmi túlélésük feltételévé válik. Az életet túlélésre cserélik. Az alkotás és a termelés elkezdenek eladott tevékenységet jelenteni. Az emberi tevékenység csak akkor „produktív”, csak akkor hasznos a társadalomnak, ha eladott tevékenység. És egy ember maga is csak akkor alkotó tagja a társadalomnak, ha mindennapi életének tevékenységei eladott tevékenységek. Amint az emberek elfogadják ezt a csereviszonyt, a mindennapi tevékenység az egyetemes prostitúció formáját ölti.

Az eladott alkotóerõ vagy eladott mindennapi tevékenység munka formáját ölti. A munka az emberi tevékenység történelmileg meghatározott formája. A munka absztrakt tevékenység, melynek csupán egy sajátsága van: piacképes, adott pénzmennyiségért eladható. A munka közömbös tevékenység: közömbös a végrehajtott különös feladattal szemben, és közömbös a különös dologgal szemben, amire a feladat irányul. Az ásás, nyomtatás és vésés különbözõ tevékenységek, de mindhárom munka a kapitalista társadalomban. A munka egyszerûen „pénzkeresés”. Az élõ tevékenység, mely munka formáját ölti, a pénzkeresés módja. Az élet a túlélés eszközévé válik.

Ez az ironikus megfordítás nem egy fantáziadús regény drámai tetõpontja; a mindennapi élettel kapcsolatos tény a kapitalista társadalomban. A túlélés, azaz az önfenntartás és a reprodukció, nem a gyakorlati alkotótevékenység eszköze, hanem éppen fordítva. A munka formáját öltött alkotótevékenység, azaz az eladott tevékenység, a túlélés fájdalmas kelléke; a munka az önfenntartás és a reprodukció eszköze.

Az élõ tevékenység eladása egy másik megfordítást is létrehoz. Az eladás által egy egyén munkája egy másik „tulajdonává” válik, másvalaki sajátítja ki, másvalaki hatalmába kerül. Más szavakkal, egy személy tevékenysége másvalaki tevékenységévé válik, a tulajdonosának tevékenységévé; idegenné válik annak számára, aki végrehajtja. Így valaki élete, az egyén elért eredményei a világban, a változás, melyet élete az emberiség életében okoz, nemcsak munkává, a túlélés fájdalmas feltételévé alakulnak; idegen tevékenységgé, e munka megvásárlója által elvégzett tevékenységgé alakulnak. A kapitalista társadalomban az építészek, a mérnökök, a fizikai munkások nem alkotók; a munkájukat megvásárló személy az alkotó; terveik, számításaik és mozdulataik idegenek számukra; élõ tevékenységük, eredményeik a munkáltatóé.

Az akadémikus szociológusok, akik a munka eladását természetesnek veszik, a munka ilyen elidegenedését érzésként fogják fel: a munkás tevékenysége idegenként „jelenik meg” a munkás számára, „úgy tûnik”, hogy más irányítja. Azonban bármely munkás elmagyarázhatná az akadémikus szociológusoknak, hogy az elidegenedés sem nem érzés, sem nem elképzelés a munkás fejében, hanem a munkás mindennapi életével kapcsolatos valós tény. Az eladott tevékenység valóban idegen a munkás számára; munkáját valóban annak megvásárlója irányítja.

Eladott tevékenységéért cserébe a munkás pénzt kap, a túlélésnek a kapitalista társadalomban hagyományosan elfogadott eszközét. Ezen a pénzen árukat vehet, dolgokat, de nem vásárolhatja vissza tevékenységét. Ez feltár egy jellegzetes „hézagot” a pénzen mint „univerzális egyenértéken”. Egy személy eladhat árukat pénzért, és megvásárolhatja ugyanezeket az árukat pénzen. Eladhatja élõ tevékenységét pénzért, de nem veheti meg élõ tevékenységét pénzen.

A dolgok, melyeket a munkás bérébõl megvesz, elõször is fogyasztói javak, melyek lehetõvé teszik számára a túlélést, munkaerejének újratermelését, hogy továbbra is képes legyen eladni azt; és látványok, a passzív csodálat tárgyai. A munkás passzívan fogyasztja és csodálja az emberi tevékenység termékeit. Nem cselekvõ személyként létezik a világban, amely átalakítja azt, hanem cselekvésre képtelen szemlélõként „boldogságnak” nevezheti a tehetetlen csodálat eme állapotát, és mivel a munka fájdalmas, vágyhat arra, hogy „boldog”, azaz inaktív legyen egész életében (ami a halvaszületettséghez hasonló állapot). Az áruk, a látványok fogyasztják õt; az élõ energiát passzív csodálatra használja el; a dolgok fogyasztják õt. Ebben az értelemben minél több van neki, annál kevesebb õ maga. (Az egyén felülkerekedhet ezen az élve-elpusztuláson a marginálisan elõforduló alkotótevékenység által; de a teljes népesség erre nem képes, csak ha megszünteti a gyakorlati tevékenység kapitalista formáját, ha megszünteti a bérmunkát és eképpen megszünteti az alkotótevékenység elidegenedettségét.)

Az áruk fetisizálása

Tevékenységük elidegenítése és azoknak árukban, az emberi munka anyagi hordozóiban való megtestesítése által az emberek újratermelik magukat és létrehozzák a Tõkét.

A kapitalista ideológia, és különösen az akadémikus közgazdászok szempontjából ez az állítás hamis: az áruk „nem csak a munka termékei”; az alapvetõ „termelési tényezõk” termelik õket, a Föld, a Munka és a Tõke, a kapitalista Szentháromság, és a fõ „tényezõ” nyilvánvalóan a színdarab hõse, a Tõke.

E felületes Háromság felállításának célja nem az elemzés, hiszen nem az elemzésért fizetik ezeket a Szakértõket. Azért fizetik õket, hogy ködösítsenek, hogy álcázzák a gyakorlati tevékenység társadalmi formáját a kapitalizmusban, hogy leplezzék azt a tényt, hogy a termelõk újratermelik magukat, kizsákmányolóikat éppúgy, mint az eszközöket, melyekkel kizsákmányolják õket. A Háromság-formulának nem sikerült a meggyõzés. Nyilvánvaló, hogy a föld nem inkább árutermelõ, mint a víz, a levegõ vagy a nap. Azonkívül a Tõke, amely egyszerre elnevezése a munkások és a tõkések közötti társadalmi viszonynak, a tõkés által birtokolt termelési eszközöknek, és a termelési eszközök és „nem tárgyi” eszközök pénz-egyenértékének, semmi mást nem termel, mint az akadémikus Közgazdászok által közzétehetõ formára hozott ejakulációkat. Még a termelõeszközök is, melyek egy tõkés tõkéjét képezik, csak akkor alapvetõ „termelési tényezõk”, ha valakinek a szemellenzõje egy elszigetelt kapitalista cégre korlátozza látómezejét, mivel az egész gazdaságra tekintve feltárul, hogy egy tõkés tõkéje egy másik tõkés számára elidegenített munka anyagi hordozója. Mégis, noha a Háromság-formula nem meggyõzõ, teljesíti a ködösítés feladatát azzal, hogy megváltoztatja a kérdés alanyát: ahelyett, hogy azt kérdeznék, az emberi tevékenység a kapitalizmusban miért ölti bérmunka formáját, a kapitalista mindennapi élet potenciális elemzõi akadémikus házimarxistákká válnak, akik azt kérdezik, vajon a munka-e az egyetlen „termelési tényezõ”.

Így a Közgazdászok (és általában a kapitalista ideológia) a földet, a pénzt és a munkatermékeket olyan dolgokként kezelik, melyek képesek termelni, értéket létrehozni, gazdájuk számára dolgozni, átalakítani a világot. Ezt hívta Marx fétisizálásnak, ami jellemzi az emberek mindennapi elképzeléseit, és amelyet a Közgazdaságtan a dogma szintjére emelt. A közgazdász számára az élõ emberek dolgok („termelési tényezõk”), a dolgok pedig élnek (a pénz „dolgozik”, a Tõke „termel”).

A bálványimádó saját tevékenysége termékét bálványának tulajdonítja. Ennek eredményeképpen abbahagyja saját Ereje (a természet átalakításának ereje, napi élete formája és tartalma meghatározásának ereje) alkalmazását; csak azokat az „erõket” alkalmazza, amelyeket bálványának tulajdonít (az áruvásárlás „ereje”). Más szavakkal, a bálványimádó kiheréli saját magát, és bálványának tulajdonít férfiasságot.

