K. L. írása

Forradalmi események Magyarországon 1918-1919-ben

I.

Az 1917-1923 közötti világforradalmi hullám, mely végigsöpört az egész bolygón, a 20. század alapvető jelentőségű eseménye volt. Az 1917 februári oroszországi forradalom volt a szikra, melynek nyomán a következő években forradalmi megmozdulásokra került sor a világ számos pontján. Kanadától Argentínáig, Szibériától Olaszországig, Egyiptomtól Kínáig lázadások, felkelések, földfoglalások, üzemfoglalások történtek, hosszabb-rövidebb életű autonóm forradalmi kormányzatok alakultak. Ezek az események hatással voltak egymásra és összefüggő láncolatot alkottak. Egy új társadalom felépítése reális alternatívának tűnt a társadalom széles rétegei számára. Ahogy Thomas Mann írta egy levelében: „A kommunizmus, ahogy én értem, sok jót és emberit tartalmaz: célja végül is általában véve megszüntetni az államot, amely mindig megmarad hatalmi szervnek, emberivé tenni a világot és megfosztani mérgétől, depolitizálása révén. Alapjában véve kicsoda ellenzi ezt?”[1]

Az eseménysor lezárásának az 1923-as bulgáriai és hamburgi felkelés tekinthető, de természetesen a következő években is zajlottak nagyszabású megmozdulások. Ha az 1914-1918 közötti első világháborút tekintjük a 19. század záró eseményének, akkor a világforradalmi hullám joggal nevezhető a 20. század kezdetének. A 20. század első felét az ellenforradalmi terrorból kibontakozó fasizmus határozta meg, a második felét pedig a hidegháború korszaka jellemzi, melynek egyik pólusa a forradalom nyomán megszülető Szovjetunió volt.

A világforradalom leglátványosabb eredménye a világháború befejezése volt. A Központi Hatalmak katonai veresége 1918 őszére már nehezen vitatható ténnyé vált, ugyanakkor a hadi eseményeknek a német és az osztrák-magyar csapatok katonai lázadása vetett véget. Ezután éveken át heves harcok tomboltak a forradalom és az ellenforradalom erői között, eltűntek a térképről a korábban meghatározó birodalmak, új országok születtek, és hosszabb-rövidebb életű forradalmi kormányzatok alakultak. A harcok súlypontja Közép- és Kelet-Európában zajlott.

Hosszú évek súlyos harcai után a forradalmi hullám elcsendesült.

Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság illeszkedett a nemzetközi forradalmi hullám eseményeihez. Nem különleges, de nagyszabású esemény volt.

II.

Magyarország a Habsburg birodalom része volt a 18. század kezdete óta, majd 1867-től az Osztrák-Magyar államszövetség egyik tagja. Egy nagyobb gazdasági egység részeként az országban viszonylag gyors ipari fejlődésre került sor, nagyvárosok, ipari centrumok születtek. Habár magas maradt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya – több mint 60 % -, de az iparban és a kereskedelemben dolgozók aránya meghaladta a 20 %-ot, ebből az ipari munkásság aránya elérte a 15 %-ot. Az ország soknemzetiségű volt, Magyarország húszmilliós lakosságának több mint 50 %-a nem magyar nemzetiségű volt 1914-ben. A 20. század első fele a nemzetállamok kialakulásának korszaka volt Kelet-Európában, és mivel a Habsburg monarchiában a magyar uralkodó osztály keményen fellépett a nemzetiségi jogok ellen, így 1918-ban, a Habsburg birodalom széthullása után Magyarország lakosságának jelentős része tartotta vonzónak egy új nemzetállamhoz való tartozást. A nacionalizmus komoly tényezővé vált a forradalom leverése szempontjából, a nacionalizmus erősebbnek bizonyult az internacionalizmusnál.

Az első világháború kirobbanásában is volt szerepe a magyar imperialista érdekeknek, hiszen Szerbia a balkáni terjeszkedés útjában állt, és támogatta a Monarchiától elszakadni vágyó délszláv népességet. A háború azonban nem várt következményekkel járt: a Habsburg birodalom nemcsak elvesztette azt, de gazdaságilag is belerokkant.

