A "kulturált" küzdelem törvényes útjára terelve

 

A 2014-es választásokról

 

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját."

 

Próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Először is meg kell vizsgálni, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogyan keletkezett az általános választójog.

 

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó, nyíltan kizsákmányolt tömegek beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

 

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor válnak általánossá és dönti meg az elit hatalmát. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság küzdelmét „kulturált”, törvényes csatornákba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a radikálisabb erők (pl. forradalmi anarchisták, valódi kommunisták) vették volna át a kezdeményezést.

 

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen. A választási rendszer tehát arra szolgál, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogja, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye is fontos. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látványosságként működő küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

 

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára.

 

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az itt leírt logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen az nyíltan, közvetlenül erőszakos, terrorisztikus hatalomgyakorláshoz, felszámolja a „demokráciát”, például fasiszta rendszert építsen ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

 

A „demokratikus” politika arénájában jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. A korábbi bolsevisták (azaz szavakban antikapitalisták) jelentős része ’89 körül lényegében liberálissá (effektíve nagytőke-pártivá) vált. Persze valószínűleg egyik eszmerendszerben sem hitt igazán, hanem ezeket eszközként használja célja, a hatalom (és a gyors vagyongyarapodás) eléréséhez. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét. A társadalom a szétesés felé tartott, az emberek úgy érezték, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoztak. A magukat liberálisnak nevezők egyre inkább meggyengültek, de a baloldali köntösbe bújtatott (egykori bolsevik) liberálisok az őszödi beszédig még tartották magukat. 2006-ban azonban a korábbinál is nagyobb tömegek szemében váltak teljesen hiteltelenné, vagyis a rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált a kormány és az állami vezetők lecserélése. Mégpedig olyanokra, akik az állam hatalmát az előbbieknél határozottabban felhasználva hathatós intézkedéseket hoznak, pl. beavatkoznak a piacgazdaság működésébe a tömegek érdekében – legalábbis a látvány szerint.

 

2010-ben a Fidesz minden korábbinál nagyobb gátlástalansággal és cinizmussal kezdte kiépíteni a „régi-új” rendszerét. Teljes tudatossággal alárendelt mindent a két legfőbb célnak: a politikai hatalom bebetonozása és a vagyonfelhalmozás. Ez a két cél szorosan összefonódik: a hatalom segítségével harácsolják össze a százmilliárdokat, ami részben arra szolgál, hogy gazdasági hátországot teremtsen, például arra az esetre, ha leváltanák őket. Orbánék eltökélten igyekeznek kiszorítani minden pozícióból nemcsak azokat, akik ellenük vannak, hanem mindenkit, aki nem lojális hozzájuk: a köztársasági elnöktől az iskolaigazgatókig, a jegybankelnöktől az állami média műsoraiban hallható bemondónőkig mindenkinek talpnyalónak kell lennie.


A Fidesz működését lehet „antidemokratikusnak” nevezni, de az ún. „demokrácia” most is ellátja fő feladatát: a legtöbb elégedetlen ember továbbra is abban bízik, hogy a rendszeren belül, jogkövető módon leválthatja a hatalmat és jobbá teheti életét. Orbán Viktor (Simicskával a háta mögött) pusztán következetes: a kapitalista verseny törvényei szerint minél jobban meggyengítem a versenytársam, minél többet ártok a konkurenciának, minél tökéletesebben stabilizálom az elért pozíciómat, annál jobb nekem.

 

Sok ember (főleg a szegényebb régiókból) már csak a Jobbikban bízik, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta. Ők az eddig regnáló politikusokat nem pusztán leváltani, azaz ellenzékbe küldeni akarják: gyűlölik őket, és a legkeményebb büntetést akarják kiosztani nekik. Másfelől egyre jobban félnek a náluk is rosszabb sorban élő „lumpen” rétegektől, akiknek jelentős része történetesen bőrszíne miatt jól azonosíthatóan más etnikumhoz tartozik. A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne, főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akiket a tömegek gyűlölnek, mert pl. meglopják őket.