De a fétis élettelen dolog, nem egy élõ lény; nincs férfiassága. A fétis nem más, mint egy olyan dolog, amely miatt és amely révén a kapitalista viszonyokat fenntartják. A Tõke titokzatos ereje, termelési „ereje”, férfiassága, nem saját magában rejlik, hanem abban a tényben, hogy az emberek elidegenítik alkotótevékenységüket, hogy eladják munkájukat a kapitalistáknak, hogy elidegenedett munkájukat árukban anyagiasítják és tárgyiasítják. Más szavakkal, az embereket saját tevékenységük termékeivel együtt megvásárolják, mégis a saját tevékenységüket a Tõke tevékenységének látják, és saját termékeiket a Tõke termékeinek. Azáltal, hogy a Tõkének, és nem saját tevékenységüknek tulajdonítanak alkotóerõt, lemondanak élõ tevékenységükrõl, mindennapi életükrõl a Tõke javára, ami annyit tesz, hogy az emberek naponta odaadják magukat a Tõke megszemélyesülésének, a tõkésnek.

Munkájuk eladásával, tevékenységük elidegenítésével az emberek naponta újratermelik a kapitalizmusban domináns tevékenységi formák megszemélyesítéseit, újratermelik a bérmunkást és a tõkést. Nem pusztán fizikailag termelik újra az egyéneket, hanem társadalmilag is; egyéneket termelnek, akik munkaerõt adnak el, és egyéneket, akik a termelõeszközök birtokosai; újratermelik mind az egyéneket, mint a különös tevékenységeket, az eladást éppúgy, mint a birtoklást.

Minden alkalommal, mikor az emberek olyan tevékenységet végeznek, melyet nem maguk határoztak meg és nem õk irányítják, minden alkalommal, mikor az általuk megtermelt javakért az elidegenített tevékenységükért cserébe kapott pénzzel fizetnek, minden alkalommal, amikor saját tevékenységük termékeit pénzért beszerzett idegen tárgyakként passzívan csodálják, új életet adnak a Tõkének, saját életüket pedig megsemmisítik.

A folyamat célja a munkás és a tõkés közötti viszony újratermelése. Azonban a benne foglalt egyéni cselekvõk célja nem ez. Tevékenységük számukra nem áttekinthetõ; szemük a bálványra tapad, mely a tett és annak eredménye között áll. Az egyéni cselekvõk szemüket dolgokra tapasztják, pontosan azokra a dolgokra, melyekre a kapitalista viszonyokat alapozzák. A munkás termelõként arra törekszik, hogy mindennapi munkáját pénzbeli bérre cserélje, pontosan arra a dologra törekszik, amely újra létrehozza viszonyát a tõkéshez, amely által saját magát bérmunkásként, a másikat pedig tõkésként újratermeli. A munkás fogyasztóként pénzét munkatermékekre cseréli, pontosan azokra a dolgokra, melyeket a tõkésnek el kell adnia ahhoz, hogy realizálja Tõkéjét.

Az élõ tevékenység Tõkévé való mindennapos átalakítását dolgok közvetítik, nem dolgok hajtják végre. A bálványimádó nem tudja ezt; számára a munka és a föld, az eszközök és a pénz, a vállalkozók és a bankárok mind „tényezõk” és „cselekvõk”. Mikor egy amulettet viselõ vadász kõvel leterít egy szarvast, lényeges „tényezõnek” tarthatja az amulettet a szarvas leterítésében és még a szarvasnak mint leterítendõ dolognak a biztosításában is. Ha felelõsségteljes és képzett bálványimádó, figyelmet fog fordítani amulettjére, gondosan és csodálattal pátyolgatva azt; hogy javítsa élete anyagi feltételeit, fétise viselésének módját tökéletesíti, és nem a kõ elhajításának módját; bajba kerülve lehet, hogy még el is küldi az amulettet, hogy „vadásszon” neki. Saját mindennapi tevékenységei számára nem átláthatók: ha jó étvággyal eszik, elmulasztja észrevenni, hogy a kõ elhajításával az õ saját cselekedete, és nem az amulett tette biztosítja számára az élelmet; amikor éhezik, elmulasztja észrevenni, hogy azáltal, hogy vadászat helyett az amulettet imádta, az õ saját cselekedete és nem bálványának haragja okozza éhezését.

Az áruk és a pénz fétisizálása, az egyén mindennapi tevékenységeinek misztifikálása, a mindennapi élet vallása, mely élettelen dolgoknak tulajdonítja az élõ tevékenységet, nem egy mentális hóbort, amely az emberi képzeletben született; forrása a társadalmi viszonyok jellege a kapitalizmusban. Az emberek valóban dolgokon keresztül viszonyulnak egymáshoz; a fétis valóban együttes cselekvésük oka, és általa termelik újra tevékenységüket. De nem a fétis végzi a tevékenységet. Nem a Tõke alakítja át a nyersanyagot és nem a Tõke termeli a javakat. Ha az élõ tevékenység nem alakítaná át az anyagokat, ezek átalakítatlan, mozdulatlan, élettelen anyagok maradnának. Ha az emberek nem volnának tovább hajlandók eladni élõ tevékenységüket, feltárulna a Tõke impotenciája; a Tõke megszûnne létezni; utolsó megmaradó potenciája az az erõ lenne, mely emlékeztetné az embereket a mindennapi élet egy mellõzõtt formájára, amelyet a mindennapos egyetemes prostitúció jellemez.

A munkás elidegeníti életét, hogy fenntartsa életét. Ha nem adná el élõ tevékenységét, nem kaphatna bért és nem élhetne túl. Azonban nem a bér teszi az elidegenedést a túlélés feltételévé. Ha az emberek nem volnának hajlandók kollektíve eladni életüket, ha hajlandók volnának irányítani saját tevékenységüket, az egyetemes prostitúció nem volna a túlélés feltétele. Az emberek hajlama arra, hogy továbbra is eladják munkájukat, és nem azok a dolgok, amiért eladják õket, teszi szükségessé az élet fenntartásához az élõ tevékenység elidegenítését.

A munkás által eladott élõ tevékenységet a kapitalista vásárolja meg. És csak ez az élõ tevékenység lehel életet a Tõkébe és teszi azt „produktívvá”. A kapitalista, a nyersanyagok és a termelõeszközök „birtokosa”, a természeti tárgyakat és más emberek munkájának termékeit saját „magántulajdonaként” mutatja be. De nem a Tõke titokzatos ereje hozza létre a kapitalista „magántulajdonát”; az élõ tevékenység hozza létre a „vagyont”, és e tevékenység formája õrzi azt meg „privátnak”.

Az élõ tevékenység átalakulása Tõkévé

Az élõ tevékenység átalakulása Tõkévé naponta végmegy dolgok közvetítésével, de nem dolgok által. Az emberi tevékenység termékeiként elõállt dolgok azért látszanak aktív szereplõknek, mert a tevékenységek és kapcsolatok dolgok miatt és dolgok révén jönnek létre, és mert az emberek tevékenysége számukra nem átlátható; összekeverik a közvetítõ tárgyat az okkal.

A kapitalista termelési folyamatban a munkás saját elidegenített élõ energiáját egy élettelen tárgyban testesíti meg vagy anyagiasítja úgy, hogy eszközöket használ, melyek más emberek tevékenységének megtestesülései. (A kifinomult ipari eszközök feltalálók, újítók és termelõk számtalan nemzedékének szellemi és manuális tevékenységét testesítik meg a földgolyó minden sarkából és a társadalmak sokféle formájából.) Az eszközök magukban élettelen tárgyak; élõ tevékenység anyagi megtestesülései, de maguk nem élõk. A termelési folyamat egyetlen aktív résztvevõje az élõ munkás. Más emberek munkatermékeit használja és mondhatni élettel tölti meg õket, de az élet a sajátja; nem képes feltámasztani azokat az egyéneket, akik élõ tevékenységüket eszközébe raktározták el. Az eszköz lehetõvé teheti számára, hogy adott idõtartam alatt többet csináljon meg, és ebben az értelemben növelheti termelékenységét. De termelékeny csak a termelésre képes élõmunka lehet.

