- pamflet


 

Előzetes megjegyzések

Alábbi írásunk nem egy komoly történészi elemzés és nem is kíván annak színében tetszelegni. Választott műfajunk a pamflet vagy másképpen gúnyirat, melynek célja sokkal inkább a figyelemfelkeltés, az elgondolkodtatás és az ellenfél nevetségessé tétele, mintsem cáfolhatatlan érvek láncolata. No, de ki is az az ellenfél, akit reményeink szerint írásunkban nevetségessé tudunk tenni anélkül, hogy egyedül csak magunkat tennénk azzá? A válasz mindjárt benne rejlik a címben, de azért nem árt hangsúlyozni, hogy egyszerre kétfelé irányul vitriolos tollunk célkeresztje. Egyfelől a katolikus egyház ellen, amelyet a maga történeti kontextusában fogunk megvizsgálni és megítélni. Sokan és régóta csámcsognak már rajta, s azt mondhatná egy jámborabb olvasó: „nem illik belerúgni a földön fekvőbe”… Csakhogy a helyzet olyan formán áll, hogy a szóban forgó célszemély korántsem a földön piheg, és várja, hogy rászámoljon a bíró, hanem él és virul, s még ha gazdasági és politikai hatalma mérséklődött is a történelem folyamán, befolyásából – kisebb-nagyobb megingások dacára - helyenként még jócskán megőrzött, és dogmái, morálja, félelmei tudatosan vagy tudat alatt, de mélyen beivódtak a társadalom szöveteibe. S ha másért nem, már csak azért is érdemes fricskát adni neki, mivel Magyarországon a katolikus egyház pályája éppen hogy felívelő szakaszában van, s ez a reprezentatív építkezésektől kezdve iskolai reformokon át egészen a racionális gondolkodás megmételyezéséig terjed, amelyet ugyancsak nem hagyhatunk szó nélkül. Másrészt azonban jelen írásunknak van egy másik prédája is, jelesül a totalitarizmus-elmélet minden rendű és rangú hirdetőjével együtt, akiknek kártékony tevékenységükkel az utóbbi évtizedekben komoly zavart sikerült előidézniük a történelem iránt érdeklődők fejében. Hannah Arendt és Raymond Aron után mind többen vallották magukénak ezt az elméletet, mígnem jelenleg úgy állunk, hogy az általuk kreált zsargon jóformán minden értelmes diskurzust kiszorít az egyetemekről és a tudományos életből. A totalitarizmus-elmélet mint kreálmány alapvető célja, hogy elmossa a nagyon is lényegi különbségeket a nácizmus és a sztálinizmus között (kezdve azok markánsan különböző történeti gyökereivel), annak érdekében, hogy közös halmazba helyezve egyazon billoggal bélyegezhesse meg őket, miközben a halmazon kívül legelő liberális-demokrata borjúk kérődzése felett még nagyokat is lelkendezik. De hát mit is várhatunk?  A nácik retorikájában a sztálinisták és a liberális-demokraták alkotnak egy halmazt: zsidók. A sztálinisták szemében viszont végső soron a másik két csoport egylényegű: kapitalisták. A kör pedig ily módon bezárult: a három csoport közül mindegyik talált egy olyan szempontot, amelynek segítségével a másik kettőt egybemoshatja, magát pedig tőlük elhatárolhatja. De nagyvonalúan tekintsünk most el attól, hogy a totalitarizmus-elméletet ezen triász tagjaként, s a másik két felfogással párhuzamba és szembeállítva elemezzük. Inkább állítsuk mindjárt a feje tetejére az elméletet azzal, hogy pontjait egy olyan struktúra elemzésére alkalmazzuk, amely az általa pártfogolt gulyának az egyik szent tehene: az egyházra, s a továbbiakban konkrétan a katolikus egyházra. Pamfletünkben tehát a következőkre kívánjuk ráirányítani a figyelmet: 1. nem a nácizmus és a sztálinizmus voltak az első totalitárius rendszerek: náluk már jóval korábban létezett a hasonló vonásokat mutató katolikus egyház, 2. ha egy időben és gazdasági-társadalmi-miegymás feltételrendszerében ily gyökeresen különböző entitásra, mint a nácizmus-sztálinizmus és a katolikus egyház is alkalmazni tudjuk a totalitárius megnevezést, maga a totalitárius jelző, mint fogalmi kategória alapos revízióra szorul, s ily módon széleskörű és kritikátlan használata kerülendő a további elemzésekben és érvelésekben. Gondolatmenetünk könnyebb követhetősége érdekében a katolikus egyház mint totalitárius rendszer bemutatását és jelzés értékű összevetését 20. századi rokonaival pontokba szedve fogjuk megtenni. Az egyes pontok a totalitárius elmélet sajátosságaival, főbb sarokköveivel azonosak. Elöljáróban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy munkánkban nem az egyes pontokhoz kapcsolódó részek részletes és minden szempontból kifogástalan bemutatására törekedtünk, hanem pusztán arra, hogy felvillantsunk és keretbe ágyazva új megvilágításba helyezzünk olyan közismert és kevésbé ismert tényeket, ha úgy tetszik „terhelő bizonyítékokat”, amelyek a katolikus egyházzal, különösen annak középkori fénykorával kapcsolatosak.

 

Omnipotencia

A totalitarizmus vagy totalitárius rendszer fogalmak nyelvtani alapját a „totális”, azaz „teljes” szó képezi. Minden különösebb bonyolítás nélkül egyszerre jelenti a társadalmat átható ideológiát, illetve a társadalomszervezés és –irányítás valóságos módozatát. Rendszerünk immanens jellemzője tehát a mindenhatóság, az omnipotencia. A náciknál és a sztálinistáknál az ezzel kapcsolatos jellemvonásokat előszeretettel hangsúlyozzák, és különösen nagy irántuk az érdeklődés a bulvármédiában és a már-már ponyvaszámba menő történelmi ihletésű könyvekben. No, de miképpen áll a helyzet a katolikus egyház esetében? Mi azt állítjuk, hogy maga is éppúgy omnipotens, s hogy mindenhatóságának legegyértelműbb jeleit ott találjuk a mindennapi élet megannyi mutatójában: a szokásokban, viseletekben, babonákban, de még az egyszerű társalgási formulákban is. Van-e még egy olyan történelmi rendszer Európában, amely ily maradandó nyomokat hagyott volna-e téren, mint a katolikus egyház? Míg a nácik egymás közti köszöntését („Heil”) vagy a sztálinisták „elvtársozását” a bukás pillanatában kútba dobták, nem úgy köszön-e ma is sok ember (és még csak nem is kell feltétlenül vallásosnak lennie!), hogy „Isten hozta”, s úgy el, hogy „Isten veled” (és persze nem csak a magyar nyelvben van mindez így, pl.: Grüß Gott, Adiós)? Nem az Istenhez fohászkodnak-e a legtöbben gyengésükben éppúgy, mint a gyönyör pillanatában? Nem neki adnak-e hálát, s olykor még dühükben is őt korholják?... És itt ismét csak a megszokásról van szó, s még véletlenül sem az átélt, valódi vallásosság megnyilatkozásairól. Mi ez, ha nem az Újbeszél középkori elődje? De ne ragadjunk meg a nyelvnél, lássuk (a teljesség igénye nélkül) mit vitt végbe az egyház az emberek hétköznapi szokásai terén. Böjti napokat és ünnepeket írt elő számukra, mely utóbbiak közül jó párat – még ha eredeti töltetétől megfosztva is - ugyancsak pusztán szokásból a mai napig megtartanak. (Ily módon tehát kettős mércén alapul minden keresztény vádaskodás a bolsevikokkal szemben, amely felrója nekik, hogy tudatosan el kívánták törölni ünnepeiket, vagy legalábbis új tartalmat kívántak adni ezeknek). De ami talán mind közül a legdurvábbnak tekinthető, az a férfi és nő közötti társas érintkezésbe, a házassági viszonyba és a szexualitásba való beavatkozás volt. A nácik eugenetikája, a sztálinisták népességszabályozási intézkedései mind mik ahhoz képest, amit az egyház e téren egy évezreddel őelőttük képes volt meggyökereztetni? Hiszen előírta, hogy az embereknek mikor és mennyi időre kellett megtartóztatniuk magukat a szextől,[1] milyen pózokban volt tilos közösülniük,[2] klerikusai és szerzetesei számára pedig aberráltabbnál aberráltabb módon igyekezett tiltani mind a házasságot, mind a szexuális kapcsolatok létesítését, mind pedig az önkielégítést.[3]

