Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Az emberi természetről




Sokat vitatkoztak már az emberi természettel kapcsolatban. Úgy tűnhet, hogy logikailag négy lehetőség van.

1. Az emberi természet jó (pl. szolidáris, önzetlen, segítőkész, képes az önfeláldozásra).
2. Az emberi természet rossz (pl. agresszív, destruktív, önző, egoista, másikat elnyomó).
3. Mind a kettő, tehát rossz is és jó is van benne, egyesekben több a jó, másokban több a rossz (pl. genetikai okok miatt).
4. Egyik sem. Nincs olyan, hogy emberi természet, az ember "tiszta lappal" születik, a társadalmon múlik, hogy milyen lesz.

A következőkben kimutatjuk, hogy ez a logika meglehetősen mechanisztikus és túlságosan leegyszerűsített.

Társadalom nélkül emberi tudatot nem lehet értelmezni. Pszichológiai evidencia, hogy az ember társas lény. Ezt többféle szempontból bizonyították már, melyek közül az egyik legkézzelfoghatóbbat a biológiai kutatások adják. Gondoljunk csak arra, hogy mind az embereknél, mind az állatoknál fontos az, hogy a kritikus periódusban megkapja a külső, környezeti ingereket. Ez a periódus biológiailag meghatározott, ha a kulcsfontosságú inger ezen az időszakon kívül érkezik, akkor adott képességek nem fejlődnek ki, és ezt utólag már nem vagy csak csökevényesen lehet bepótolni. Ezt az ingert az ember csakis egy másik embertől kaphatja meg. Voltak olyan esetek, amikor állatok neveltek fel gyerekeket (lásd például Kamala és Amala vagy Oxana Malaya esetét). Ezeknél a gyerekeknél nem fejlődtek ki mindazok a képességek, amelyek emberré tesznek minket. Általában nem tudtak megtanulni beszélni, legtöbbjüknek azért meg lehetett tanítani pár szót. Nem fejlődött ki az emberekhez való kötődés, az empátia, nem tudtak érzelmeket értelmezni, és a memóriájuk is visszafejlődött. Csupán az itt és mostban tudtak élni, a szükségleteik kielégítését nem tudták késleltetni. A szocializálódás egyáltalán nem sikerült ezeknél a gyerekeknél, legtöbbjük idejekorán meg is halt.

Súlyos retardációk jelennek meg akkor is, ha a gyereknek a fizikai szükségleteit kielégítik, ugyanakkor nem kapnak megfelelő gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Mi történik ekkor? Tulajdonképpen az, hogy az egyik ember (a gondozó) a másik embert ( a csecsemőt) tárgyként kezeli.
Árvaházi kutatások bizonyítják, hogy ahol a gyerekek csupán ezt a minimális gondozást kapták meg, lemaradtak a fizikai, értelmi és érzelmi fejlődésben. Akik egészen fél éves korukig nem kaptak megfelelő gondoskodást, nem érintették meg őket elégszer, nem figyeltek rájuk, azoknak szegényes volt a mimikájuk, közönyössé váltak a külvilág felé, kerülték a kontaktust. Mindezzel párhuzamosan elmaradt a testi fejlődés, és sokkal fogékonyabbá váltak a betegségekre, nagy részük még kisgyermekként meghalt.

Az ember hormonszabályozása úgy alakult ki, hogy a kötődés, az együttműködés, a szeretetérzés megfelelő körülmények között biztosítva legyen. Az oxitocin nevű hormonnak például rendkívül nagy jelentősége van az anyák és kisbabájuk közötti kötődés kialakításában. Ha az anya érzelmileg támogató társadalomban él, akkor magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, ami azt eredményezi, hogy könnyebben tud kötődést kialakítani kisbabájával, azaz "jó anya" lesz. Ugyanígy a gyermek hormonháztartása is jelentősen javul, szintén magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, így a babában kialakul az ún. ősbizalom, és a későbbi években mindennek a szociális viselkedésére is pozitív hatása van. Azonban ez fordítva is igaz. Ha érzelmileg nem támogató a környezet, úgy az alacsony oxitocin szint miatt a kismama "rossz anya" lesz, mely növeli annak a valószínűségét, hogy a gyermek később antiszociálisan viselkedjen. Mindez átadódhat generációról generációra, ugyanis ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak, akkor a jobb, gondoskodóbb anya gyermeke is jobb anya/apa lesz, és fordítva. Az oxitocin mellett más hormonok is fontos szerepet játszanak az érzelmi egyensúly kialakításában (pl. az endorfin). Tehát értelmetlen azt mondani, hogy az ember elsősorban biológiai, és csak mellékesen társadalmi lény is, hiszen biológiailag determinált, hogy társadalmi lények vagyunk.

Az embernek már magzati korától fogva vannak alapszükségletei. Ezek az alapszükségletek az elfogadás, elismerés, a szeretet megélése. Amennyiben ezek egészen ettől a kortól kezdve kielégülnek, az egyén szeretetteljes, kreatív, empatikus felnőtté válik. Például, ha a gyermek fontosnak érzi magát, az növeli az értelmi és az érzelmi intelligenciáját. Akit viszont érzelmileg elhanyagolnak, nem fogadnak el, nem fordulnak empátiával felé, és azt éreztetik, hogy nem fontos, azaz ezek az alapszükségletek nem elégülnek ki, akkor különböző pszichés zavarok jelenhetnek meg, mint a függőségek, a destruktív agresszió, a mentális betegségek, melyek hatással lehetnek az értelmi képességekre, s mindemellett hajlamosítanak a testi megbetegedésekre. Ha gyakran bánnak durván a gyermekkel azok a személyek, akik a legfontosabbak lennének a gyerek számára, akikhez támogatásért fordult volna, akkor a gyerek a társadalmat ennek megfelelően fogja érzékelni és értelmezni, ami azt jelenti, hogy kamaszként, majd később felnőttként számára a világ például rettegett, ellenséges, pokoli lesz, és szisztematikusan hasonló bánásmódra fog számítani másoktól is. Az ilyen ember tehát pl. gyanakvó és rosszhiszemű lesz, és valószínűbb, hogy a konfliktusai elmérgesednek.

Azt, hogy biológiailag társas lények vagyunk, az is bizonyítja, hogy az empátia valójában biológiai eredetű. Az úgynevezett tükörneuronok segítségével beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, akár anélkül is, hogy ez tudatosodna bennünk. Ennek segítségével pedig mélyen megérthetjük a másik élethelyzetét, elősegítve ezzel a pozitív viszonyulást a másik emberrel szemben. Ez rengeteg pozitív visszacsatolást eredményezhet. Ha az egyén egy támogató közösség tagja, ahol az emberek empatikusak egymással szemben, és kölcsönösen segítik egymást, az pl. javítja az immunrendszert, így az egyén ellenállóbb lesz a különböző betegségekkel szemben, tehát javul az életminősége. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy felnőttkorban is minél kevésbé elégülnek ki az ember szeretetre, empátiára, intimitásra, kötődésre irányuló szükségletei (magány vagy nem megfelelő emberi kapcsolatok miatt), minél nagyobb létbizonytalanságban él, annál valószínűbb a rosszabb egészségi állapot és a korai halálozás. Például kimutatták, hogy akik kiegyensúlyozott házasságban élnek, azok ellenállóbbak a betegségekkel, pl. a koszorúér megbetegedéssel szemben, és hosszabb életre számíthatnak, illetve akinek sikerült megfelelő kötődést és kapcsolatot kialakítani gyermekével, annak is javul az életminősége.

A szülő személyisége, és az, hogyan bánik a gyermekével, a társadalmat tükrözi, ugyanis a család nem egy izolált rendszer, hanem a társadalom szerves része. Az is számít, hogy generációkra visszamenően hogyan kezelték a felmenői a kapcsolatokat, és azok hogy bántak a gyermekeikkel, egyáltalán, milyen társadalmi közegben, helyzetben éltek. Súlyos nyomot hagy a szülő és ezáltal a gyermek személyiségben az is, hogy a szülővel a társadalom hogyan bánik, illetve milyen viszonyok között kell élnie. Tipikus példa a jelenlegi társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban az, hogy a szülőnek hatalmas távolságokat kell utaznia ahhoz, hogy eljusson a munkahelyéig, vagy több munkahelyen is dolgozik, hogy ki tudjon jönni a család a fizetéséből. Így tulajdonképpen idegenné válhat a gyereke, ugyanis nincs rá ideje, ennél fogva a megfelelő kötődés nem tud kialakulni, ami súlyos személyiségbeli változásokat idézhet elő a gyermekben. Gyakori jelenség mindemellett a munkahelyi stressz is, amit a szülőnek nap mint nap át kell élnie, majd akaratlanul, sokszor tudattalan rázúdítja a felhalmozódott dühét a kiszolgáltatott gyermekére, aki sokkal sérülékenyebb, mint a szülei, ezért sokkal súlyosabbak a következmények is. Külön hangsúlyoznánk, hogy maga a szegénység is óriási stresszt jelent a család számára.