A teljes vereséget előzte meg a hadsereg lázadása, mely nem volt előzmények nélküli. A háború elleni mozgalom 1917-ben, az oroszországi forradalom hírére megerősödött. 1918-ban januárban és júniusban került sor országos sztrájkokra, több mint félmillió résztvevővel. Az üzemekben sok helyen illegális munkástanácsok alakultak, a katonai alakulatoknál pedig katonatanácsok, és terjedt a dezertálás, a parancsmegtagadás. 1918 őszére felbomlott a frontokon a fegyelem, és a hatalom a hátországban sem volt ura a helyzetnek.

III.

1918 októberében Budapesten ellenkormány alakult Nemzeti Tanács néven, élén a népszerű háborúellenes liberális politikussal, Károlyi Mihállyal. Október 31-én a tüntető tömeg elfoglalta az utcákat, a katonatanács lefegyverezte a kormányhű alakulatokat, a király pedig kinevezte kormányfőnek Károlyit. Két héttel később kikiáltották a köztársaságot. Az új kormányban szerepet vállalt a szociáldemokrata párt is, melynek ekkor jelentős befolyása volt a munkásságra. Vidéken a frontokról hazatérő katonák álltak a mozgalom élére, kifosztották a boltokat és a földesúri kastélyokat, sok helyen leszámoltak a régi rend gyűlölt képviselőivel. A sebtében felállított nemzetőrség csak hetek alatt, sok helyen súlyos harcokban tudta helyreállítani a rendet.

Az új kormány hozott szociális intézkedéseket, de a forradalom dinamikája egyre radikálisabb fellépésre sarkallta a munkásságot. Sorra foglalták el az üzemeket, leváltották a gyárigazgatókat, és a munkástanács vette át az irányítást. Vidéken sok helyen a helyi munkástanács volt a közigazgatás tényleges irányítója, ők gondoskodtak több helyen is a lakosság ellátásáról. A kormány részleges földreformról hozott határozatot, de ez ténylegesen keveseket érintett. Viszont sok helyen került sor földfoglalásokra, sőt, több megyében szövetkezeteket is szerveztek, melyeket a Budapesti Munkástanács is támogatott. 1918 őszén alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), mely integrálta a baloldali szociáldemokratákat, és a korábbi baloldali csoportokat is. A polgári kormány próbálta megállítani a forradalmi folyamatokat, ennek részeként 1919 február 20-án letartóztatták a KMP vezetőit, de ezzel csak a párt népszerűségét növelték. Szigorú őrizetről szó sem lehetett, a börtönük hamarosan már pártirodaként működött. A polgári reformok nem elégítették ki a társadalom semelyik rétegét sem. A kormány helyzetét végleg megnehezítette, hogy az Antant ultimátumot adott a kormánynak, melyben kijelölték az új demarkációs vonalakat. A kormánynak nem volt katonai ereje a jegyzék visszautasítására, de azt, mivel jelentős, magyar többségű területek átadásával járt volna, elfogadni sem kívánta. Időközben a két munkáspárt tagsága egységesen az összefogást, és a forradalom továbbvitelét kívánta. A koalíciós kormány egyik minisztere így jellemezte a helyzetet: „Március hóban Budapest utcáin már együtt tüntetett a szocialista és bolsevista tömeg, és köztük minden különbség elmosódott. Kitűnt ez az anyagi természetű követeléseknél, melyeket kétségtelenül a kommunisták vetettek bele a köztudatba, azonban azt egyformán követelte minden proletár.”[2] Ugyanezt a folyamatot Károlyi így írta le: „A tényleges hatalom már hónapok óta kizárólag a szervezett munkásság kezében volt.”[3]

Ebben a helyzetben a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült, és új kormányt alakított. Ezzel kezdődött 1919 március 21-én a magyarországi Tanácsköztársaság 133 napos története.

Az Antant szövetségesei, elsősorban Románia és a megszülető Csehszlovákia igyekezett minél nagyobb területeket megszerezni, és katonailag is jobban álltak, mint Magyarország, melynek alig maradtak csapatai. A Tanácsköztársaság történetét végig kísérte a külföldi intervenció elleni harc, és később ennek döntő szerep volt a bukásban.