Például mikor egy ipari munkás egy villamos esztergát mûködtet, fizikusok, feltalálók, villamosmérnökök, esztergakészítõk generációinak munkatermékeit használja. Nyilvánvalóan termelékenyebb, mint egy kézmûves, aki kézzel faragja ki ugyanezt a tárgyat. De semmilyen értelemben sem az ipari munkás rendelkezésére álló „Tõke” az, ami „termelékenyebb” a kézmûves „Tõkéjénél”. Ha nem testesülne meg generációk szellemi és manuális munkája a villamos esztergában, ha az ipari munkásnak kellene feltalálnia az esztergát, a villamosságot és a villamos esztergát, akkor számos emberéletbe telne neki, hogy megforgasson egy egyszerû tárgyat a villamos esztergán, és a Tõke semmilyen mennyisége sem növelhetné termelékenységét a kézmûvesé fölé, aki kézzel faragja ki a tárgyat.

A „tõke termelékenységének” képzete és különösen e „termelékenység” aprólékos mérése a Közgazdaság „tudományának”, a kapitalista mindennapi élet e vallásának találmánya, mely az emberek energiáját a kapitalista társadalom központi bálványának imádatában, csodálatában és a neki való hízelgésben éli fel. E „tudósok” középkori kollégái aprólékos méréseket végeztek a Mennyek angyalai magasságának és szélességének megállapítására anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna, mik azok az angyalok és a Mennyek, és mindegyik létezését bizonyosra vették.

A munkás eladott tevékenységének eredménye egy olyan termék, mely nem az övé. Ez a termék munkájának megtestesülése, élete egy részének anyagiasulása, élõ tevékenységének hordozója, de nem az övé; ez: éppolyan idegen számára, mint munkája. Nem döntött arról, hogy létrehozza, és mikor elkészült, nem rendelkezik felette. Ha vágyik rá, meg kell vennie. Amit létrehozott, nem egyszerûen egy termék bizonyos hasznos tulajdonságokkal; ehhez nem kellett volna eladnia munkáját egy kapitalistának bérért cserébe; ehhez csak össze kellett volna szednie a szükséges anyagokat és a rendelkezésre álló szerszámokat, csak meg kellett volna munkálnia az anyagokat céljai által irányítva, tudása és ügyessége által behatárolva. (Nyilvánvaló, hogy az egyén ezt csak elhanyagolhatóan ritkán teheti meg; a rendelkezésre álló anyagok és szerszámok elsajátítása és használata az emberek által csak a tevékenység kapitalista formájának megdöntése után történhet meg.)

Amit a munkás kapitalista körülmények között termel, egy nagyon specifikus tulajdonsággal, az eladhatóság tulajdonságával bíró termék. Amit elidegenedett tevékenysége termel, az áru.

Mivel a kapitalista termelés árutermelés, az a kijelentés, hogy a folyamat célja az emberi igények kielégítése, hamis; ez racionalizálás és apológia. Az „emberi igények kielégítése” nem a termelésben helyet foglaló tõkés vagy munkás célja, sem a folyamat eredménye. A munkás azért adja el a munkáját, hogy bért kapjon; a munka különös tartalma számára közömbös; nem idegeníti el munkáját olyan tõkésnek, aki nem ad cserébe bért, akárhány emberi igényt elégíthetnének is ki a tõkés termékei. A kapitalista megveszi a munkát és a termelésben alkalmazza azért, hogy aztán abból eladható árukkal kerüljön ki. Közönyös a termék sajátos tulajdonságai iránt, ahogyan az emberek szükségletei iránt is közönyös; az egyetlen dolog, ami a termékkel kapcsolatban érdekli, hogy mennyiért fogja eladni, és az egyetlen dolog, ami az emberek szükségleteivel kapcsolatban érdekli, hogy mennyit „szükséges” vásárolniuk, és hogyan lehetne õket kényszeríteni, propaganda és pszichológiai szoktatás által, hogy többet „igényeljenek”. A kapitalista célja, hogy kielégítse saját igényét a Tõke újratermelésére és gyarapítására, és a folyamat eredménye a bérmunka és a Tõke (melyek nem „emberi igények”) bõvített újratermelése.

A munkás által megtermelt árut a kapitalista meghatározott mennyiségû pénzre cseréli; az áru érték, mely vele azonos értékre cserélõdik. Más szavakkal kifejezve, a termékben anyagiasult élõ és múltbéli munka két eltérõ, mégis ekvivalens formában létezhet, árukban és pénzben, vagy ami mindkettõben közös, érték formájában. Ez nem jelenti azt, hogy az érték munka. Az érték a tárgyiasult (anyagiasult) munka társadalmi formája a kapitalizmusban.

A kapitalizmusban a társadalmi viszonyok nem közvetlenül épülnek ki; az érték közvetítésével jönnek létre. A mindennapi tevékenység nem közvetlenül cserélõdik; érték formájában cserélõdik. Következésképpen az, ami az élõ tevékenységgel a kapitalizmusban történik, nem nyomozható ki magának a tevékenységnek a megfigyelésével, hanem csak úgy, hogy figyelemmel kísérjük az érték metamorfózisait.

Mikor az emberek élõ tevékenysége munka (elidegenedett tevékenység) formáját ölti, akkor szert tesz a kicserélhetõség tulajdonságára; érték formáját veszi fel. Más szóval, a munka kicserélhetõ „egyenlõ” mennyiségû pénzre (munkabér). Az élõ tevékenység szándékos elidegenítése, amelyet a kapitalista társadalom tagjai a túléléshez nélkülözhetetlennek érzékelnek, maga termeli újra a kapitalista formát, melyen belül az elidegenítés nélkülözhetetlen a túléléshez. Amiatt, hogy az élõ tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékeinek szintén érték formáját kell ölteniük: pénzért kicserélhetõnek kell lenniük. Ez nyilvánvaló, hiszen ha a munkatermékek nem öltenék érték formáját, hanem mondjuk a társadalom rendelkezésére álló hasznos tárgyak formáját öltenék, akkor vagy a gyárban maradnának, vagy szabadon elvennék azokat a társadalom tagjai, amikor csak igény támad rájuk; a munkások által kézhezkapott pénzbeli munkabéreknek egyik esetben sem volna értékük, és az élõ tevékenység nem volna eladható „egyenlõ” mennyiségû pénzért; az élõ tevékenység nem volna elidegeníthetõ. Következésképpen, amint az élõ tevékenység érték formáját ölti, e tevékenység termékei is érték formáját öltik, és a mindennapi élet újratermelése az érték változásain vagy metamorfózisain keresztül megy végbe.

A kapitalista a munkatermékeket eladja a piacon; egyenlõ összegû pénzre cseréli õket; egy meghatározott értéket realizál. Ennek az értéknek a meghatározott terjedelme egy egyedi piacon az áruk ára. Az akadémikus Közgazdász számára az Ár Szent Péter kulcsa a Mennyek kapujához. Mint maga a Tõke is, az Ár egy csodálatos világban mozog, amely kizárólag tárgyakból áll; a tárgyak egymással emberi kapcsolatban állnak és élõk; átalakítják egymást, kommunikálnak egymással; összeházasodnak és gyerekeik vannak. És természetesen csak eme intelligens, hatékony és kreatív tárgyak kegyessége révén lehetnek az emberek ilyen boldogok a kapitalista társadalomban.

A Közgazdász képi ábrázolásaiban a mennyek mûködésérõl az angyalok csinálnak mindent, az emberek nem csinálnak semmit; az emberek egyszerûen csak élvezik, amit ezek a felsõbb lények csinálnak nekik. Nemcsak hogy a Tõke termel és a pénz dolgozik; más titokzatos lényeknek hasonló erényeik vannak. Így a Kínálat, az áruba bocsátott dolgok mennyisége, és a Kereslet, a megvásárolt dolgok mennyisége, együtt meghatározzák az Árat, a pénz mennyiségét; amikor Kínálat és Kereslet a diagram egy különös pontján összeházasodnak, megszülik az Egyensúlyi Árat, amely megfelel a mennyei boldogság egyetemes állapotának. A mindennapi élet tevékenységeit dolgok játsszák el, az emberek pedig „termelõ” idejükben dolgokká („termelési tényezõkké”), „szabadidejükben” pedig dolgok passzív szemlélõivé fokozódnak le. A Gazdaságtudós erénye abban a képességében áll, amellyel az emberek mindennapi tevékenységének eredményét dolgoknak tulajdonítja, és az arra való képtelenségében, hogy a dolgok ugrabugrálása mögött észrevegye az emberek élõ tevékenységét. A Közgazdász számára azok a dolgok, melyekkel a kapitalizmusban az emberek tevékenységét szabályozzák, saját tevékenységük anyái és gyermekei, okai és következményei.

