Mindenki, aki tenni szeretne valamit egy elnyomó és kizsákmányoló rendszer ellen, szembekerül a hatalmat védelmező fegyveres szervekkel, elsősorban a rendőrökkel. Nap mint nap jönnek a hírek, hogy ártatlan vagy pitiáner „bűncselekményeket” elkövető (pl. droghasználó) embereket vernek össze vagy (főleg az USA-ban) lőnek le az állam pribékjei. Ez vezetett ahhoz, hogy elterjedt a rendszerellenes (pl. anarchista) körökben és szubkultúrákban az A.C.A.B. (= All Cops Are Bastards)[1] jelszó. Valóban minden rendőr egy szemét lenne?

Feltehetjük a kérdést általánosabban is: kik az ellenségeink és kik azok, akikkel szolidaritást vállalunk? Nem is olyan könnyű ez a kérdés, mint elsőre látszik. Természetesen a kizsigerelt munkások, a kirekesztett romák, a bántalmazott nők, stb. oldalán állunk és a korrupt politikusokat, meg az őket védő rendőröket utáljuk. De erre azt kérdezik a konzervatívok, hogy ha pl. egy munkás rendszeresen megerőszakolja a kislányát és ezért letartóztatja a rendőr, akkor mi azt követeljük, hogy hadd folytassa az erőszaktevő borzalmas tevékenységét? Természetesen nem!

 

 

A kapitalista rendszer, amiben élünk, totális. Minden viszonyunkba behatol és mindent a saját képére formál. Önzést, versengést, kegyetlenséget, szorongásokat, boldogtalanságot termel ki. Mindannyiunkat eltorzít, megnyomorít, persze mindenkit másképp és más mértékben. Ez nem csak az ember gyerekkorában kezdődik, hanem már a születés előtt, a magzatkorban is, sőt, sok probléma transzgenerációsan öröklődik pl. epigenetikai úton.[2] Ily módon valahol mindenki a rendszer áldozata (a kőgazdagok is), és mi csak úgy lehetünk következetesek, ha ezen az elvont szinten mindenkivel (az egész emberiséggel) szolidárisak vagyunk. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez csak egy absztrakt szolidaritás, amelyből nem feltétlen lesz cselekvés. Ugyanis a legtöbb ember valamilyen módon és (nagyon különböző) mértékben maga is részt vesz az elnyomásban (pl. veri a gyerekét vagy szidja a sötétebb bőrűeket), illetve haszonélvezője a kizsákmányolásnak (pl. azok a férjek, akik a feleségükre hagyják a házimunkát).

Ez egy hihetetlenül bonyolult rendszer és ezen a szinten nem érdemes túl sok energiát fektetni abba, hogy méricskéljük, kit nyom el jobban a rendszer és ki mennyire vétkes ennek fenntartásában. Első körben azt lehet mondani, hogy minél több elnyomott csoportban van egyszerre valaki (pl. fogyatékkal élő munkanélküli roma nő), annál rosszabb a helyzete[3], és annál egyértelműbb, hogy ki kell állni mellette (…és mellesleg annál gyomorforgatóbb, amikor a tehetős családba született vagy épp állami megrendeléseken meggazdagodott jobbosok az illető saját felelősségéről papolnak).

Emellett azonban nem lehet eltekinteni attól, hogy valaki hogy viselkedik másokkal. Annál inkább megjelenik ténylegesen, a gyakorlatban is egy adott ember felé a szolidaritásunk, minél inkább felvállalja ő is a szolidaritást más elnyomottakkal. A minimum az, hogy ne akarjon elnyomni másokat, hanem inkább empatikusan, segítőkészen álljon hozzájuk. Első körben a mindennapi életben, a másodikban pedig a napi politikában (pl. ne támogassa a kormány elnyomó intézkedéseit). A legmagasabb szintű szolidaritás akkor jelenik meg, amikor közösen, életünket is kockáztatva szembeszállunk a hatalommal, aminek csúcspontja a rendszer elleni általános felkelés, forradalom. Ekkor pedig nem elsősorban az illető „előéletét” kell nézni, pl. hogy x éve milyen bűnöket követett el. Hiszen ha csak szent életű, teljesen tiszta lelkű emberekkel akarnánk összefogni a rendszer megdöntésére, akkor ítéletnapig várhatnánk, míg összejön a kritikus tömeg. Tehát az alapvető kérdés az lesz, hogy az illető csatlakozni akar-e a forradalomhoz az egész emberiség felszabadítását szolgálva, passzív/semleges marad vagy ellenünk támad. Ez utóbbi esetben az illető saját maga teszi önmagát az ellenségünkké. Számos rendőr, katona vagy céges biztonsági őr lesz, aki a legbrutálisabb erőszakot is hajlandó elkövetni ellenünk az uralkodó elit parancsára (sőt, még örömét is lelheti ebben) és ők nem fognak meghatódni attól, hogy virágot nyújtunk át nekik egy tüntetésen.

Vannak egyértelmű esetek: egyfelől az olyan emberek, mint pl. Orbán (mondhattuk volna azt is, hogy Putyin, Trump, Kim Jong Un, vagy Rothschild) tudatosan szervezik az elnyomást és a kizsákmányolást a saját hatalmuk és vagyonuk növelése érdekében. Ők egyértelműen az ellenségeink. (De még őket sem dehumanizáljuk és azt sem szeretnénk, ha a gyűlölet elhomályosítaná és dogmatikussá tenné a gondolkodásunkat.) Általában is minél gazdagabb és hatalmasabb valaki, annál valószínűbb, hogy fontosabb neki a pozíciója, mint a mi életünk.


