A "kulturált" küzdelem törvényes útjára terelve

 

"Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látvány szerint létező küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját."

 

Először próbáljunk meg az aktuálpolitikán túl, a mélyebb és globálisabb összefüggésekkel foglalkozni. Vizsgáljuk meg, mi az oka egyáltalán annak, hogy vannak választások, hogyan keletkezett az általános választójog.

 

A középkorban és a kapitalizmus kibontakozásánál fel sem merülhetett, hogy a nyomorgó, nyíltan és brutálisan kizsákmányolt jobbágyok beleszólást kapjanak a politikába. A tömegek azonban nem mindig viselték türelemmel a helyzetüket. Döntő fontosságú volt, hogy a XIX. sz. folyamán megjelent, a XX. században pedig világméretekben elterjedt a szervezett munkásmozgalom, amelynek szociáldemokrata ága többek között az általános választójogot tűzte zászlajára.

 

Az uralkodó osztálynak két választása maradt: vagy (fokozatosan) kialakít egy olyan politikai rendszert, ahol a tömegek erőszakmentesen, a rendszert nem megtámadva kifejezhetik véleményüket és befolyásolhatják az eseményeket, vagy szembe kell néznie az erőszakos lázadásokkal, felkelésekkel, amelyekről nem lehetett tudni, mikor válnak általánossá és döntik meg az elit hatalmát. Az uralkodó osztálynak is érdeke volt, hogy a munkásság küzdelmét „kulturált”, törvényes csatornákba tereljék a szociáldemokraták. Ha békés úton reménytelennek tűnt volna helyzetük javítása, akkor a munkásmozgalom radikálisabb erői (pl. forradalmi anarchisták, valódi kommunisták) vették volna át a kezdeményezést.

 

A gazdagok viszont attól féltek, hogy ha a szegények is szavazati jogot kapnak, kiszavazzák őket a vagyonukból. A politikai rendszer, a választások folyamata, az alkotmányozás, a hatalmi ágak megosztása, fékek és ellensúlyok rendszere stb. tudatosan úgy lett megkonstruálva, hogy ez lehetetlen legyen.[1]

 

Emellett persze van egy másik fontos funkciója: Amennyiben ez a rendszer jól működik, a burzsoázián belüli hatalmi egyensúlyt szolgálja. Azt, hogy egyik tőkés csoport se kerülhessen hegemón helyzetbe, hanem hosszú távon a tőkéjüknek, ill. a politikába befektetett összegeknek arányában részesüljenek a hatalomból, az állam által biztosított előnyökből. Vagyis hogy az állam a tőkések kollektív érdekeit képviselje, ne csak bizonyos tőkésekét más tőkések rovására. A kiszámíthatatlanság, a hatalmi önkény megnehezíti azt, hogy a befektetők felmérjék, hogy melyik vállalkozásba fektessék a tőkéjüket a maximális profit érdekében. Attól persze, hogy ez működik, a munkásosztálynak még az ilyen rendszerekben sem lesz politikai hatalma, mint ahogy semmilyen más államista rendszerben sem.[2]

 

Végül is a választási rendszernek alapfeladata, hogy a kapitalizmus működését zökkenőmentessé tegye. Ehhez az is kell, hogy a proletárok kapitalizmus-ellenes harcát befogják, hogy ne az egész (politikai, gazdasági, társadalmi) rendszert akarják szétverni, hanem a követeléseik egy részét felvállaló pártokat próbálják a parlamentbe juttatni. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy az „elit” őszintén hitt volna, vagy most hinne abban, hogy az egyszerű emberek véleménye és érdekei is fontosak. Közvetlen erőszakkal nehéz és költséges az uralmat fenntartani, fontos, hogy az emberek többsége elfogadja a rendszert, de legalábbis maradjon passzív. Egy, a média által támogatott, látványosságként működő küzdelem jól szolgálja ezt a célt, sikeresen eltereli az emberek figyelmét és energiáját.