Az omnipotencia témaköréhez tartozik az emberek szabadidejének megszervezése is. A 20. századi totalitárius diktatúrák kutatói kifejezetten szeretnek foglalkozni ezzel a kérdéssel, illetve összehasonlítani egymással az egyes rendszerek módszereit és az elért eredményeket. Ám hiba volna azt gondolnunk, hogy a Hitlerjugend vagy az úttörőmozgalom megszervezése valami hihetetlen és példanélküli kísérletet képez a történelemben. (A totalitárius-elméletek hívei önmagában véve is kettős mércét alkalmaznak, amikor az állami iskoláztatást egy természetes és bevett dolognak tekintik, holott ez is csupán a 19. sőt, egyes országokban a 20. század vívmánya volt.) Igazság szerint a katolikus egyház hosszú fennállása során nagyon is komoly eredményeket ért el az emberek szabadidejének, mi több egész életének megszervezésében és kontroll alatt tartásában. A szentségek kiszolgáltatása révén ott volt az ember életében meghatározó összes fontosabb pillanatnál: születésnél, házasságnál, halálnál. Az embereket templomba járásra, a pogányokat megkeresztelkedésre kényszerítette – olykor meglehetősen kegyetlen procedúrákon keresztül. (Ez a történet jól ismert a magyar államalapítás és egyházszervezés időszakából is, így részleteznünk aligha szükséges). A templomba járáson túl azonban a körmenetek és egyéb kötelező vallási programok gyakorlatával az egyház még inkább beszabályozta az emberek szabadidős tevékenységét. Természetesen vallási rítusaik a pogányoknak is voltak, de ezekre a keresztények vagy rátelepedtek és saját vallási tanaikkal, szimbólumaikkal, stb. töltötték meg őket, vagy tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani, és kíméletlenül a lakosságra erőltetni saját meggyőződéseiket, szokásaikat, rendszerüket.

Bizonyos szempontból ehhez a ponthoz sorolhatók a különböző, egyháznak tett kötelező szolgáltatások és a neki fizetett adók, illetékek és egyéb pénzek rendszere is. Az egyház számára végzett különböző jellegű kötelező munkák természetszerűleg az emberek szabadidejét kurtították meg, de a terményben vagy pénzben fizetett egyházi jussok előteremtése is többletmunkát feltételezett, azaz szükségszerűen az alávetettek szabadidő-csökkenésével járt együtt.


 

Intolerancia és brutalitás

A mindennapi életbe és a „hálószobában történtekbe” való beleszólás egyúttal mindig az egyház bizonyos csoportokkal szembeni mérhetetlen intoleranciájával párosult. A keresztény utálat egyik speciális célcsoportját alkották a homoszexuálisok, s mindenekelőtt a homoszexuális férfiak. A velük szembeni fellépésre az Ószövetség szövege szolgált eszmei megalapozásul: „És ha valaki férfival hál úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtuk.”[4] Ennek megfelelően a szodómiát már a 3. századtól kezdve a főbűnök közé sorolták, büntetésére azonban az évszázadok során változó és országonként is eltérő gyakorlatok alakultak ki. Ezek azonban a legenyhébb teológiai előírások esetében is sokéves börtönbüntetést irányoztak elő, míg egyes keresztény királyságokban máglyán égették el a törvény ellen ily módon vétkezőket.[5] A dolog pikantériája csak, hogy a politikai ellenlábasaikkal szembeni fellépés érdekében egyes keresztény hatalmasságok előszeretettel alkalmazták a homoszexualitás vádját. (Így jártak például a templomosok, akiknek gazdagsága túlságosan csábítónak, hatalmuk pedig túlontúl aggasztónak bizonyult Fülöp francia király számára, s ezért egyebek mellett a szodómia vétségét bizonyíttatta rá a lovagrend elöljáróira, ily módon kárhoztatva őket tűzhalálra.)[6]

Hiba volna azonban a kört leszűkíteni pusztán a homoszexuálisokra: az egyház hasonló módon kemény kézzel lépett fel a transzvesztitákkal, a zoofíliával és más nem heteroszexuális hajlammal szemben. Ezenfelül a házasságon kívüli szexuális életet élőket, valamint a maszturbálást végzőket is, mint bűnözőket bélyegezték meg és ítélték el, mai szemmel nézve szintén irreálisan nagy büntetéseket mérve rájuk. Mindez értelemszerűen szörnyű teherként nehezedett mindazokra, akik a fenti kategóriákba tartoztak, és közülük rengetegen pusztultak el börtönökben vagy az egyház „tisztítótüzében”. Azzal azonban, hogy az egyház megalkotta a „természet elleni bűnök” átfogó kategóriáját, olyan maradandó nyomot hagyott az európai kultúrában, amelynek hatásait változó intenzitással mind a mai napig érezhetjük. Megjegyzendő a náci népirtás egyik első áldozatai között is ott találjuk a homoszexuálisokat és egyéb olyan célcsoportokat, akikre rá lehetett sütni a „szexuális deviancia” bélyegét. Mindez nem egyszerűen a fajelméletből, mint 20. századi specifikumból következett, hanem egy sokkal mélyebben gyökerező európai morálból, amely egyértelműen keresztényi ihletésű volt. Az már csak hab a tortán, hogy a 20. század első felében nem egy olyan esetről tudunk, amikor a különböző fasiszta és fasisztoid csoportok, pártok vagy államok és a katolikus egyház tevékenysége a gyakorlatban is szorosan összefonódott egymással.[7]

A katolikus egyház intoleranciája azonban nem korlátozódott pusztán a szexualitás kérdésére, amelyet minden esetben megpróbált a nyáj fölötti morális, erkölcsi bábáskodássá magasztalni. Az idegenekkel szembeni ellenszenv hasonlóképpen nem volt idegen ettől a „kultúrkörtől”, ennek középpontjában pedig mindenekelőtt a más vallásúak, tehát praktikusan a zsidók és a muszlimok, illetve a nem monoteista vallású (pogány) népek, illetve csoportok álltak, ide értve az Európán kívüli világ koraújkortól kezdve leigázott népeit is. Az indítékok ez esetben többnyire vallási jellegűek voltak, de ezek mellett nem kevés alkalommal jelentek meg más – általában puszta rágalomnak tekinthető – vádak: a muszlimok esetében kvázi a kollektív homoszexualitás vétke. Míg az iszlám uralom alatti területeken a más monoteista vallású személyek általában és többnyire békében élhettek, és velük szembeni erőszakos fellépésekre legfeljebb csak korlátozott időszakokban és helyeken került sor, addig a keresztényi intolerancia megteremtette a megkülönböztető jelzést[8] és a gettót,[9] a vérvádat és a pogromot, amelyek akárhogy is nézzük, a modernkori antiszemitizmus szellemi előzményének és gyakorlati példaadójának tekinthetők.