Természetesen az, hogy milyen ember lesz valakiből, nem lehet pusztán a szűken vett családra, a szülői bánásmódra visszavezetni. A barátok és iskolatársak, a kapitalizmus által kitermelt személyiségjegyek, a mikroközösség, az intézmények és az ott dolgozók (pl. tanárok) hozzáállása, az általuk közvetített és/vagy kikényszerített minták mind-mind hatással vannak az egyénre. Az iskola például különböző mértékben, de passzivitásra neveli a gyermeket. A gyermek ugyanis csak akkor tehet meg valamit, ha az éppen ott és akkor megengedett. Arra szoktatják, hogy ne örömből, a felfedezés vágyától hajtva tegyen meg dolgokat, hanem hogy elkerülje a büntetést és/vagy jutalmat kapjon. Magától már nem fog semmihez hozzákezdeni, azaz "lusta" lesz. Ez a folyamat az úgynevezett lustaságnak csak az egyik, bár igen fontos oka, de ebből is látszik, hogy a lustaság és a passzivitás társadalmi termék.

Tudattalan alakítják továbbá a kapcsolatrendszerünket az általában vett társadalmi viszonyok. Így például a versengésen alapuló társadalmakban az válik természetessé, hogy nem a másikkal együttműködve, az ő szükségleteire figyelve akarjuk elérni a céljainkat, hanem rajta felülkerekedve, őt eltiporva. Milyen változásokat tapasztalhatunk egy olyan légkörben, ahol egymással kell versenyeznünk, hogy elnyerjük a jutalmunkat? Az önértékelésünk leginkább attól függ majd, mennyire teljesítettünk. Így a nem nyertes többség alacsony önértékeléssel fog küszködni. Aki pedig egyszer nyert, az újra és újra bizonyítani akar önigazolásképp, hogy ő a legjobb, így újból nyerni akar, elindítva ezzel a szorongás ördögi körét. Nem csak önmagunkkal nem leszünk kibékülve, hanem sérülnek a kapcsolataink is. Akivel most vagy a jövőben versenyeznünk kell, az érdekelt a mi bukásunkban, tehát sosem bízhatunk meg benne teljesen. Így általánossá válik a bizalmatlanság, mely eltávolít a másik embertől. Ezáltal csökken az empátia, az erőforrásainkat pedig nem fogjuk megosztani másokkal, ez pedig egoistává és önzővé tesz. Mindemellett különböző kutatások kimutatták, hogy a verseny miatt csökken a spontaneitás és a kreativitás, és mindezzel együtt a teljesítmény is. A légkört a boldogtalanság hatja át, mivel nem a tevékenységet fogjuk élvezni, hanem a végcélra koncentrálunk. Így végeredményben nem csak a saját tevékenységünktől és saját magunktól idegenedünk el, hanem tárgyiasítjuk a másik embert, aki eszközzé vagy akadállyá válik a saját szükségleteink kielégítésében.

Főként a konzervatívok és a szélsőjobbosok gondolják úgy, hogy az ember általában vagy legalábbis az emberek egy része, különösen a sötétebb bőrűek, "eredendően rosszak" (fenti 2. és 3. pont). Szembehelyezkedve a tudományos kutatások eredményeivel azt állítják, hogy az embert alapvetően nem változtatja meg a környezet, ugyanis genetikailag kódoltak a tulajdonságai, pl. a destruktív ösztönök. Erre az emberképre magától értetődően olyan politikai ideológiát lehet építeni, amelyben központi szerepet játszik egy erős államhatalom, amely megakadályozza, hogy az emberek ösztöneik hatása alatt raboljanak, gyilkoljanak és nemi erőszakot kövessenek el az első kívánatos szexpartnernek tűnő járókelő ellen az utcán. Szigorú büntetéseket követelnek a szabályok megszegőinek, mivel szerintük csak így lehet fenntartani a rendet, amelynek hiánya zülléshez és erkölcsi fertőhöz vezet. Nem csak a felnőttekről, hanem (akár egészen pici) gyermekekről is így gondolkodnak: ha "rossz" a gyerek, akkor megbüntetik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy milyen szükségletei nem teljesülnek, ill. teljesültek, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Az elrettentőnek szánt büntetések az esetek döntő többségében bántalmazások, amelyek súlyosan ártanak a gyermek lelki egészségének. A büntetéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottság igen káros az egyénre (gyerekre és felnőttre is). Ebben az esetben ugyanis az egyén bűntudatot és szégyent érez, illetve azt, hogy nincs hatalma a saját élete felett, ez pedig egyenes utat jelent például az apátiába.

A fentebb említett genetikailag meghatározott emberképet egy külön tudományág rengeti meg, amely azt vizsgálja, hogy az ember személyiségét, hajlamait, biológiai és társadalmi működését, genetikai állományát hogyan tudja módosítani a környezet. Ez pedig az úgynevezett epigenetika, amely kimutatta például, hogy a stressz hogyan aktivál egy-egy addig csak "szunnyadó" genetikai hajlamot. Persze ezek a hajlamok is az akkori természeti, ill. társadalmi környezet hatására alakulhattak ki egy-egy felmenőnkben. Ha maga a társadalom embertelen, ennek hatására az egyes ember is hajlamos lesz destruktivitásra, ami irányulhat mind önmaga, mind környezete ellen is, megváltoztatván ezzel az egyén és utódai biológiai működését is egy egészségtelenebb irányba. Tehát önmagában semmilyen gén nem okozhat versengő, önző, bűnöző stb. személyiséget, hanem hajlamaink vannak, és az a kérdés, hogy a környezet mely hajlamainkat aktiválja.

A kapitalizmus egyik legitimáló hiedelme az, hogy az ember természeténél fogva versenyző, a másokon uralkodni vágyó, önmagának felhalmozó, egoista lény. Azonban ha az egyénnek a fentebb említett alapvető szükségletei ki vannak elégítve, akkor ezek a hajlamok nem jelennek meg. Épp ellenkezőleg: a szolidaritás, a kooperáció, az empátia, a szeretetnyilvánítás, az önzetlenség, és mások elfogadása kerül előtérbe. Mindemellett megfelelő környezetben miért lenne az egyén uralomvágyó? Ha az élete során nem lát ilyen példát, a többiek nem ezzel akarják elnyerni mások elismerését és tiszteletét, akkor elég nehezen tudna ehhez a tulajdonsághoz nyúlni, mivel ez nem tartozik a társadalom viselkedés-repertoárjába. Ha véletlenül mégis megjelenne valamilyen, a közösség ellen ható megnyilvánulás, akkor ez ellen a közösség tudatosan fellép, mint ahogy azt tették számos, antropológusok által megfigyelt vadászó-gyűjtögető ősközösségben is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a fenti 1. pont (az ember eredendően jó), ebből a szempontból közel áll a valósághoz.

Sokan érvelnek úgy, hogy elég egy-két ember, aki megbontja a közösséget a destruktivitásával, és tönkreteszi az egész kapcsolatrendszert, a pozitív egymáshoz viszonyulást. Vegyük szemügyre ezzel kapcsolatban az egyik legszélsőségesebb esetet. A kutatók feltételezése szerint az emberek egy nagyon kis százaléka pszichopataként születik, azaz nem tud empátiát érezni a másik emberrel szemben, így például nem okoz nekik problémát másoknak fájdalmat okozni. Ezért a jelenségért a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén egyik változata felelős, amely kapcsolatban van az agresszív viselkedéssel. Azonban a kutatások kimutatták, hogy abból a pszichopatából, akit gyermekkorában nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el, ún. pro-szociális pszichopata lesz, ami azt jelenti, hogy termékenyen és kreatívan képes és hajlandó funkcionálni a társadalomért. Ők hideg (kognitív) empátiájuk segítségével "leolvassák" mások érzéseit, így érzékelik pl. azt, hogyha a másik ember szenved. A szenvedő ember fájdalmát azonban nem akarják fokozni, inkább enyhíteni. Azokból lesz hidegvérű gyilkos, akik nem szeretetteli családban, társadalmi környezetben nőttek fel, tehát ebben az esetben is társadalmi okokra vezethető vissza a destruktív hajlam. Ebből az következik, hogy egy egészségesen működő társadalom nagy valószínűség szerint nem termel ki pl. tömeggyilkosokat, az egyes individuum nem bontja meg a már kialakult társadalmi viszonyrendszert.

