„MINDENT AKARUNK!”

1968 és az anarchizmus


-Csoma Lajos-

 

Írásom célja a röviden 1968-nak nevezett eseménysor és az anarchizmus kapcsolatának, az anarchista mozgalomban 1968 hatására végbemenő folyamatoknak a vizsgálata. Az az időszak amit 1968-nak nevezünk a '60-as évek közepétől a '70-es évek első feléig terjed, utóhatásai pedig a mai napig meghatározóak. Anarchista szemszögből értékelve 1968 egy világméretű forradalmi fellendülés1 tetőpontja volt, és ennek megfelelően magában az anarchista mozgalomban is forradalmi jelentőségű változások indultak el. 1968 fordulópontot jelent az anarchizmus számára: a mozgalom szinte minden tekintetben megújult, felfrissült, és bázisa jelentősen kiszélesedett. Minden alap megvan ahhoz, hogy '68 után új-anarchizmusról beszéljünk.2 Ennek a megújulásnak talán legjobb példája az anarchizmus világszerte ismert jelképe, a bekarikázott A betű, melyet korábban nem ismert a hagyományos anarchizmus. Legelőször 1964-ben egy kis francia csoport, a Jeunesse Libertaire alkalmazta ezt a szimbólumot, melynek használatát 1966-tól átvette a milánói Sacco és Vanzetti-kör, az ő nyomukban pedig 1968-ra széles körben elterjedt.3

A dolgozat és a fejezetek címéül '68-as jelmondatokat választottam, ez így egyfajta sajátos kiegészítés a téma megközelítéséhez.

 

 

„Semmi hatalmat senkinek!”

Anarchizmus -megközelítések, irányzatok

 

Megközelítések

 

Az anarchizmus tudományos értelmezése sok változáson ment át, és ezeket a változásokat elsősorban a mindenkori politikai viszonyok határozták meg. 1918 előtt volt lehetőség a viszonylag objektív, tudományos megközelítésre, ennek megfelelően az anarchizmust a munkásmozgalom egyik irányzatának tekintették, és olyan nagy tekintélyű tudósok képviseltek anarchista szellemiséget mint a filozófus Schmitt Jenő Henrik vagy a sokoldalú társadalomtudós Szabó Ervin. Az 1945-ig terjedő korszakban a kommunizmushoz hasonlóan száműzték a szalonképes ideológiák köréből. Az 1945 utáni értelmező szótárak definíciója szerint az anarchizmus álforradalmi, kispolgári és természetesen túlhaladott munkásmozgalmi irányzat. Ennek szellemében az anarchizmus többnyire nem önálló kutatási témaként került elő, hanem nagy korszakai révén az adott kort vagy eseményeket bemutató történeti művekben, mellékszálként. Kivételnek számítanak ez alól Kun Miklós Bakunyint4, illetve Vadász Sándor5 és Haskó Katalin6 Proudhont vizsgáló írásai. Feltűnnek Mahno kozákjai Krausz Tamásnak7 az oroszországi forradalomról szóló műveiben, illetve a spanyolországi anarchoszindikalisták Harsányi Iván8 tanulmányaiban, valamint Jemnitz János9 munkásmozgalomtörténeti műveiben az anarcho-szindikalista mozgalmárok. A modern anarchizmus értelmezése kívül esett a tudományos érdeklődésen. Az 1980-as évek második felétől újra lehetővé vált az objektívabb tudományos megközelítés. Különösen a Bozóki András, Sükösd Miklós10 szerzőpárost kell kiemelni, akik a hazai anarchista mozgalom történetének legrészletesebb feltárását végezték el, ugyanakkor a modern anarchizmus értelmezése náluk is hiányos. A Bozóki-Sükösd páros a liberális polgári demokrácia szemszögéből kritizálja az anarchizmust, és társadalmi hatóerőnek nem a konkrét mozgalmat, hanem elsősorban az anarchista szellemiséget tartja. Ennek értelmében -habár elismeri hogy létezik önálló mozgalomként- az anarchizmus központi elemének az 1970-es évektől kibontakozó alternatív társadalmi mozgalmakban való feloldódást, a mozgalmak anarchista szellemiséggel való megtermékenyítését tekinti11.

1968 és az anarchizmus kapcsolatának vizsgálata magyar nyelven a kezdeteknél tart, és minden bizonnyal azért, mert Magyarországon nem játszódtak le nagyszabású társadalmi mozgalmak '68-ban, a szélesebb értelemben vett 1968 iránti érdeklődés is csak a legutóbbi időkben támadt fel. Az anarchizmus történeti átalakulásának szinte nincs magyar nyelvű irodalma, egyedül Konok Péter12 úttörő jellegű kutatásait említhetjük meg.

 

Irányzatok

 

Az anarchizmus sokszínű ideológiai-politikai-filozófiai irányzat, ezért az anarchista irányzatok elkülönítésére többféle elképzelés létezik. Abban minden kutató egyetért, hogy az anarchizmus elsődleges lényege az állam és tekintély-ellenesség. Ezen túl néhány központi elem előtérbe állítása révén lehetséges az államellenes irányzatok csoportosítása. Az anarchizmus irányzatokra osztható az egyén-közösség viszony (individualizmus-kollektivizmus) illetve az erőszak megítélése (forradalmi-pacifista) alapján, esetleg különálló irányzatnak tekinthető a vallásos anarchizmus is. Az individualista anarchizmus elindítójának Max Stirner tekinthető, és habár az elmúlt századokban számtalan egyéni lázadó tekintette magát anarchistának, az anarchista mozgalom főáramát mindenképpen a kollektivista megközelítés jelenti. Kollektivista (vagy éppen kommunista13) anarchisták voltak a legismertebb ideológusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, Most, Malatesta) és az anarchizmus történetének legnagyobb tömegszervezeteit létrehozó anarcho-szindikalisták is. Az erőszak kérdésében a fő áram az erőszakot alapvetően elfogadó forradalmi anarchizmus (Bakunyin), de individualista anarchistáknál is gyakori az erőszak használata.14 Velük szemben a pacifista anarchizmust képviselik a 20. század második felének békemozgalmaiban résztvevő anarchisták, vagy például a német Grasswurzelrevolution című magazin. A vallásos anarchizmus legtisztábban Schmitt Jenő Henrik munkásságában van jelen, de az irányzat ismert képviselője az idős Tolsztoj is.

1968 kapcsán egyértelműen a kollektivista-forradalmi anarchizmus az az irányzat az anarchista mozgalomban mely előtérbe kerül, hiszen a társadalmi felfordulás olyan jelenségeivel találkozunk világszerte15, melyekre ez az anarchista megközelítési mód tud a legadekvátabb válaszokat megfogalmazni. A folyamatosan változó harci helyzet megkívánta az anarchista elvek állandó felülvizsgálatát, és ez vitákhoz, szakításokhoz vezetett. Az anarchista mozgalomban -akárcsak más radikális mozgalmaknál- visszatérő vita tárgya, hogy egyáltalán ki tekinthető a mozgalom képviselőjének. Ebben a dolgozatban nem szándékom eldönteni a vitát, de úgy vélem az bebizonyosodott 1968-ban hogy forradalmi időszakban a kollektivista-forradalmi anarchizmus képes történelmi erővé válni, míg a „társadalmi béke” visszaállása után logikus módon kerülnek előtérbe az individualista, pacifista, esetleg vallásos anarchista irányzatok.

 

A társadalmi harcok országonként eltérő szinten folytak, és emiatt elemzésemet földrajzilag le kell szűkítenem. 1968 és az anarchizmus kapcsolatát a nyugat-európai és észak-amerikai események tükrében vizsgálom, mivel erről a területről áll elegendő forrás a rendelkezésemre. Anarchista aktivitás jelen volt Latin-Amerikában, a Távol-Keleten és valamilyen szinten Kelet-Európában is, de ezeken a területeken nem volt olyan jelentősége a mozgalomnak, mint az úgynevezett „fejlett” országokban. Tehát a továbbiakban az 1968-as események alatt a nyugat-európai és észak-amerikai eseményeket értem.

 

Általánosságban megfigyelhető, hogy a mozgalom aktív résztvevőinek a soraiban jellemző az anarchista ideológia megerősödése16. Ez egyrészt visszahatás az államhatalom megnövekedésére: korábban nem látott mértékben megerősödött a rendőrség, a hadsereg, hatalmas mértékben fejlődött az ipar, a tudomány, a kommunikáció és az állami propaganda. Másrészt erre az időszakra általánossá vált a kiábrándulás a „szocialista táborból” és ezzel párhuzamosan a hivatalos kommunista pártokból, így a rendszerkritikus mozgalmak más irányban tájékozódtak. A nyugati kommunista pártok legálisan, a parlamenti demokrácia keretei között működtek -kivéve Nyugat-Németországban-, így természetes hogy a demokratikus kereteken túllépő, az alkotmányos rendet nyíltan elutasító, törvénytelen akciókat -vadsztrájk, épületek elfoglalása, rendőrök elleni erőszak, rongálás, stb.- végrehajtó „forradalmi” mozgalomtól elhatárolódtak. A Prágai Tavasz eltiprása azt bizonyította, hogy a szovjet blokk országaiban valójában nem szocialista társadalmak épülnek, ugyanakkor a Moszkva-barát pártok reagálását az eseményekre a forradalmárok úgy értelmezték, hogy nyilvánvalóvá vált a „hivatalos” kommunista mozgalom visszahúzó, ellenforradalmi karaktere.17 Ilyen körülmények között a baloldali radikalizmus -és ezen belül is elsősorban az anarchizmus- volt az a hiteles antikapitalista irányzat, mely lehetőséget adott sok, önmagát forradalmárnak tartó aktivista számára az ideológiai öndefinícióra. A következő fejezetben röviden áttekintem a '68-as anarchista aktivitást, az anarchista mozgalmat megosztó és megújító vitákat, szakításokat.

 

 

 

„Tedd tönkre azt, ami tönkretesz!”