Mindenki előtt ismert a katolikus egyház azon elszánt és brutális hadviselése, amelyet az ún. boszorkányság ellen folytatott. Azok, akik magukról azt hirdették, hogy természetfeletti erővel bírnak, szellemekkel társalognak, képesek orvosolni a betegségeket, stb. magától értetődő módon az egyház veszélyes konkurenseivé váltak, az ilyesmi márpedig elviselhetetlen volt az egyedüli és kizárólagos igazságot hirdető katolicizmus számára. A boszorkányokkal szembeni fellépés eszmei megalapozásául egészen az Ószövetségig nyúltak vissza, amely egyértelműen leszögezte: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”.[10] Boszorkányság vádjával azonban nem csak nőket illettek, illetve illethettek, hanem férfiakat is, sőt míg Nyugat-Európában a boszorkányperek áldozatai döntő többségükben nők voltak (főképp a férjük halála után védtelenné vált özvegyek), addig a latin kereszténység keleti országaiban inkább a férfisámánokkal szembeni fellépés vált meghatározóvá. S noha a boszorkányoknak bélyegzettek ellen irányuló agresszió egyes protestáns egyházaknál (mindenekelőtt a kálvinistáknál) is jelen volt, a katolikus egyház e téren messze nagyobb kegyetlenségeket követett el, mint bárki más.[11] A boszorkányellenesség mögött persze egyes esetben sokkal prózaibb okok is meghúzódhattak (pl. az illető vagyonának kisajátítása rossz hírbe keverése és elítélése útján), ennek azonban a végeredmény szempontjából nem sok jelentősége van. A nácik között is voltak olyanok, akik az antiszemitizmust pragmatikus módon képviselték, s egyszerűen csak a zsidó tulajdon és a zsidók által betöltött mindenféle pozíciók német kézbe juttatását tekintették elérendő célnak, míg mások egyértelműen fanatikusan harcoltak a zsidóság ellen, még akkor is, ha konkrét anyagi hasznuk nem származott a dologból. Ezen különböző motivációjú náci csoportok esetében éppúgy értelmetlen lenne megkérdőjelezni felelősségüket, mint a boszorkányüldözések levezénylőivel és haszonélvezőivel kapcsolatban.

S vajon a több évszázadon keresztül elhúzódó keresztes hadjáratok nem tekinthetők-e a középkor „hidegháborújának”? Ahogyan Zsdanov meghirdette „két tábor elméletét”, úgy jelentett be Clermontban II. Orbán a háború kezdetét, s ahogy Korea vagy Vietnam esetében a gyűlölet és a pusztítás újra és újra megélénkült, úgy estek egymásnak a keresztények és a muszlimok az újabb és újabb keresztes hadjáratok során. Ugyanígy közös vonás a hirdetett nemes elvek és célok, valamint a valóság sivársága és brutalitása között feszülő iszonyatos ellentét. E hadjáratok katonai áldozatait is épp elég lenne összeszámolni, hát még ha mindazoknak az ártatlanoknak a számát is meg kívánnánk becsülni, akik tengeren vagy szárazon ezen konfliktussorozat „járulékos veszteseivé” degradálódtak.[12]

A térben és időben legkiterjedtebb, legsokrétűbb és alighanem legpusztítóbb harcot azonban a katolikus egyház kétségkívül a mindenkori eretneknek bélyegzett személyek és csoportok ellen folytatta. Az eretnekség lényege az egyház által hivatalosan képviselt állásponttal szembeni nézetek vallása és hirdetése volt. Itt tulajdonképpen ugyanazon motívum húzódott meg, mint a boszorkányok esetében, vagyis, hogy az egyház önmagán és önmaga dogmáin kívül nem ismert el más, vele ellentétes és párhuzamosan létező variánst, ezeket igaztalannak és egyben veszélyesnek tartotta, s ebből kifolyólag képviselőit kíméletlenül üldözte, mígnem azok elpusztultak vagy teljesen alávetették magukat a kánonnak. Az első eretnekké nyilvánítások a korakeresztény egyetemes zsinatokhoz kapcsolódtak, melyeknek parázs vitái a mai szemlélő számára mondhatni teljesen értelmetlen dolgokról folytak. Az „eretnek-kártya” mibenléte különösen szembetűnő ezek esetében: a zsinaton alapvetően egyenrangú felekként résztvevő személyek összességéhez képest mindig a kisebbségben levő másképp gondolkodókra sütötték rá a „hivatalos” (azaz egyszerűen az adott szituációban többségi) nézőponttal szembeni eretnekség vádját. Ariánusok, nesztoriánusok, monofiziták, stb. tehát nem azért váltak eretnekké, mert tanaik feltétlenül tévesek vagy a társadalom számára ártalmasak lettek volna. Azért lettek eretnekek, mert tanaik az adott zsinaton jelenlevő egyházi méltóságok többségére nézve voltak ártalmasak és az ő nézőpontjukhoz viszonyítva tévesek. Általánosan megfigyelhető az a tendencia, hogy ezen hitviták eretneknek kikiáltott irányzatai mindig relatíve racionálisabb tanokat hirdettek, mint a – pont az eretnekké nyilvánítások következtében – hivatalossá merevülő keresztény (katolikus) dogmák. Nem véletlen az sem, hogy a reformáció különböző irányzatai teológiai téren sok tekintetben ugyanazokat a tételeket teszik majd magukévá, mint egy évezreddel korábbi eretnekké nyilvánított elődeik (pl. Mária szentségének elutasítása vagy a szentháromság tagadása). Míg a katolikus egyház gyakorlati működése során időről időre szembekerült saját tanításaival, s a cölibátus megerősítéséért síkraszálló vagy épp a szimónia (azaz az egyházi hivatalok pénzért való adásvétele) elleni fellépést sürgető pápai rendelkezések az érett középkorban egyfolytában napirenden voltak, addig az eretnek jelzőt sosem a fenti vétségeket elkövető személyekre mondták ki, hanem éppen azokra, akik a vallási előírásokat a hivatalos egyháznál sokkalta komolyabban vették. A legradikálisabb eretnek irányzatok tevékenysége már nyíltan a magántulajdon és a mindenféle hierarchia elutasításában csúcsosodott ki, s míg közülük sokan vagyon- és nőközösséget hirdetve békésen éltek (pl. a katharok)[13], addig mások tűzbe vetettek minden útjukba kerülő egyházi vagy világi úri rezidenciát, lakóit pedig a másvilágra küldték (dolciniánusok).[14] S bár fogalmilag más kategóriába szokták sorolni (hiszen a hivatalos történelmet mindig a győztesek írják!), ne felejtsük el, hogy az úgynevezett reformáció összes irányzata tulajdonképpen mind eretneknek tekinthető.

Végül és nem utolsó sorban pedig a tudósok és a mindenféle szabadgondolkodók elleni fellépések szintúgy az egyház rovására írandók. A vallási és az arisztotelészi dogmák tudományos fejlődésre gyakorolt fékezőereje óriási volt, s az évszázadok során megannyi nagyszerű koponya kényszerült arra, hogy az eretnekség vétkével dacolva írásait visszavonja (pl. Galileo Galilei) vagy pedig meggyőződéséért vállalja akár a kínzást és a halált is (pl. Giordano Bruno).

Ily módon tehát, ha számításba kívánjuk venni a katolikus egyház emberéletekben, szörnyű kínzásokban és más „keresztényi jóságokban” mérhető cselekedeteit, a lista alighanem túlságosan terjedelmesre nyúlna.

 

Boszorkányok kínzása spanyol csizmával és spanyol székkel, valamint egy Gulag-fogoly által készített rajz a megtapasztalt ottani borzalmakról

 

Intézményesített terror és egyéb büntetések

A fentiekben egy pillanatra reflektorfénybe állítottuk azokat a csoportokat, amelyek különböző formában ugyan, de egyaránt az egyház ellenlábasaivá váltak. A most következőkben pedig azt fogjuk megnézni, milyen eszközöket és módszereket talált ki, vett át és tökéletesített a katolikus egyház ellenfeleinek megregulázására vagy éppen elhallgattatására. Az erőszak és a megfélemlítés nagymértékű, szisztematikus alkalmazását a totalitárius rendszerek immanens elemeként tartják számon, így nem árt egy pillantást vetni arra, hogy annak idején az egyház milyen eszközöket és módszereket alkalmazott céljainak elérése érdekében.