A kapitalizmus jelenlegi, nagymértékű elidegenedést kitermelő fázisa (amelyet leegyszerűsítve fogyasztói társadalomnak is neveznek) alapvetően a narcisztikus és pszichopata karakterek kitermelődését támogatja. Egyre inkább az a tendencia, hogy az emberek a kapcsolatokat a haszonelvűség alapján
mérlegelik. Megnézik, hogy elég (érzelmi vagy másfajta) profitot hoz-e a számukra, megéri-e egyáltalán fenntartani. Ebben az állandó kalkulációban pedig csak az önös érdekeiket nézik. (Ennek egyik kirívó példája Ayn Rand, aki az önzést, az egoizmust, az önérdek gátlástalan érvényesítését, mások problémái iránti érzéketlenséget erényként dicsőíti, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy még betegebb legyen a társadalom.) Az ilyen emberek a bezsebelt érzelmi nyereségeket arra használják, hogy a folytonos én-megerősítésüket fenntartsák, viszonzásra szinte képtelenek. Ebben a rendszerben egyre inkább visszaszorulnak azok, akik hajlandóak önkéntes alapon adni, az emberek egyre kevésbé képesek empátiát érezni a másik iránt, ennek eredményeképp pedig egyre többen magányosodnak el és betegszenek meg.

Persze nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt néhány megkeseredett ember beállítja. Pozitív tendenciák is vannak, pl. egyre kevésbé toleránsak az emberek az állatkínzással szemben. Ez egyébként csattanós cáfolata azoknak a féligazságoknak, hogy az empátia és önzetlenség csak azok felé működik, akik közel állnak hozzánk: családtagok vagy éppen fehér bőrű, velünk egyező anyanyelvű emberek.

Nem csak a kötődésre és intimitásra vágyik természeténél fogva az ember, hanem a szabadságra/autonómiára és a (lét)biztonságra is. Van benne olyan törekvés, hogy saját maga határozza meg, mit tesz és mit nem. Bizonyos társadalmakban (pl. a kapitalizmusban)  a szabadságot és a létbiztonságot vagyonfelhalmozással és mások dominálásával lehet elérni. Azonban ez utóbbiak csak módszerek, stratégiák a szükségletei kielégítésére, nem önmagukban szükségletek. Paradox módon, ha ezen stratégiákra épül a társadalom, akkor az egyes ember működése mások szükségleteinek kielégítését korlátozza.
Az, hogy valaki lelkileg egészséges-e, objektív kérdés, amelynek megítélése független a társadalomtól és a kultúrától. A különböző társadalmi berendezkedések és kultúrák egyáltalán nem egyformán támogatják a lelki egészséget, nem egyenlő mértékben vannak harmóniában az ember természetes szükségleteivel. Már önmagában abból a tényből, hogy jelenleg sokak szerint az ember természeténél fogva önző, kitalálhatnánk, hogy ez a társadalom nem éppen optimális abból a szempontból, hogy magas szintű lelki egészséget biztosítson. Ha alaposan szétnézünk, azt látjuk, hogy rengeteg és egyre több ember, már gyerekkortól szenved különféle lelki és pszichoszomatikus problémáktól/betegségektől. Tömegesen vannak jelen pl. a különböző függőségek, amelyek között leglátványosabb a designer drogok járványszerű terjedése. De más függőségek is gyakoriak, pl. társ- vagy szexfüggőség, internet- vagy vásárlásfüggőség, stb. 

Tehát alapvetően a társadalom határozza meg, hogy milyen is lesz az ember, de nem határozhatja meg akárhogy. Az ember nem egy üres papírlapként (tabula rasa) születik, amire bármit rá lehet írni. Ezért bár a fenti 4. pont közel áll az igazsághoz, önmagában mégis túlzottan leegyszerűsítő. Az embernek vannak természetes, biológiai eredetű szükségletei, de ezek között nincs ott az uralomra törés, a versengés, a harácsolás, stb. Egyértelműen hamisak azok az állítások, hogy az ember természeténél fogva rossz, azaz önző, versengő, hatalomvágyó, szadista. Az embernek lehetnek ilyen tulajdonságai, de ezeknek mindig vannak okai, méghozzá ki nem elégített alapszükségletek, sérülések, melyeket az esetek többségében vissza lehet fejteni - a pszichológia mint tudomány fejlődésével egyre nagyobb mértékben. A jelenlegi nyugati típusú társadalmakban főleg a kötődés és az intimitás szenved egyre inkább csorbát (a függő kapcsolatban egyiket sem találjuk meg igazán), míg az autonómia és a létbiztonság kellő mennyiségű pénzzel megszerezhető, azonban ez tömegek számára elérhetetlen. A tendenciák tehát ebből a szempontból sem pozitívak, és ez a tény is az emberiség előtt álló problémák megoldása helyett azok mélyülését vetíti előre, hacsak nem sikerül a kapitalizmus helyett világméretekben kialakítani egy olyan rendszert, ami az általános értelemben vett emberi szükségletekhez illeszkedik. Végeredményben kijelenthető, hogy a pszichológia és a biológia tudományos eredményei alapján az elidegenedésen, a tulajdonon, a versenyen, a hierarchián alapuló társadalom, vagyis a kapitalizmus meghaladása nem csak lehetséges, hanem kívánatos is.


Irodalom

Az íráshoz, sőt, akár annak egyes bekezdéseihez könyvtárnyi anyag található, itt most csak néhány fontos példát sorolunk fel.


Kopp Mária: Epigenetika, epidemológia és magatartásorvoslás. A társadalmi változások hatása a mentális fejlődésre és az egészségi állapotra. Magyar Tudomány. http://www.matud.iif.hu/2012/08/06.htm

James Fallon: Can a Psychopath Learn to Feel Your Pain?

http://greatergood.berkeley.edu/article/item/can_a_psychopath_learn_feel_pain

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér, 1997.

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág, 2010.

Erich Fromm: A rombolás anatómiája, Háttér, 2001.

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona, Libri, 2012.

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig, Kulcslyuk, 2010.

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, 2014.

Állatok nevelte gyerekek: vadon felnőni
http://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

Orphans - Early Literature On Institutionalization
http://family.jrank.org/pages/1232/Orphans-Early-Literature-on-Institutionalization.html

Jon M. Sephard: Sociology, Virginia Polytechnic Institute and State University, 2010.

Kirtikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről
Az emberi természetről videó:
https://www.youtube.com/watch?v=HRJUPnfS5HQ

Robert Sapolsky:
A stressz hatásáról: http://news.stanford.edu/news/2007/march7/sapolskysr-030707.html
A hierarchia hatásáról: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK242456/
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=9aDTAX7V5Ew

Peter Gray: How Hunter-Gatherers Maintained Their Egalitarian Ways
https://www.psychologytoday.com/blog/freedom-learn/201105/how-hunter-gatherers-maintained-their-egalitarian-ways

Angyal András: Autonómia és heteronómia, in: Személyiségelméletek, szerk. Dr. Szakács Ferenc, Dr. Kulcsár Zsuzsanna, ELTE Eötvös, Bp. 2001.

Anarcha-feminizmus és nőnevelés a spanyol polgárháborúban

 

Anarcha-feminizmus[1] és nőnevelés a spanyol polgárháborúban


Az anarcha-feminizmus megjelenése Spanyolországban

Az anarcha-feminizmus a nők emancipációért folytatott küzdelmének egyik sajátos aspektusát jelenti, amely mindig és mindenütt szervesen összefonódott az anarchista eszmével és annak gyakorlati megnyilvánulásaival. Önálló irányzatként való megjelenésének okát és alapvető mozgatórugóját mindenekelőtt az anarchista ideológiában immanens módon benne foglalt uralomnélküliség, szabadság és egyenlőség iránti vágyban és állandó törekvésben kell keresni. Munkáikban már az első anarchista teoretikusok (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin, stb.) is utaltak a nők alávetett helyzetére és a férfi-női egyenlőség megvalósításának szükségességére,[2] mindezt azonban viszonylag marginális kérdésnek tekintették, amely a győztes forradalomban magától értetődő módon megoldódik majd. A nők helyzetére és szükségleteire az anarchista mozgalom közismert nőalakjai kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani még a 19. század második felében.[3] Az 1930-as évekig felhalmozott elméleti tapasztalataik – Emma Goldman munkásságát leszámítva[4] - azonban összességében kevés hatással voltak a spanyolországi nők és/vagy anarchisták gondolatvilágára. Esetükben ugyanis az anarcha-feminizmushoz sokkal inkább saját felismeréseik vezettek, melyek a mindennapi élet számos területén megnyilvánuló hátrányos női megkülönböztetésén alapultak.