Az anarchista mozgalom 1968-ban

 

 

Az 1968-at megelőző évtizedekben -1939-et, a spanyol forradalom bukásának évét tekintve szimbolikus határvonalnak- az anarchizmussal foglalkozók számára úgy tűnt, hogy a mozgalom talán végleg a perifériára sodródott, és egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz esélye valamikor feltámadni.18 Csakhogy elkezdődtek a '60-as évek, és az anarchista mozgalom hatalmas megújuláson ment keresztül. A történelem színpadára lépett egy új lázadó nemzedék és megváltozott a világ. Ebben a változásban komoly szerepe volt az anarchizmusnak. Mielőtt az anarchista csoportok megjelentek volna, már áthatotta az egyre gyorsabb ütemben terjedő ellenkultúrális mozgalmakat az anarchizmus szellemisége. A lázadás divattá vált, és gyakran ebből a divatból kiindulva új anarchista aktivisták széles rétege kezdte el politikai tevékenységét. Diákok, fiatal munkások, ipari tanulók csatlakoztak az egyre nagyobb számban alakuló anarchista szerveződésekhez, és olvasták az új anarchista újságokat, melyek új stílust, új nyelvet honosítottak meg. Ez az új aktivista nemzedék a totális felforgatást képviselte, a fennálló uralmi és tulajdonviszonyok mellett elutasította az „apák nemzedékének” életmódját és kultúráját is.

A hagyományos anarchizmus korábbi bázisát a történelem során andalúziai és ukrajnai szegényparasztok, gyári és kikötői munkások, autodidakta munkás-értelmiségiek, művészek jelentették. '68-ban ez megváltozott. A Freedom -angliai magazin- 457 olvasójának válaszai alapján a lap olvasótáborában az 1960-as évek végén 15% volt munkás, a többség lázadó középosztálybeli fiatal volt. (65% 40 év alatti).19 De nem ez volt a legfontosabb változás: az igazán lényeges az az ideológiai, szellemi megújulás volt, ami végbement a mozgalomban. Az új anarchistákat ideológiai flexibilitás jellemezte, nyitottak voltak egyéb politikai irányzatok felé, és képesek voltak széles rétegekkel számtalan területen együttműködni. Ami az események szempontjából a legfontosabb volt, az a munkás-önigazgatás képviselete, és ezen a területen ötvözték az anarcho-szindikalista és a tanácskommunista, liberter szocialista elképzeléseket. '68 májusában vörös és fekete lobogókat lengetett a forradalom szele a Sorbonne és a Tőzsde épületén ugyanúgy mint a tüntetéseken és az elfoglalt gyárak bejáratán. Eközben a történelmi hagyományokat képviselő anarchista csoportosulások mellett elhaladt a történelem. Miközben a klasszikus, 19. századi szervezeti-forradalmi elképzelések megőrzésén munkálkodtak nem tudtak szorosan bekapcsolódni az eseményekbe, és komoly ideológiai csatározásokba bonyolódtak az új nemzedékkel. 1968 augusztus 31 és szeptember 5 között nemzetközi anarchista kongresszust tartottak az olaszországi Carrarában, ahol a francia, olasz, spanyol és emigráns bolgár anarchista föderációk, illetve egyéni anarchisták vettek részt. A kongresszuson kialakult töréspontokat, és magát a kongresszust is eltérően értékelik az anarchisták. A ma is létező International of Anarchist Federations alakuló gyűlésének tekinti a kongresszust20, míg George Woodcock véleménye szerint az anarchista mozgalomnak nincs szüksége központi irányító testületekre21, az anarchisták e nélkül is képesek az együttműködésre. A kongresszuson a fiatal küldöttek -akik a barikádokról érkeztek-, sokkal fontosabbnak tartották a gyakorlati együttműködést a forradalmi erőkkel, mint a ragaszkodást az absztrakt anarchista ideálokhoz. A hagyományos irányzat képviselői ezzel szemben elutasították a „marxista-liberter illúziókat", és leszögezték, hogy továbbra is a munkásmozgalom a forradalom központi szereplője.22 Az új anarchista Internacionálé Nemzetközi Titkárságot hozott létre a kapcsolattartás koordinálására. 1971 augusztus 1. és 4. között Párizsban tartották a második kongresszust, ahol 21 országból 214 küldött jelent meg, és az első kongresszus szellemében folytatták a működést. A rendszeresen szervezett nemzetközi kongresszusok ellenére semmiképpen sem beszélhetünk valamiféle nemzetközi csúcsszervezetről: ilyen nincs és nem is lehet. Az anarchista mozgalom annyira szerteágazó és sokoldalú, hogy képtelenség lenne közös szervezetben összefogni, ezt egyébként maguk az anarchista alapelvek sem teszik lehetővé.

A sokszínű anarchista mozgalom teljes számbavétele alighanem reménytelen vállalkozás lenne, ezért 1968 kapcsán csak a forradalmi események szempontjából jelentősebb csoportokat vesszük számba, majd megkíséreljük felvázolni az új anarchizmus fejlődési pályáját és ideológiai jellegzetességeit.

 

Az anarchisták tevékenységük révén leginkább Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban tettek szert országos jelentőségre, de Hollandia volt az a hely ahol az anarchisták évekkel megelőzték elvtársaikat, és olyan működési modelleket dolgoztak ki, melyek később mintául szolgáltak a többiek számára.

Európai viszonylatban az anarchista mozgalom megújulásának egyik első jele volt a provo mozgalom megszületése Hollandiában 1965-ben. A mozgalom -mely Provo címen adott ki lapot- kezdetben radikális fiatalok lázadása volt a rendőri uralom ellen. Zajos tüntetéseket, erőszakos akciókat szerveztek, melyek szerves része volt a rendőrök provokálása. A provók deklaráltan az anarchizmust tekintették a legfontosabb társadalomszervező elvüknek, és kijelentették, hogy „az anarchiának forradalomra van szüksége!”23 Kiáltványszerűen definiálták a „provotariátus”  mozgalmát:

„A Provo a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a bürokrácia, a militarizmus, a professzionalizmus, a dogmatizmus és a tekintély ellen.

A Provo a választás az elszánt ellenállás és a beletörődő megsemmisülés között.

A Provo minden lehetséges szinten ellenállásra szólít.

A Provo tudatában van hogy végül veszíteni fog, de nem mondhat le az abban rejlő esélyről, hogy egy szívből jövő támadással provokálja a társadalmat.

A Provo számára az anarchizmus az ellenállás inspiráló forrása.

A Provo fel akarja újítani az anarchizmust és tanítani a fiataloknak.”24

A bővülő mozgalom nem volt egységes, igen hamar megjelent a mutualista irányzat is melynek az egyik legismertebb provo-akció is köszönhető, az amszterdami fehér bicikli-akció: több ezer fehérre festett biciklit tettek ki a város utcáira, melyeket ingyen használhatott bárki. 1966-ban a provók nagy tüzet gyújtottak a királyi palota árkádjai alatt, és meghirdették a Fehér Ház tervet, melynek értelmében itt az idő megnyitni a használaton kívüli, de lakható házakat, elsőként természetesen az év nagy részében üresen álló amszterdami királyi palotát. Ez volt a házfoglaló mozgalom kezdete. 1966-ban indultak az amszterdami helyhatósági választáson, és 13000 szavazat elnyerésével szereztek egy helyet a szenátusban. 1967 május 13-án egy happening keretében deklarálják „a Provo halálát”, mivel a korábbi speciális agitációra már nincs szükség. A szervezet feloldódott a konkrét helyi tevékenységben, „kitört” a szubkultúrából, és nekilátott egy tekintélyellenes társadalom felépítésének. 1970 januárjában a Kabouters (manók) csoport -a provo második hulláma- kikiáltotta az Orange Free State-et, az új társadalmat.

„Egy alternatív társadalom nőtt ki a fennálló rend szubkultúrájából. A földalatti társadalom feltört a föld alól, és az uralkodó hatalomtól függetlenül elkezdte élni és irányítani a saját életét. Ez a forradalom most elfoglalja a helyét. Vége a földalatti létnek, a tiltakozásnak, a tüntetéseknek. Ettől a pillanattól energiánkat egy új tekintélyellenes társadalom létrehozására fordítjuk.”25

A júniusi választásokon 37000 szavazatot kaptak -11%-, és így öt helyet a szenátusban. A provók eltávolodtak az anarchizmustól, és alternatív pártként belesimultak a polgári demokráciába, eközben Amszterdam a lehető legszabadabb várossá változott. A provo mozgalom példaként szolgált először erőszakos utcai akcióival, majd alternatív iskoláival, házfoglalásaival26, feminista megmozdulásaival, végül pedig a polgári demokrácia keretei között is viszonylag hatásosan működő reformizmusával27. A provo-mozgalom ideológiai nyitottsága erőssége volt, de ebben benne rejlett a forradalmi elképzelésektől való eltávolodás programja is. Volt aki ezt már 1968-ban előre látta: „A provók lázongása valamivel tovább megy, mint a serdülőké, jóllehet a provók sem értik meg, hogy a proletariátus az egyetlen hatalom, amellyel a társadalmat forradalmasítani lehet. Elítélik a proletariátust …elpolgárosodása miatt. A provók csak a mindennapokat akarják megváltoztatni, s nem értik meg, hogy az ilyen elszigetelt változtatás csak reformizmusba torkollik.”28

Az anarchizmus változásainak, ideológiai vitáinak szempontjából különösen tanulságos Németország eseményeinek vizsgálata: az 1960-as évek közepétől egy évtizeden át elhúzódó lázadási hullám központi szereplője volt az anarchizmus. Az itt lezajlott viták, a szakítások és a törésvonalak a többi országban is hasonló problémák miatt alakultak ki, ezért a modellértékű németországi eseményeket tárgyaljuk a legrészletesebben.

A lázadás első időszakában a mozgalom középpontjában a diákok álltak, és az egyetemista bázisú SDS (Sozialistischer Deutscher Studentenbund) működött gyűjtőszervezetként. Az aktivisták szinte mindnyájan az SDS-ben kezdték tevékenységüket. Az SDS 1946 szeptember 2-án alakult, a szociáldemokrata párt (SPD) diákszervezeteként. A szervezet az 1950-es évek közepétől egyre inkább baloldali irányba mozdult el, hangsúlyt kapott az atomfegyver- és a militarizmus-ellenesség. Erősödtek a politikai konfliktusok az SPD-vel, melyek végül a szervezetnek a pártból való kizárásához vezettek 1961-ben. 1964-től megerősödött az SDS tekintélyellenes, antiautoriter irányultsága, ez időtől beszélhetünk a diákmozgalom élénküléséről. A mozgalom központja Nyugat-Berlinben volt, ebben az abnormális helyzetű fél-városban, melyet 1961 óta fal vett körül. Az ott lakók szigetnek érezték a városukat. A nyugat-német kormány jelentős anyagi támogatással igyekezett elkerülni, hogy elnéptelenedjen ez a kirakat-város: a letelepülők pénzsegélyt kaptak, és a férfiak mentesültek a katonai szolgálat alól -ennek köszönhetően a város évtizedeken át rendszer-kritikus elemek gyűjtőhelye volt. 1968-ban a berlini diákság volt a lázadás motorja.