A kezdeti időszakban az egyház egy gyenge lábakon álló szervezet volt csak, amelynek befolyása nem igen terjedt ki a világi szférára. Világi fejedelmek pártfogolásának, birtokadományainak és szakrális legitimációs igényeinek köszönhetően azonban az ezredfordulóra a katolikus egyház mind nagyobb hatalomra és befolyásra tett szert. Azonban még a 11. századi reformpápaság sem volt képes többre, mint verbális fegyverek bevetésére vagy az egyes világi hatalmasságok ellenfeleivel való szövetkezésre céljainak megvalósítása érdekében. Noha VII. Gergely pápa fellépése IV. Henrik német-római császárral szemben igen keménynek tűnik, és ez a történet a köztudatban a pápai hatalom tündökléseként maradt fenn, a valóságban a császár csupán addig kényszerült meghunyászkodásra (Canossa-járás) a (szóbeli) egyházi fenyítékek miatt, ameddig országa területén az egyes fejedelmek és az általuk választott új uralkodó lekötötték haderejét. Amint a belső lázongást leverte, a császár Itáliába vonult, feldúlta Rómát, VII. Gergelyt menekülésre kényszerítette, s új pápát ültetett a helyére. Az egyházi fenyítékek (interdictum, excommunicatio, anathema) következményeképpen a kiközösített nem vehette magához a szentségeket, sőt bárki büntetlenül megölhette őt. Ezek bár nem mindig jelentettek automatikus kényszerítő erőt a világi hatalmasságok és pártfogoltjaik (pl. Luther Márton) számára, egy bizonyos fokig hatásosak voltak egyes nemkívánatos egyházi tisztségviselők vagy különböző laikus személyek ellen. A 12. század folyamán megerősödő eretnekmozgalmakkal szemben azonban már mindenképpen kevésnek bizonyultak, ily módon a szóbeli fenyítékek mellett megjelent egy új és már fizikai kényszert is alkalmazó egyházi intézmény, az inkvizíció. Az inkvizíció működése és eszköztára méltó előzményét jelenti a történelemben a 20. századi totalitárius államok bírósági és rendőri rendszereinek. A hírhedt intézmény létrejöttéhez első lépésként az ún. episzkopális (azaz püspöki) inkvizíció szolgált, amelyet 1184-ben állítottak fel első ízben. Ez esetben bár az eretnekekkel szembeni fellépésre egy pápai bulla szólított fel, a végrehajtást még a helyi püspökökre bízták. A jelentős lakossági támogatást élvező eretnekmozgalmakat azonban ennek segítségével nem sikerült megtörniük: a rendszert tehát központosítottabbá és brutálisabbá kellett tenni. Erre az - eretnekellenes rendelkezéseiről közismert - IV. lateráni zsinatot követően, az 1230-as években került sor, az újonnan létrejövő inkvizíció működtetői pedig a domonkosrendiek és kisebb részben a ferencesek lettek. (A dolog érdekessége, hogy a ferencesek tulajdonképpen maguk is eretnek tanokat hirdettek, a pápa azonban meglátta a rendben rejlő lehetőségeket, s betiltásuk helyett igyekezett felhasználni őket az eretnekekkel szembeni harc során.) Az inkvizítorok mindig más vidékeken ütötték fel a fejüket, ahol a helyi egyházi és világi uraknak kötelességük volt együttműködni velük, különben egyházi fenyítékekben részesültek. Ily módon tehát az inkvizíció joghatósága a latin kereszténység teljes területére kiterjedt, joggal keltve félelmet minden itt élőben. Az inkvizíció tökélyre fejlesztette a középkor kínzóeszközeit (pl. ilyen volt a hírhedt spanyolcsizma), melyeket nem átallottak olyan vallomások kicsikarására felhasználni, amelyek a vádlott halálos ítéletéhez és kínhalálához vezettek. A 15. század közepéig működő középkori inkvizíciót a későbbiek folyamán több alkalommal is újraszervezték, megújították. Ezek voltak a spanyol (állami) inkvizíció (1478-1833), a portugál inkvizíció (1531-1821) és a római inkvizíció (1542-), amelyek egyaránt szörnyű kegyetlenségeket vittek végbe a más vallásúak, az eretnekek, a boszorkányok és minden további olyan személlyel és csoporttal szemben, akik, illetve amelyek nem osztották maradéktalanul a katolikus dogmát és a pápa főségét. A római inkvizíció megjelenése már egyértelműen a reformációként számon tartott eseménysorozatra adott katolikus reakció egyik legmarkánsabb részének tekinthető, s kéz a kézben járt a jezsuita rend felemelkedésével (akik a felújított inkvizíció üzemeltetőivé is váltak), valamint olyan más egyházi fegyverek életbe léptetésével, mint az Index librorum prohibitorium, vagyis a tiltott könyvek jegyzéke, amely a római inkvizícióval egyetemben hivatalosan a mai napig létezik. Erre a feketelistára egyaránt felkerültek a nem-keresztény vallások „szent könyvei”, az olyan tudósok és gondolkodók munkái, mint Kopernikusz, Erasmus vagy Voltaire, de olyan mindenki által ismert írók regényei is, mint például Victor Hugo vagy Daniel Defoe. Egy szerző vagy könyv betiltásának joga egy személyben a pápát illette meg, s még ha magára a betiltásra nem is minden esetben került sor, az Index mindenképpen egyfajta kontrollként szolgált, amely a szerzőket folyamatos öncenzúrára késztette. A jegyzékbe vett könyvek kiadása, terjesztése és birtoklása egyaránt tilos volt, akit ezen kaptak, kemény büntetésre számíthatott, könyveit pedig elkobozták és megsemmisítették. A középkorban az analfabetizmus óriási aránya és a kolostori könyvtárak elzártsága folytán az egyház nemtetszését kiváltó tanok jobb híján csak szóban tudtak terjedni, a nyomdászat fejlődésével párhuzamosan azonban egyre növekvő mennyiségű könyv, pamflet és egyéb iromány árasztotta el Európát. Ezek pedig igen gyakran a hivatalos állásponttól eltérő irányvonalat képviseltek, így mind növekvő veszélyt jelentettek a fennálló rendre nézve. A leghatékonyabb módszernek ezen írások nyilvános elégetése bizonyult, amely közvetlen hasznán túl egyben nyílt félelemkeltéssel is párosult. (A nácik hírhedt könyvégetései vajon nem csupán ócska utánzatai voltak-e az egyház évszázadokon át dühöngő efféle buzgalmának?). Az inkvizíció tehát egyszerre működött bíróságként, kínzó- és kivégzőosztagként, valamint egyfajta „Gondolatrendőrségként” is, amely hatáskörének kiterjedtségét, eszköztárát és a nevét övező rettegést tekintve egyaránt nyugodtan hasonlítható a Gestapo vagy az NKVD intézményéhez.

A felsoroltakon túlmenően nem csak kényszerítő- és büntetőeszközök álltak az egyház rendelkezésére, hanem olyanok is, amelyeket egyfajta „javító” és átnevelő szándékkal működtettek. Színterei általában egyes kolostorok voltak, ahol a vétkesek „megtisztításának” feladata a szerzetesekre hárult. Ilyen sorsa jutott például a nominalista filozófus, Pierre Abélard, akit egy soissonsi zsinaton az egyházi méltóságok elítéltek, könyvének elégetésére köteleztek, majd Saint-Médard kolostorába szállíttattak, amely börtönként, javítóintézetként és őrültekházaként működött. Fő vétke annyi volt, hogy tagadta a szentháromságot és elvetette az eredendő bűn dogmáját.[15] Ily módon tehát a Gulag hírhedt átnevelő táboraihoz hasonló létesítményekkel ugyanúgy találkozhatunk a katolikus egyház történetében is.