Egy érték nagyságát, nevezetesen egy áru árát, annak a pénznek a mennyiségét, amelyért cserélõdik, nem dolgok határozzák meg, hanem az emberek mindennapi tevékenysége. A kínálat és a kereslet, a tökéletes és a tökéletlen verseny semmi több, mint termékek és tevékenységek társadalmi formái a kapitalizmusban; nincs saját életük. Annak a ténynek, hogy a tevékenység elidegenült, azaz hogy a munkaidõt meghatározott pénzösszegért eladják, hogy annak bizonyos értéke van, e munka termékei értékének terjedelmére nézve több következménye is van. Az eladott áruk értékének legalább egyenlõnek kell lennie a munkaidõ értékével. Ez nyilvánvaló mind az egyéni kapitalista cég szempontjából, mind a társadalom egésze szempontjából. Ha az egyéni tõkés által eladott áruk értéke kisebb volna, mint az általa bérbevett munka értéke, akkor munkaköltségei önmagukban meghaladnák bevételeit, és gyorsan csõdbemenne. Társadalmilag, ha a munkások termelésének értéke kisebb volna, mint fogyasztásuk értéke, akkor a munkaerõ még saját magát sem tudná újratermelni, nem beszélve a tõkésosztályról. De ha az áruk értéke pusztán egyenlõ volna a rájuk fordított munkaidõ értékével, az árutermelõk pusztán újratermelnék saját magukat, és társadalmuk nem volna kapitalista társadalom; tevékenységük még mindig állhatna árutermelésbõl, de ez nem volna kapitalista árutermelés.

Ahhoz, hogy a munka Tõkét hozzon létre, a munkatermékek értékének nagyobbaknak kell lenniük, mint a munka értéke. Más szóval a munkaerõnek többletterméket kell termelnie, javak egy bizonyos mennyiségét, melyet nem fogyaszt el, és ennek a többletterméknek értéktöbbletté kell alakulnia, egy olyan értékformává, melyet nem a munkások sajátítanak el munkabérként, hanem a tõkések profitként. Ezenkívül a munkatermékek értékének még nagyobbnak kell lenniük, mivel nem az élõmunka az egyetlen munkafajta, mely bennük anyagiasul. A termelési folyamatban a munkások saját energiájukat használják fel, de felhasználják mások eltárolt munkáját is munkaeszközökként, és anyagokat munkálnak meg, melyekre korábban szintén munkát fordítottak.

Ez arra a furcsa eredményre vezet, hogy a munkás termékeinek értéke és bérének értéke különbözõ mennyiségek, azaz arra, hogy a pénzösszeg, melyet a kapitalista kap a felfogadott munkásai által termelt áruk eladásakor, eltér attól az összegtõl, amit a munkásoknak kifizet. Ezt az eltérést nem magyarázza meg az a tény, hogy ki kell fizetni a felhasznált anyagokat és szerszámokat. Ha az eladott áruk értéke egyenlõ volna az élõmunka és az eszközök értékével, még mindig nem volna hely a kapitalistáknak. A helyzet az, hogy a két mennyiség közötti különbségnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy eltartsa a kapitalisták osztályát – nem csak az egyéneket, hanem azt a különleges tevékenységet is, melybe ezek az egyének bocsátkoznak, a munka megvásárlását. A termékek teljes értéke és a termelésükre fordított munka értéke közötti különbség az értéktöbblet, a Tõke csírája.

Hogy felderítsük az értéktöbblet forrását, nélkülözhetetlen megvizsgálnunk, miért kisebb a munka értéke, mint az általa termelt áruk értéke. A munkás elidegenedett tevékenysége az anyagokat eszközök segítségével átalakítja és bizonyos mennyiségû árut termel. Mikor azonban eladják ezeket az árukat és kifizetik a felhasznált anyagokat és eszközöket, a munkások nem kapják meg bérként a termékeikbõl megmaradt értéket; kevesebbet kapnak. Másszóval, a munkások minden munkanap során bizonyos mennyiségû kifizetetlen munkát végeznek, kényszermunkát, melyért nem kapnak egyenértéket.

E kifizetetlen munka, e kényszermunka elvégzése egy másik „túlélési feltétel” a kapitalista társadalomban. Azonban, az elidegenedéshez hasonlóan, ezt a feltételt sem a természet szabja, hanem az emberek kollektív gyakorlata, mindennapi tevékenységük. A szakszervezetek létezése elõtt egy individuális munkás bármilyen rendelkezésre álló kényszermunkát elfogadott, mivel a munka elutasítása azt jelentette volna, hogy más munkások elfogadnák a csere adott feltételeit, és az individuális munkás nem kapna bért. A munkások versenyeztek egymással a kapitalisták által kínált bérekért; ha egy munkás felmondott, mert a bér elfogadhatatlanul alacsony volt, egy állástalan munkás akarta felváltani õt, mivel a munkanélküli számára egy alacsony bér is magasabb, mint egyáltalán semmilyen bér. Ezt a munkások közötti versenyt a kapitalisták „szabad munkának” hívták, akik nagy áldozatokat hoztak a munkások szabadságának fenntartásáért, hiszen pontosan ez a szabadság védte meg a kapitalista értéktöbbletét és tette lehetõvé számára a Tõkefelhalmozást. Egyetlen munkás célja sem volt, hogy több javat termeljen, mint amennyiért megfizették. Célja az volt, hogy a lehetõ legmagasabb bért kapja. Azonban az olyan munkások létezése, akik egyáltalán nem kaptak bért, és akiknek ezért a magas bérrõl alkotott elképzelésük szerényebb volt az alkalmazásban lévõ munkásénál, lehetõvé tette a kapitalistának, hogy alacsonyabb bérért alkalmazzon munkát. Az állástalan munkások létezése valóban lehetõvé tette a kapitalistának, hogy a legalacsonyabb bért fizesse, amiért a munkások még dolgozni akartak. Így a munkások együttes mindennapi tevékenységének eredménye, miközben egyénileg mindegyik a lehetõ legmagasabb bérre törekedett, mindenki bérének csökkentése volt; a mindenki mindenkivel való versenyének hatása az volt, hogy mindenkinek a lehetõ legalacsonyabb bér jutott, és a kapitalista a lehetõ legnagyobb többletre tett szert.

Mindenki mindennapi gyakorlata megsemmisíti mindenki céljait. De a munkások nem tudták, hogy helyzetük saját mindennapi viselkedésük terméke; saját tevékenységük nem volt számukra átlátható. A munkásoknak úgy tûnt, hogy az alacsony bér egyszerûen az élet természetes része, mint a betegség vagy a halál, és hogy a bérek csökkenése természeti csapás, mint az árvíz vagy egy kemény tél. A szocialisták kritikái és Marx elemzései, valamint a fokozódó ipari fejlõdés, mely a korábbinál több idõt hagyott az elmélkedésre, lehúzott néhány fátylat és lehetõvé tette a munkásoknak, hogy bizonyos mértékben átlássanak saját tevékenységükön. De Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a munkások nem szabadultak meg a mindennapi élet kapitalista formájától; szakszervezeteket alakítottak. A Szovjetunió és Kelet-Európa eltérõ anyagi feltételei között a munkások (és a parasztok) a kapitalista osztályt állami bürokráciával cserélték fel, amely Marx nevében vásárolja meg az elidegenült munkát és halmozza fel a Tõkét.

Szakszervezetekkel a mindennapi élet hasonló ahhoz, amilyen a szakszervezetek elõtt volt. Valójában majdnem ugyanolyan. A mindennapi élet továbbra is munkából, elidegenedett tevékenységbõl és kifizetetlen munkából vagy kényszermunkából áll. A szakszervezetbe szervezett munkás többé nem szabja meg elidegenedésének feltételeit; a szakszervezeti funkcionáriusok megteszik ezt helyette. A munkás tevékenysége elidegenítésének feltételeit többé nem az individuális munkás szükséglete határozza meg, hogy elfogadja azt, ami rendelkezésre áll; most már a szakszervezeti bürokrata szükséglete határozza meg, hogy fenntartsa a munka eladói és vevõi között álló saját strici-pozícióját.