 

A burzsoázia egyik (a megfelelő ideológiával felvértezett) érdekcsoportjának előretörése és esetleg hatalomra jutása bár gazdaságilag gyengíti a vele szembenálló csoportokat, a vonzerejüket és a legitimációjukat viszont erősíti. Az egyik irányzat puszta reakció a másik ellen, pl. ha egy rabbi ablakát kővel bedobják, reakcióként szerveznek egy antifasiszta tüntetést, stb. Ez azonban a Jobbikkal vagy a tőle is jobbra álló erőkkel szimpatizálók elszántságát erősíti, a tüntetők szándéka ellenére. Így szolgálják mindkét fél akciói a helyzet polarizációját. Egy adott politikai tábor tagjai nem úgy tekintenek a többi táborra és főleg annak vezetőire, mint versenytársakra, hanem egyre inkább mint a sátán ügynökeire, akiket meg kell semmisíteni, de legalábbis örökre el kell szigetelni a hatalomtól. Ezt segíti elő az is, hogy a különböző táborok hívei különböző médiából tájékozódnak, így egyfajta párhuzamos valóságokban élnek. A fanatikusokat immáron semmiféle észérv vagy tapasztalat nem késztetheti elgondolkodásra, és álláspontjuk megváltoztatására. A fanatizmus és a gondolkodás blokkolódása igencsak nagy baj, főleg, hogy nem a valódi osztályfrontok mentén alakul ki és éleződik a konfliktus, hanem a burzsoázia különböző frakcióihoz, azok zászlaja alá beállt proletárok között (nem csak a „baloldali” összefogás  és a Fidesz droidjai között, hanem pl. antirasszista kétkezi munkások és értelmiségiek valamint a cigányoktól rettegő jobbik-szimpatizáns falusiak között).

 

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, a bejutásra esélyes pártok közül talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 1914 előtt keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?). Valószínűleg éppen amiatt nem lett népszerű (főleg vidéken), mivel meglehetősen lagymatag a stílusa, és nem eléggé határozottan áll szemben a nagytőkével és az eddigi kormánypártokkal.

 

Tehát azon felül, hogy a szembenálló pártok és ideológiák kölcsönösen erősítik egymást, mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb, illetve velük leginkább összefonódott tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

 

Ez a képlet persze csak a liberális demokráciában működik tisztán, a Fideszes NER (hasonlóan a Putyini vagy más tekintélyelvű „kvázi-demokratikus” rendszerekhez) részben épp arról szól, hogy a politikai vezetéssel összefonódott tőkések (oligarchák) lesznek a dominánsak és a többi tőkét megpróbálják maguk alá gyűrni, vagy legalább semlegesíteni, hogy ne támogassa az ellenzéket. Jelen pillanatban még nem kizárt, hogy a kiépülő „irányított demokrácia” fullasztó börtönét le lehet váltani, de ami esetleg jönne helyette, annak sem lehet örülni. Még a saját választóinak többsége sem hisz abban, hogy a "balliberális" "összefogás"érdemben tenne valamit a nyomor és más bajok ellen, pusztán azért szavaz rá, mert Orbánt és rendszerét elviselhetetlennek tartja.

 

Mi anarchisták tehát nem azt mondjuk, hogy semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, hanem hogy a kapitalizmust nem lehet így megdönteni, és ezért az alapvető problémákat sem lehet megoldani. Magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következnek a problémák: az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel. A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van) közeleg már az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és egyre nyilvánvalóbb kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni. Tehát szerintünk nem az a legfontosabb, hogy elmész-e szavazni, és hogy kire szavazol. Önmagában a szavazástól való távolmaradás sem lehet megoldás, még csak egy lépés sem a megoldás felé. A lényeg, hogy mit teszel annak érdekében, hogy megerősödjön az antikapitalista mozgalom, ami egyszer elsöpörheti az egész fennálló rendszert a mindenféle oldali politikusokkal együtt.


Ha szeretnél hasonló írásokról értesülni: https://www.facebook.com/anarchoinfo