Aztán ott voltak persze a nyilvános megszégyenítések, például amikor a „bűnösöket” köztéren kalodába zárták, s a felhergelt nép kiélhette rajtuk minden frusztrációját. Továbbá a 20. századi koncepciós és kirakatperek ősei, amelyeket hihetetlen fortéllyal és galádsággal voltak képesek üzemeltetni az egyház céljainak megvalósítása érdekében. Rajk, Slánský és a többiek története – legalábbis ami az eljárások menetét és jellegét illeti – sokban hasonlít például a templomos lovagok perére.[16]

És persze nem szabad elfeledkeznünk sem a keresztes háborúk – fentebb már említett - borzalmairól, sem a katolikus egyház kegyetlen szerepvállalásáról a gyarmattá tett területeken. A közel kétszáz éves konfliktussorozat kirobbanásában, elmélyülésében és időszakos kiújulásában az egyház óriási szerepet játszott. S még ha közvetlenül nem is a pápa ragadott fegyvert és kelt birokra a muszlimokkal, a hadjáratokat kísérő propaganda, fanatizmus, a harcolóknak ígért bűnbocsánat és túlvilági üdvözülés lélektani hatásai már önmagukban is megkérdőjelezhetetlenné teszik az egyház felelősségét. A háború alkalmazása és „isteni szentesítés” útján történő legitimálása az ellenséggel szembeni fellépés legfelsőbb foka, amelyet joggal említhetünk egy lapon a nácik vagy a sztálinisták saját ideológiájuk köpenyébe csavart expanziós törekvéseivel. A gyarmatosított területek bennszülött lakosságával való sokszor kegyetlen, de mindenképpen fölényes és etnocentrikus bánásmód részben szintén valami hasonlón alapult, mint amit a „szent háború” egyházi hívei korábban hirdettek. A keresztény (főképp a jezsuita) missziók és a kiépülő gyarmati egyház lényegében alsóbbrendűként kezelte a bennszülött lakosságot, olyan népekként, akik rászorulnak a civilizációra és a vallásra (persze az ő vallásukra). Tevékenységükkel amellett, hogy fokozatosan szellemi kontroll alá vonták ezeket a népeket és különböző úton-módon azon fáradoztak, hogy elidegenítsék őket gyökereiktől (ez többnyire elég jól sikerült nekik: a legtöbb keresztény és ráadásul meggyőződéses keresztény napjainkban az egykori gyarmatok őslakosainak leszármazottja), óhatatlanul hozzájárultak a rabszolgaság, a kizsákmányolás és más szörnyűségek legitimációjához a gyarmatokon. Sőt nem pusztán hozzájárultak, hanem bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban aktívan közre is működtek a gyarmati rendszer fenntartásában és kiterjesztésében.

De nem is volt minden esetben szükség az emberek külső és felülről jövő fenyítésének, büntetésének, mivel roppant szellemi hatalmából kifolyólag az egyház fénykorában el tudta érni, hogy az emberek belsővé tegyék a szenvedés, a vezeklés és az önsanyargatás kultuszát. (Tulajdonképpen a kereszténység a kezdetektől fogva szenvedés-kultuszra épült.) A vétkeseket nem kellett verni: a flagellánsok parancs nélkül ostorozták önmagukat,[17] a különböző vezeklőövek (cilíciumok) pedig ellátták a kínzókamrák feladatát is. A gyónás általános elterjedése pedig lényegében egy nagy erőfeszítéseket nem igénylő információs és besúgóhálózatként is működött, amellyel a hívek feletti kontroll még jelentősebb méreteket öltött.

 

Jacques de Molay templomos nagymester, illetve Rajk László a bíróság előtt

 

Szigorú hierarchia és tekintélyelvűség

A katolikus egyház – leszámítva az őskereszténység viszonylag rövid ideig tartó időszakát – egy rendkívül hierarchizált és intézményileg mereven szabályozott struktúra volt, és napjainkban is az. Felépítése és működése remek példát kínált minden később kiformálódó világi szerveződés számára (legyen szó államokról vagy csak egyszerű szervezetekről). Egyáltalán nem tekinthető tehát véletlennek az sem, hogy a náci és a sztálini rendszer egyaránt számos rokon vonást mutat ilyen téren (is) a katolikus egyházzal.

A kereszténység, mint kinyilatkoztatott vallás mindig is úgy gondolkodott a világról, mint amiben eredendően jelen van egyfajta isteni rend, ahogy a természetben, úgy a társadalomban is. Ennek részletes elvi kifejtésére az érett középkortól kezdve számos művelt egyházi személy tett kísérletet. A „létezés nagy láncolatának” elképzelése tökéletesen illusztrálja ezt a fajta szigorú hierarchia szerinti gondolkodást. Eszerint a világ egésze hierarchikusan épül fel mégpedig oly módon, hogy a magasabb szinten állók (akikben mind több a szellem és kevesebb az anyag) egyúttal hatalommal is bírnak az alattuk levők felett (akikben mind több az anyag és kevesebb a szellem): a legalsó szinten a négy elem és az élettelen tárgyak állnak, felettük a növények, őfelettük az állatok, azok felett az emberek, az emberek felett pedig az angyalok és a csúcson természetszerűleg maga Isten áll. Ám emellett minden egyes szinten belül is szigorú hierarchia uralkodik, s a harmónia csak akkor érvényesül, ha ezt a hierarchiát senki és semmi nem kísérli meg megbontani.[18] A fent felvázolt rend elleni bárminemű lázadás pedig ennélfogva „Isten elleni lázadást” jelent, következésképpen a legkeményebben büntetendő.

A szigorú vertikális hierarchia mellett az érett középkorra kialakult a társadalom horizontális tagozódásának elképzelése is, amely alapvetően három funkcionális rendet jelentett. Az imádkozók (oratores) rétegéhez tartoztak a különböző egyházi személyek, akiknek feladata elvileg a lélek üdvösségének biztosítása volt. A harcolók (bellatores) rendjéhez a katonáskodó és a többi csoportot elvileg megvédelmező lovagokat (tehát praktikusan a világi uralkodó osztályt) sorolták, a dolgozók (laboratores) rendjébe pedig mindazokat (parasztokat és kézműveseket egyaránt), akik munkájukkal saját maguk megélhetésének biztosításán túl eltartani voltak kötelesek a másik két rendet. Mondanunk sem kell, a társadalmi rendről szóló imént bemutatott elképzelés szintúgy megkérdőjelezhetetlen volt, s a kizsákmányolás gépezetének akadálytalan működését volt hivatott szolgálni.

A szigorú hierarchia természetesen az „imádkozók rendjén” belül is érvényesült, s az évszázadok során olyan mintapéldányát teremtette meg a „háromszög-modellnek”, amely a mai napig párját ritkítja. Papok, diakónusok, püspökök és még lehetne folytatni a sort, s úgy szintén a szerzetes- és apácarendeknek is meg volt a maguk merev hierarchiája. Mindezek részletes bemutatásától most tekintsünk el, vizsgáljuk meg inkább az egész konstrukció csúcsdíszét és egyben legfontosabb elemét!