1963 őszén alakult meg a Subversive Aktion, mely országszerte 3-4 tucatnyi aktivistával működő értelmiségi, diák, művész csoport volt. Müncheni szekciója „utópista-akcionista forradalommodellben” gondolkodott, a nyugat-berlini tagok pedig a kapitalizmus történelmi-gazdasági analízisén dolgoztak. A csoport 1964 augusztusától adta ki az Anschlag című újságot. Aktivitásukat happening jellegű direkt akciók, sokkoló hatású röpcédulák, plakátok jellemezték. Novemberben Münchenben Dieter Kunzelmann29 és Frank Böckelmann anarchista SDS-frakciót alakítanak. Tanácskommunista klasszikusokat (Pannekoek, Rühle), valamint a klasszikus anarchizmus szellemében íródott antiparlamentális és a DGB-szakszervezeti szövetség-ellenes iratokat adnak ki, ez utóbbit „Harci szövetség a munkásönigazgatásért” aláírással.30

1964 decemberében Berlinben Csombe kongói (Zaire) elnök látogatása ellen tüntető diákok több ízben áttörik a rendőri kordont. 1965 januárjában Berlinben Dutschke, Bernd Rabehl és mások akcionista-antiautoriter frakciót alakítanak az SDS-ben.31 Ez év nyarán viszont a müncheni SDS kizárja Kunzelmannt és az Aktion der Rätesozialisten tagjait.

1966-ban zajlottak az első nagy ülősztrájkok (sit-in) az egyetemeken, majd ez év decemberében Rudi Dutschke felhívására megalakul az APO (Außerparlamentarische Opposition), mely egyfajta mozgalom, gyűjtőszervezet. Az év során kommuna-elképzelés formálódik az „itt és most”-forradalmiság igényével, az anarchista gyakorlatnak és az önfelszabadításnak a megvalósítási szándékával. 1967 január elsején Berlinben hét taggal megalakul a KOMMUNE I., mely lakó és harci közösség is egyben. Alapításában részt vesz Kunzelmann, Fritz Teufel, Rainer Langhans, és a tagfluktuáció ellenére látványos akciókkal borzolják az állam és a polgárság idegeit. 1967 április 6-án  letartóztatják a kommuna-tagokat a városba látogató Humphrey USA-alelnök elleni merénylet-előkészítés vádjával, de aztán hamarosan ki kell őket engedniük, mert a rendőrség bizonyítékul csak nagyobb mennyiségű puding-port tud felmutatni. („Puding-merénylet”). Anarchista szellemiségű, vicces, fantáziadús, mindenfajta tekintélyt romboló röpcédulákat adnak ki, és mivel mindezt SDS aláírással teszik, kizárják őket az SDS-ből.32 Egy áruházak felgyújtására biztató röpcédula után több kommuna tagot perbe fognak - a bírósági tárgyalótermek látogatása a későbbiekben is gyakori időtöltése a mozgalom tagjainak.33 1967 tavaszán Berlinben megalakul az első Republikanischer Club, mely APO aktivisták és anarchisták találkozóhelyévé válik, és országszerte újabb klubok alakulnak. Az APO újságokban -például Konkret, Kursbuch- többek között az anarchista ideálokról is folyt a vita. 1967 június 18-án Frankfurtban megalakult az  AUSS (Aktionszentrum Unabhängiger und Sozialistischer Schüler), melyben egyaránt jelen volt anarchista, maoista, trockista irányultság, és néhány hónapon belül már országszerte 34 csoportja működött, közel 1000 taggal. 1967-ben egy szimbólummá váló esemény is történt Berlinben: június 2-án a Reza Pahlavi perzsa sah látogatása elleni tüntetésen egy rendőr agyonlövi Benno Ohnesorgot. Ő a mozgalom első mártírja. Az állami erőszak ilyen durva megnyilvánulása sokkolta a mozgalmat, és radikalizálódáshoz vezetett. Rudi Dutschke így fogalmaz 1967 júniusában: „Hónapokig tartó viták eredményeképpen született az az értelmezésünk, hogy a polgári demokrácia, amiben élünk, kész utat nyitni a háborúellenes mozgalom számára, mégpedig azzal a céllal, hogy az ellenállást mederbe terelje és befogja. Az is világossá vált számunkra, hogy a fennálló társadalom játékszabályai nem azonosak a mi játékszabályainkkal. A diákság politizáltságának kiindulópontja a demokrácia játékszabályaival való leszámolás…Felhívom a nyugat-német diákokat, hozzanak létre az egyetemeken akcióközpontokat:…az egyetemek és a városok átpolitizálásához felvilágosításra és direkt akciókra van szükség.”34

1967 novemberében egy diákgyűlésen, ahol kétezren vesznek részt, megalakítját a KU-t (Kritische Universität), mely beindítja téli szemeszterét és ellen-egyetemként működik. 33 munkacsoport szerveződik, és az előadások, szemináriumok szervezése mellett ebben a szellemi műhelyben készítik elő a Springer-konszern elleni kampányt, az anti-náci kampányt35, vagy például a Vietnam-Kongresszust is.

1968 a mozgalom fellendülésének, a nagy reményeknek, és egyben a korábbi egység felbomlásának és a mozgalom szerteágazásának az éve volt. 1968 február 17-18-án a berlini Műszaki Egyetemen (TU) nemzetközi Vietnam kongresszust tartanak, az esemény lezárásaként pedig nagyszabású tüntetést tizenkétezer résztvevővel. A kongresszuson Rudi Dutschke mond nyitóbeszédet, melyben kijelenti: ”Az egyetemen belüli és kívüli kultúrforradalmi átmeneti időszakot már nem tudja letörni az uralkodó osztály, csupán akkor, ha mindannyiunkat megsemmisít. Túl sokan lettünk ahhoz, hogy integrálhasson minket….A jelenlegi fasizmus nem egy pártban vagy egy személyben manifesztálódik, sokkal inkább az emberek autoriter személyiségekké alakításában, a nevelésben, röviden az államapparátus és az intézmények fennálló totalitásában. Az államapparátus elpusztítása a feladatunk, ezen dolgozunk…Elvtársak! Nincs már túl sok időnk… Feladatunk hogy ne várjunk Godot-ra, az új szocialista pártra, hanem dolgozzuk ki konkrétan az egyének mobilizálásának feltételeit… Alkotó képességünkön múlik a látható és rejtett ellentmondások határozott elmélyítése, akciók szervezése, a tömegek kezdeményezőkészségének kibontakoztatása…

Éljen a világforradalom és az abból születő szabad társadalom az egész világon!”36

A szenátus válaszképpen február 21-re nyolcvanezres ellentüntetést hív össze, a szakszervezeti szövetség (DGB) és a Springer-konszern aktív támogatásával, „Berlinből nem lehet Saigon!” mottóval. A Springer lapok folyamatosan az APO, és annak vezetői ellen agitáltak. Az uszítás meghozta eredményét: április 11-én egy neonáci körökkel kapcsolatban levő férfi fejbelövi Rudi Dutschkét.37 A düh elönti az utcákat. Németország-szerte heves utcai tüntetések indulnak, Berlinben egész napos utcai harc zajlik. Dutschke sok fiatal számára forradalmi idolként jelent meg, a zavargások résztvevői nemcsak diákok, hanem sok közöttük a fiatal munkás és szakmunkástanuló. A Springer érdekeltségeket blokád alá veszik, a Berlinben ma is álló Springer toronyházat felgyújtják.

Május elsején a hivatalos szakszervezeti megmozdulások mellett sok helyen tartanak független megmozdulásokat. A berlini APO tüntetésen negyvenezren vesznek részt. A májusi franciaországi események forradalmi perspektívát nyitnak az APO számára, különösen mivel Németországban is tiltakozó akciók, tüntetések, sztrájkok, egyetemfoglalások zajlanak. Csakhogy a sztrájkoló munkások többnyire elhatárolódnak a radikális diákoktól, elvetik módszereiket, és taszítóan hat rájuk az SDS misszionáriusi fellépése.38 1968 közepén felerősödnek az APO-n belüli viták, elmélyülnek a töréspontok, és széthullik az akcióegység. Ezután a tevékenység súlypontja kikerül az egyetemekről. Az APO felbomlása körüli viták a politikai célok és az aktuális lehetőségek megítélésének különbözőségéből adódtak. A mozgalom egy része visszavonult a hagyományos intézményi politizáláshoz, a szociáldemokrata párthoz, a szakszervezetekhez, a liberális értelmiségi csoportosulásokhoz. A másik tábort, a radikalizálódott diákokat, fiatal munkásokat egyre erősebb forradalmi attitűd jellemezte. Felismerték, hogy a tisztán diákszerveződés nem elegendő a társadalom mobilizálásához, a hatékony politizáláshoz. Bázis és üzemi csoportok alakításába kezdtek (Basisgruppen, Betriebsgruppen).

Az alapvető forradalomelméleti és stratégiai viták az alábbi négy fő pont körül zajlottak: a Szovjetunióhoz való viszony; szervezeti kérdés: autoriter vagy antiautoriter út; az először felmerülő nőkérdés; és az erőszak problematikája. Ezek a töréspontok -melyek más országok mozgalmaiban is előkerültek, ahol az anarchizmusnak meghatározó jelentősége volt- egy olyan folyamatot indítottak el, melynek a végén az SDS 1970 március 21-én feloszlatta önmagát. Érdemes áttekinteni az idáig vezető frakcióharcokat.

-Felerősödött a Szovjetunió-ellenes irányzat, melyet több esemény is erősített. 1968 augusztus 4-én Szófiában, a Világifjúsági Találkozón (VIT) az SDS delegáció tüntetést szervezett az USA-nagykövetség elé, melyet a bolgár rendőrség szétvert. A csehszlovákiai bevonulás, a „Prágai Tavasz” eltiprása szintén tanulságos volt. A frakciózás oda vezetett, hogy a szeptemberben tartott frankfurti SDS-kongresszuson kizártak öt „sztálinistát”.39 Ezután egyre erőteljesebbé vált az anarchista és a marxista-leninista gyökerű irányzatok különválása.