 

A választásokon kiderül, hogy melyik politikai erő, a burzsoázia melyik frakciója irányítását (és garázdálkodását) viselik el az emberek, melyik ellen lázadnak kevésbé. Ha (a látvány szerint) egy kormány támogatottsága 50% fölött van, akkor, aki ellene lázad, a „népakarat” ellen lázad, így a lázadás legitimációja igencsak meggyengül. Másrészt úgy tűnhet fel, hogy ha a „nép” ténylegesen akarná, másik pártot, másik kormányt választana, ami másképp irányítaná az országot, vagyis a valóban rendszerellenes erők lába alól ki van húzva a talaj. Ha a kormánypárt nem teljesíti az ígéreteit, csak ő lesz népszerűtlen, az ellenzéke megerősödik. Viszont ha teljesíti egy részüket, akkor az egész rendszer legitimációját megalapozza, hiszen úgy tűnhet fel, hogy a rendszer alapjában az emberek érdekét szolgálja. A „demokrácia” tehát egy fontos visszajelzés, egy visszacsatolási rendszer az uralkodó osztály számára. A parlamentbe bekerült pártok a tőkések többségének, a legerősebb, illetve velük leginkább összefonódott tőkés frakcióknak az érdekeit képviselik: a tőkések támogatják és pénzelik a választási kampányokat, lobbizással és más módszerekkel viszik keresztül az akaratukat. Az átlagember elégedetlensége fontos ok, hogy leváltsák a kormányt, de hogy ki jöjjön helyette (kit népszerűsítsen a média), azt elsősorban a tőke határozza meg.

 

A „demokratikus” politika arénájában jobb- és baloldal, liberalizmus és fasizmus, nacionalizmus és kozmopolitizmus egymás ellentéteként jelennek meg. Ha az egyikből elege lett az emberek többségének, jöhet a másik. Az egyik csoport hatalomra jutása bár gazdaságilag gyengíti a vele szembenálló csoportokat, a vonzerejüket és a legitimációjukat viszont hosszabb távon erősíti. Hiszen ahogy kormányra jut egy csoport, az idő múlásával egyre inkább őket lehet felelőssé tenni a problémákért. Tehát a szembenálló pártok és ideológiák nemcsak támadják, hanem kölcsönösen erősítik is egymást.[3] Ezen felül mindegyik egységesen védelmezi a tőkés magántulajdont, az államot, egyformán szemben állnak a valódi antikapitalista forradalommal, vagyis valójában egységfrontot képeznek velünk szemben. A dialektikában ezt úgy hívják, hogy „ellentétek harca és egysége”.

 

Ez a képlet persze csak a liberális demokráciában működik tisztán, a Fideszes NER (hasonlóan a Putyini vagy más tekintélyelvű „kvázi-demokratikus” rendszerekhez) részben épp arról szól, hogy a politikai vezetéssel összefonódott tőkések (oligarchák) lesznek a dominánsak és a többi tőkét megpróbálják maguk alá gyűrni, vagy legalább semlegesíteni, hogy ne támogassa a politikai ellenzéket.

 

Előfordul (és reméljük, egyre gyakrabban!), hogy az eddigiekben kifejtett logika nem működik, a proletárok osztálytudata megerősödik, az osztályharc fokozódik, a tömegeket semmilyen párt sem tudja féken tartani. Ekkor a kizsákmányolás rendszere tényleg veszélybe kerül. Az uralkodó osztály valószínűleg megkísérli, hogy visszatérjen a nyíltan erőszakos, terrorisztikus hatalomgyakorláshoz, felszámolja a „demokráciát”, például fasiszta rendszert építsen ki (pl. 20-as évek, Olaszország).