Szakszervezetekkel vagy azok nélkül, az értéktöbblet nem terméke sem a természetnek, sem a Tõkének; az emberek mindennapi tevékenysége hozza létre. Napi tevékenységük végzése közben az emberek nemcsak tevékenységük elidegenítésére hajlandók, hanem hajlandók a tevékenységük elidegenítésére kényszerítõ feltételeket is újratermelni, újratermelni a Tõkét és ezáltal a Tõke hatalmát a munka megvásárlására. Ez nem azért van, mert nem tudják, „mi az alternatíva”. Egy személy, akit munkaképtelenné tett a krónikus gyomorrontás, mert túl sok zsírt fogyaszt, nem azért eszik továbbra is zsírt, mert nem tudja, mi volna az alternatíva. Vagy szívesebben marad munkaképtelen, semminthogy lemondjon a zsírról, vagy nem világos számára, hogy mindennapos zsírfogyasztása okozza munkaképtelenségét. És ha orvosa, igehirdetõje, tanára és politikusa elõször is azt mondja neki, hogy a zsír tartja õt életben, és másodszor, hogy õk már megtesznek számára mindent, amit õ maga tenne, ha jól érezné magát, akkor nem meglepõ, hogy tevékenysége számára nem átlátható és hogy nem tesz nagy erõfeszítéseket, hogy azt átlátszóvá tegye.

Az értéktöbblet termelése a túlélés feltétele, nem a populáció, hanem a kapitalista rendszer számára. Az értéktöbblet az áruk értékének az a része, amelyet a munkásoknak vissza nem térített munka termel. Árukban vagy pénzben fejezhetõ ki (ahogyan a Tõke is dolgok vagy pénz valamekkora mennyiségével fejezhetõ ki), de ez nem változtat azon a tényen, hogy adott mennyiségû termékben tárolt anyagiasult munka kifejezõdése. Mivel a termékek kicserélhetõk „egyenlõ” mennyiségû pénzre, a pénz ugyanazt az értéket „jelenti” vagy képviseli, mint a termékek. A pénz viszont kicserélhetõ egy másik „egyenlõ” értékû termékmennyiségre. Ezek a cserék, melyek egyidejûleg történnek a kapitalista mindennapi élet végzése közben, együttesen alkotják a kapitalista forgalmi folyamatot. E folyamat révén játszódik le az értéktöbblet átalakulása Tõkévé.

Az érték munkához vissza nem térõ része, azaz az értéktöbblet, lehetõvé teszi a kapitalistának a létezést, és azt is megengedi neki, hogy még sokkal több mindent tegyen, mint egyszerûen létezzen. A kapitalista az értéktöbblet egy részét befekteti; új munkásokat fogad fel és új termelõeszközöket vásárol; kiterjeszti uralmát. Ez azt jelenti, hogy a kapitalista új munkát halmoz fel, mind az általa bérbevett élõmunka formájában, mind a múltbeli (kifizetett vagy kifizetetlen) munka formájában, mely az általa vásárolt anyagokban és gépekben tárolódik.

Egészében a kapitalista osztály felhalmozza a társadalom többletmunkáját, de ez a folyamat társadalmi méretekben megy végbe, és éppen ezért nem látható, ha csak egy individuális tõkés tevékenységeit figyeljük meg. Emlékeznünk kell arra, hogy egy adott kapitalista által vásárolt termékeknek mint eszközöknek ugyanaz a jellegzetességük, mint az általa eladott termékeknek. Az elsõ kapitalista eszközöket ad el a második kapitalistának adott összegû értékért, és ennek az értéknek csak egy része kerül vissza a munkásokhoz bérként; a fennmaradó rész az értéktöbblet, melyen az elsõ kapitalista új eszközöket és munkát vásárol. A második kapitalista az adott értékért veszi meg az eszközöket, ami azt jelenti, hogy az elsõ kapitalistának nyújtott munka teljes mennyiségéért fizet, a díjazott munkamennyiségért és az ingyen végzett munkamennyiségért is. Ez annyit tesz, hogy a második kapitalista által felhalmozott eszközök tartalmazzák az elsõ számára elvégzett kifizetetlen munkát. A második kapitalista viszont adott értékért cserébe eladja termékét, és ennek az értéknek csak egy részét adja vissza munkásainak; a maradékot új eszközökre és munkára fordítja.

Ha az egész folyamat egyetlen idõszakba volna belezsúfolva, és ha minden kapitalista össze volna kapcsolva eggyé, látható volna, hogy az érték, mellyel a kapitalista új eszközökre és munkára tesz szert, egyenlõ azon termékek értékével, melyeket nem juttatott vissza a termelõknek. Ez a felhalmozott többletmunka a Tõke.

A kapitalista társadalom egésze szempontjából a teljes Tõke egyenlõ azon kifizetetlen munka összegével, melyet emberi lények nemzedékei végeztek, melyeknek élete élõ tevékenységük mindennapos elidegenítésébõl állt. Más szavakkal kifejezve a Tõke, amellyel szemben az emberek eladják eleven napjaikat, az emberek eladott tevékenységének terméke, és minden nap újratermelõdik és kiterjed, amikor egy ember egy újabb munkanapot ad el, minden percben, mikor úgy dönt, hogy továbbra is a mindennapi élet kapitalista formáját éli.

Az emberi tevékenység tárolása és felhalmozása

A többletmunka átalakulása Tõkévé egy különös történelmi formája egy általánosabb folyamatnak, az iparosodás folyamatának, az ember anyagi környezete állandó átalakulásának.

A kapitalizmusban megvalósuló emberi tevékenység e következményének megragadhatók bizonyos lényeges jellegzetességei egy leegyszerûsített szemléltetés segítségével. Egy elképzelt társadalomban az emberek aktív idejük nagy részét élelem és más létszükségleti cikkek termelésére költik; idejüknek csak egy része „többletidõ” abban az értelemben, hogy mentes a létszükségleti cikkek termelésétõl. Ezt a többletidõt lehet élelemtermelésre fordítani a papok és a harcosok számára, akik maguk nem termelnek; lehet olyan javak termelésére használni, melyeket szent alkalmakkor elégetnek; fel lehet használni szertartások vagy tornagyakorlatok végzésére. Ezen esetek egyikében sem valószínû, hogy ezen emberek anyagi körülményei változnának egyik generációról a másikra, mindennapi tevékenységük eredményeként. De az elképzelt társadalom embereinek egyik nemzedéke eltárolhatja többletidejüket ahelyett, hogy elhasználná. Például arra költhetik ez a többletidõt, hogy rugókat feszítenek meg. A következõ generáció kioldhatja a rugókban tárolt energiát, hogy szükséges feladatokat hajtson végre, vagy használhatja egyszerûen arra a rugók energiáját, hogy újabb rugókat feszítsen meg. Mindkét esetben a korábbi nemzedék eltárolt többletmunkája az új nemzedéknek nagyobb mennyiségû többletmunkaidõt biztosít. Az új nemzedék szintén eltárolhatja ezt a többletet rugókban vagy más hordozókban. Viszonylag rövid idõ alatt a rugókban tárolt munka meghaladja a bármely élõ generáció számára rendelkezésre álló munkaidõt; ennek az elképzelt társadalomnak az emberei viszonylag kis energia ráfordításával képesek lesznek arra, hogy a számukra szükséges feladatok legtöbbjébe befogják a rugókat, és abba a feladatba is, hogy új rugókat húzzanak fel az eljövendõ generációk számára. A korábban létszükségleti cikkek termelésére fordított eleven órák többsége most olyan tevékenységek számára lesz igénybe vehetõ, melyeket nem a szükség diktál, hanem a képzelet vetít ki.

Elsõ pillantásra valószínûtlennek tûnik, hogy az emberek az eleven órákat rugók megfeszítésének bizarr feladatára fordítanák. Ugyanilyen valószínûtlennek látszik az is, még ha meg is feszítenék a rugókat, hogy jövõbeli generációk számára raktároznák el õket, hiszen a rugók kioldása ünnepnapokon például pompás látványt nyújthatna.

Ha azonban az emberek nem rendelkeznek saját életük felett, ha munkatevékenységük nem sajátjuk, ha gyakorlati tevékenységük kényszermunkából áll, akkor az emberi tevékenység bõven befogható rugók felhúzásának feladatába, abba a feladatba, hogy többletmunkaidõt tároljunk anyagi hordozókban. A Kapitalizmus történelmi szerepe, amely szerepet azok az emberek játszották el, akik elfogadták mások jogosultságát az életük feletti rendelkezésre, pontosan az emberi tevékenység anyagi hordozókban való eltárolásában állt, kényszermunka segítségével.