Másfelől a bántalmazott gyerekek, a megerőszakolt nők, az identitásuk miatt összevert transzneműek mellett akkor is ki kell állni, ha épp ők helytelenül is szoktak cselekedni és ha nem jutnak el oda, hogy fel akarjanak lépni sorstársaikért is. Amikor pl. egy fideszes kiskirály elagyabugyálja a feleségét, akkor mi elvi szinten is mindenképp szolidárisak vagyunk a nővel, de kimegyünk pl. egy olyan tüntetésre is, amely a nők elleni erőszakra hívja fel a figyelmet. Csakhogy elképzelhető, hogy ugyanez az asszony a leghangosabb szószólója annak, hogy a romákat ostorral kell munkára kényszeríteni, a migránsokat pedig géppuskákkal kell fogadni a határoknál. Ekkor ő nyilván nem lehet részese annak a küzdelemnek, amit az elnyomás megszüntetéséért folytatunk. Saját magát zárja ki abból, hogy szolidárisak legyünk konkrétan vele.

A rendőrség elsődleges társadalmi szerepe az, hogy megvédje az uralkodó osztály érdekeit, ránk kényszerítse az állami vezetők akaratát. Az egy tévhit, hogy azért hozták létre a rendőrséget, hogy a szegény öreg nénit megvédje az útonállóktól.[4] Az sem teljesen igaz, hogy a rendőr is csak ugyanolyan ember, mint a többi. Ugyanis vannak tudományos kutatások arról, hogy aki rendőrnek megy, az átlagosan tekintélyelvűbb és agresszívebb, mint a többi ember.[5] Ugyanakkor a rendőrök és a börtönőrök is bérmunkát végeznek, ki vannak téve a feletteseik és a kormány szeszélyeinek.[6] Egy részük (ez kevésbé igaz a rohamrendőrökre és a magas rangú tisztekre) komolyan gondolja, hogy ő a becsületes embereket védi. Köztük is vannak, akik felismerték a rendszer embertelenségét és egy tényleg komoly és széleskörű forradalomban átállnának a forradalmárok oldalára. És ez fontos is, hiszen anélkül, hogy az átállások, de legalább a dezertálás és a szabotázs jelentős méretekben elharapózna a fegyveres szerveknél, nehezen lehet sikeres akármilyen forradalom. Ebből a nézőpontból nemcsak hamis, hanem konktraproduktív is a rendőröket általánosítva szapulni.

 

Tehát alapvetően minden elnyomottal, kizsákmányolttal és kifosztottal szolidárisak vagyunk, (kivéve, ha az illető maga döntött úgy, hogy nem lesz szolidáris másokkal, lásd pl. a nácikat). Arra törekszünk, hogy összefogjunk, és együtt felszámoljuk ezt az elnyomó rendszert. Ehhez meg kell ismerni a rendszer működését, beleértve azt, hogy milyen módon nyomja el az egyes csoportokat. Akkor kezd el pl. egy átlag munkás szolidáris lenni egy transzneművel, ha megérti, hogy nem feltűnési viszketegségből öltözik számára meghökkentő ruhákba, épp ellenkezőleg, rengeteg bántást és hátrányt kell elviselnie emiatt.

Azonban az osztályszolidaritásnak kitüntetett szerepe van. Az elnyomott nők, melegek és transzneműek az etnikai kisebbségekkel összefogva sem tudják megdönteni a kapitalizmust. Ennek egyik oka, hogy az ő helyzetük elvileg a kapitalizmuson belül is rendezhető és sokan közülük abban reménykednek, hogy majd jön egy új, humanista, felvilágosult stb. kormány és megoldja a problémáikat. A társadalom alapját jelenleg a kapitalista termelési viszonyok képezik és az informáltság, a jóindulat, az egymás elfogadása önmagában édeskevés a megdöntéséhez. Ehhez az kell, hogy felismerjük magunkban és egymásban a kapitalista rendszer áldozatát, az elidegenedett, értelmetlen munkára kényszerített, biorobotként működő proletárt. Aztán pedig az, hogy elutasítsuk ezt a szerepet és másként akarjunk élni. Nagyon másként. És annyira nagyon akarjuk, hogy el is kezdjünk agitálni, szervezkedni, harcolni.

 

 



[4] "Íme láthatjuk a kapcsolatot a rendőri aktivitás két legfőbb formája – rutinszerű őrjáratok és a tömegek kontrollálása - között. A járőrözés mindennapos gyakorlata hozzászoktatta a rendőrséget az erőszak használatához és az erőszakos félelemkeltéshez. Mindez felkészítette őket arra, hogy sikerrel járjanak az olyan nagystílű elnyomóakciók során, amelyek akkor szükségesek, ha a munkások és az elnyomottak nagyobb tömegekben felkelnének. Ez nem csak egy a fegyverek és a taktikák gyakorlati használatára vonatkozó kérdés. A rendszeres őrjáratok a rendőrök körében szükségszerűen létrehoztak egyfajta általános nézetet is azzal kapcsolatban, hogy az ő általuk végrehajtott erőszak a legnagyobb jót szolgálja."
http://thinkingandrioting.blogger.hu/2016/10/16/a-rendorseg-eredete

[5] Sidanius – Pratto: A társadalmi dominancia, Osiris, 2005, 324. o.