 

Magyarországon a korábbi bolsevisták (azaz szavakban antikapitalisták) jelentős része ’89 körül lényegében liberálissá (effektíve nagytőke-pártivá) vált. Persze valószínűleg egyik eszmerendszerben sem hitt igazán, hanem ezeket eszközként használja célja, a hatalom (és a gyors vagyongyarapodás) eléréséhez. A liberalizmus a saját sikere miatt vesztette el hosszútávon szükségszerűen az erejét.[4] A társadalom a szétesés felé tartott, az emberek úgy érezték, az állam magára hagyta őket, a vezetők korrumpálódtak, a társadalom menedzselése helyett a saját zsebük megtömésével foglalkoztak. A magukat liberálisnak nevezők egyre inkább meggyengültek, de a baloldali köntösbe bújtatott (egykori bolsevik) liberálisok az őszödi beszédig még tartották magukat. 2006-ban azonban a korábbinál is nagyobb tömegek szemében váltak teljesen hiteltelenné, vagyis a rendszer fennmaradásának szempontjából objektív szükségletté vált a kormány és az állami vezetők lecserélése. Mégpedig olyanokra, akik az állam hatalmát az előbbieknél határozottabban felhasználva hathatós intézkedéseket hoznak, pl. beavatkoznak a piacgazdaság működésébe a tömegek érdekében – legalábbis a látvány szintjén.

 

2010-ben a Fidesz minden korábbinál nagyobb gátlástalansággal és cinizmussal kezdte kiépíteni „régi-új” rendszerét. Teljes tudatossággal alárendelt mindent a két legfőbb célnak: a politikai hatalom bebetonozása és a vagyonfelhalmozás. Ez a két cél szorosan összefonódik: a hatalom segítségével harácsolják össze a százmilliárdokat, ami részben arra szolgál, hogy gazdasági alapot, hátországot teremtsen a hatalom további növeléséhez. Sokan közülünk azt mondják, hogy a rendszer egyre inkább a fasizmus felé tendál.[5] Nézzük, milyen jelenségek támasztják alá ezt az elképzelést.

 

1. Pártállam építése. Orbánék eltökélten igyekeznek kiszorítani minden pozícióból nemcsak azokat, akik ellenük vannak, hanem mindenkit, aki nem lojális hozzájuk: a köztársasági elnöktől az iskolaigazgatókig, a jegybankelnöktől a tévé-bemondónőkig mindenkinek talpnyalónak kell lennie. Ez nem csak az állami alkalmazottakra igaz, hiszen a gazdaságba is próbálnak minél mélyebben behatolni és kisgömböc módjára mindent bekebelezni. Mindez azt is jelenti, hogy egy esetlegesen megalakuló új kormányt gyorsan megfojtaná azon fideszesek tömege, akiket bebetonoztak az államapparátus és gazdaság kulcspozícióiba (pl. legfőbb ügyész hivatali ideje 9 év). Az Orbán-rezsim tehát „szalonképes” módszerekkel leválthatatlan, hiszen ha egy új kormány ezeket az embereket el akarná távolítani, akkor ő tűnne fel úgy, mint aki az „alkotmányos rend” ellen támad.

 

2. A "liberális demokrácia" felszámolásának, kiüresítésének folyamata. Az ún. fékek és ellensúlyok rendszeréből már alig maradt valami (egyéni képviselői indítványok és más trükkök a törvényhozásban, stb.) Egyre gyakoribb, hogy megpróbálják megfélemlíteni a politikai ellenfeleiket. Az állami alkalmazottak esetében ezt egzisztenciális nyomással érik el (az iskolaigazgatóktól a közmunkásokig mindenkinek százszor is meg kell gondolnia, mer-e nyilatkozni akár a facebook-on is a rezsim ellen). Általában pedig felhasználják ehhez az államapparátust (rendőrség, adóhatóság), vagy esetleg a felhergelt tömegeket (pl. békemenet, a menekültek elleni fizikai erőszak tolerálása).