Spanyolország történelmi fejlődésének sajátosságai, illetve az országot még a 20. század első felében is jellemző világgazdaságban elfoglalt félperifériás helyzet alapjaiban határozta meg a társadalom szerkezetét, s ez értelemszerűen hatással volt a nők társadalomban tradicionális elfoglalt helyének és betöltött funkcióinak továbböröklődésére is. A katolikus egyház - mint társadalomkonzerváló erő - hosszú időn keresztüli monopóliuma az oktatás fölött, valamint komoly befolyása a kultúrára, a szellemi életre és a hívők gondolkodásmódjára nagyban hozzájárult a patriarchális társadalomszemlélet fennmaradásához, mely a családban, az iskolákban és a munkahelyeken éppúgy éreztette hatását, mint a politika világában. Mi több, a patriarchális felfogás olyannyira mély gyökeret vert Spanyolországban, hogy az alól még a liberter mozgalom tagjainak jelentős része sem tudta magát kivonni teljes egészében. Sok női mozgalmár úgy érezte, hogy a férfi elvtársaik által hangoztatott elvek a férfi-női egyenlőségről, emancipációról nem állnak összhangban azok tetteivel sem otthonaikban, sem magában a mozgalomban. Mint azt egy 1935-ös cikkében az anarcha-feminista Lucía Sánchez Saornil megállapította: „A férfi elvtársak óriási többségének elméje – egy féltucatnyi helyesen gondolkodót leszámítva – a legtipikusabb burzsoá előítéletekkel van megfertőzve. (…) A legkisebb szolga amint átlépi [otthona – P.P.] küszöbét, úrrá és főnökké válik. Legegyszerűbb szeszélye kötelező paranccsá lesz a háztartásbeli nők számára. Ő, akinek mindössze tíz perccel korábban a burzsoá megalázás keserű piruláját kellett lenyelnie, zsarnokként tűnik fel, és ezeket a szerencsétlen lényeket [t.i. feleségüket/a nőket – P.P.] saját feltételezett alsóbbrendűségük keserű piruláinak lenyelésére kényszeríti…”[5] Mercedes Comaposada, egy másik anarcha-feminista pedig egy 1933-as eseményre visszaemlékezve arról számolt be, hogy a CNT egyik ülésén képtelen volt megtartani előadását, mert a helyi szakszervezethez tartozó férfiak egy része nem vette komolyan és kinevette őt. „Úgy gondolták, hogy minden nőnek főzésre és varrásra van csak szüksége…”[6]

A klasszikus spanyolországi anarcha-feminizmus kiformálódása, szervezeteinek kiépülése az 1930-as évekre tehető, csúcspontját pedig vitathatatlanul a spanyol forradalom és polgárháború időszaka (mindenekelőtt 1936-1937) jelenti. Noha a férfi-női egyenlőség és az iskolai koedukáció elmélete és gyakorlata már a századfordulón (például Francisco Ferrer Modern Iskolájában[7]) megjelent, és a CNT országos kongresszusain is időről időre előkerült,[8] kifejezetten női önszerveződés révén létrejövő és a fókuszpontba a nők saját maguk által megfogalmazott érdekeit állító csoportokkal csak a II. Spanyol Köztársaság kikiáltását követő időszakban találkozhatunk. Olyan rövid életű (bár kifejezetten anarcha-feminista jellegű) kísérletek után, mint például a 1932 végén Casas Viejasban létrehozott „Amor y Armonia” („Szerelem és Harmónia”) elnevezésű csoport,[9] valóban tartós és nagyhatású szerveződések megjelenése csak 1934-től datálható. Ezen szerveződések alapját a CNT madridi és barcelonai szakszervezeteinek női munkásai alkották, akik kezdetben egymástól függetlenül tevékenykedtek, 1935 végére azonban – jelentős létszámbővülést követően – szervezetileg összekapcsolódtak, és létrehozták a „Grupo Cultural Feminino” („Feminista Kulturális Csoport”) névre keresztelt szervezetüket. Ez az újonnan megalakult csoport is még a CNT felügyelete alatt működött, s habár tagságát kifejezetten nők alkották, tevékenysége inkább arra korlátozódott, hogy a szervezetlen nők körében folytatott toborzó propaganda segítségével a szakszervezeti szövetség tagjainak számát növelje, mint hogy a nők speciális problémáival foglalkozzon.[10] Hamarosan azonban a csoport aktivistáinak szembesülnie kellett vele, hogy a nők megszólítása és megszervezése olyan akadályokba ütközik, melyek speciális hozzáállást és fokozott türelmet és megértést követelnek meg tőlük. Ennek kapcsán alighanem elég csak arra utalni, hogy a felnőtt női lakosság tetemes része nem bérmunkásként dolgozott, így anarcho-szindikalista szakszervezetekbe való tömörítésük önmagában lehetetlen vállalkozásnak bizonyult volna.

A „Mujeres Libres” („Szabad Nők”) elnevezésű, a CNT-től már szervezetileg független, de vele jó kapcsolatokat ápoló és jelentős tagságbeli átfedéssel működő anarcha-feminista nőszervezet megalapítása 1936 tavaszán részben éppen a fenti problémára adott reakció volt. Egy új és autonóm nőszervezet létrehozása egyúttal a korábbi csoportok aktivistanőinek fokozódó öntudatáról is árulkodott. Fontos leszögezni azonban, hogy nem arról volt szó, hogy a szervezet tagjai ne bíztak volna a mozgalom férfitagjaiban, mint az emancipáció elkötelezett híveiben, mi több, férfigyűlölők lettek volna. Motivációjuk sokkal inkább abból a vélekedésükből táplálkozott, miszerint a nők csakis saját akcióik révén tekinthetnek úgy magukra, mint a mozgalom egyenlő tagjaira, s gyakorlatilag is csak ilyen módon lehetnek valóban egyenlő felek a társadalmi forradalom során és a jövő új társadalmában.[11]

 

A Mujeres Libres felépítése, eszmeisége és célkitűzései

A Mujeres Libres a spanyolországi anarchista szervezetekre (és általában a nemzetközi liberter mozgalomra is) jellemző föderatív módon épült fel (elméletben helyi, regionális és országos szintet különböztettek meg, a valóságban azonban a polgárháborús körülmények miatt utóbbi csak a köztársasági zónára korlátozódott). Tekintve, hogy a Mujeres Libres fennállása egybeesett a liberter forradalom időszakával és az anarchizmus bázisának korábban soha nem látott mértékű kiszélesedésével, akárcsak más anarchista szervezetek (CNT, FAI, FIJL) esetében, itt is a tagszám dinamikus gyarapodása figyelhető meg. Nem meglepő tehát, hogy valamivel több mint egy év alatt (1937 júliusára) a szervezet már mintegy 20 ezer tagot számlált, akik összesen 147 helyi szervezethez csatlakozva együttesen alkották a föderációt.[12] A tagság regionális megoszlása szintén megfelelt a polgárháború alatti anarchizmust jellemző trendnek,[13] vagyis helyi csoportjaik legnagyobb számban Katalóniában (főképp Barcelonában), a Központi régióban (főképp Madridban), illetve Levantéban (főképp Valenciában) koncentrálódtak.

A Mujeres Libres az anarcha-feminista nőszervezetek mintapéldányát jelentette, képviselt elveit, gyakorlati tevékenységi formáit, továbbá más feminista és/vagy nőszervezetektől való határozott elhatárolódását tekintve egyaránt. (Ez utóbbi nem csak a polgári feminista csoportokra és szervezetekre volt érvényes, hanem a különböző nem-anarchista orientációjú munkásszervezetek és -pártok által létrehozott formációkra is.) Számtalan esetben hangoztatták, hogy „tudatában vagyunk azoknak a példáknak, melyeket a feminista szervezetek és politikai pártok állítottak fel… Mi képtelenek vagyunk ezen ösvények bármelyikét is követni. Képtelenek vagyunk elválasztani a nők problémáját a társadalmi problémáktól…”[14] Ezek a társadalmi problémák pedig meglehetősen széles skálán mozogtak: a bérharcoktól a közösségi döntéshozatalig, a családi élettől a kulturális életig, az egészségügytől az oktatásig, stb.