Amint az emberek meghódolnak a pénz arra való „hatalma” elõtt, hogy vele eltárolt munkát és élõ tevékenységet vásároljunk, amint elfogadják a pénztulajdonosok fiktív „jogát” arra, hogy a társadalom eltárolt és élõ tevékenységét szabályozzák és afelett rendelkezzenek, a pénzt Tõkévé, a pénz tulajdonosait pedig Tõkésekké transzformálják.

Ez a kettõs elidegenedés, az élõ tevékenység elidegenedése bérmunka formájában, és a múltbeli generációk tevékenységének elidegenedése eltárolt munka (termelõeszközök) formájában, nem egyszeri aktus, mely lejátszódott valamikor a történelemben. A munkások és tõkések közti viszony nem olyasvalami, ami valamikor a múltban egyszer s mindenkorra ráerõszakolta magát a társadalomra. Az emberek soha nem írtak alá szerzõdést, de még csak szóbeli egyezséget sem kötöttek, amelyben lemondtak volna az élõ tevékenységük feletti hatalmukról, és amelyben lemondtak volna a bolygó bármely részén élõ valamennyi jövendõ generáció élõ tevékenysége feletti hatalomról.

A Tõke a természeti erõ álarcát viseli; ugyanolyan szilárdnak látszik, mint a föld maga; mozgásai olyan visszafordíthatatlannak látszanak, mint az árapály; válságai ugyanolyan elkerülhetetlennek tûnnek, mint a földrengések és árvizek. Még ha elismerik is, hogy a Tõke hatalmát emberek hozzák létre, ez az elismerés puszta alkalom is lehet egy még impozánsabb álca, az ember által teremtett erõ, a Frankenstein-szörny álarcának kiagyalására, melynek hatalma még nagyobb félelemmel vegyes tiszteletet parancsol, mint bármely természeti erõ hatalma.

De a Tõke nem természeti erõ, sem ember által teremtett szörny, melyet valamikor a múltban létrehoztak, és amely attól fogva uralja az emberi életet.

A Tõke hatalma nem a pénzben rejlik, mivel a pénz egy társadalmi konvenció, melynek nincs nagyobb „hatalma” annál, amekkorát az emberek készek neki elismerni; amikor az emberek megtagadják munkájuk eladását, a pénz még a legegyszerûbb feladatokat sem képes elvégezni, mert a pénz nem „dolgozik”.

A Tõke hatalma az anyagi hordozókban sem rejlik, melyekben a múltbeli generációk munkája tárolódik, hiszen az e hordozókban eltárolt potenciális energia az élõ emberek tevékenységével szabadítható fel, akár Tõke, azaz idegen „tulajdon” ezen hordozók összessége, akár nem. Élõ tevékenység nélkül a társadalom Tõkéjét alkotó tárgyak gyûjteménye csupán válogatott készítmények szétszórt kupaca volna saját élet nélkül, a Tõke „birtokosai” pedig pusztán szétszórt mintagyûjteménye volnának szokatlanul ötlettelen embereknek (gyakorlat közben), akik papírfecnikkel veszik körül magukat abban a hiábavaló próbálkozásban, amellyel a múlt ragyogását kísérlik meg feltámasztani. A Tõke egyetlen „hatalma” az élõ emberek mindennapi tevékenységében rejlik; ez a „hatalom” az emberek arra való hajlamában áll, hogy eladják mindennapi tevékenységüket pénzért cserébe, és hogy lemondjanak az ellenõrzésrõl saját tevékenységüknek és a korábbi generációk tevékenységének termékei felett.

Amikor egy személy eladja munkáját egy kapitalistának, és elfogadja termékének csak egy részét fizetségül e munkáért, feltételeket teremt más emberek megvásárlásához és kizsákmányolásához. Senki sem adja oda készségesen karját vagy gyermekét pénzért cserébe; mégis, mikor egy ember szándékosan és tudatosan eladja dolgozó életét azért, hogy hozzájusson az élethez szükséges alapvetõ cikkekhez, nemcsak azokat a feltételeket termeli újra, melyek élete eladását továbbra is szükségessé teszik fennmaradásához; megteremti azokat a feltételeket is, melyek más emberek számára is szükségessé teszik életük eladását. A késõbbi nemzedékek természetesen megtagadhatják dolgozó életük eladását ugyanolyan okból, ami miatt õ megtagadta karja eladását; azonban az elidegenedett és kényszermunka eladása megtagadásának minden elmulasztása növeli az eltárolt munka készletét, mellyel a Tõke dolgozó életeket vásárolhat.

Hogy a többletmunkát Tõkévé alakítsa, a kapitalistának módot kell találnia annak eltárolására anyagi hordozókban, új termelõeszközökben, és új munkásokat kell felfogadnia, hogy mozgásba hozzák az új termelõeszközöket. Másszóval bõvítenie kell vállalkozását, vagy új vállalkozást kell nyitnia egy másik termelési ágban. Ez elõfeltételezi vagy igényli új eladható árukká alakítható anyagok létezését, az új termékek vevõinek létezését, és olyan emberek létezését, akik elég szegények ahhoz, hogy hajlandók legyenek eladni munkájukat. Ezeket a követelményeket maga a kapitalista tevékenység hozza létre, és a kapitalisták nem ismernek el tevékenységük elõtt semmilyen határt vagy akadályt; a Tõke demokráciája abszolút szabadságot követel.

Az imperializmus nem csupán „utolsó szakasza” a Kapitalizmusnak; az elsõ is.

Bármi, ami piacképes cikké alakítható, beõrlendõ gabona a Tõke malma számára, akár a kapitalista földjén fekszik, akár a szomszédén, akár a föld felett található, akár alatta, a tengerben lebeg vagy padlóján csúszik; akár más földrészekhez van kötve, akár más bolygókhoz. Az emberiség minden természeti felfedezése, az Alkímiától a Fizikáig, mozgósítva van, hogy munka tárolására új anyagokat keressen, hogy új tárgyakat találjon, melyek megvételére okíthat valakit.

Az összes elérhetõ eszközzel vevõket teremtenek a régi és új termékeknek, és állandóan új eszközöket fedeznek fel. Erõszakkal és kijátszással „nyitott piacokat” és „nyitott ajtókat” létesítenek. Ha az emberek híján vannak a kapitalisták termékeinek megvásárlásához szükséges anyagi eszközöknek, akkor kapitalisták felfogadják és az általuk megvásárolni kívánt javak termeléséért fizetik õket; ha a helyi kézmûvesek már termelik azt, amit a kapitalistának el kell adnia, akkor a kézmûveseket tönkreteszik vagy felvásárolják õket; ha törvények vagy hagyományok tiltják bizonyos termékek használatát, a törvényeket és a hagyományokat lerombolják; ha az emberek híján vannak azoknak a tárgyaknak, melyeken a tõkések termékeit használhatnák, arra okítják õket, hogy megvegyék ezeket a tárgyakat; ha az emberek kifogynak a fizikai vagy biológiai szükségletekbõl, akkor a kapitalisták „kielégítik” „lelki szükségleteiket”, és pszichológusokat fogadnak fel, hogy létrehozzák ezeket; amikor az emberek annyira megcsömörlöttek a kapitalisták termékeitõl, hogy nem képesek többé új tárgyakat használni, akkor arra okítják õket, hogy olyan tárgyakat és látványokat vegyenek, melyek semmire sem használhatók, melyeket csak szimplán megfigyelni és csodálni lehet.

Minden kontinensen találhatók szegény emberek preagrár- és agrártársadalmakban; ha nem elég szegények ahhoz, hogy a kapitalisták megérkezésekor hajlandók legyenek eladni munkájukat, akkor maguk a kapitalisták tevékenysége szegényíti el õket. A vadászok földjei fokozatosan a „birtokosok” „magántulajdonává” válnak, akik állami erõszakot alkalmaznak, hogy a vadászokat „rezervátumokba” szorítsák, melyek nem tartalmaznak az életbentartásukhoz elegendõ élelmet. A paraszti szerszámok fokozatosan csak ugyanannál a kereskedõnél lesznek beszerezhetõk, aki nagylelkûen kölcsönzi nekik a pénzt, mellyel a szerszámokat megvásárolhatják, mígnem a parasztok „tartozásai” olyan nagyok lesznek, hogy földjük eladására kényszerülnek, melyet sem õk, sem bármelyik õsük soha meg nem vett. A kézmûvesek termékeinek megvásárlói fokozatosan csak a kereskedõkre szûkülnek, akik piacra viszik a termékeket, míg el nem jön a nap, mikor egy kereskedõ elhatározza, hogy „kézmûveseit” egy fedél alatt szállásolja el és ellátja õket azokkal az eszközökkel, amelyek valamennyiüknek lehetõvé teszik, hogy tevékenységüket a legjövedelmezõbb darabok termelésére összpontosítsák. Mind független, mind függõ vadászok, parasztok és kézmûvesek, szabadok ugyanúgy, mint rabszolgák, bérbevett munkásokká alakulnak. Akik korábban saját életük felett rendelkeztek, a nyers anyagi feltételekkel szembekerülve megszûnnek saját életük felett rendelkezni, pontosan akkor, mikor hozzáfognak anyagi körülményeik megváltoztatásához; akik azelõtt saját sovány létük tudatos teremtõi voltak, saját tevékenységük öntudatlan áldozataivá váltak éppen létük soványságának megszüntetése közben. Az embereknek, akik sokak voltak de kevés volt nekik, most sokjuk van de kevesek.