-1968-ban megélénkült a nőtagok aktivitása, januárban Berlinben Marianne Herzog és Helke Sander vezetésével megalakult az Aktionsrat zur Befreiung der Frauen. Megfogalmazták azt, hogy az SDS-ben nőellenesség, a nők alávetettsége uralkodik, ugyanúgy, mint a társadalmi élet minden területén.40 Sok városban alakultak „Nőtanácsok”, női csoportok, melyek beindították a tényleges emancipációs folyamatot. Ezek a csoportok jelentették az új nőmozgalom csíráit. Az autonóm nőcsoportoknak jelentős szerepük volt az „óvodamozgalomban” is -az óvodák problémája ebben az időben merült fel a kommuna-mozgalomban is. Ez a tevékenység országszerte új típusú óvodák szervezését jelentette, ahol antiautoriter, elnyomásmentes szemlélet volt, és habár nem mindig tudatosan, de anarchista nevelési modelleket követtek. 1968 augusztusában megalakult a Zentralrat der sozialistischen Kinderläden Westberlins.  A novemberben Hannoverben tartott SDS-kongresszuson a frankfurti nőtanács felhívásában arra szólított fel: „Szabadítsátok fel a szocialista vezetőket polgári farkuk hatalma alól!”41 A kongresszus férfi vezetősége azonban napirenden kívül helyezte a nőkérdést. A nőmozgalom elindult a saját útján, és kialakult a modern feminizmus.

- Erőteljes frakcióharc bontakozott ki a szervezeti kérdés körül, és hamarosan döntő jelentőségűvé vált a centralizáció vagy forradalmi spontaneitás dilemmája. A két fő csoportot -melyek azután újabb csoportokra bomlottak- leginkább maoistának és anarchistának lehet nevezni. A maoista frakció „proletár” álláspontot akart, az antiautoriter irányzatot kispolgárinak bélyegezte. Céljuk egy erős központ létrehozása volt.42 Velük szemben állt a forradalmi spontaneitás elvét képviselő irányzat, akik úgy vélték, hogy a szervezeti forma a harc során folyamatos változáson, fejlődésen megy keresztül.43

- Komoly szakításokhoz vezetett az erőszak megítélése is. A téma egyre inkább napirendre került, mivel a harc során az erőszak új dimenziói merültek fel. 1968 április 3-án Andreas Baader Gudrun Ensslinnel és két társukkal felgyújtott két frankfurti áruházat a vietnami tömegmészárlás elleni tiltakozásul. 1968 november 4-én utcai ütközet zajlott a berlini Tegeler weg-en. Horst Mahler44 tárgyalása alkalmából ezer tüntető szervezett, előkészített csatát vívott a rendőrökkel, melynek során 130 rendőr és 21 tüntető sebesült meg. Sorra bukkantak fel a szabotázsakciókat végrehajtó kisebb csoportok45, melyek 1968-tól 1971 közepéig egyedül Berlinben közel 70 gyújtogatást és kisebb merényletet hajtottak végre46. Ezek a csoportok úgy vélték, hogy az önvédelem érdekében minden eszköz megengedett, és ez az ellen-erőszak -ami az állami erőszakra adott válasz- egy új ember születésének az útja. Az erőszak ellenzői megalakították a Demokratische Aktiont (DA), és kidolgozták az erőszakmentes struktúraváltás elméletét.

Ez a négy nagyobb téma volt az, ami megalapozta az SDS, illetve az APO irányzatokra való szétválását.

A fent említett báziscsoportok (Basisgruppen) tevékenysége kiszélesedett. Az első csoport Berlin Moabit kerületében alakult 1968 tavaszán, és egy évre rá Berlinben már 11 területi és 13 üzemi csoport (Betriebsgruppen)47 tevékenykedett. Ezek a csoportok az üzemek és kerületek konkrét problémáival foglalkoztak, forradalmi agitációt és oktatást folytattak, ellen-nyilvánosságot teremtettek a Springer-konszern propagandája ellen. A bázis csoportok -habár gyakorlatukban egyértelműen anarchisták voltak- ideológiailag kevert képet mutattak, az akcióegység a kezdeti időkben elfedte a különbözőségeket, de 1969 során ezek egyre nyíltabb konfliktusokhoz vezettek. A csoportokban megjelenő centralizációs törekvésekre adott válaszként egyre többen csatlakoztak az anarchizmus táborához.

A középiskolás fiatalságnak nagy szerepe volt a mozgalomban, 1968-69-ben az ország összes középiskolájában voltak a mozgalomhoz tartozó csoportosulások. A csoportok anarchista szellemiségét mutatja, hogy megfogalmazott követeléseik túlléptek a konkrét iskolai problémákon, és az egyén teljes körű felszabadítását tűzték ki célul.

Az anarchista szellemiség széleskörű elterjedtsége ellenére magát anarchistának nevező csoportból 1968-ban nem volt sok. A legnagyobb szervezet az Anarchistische Arbeiter Bund (AAB) volt, mely 1968-ban alakult Berlin Spandau kerületében, és az 1970-es évek közepéig működött. Eleinte főleg középiskolások, szakmunkástanulók, fiatal munkások alkották a tagságát, és elsősorban a szabadidő együttes eltöltése volt a cél, amit többnyire ifjúsági klubok elfoglalásával valósítottak meg. Idővel kibővült a tevékenység: politikai oktatás, propaganda (graffiti, röpcédulák, újságok), brossúrák (például Bakunyin, Johann Most szövegekkel), helyi aktivitás (például lakbéremelés elleni tiltakozás). Az AAB-csoportokban átlagosan 10-30 tag volt, kevés nő, többnyire tanulók, munkások, 1-2 diák. Átlagéletkor 18-30 év. Berlinben féltucatnyi csoport működött. 1970-ben a május 1-i felvonuláson többszázan vonultak fekete lobogó alatt.48

Az új anarchista mozgalom csak részben követte a klasszikus anarchizmus elképzeléseit. Szervezetileg rendkívül sokszínű volt a mozgalom: a politikai irányultságú tanácskommunista-anarchista főirányon kívül széles terepe volt az érzelmi indíttatású, szubkulturális kezdeményezéseknek is. „ Anarchizmus alatt mi az antiautoriter-liberter karakterrel bíró forradalmi-emancipációs mozgalmak széles spektrumát értjük. A magát anarchistának nevező mozgalmon belül is jelentős különbségek vannak a szó megítélését, magyarázatát illetően. Ezért a feltétel az antiautoriter-emancipációs gyakorlat” -állapítja meg a Koordinationsbüro der anarchistisch-rätekommunistischen Gruppen 1972 októberében.49

Ideológiai vonatkozásban a mozgalom legfontosabb jellemvonása a tudatos törekvés az anarchizmus és a marxizmus szintézisére: a marxizmusból mint elméleti alapból kiindulva az anarchizmus forradalmi nézetein keresztül eljutni az antiautoriter mozgalom elméletéhez és gyakorlatához. Ezen az alapon dolgozta ki spontaneitás-elméletét a Cohn-Bendit testvérpár, Gabriel és Daniel50. Úgy vélték, a spontaneitás -vagyis a merev formákhoz való ragaszkodástól való elrugaszkodás- garantálhatja a forradalmi dinamikát, és ez az, ami az anarchista elképzeléseknek megfelel. Lemondanak a központi vezetésről, de elismerik a forradalmi szervezet szükségességét. A forradalmi avantgárd a társadalmi mozgalomnak alárendelt aktív kisebbség, mely semmiképpen sem degenerálódhat vezető káderek gyülekezetévé. „Az aktív kisebbség az általános mozgalom alkotó része.”51 Elutasítják a politikai-parlamenti tevékenység minden formáját, és a direkt akciókat tekintik a társadalomátalakító cselekvés egyedüli formáinak. „Az akcióbizottságokká, független akciócsoportokká szervezés a városnegyedekben sem előzte meg az akciókat, hanem lépésről lépésre követte. A szervezésnek alkalmazkodnia kellett az akció mindenkori követelményeihez, mert a korábbi szervezeti formák az eljövendő akciók számára nem megfelelőnek és fékezőnek bizonyultak. A szervezet nem öncél, hanem eszköz, átmeneti mozzanat a folyton változó helyzetben.”52 „…a spontaneitás minden bürokrácia első számú ellensége, sőt, egyenes tagadása. Igaz, soha senki nem állította, hogy egy meghatározott harc nem függ össze előző harcokkal, s ebből a szempontból sohasem is volt spontán, azaz a történelmen kívül álló mozgalom. A munkásosztály spontaneitása ugyanis semmi egyebet nem jelent, mint azt a képességét, hogy valamely mozgalmat saját magából kiváltson, s hogy saját harci formáit bontakoztassa ki a magukat a munkásmozgalom vezetőinek és kádereinek nyilvánító nagy és kis „élcsapatokon” kívül, sőt ezek ellenére is.”53 Ezek a nézetek az antiautoriter mozgalom egyes csoportjai számára túl anarchisták voltak. Bernd Rabehl, a mozgalom egyik ideológusa kritizálta az „anarchista dogmatizmust”, a „spontaneitásfetisizmust”. Fontosnak tartotta a direkt akciókat, de a forradalmi reálpolitika lenini-maoi továbbfejlesztésében látta az elkövetkező feladatok meghatározásának lehetőségét.

1969 szeptemberében országos vadsztrájk bontakozott ki a fémiparban, melyhez bányászok is csatlakoztak. A hónap közepére már százötvenezer dolgozó vett részt a „szeptembersztrájkban”. Mivel választások előtt állt az ország, a pártok „megértőek” voltak, és a szakszervezetek is átvették a követelések egy részét. Ahol azonban a követelések „túlzóak” voltak, ott rendőri beavatkozás, vagy a sztrájkoló vendégmunkások ellen idegengyűlölők mozgósítása vetett véget a sztrájknak.54 A sztrájkmozgalom hatására az SDS-ben „proletár fordulat” ment végbe. Az aktivisták rádöbbentek, hogy a proletariátusnak a kapitalizmusba való beintegrálódásáról szóló nézet tarthatatlan.

Az SDS felfedezte hogy a munkásosztály a forradalom alanya, és háttérbe szorult a korábban vallott nézet az egyén önforradalmasításáról. A fordulat földrajzi következményekkel is járt: Berlinben a tevékenység súlypontja a belvárosból átkerült a hagyományos munkás-kerületbe, Kreuzbergbe.55 Az SDS, és vele az egész antiautoriter mozgalom végleg szétszakadt. A legnagyobb csoport a maoistáké volt, akik likvidálták az anarchista elhajlásokat, és végrehajtották a „káderek kommunista átnevelését”. Kisebb csoport volt a trockistáké, mely egymással ellenséges csoportokra oszlott. Az antiautoriter hagyományokat az Undogmatische Linke -mely nem egy konkrét szervezet volt, hanem egyfajta mozgalom- vitte tovább. Ez sem volt egységes mozgalom. Egy része Szocialista Irodákat (Sozialistisches Büro, SB) szervezett, a jobb kommunikáció és koordináció érdekében, más csoportok viszont az irodákkal kapcsolatban az autoriter vezető réteg kialakulásának veszélyeire hívták fel a figyelmet. Ezek az irodák a '70-es évek közepéig anarchista-tanácskommunista gyűjtőpontként működtek.