Az egyház élén egyetlen személy, a pápa áll, akinek hatalma és uralkodása sok szempontból emlékeztethet a későbbi diktátorok regnálására és megalomániájára. Voltak időszakok, amikor a pápai hatalom gyenge volt és világi szövetségesei vagy elfogytak vagy csak nem voltak képesek megvédelmezni őt, s ennélfogva a pápai cím névlegessé és kiszolgáltatottá vált a világi fejedelmek szeszélyeinek. Azokban a periódusokban azonban, amikor az egyház ereje teljében volt, a pápa olykor Hitlert, Sztálint és sok kortársukat megszégyenítő kijelentésekre is elragadtatta magát, amellyel erőfölényét, mi több mindenhatóságát volt hivatott reprezentálni. A kereszténység korábbi szakaszában Róma (és a „pápa”, vagyis Róma püspöke) csak egyike volt az öt patriarchátusnak (illetve pátriárkának); az arab hódítást, majd pedig a skizmát, azaz a nagy egyházszakadást követően viszont a latin kereszténység vitathatatlan központjává vált (a pápa pedig ezen egyház szintúgy vitathatatlan fejévé). A pápa hatalmát firtató egyháziakat – noha a történelem folyamán újra és újra felbukkantak – mindig eretnekeknek bélyegezték, és leszámoltak velük, vagy amikor már erre nem volt lehetőség (reformáció), szakadásra került sor az egyházban. A pápa – tehát mint az egyház élén álló egyszemélyes vezető – „Szent” Péter örökösének”, „Krisztus földi helytartójának” nyilvánítva magát megkérdőjelezhetetlen tekintélyt vívott ki az egyházi körökben, székéből pedig (elvileg) haláláig nem lehetett elmozdítani. Sokkal érdekesebb azonban a pápa és a császár viszonya vagy általában az egyházi és a világi hatalom viszonyának a kérdése. Az egyház ugyanis mindvégig arra törekedett (még ha erre bizonyos periódusokban nyílt is csak gyakorlati lehetősége), hogy övé legyen a legmagasabb rendű hatalom, s ily módon még a leghatalmasabb világi uralkodók is kénytelenek legyenek fejet hajtani előtte. Az erre vonatkozó elmélet már az ezredfordulót követően született meg, az ún. reformpápák jóvoltából, gyakorlati jelentősége pedig a leegyszerűsített módon csak invesztitúra harcok néven elhíresült konfliktussorozatban tört felszínre. I. „Szent” Geláz pápa (Lukács evangéliumára hivatkozva[19]) már az 5. század végén lerakta a „két kard-elmélet” alapját, melynek értelmében a világot két – ekkor még egyenrangúként elismert – hatalom kormányozza: a pápai tekintély és a királyi hatalom. A pápaság megerősödésének idején ezt az elméletet úgy módosították, hogy a hatalmat jelképező két kardot eredetileg „Szent” Péter kapta, s aztán ő adta át az egyiket a világi uralkodóknak, vagyis ez utóbbiak Isten és az egyház kegyelméből uralkodnak, tehát a pápa felsőbbsége nyilvánvaló.[20] (A valóságban azonban éppen a dolog fordítottja történt: az egyház a frank királyok és egyéb itáliai fejedelmek adományai és fegyveres pártfogolása nélkül sohasem lettek volna képesek annyira megerősödni, hogy szavuk oly nagy súllyal essen a latba, mint az invesztitúraharcok idején.)  Ehhez társultak még az olyan irományok, mint például a Dictatus Papae, amely többek között kimondta a pápai tévedhetetlenség és sérthetetlenség elvét; a pápa egyedüli joghatóságát a szentté avatások terén, valamint a bíborosi testületek összehívását, új püspökségek felállítását és új egyházi törvények meghozatalát illetően; világi uralkodók (akár császárok) és püspökök letételének egyedüli jogát (utóbbihoz ettől kezdve nem volt szükség zsinati hozzájárulásra); egyházi vagy világ alattvalók hűbéresküjük alól történő feloldozásának jogát; továbbá emellett a pápának jogában állt császári jelvényeket viselnie, és megalázó módon a fejedelmeknek egyedül csak az ő lábát kellett megcsókolniuk.[21] VII. Gergely pápa ezzel precedenst teremtett, amelyhez a politikáját követő pápák évszázadokon keresztül próbáltak ragaszkodni.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tekintélyelvűség nem csupán a pápa személyével kapcsolatban volt jellegzetes vonása a katolikus egyháznak, hanem általában véve is. A hierarchia magasabb fokán állót bírálni, az általa mondottakat és írottakat megkérdőjelezni egyáltalán nem volt bevett és veszélytelen tevékenység, különösen, ha az illető főpapi, pláne ha pápai titulussal rendelkezett. Ugyanez volt érvényes azokra a tételekre, amelyeket az egyház tradicionálisan vagy épp aktuálisan dogmaként igaznak fogadott el. S ez a gyakorlat már csak azért is komoly veszélyt jelentett, mert még a középkori egyetemek sem tudták kivonni magukat az egyház és dogmáinak hatása alól. Ahogyan a keleti blokk országaiban a „marxizmus-leninizmus” sztálini kreációját és a belőle következő gyakorlatot tilos volt bírálni, úgy fejével, vagyonával vagy hírnevével játszott mindaz, aki az egyházi tanokhoz „nem illendő módon” kívánt hozzányúlni. Ahogyan a 20. század fasisztoid vagy bolsevik gyökerű diktatúráiban a tekintélytisztelet és a büntetéstől való félelem lehetetlenné tett mindenfajta értelmes diskurzust, fékezőleg hatva a tudományok fejlődésére, úgy Európának a Római Birodalmat követő ezer évben megannyi elkötelezett és a maga nemében nagyszerű ember szenvedésén keresztül sikerült csak eljutnia a felvilágosodás koráig, a tudomány, illetve a filozófia forradalmasodásáig.

 

 

Irracionalitás

Gyakran vetik a totalitárius rendszerek és különösen az azok élén álló vezetők szemére a valóságtól elrugaszkodott gondolkodásmódot, ami a puszta irracionalitáson túl megalomániával is párosult. Rákosi narancsáról és gyapotültetvényeiről vagy egy barnahajú, bajszos törpe osztrák által vizionált magas, szőke és erős germán fajról annyit hallhattunk már, vessünk hát egy röpke pillantást a katolikus egyházra, amely irracionalitás tekintetében alighanem felülmúl bármiféle modernkori entitást. Az irracionalitás alapját természetesen maga a vallási jelleg képezi, amely mivel feltételezi Istent és általában a transzcendens világot, magától értetődő módon nem állhat a realitás talaján. Tovább tetézi a bajt a kanonizált iratok gyűjteménye, s főképp a „szent könyv” vagy „kinyilatkoztatás”, amely forrása, mértéke (bár sok esetben korlátja is) az irracionalizmusnak, mivel dogmává tett tanai kötelező érvényűséggel bírnak. Ez azonban csak a puszta keretet jelenti, amelyen belül szabad folyást kap az irracionalitás minden folyama és búvópatakja. Mindjárt az elején érdemes hangsúlyozni, hogy önmagában az a tény, hogy számos vallási előírást és későbbi egyházi rendelkezést konkrét és nagyon is racionális célok érdekében is felhasználtak, még nem cáfolja magának e tannak vagy jelenségnek az eredetileg irracionális voltát. Anélkül, hogy mindenre kiterjedő vizsgálatot folytatnánk, a továbbiakban elégedjünk meg csupán néhány kiragadott példával.

A vallási irracionalitás kategóriájába sorolható mindenféle szentkultusz a hozzá kapcsolódó ereklyékkel és zarándokhelyekkel együtt. Persze ezek egy része ténylegesen népi indíttatású volt, s csak később emelkedett nagyobb erőre az egyház szentesítése útján, mindazonáltal a szentkultusz és minden tartozéka a frissen megkeresztelt pogányok, illetve a gyenge egyházi befolyás alatt álló terület lakosságának megnyerésére és integrálására is szolgáltak. A különböző szentkultuszok közül csak egy igen bizarr példát emelnénk ki: a „Szent Előbőr” kultuszát, amely a Jézus körülmetélése után állítólagosan fennmaradt fityma imádatát takarta. Azt, hogy e kultusz mennyire nem marginális jelenség volt annak idején, jól szemlélteti, hogy „Nagy” Károly frank, I. Balduin jeruzsálemi vagy épp V. Henrik angol király egyaránt nagy tisztelettel bánt saját – persze valódinak tekintett – fityma-ereklyéjével. A „Szent Előbőrrel” kapcsolatos irracionalitás megnyilvánulhatott körmentetekben (ahol a fitymát körülhordozták), zarándoklatokban, de akár „komoly” teológiai fejtegetésekben is: egy újkori teológus[22] például úgy tartotta, hogy a Szaturnusz gyűrűi valójában Jézus „Szent Előbőréből” keletkeztek.[23]

De vegyünk egy másik igen jellemző példát. A művelődéstörténettel foglalkozók egyértelműen a skolasztikát tartják a középkori gondolkodás csúcsának. Ha félretesszük mindazt, amit pusztán Platón és Arisztotelész munkáinak újrafelfedezése révén emelt be az egyház a művelt rétegek köztudatába (de azt is hogyan: dogmává merevítve minden passzust!), akkor olyan „csúcsteljesítmények” maradnak csak meg, mint példának okáért az úgynevezett ontológiai istenérv. E Canterburyi Anzelm nevéhez köthető filozófiai bizonyítási módszer röviden a következőt mondta ki: gondoljuk el a legnagyobb jót, amit csak lehetséges – ez Isten; Isten tehát az értelmünkben már létezik, „de – írja Anzelm – az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, lehetetlen, hogy csak az értelemben legyen. Ha ugyanis az, aminél nem lehetséges nagyobbat elgondolni, csak az értelemben van, akkor hiába ő az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, mégis lehetséges elgondolni nagyobbat nála: ti. azt, ami olyan, mint ő, de ráadásul ténylegesen létezik. Kétségtelen tehát, hogy az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehetséges, az értelemben is jelen van, és ténylegesen is létezik.”[24] Ezzel tehát be is bizonyította, hogy Isten létezik.