Programjukban két különálló, ám lényegüket tekintve összetartozó fogalommal jelölték meg fő célkitűzéseiket. A „capacitación” kifejezés alatt az öntudatosodásnak azt a folyamatát értették, melynek során a nők tudatára ébrednek elnyomott léthelyzetüknek, s elkezdenek alávetettségük felszámolása érdekében tevékenykedni, felkészülve egyúttal a forradalommal együtt járó mindennemű kötelezettségekre.[15] Úgy látták, a nők alávetettsége alapvetően hármas természetű, s a tudatlanságból, a gazdasági kizsákmányolásból és a férfinak való családon belüli alárendelt helyzetből táplálkozik, melyek ráadásul össze is kapcsolódnak egymással.[16] (Elméletben egyik területnek sem tulajdonítottak fontosabb szerepet a többinél, a gyakorlatban azonban inkább a tudatlanság leküzdése és a gazdasági kizsákmányolás felszámolása kerültek a középpontba).[17] A másik fogalom, a „captación” alatt konkrétan azt a folyamatot értették, amikor a már öntudatra ébredt nőket aktívan bekapcsolják a liberter mozgalomba, hogy szerves egészet alkossanak a többi forradalmárral, s együtt harcoljanak velük az általános forradalmi célkitűzésekért.[18] Ily módon tehát egyszerre kívántak foglalkozni a nőket érintő sajátos kérdésekkel (pl. higiéniai vagy szexualitással kapcsolatos oktatás), a nők emancipációjával (pl. egyenlő munkafeltételek és bérezés), valamint általános forradalmi feladatokkal (pl. nevelés és oktatás kérdése). Ahogyan a CNT és a POUM a „forradalom vagy háború” kérdésében nem volt hajlandó a háború elsőbbségét elfogadni, úgy a Mujeres Libres sem kívánta a női emancipáció kérdését szőnyeg alá söpörni a háború befejeződéséig vagy a forradalom végső diadaláig, hanem mindegyik fronton egy időben kívánt harcolni.[19]

Hogy a Mujeres Libresről árnyaltabb képet kapjunk, és helyét pontosabban határozhassuk meg a liberter mozgalmon belül, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mozgalmon belüli kortársak azon csoportjának véleményét, akik minden szimpátiájuk és támogatásuk ellenére bizonyos szempontból kártékonynak ítélték meg a szervezet tevékenységét. Ahhoz hasonlóan, ahogy pár évvel később Amadeo Bordiga élesen megbírálta az antifasizmust, mint a radikális munkásmozgalom fő célkitűzései helyett „mellékes részproblémákkal” foglalkozó irányvonalat, a spanyolországi liberter mozgalmon belül is akadtak bőven olyanok, akik a nők és a nőszervezetek nemi-specifikus küzdelmét elutasítva továbbra is az egységes proletárharcra helyezték a hangsúlyt. Egyáltalán nem kérdőjelezték meg a „női emancipáció” magvalósulásának szükségességét és fontosságát, pusztán úgy ítélték meg, hogy a partikuláris érdekek túlhangsúlyozása az erők megosztásához vezet, s eltereli a figyelmet a harc fő irányvonalától (a kapitalizmus meghaladásától), amely viszont a forradalom bukását segítheti elő. A forradalom bukása pedig – értelmezésük szerint – automatikusan maga alá söpörné azokat a vívmányokat, melyeket a nők kemény küzdelmeik során biztosítottak a maguk számára. Ezt a fajta álláspontot természetesen többségében férfiak képviselték, de talán érdekes lehet a FAI kötelékéhez tartozó Federica Montseny későbbi miniszter asszony magánvéleménye is, aki a problémát röviden így foglalta össze: „Feminizmust? Soha! Humanizmust mindig!”[20] A nacionalisták előretörésével és az anarchisták köztársasági táboron belüli meggyengülésével párhuzamosan a feszültségek a liberter mozgalmon belül is kiéleződtek, s ennek egyik dimenzióját az anarcha-feminista és a többi anarchista szervezet közti ellentétek jelentették. 1937-ben egy alkalommal például Mariano Vázquez, a CNT főtitkára meghívta Mercedes Comaposadét (a Mujeres Libres vezetője) és Lucía Sánchez Saornilt (a szervezetet titkára) egy találkozóra arra törekedvén, hogy a Mujeres Librest valamilyen módon a CNT alá rendelje. A beszélgetés során Vázquez közölte, „megkaphattok mindent, amit akartok – milliónyi pesetát is (szervezésre, oktatásra, stb.), mert a kincstárunk tele – azzal a feltétellel, hogy a mi érdekeinket érintő ügyekkel is foglalkoztak, s nem csak a női dolgokkal”. A nőszervezet képviselői azonban elutasították ajánlatát, arra hivatkozva, hogy annak elfogadása „pontosan abba a helyzetbe vetne vissza minket, ahonnan elindultunk…”[21] Magától értetődő módon a Mujeres Libres ettől kezdve egyre kevesebb támogatásra számíthatott, s egyúttal egyre több kritika is érte tevékenységét. 1938 októberében a mozgalom autonóm szervezeteinek (FAI, FIJL, Mujeres Libres) összejövetelén nyíltan megfogalmazódott az a vád, miszerint a Mujeres Libres „becsempészte a „disunion” [magyarra nehezen lefordítható kifejezés, kb. „szakszervezeti bomlás” – P.P.] és az egyenlőtlenség fogalmát a liberter mozgalomba, és negatív hatással van a munkásosztály érdekeinek megfelelő gyakorlatokra”.[22] Ennek szellemében az összejövetel résztvevőinek többsége elutasította a Mujeres Libres tagjai által tett javaslatokat. Válaszul a nőszervezet is ellenségesen reagált, s az autonóm szerveződési gyakorlatba vetett hit megerősítése mellett kinyilvánították a liberter mozgalom országos kongresszusi határozataival szembeni állásfoglalásukat.[23] Az ellentétek további elharapódzásának Katalónia eleste szabott gátat 1939 elején, feleslegessé téve minden további vitát az autonómia és a forradalom kérdéséről. Franco csapatainak diadalával párhuzamosan a Mujeres Libres megszűnt létezni, vívmányai pedig éppúgy semmivé foszlottak, mint az anarchisták más egyéb társadalomátalakító kísérleteinek gyümölcsei.

 

A Mujeres Libres gyakorlati tevékenysége és pedagógiával kapcsolatos munkássága

A Mujeres Libres egy rendkívül sokoldalú, mondhatni multifunkcionális szervezet volt, amely elméletének minden sarokpontját igyekezett a legkülönbözőbb területeken is átültetni a gyakorlatba. Anélkül, hogy részletesen számot adnánk ezen tevékenységeiről, itt most csak említést teszünk róluk, s a továbbiakban a pedagógiával kapcsolatos összefüggésekre fókuszálunk. Ennek kapcsán érdemesnek tartjuk mindjárt az elején leszögezni: a liberter mozgalomban a pedagógia soha nem öncélként jelent meg, hanem csakis kizárólag a forradalmi folyamatok különböző aspektusaival összefüggésben. Ugyanakkor a legtöbb esetben mindez fordítva is igaz volt: az anarchisták a forradalmi átalakulást nem egy egyszerű „coup d’état”-ként fogták fel, melyet követően az „élcsapat” bölcs vezérként mindent és mindenkit irányítani fog, hanem olyan folyamatként, amelyben a tömegek cselekvően vesznek részt Ezért tehát nélkülözhetetlennek tartották ezen tömegek megfelelő képezését és kiművelését, mint a forradalomra és az új társadalmi létre való felkészülés egyik legfőbb zálogát.

A katonai lázadás kirobbanásával egy időben Spanyolország megannyi városában a munkások azonnal ellenakciókba kezdtek, melyek során megrohamozták a barakkokat, elfoglalták a fegyverraktárakat, igyekezve elfogni a lázadó katonatiszteket, s fegyverletételre kényszeríteni a hadsereg és a csendőrség katonáit. Már ezekből a kezdeti harcokból is kivették a nők a részüket, de igazán látványos katonai teljesítményre csak ezt követően, a milíciák megalakulásának köszönhetően kerülhetett sor. Madridban céllövöldét állítottak fel kifejezetten a nők számára, Katalóniában pedig „háborús sportok” néven komplex katonai kiképzésben részesítették a női önkénteseket, hogy helyt tudjanak állni a további harcokban.[24] Szinte magától értetődőnek tűnt fel az is, hogy a forradalom idején felfegyverzett milicista nők járőröztek Barcelona és más anarchista befolyás alatt álló települések utcáin, valamint ott harcoltak az aragóniai front lövészárkaiban is. (Igaz az első vonalba csak kivételes esetekben kerültek, de jelenlétük - ha máshogy nem is - lélektanilag komoly hatással volt a forradalmárok irreguláris csapataira).