 

3. Lebutított, gyűlölködő propaganda. A nacionalista propaganda, a bűnbakképzés és a félelemkeltés – főként az idegenek és a „külföldi ügynökök” ellen –  az utóbbi években már nem csak mellékesen jelenik meg, hanem a kormánykommunikáció gerincét alkotja. Az érem másik oldala az Orbán körül kialakuló személyi kultusz: a Vezető tévedhetetlen, bírálhatatlan, a személye garantálja a nemzet jólétét és biztonságát. Ez a végletekben gondolkozó, fekete-fehér látásmód hozzájárult ahhoz, hogy egyfajta polgárháborús hangulat alakult ki. Egy adott politikai tábor tagjai nem úgy tekintenek a többi táborra és főleg annak vezetőire, mint versenytársakra, hanem egyre inkább úgy, mint a sátán ügynökeire, akiket meg kell semmisíteni, de legalábbis örökre el kell szigetelni a hatalomtól. Ezt segíti elő az is, hogy a különböző táborok hívei különböző médiából tájékozódnak, így egyfajta párhuzamos valóságokban élnek. A fanatikusokat immáron semmiféle észérv vagy tapasztalat nem késztetheti elgondolkodásra, és álláspontjuk megváltoztatására.[6]

 

4. Szegényellenesség. A gazdaság- és társadalompolitika a társadalom szegényebb rétegeit összességében hátrányosan érinti. Az adók elsősorban a szegényeket sújtják (pl. egykulcsos jövedelemadó), a kedvezmények elsősorban a gazdagabbakat segítik (pl. CSOK, GYED extra, rezsicsökkentés a korábbi gázár-támogatás helyett), a segélyeket csökkentik vagy az inflációnál kisebb mértékben növelik, és egyéb szegényellenes intézkedéseket hoznak, pl. leépítik a szociális szférát, szigorítják a börtönbüntetéseket.

 

5. Militarizmus. Tízmilliárdokkal növelik a hadsereg anyagi támogatását,[7] lőtereket építenek, törekszenek az oktatás militarizálására (katonai alapismeretek, küzdősportok, lövészet bevezetése, még az óvodáknak is Honvédelmi Intézkedési Tervet kell készíteni[8]…)


Ezek a tendenciák külön-külön nem feltétlenül adnának okot arra, hogy fasizmussal riogassunk. Azonban látni kell, hogy ezek egy összefüggő rendszert képeznek, és nem úgy tűnik, hogy van békés visszaút a liberális modellhez.


A Fidesz működését lehet „antidemokratikusnak” nevezni, de az ún. „demokrácia” most is ellátja fő feladatát: a legtöbb elégedetlen ember továbbra is abban bízik, hogy a rendszeren belül, jogkövető módon leválthatja a hatalmat és jobbá teheti életét. Orbán Viktor és oligarchái pusztán következetesek: a kapitalista verseny törvényei szerint minél jobban meggyengítem a versenytársam, minél többet ártok a konkurenciának, minél tökéletesebben stabilizálom az elért pozíciómat, annál jobb nekem.


Idealizmus lenne mindezt arra fogni, hogy a véletlen szeszélye folytán egy Orbán nevű pszichopata maffiózó került hatalomra és csapdába ejtette az országot. Ez igaz, de nem véletlenül történt. Egyfelől látni kell, hogy, – főleg a 2008-as válság óta – világtendencia a fasizálódás, elég Trumpra, Dutertére, vagy a népirtásba egyre jobban belebonyolódó Erdoganra utalni. Másfelől figyelembe kell venni, hogy a liberális demokrácia, a jogállam mindig is elsősorban a gazdag, fejlett országokban működött, a közepesen vagy gyengén fejlett országokban többnyire ingatag volt. Ennek fő oka nem az itt élők tudatlansága és „ázsiai mentalitása”, ahogy egyes burzsoá ideológusok hangoztatják, hanem a következő. A tőkehiány miatt a vállalkozói csoportok nehezen tudják felvenni a versenyt a gazdagabb országok tőkéseivel. Emiatt az államnak kulcsszerepe van abban, hogy segítse a túlélésben és a fejlődésben a vállalatokat, nemcsak a többi, háttérbe szorított tőkés rovására (hiszen mindenkit nem tud segíteni, arra messze nincs elég pénze), hanem a kizsákmányoltak, kisemmizettek, alávetettek kárára. Tehát a magántőke az államtól függ és viszont; az állam a korrupt bürokrácián keresztül a politikai csúcsvezetéssel szövetséges tőkés köröket segíti a túlélésben, a terjeszkedésben. A korrupció a rendszer lényegi alkatrésze, így szükségszerűen hatja át az egész társadalmat.[9]