Formális értelemben az irracionalitás egyik kicsúcsosodásának is tekinthető a hírhedt „hullazsinat”, amelyre a 9. század legvégén került sor. Róma és környékének urai ekkoriban nagy befolyással rendelkeztek, s ez a pápaválasztásba való beleszólásra, s akár a pápai jelölt-állításra is kiterjedt. Ennek megfelelően az egyes pártok közötti rivalizálástól és gyakran fegyveres konfliktustól a pápa sem tudta magát függetleníteni. A „hullazsinatot” a 896-ban meghalt Formosus pápa ellenfelei hívták életre, mégpedig azzal a céllal, hogy a sírjából kiemelt férfira ráolvassák állítólagos bűneit, majd pedig halála után halálra ítéljék az ex-pápát, megfosszák papi tisztségeitől és meggyalázzák még az emlékét is.[25]

De ugyanitt megemlíthető még a különböző „istenítéletek” (ordalia) - mint a véletlenek bizonyító erővel bíró – rendszere, mellyel egy ember bűnösségéről döntöttek, s a procedúra akár a vádlott halálával is, de mindenesetre szörnyű megkínzásával végződhetett. Itt most csak az „istenítéletek” két fajtáját említjük meg. A leggyakrabban alkalmazott válfaj a tűzpróba volt, melynek során a vádlottnak tűzön kellett átmennie vagy a tüzes vas égetését kellett kiállnia, hogy ártatlanságát bizonyítsa: ha három nap elteltével nem volt nyoma égetésre utaló sebnek, akkor az illető ártatlan volt, és megmenekült. Az istenítélet másik fajtájának a vízpróbát tekintették, melynek keretében a gyanúsítottat megkötözve a vízbe dobták. Az irracionalitás ez esetben talán még szembetűnőbb, ugyanis ha az illető elsüllyedt, azaz megfulladt, akkor az ítélet értelmében ártatlan volt, viszont ha fennmaradt a víz színén, akkor bűnösnek tekintették, és ezért halállal kellett lakolnia.[26]

És hogy egyértelművé tegyük, a keresztény irracionalitás milyen gyalázatos merényletet követett el az értelem és a tudomány ellen, idézzünk egy példát a 16-17. század fordulójáról annak illusztrálására, hogy egyebek mellett milyen kérdések is foglalkoztatták a kor értelmiségét. Dante Isteni színjátékát alapul véve számos tudós próbált különböző matematikai eljárások segítségével pontos leírást adni a pokolról. A „tudományos” vitába – az ekkor még a pisai egyetemen oktató - Galileo Galilei is bekapcsolódott, s kijelentette: „összefüggés van Dante mérete és a pokol bugyrában Nimród óriási mérete között, illetve Nimród és Lucifer karja között. Ennélfogva ha ismerjük Dante méretét, valamint Nimród méretét, akkor következtethetünk Lucifer méretére”. Az arányszámítás matematikai módszerét használó Galilei végül arra a következtetésre jutott, hogy „Lucifer negyvenháromszor akkora volt, mint a római Szent Péter tér óriásszobra, és hogy ez a szobor negyvenháromszor magasabb, mint maga Dante. Ebből Galilei kiszámította, hogy Lucifer több mint 1800 méter magas.” És ha mindez még nem volna elég, „a továbbiakban újabb matematikai összefüggéseket alkalmazott annak bemutatására, hogy a pokol kúp alakú hely, nagyjából a Föld tömegének egytizenketted részét öleli fel, és a bolygó közepén örvénylik”. S ahogy Galilei – igaz nem épp a fentihez hasonló - matematikai mérései és következtetései előtt ma is leborul a tudományos közönség, úgy előadását akkor is „nagy lelkesedéssel fogadták”.[27]

 

Domonkos szerzetesek eretnek irományokat égetnek, akárcsak a nácik a maguk korában

 

Propaganda és fanatizálás

A társadalmat elárasztó propagandát és a tömegek ezen keresztüli fanatizálását szintén a totalitarizmus egyik markáns jellemzőjeként szokták emlegetni. Annak köszönhetően, hogy a keresztény egyház a középkorban közel monopolhelyzetben volt az információterjesztés és különösen az írásbeliséggel összefüggő információterjesztés területén, valamint azáltal, hogy a nevelés, az oktatás, a kultúra és a szabadidős tevékenységek jelentős része felett hatalmas, szinte egyedüli befolyással bírt, óriási és jól működő propagandagépezet működtetésére vált képessé. Ennek megjelenési formái tértől és időtől függően igen változatosak voltak, de hatásuk mindenhol és mindenkor érvényesült valamilyen mértékben a latin kereszténység országaiban. A kanonizált szövegek, különböző pápai és főpapi dokumentumok, legendák, kódexek, stb. egyaránt írott propaganda eszközként (is) funkcionálták. A szóbeli propaganda fő színterei a templomok voltak, ahol a papok a retorika fortélyaival felfegyverkezve hirdették az igét (mivel a liturgia nyelve a latin volt, s ezt a köznép nem beszélte, a retorika és a különböző non-verbális kifejező módszerek használata nagy valószínűséggel egyben a propaganda sikerének zálogát is jelentette). Az egyházi propaganda természetesen nem hagyta érintetlenül a különböző művészeti irányzatokat: a festészetben, a szobrászatban, a zenében, stb. egyaránt a vallási-egyházi témák domináltak, egyszerre hirdetve a keresztény tanokat, valamint bibliai, legendabeli vagy valós történelmi események megjelenítésén keresztül az egyház nagyságát és mindenhatóságát.

A propagandaterjesztés mellett ezek a különböző kifejezési módok egyben remek lehetőséget teremtettek hangulatkeltésre, a hívek érzelmi alapú manipulációjára, adott esetben akár fanatizálására. Az egyház az egyes időszakokban kiemelten veszélyesnek vélt ellenfeleivel szemben nem tartózkodott soha a rágalmazás, a fenyegetés vagy a nyílt uszítás fegyverétől, melynek következtében a spontán népharag gyakran fordult az egyház feltételezett vagy valós ellenségei ellen. Európa számos városában pogromokra került sor a zsidóellenes propagandának köszönhetően, de a boszorkánypereket is gyakran kísérték a felheccelt nép dühös kicsapongásai. Mindközül a legvisszataszítóbb és legtöbb kegyetlenséggel együtt járó propagandát az egyház a muszlimok ellen folytatta a „szent háború” eszméjének meghonosításán keresztül. Kiforrott alakjában ez a keresztes hadjáratok megideologizálására szolgált, bár szellemi előzményei felfedezhetők már egyes bibliai alakoknál (igaz itt inkább csak szimbolikus értelemben) és néhány ókeresztény szerzőnél. „Szent” Ágoston és I. „Nagy Szent” Gergely pápa például megkülönböztetett már „igazságos háborút”, amely alatt a védekezést, az elrabolt javak visszaszerzését, de mindenekelőtt a pogányok erőszakos megtérítését és az eretnekekkel elleni küzdelmet értették. A 9-10. századra megjelent a militarizált klérus eszméje, amely egyaránt megoldási javaslatot kínált a külső (normann, magyar, arab) és a belső (eretnekek, világi nemesség) ellenségekkel szemben. A harcias retorika és érvelés azonban csak a keresztes hadjáratok időszakában vált széles körben elterjedt és bevett szokássá. A pápa felhívások útján, a szónoklásban jártas papok pedig a szószékről hirdették e harcias ideológiát, s a korszak számos neves képzőművészét és irodalmárát (pl. Walter von der Vogelweidét) is sikerült megnyerniük ehhez a propaganda hadjárathoz.[28] Mint ahogyan a sztálini Szovjetunió ideológiai és művészeti téren is távol (és nem egyszer nyílt ellentmondásba) került a valódi kommunista eszmékkel, úgy a keresztes háborúk korának egész egyházi propagandája is óriási mértékben eltávolodott (és részben hasonlóképpen szembekerült) az őskereszténység tanításaival.

A középkor egyházi propagandája olyannyira erős volt, hogy alóla a világi fejedelmek is csak nehezen vagy egyáltalán nem tudták kivonni magukat. Számos esetben viszont a világi uralkodók önreprezentációs és/vagy önlegitimációs igénye szorosan össze is fonódott az egyház saját érdekeivel, s krónikák lapjain gyakorta hirdették egymással karöltve a „trón és oltár szövetségének” frázisait, kizárva ezzel minden más narratívát a jelen és a múlt viszonyainak bemutatására.