1969 után megszaporodnak a nevükben is anarchista csoportok. 1971 május 11-én Kronstadt-konferenciát tartanak Berlinben, közel 3000 résztvevővel, „Minden hatalmat a tanácsoknak!” mottó alatt. A résztvevők fele egyszerű érdeklődő volt, ötszázra tehető a kommunista csoportok tagjainak száma, és ezren voltak az anarchisták.56 1972-ben ötven városban működtek anarchista csoportok, tagságuk öttől száz főig terjedt. A korabeli statisztika szerint 28%-uk középiskolás volt, 24% diák, 22% szakmunkástanuló, 19% munkás, 7% egyéb alkalmazott.57 1973-ban már ötvenöt városban működött hetven csoport: 5 üzemi, 10 gimnáziumi, 4 egyetemi csoport, a többi városrészekben vagy újságszerkesztőségekben. Projekt-csoportok is működtek (például börtön-csoport, iskolai-csoport, és így tovább.) Az 1970-es évek közepére hanyatlásnak indult a mozgalom. Belügyminisztériumi jelentések 1975-ben 26 csoportot és mintegy ötszáz aktivistát tartottak nyilván, 1977-ben azonban már csak 19 csoportot és kétszáz aktivistát.58

Az anarchista sajtó már 1968-ban fellendült. 1967 végén jelent meg először a Linkeck, és 1969-ig működött. Önmagát az első antiautoriter újságként hirdette, példányszáma háromezer és nyolcezer között váltakozott.59 Harcosan tekintélyellenes szellem, szatirikus, meghökkentő megjelenés jellemezte. A tartalom államellenes, antiklerikális, SDS-ellenes, Bakunyin szövegek, montázsok, fotók, képregények jelentek meg újszerű tördeléssel. A szabad szerelem jegyében rendszeresen közöltek pornográf fotókat is. A szerveződés kérdését illetően megállapították, hogy a proletárforradalom alapvető feltétele a Párt meghaladása. A lap a Bild Zeitung egyik céltáblájává vált, és így országosan ismertté lett. Több ízben indult eljárás a szerkesztők ellen, akik közül négyet el is ítéltek.60 A lap kilenc szám után megszűnt. 1968-69 során működött a Charly Kaputt című kiadvány. 1968 februártól 1972 februárjáig jelent meg az Agit 88361 című magazin, mely 10-14 naponta jelent meg -összesen 88 szám- négyezer-és hétezer között változó példányszámban. Ez az újság a széles baloldali spektrum fóruma volt, tükrözte a radikális baloldal útkereséseit. A legnagyobb vitát a RAF alapító nyilatkozatának leközlése váltotta ki.62 A szerkesztőség egy része „fegyveres leninistának” bélyegezte a RAF-ot, habár az erőszakot elismerték szükséges harci eszközként. Több militáns csoport elutasította a RAF autoriter dogmatizmusát, és velük szemben anarchista-baloldali kommunista teoretikusokra hivatkozva hangsúlyozták a széles mozgalomtól elszakadó avantgárd zsákutcába vezető útjának veszélyességét. A vita a negyven fős szerkesztői kollektíva szétválásához, és a lap megszűnéséhez vezetett. A radikálisabb tagok 1971 tavaszán elindították a Fizz című magazint, mely anarchista szövegek közlése mellett a városi gerillaharcot propagálta. Tíz szám jelent meg, ebből kilencet lefoglaltak és betiltottak a hatóságok. A szerkesztőségben rendszeresek voltak a házkutatások, és eljárások indultak a szerkesztők ellen. Egyikük, Peter Paul Zahl tíz évet töltött börtönben.63

Az 1970-es évek elején sorra jelentek meg az anarchista újságok, melyek némelyike rövid ideig létezett (Berliner Anzünder, Hundert Blumen, Bambule), mások néhány évig (Schwarze Protokolle, teoretikus magazin: 1972-1977, a müncheni Blatt: 1973-1985, Info-BUG, Berliner Undogmatische Gruppen: 1973-1978), de olyan is van, mely még napjainkban is működik (Grasswurzelrevolution, anarcho-pacifista magazin 1972-től). 1971-ben indult a MAD magazin Hamburgban, mely 1973-ban -miután az anarchista projekt lejáratásának szándékával hasonló címen jelentettek meg egy polgári-szatirikus magazint- Revolte-ra változtatta a nevét. Ez az újság 1982-ben szűnt meg, de a szerkesztőség ma is működteti a Nautilus kiadót.

Ha összességében tekintjük a '60-as évek németországi mozgalmait, akkor láthatjuk, hogy az APO nem tekinthető anarchista mozgalomnak, viszont az anarchizmusnak komoly szerepe volt a mozgalom arculatának és pozícióinak kialakításában. Ez ellentmondásos folyamat volt, az anarchizmust -mind kritikusai, mind hívei- sok esetben csupán a direkt akciók gyakorlatára szűkítették le, és időről-időre a marxizmusnak az anarchizmust elutasító irányvonala kerekedett felül.64 Az anarchizmus évtizedek után kilépett az árnyékból, és a kapitalista rendszerrel szemben forradalmi alternatívaként jelent meg. Megteremtődtek az új anarchista mozgalom alapjai. Ezt sok esetben éppen maguk az anarchisták -vagyis a hagyományos anarchizmust képviselő „régi” anarchisták- utasították el. Az új anarchizmus hangsúlyozta a marxi kapitalizmus-kritika fontosságát, és Marxot Bakunyin mellé helyezte. „Ha az anarchizmus az maradt volna, ami Bakunyin idejében volt, egy hulla lenne ma, és Landauerrel valamint Kropotkinnal lenne egyenlő, azaz egy morcos, fogatlan öreg kutya… akkor mi magunk is csak múzeumi darabok lennénk; mérgesek, agresszívak de porlepték és asztmások.” -fogalmaztak a wetzlari anarchisták.65 Ez a hang nem tetszett a hagyományos anarchizmus képviselőinek. Akik már húsz éve azon dolgoztak, hogy életben tartsák az anarchista eszmét, hirtelen egy mellettük elfutó mozgalmat láttak. Szkeptikusok voltak az anarchizmus újkeletű népszerűségével kapcsolatban. A diákokat tudatlannak tartották és úgy vélték, akcióikkal csak az anarchizmus erőszakos imázsát erősítik. Különösen ellenszenves volt számukra a marxista tradíciókra való hivatkozás. Augustin Souchy így írt: „Dutschke, Teufel, Rabehl, az APO és az SDS többi szószólója egyáltalán nem ismerik az anarchizmust. Ideológiailag a baloldali marxizmus követői; Adorno, Marcuse valamint Karl Korsch és Ernst Bloch szójegyzékeiből dolgoznak, tehát olyanokra hivatkoznak, akik Karl Marx munkásságának folytatói. Daniel Cohn-Bendit „anarchista-marxizmussal” definiálja önmagát, a fogalmak olyan kombinációjával, mely legalább annyira ellentmondásos, mint egy ateista keresztény.”66 A diákok elutasították, patriarchálisnak tartották az anarchisták felvilágosító pózát, avíttnak, anakronisztikusnak érezték őket. Történtek kísérletek a párbeszédre, de nem sok sikerrel. Wily Huppertz, aki 1948 óta adta ki a Befreiung című anarchista újságot, 1967-ben vitát kezdeményezett, de leveleire nem kapott választ. 1970-ben Hamburgban találkozót szerveztek a régi és az új generációk részvételével, de két napos, az anarchizmusról és a marxizmusról való hangos vita után a találkozón végleg szétváltak az utak.

A Franciaországban zajló események ismertebbek, '68 szimbolikus központjának sokan Párizst tekintik. Ennek hátterét az egyik legjelentősebb '68-as esemény, a május-júniusi sztrájkmozgalom -a világtörténelem legnagyobb sztrájkja- adja. Franciaországban a korszak legnagyobb anarchista szervezetei: az FAF (Anarchista Föderáció), a Daniel Cohn-Bendit nevével fémjelzett akcionista csoportosulások, melyek a Március 22 mozgalom körül csoportosultak, a spontán forradalmi szerveződésekben aktív Enragés (Veszettek), és a baloldali radikalizmus legnagyobb hatású modern megújítója, a Szituacionista Internacionálé. Az FAF -és lapja, a La Libertaire-   képviselte a hagyományos anarchizmust, melynek nem volt komoly tömeghatása. Az új-anarchizmus fő orgánuma a Noir et rouge újság volt. A „régi” és az új-anarchizmus között, csakúgy mint Németországban, bekövetkezett a szakítás. A Noir et rouge-ban leszögezték: „A valódi szakítás nem a „marxizmus” és az anarchizmus között van, hanem a liberter szellem és ideák, valamint a leninista, bolsevik, bürokratikus szerveződési koncepció között….Nem félünk kimondani: közelebb állunk a tanács-kommunista mozgalom „marxistáihoz”, mint a hivatalos „anarchistákhoz”, akiknek fél-leninista elképzeléseik vannak a párt-szervezésről.”67 A gyakorlati mozgalomban az anarcho-szindikalista és baloldali kommunista elvek, vagyis a munkás-önigazgatás ideálja vált meghatározóvá. A hivatkozott Cohn-Bendit mű („Baloldali radikalizmus. Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére”) remek példa az anarchizmus „alkotó” felhasználására. Nem ideológiai doktrinákhoz ragaszkodik -de arról szó sincs, hogy anarchista alapelvekkel szembehelyezkedne!-, hanem a kapitalizmus minél totálisabb meghaladására törekszik. „Minden modern tőkés társadalmat az osztályellentéteiből fakadó alapvető ellentmondás szakít szét. A dolgozó lakosság kizsákmányolása egy kisebbség által, újból és újból leküzdhetetlen érdekellentétet hoz létre az osztályok között.”68 Felvállalják a baloldali radikalizmus hagyományait, saját elődeik közt említik Marxot és Bakunyint, Rosa Luxemburgot és Mahnót, az I. és a Szituacionista Internacionálét egyaránt. A műben részletesen elemzik a '68-as eseményeket. A mozgalom kezdetét az jelentette, hogy a diákság egy jelentékeny kisebbsége az oktatási rendszer kritikájától eljutott a tanulmányok társadalmi funkciójának teljes megkérdőjelezéséig. A diákok által szervezett nyári egyetemek -melyek valódi népi főiskolaként működtek- keretet biztosítottak valamennyi tudomány alapjainak átgondolására. Az eredmény az egész társadalmi rendnek és munkamegosztásnak a megkérdőjelezése lett. Ez adott forradalmi dimenziót a mozgalomnak. A szerzők a sztrájkmozgalom elemzése során kifejtik a kapitalizmus meghaladásának általuk képviselt programját. Ők ezt kommunista programnak nevezik, valójában anarchista és tanács-kommunista elemekből építkeznek, központi elemei programjuknak az önigazgatás, az autonómia, a föderalizmus, az osztálytársadalom elvetése és természetesen az államellenesség. Megállapítják, hogy az egyenlőtlen elosztás kritikája csak a probléma felszínét érinti. A kapitalizmusban létező elidegenedéssel a szabad, alkotó emberi tevékenységet állítják szembe. A munka célja az uralkodó osztály uralmának fenntartása. A harc egyre magasabb szintre emelkedése szükségessé teszi a közvetlen igények kielégítésén való túllépést: a termelők önigazgatását, a termelés saját ellenőrzésük melletti újbóli megindítását. A termelés és a feladatok elosztását helyi és országos tanácsok szervezik. A társadalom átalakításához nem elég a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése, mert a kapitalizmusban a termelő meghatározott piaci értékű árucikk. Az új társadalomban viszont a társadalmilag szükséges munkát a társadalom valós igényei fogják megszabni. A társadalom horizontálisan szerveződik, ahol az egyenlőség nem morális alapokon nyugszik, hanem az önemancipáció természetes következménye. Programjuk kifejtése után a szerzők bemutatják a hivatalos kommunista párt és szakszervezete visszahúzó szerepét, melynek oka az, hogy nem céljuk a kapitalizmus forradalmi úton való megdöntése. Ezután részletesen elemzik az oroszországi bolsevik gyakorlatot és az 1917-es forradalmat, mely arra volt példa, hogyan képes legyőzni a pártbürokrácia a forradalmi munkásmozgalmat.