A szociáldemokrata párt számára 1919 tavaszán úgy merült fel a kérdés, hogy Lenin vagy Noske[4] példáját kívánják követni? A szociáldemokrácia nemcsak Németországban, de a Habsburg birodalom területén is tömegpárt volt 1914 előtt. Az 1918-as forradalom szélesre tárta a lehetőségek kapuját a szociáldemokrácia számára, amire országonként eltérően reagált. Nyugatról kelet felé haladva egyre jobban belesodródott a forradalmi politikába. Németországban összefogott a reakciós-katonai erőkkel, és részt vett a forradalom fegyveres leverésében[5]. Ausztriában sikeresen részt vett a polgári demokrácia konszolidálásában, Magyarországon viszont összefogott a forradalmi erőkkel. Oroszországban egyenesen a forradalom vezető erejévé vált.

A magyarországi szociáldemokrata párt balszárnya nyitott volt a szocializmus irányába. A párt centruma elfogadta a realitásokat: a polgári kormány megbukott, egyedül a munkáspártok hatalomra kerülésének van valódi társadalmi bázisa. A centrum részt vett a Forradalmi Kormányzótanács megalakításában, de a nyári hónapokra abba a hamis illúzióba ringatta magát, hogy képesek lehetnek a kommunisták nélkül is kormányozni. A párt jobboldala háttérbe húzódott, visszavonult, bár folyamatosan terveket készített a Tanácsköztársaság bukása utáni időszakra.

IV.

A Tanácsköztársaság kommunista-szociáldemokrata koalícióból született. Programja ennek megfelelően összetett volt, időnként ellentmondásos.

A Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP) 1918 november 24-én alakították Oroszországból hazatért volt hadifoglyok és baloldali csoportok tagjai. Alapvető programjuk a forradalom továbbvitelére irányult, fő céljuk a proletárdiktatúra kikiáltására irányult. De hogy milyen is legyen a proletariátus diktatúrája, azt ők sem tudták pontosan. A munkás-önigazgatást hirdette a Vörös Újság[6], és az üzemek elfoglalására szólították fel a munkásokat, de a hatalom birtokában már némiképp máshogy viszonyultak a munkásautonómiához.

A munkástanácsok az 1918 októberét követő hónapokban egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Sok gyárban leváltották és elzavarták az igazgatókat, a tulajdonosokat. Kisebb településeken sok helyen a ténylegesen működő közigazgatást a helyi munkástanács képviselte, széles jogkörrel. Ezeknek a helyi tanácsoknak változatos volt az összetétele. Ahol olyan volt a társadalmi összetétel, mint a nyugati országrész több vidékén, ott a módosabb gazdák, a középbirtokosok voltak a vezetők, míg a szegényebb vidékeken a radikálisabb, föld nélküli szegényparasztok. Az iparvidékeken a radikális baloldali munkások voltak a hangadók. A koalíciós kormány sikertelenül próbálta csökkenteni a munkástanácsok befolyását, ez még oly módon sem sikerült, hogy a munkástanácsokból 1919 januárban kizáratták a kommunista párttagokat. Sok helyen nem is hajtották végre ezt a rendelkezést.

A fegyveres erők legfontosabb vezető testülete a katonatanács volt, mely egyre inkább kommunista irányítás alatt állt. A katonatanács az átmeneti idők terméke, mely 1918 őszén a felbomló hadvezetés helyette az egész hadsereg irányító centruma lett. Ezt a szerepét egészen a tanácskormány megalakulásáig betöltötte.

A koalíciós kormány 1919 áprilisra írt ki parlamenti választásokat, de ezt a Forradalmi Kormányzótanács elvetette, helyett országos tanácsválasztásokat tartottak. A megválasztott helyi tanácsok delegáltak küldötteket az országos tanácsba. A települések élére direktóriumok álltak, melyek működését a helyi munkástanács támogatta. Direktóriumok sok helyen már március 21 előtt is alakultak, és vették át a település irányítását. A választójog – melyet már Károlyi alatt is kiterjesztettek – minden korábbinál szélesebb körre terjedt ki. A 18 év feletti férfiak és nők szavazhattak, kivéve a gyártulajdonosokat, nagyrészvényeseket, papokat. A fő hatalmat a gyakorlatban a budapesti 500 fős központi munkástanács gyakorolta – a Tanácsok Országos Gyűlése csak rövid ideig ülésezett -, és ez a testület, akárcsak a kormányzótanács, pártharcok színtere volt. A centrista szociáldemokraták igyekeztek a folyamatot lassítani, a radikális kommunisták pedig gyorsítani. A hatalom centrumában Kun Béla, a kommunista párt vezetője állt, aki sokkal inkább volt autoriter, intrikáló politikus, mint forradalmár. Azt sikeresen akadályozta meg, hogy a kommunista párt radikális elemei önálló szervezkedésbe kezdjenek.