 

Az 1349-es strasbourgi pogrom és modernkori utódja Jászvásárról

 

Epilógus

Mielőtt lezárnánk eszmefuttatásunkat, szükségesnek tartjuk még egy aspektus kiemelését bizonyos előre valószínűsíthető kritikákkal szemben. Biztos lesznek majd olyan olvasók, akik azt mondják majd, „jó, jó, lehet, hogy mindez igaz, de története során az egyház tagadhatatlanul sokat tett a szegényekért és más rászorulókért, továbbá más jócselekedetek is köthetők hozzá”. Anélkül, hogy részletekbe menően vitatkozni kívánnánk ezzel a megállapítással, pusztán szeretnénk megjegyezni, hogy a bolsevik, majd a sztálini rendszer vitathatatlanul sokat tett például az analfabetizmus leküzdéséért, a nácik pedig remek autópályákat építettek… Egy adott rendszer struktúrájából és működéséből immanens módon fakadó objektív hibákat sohasem lehet semmissé vagy elfogadhatóvá tenni ugyanennek a rendszernek egy-egy szubjektív módon pozitívan értékelt vonása miatt. Másfelől pedig nem is lehet cél két totalitárius rendszer (beleértve most az egyházat is) avégett történő összevetése, hogy utána szimpátia alapján rangsoroljuk őket. A „kisebbik rossz” tételét ebben az összefüggésben semmiképpen sem tartjuk elfogadhatónak, és a fekete-fehér szemléletmód helyett következetesen ezen rendszerek teljes elutasítása mellett foglalunk állást.

Mint az a fentiekből is kitűnik, fénykorában a katolikus egyház magán viselte mindazon vonásokat, amelyek alapján a 20. század bizonyos diktatúráit totalitáriusnak szokták nevezni. Ily módon tehát kettős mércének, s ebből kifolyólag elfogadhatatlannak tartunk minden olyan érvelést, amely – egyébként teljesen jogosan – bírálja a 20. század totalitárius diktatúráit, ugyanakkor nem viszonyul hasonló kritikával a katolikus egyház felé. Természetes dolog, hogy nemcsak az élővilág, de az egyes ember által létrehozott rendszerek is egyfajta evolúciós folyamaton mennek keresztül a történelem folyamán. Ettől függetlenül az adott rendszerben (jelen esetben az egyházban) az annak lényegéből fakadóan benne rejlő negatív vonásokat negligálni, és az egyes fejlődési szakaszokat úgy vizsgálni, mintha azok között nem lenne összefüggés, nem más, mint legalábbis szerecsenmosdatás, szemellenzősség vagy rosszabb esetben tudatos történelemhamisítás és manipuláció.

 



[1] Ez az érett középkorra már azt jelentette, hogy „az asszony termékenységétől függően csak évente 21-44 napon kerülhetett sor házastársi érintkezésre, ami havi 2-4 napot jelent”. A számolás menetét és egyéb témával kapcsolatos adalékokat lásd itt: Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz Kiadó, Pécs, 2014. 176-180.

[3] Lásd részletesebben: Elizabeth Abboth: A cölibátus története. Alexandra, Pécs, 2009.

[4] Mózes III. könyve 20:13

[5] Eszenyi Miklós: „Férfi a férfival, nő a nővel”. Homoszexualitás a történelemben, a társadalomban, a kultúrában. Corvina Kiadó, Bp., 2006. 23-28.

[6] Litván Dániel: Lovagrend a máglyán. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 28-32.

[8] A IV. lateráni zsinat (1215) arról határozott, hogy a zsidóknak sárga, illetve kék szalagot kell viselniük a keresztény lakosságtól való egyértelmű megkülönböztetés zálogaként.

[9] A gettó eredetileg zsidók által lakott városrészt jelentett, a későközépkor folyamán azonban a hatóságok több városban mesterségesen hoztak létre olyan utcákat, illetve negyedeket, amelyek a többi városrésztől többé-kevésbé el voltak zárva, éjszakánként kijárási tilalom volt érvényben, tisztasági és közegészségügyi szempontból pedig a gettó szintén negatív diszkriminációban részesült. Az első ilyen értelemben vett gettó 1516-ban Velencében jött létre pápai utasításra, s a gyakorlat Európa-szerte egészen az újkorig fennmaradt.

[10] Mózes II. könyve 22:18

[11] Csak „1400 és 1800 között 40-50 ezerre tehető azoknak a száma, akiket Európában és az észak-amerikai gyarmatokon boszorkányság vádjával adtak halálra”. Ebben ugyan benne vannak a protestánsok által végrehajtott boszorkányüldözések áldozatai is, ám ez mit sem kisebbít a katolikus felelősségén, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 1400 előtt mennyi embert ítéltek el hasonló vádakkal, illetve kínoztak és gyilkoltak meg brutális módon. Diarmaid MacCulloch: A reformáció története. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011. 827-844.

[12] Jeruzsálem 1099-es ostromáról írva a Gesta Francorum például leszögezte, hogy „az öldöklés még Salamon templomában is folytatódott, ahol a mészárlás akkora méreteket öltött, hogy az embereink [ti. a keresztesek] bokáig vérben gázolták”. Az ostrom polgári áldozatainak száma megközelítette a tízezret, ami a középkori csaták veszteséglistáit tekintve kiugróan magasnak tekinthető.

[13] A katharok (vagy más néven albigensek) elleni keresztes hadjárat brutalitása folytán különösen hírnévre tett szert. A változó intenzitással több mint három évtizeden át zajló csatározások és eretneküldözések egyik legismertebb felvonását Béziers ostroma képezi, amelyre 1209 nyarán került sor. Az ostrom előtt a pápai legátus állítólag így biztatta az övéit: „Öljétek meg mind! Isten majd kiválasztja az övéit!”. Ezt követően „a keresztesek beözönlöttek a városba, amelyet teljesen letaroltak. A templomok rögtön megteltek rémült polgári lakosokkal. A győztes hadsereg követte, majd lemészárolta őket. A várost felgyújtották. Akkora volt a tűz, hogy a katedrális lángolva omlott össze. Arnald Amalric pápai követ később szűkszavúan csak annyit írt Ince pápának, hogy 20 ezer ember pusztult el, és senkit sem mentett meg sem kora, sem neme, sem társadalmi állása”. Függetlenül attól, hogy a források hitelességében teljes mértékben sohasem lehetünk biztosak, a kegyetlen fellépés ténye tagadhatatlan.

Sean McGlynn: „Öljétek meg mind!” Kegyetlenség a középkori hadviselésben. In: BBC History, I. évf. 3. sz., 2011. június, 82-86.

[15] Pais István: Ember és vallás. Adalékok a vallás kritikájához és struktúrájához. Akadémia Kiadó, Bp., 1974. 77-78.; Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 130-131.

[16] Helen J. Nicholson: Templomosok a bírák előtt. Elhallgatott kirakatperek. In: BBC History, I. évf. 2. sz., 2011. május, 22-27.

[17] Mindezen még az sem változtat, hogy a flagellánsokat végül eretnekekké nyilvánította a pápa, hiszen az általuk képviselt tanok és a magukkal szemben alkalmazott büntetések tulajdonképpen logikus módon következtek abból a represszív morálból, amit a katolikus egyház a kezdetektől fogva sulykolni igyekezett (siralomvölgy-szemlélet).

[19] Lukács evangéliuma 22, 32-38.

[21] Dictatus Papae (1075.)

[22] Leo Allatius: De Praeputio Domini Nostri Jesu Christi Diatriba. (vagyis: Értekezés Jézus Krisztus Urunk Előbőréről)

[23] BBC History. III. évf., 3. sz., 2013. március, 90.

[24] Anzelm: Proslogion 2. fejezet. In: Steiger Kornél (szerk.): Bevezetés a filozófiába. Szöveggyűjtemény. Holnap Kiadó, Bp., 2009. 132.

[25] Kulcsár Zsuzsanna: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984. 55-82.

[27] Michael White: Galilei, az antikrisztus. Alexandra Kiadó, Pécs, 2010. 90-91.

[28] Walter Zöllner: A keresztes háborúk története. 1980. 36-67.