Ez a Cohn-Bendit mű elsőrangú forrás a '68-as mozgalom ideológiai feltérképezéséhez.

A mozgalom ideológiai megalapozásában nagy szerepük volt a komoly elméleti tevékenységet kifejtő, a tanácskommunizmust és az anarchizmust szintetizáló szituacionistáknak.69 A hagyományos anarchizmus számára az ő tevékenységük is ellenszenves volt. 1971-ben az olaszországi Anarchista Föderáció (FAI) kizárta soraiból a szituacionistákat, akik válaszképpen leszögezték, hogy egyrészt ennek a föderációnak nem is voltak szituacionista tagjai, másrészt az „anarcho-bürokraták” mozgalmainak nincs köze a forradalmi mozgalomhoz.70

Az Egyesült Államokban Németországhoz hasonlóan egy diákszervezet vált a mozgalom kiindulópontjává: a Students for a Democratic Society (SDS), mely a '60-as évek elején alakult a Michigani Egyetemen. A szervezetben lezajlottak a pozíciók tisztázásához vezető viták, és bekövetkeztek a szakítások: külön úton indultak el a marxista-leninisták (maoisták) (Progressive Labour Party), önálló mozgalomként újult meg a feminizmus, a radikális, az erőszakot középpontba állító csoport pedig Weathermen néven hozott létre szervezetet. A végleges szakítás előtt 1969-ben a Weathermen rövid időre átvette az SDS országos koordinációs központot: a helyi SDS-csoportokban volt némi csodálkozás a megváltozott hangvételű, radikális központi állásfoglalások láttán… A Weathermen a szakítás után elsősorban állami intézmények, kormányépületek ellen elkövetett bombamerényleteket szervezett. 1970-ben a new-yorki 11. utcában egy lakóépületben, tisztázatlan körülmények között bekövetkezett robbanásban 3 aktivista életét vesztette, ezután a csoport újraértékelte az erőszakról vallott nézeteit, és többen is feladták a korábbi harci stratégiát. Az SDS-en kívül a hippi mozgalomból is születtek radikális csoportok. A Youth International Party (Yippi) pszichológiai hadviselést hirdetett az establishment ellen. Egyik vezetőjük, Jerry Rubin arról beszélt, hogy Amerika mindenkit géppé változtatott, ezért fel kell ébreszteni az emberek érzelmeit. A yippik happening-jellegű tüntetéseket szerveztek, de nem riadtak vissza a rendőrséggel való konfrontálódástól sem. 1968 augusztusában, majd 1969 októberében Chicagóban több napos utcai zavargások kirobbantásában volt jelentő szerepük. 1966-ban New Yorkban alakult meg a Motherfuckers nevű szervezet. Nagy hatással volt rájuk a szituacionizmus. Akcionista-hedonista tendenciát képviseltek, hasonlóan a nyugati parton 1969-ben alakult International Werewolf Conspiracy-hoz, vagy a Detroitban 1968-ban alakult White Panther Party-hoz. Anarchista irányultságú lapok sora indult el, mint például a Seed, a Guardian71, a Guerrilla, vagy az ingyenes boltokat, vidéki kommunákat szervező diggerek lapja, a Digger Papers.

Nagy-Britanniában a '60-as évek változásai jól nyomon követhetők az Anarchy magazinban, melynek 1961 és 1970 között Colin Ward volt a szerkesztője.72 A lap célja az volt, hogy haladjon a korral és túllépjen a hagyományos mozgalom ideológiai dogmáin. Beszámoltak a világban zajló eseményekről, nyomon követték a diáklázadásokat, de feltárták annak szerintük zavaros ideológiai alapjait. Sok „régi” anarchistához hasonlóan úgy vélték, a diákok „forradalmat játszanak”. Ugyanakkor az Anarchy mégis az új-anarchizmus képviselőjének tekinthető, mert folyamatosan kereste a lehetőséget az anarchista elképzelések gyakorlatba való átültetésére. Ahelyett hogy vársz a forradalomra: Do-it-yourself! -hirdették. A D.I.Y. szemlélet másoknál is megjelenik: „Képtelenség és a valóságtól idegen dolog azt képzelni, hogy a forradalmat egyetlen, döntő akció útján meg lehet valósítani. A forradalmi folyamat a kapitalizmus eltompultsága ellen napról napra újra kezdődik, az ellen a tompaagyúság ellen, mely megakadályoz bennünket, hogy észrevegyük: mindenütt, bennünk, a munkahelyen és másokhoz való kapcsolatainkban lehetőségek rejlenek arra, hogy kivonjuk magunkat a rendszer alól.”73 Az Anarchy hangsúlyt fektetett a képzésre, képviselte a megújult feminizmust, a környezetvédelmet, támogatta a házfoglaló mozgalmat. Gyakorlatban mutatták meg, hogy az anarchisták képesek az együttműködésre. „Kezdd el, nem a többiek számára, hanem a többiekkel, saját magadnak, itt és most, a forradalmat!”74

Más utat járt be a forradalmi anarchista irányzatot képviselő Angry Brigade, akik 1970 és 1972 között 25 szabotázs-akciót, bombarobbantást hajtottak végre, bankok, nagykövetségek, parlamenti képviselők házai ellen, akcióik során mindössze egy sebesülés történt.75 A csoportból tizenkét tag került börtönbe. Nézeteiket nyilatkozataikból ismerhetjük meg. „Angry Brigade: 6. kommüniké.

Forradalmár társaink…

Túl sokáig tűrtük tétlenül az erőszakot, amit a rendszer használ. Naponta érnek minket támadások. Erőszak nem csak az, amit a hadsereg és a rendőrség művel, vagy ami a börtönökben van. Erőszak az is, amit ez a vacak elidegenedett kultúra sugároz tv-filmekkel és magazinokkal, és az is amit a városi élet sivár sterilitása nyújt. Erőszak a munkánk mindennapi kizsákmányolása, ami a nagyfőnököknek hatalmat ad hogy ellenőrizhessék az életünket és a rendszert saját végzete felé irányítsák. Mennyi Rolls Royce…mennyi Észak-Írország…mennyi munkásellenes törvény kell még bizonyságul, hogy a kapitalizmus válságára az uralkodó osztály csak a nép elleni politikai támadással tud reagálni? De a rendszer sohasem fog önmagától összeomlani vagy megszűnni. Egyre több munkás ismeri ezt fel, és erősödik a szerveződés és a harcias politizálás iránti igény…

A mi szerepünk mélyíteni a politikai ellentéteket minden szinten. Nem kiadványokkal vagy szocialista frázisok puffogtatásával. A mi támadásunk erőszakos. A mi erőszakunk szervezett. Nem az a kérdés, hogy a forradalom erőszakos lesz-e. A szervezett erőszakos harc és a szervezett terrorizmus együtt halad. Ezek a forradalmi munkás-mozgalom taktikai eszközei. Ahol két vagy három forradalmár szervezett erőszakkal támad az osztályrendszerre… ott van az Angry Brigade. A forradalmárok országszerte használják ezt a nevet a rendszer elleni akciókhoz. Sohasem győzött még forradalom erőszak nélkül. Ahogyan az új forradalmi társadalom szerkezetét és programját egyesíteni kell a harc minden pontján minden szervezeti szinten, ugyanúgy a szervezett erőszak jelen van a harc minden pontján addig, amíg a felfegyverzett forradalmi munkásosztály meg nem dönti a kapitalista rendszert.”76

Az erőszak itt is komoly vitákat váltott ki a mozgalomban, a legfőbb kritika az volt, hogy az erőszakos akciók nyomán fokozódott a teljes baloldali spektrum elleni represszió. Az ezzel szemben álló vélemények szerint az állami represszió az Angry Brigade tevékenysége nélkül is jelen van, és az állam minden esetben üldözi az államellenes erőket -legalábbis ha azok valóban veszélyesek rá nézve.

Észak-Írországban a People's Democracy csoport képviselte a marxista-anarchista összefogást. 1969-ben kijelentették, hogy Észak-Írországban nem vallásháború folyik, hanem politikai és társadalmi felszabadító harc.77

Olaszországban a diákmozgalom már a kezdetektől ki tudott törni az értelmiségi gettóból. 1967-1968 fordulóján egyetemfoglalások, heves utcai összecsapások zajlottak a diákok és a rendőrök között78. Ezzel párhuzamosan a nagyobb üzemekben gyárfoglalások zajlottak. Széles társadalmi bázisa volt az önsegélyezés különböző formáinak, ami a gyakorlatban a közüzemi szolgáltatásokért való fizetés megtagadását jelentette. 1969-től hosszan elhúzódó forradalmi jellegű küzdelem bontakozott ki országszerte, mely kitermelte magából az anarchista gyökerű operaismo irányzatot79 - természetesen jelen voltak a különböző „régi” -mint a már említett FAI- és új anarchista csoportosulások is.