A tanácskormány is törekedett az üzemi munkástanácsok ellenőrzésére, és termelőbiztosokat neveztek ki a nagyobb gyárakba. Az egyik első – a 9. számú – rendelettel a húsz munkásnál többet foglalkoztató üzemeket köztulajdonba vették. Az ennél kisebb üzemek dolgozói azt követelték, hogy szocializálják az ő munkahelyeiket is, és sok helyen egyszerűen átvették az üzem irányítását. Az élelmiszerüzletek és gyógyszertárak kivételével minden üzletet bezártak és leltárba vették a készleteket, melyeket központilag osztottak el. Ez jelentős ellátási nehézségekhez vezetett, de a kiterjedt szociálpolitika részeként többek között bútort is osztottak a rászorulóknak. Az élelmiszerellátást is igyekeztek javítani, többek között élő tyúkot és libát adtak a nagyvárosi munkásoknak. A Tanácsköztársaság hivatalos pénzét[7] a birtokos parasztság nem szívesen fogadta el, ez fokozta az élelmiszerhiányt. A lakóházakat is állami tulajdonba vették, és 20 %-kal csökkentették a lakbért. A nagy lakásokat megosztották, és munkáscsaládokat költöztettek a polgári lakásokba és villákba. Még azt is elrendelték, hogy a fürdőszoba-tulajdonosok kötelesek használatra átengedni a fürdőszobát a fürdeni vágyóknak, sőt, igény szerint szappant és törölközőt is kell biztosítaniuk. Teljes alkoholtilalmat rendeltek el – ezt a tilalmat csak a nyári hónapokban enyhítették. A múzeumokat, magángyűjteményeket, színházakat mindenki számára elérhetővé tették, a magánparkokat megnyitották, az iskolakötelezettséget 14, majd 18 évre kívánták növelni. Központilag szerveztek nyári üdülést a munkásgyerekeknek.

A parasztpolitika ellentmondásos volt. A Károlyi-kormányok meghirdették a nagybirtokok felosztását, de a tanácskormány nem értette meg a parasztok föld utáni vágyát. Állami tulajdonba vették - átlagosan – a 100 hold feletti birtokokat, és a szociáldemokrata programnak megfelelően földműves szövetkezeteket kívántak szervezni mert úgy vélték, a szövetkezeti tulajdon magasabb rendű, mint a földmagántulajdon. Az alakuló szövetkezetek működését központilag irányították, úgyhogy ezek inkább állami gazdaságok voltak. A központi szándék ellenére több helyen is került sor földosztásokra, ahol ezt a helyi parasztok elég határozottan akarták, és a helyi tanács vezetői is támogatták. A kormány bizalmas rendeletet adott ki, mely szerint ha nagyon muszáj, akkor lehet földet osztani, maximum 5 holdat családonként. Összesen talán tíz vagy húszezer paraszt kaphatott így földet. A mezőgazdaság központi irányítása azt eredményezte, hogy sok helyen a volt földbirtokos lett a termelési biztos, a volt földesúri emberek maradtak a főnökök.

A középparasztság, mely szeretett volna nagyobb földtulajdonhoz jutni, többnyire ellenségesen állt hozzá a tanácskormányhoz, a fegyveres ellenforradalmi akciók egyik bázisát adták. A kisgazdák ingadoztak, de mivel ők is földmagántulajdont akartak elfogadták a nagygazdák politikai irányítását. Viszont a földnélküli zsellérek, a majorságok nincstelen parasztjai közül sokan csatlakoztak a szövetkezetekhez.

1918 őszén az új, a forradalmi hatalom sortüzekkel fékezte meg a parasztforradalmat. 1919-ben a Tanácsköztársaság centralizálással állta útját az autonóm parasztmozgalomnak. A szegényparasztok spontán anarchizmusa csak részlegesen tudott kapcsolódni a kommunista munkásmozgalomhoz.