 

Ily módon akárki kerülne is hatalomra, túl nagy változást nem várhatunk tőle. Különösen igaz ez a Jobbikra. Sok ember (főleg a szegényebb régiókból) már (naiv módon) csak bennük bízik, mert minden „szalonképes” erő cserbenhagyta. Ezek az emberek az eddig regnáló politikusokat nem pusztán leváltani, azaz ellenzékbe küldeni akarják: gyűlölik őket, és a legkeményebb büntetést akarják kiosztani nekik. Másfelől egyre jobban félnek a náluk is rosszabb sorban élő „lumpen” rétegektől, akiknek jelentős része történetesen bőrszíne miatt jól azonosíthatóan más etnikumhoz tartozik. A Jobbik (vagy egy hasonló párt) megerősödése tehát szükségszerű és természetes volt, mert nincs más, aki megjelenítené ezen tömegek dühét. Ha a Jobbik kezébe tényleges hatalom kerül, ezek az emberek többnyire csalódni fognak benne; főleg, ha ellenük fordul (mint ahogy Mussoliniék fordultak a saját kispolgári/kisparaszti bázisuk ellen). De addig semmi értelme tiltakozni, tüntetgetni ellene, ezzel csak erősítenénk őket és ráadásul azonosítanánk magunkat azokkal, akiket a tömegek gyűlölnek, mert pl. meglopják őket.

 

Ha elfogadnánk a „legkisebb rossz” logikáját, a bejutásra esélyes pártok közül talán az LMP-t tekinthetnénk annak. Azonban az LMP még egy „rendes szocdem pártnak” sem nevezhető. (Emlékeztetünk arra, hogy a német szocdem párt 1914 előtt keményen antikapitalista retorikát használt, mégis aktívan hozzájárult az 1919-es proletárforradalom leveréséhez - mit várhatnánk akkor egy nyíltan vállalkozó-barát LMP-től?)

 

Jelen pillanatban még nem teljesen kizárt, hogy 2018-ban a kiépülő és fasizálódó „irányított demokrácia” fullasztó börtönét le lehet váltani, de ami esetleg jönne helyette, annak sem lehet igazán örülni. Még a saját választóinak többsége sem hisz abban, hogy a "balliberálisok" érdemben tennének valamit a nyomor és más bajok ellen, pusztán azért szavaznak rájuk, mert Orbánt és rendszerét elviselhetetlennek tartják.

 

Mi anarchisták tehát nem azt mondjuk, hogy abszolút semmit sem lehet elérni parlamentáris úton, és hogy teljesen mindegy, ki van kormányon. Természetesen valamivel kellemesebb lenne egy „jóléti” demokráciában élni, mint oligarchia-kapitalizmusban. Csakhogy az innen oda vezető út valószínűleg illúzió.

 

Egyes elvtársaink úgy érvelnek, hogy minél elnyomóbb és elviselhetetlenebb a rendszer, annál valószínűbb, hogy elsöpri majd egy forradalom. Ez a logika azonban meglehetősen spekulatív. Pl. attól, hogy minden csatornából ömlik a bevándorló-ellenes propaganda, nem közelebb kerülünk a kizsákmányoló rendszer megdöntéséhez, hanem inkább távolabb tőle.