A konkrét harci cselekményeken túl a (milicista)nők fontos szerepet játszottak a propagandaakciókban és a toborzásban is. Meglátogattak gyárakat és üzemeket, különböző nyilvános tereket, elsősorban azért, hogy segítsenek a nőknek ráeszmélniük saját alávetett helyzetükre. Emellett a civil aktivistanők beszélgető-, illetve vitaköröket szerveztek, melyek révén elősegítették, hogy a nők hallathassák saját hangjukat és az őket nyomasztó problémákról beszélhessenek, továbbá szervezett kereteket teremtettek az anarchista elvek népszerűsítésére.[25] A Mujeres Libres korábban említett dinamikus létszámnövekedése főképp ezeknek az akcióknak volt köszönhető. A verbális propaganda mellett terjesztett különböző formájú ismeretterjesztő-, felvilágosító- és propagandaanyagok a legtöbb esetben szintén a női szervezetek munkájának eredményei voltak. Ezeket vagy önmagukban álló szóróanyagként vagy saját orgánumaik hasábjain tették közzé, de gyakran előfordult, hogy más anarchista újságok is leközölték írásaikat (pl. a „Tierra y Libertad”, a „CNT” vagy az „Acracia Ruta” című lapok).[26] A női aktivisták felhasználták a modern technika vívmányait, jelesül a rádiót is, és saját adásaikban népszerűsítették eszméiket, igyekezve újabb tagokat toborozni. A direkt propaganda mellett próbálták megteremteni azokat a kulturális kereteket is, melyek a legelmaradottabb térségekben és a legszegényebb emberek számára is biztosíthatták a kultúrához való hozzáférés és az önművelés lehetőségét. Mozgó könyvtárakat állítottak fel például,[27] vagy Federico García Lorca korábbi kísérleteihez hasonlóan vándorszínházakat működtettek, melyek igen népszerűek voltak a vidéki lakosság körében. A kultúra és a propaganda terjesztésének kiemelt szerepét jól mutatja, hogy a Mujeres Libres tizenkét tagú Katalán Regionális Bizottságából összesen heten feleltek a kultúráért és a propagandáért.[28]

Részben a fokozódó női öntudat, részben a gyakorlat diktálta szükségből adódóan (ti. a férfiakra fokozottabb mértékben volt szükség a frontokon), a nők a korábbinál nagyobb szerepet vállaltak a termelés folyamatában, s ezzel összefüggésben a gazdasági és szervezeti kérdésekkel kapcsolatos vitákban. A nők munkába állását megkönnyítendő a Mujeres Libres célul tűzte ki, hogy a nőket megfelelő szaktudással lássa el, s ehhez különböző iskolákat hozott létre, illetve tanfolyamokat indított. Ilyen iskola volt például a barcelonai Casal de la Dona, melynek óráit naponta nagyjából 600-800 nő látogatta 1938 decemberében, hogy különböző általános és szakismeretekre tegyen szert.[29] A Mujeres Libres azonban nem pusztán szakképzést kívánt nyújtani a kurzusait látogató nőknek, hanem egy másfajta világszemléletet is, amelynek megértése és elfogadása egyúttal rögtön forradalmi cselekvésre készteti őket.[30] Ily módon tehát a nők társadalmi szerepvállalásának mértéke általában véve is meghatványozódott. Ennek a folyamatnak szükségszerű következménye volt, hogy a családanyák egyre kevesebb időt tudtak foglalkozni saját gyermekeikkel. Ennek az új problémának a leküzdésére vagy enyhítésére a Mujeres Libres „mozgó napköziket” hozott létre, melynek keretében aktivistanői elmentek mások otthonaiba, és amíg az anyák dolgoztak vagy éppen szakszervezeti találkozókon vettek részt, foglalkoztak azok gyermekeivel. Ezek az alkalmak olykor propagandaakciókkal is kiegészültek, melyek keretében a hazaérkező szülőkkel a liberter kommunizmusról, az anarcho-szindikalizmusról és fontos társadalmi kérdésekről beszélgettek, kifejtve előttük saját elképzeléseiket.[31]

A liberter mozgalom nőtagjai jelentős szerepet vállaltak az egészségüggyel és a szexualitással kapcsolatos problémák kezelésében is. Nagy gondot fordítottak arra, hogy még a tanulatlan nőket is felvértezzék a higiéniával és a szexualitással kapcsolatos alapvető fontosságú ismeretekkel. A Mujeres Libres egyik alapítónője, Amparo Poch y Gascón például a szexuális nevelést azért tartotta kiemelt fontosságúnak, mert úgy látta, a nők szexuális elnyomása a társadalomban sokféleképpen megnyilvánuló férfidominancia egyik legfőbb alapja.[32] A fenti témákkal kapcsolatos ismeretterjesztés egyúttal szükségszerűen összekapcsolódott az öntudatosodás és a másokért való fokozottabb felelősségvállalás kérdésével is. Például: „az embereknek képesnek kell lenniük eldönteni, akarnak-e gyereket, és ha igen, mikor és hogyan, s tudniuk kell, hogy neveljék fel őket…”[33] - emlékezett vissza a szervezet állásfoglalására Mercedes Comaposada, a Mujeres Libres egykori alapító tagja. A Mujeres Libres különböző tanfolyamokat szervezett, melyek során ápolónőket, illetve orvosi asszisztenseket képeztek, akiket ezt követően kórházakban és klinikákban[34] osztottak be munkára részben a mindennapos egészségügyi teendők ellátása végett, részben viszont a háborús sebesültek ápolása céljából. Ezenfelül gyermekgondozással kapcsolatos szakszerű és modern, ugyanakkor praktikus ismeretekkel is ellátták a nőket.[35]A nővér- és ápolóképzés már csak azért is kulcsfontosságú volt, mert az egyház fokozott mértékű visszaszorítása miatt a hagyományosan az apácák feladatkörébe tartozó gyógyításhoz új, képzett és nagyszámú munkaerőre volt szükség.[36]

Akadtak olyan speciális problémák, amelyek különösen érzékenyen érintették az anarcha-feministákat, s ezért megoldásukra általában komolyabb figyelmet fordítottak, mint más csoportok vagy szervezetek. Ilyen volt például a prostitúció[37], amelyet elsődlegesen gazdasági eredetű problémának tekintettek, s ezért a prostituáltaknak nyújtott segítséget és a számukra biztosított képzési lehetőségeket jelölték meg a megoldáshoz vezető folyamat legfontosabb elemeiként.[38] Úgy vélték, hogyha a prostituáltak megfelelő általános és szakképzésben részesülhetnek, akkor nem lesznek rákényszerülve arra, hogy a testük áruba bocsájtásából éljenek meg; „normális” munkákat vállalhatnak, ezzel pedig megteremthetik függetlenségük anyagi bázisát. Programjuk megvalósítása érdekében egyfelől erélyes fellépést tanúsítottak a bordélyházakkal szemben, másfelől viszont - ezzel párhuzamosan - központokat („liberatorios de prostitución”) hoztak létre, amelyek a már említett képzéseknek szolgáltak színteréül.[39] Az újonnan érkezőket pszichológiai és pszichotechnikai vizsgálatoknak vetették alá, hogy kiderítsék, milyen lelki motivációi voltak annak, hogy azt a „mesterséget” választották, amit.[40] Ezen túlmenően felmérték érdeklődési körüket is, hogy számukra olyan szakképzést tudjanak biztosítani, amely hasznos és szükséges a társadalom számára, ugyanakkor érdekes és vonzó a „felszabadított” prostituáltaknak is.[41]