Új áruk termelése, új piacok „megnyitása”, új munkások létrehozása nem három elkülönült tevékenység; egyazon tevékenység háromfajta megjelenése. Az új munkaerõt pontosan azért hozzák létre, hogy megtermelje az új árukat; ezen munkások által kapott bérek maguk az új piac; kifizetetlen munkájuk az új expanzió forrása. Sem természetes, sem kulturális korlátok nem állítják meg a Tõke terjeszkedését, az emberek mindennapi tevékenységének elidegenült munkává alakulását, többletmunkájuk átalakulását a kapitalisták „magántulajdonává”. De a Tõke nem természeti erõ; az emberek által minden nap elvégzett tevékenységek halmaza; a mindennapi élet formája; folyamatos létezésének és terjeszkedésének egyetlen alapvetõ feltétele van: az emberek hajlama, hogy továbbra is elidegenítsék dolgozó életüket, és ezáltal újratermeljék a mindennapi élet kapitalista formáját.

Kalamazoo

1969

Utószó

A munkásnak a maga termékében való külsõvé-idegenné válása nemcsak azzal a jelentõséggel bír, hogy munkája tárggyá, külsõ exisztenciává válik, hanem, hogy rajta kívül, tõle függetlenül, idegenül exisztál és vele szemben önálló hatalommá válik, hogy az élet, amelyet a tárgynak kölcsönzött, ellenségesen és idegenül lép vele szembe. (Marx: Az elidegenült munka. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-bõl.)

Maga ez az ellentétes forma azonban eltûnõ és megtermeli saját megszüntetésének reális feltételeit... A bázis mint az egyén egyetemes fejlõdésének lehetõsége, és az egyének valóságos fejlõdése errõl a bázisról kiindulva mint állandó megszüntetése korlátjuknak, amelyrõl tudják, hogy korlát, amely nem számít szent határnak. (MEM 46/2. 24. o. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai.)

Hogy valójában visszanyerjük proletár emlékezetünket a számunkra elõírt pártsablonokon túlmenõleg, a történelmet kell ismernünk, saját történelmünket, amirõl általában a burzsoá történészek hallgatnak.

Kizsákmányolásunk története egyenlõ a magántulajdon történetével, vagyis az osztályharcunk történetével. A volt leninista blokkba is lassanként de átszivárognak azon kommunista elvtársak küzdelmeinek története, akiknek küzdelmes életútja az individualizmus kereteit meghaladva mára nézve is elõrelendítõ. Ilyen életút volt Fredy Perlman és az általa létrehozott Black and Red pályája. Fredy Perlman 1934-ben született a cseh bányászvárosban, Brnóban. Családjával együtt 1938-ban bolíviai Cochabambába emigrált, majd 1945-ben az USA-ba, ahol Cincinnatiban letelepednek.

1952-ben a Morehead Állami Fõiskola (Kentucky) hallgatója, 1953-55 között az UCLÁ-é (Los Angeles, Kalifornia). Tagja volt az egyetemi lap szerkesztõségének, amíg az egész stábot ki nem rúgják, ezután független lapot készítenek.

1956-59 között a Columbiai Egyetemre járt, itt ismerte meg Lorraine Nybakkent, aki élete végéig élettársa és elvtársa is volt egyszersmind. Fredy Perlman a Columbiára angol nyelvre iratkozott be, de hamarosan filozófiával, politológiával és európai irodalommal kezdett foglalkozni.

Tanára lett az a C. W. Mills, aki az amerikai újbaloldal egyik vezetõ szociológusa volt és bürokráciáról írt elemzéseit mohón forgatták a 60-as évek marxistái. Aki olvasta Kerouac Úton-ját, az elképzelheti, milyen élményben volt részük Perlmanéknak, akik 1959-ben keresztülrobogtak az „ígéret földjén” – az Egyesült Államokon.

1959-63 között Manhatten-ben élnek, Perlman Jonh Rycleifs-szel a világ erõforrásainak statisztikai elemzésén dolgozik ekkortájt. Kapcsolatba kerül az egyik legmeghatározóbb politikai színjátszó társulattal, a Julien Beck és Judith Malina vezette Living Theatre szélsõbalos körrel, akik Piscator nyomdokain a „világot jelentõ” deszkákról kritizálják a kapitalizmust. A Living Theatre egyféle, az elidegenedés ellen fellépõ utcaszínház volt, alapvetõen pacifista álláspontról lövöldözték „szó- és zenei bombáikat” a rendszerre. 1961-ben egy Times Square-en tartott ülõsztrájkban való részvétele miatt Perlmant letartóztatják. A Living Theatre nyomdásza lesz, és ez idõ alatt megírja a The New Freedom-ot, a Corporate Capitalism-ot és a Plunder (Kifosztás) c. színdarabját, amelyeket maga ad ki. Útkeresõ, nyugtalan fiatal, aki keresi a mind radikálisabb szembenállási lehetõségeket, nyilván a tanulságos „passzív ellenállás” korszakát átélve ráérez az újbaloldali szerepeken túli valódi osztályharc fontosságára, vagyis radikalizálódik. 1963-ban Fredy és Lorraine Európába utaztak,néhány hónapos koppenhágai illetve párizsi tartózkodás után szeptemberben Belgrádba érkeztek.

Perlman még júniusban érdeklõdött afelõl, hogy nem lehetne-e egyetemi hallgató Csehszlovákiában, de ezt a bolsevik hatóságok visszautasították, így lett 1963 és 1966 között a belgrádi egyetem gazdasági karán diák, és kutatási témájának „A visszamaradottság szerkezete” címet adta. Ebbõl a témából a jogi karon szerezte meg a PhD-jét. Kiemelnénk azt a közel sem elhanyagolható tényt, hogy jugoszláviai tartózkodása alatt megismerkedett a titói önigazgatói kapitalizmussal, és a késõbbiekben a személyes tapasztalatokon túlmenõleg ír is majd róla.

1966-69 között a Perlman-pár a michigani Kalamozooban él, ahol Perlman a Michigani Egyetem Gazdasági Karának tanára. Ekkoriban lefordítja Milos Samardzijával közösen I. I. Rubin „Esszé Marx értékelméletérõl” c. mûvét, a kötet elõszavát õ írja „Esszé az áruk fetisizálásáról” címen. 1968 májusában elérkezett élete egyik legkiemelkedõbb állomásához. Kéthetes torinói tanítás után Párizsba indult még éppen idõben, hiszen az általános szrájk végett a vasúti közlekedés szünetelt. Aktív résztvevõje volt a forradalmi karneválnak, a proletár eksztázis a burzsoázia felett járt „ideiglenesen” haláltáncot.

Perlman mint a Szituacionista Internacionálé amerikai szekciójának tagja, a Citroen gyári bizottságával vette fel a kapcsolatot, és a gyár- és egyetemfoglaló eseményeknek mindvégig aktív, hiteles szemtanúja lett. Nemzedékének életreszóló élményt nyújtottak a májusi napok. Élete hátralevõ részében neki is egyféle forradalmi „õsapa” szerepet töltöttek be az akkor történtek. Ettõl fogva erõsödött fel benne a bürokrácia kritikája és az is fontos felismerése, hogy az agyonszajkózott, de kellõképpen fel nem dolgozott forradalmi doktrínák visszaüthetnek a forradalmi szervezetre, amikor az elkezd bürokratizálódni. A 68-as kudarcok azzal jártak, hogy valójában egy olyan kommunista szervezõdés is, mint a Szituacionista Internacionálé, elkezd bûnbakokat keresni és szakadozni, Debordék több elvtársukat kizárják, és ennek esik áldozatául Fredy Perlman is. Augusztusban tér vissza Kalomazooba, ahol Roger Gregorie-val együtt megírja a „Munkás-Diák Akcióbizottságok 68-májusa” c. brosúráját.