 

 

„ A flaszter alatt ott a strand!”

1968 után…

 

1968-ban nem győzött a forradalom, és a kortársak közül sokan vereségként élték meg az események lezárulását. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, az Egyesült Államokban többtucatnyi aktivista veszítette életét a harcok során, és sok százan kerültek börtönbe.80 Megváltozott a világ, és nehéz tárgyilagosan megítélni, hogy volt-e értelme az áldozatoknak, a küzdelemnek. „A flaszter alatt ott a strand!” - ez a jelszó '68-ban azt jelentette, hogy elég felbontani az „útborítást”, és már meg is találjuk a valódi életet. Az utat újraaszfaltozták, de az aszfalt alatt továbbra is ott van az eltemetett strand. A tiltakozó mozgalmakat felszámolták vagy integrálták a rendszerbe. Az elégedetlenséget reformokkal, pótszerekkel leszerelték. Azonban az 1968-as forradalmi robbanáshoz vezető problémák csak látszólag szűntek meg, és az akkor megfogalmazott kérdésekre ma sincs válasz.

Az anarchista mozgalom -akárcsak az egész világ- megváltozott. Társadalmi bázisa kiszélesedett, állandósult. Széles anarchista infrastruktúra épült ki, a szervezett és az egyéni anarchizmus jelen van a bolygónak szinte minden országában. Az anarchista mozgalom rendkívül tarka, és a különböző rendszerkritikus mozgalmakban is számtalan anarchista hatás mutatható ki. Az anarchizmus 1968-ban bebizonyította, hogy képes alkalmazkodni a változó körülményekhez, és képes autentikus válaszokat megfogalmazni a sorsdöntő kérdésekre. Ez tekinthető dolgozatom legfontosabb tanulságának.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

A Decade of Anarchy (1961-1970). Selections from the Monthly Journal Anarchy. Ed. Colin Ward. Freedom Press, London 1987.

Anarchizmus. A harc folyik tovább…  Forradalom Füzetek, Budapest. é.n. [1998]

Anarchizmus és rendezőelvek. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve. Szerk. Szoboszlai György Budapest, 1987.

Bartsch, Günter: Anarchismus in Deutschland.  Bande II. 1965-1973 Fackelträger-Verlag, Hannover 1973.

Birchall, Ian: France 1968: „All power to the imagination!” In: Revolutionary Rehearsals Ed. Colin Barker  Bookmarks, London, Chicago and Melbourne 1987.

Birke, Peter: A vadsztrájkok és a szakszervezetek a Német Szövetségi Köztársaságban (1967-1973). In: A nemzetözi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 2007.  Magyar Lajos Alapítvány, Budapest 2006.

Brinton, Mauric: Mai '68.  Solidarity-Pamphlet, London 1968.

Cohn-Bendit, Daniel és Gabriel: Baloldali radikalizmus - Orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. H. n., é. n. [Kossuth Könyvkiadó, zárt sorozat]

Csontos György: A zöldek.  Kossuth Kiadó, Budapest 1982.

Das Leben ändern, die Welt verändern! 1968. Dokumente und Berichte.  Her. Lutz Schulenburg.  Edition Nautilus, Hamburg 1998.

Dauvé, Gilles - Martin, Francois: Niedergang und Wiederkehr der kommunistischen Bewegung. Wildcat-Zirkular 52/53. Köln 1999.

Debord, Guy: Die Gesellschaft des Spektakels. Edition Revolutionsbräuhof, Wien 1996.

Drücke, Bernd: Zwischen Schreibtisch und Straßenschlacht.  Anarchismus und libertäre Presse in Ost- und Westdeutschland.  K-O Wissenschaft, Münster 1998.

Dutschke, Gretchen: Rudi Dutschke.  Wir hatten ein barbarisches, schönes Leben.  Verlag Kiepenheuer und Witsch, Köln 1996.

Fragmente zur Geschichte. '68 und '70er Jahre. Her. AG Zivilisation und Barbarei.  Berlin 1995.

Green, Gil: Új radikalizmus: anarchizmus vagy marxizmus?  Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1973.

Henning, Markus-Raasch, Rolf: Neoanarchismus in Deutschland.   Entstehung-Verlauf-Konfliktlinien.  Oppo-Verlag, Berlin 2005.

Kätzel, Ute: Die 68erinnen. Porträt einer rebellischen Frauengeneration. Rowohlt, Berlin 2002.

Konok Péter: ”…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest 2006.

Kunzelmann, Dieter: Leisten Sie keinen Widerstand!  Bilder aus meinem Leben.  Transit Buchverlag, Berlin 1998.

Linkeck -Erste antiautoritäre Zeitung- Reprint: Karin Kramer Verlag, Berlin 1987.

Mailänder, Ulf - Zander, Ulrich: Das kleine Westberlin-lexikon. Die alternative Szene der siebziger und achtziger Jahre. Berlin 2003.

Nemes János: Terroristák az NSZK-ban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.

Red Devil: Frankreich 1968: Rebellion im Herzen der Bestie. Bibliothek des Widerstandes, Lübeck 2002.

Reinders, Rolf - Fritzsch, Ronald: Die Bewegung 2. Juni.   Gespräche über Haschrebellen, Lorenzentführung, Knast.  Edition ID-Archiv, Berlin-Amsterdam 1995.

Situationistische Internationale: Die wirkliche Spaltung in der Internationalen. Edition Revolutionsbräuhof, Wien 1997.

Stowasser, Horst: Anarchie!  Idee-Geschichte-Perspektiven.  Edition Nautilus, Hamburg 2007.

Szirtes Gábor: Nagyvárosi gerillák. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1995.

The Angry Brigade 1967-1984. Documents and chronology. Elephant Editions, London 1985.

This is not a tour guide. An other view on Amsterdam. SPOK, Amsterdam 1994.

Ton Steine Scherben. Geschichten, Noten, Texte und Fotos aus 15 Jahren. Her. Dirk Nishen. Berlin 1985.

Ward, Colin: Anarchy in Action. London 1973.

Woodcock, George: Anarchism.  A history of Libertarian ideas and movements.  Penguin books, Harmondsworth 1986.

 

 

 

 

 

 

1 Anarchizmus - a harc folyik tovább. Forradalom füzetek, Budapest, é.n. [1998] 8.  ill. Anarcho-kommunista Akció 1. szám. Bp. 1994. 6. Tegyük hozzá, hogy Woodcock értékelése szerint a '68-as diákcsoportok gyakran inkább csak „forradalmat játszottak”. George Woodcock: Anarchism.  Penguin Books, Harmondsworth, 1986. 386.

2 Az új-anarchizmus elnevezés az anarchista szerzőknél elfogadott terminológia, l. Horst Stowasser, George Woodcock, Markus Henning, Rolf Raasch.

3 Woodcock, i.m. 8.

4 Kun Miklós: Útban az anarchizmus felé. Budapest, 1982.

5 Vadász Sándor: A klasszikus anarchizmus ideológiájának fogalomrendszere Proudhon és Bakunyin műveiben. In: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Szerk. Harsányi Iván - Jemnitz János - Székely Gábor. Budapest, 1982.

6 Haskó Katalin: Marx és Proudhon. Budapest, 1988.

7 Krausz Tamás: A cártól a komisszárokig. Budapest, 1987.

8 Harsányi Iván: A Franco-diktatúra születése. Budapest, 1988.

9 Jemnitz János: Az anarcho-szindikalizmus franciaországi történetéhez 1914 előtt. Századok, 96, 5-6. sz. 1962.

10 Bozóki András - Sükösd Miklós: Anarcho-demokraták. Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. Budapest, 2007. ill. egyéb műveik.

11 Velük ellentétben Colin Ward az együttműködést a szélesebb értelmű „mozgalommal” nem feloldódásnak tekinti, hanem bizonyítéknak az anarchizmus flexibilitására, megújulásra való képességére. Vö. Colin Ward: Anarchy in Action. London, 1973.

12 Konok Péter: „…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században. Bp, 2006.

13 Van különbség a kettő között, de az individualizmussal szembe állítva kezelhetjük őket közösen.

14 A 19. századi anarchista terroristák többnyire individualista anarchisták voltak, l. Nicolas Halasz-Robert Halasz: „Tiszta szívű gyilkosok”. Bp, 1972.

15 Szerte a világon egymással összefüggő, egymásra ható, komoly társadalmi-politikai változásokat hordozó események zajlottak.

Földrészekre lebontva vázlatszerűen az alábbi helyszíneket emelhetjük ki:

Európában: Franciaország (általános sztrájk, utcai harcok), Olaszország (egyetem és gyárfoglalások,kiszélesedő és évekig eltartó forrongás), Nyugat-Németország (országos tüntetések, sztrájkok), a mediterrán országok katonai diktatúrái elleni harc, Csehszlovákia (a Prágai Tavasz), Lengyelország (diáktüntetések, felkelés a tengermelléken), Hollandia, Anglia, Észak-Írország.

Amerikában: USA (gettólázadások, egyetemfoglalások, háborúellenes tömegmozgalom), Mexikó (széles körű lázadás), Argentína (munkásfelkelés), Chile, és itt kell megemlíteni Che Guevara, 68 egyik emblematikus alakja gerillamozgalmát.

Ázsiában: Kína („kulturális forradalom”), Vietnam, Japán, Indonézia (tömegmészárlás az antikommunista és kínai-ellenes pogromok során), arab országok.

Afrikában: gerillaháborúk, polgárháborúk.

16 Vadász Sándor: Anarchista jelenségek az 1968. május-júniusi eseményekben. In. Anarchizmus és rendezőelvek. Szerk. Szoboszlai György. Budapest, 1986.

17 Ez a visszafogó politika a '68-as események során -tehát a tényleges harci helyzetben- még erősebbé vált. A „hivatalos” kommunista pártoknak és szakszervezeteiknek nagyon jelentős szerepük volt a forradalmi hullám megfékezésében - ebben a korszak értelmezői többnyire egyetértenek, l. Konok Péter i.m.

18 Woodcock, i.m. 7.

19 Woodcock, i.m. 412.

20 www.iaf-ifa.org (2008. 01.15.)

21 Woodcock, im. 226.

22 Ez utóbbi megállapításról nem volt nagy vita, inkább csak annak értelmezésében, hogy kik is a munkásmozgalom képviselői.

23 Das Leben ändern, die Welt verändern! 1968 Dokumente und Berichte -Herausgegeben von Lutz Schulenburg- Edition Nautilus, Hamburg 1998. 29.