 

Mi azt állítjuk, hogy a kapitalizmust és az államot nem lehet szavazgatással megdönteni, és ezért az alapvető problémákat sem lehet ilyen módszerrel megoldani. A háborúk, a menekültválság, a környezetpusztítás, a munkanélküliség, a nyomor stb. egy gigantikus, egymással összefüggő problémahalmaz, amely magából a kapitalizmusból, annak működési módjából következik. Vagyis az egész rendszerrel van a baj, nem csak egyes jelenségekkel és intézkedésekkel.[10] A kapitalizmus által kitermelt objektív ellentéteket, konfliktusokat egyik politikai erő sem képes megszüntetni. Remélhetőleg (és sok erre utaló jel van!) közeleg már az idő, amikor a kapitalizmus fokozódó válsága és egyre nyilvánvalóbb kudarcai hatására az összes burzsoá ideológia elveszti vonzerejét és a korábban egymást lehülyéző, esetleg gyűlölő proletárok közösen támadják meg a kizsákmányolás rendszerét. Nekünk, akik már belátták, hogy nincs más megoldás, nem a választásokkal, hanem a szervezkedéssel, az antikapitalista agitációval kell foglalkozni.

 

Tehát szerintünk nem az a legfontosabb, hogy elmész-e szavazni, és hogy kire szavazol. A szavazás nem megoldás, de önmagában a szavazástól való távolmaradás sem lehet az, még csak egy lépés sem a megoldás felé. Add le a voksod, vagy bojkottáld ezt a cirkuszt, vagy dobj zsíros szalámi-darabot[11] az urnába! Csak közben ne gondold, hogy ez forradalmi, állam-ellenes tevékenység! Inkább koncentrálj a lényegre: arra, hogy mit teszel annak érdekében, hogy megerősödjön a világméretű antikapitalista mozgalom, ami egyszer elsöpörheti az egész fennálló rendszert a mindenféle oldali politikusokkal és oligarchákkal együtt.


Ha szeretnél hasonló írásokról értesülni: https://www.facebook.com/anarchoinfo

 



[2] A mi célunk egyébként sem az, hogy a munkásosztálynak politikai hatalma legyen, a jelenlegi osztályhierarchiát megfordítsuk. Ez egyébként is lehetetlen lenne. Hanem a kapitalizmus és mindenféle hierarchikus struktúra megszüntetése, egy olyan társadalom, ahol nincs elnyomás és nincsenek osztályok. Lásd pl.: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[3] Az egyik irányzat abból is táplálkozik, hogy reakciót jelent a másik ellen. Pl. ha egy rabbi ablakát kővel bedobják, reakcióként szerveznek egy antifasiszta tüntetést, stb. Ez azonban a szélsőjobbal szimpatizálók elszántságát erősíti, a tüntetők szándéka ellenére. Így szolgálják mindkét fél akciói a helyzet polarizációját.

[4] A liberalizmusról és a neoliberalizmusról itt részletesen írtunk: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/06/23/neoliberalizmus

[5] Azt nem állítjuk, hogy már kiépült volna a fasizmus, és azt sem, hogy pont ugyanolyan fasizmus épülne, mint a 2. világháború előtt. A fasizmus lényegéről lásd korábbi cikkünket:
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2014/06/14/a-fasizmus-lenyegerol

[6] A fanatizmus és a gondolkodás blokkolódása igencsak nagy baj. Az csak az egyik gond, hogy nem a valódi osztályfrontok mentén alakul ki és éleződik a konfliktus, hanem a burzsoázia különböző frakcióihoz, azok zászlaja alá beállt proletárok között (nem csak a „baloldal” és a Fidesz droidjai között, hanem pl. antirasszista kétkezi munkások és értelmiségiek valamint a cigányoktól rettegő jobbik-szimpatizáns falusiak között). A másik probléma, hogy antikapitalista forradalom csak akkor lehet sikeres, ha a tudatosság forradalma is egyben. Az agyatlan fanatizmus pedig nem segíti a tudatosság fokozódását.

[7] Pl. a Zrínyi 2026 program: http://www.honvedelem.hu/cikk/61339

[10] Bővebben lásd az ALAPOK cikkünket: http://thinkingandrioting.blogger.hu/2011/10/17/alapok

[11] Egy meleg helységben a szalámiból kifolyó zsír eláztatja és olvashatatlanná teszi az alatta lévő szavazócédulákat. Egyes anarchisták ezt szalámi-taktikának hívják, jog szerint persze bűncselekmény. J Mi persze nem tartjuk annak, de előremutató lépésnek sem.