Létrehozzák a Black and Red aktivista kiadót, a szedést maguk csinálják, a nyomtatást pedig a Radikális Oktatási Projektnél. 1969-ben befejezi „A mindennapi élet újratermelése” c. esszéjét. 1969 tavaszán visszatér Európába, és néhány hetét a lázadásból „a szürkeségbe visszaálló” Jugoszláviában tölti, és még ott megírja másik fontos 68-as dukomentumát, „A lázadás a szocialista Jugoszláviában” címût, melyet a hatóságok CIA-összeesküvés címén elkoboztak. (Ennek ellenére az írás megjelent, és mi is egy másik, közeljövõben megjelenõ kiadványunkban hasznosítottuk meglátásait.) 1969-ben Lorraine-nal Detroitba költöznek, itt megírja „Az entellektüell inkoherenciájá”-t és többedmagával lefordítja Guy Debord „A Látvány Társadalma” c. könyvét, ami mára a sznobok és a szubkultúrába rohadt ifjú baloldali értelmiségiek bibliája – és ezzel szemben a forradalmi mozgalom egyik meghatározó dokumentuma lett. 1970-ben egyike volt azoknak, akik megalakítják a Detroiti Nyomtatási Szövetkezetet, ahol a 70-es években készültek a Black and Red kiadványai. 1971-76 között több könyvet ír, gyakran másokkal együtt, pl. a Kézikönyv Forradalmi Vezetõknek, Lázadók Levelei, és nem utolsósorban lefordította Arsinov: „A mahnovista mozgalom történeté”-t, Volin: „Az ismeretlen forradalom” illetve Camatte: „Az emberiség vándorlása” c. könyveit. Szabadidejében zenélget, csellózik és különféle kamarazenekarokban játszik. Egy autonóm kísérletben a „Ki Zerelli” színdarab megírásában és elõadásában segédkezik, amely az egészségügy autoriter oldalain keresztül támadja a rendszert. 1977-80 között a világtörténelmet tanulmányozza kommunista szemmel, Lorraine-nal együtt elutazott a különleges történelmi helyszínekre Törökországba, Egyiptomba, Európába és az USA egyes régióiba. Sajátos módon Perlman legvaskosabb munkája, az „Against His-story, Against Leviathan!” (1982-83 között írta) a legismeretlenebb mûve, pedig õ a vulgármarxistákkal szemben komolyan vette azt központi marxi tételt, hogy: „Minden eddigi társadalom története az osztályharcok története”, és ennek szellemében írta meg mûvét, benne különösen kihangsúlyozva a feudalizmus átmenetét a kapitalizmusba. De elõtte még elkezdte írni The Strait (A földnyelv) címmel Detroit és környéke történetét, azonban e mûve befejezetlen maradt. Perlmanék segítették a The Fifth Estate (Az ötödik rend) nevû újság létrejöttét, cikkeket írtak bele („Antiszemitizmus és a bejrúti progrom”, „A nacionalizmus állandó varázsa” stb.). 1985 július 26-án a Henry Ford kórházban Perlman szívmûtéten esett át, de a mûtétbe belehalt. A Black and Red Perlman halálával nem szûnt meg létezni, továbbra is kiadja a forradalmi írásokat – a küzdelem tovább folytatódik Leviatán ellen.

2.

Az itt közreadott írása 1969-ben készült el, fõ érdeme, hogy vegytisztán ábrázolja a maga történelmi materialista dialektikájával a kapitalista „hétköznapok” újratermelõdésének folyamatát. Egy-egy vitás pontjára azért most itt rámutatnánk. Perlman, amikor a rabszolgaságról beszél, azt a megállapítást teszi, hogy a rabszolgák magatartásukkal meghódolnak a gazda tekintélye elõtt. Ez szerintünk sommás kijelentés, ezzel az erõvel ezt általában kijelenthetjük az elnyomott osztályokra a történelem folyamán. Vagyis azért élünk még a kapitalizmusban, mert a munkásosztály elfogadja a fennálló viszonyokat, csakhogy ez féligazság, hiszen valójában létezik az osztályharc és a forradalmi mozgalom. Ugyanakkor ter­mészetszerûleg az osztályellentétek kibékíthetetlenek, más szóval nem lehet pusztán akarati tényezõkre redukálni a forra­dalom kérdését – „a nem tudják, de teszik” alapigazsága ez esetben is egyértelmû. Másrészt a meglehetõsen sûrûn lezaj­lott rabszogafelkelések cáfolják Perlman kijelentését, és ezáltal azt is, hogy viszonyaik természetesnek és öröknek tûnnek számukra. Seneca fejtegetései közül talán a rabszolgákra vonat­kozóak hangzottak a legmerészebben; ezekben minden ember egyenlõségét bizonyította. Emlékezetes a következõ gondolat­menete: “Vajon rabszolgák-e? Mondjátok azt, hogy emberek. Vajon rabszolgák-e? Úgyazok, ahogyan te is vagy. Az, akit rab­szolgának nevezel, ugyanabból a magból született, ugyanarra az égre néz, ugyanazt a levegõt lélegzi, ugyanúgy él és hal, mint te.” (G.L. Seidler : Politikai gondolkodás az Ókorban és a Középkor-ban 170. o.) Te­hát még eszerint sem igaz, hogy az úr-szolga viszonyt öröknek vélték a rabszol­gatartó társadalomban. Dialektikus gondolkodása egy röpke pillanatra itt Perlmant cserbenhagyta, és elfelejti, hogy az ókori rabszolgafelkelések nem pusztán a hatalomváltás, hanem az osztályharcok síkján zajlottak. Lejjebb egy másik bekezdésében a munkaidõ eladásáról be-szél, minden szócséplés helyett pon­tosítsunk, a munkaerejét adja el a munkás a kapi­talizmus­ban, a munkaidõ kiterjeszti szárnyait és az újratermelõdés folya­matában állandósul: nincs munkaidõ és szabadidõ: minden munkaidõ össze­fonódik a sza­badidõvel és eképpen nem elkülönít-hetõ kategória. A meg­vásárolt szabadidõ nem más, mint a minden­napi élet, a kapital­ista ter­melési mód mára már nem is túl rejtett láncszemének egyik alap-pillére. A munkaidõ és munkaerõ egységesen a kapi­talista hasznát szolgálja.

De semmi kedvünk a végtelenségig folytatni a hibakeresést – a szöveg meglehetõsen jól és egyértelmûen megírt. Egy-egy tévedésétõl eltekintve pompásan alkalmazza a marxi dialektikát, ami nála nem válik „Eredendõ Bûnné”. Vagyis a sok ál-marxista bolsevik olvasása és „forradalmi szlogen”- hajtépés után egy üdítõen eleven anarcho-kommunista elvtárs elidegenedés- elemzése felfrissíti memóriánkat, és arra inspirál, hogy forradalmi harcunkat mind következetesebben folytassuk.

(Az életrajz a „Who is Fredy Perlman?” c. cikk

átírásával készült el.)

Barikád Kollektíva

2003 decembere

A közösségnek, az egyénnek – mint a termelés feltételének – célja újratermelni ezeket a meghatározott termelési feltételeket és az egyéneket, mind egyenként, mind társadalmi elkülönülé­seikben és vonatkozásaikban – mint e feltételek eleven hordo­zóit. (MEM 46/2. 24. o. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatá­nak alapvonalai.)

Valamennyien azt mondják, hogy a konkurencia, a monopó­lium stb. elvben, vagyis mint absztrakt gondolatok az élet egyedüli alapjai, de a gyakorlatban sok kívánnivalót hagynak hátra. Vala­mennyien akarják a konkurenciát, annak gyászos következmé­nyei nélkül. Valamennyien a lehetetlen akarják, ti. a polgári élet­feltételeket e feltételek szükséges következmé­nyei nélkül. Egyi­kük sem érti, hogy a termelés polgári formája éppoly történelmi és múló forma, mint amilyen a feudális forma volt. Ez a tévedé­sük onnan származik, hogy az õ szemszögükbõl a burzsoá em­ber minden társadalom egyetlen lehetséges alapja, onnan, hogy nem tudnak olyan társadalmi állapotot elképzelni, melyben az ember nem lenne többé bur­zsoá. (Marx levele P. V. Annyenkovhoz, 1846. dec. 28.)