24 Woodcock, i.m. 369.

25 Woodcock, i.m. 370.

26 A házfoglaló(squat)-mozgalom, melynek lényege hogy az üresen álló épületekbe beköltözők nem csupán lakást foglalnak maguknak, hanem kialakítják az ellenkultúra közösségi tereit is, az utóbbi évtizedekben az anarchizmushoz közelálló szubkultúrák fontos elemévé vált világszerte, és még napjainkban is élő és több országban is virágzó tradíció.

27 A különböző alternatív választási listák, zöld pártok számára.

28 Daniel és Gabriel Cohn-Bendit: Baloldali radikalizmus, orvosság a kommunizmus aggkori betegségére. É.n. h.n. 24.

29 Kunzelmann 1957-ben a müncheni dadaista művészcsoport, a SPUR alapítója. 1959-től 1962-ig a Szituacionista Internacionálé német szekciójának tagja. Folyamatosan aktív résztvevője a tekintélyellenes mozgalmaknak. 1998-ban halálát tudató közlemények jelentek meg, de a hír nem volt igaz -így próbált menekülni egy néhány hónapos börtönbüntetés elől, melyet egy jobboldali politikus tojással való megdobálásáért szabtak ki rá.

30 Dieter Kunzelmann: Leisten Sie keinen Widerstand! Transit Verlag, Berlin 1998. 47.

31 „Az anarchizmus vádja ismerős számomra…1966 és 67 között azt a szemrehányást kaptam, hogy az SDS-be én hoztam be az anarchizmust. Ennek inkább örülök, mint szégyenkezem miatta.” Rudi Dutschke 1975-ben. Idézi: Gretchen Dutschke: Wir hatten ein barbarisches, schönes Leben. Verlag Kiepenheuer - Witsch, Köln 1996. 329.

32 Az SDS szerint komolytalan és szubjektivista a KOMMUNE I. Ők is kommunát alapítanak 1967 nyarán, ez lesz a KOMMUNE II, ahol erőteljesebb politikai elméleti munkát folytatnak, és többek között a Berlinbe látogató Adorno ellen adnak ki röplapot. Mindkét kommuna 1969-ig létezik.

33 A bíróság előtt addig még soha nem látott tiszteletlenséggel viselkedtek. Az írott forrásokban nincs nyoma, de a városi folklórban megőrződött egy legenda arról, hogy egyik tárgyalásán Fritz Teufel felugrott a bírói pulpitusra, és mielőtt lefogták volna, nadrágját letolva odaszart a bíró elé.

34 In. Dutschke, i.m. 136.

35 Az anti-náci kampány lényege a közélet megtisztítása volt azoktól, akik a náci időkben együttműködtek a hatalommal. Minden bizonnyal ez a kampány indított be egy olyan folyamatot, mely során a német társadalom szembenézett saját múltjával, és jórészt leszámolt a fasiszta örökséggel.

36 In. Dutschke, i.m. 185.

37 A mozgalom legismertebb vezéralakja túléli a lövést, de 1979-ben a sebesülés utóhatásaként fellépő epilepsziás roham okozza halálát. Merénylője 1970-ben öngyilkos lett a börtönben, miután Dutschke több levelet is írt neki. Dutschke, i.m. 244.

38 Peter Birke: A vadsztrájkok és a szakszervezetek a Német Szövetségi Köztársaságban (1967-1973) In. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv, 2007. Bp. 2006. 40.

39 Akik hamarosan politikai otthonra találtak az 1968 szeptember 26-án megalakított DKP-ban (Deutsche Kommunistische Partei).

40 Nem maradtak a szóbeli kritikánál: az SDS egyik, nőkérdés iránt érzéketlen vezetőjét 1968 szeptember 13-án egy SDS-konferencián paradicsommal dobálták meg. Ute Kätzel: Die 68erinnen. Berlin 2002. 305.

41 Kätzel, i.m. 14.

42 Ez a frakció képezte az 1969-től szerveződő kommunista (marxista/leninista) pártok és szervezetek -gyűjtőnevükön K-Gruppen- alapját. A legismertebb csoportosulások: Arbeiterbund für den Wiederaufbau der KPD (ABG), Kommunistische Partei Deutschlands (KPD), Kommunistische Partei Deutschlands/Marxisten-Leninisten (KPD/ML), Kommunistischer Arbeiterbund Deutschlands (KABD), Kommunistischer Bund (KB), Kommunistischer Bund Westdeutschland (KBW), és további több mint száz csoport. Országszerte mintegy százezer aktivista vett részt tevékenységükben, lapjaik -pl. Roter Morgen, Rote Fahne, Kommunistische Volkszeitung, Arbeiterkampf, stb.-   pedig több tízezer példányban jelentek meg. De ez már a '70-es évek… Fragmente zur Geschichte. Her. AG Zivilisation und Barbarei, Berlin. 1995. 51.

43 A forradalmi spontaneitás elképzeléseihez l. Cohn-Bendit, i.m.

44 Mahler később RAF (Rote Armee Fraktion) aktivistaként került börtönbe, ahol eltávolodott társaitól. 1975-ben amikor Peter Lorenz túszul ejtett szenátorért több RAF-tagot is elengedtek Mahler nem volt hajlandó elhagyni a börtönt. Leülte a büntetését, majd a '90-es évektől neonáci szervezetekhez csatlakozott, jelenleg a neonáci NPD ideológusa és egyik vezére.

45 Tupamaros West-Berlin, Haschrebellen, Schwarze Ratten, Schwarze Front, Rote Ruhr Armee. 1972 januárjában a csoportok nagy része Bewegung Juni 2. (Június 2 Mozgalom) néven egyesült.

46 Célpontjaik amerikai érdekeltségek, bíróságok, bankok, hivatalok, konzulátusok, a reakciós sajtó intézményei voltak.  Ronald Fritzsch - Ralf Reinders: Die Bewegung 2. Juni.  Edition ID-Archiv, Berlin-Amsterdam 1995. 156.

47 Hening-Raasch, i.m. 144.

48 Hening-Raasch, i.m. 152.

49 In. Henning-Raasch,im. 157.

50 Daniel az ismertebb, ő volt a „diákvezér”. Szereplése ellentmondásos: elméleti tevékenysége nagy jelentőségű, de az események során időnként visszahúzó szerepet játszott. Mintha saját nézeteit nem tudta volna következetesen képviselni…vö. Cohn-Bendit, i.m.

51 Cohn-Bendit, i.m. 276.

52 Cohn-Bendit, i.m. 87.

53 Cohn-Bendit, i.m. 178.

54 L. Birke, i.m.

55 Kreuzberg vált a '70-es években kibontakozó, a '68-as mozgalomban gyökerező autonóm-mozgalom központjává. Itt volt a legtöbb foglalt ház, a mozgalom fénykorában, a '80-as években több mint száz. Az első foglalt házakat a mozgalom mártírjairól nevezték el: Georg von Rauch-Haus (1971), Tommy Weisbecker-Haus (1973), ez utóbbi jelenleg is alternatív kulturális központként működik.

56 Günter Bartsch: Anarchismus in Deutschland.  Fackelträger Verlag, Hannover, 1973. 206.

57 Bartsch, i.m. 214.

58 Henning-Raasch, i.m. 160.

59 A korábbi, hagyományos anarchista újságok néhány száz példányban jelentek meg. Pl. Befreiung, Zeitgeist.

60 Karin és Bernd Kramer később megalapította a Karin Kramer Verlagot, mely számtalan anarchista könyv mellett 1987-ben kiadta a Linkeck reprintjét.

61 Először Agit 883-56-51 címmel, ez volt a szerkesztőség -egy berlin-wilmersdorfi lakóközösség- telefonszáma.

62 „Die Rote Armee aufbauen” - agit 883, 1970 május 22.

63 Ulf Mailänder- Ulrich Zander: Das kleine Westberlin-Lexikon. Berlin 2003. 308.

64 Ugyanúgy, ahogy az anarchizmusban jelen van az anti-marxista irány, a marxista indíttatású mozgalmak jelentős része elutasítja az anarchizmust. Sok anarchista Marxról szólván egyszerűen „államkommunizmusról” beszél, míg a marxisták „kispolgári álforradalmároknak” tekintik az anarchistákat.  Ám mindkettő mozgalomban volt és van törekvés az egységre, vagyis annak bizonyítására, hogy csak egy antikapitalista mozgalom van. Az anarchisták részéről erre törekedtek, törekszenek az anarcho-kommunista irányzatok (Johann Most, a Mahno nevével fémjelezett Plattformisták, stb.), vagy független gondolkodók, mint Szabó Ervin, marxista részről a tanácskommunisták, liberter marxisták, baloldali kommunista csoportok. 1968-ban a gyakorlati akcióegység mellett erőteljesen jelen voltak az anarchizmus és a kommunizmus elméleti közelítésére irányuló törekvések.

65 Bartsch, im. 403.

66 Henning-Raasch, im. 130.

67 Woodcock, im. 271.

68 Cohn-Bendit, i.m. 155.

69 A Szituacionista Internacionálé részletes bemutatását l. Konok Péter, i.m. 244-263.

70 Situationistische Internationale: Die wirkliche Spaltung in der Internationalen. Wien 1997 63.

71 A szerkesztők egy része nem találta elég radikálisnak a lapot, ezért elfoglalta és „felszabadította” a szerkesztőséget.

72 A Decade of Anarchy (1961-1970). Ed. Colin Ward. London 1987.

73 Cohn-Bendit, i.m. 277.

74 Cohn-Bendit, i.m. 281.

75 Ennyi akciót vállaltak el, de 1968 március és 1971 augusztus között 123 tulajdon elleni merénylet történt Angliában.

76 The Angry Brigade. 1967-1984. Documents and chronology. London 1985. 25.

77 Das Leben ändern…370.

78 Pl. 1968 márciusában zajlott Rómában a Valle Giuliai ütközet. A csata után Pier Paolo Pasolini, a filmrendező kijelentette, hogy a rendőrökkel szimpatizál, mert ők a munkásosztályból származnak, ellentétben a középosztálybeli diákokkal.

79 Olyan szervezetekkel, mint a több ezres tagságú Lotta Continua, Potere Operaio, Autonomia Operaia. Ezek a szervezetek a nagyüzemi munkássághoz szorosan kapcsolódtak, és ez volt eredetileg az autonóm mozgalom. Az 1970-es évek második felében megerősödő, ideológiájukban szintén elsősorban az anarchizmushoz kötődő német, holland, dán, stb. autonómok már kevésbé kötődtek a hagyományos munkásosztályhoz.

80 Mexikóban, Argentínában a mozgalom leverésének nagyságrendekkel több áldozata volt.