Mint az már a fentiekből is jól kitűnik, az anarcha-feministák pedagógiai tevékenysége számos téren megnyilvánult, köztük nem egy egészen speciális területen. Mindemellett azonban természetesen beszélhetünk „klasszikus értelemben vett” nevelésről és oktatásról is, mind a gyermekek, mind pedig a felnőttek viszonylatában. A felnőttképzés esetében az alapszintű alfabetizációs kurzusok és a kifejezetten szakirányú képzések, illetve továbbképzések alkották a két fő kategóriát. Utóbbihoz tartoztak a már említett típusokon túl a mezőgazdász, a kisállattenyésztő és a finommechanikai műszerész tanfolyamok, továbbá az óvónő- és tanítónőképzések.[42] Az újonnan képzett tanítókkal szembeni kívánalmakat röviden a következőképpen foglalhatjuk össze: legyenek szakmailag képzettek és felkészültek, hogy a lehető legjobb minőségű oktatást tudják biztosítani; rendelkezzenek olyan szilárd értékrenddel, amelyet átadva és képviselve segíthetik a gyerekeket felkészíteni egy egalitáriusabb világban való helytállásra; tiszteljék a gyerekeket és ne akarjanak uralkodni fölöttük; legyenek kreatívak és rendelkezzenek kellő intuícióval ahhoz, hogy folyamatosan inspirálják növendékeiket; fogadják el és támogassák a minden gyermekben benne rejlő egyediséget és különlegességet; legyenek kellően nyitottak új információk, gondolatok és érzések befogadására, még akkor is, ha azok valamely tanítványuktól származnak; vegyék figyelembe a tanulók személyiségéből, intelligenciájából és képességeiből fakadó erősségeket és gyengeségeket, s ezeket mindig kellő módon támogassák, hogy a gyermek harmonikusan fejlődhessen; ne éljenek a jutalmazás és büntetés eszközeivel, mert azok csak a diákok közti versengéshez és rivalizáláshoz járulnak hozzá.[43] A hatékonyság és eredményesség érdekében a Mujeres Libres azt irányozta elő, hogy az egyes tanítóknak ne kelljen tíz főnél nagyobb tanulói csoportokkal (osztályokkal) dolgoznia, hiszen „ez megnehezítené a pedagógiai tevékenységet, mert óhatatlanul mechanikussá tenné a módszerek alkalmazását”.[44]

A fő hangsúly azonban természetesen nem a felnőtt-, hanem a gyermeknevelésre helyeződött. Nem véletlenül, hiszen a gyerekekre úgy tekintettek, mint a jövő letéteményeseire, a forralom útján létrejövő új társadalom legifjabb nemzedékére. Ezért talán furcsának tűnhet, hogy közvetlen propagandával vagy kifejezett ideológiai neveléssel az iskolákban és a különböző gyerekfoglalkozásokon egyáltalán nem találkozhatunk. Mint az a „Mujeres Libres” című lap egyik számában olvasható: „A gyermekek képtelenek katolikusak, szocialisták, kommunisták vagy liberterek lenni, és nem is kellene, hogy azok legyenek. A gyerekeknek csak egyvalaminek kellene lenniük: gyerekeknek.”[45] Az anarcha-faministák határozottan kiálltak azon elveik mellett, hogy a gyerekeket nem pusztán nem szabad ideológiával traktálni, de éppúgy nem szabad propagandacélokra sem felhasználni. Az 1920-30-as években Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő uniformisba bújtatott, masírozó gyerekek és fiatalok képe mindig is undorral és felháborodással töltötte el őket, s ezt a gyakorlatot még akkor sem tartották elfogadhatónak, hogyha valamely munkásszervezet zászlaja alatt megy végbe.[46] Ezzel szemben úgy vélték, a nevelésnek elsődlegesen a gyermeki kíváncsiság és lelkesedés fenntartására, valamint a bennük rejlő képességek és kreativitás kibontakozásának elősegítésére kell irányulnia. Ehhez pedig olyan légkört kívántak teremteni, ahol mindenki jól érzi magát, képes megnyílni saját maga és mások előtt, felszínre hozva legbenső lénye egyedi nagyszerűségét. A fegyelem és az engedelmesség diákokba való beleplántálása helyett arra törekedtek, hogy azok elfogadják saját magukat (külsejüket és belső értékeiket tekintve egyaránt), s megtanulják a helyes önértékelést. Nagy hangsúlyt fordítottak a szociális képességek fejlesztésére, s a gyerekek versenyeztetése helyett a másokkal való kooperáció szükségességére és fontosságára neveltek.[47]

A Mujeres Libres a polgárháború későbbi szakaszában a súlyosbodó körülmények miatt menekülésre kényszerülő felnőttek és gyerekek számára is segítséget nyújtott: az adott területen tartózkodó menekülteket összegyűjtötték, és egy átfogó oktatási program keretében alapfokú oktatásban és szakképzésben részesítették őket.[48]

Összességében tehát kijelenthető, hogy a Mujeres Libres, illetve általában a spanyolországi anarcha-feministák szerepvállalása a különböző területeken és számos összefüggésben felbukkanó - részben vagy teljes egészében – pedagógiai jellegű problémák megoldásában igen jelentős volt. S tekintve a polgárháborús körülményeket, továbbá az egyház kizárását az egészségügy, a nevelés és az oktatás világából, erőfeszítéseik és áldozatvállalásaik gyakorlatilag nélkülözhetetlenek is voltak. A felmerülő megannyi nehézség dacára sikeresen helyt tudtak állni, s éppúgy kivették a részüket a forradalom szempontjából kívánatos elméleti és gyakorlati jellegű tevékenységekből, mint a polgárháborús körülmények között felmerülő legégetőbb problémák megoldásából.

 

Szerző: Poór Péter

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ACKELSBERG (1985.) = Ackelsberg, Martha A.: „Separate and Equal”? Mujeres Libres and Anarchist Strategy for Women’s Emancipation. In: Feminist Studies, Vol. 11, 1. szám (1985., tavasz), 63-83.

 

BAKUNYIN (1991.) = Bakunyin, Mihail Alexandrovics: Forradalmi katekizmus. In: Bozóki András, Sükösd Miklós (szerk.): Anarchizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1991. 112-124.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

FERRER (1913.) = Ferrer, Francisco: The Origin and Ideals of the Modern School. London, 1913.

 

GOLDMAN (1910.) = Goldman, Emma: Anarchism and Other Essays. 1910.

 

GUEREÑA (2003.) = Guereña, Jean-Louis: La prostitución en la España contemporánea. Marcial Pons Historia, Madrid, 2003.

 

LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.) = Lohschelder, Silke – Dubowy, Liane M. – Gutschmidt, Inés (szerk.): AnarchaFeminisimus. Auf den Spuren einer Utopie. Unrast-Verlag, Münster, 2009.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

PESTAÑA, (1924.) = PESTAÑA, Ángel: Setenta días en Rusia. Lo que yo vi. Tipografía Cosmos, Barcelona, 1924.

 

PORTER (2006.) = Porter, David (ed.): Vision on Fire. Emma Goldman on the Spanish Revolution. AK Press, Edinburgh – Oakland - West Virginia, 2006.

 

SÁNCHEZ SAORNIL (2005.) = Sánchez Saornil, Lucía: The Question of Feminisim. In: Graham, Robert (szerk.): Anarchism. A Documentary History of Libertarian Ideas. Vol. I. Black Rose Books, Montreal – New York – London, 2005. 460-465.

 

 

Internetes hivatkozások

 

I. CNT KONGRESSZUS (1910.) = Congreso de constitución de la CNT. Barcelona, 1910. október 30. – november 1.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/CONGRESO_CONSTITUCION_CNT.htm

 

II. CNT KONGRESSZUS (1919.) = II. Congreso de la CNT. Madrid, 1919. december 10-18.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/II_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

III. CNT KONGRESSZUS (1931.) = III. Congreso de la CNT. Madrid, 1931. június 11-16.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) = IV. Congreso de la CNT. Zaragoza, 1936. május 1-10.

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/IV_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejasi tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

 

Filmek

ARANDA (1996.) = Aranda, Vicente (rend.): Libertarias. SOGETEL, Lola Films, S.A., Academy Pictures, Era Films, 1996.

 

 

 



[1] A kifejezés szó szerint „uralomnélküli feminizmusnak” fordítható, mely szóösszetétel egyidejűleg kíván utalni a polgári feminista irányzatokkal való szembenállásra, és azok követelései helyett egy anarchista eszmeiséggel összhangban álló ember- és jövőkép igenlésére. Szinonimája az anarcho-feminizmus, amely a magyar nyelvben visszaadhatatlan módon azt kívánja kifejezni, hogy a női emancipáció ügye nem csak a nőkre tartozik. Az anarcho-feministák olyan férfiak tehát, akik a nemek közti egyenlőség elve és a szolidaritás gyakorlata alapján állva a nőkkel vállvetve veszik ki a részüket egy igazságosabb és egalitáriusabb társadalom létrehozására irányuló küzdelemből. Mivel azonban a vizsgált korszakban Spanyolországban önálló nőszervezetekről és általában a nők társadalmi aktivitásának fokozódásáról beszélhetünk, a továbbiakban az anarcha-feminizmus terminust fogom használni.