Az értelmiség jelentős része eleinte szimpatizált a tanácsrendszerrel. Az a politizáló közvélemény számára nyilvánvaló volt, hogy a királyi Magyarország véget ért, és 1917 után elképzelhetőnek tűnt, hogy új történelmi korszak kezdődik. Az értelmiség alsó rétegéből, a tanítók, fiatal mérnökök közül sokan támogatták a tanácskormányt. A művelődéspolitikai intézkedések egy része – pl. a közoktatás kiterjesztése, a kultúrára fordított pénz növelése – más értelmiségiek számára is elfogadható volt, de a sajtószabadság korlátozása – a polgári lapokat a papírhiányra hivatkozva betiltották -, a vallási türelmetlenség sokakat elidegenített a rendszertől. A kispolgári, kistulajdonos réteg bizalmatlan volt, hiszen a szocializálás az ő kis boltjaikra, műhelyeikre is kiterjedt.

Amikor március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot a külpolitikai helyzet reménytelen volt, az Antant szövetségesei egyre nagyobb területeket követeltek. A tanácskormány meghirdette a „forradalmi honvédelmet”. A munkásosztály, a szegényparasztság ebben a forradalom védelmét látta, a polgárság, a középrétegek és a tisztikar viszont a honvédelmet. A hetek alatt felállított Vörös Hadsereg jelentős sikereket ért el. A román csapatokat a Tisza keleti partján szorították vissza, a csehszlovák hadseregtől pedig a júniusi hadjáratban visszafoglalták a történelmi Magyarország jelentős részben szlovákok által lakott északi területeinek nagy részét. A katonai sikereket nem sikerült politikaira átváltani. Az Antant követelte az északi területek kiürítését, cserébe megígérte a román csapatok visszavonását. A Vörös Hadsereg kivonult az északi területről – ezután megbukott a rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság -, viszont a román csapatok nem mozdultak. Júliusban a Vörös Hadsereg átkelt a Tiszán és rátámadt a románokra, de az északi visszavonulás miatti csalódottság lenyomta a csapatok harci szellemét. A hivatásos tisztikar, mivel eleinte egyedül a tanácskormányban látta a történelmi határok megvédőjét, meglepően nagy számban támogatta a kommünt egy ideig. De júliusra többségük már szembefordult vele. A tisztikar morálja annyira leromlott, hogy még a vezérkari főnök is juttatott el fontos információkat a román hadvezetésnek, minden szinten hiányzott a bizalom, és a legfelsőbb szinteken is akadályozták a harcoló csapatok utánpótlását.

A munkásosztály és a szegényparasztság, akik a Tanácsköztársaság fő bázisát alkották, elbizonytalanodott. Már a négyéves háború is súlyos veszteségeket okozott, és belefáradtak a további háborúba. A szociáldemokraták egy része egyre nyíltabban agitált a tanácskormány ellen. Azt terjesztették, hogy ha a kommunistákat kiteszik a kormányból, akkor az Antant elfogad egy szociáldemokrata kormányt. Véget ér a háború, megmarad a „munkáskormány”, javul az ellátás.

Az ipari és az agrárproletariátus csalódott volt. A parasztok nem kaptak földet, a gyárak munkásellenőrzése nem volt teljes körű, és amúgy is akadozott a termelés, és alapvető ellátási gondok voltak. A Tanácsköztársaság vezetésében a nyári hónapokban egyre mélyült a megosztottság. A szociáldemokraták az Antanttal tárgyaltak, a kommunisták radikálisai pedig Kun Béla és a szociáldemokraták eltávolítását, „valódi proletárdiktatúra” bevezetését tervezték. Általános volt a protekció, a felső vezetés sok tagja, Kun Béla is, sokféle okból hajlott a kivételezésre. Általánosságban megállapítható, hogy a Forradalmi Kormányzótanács tagjainak jelentő része elsősorban politikus volt, és politikai vezetőként viselkedett. A vezetés alsóbb szintjein és a helyi direktóriumokban viszont inkább az őszinte forradalmi lelkesedés volt a jellemző. Ezek az emberek, akik korábban többnyire szociáldemokraták voltak, elhitték, hogy eljött a szocializmus ideje, és új korszak kezdődött az emberiség történetében[8].

V.