[2] Bakunyin a Forradalmi katekizmusban például több helyütt is hangsúlyozza ezt: „Minden felnőtt férfi és nő elvitathatatlan joga a szabadság…”, vagy másutt „Minden férfinak és nőnek joga van a születéstől a felnőtt korig a teljes ellátásra: ruhára, élelemre, lakóhelyre, gondoskodásra, útmutatásra, taníttatásra (ingyenes iskolák, általános, középfokú és felsőfokú oktatás, művészeti, szakmai és tudományos képzés), s mindezt a társadalom költségén.” [kiemelés tőlem – P.P.], illetve „A nők számára egyenlő politikai, társadalmi és gazdasági jogokat kell biztosítani, továbbá kötelezettségeiket is a férfiakéval egyenlővé kell tenni.”, továbbá „Férfi és nő szövetsége szabadon köttessék (…) A házasságban a férfi és a nő korlátlan szabadságot élvez. Sem az erőszak, sem a szenvedély, sem a múlt jogai nem igazolhatják, hogy az egyik fél megsértse a másik szabadságát.”

BAKUNYIN (1991.), III., IX. h., X. m., n. pontok

[3] A nők oktatásával és nevelésével összefüggésben elsőként a francia anarchista Louise Michel elméleti és gyakorlati munkásságát érdemes kiemelni, aki a párizsi Kommün idején többek között szerepet játszott ipari iskolák, leányiskolák és árvaházak létesítésében, továbbá írásaiban hitet tett a koedukált nevelés eszméje mellett.

MIKONYA (2009.), 128-129.

[4] Goldmannál a nőnevelés és a nők felszabadításának kérdése igen erőteljes politikai töltettel bírt. Nőkkel kapcsolatos nézetei feltehetően írásainak és beszédeinek radikális hangvétele és a polgári feminizmussal való kérlelhetetlen szembenállása révén keltettek más szerzőkhöz és mozgalmárokhoz képest nagyobb visszhangot Spanyolországban. Ezt a fajta radikalizmust jól szemléleti a következő idézet: „Napjainkra ahhoz, hogy valóban szabadok legyenek, a nők számára szükségessé vált, hogy felszabadítsák magukat az emancipáció alól.”

Idézi: LOHSCHELDER – DUBOWY – GUTSCHMIDT (2009.), 91.

A polgárháború kirobbanását követően Goldman személyesen is ellátogatott Spanyolországba, s ott szerzett benyomásainak megannyi levélében adott hangot. A liberter mozgalmon belül érthető módon a Mujeres Libres csoporttal került leginkább közeli kapcsolatba (több tagjával baráti viszonyt is ápolt), s a csoport forradalmi munkásságát összességében igen nagyra becsülte. PORTER (2006.), 253.

Goldman anarcha-feminizmussal kapcsolatos nézeteit lásd részletesebben: GOLDMAN (1910.), 72-95. (8-11. fejezet)

[5] SÁNCHEZ SAORNIL (2005.), 461.

[6] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 76.

[7] FERRER (1913.), 17-19.

[8] Lásd I. CNT KONGRESSZUS (1910.), II. CNT KONGRESSZUS (1919.), III. CNT KONGRESSZUS (1931.), IV. CNT KONGRESSZUS (1936.) vonatkozó részeit.

[9] POÓR (2015.), 8.

[10] ACKELSBERG (1985.), 68.

[11] ACKELSBERG (2005.), 149.

[12] ACKELSBERG (1985.), 64., MIKONYA (2009.), 136.

[13] ELORZA (1973.), 475.

[14] Anexo al informe que la federación Mujeres Libres eleva a los comités superiores del movimiento libertario y al pleno del mismo”, 2. Federación Nacional „Mujeres Libres”, Comité Nacional, Barcelona, 1938. október, IISG/CNT: 40.c.4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 148.

[15] ACKELSBERG (2005.), 147.

[16] ACKELSBERG (2005.), 149-150.

[17] ACKELSBERG (1985.), 69-70.

[18] ACKELSBERG (2005.), 147.

[19] ACKELSBERG (1985.), 73.

[20] Montseny, Federica: Feminismo y humanismo. In: La revista blanca. 2. (1924. okt. 1.) 18-21. idézi: ACKELSBERG (1985.), 66.

[21] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (1985.), 79-80.

[22] Nash, Mary: Mujeres Libres: España, 1936-1939. Tusquets, Barcelona, 1976. 19. idézi: ACKELSBERG (1985.), 77.

[23] ACKELSBERG (1985.), 77-78.

[24] ACKELSBERG (2005.), 160.

[25] ACKELSBERG (1985.), 74.

[26] ACKELSBERG (2005.), 159.

[27] ACKELSBERG (2005.), 153.

[28] ACKELSBERG (2005.), 153.

[29] ACKELSBERG (2005.), 153.

[30] Interjú Soledad Estorach-csal. Párizs, 1982. január 4. idézi: ACKELSBERG (2005.), 153.

[31] ACKELSBERG (1985.), 74.

[32] ACKELSBERG (1985.), 72.

[33] Interjú Mercedes Comaposadával, Párizs, 1982. január 5. In: ACKELSBERG (2005.), 162.

[34] Ezeknek a klinikáknak egy része épp ekkoriban jött csak létre, és számos területen a kezdetektől fogva komoly hiányokkal küszködött. Terrassában például az ott dolgozóknak kellett matracokat és takarókat vinniük, hogy a betegeknek legyen hova feküdniük, a szükséges többi bútorzatot pedig a helyi kormányzattól rekvirálták. Az itteni klinika azonban ezen túlmenően is folyamatosan adományokra szorult, és a súlyosbodó polgárháborús körülmények közepette számos nehézséggel (pl. gyógyszerhiánnyal) kellett szembenéznie. ACKELSBERG (2005.), 163.

[35] ACKELSBERG (2005.), 152.

[36] ACKELSBERG (1985.), 72.

[37] Az anarcha-feministák közül sokan voltak, akik elvetették a házasság intézményét és a szabad szerelmet hirdették. A prostitúció intézményét azonban egyöntetűen és még a házasságénál is jobban gyűlölték, mivel a nők szexuális alávetettségének és gazdasági kiszolgáltatottságának legegyértelműbb megnyilatkozását vélték felismerni benne.

[38] GUEREÑA (2003.), 408.

[39] ACKELSBERG (1985.), 72.

[40] GUEREÑA (2003.), 408.

[41] Igen érdekesen dolgozza fel ezt a témát az 1996-os Libertarias című játékfilm. ARANDA (1996.)

[42] MIKONYA (2009.), 137.

[43] ACKELSBERG (2005.), 166-167.,  MIKONYA (2009.), 136-137.

[44] Nash, Mary: Die freien Frauen in Spanien 1936-1978. Berlin, 1979. [Mikonya György bibliográfiájában helytelenül 1977-es kiadási évvel szerepel – P.P.] 116., idézi: MIKONYA (2009.), 137.

[45] Niños, Niños, Niños. In: Mujeres Libres. 5. sz., 1936. október, idézi: ACKELSBERG (2005.), 165.

[46] Ebben persze a gyerekek propagandaeszközként való felhasználása mellett nyilvánvalóan szerepet játszottak más tényezők is. Az egyenruha és a fegyelem például antimilitarista beállítottságuk miatt is vállalhatatlan lett volna az anarchisták számára, de a munkásmozgalom autoriter irányzataival való szembenállásuk kifejezésre juttatásának szándéka szintén szerepet játszhatott végleges állásfoglalásuk kialakításában. Mindez korántsem számított új keletű dolognak: az 1920-ban Szovjet-Oroszországba látogató CNT-megbízott, Ángel Pestaña például – annak dacára, hogy egyébként nagyra értékelte az oktatás és a kultúra terén végbement változásokat – lesújtóan nyilatkozott a bolsevikok által bevezetett iskolai gyakorlatról, amely meglátása szerint pont a fegyelmen, az uniformizáltságon, a tekintélytiszteleten és a propagandisztikus oktatáson és nevelésen alapult. PESTAÑA (1924.), 106-117.

[47] ACKELSBERG (2005.), 165-166.

[48] ACKELSBERG (2005.), 152.