A Tanácsköztársaság bázisa fogyatkozóban volt, a vezetésben mélyült a kibékíthetetlen érdekellentét, nőtt a rendszer ellenségeinek tábora, de a bukást mégis a katonai intervenció okozta. Az elárult haditervek birtokában a román csapatok megállították a Vörös Hadsereg offenzíváját, majd ellencsapásba kezdtek. A kudarc végleg demoralizálta a katonákat, és a magyar hadsereg szétzilálódott, a román csapatok előtt nyitva állt az út Budapest felé. A kormányzótanácsban a többség a harc feladása mellett döntött, a tanácskormány augusztus elsején lemondott, és a vezetők valamit velük együtt sok ezer baloldali Ausztriába menekült. Jobboldali szociáldemokraták alakítottak kormányt, de ezt hamar megdöntötte egy puccs, majd novembertől, a román kivonulás után a tényleges hatalom Horthy Miklós kezébe került. Horthy és tiszti csapata addig a román megszálláson kívüli, nyugat-magyarországi területeken folytatott bosszúhadjáratot. Nincs megbízható adat, de vélhetően ezernél többen estek áldozatul a fehérterrornak. Régi vitatéma, hogy a fehér vagy a vörös terror volt a véresebb. Az általános tapasztalat szerint az ellenforradalom áldozatainak száma mindenhol nagyságrendileg nagyobb, mint a forradalomé.

Magyarország első világháborús veszteségei elérték a 600.000 főt, nem számítva a sebesülteket. 1918 őszén a forradalom során a bukott rendszer képviselőinek tucatjai haltak meg, de az új polgári demokratikus kormány karhatalmi alakulatai által meggyilkolt, főleg falusi lakosság száma már több százra tehető. A román megszálló csapatok is felelősek több száz ember haláláért. A Tanácsköztársaság idején politikai okokból meggyilkoltak száma nem haladja meg az 1-200 főt, ennyire tehető a vörös terror áldozatainak száma. Ehhez képest az önmagát büszkén „ellenforradalminak” nevező Horthy és csapata által meggyilkoltak száma kiugróan magas. Sok ezren kerültek börtönbe, internáló táborba, és sok ezren emigráltak.[9]

Horthyt 1920 március 1-én ellenállás nélkül kormányzóvá választották, és az Antant is elismerte törvényes hatalomgyakorlónak. A Horthy-kormányzat írta alá a békeszerződést, amiben magyar többségű területek is a környező országokhoz kerültek. A nemzeti mitológia azóta is 1918-1919 forradalmát teszi felelőssé a történelmi Magyarország területeinek elvesztéséért, pedig nem magyar lakosság által lakott régiók elszakadása a nemzetállamok létrejöttének szükségszerű velejárója volt.

VI.

1918-1919 forradalma a magyar történelmi emlékezetben soha nem foglalhatta el méltó helyét. Az 1919-1945 közötti autoriter, konzervatív rezsim antikommunista és antiszemita volt, legitimitását a forradalom leverésére alapozta. 1945 után a szovjet blokk országaként azért nem beszéltek sokat a forradalomról, mert annak sok emigráns vezetőjét a Szovjetunióban a sztálini terror gyilkolta meg. 1956 után a Kádár-rendszer[10] is torz képet rajzolt a korszakról. Saját elődjének nevezte ugyan a „kommunisták által vezetett Tanácsköztársaságot”, de igyekezett kivonni belőle a tényleges forradalmi tartalmat. 1990 után a szellemi élet gyorsan jobbra tolódott, és a hivatalos történelemszemlélet felújította a Horthy-korszak értékelését. Ma is ez a helyzet.

 

 

 

 

 

 



[1] Levél Josef Pontennek, München, 1919. március 29.

[2] Hajdu Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság, Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1969, 21

 

[3] Hajdu i.m. 411.

 

[4] Gustav Noske a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) egyik vezetőjeként „vállalta a véreb szerepét”, a Freikorpssal együttműködve vezette az 1919 januári berlini felkelés leverését.

[5] A németországi szociáldemokrácia forradalomban betöltött szerepéről Sebastian Haffner lényegrelátóan értekezik kíméletlen esszéjében. Sebastian Haffner: Az elárult forradalom. Németország 1918-19. Budapest 2007.

 

[6] Kommunista lap, megjelent 1918 december-1919 augusztus között.

[7] Amit „fehér pénznek” neveztek, mert festékhiány miatt csak az egyik oldalára volt nyomtatva.

[8] Ezt a bizakodást hűen ábrázolja a kommunista író, a tanácskormány idején több tisztséget is betöltő Sinkó Ervin, aki a Tanácsköztársaságról szóló nagyregényének az Optimisták címet adta.

[9] Mint pl. a színész-szakszervezet egyik vezetője, Lugosi Béla, aki Drakulaként lett világhírű.

[10] 1956-1990-ig tartó, vezetőjéről (Kádár János 1989-ben halt meg) elnevezett korszak.