David Whitehouse: A rendőrség eredete

 

Az Öt Pont körzet Alsó-Manhattenban, festette George Catlin 1827-ben. New York első szabad fekete telepe, az Öt Pont célpontja volt az ír bevándorlóknak és gyújtópontot jelentett az új munkásosztály viharos közösségi életéhez. A rendőrséget azért találták ki, hogy az ilyen környékek és népesség feletti ellenőrzést biztosítani tudja.

 

Angliában és az Egyesült Államokban a rendőrséget mindössze néhány évtizedeses –durván 1825-től 1855-ig terjedő - időközön belül hozták létre.

 

Az új intézmény nem a növekvő bűnözésre adott egyfajta válasz volt, és valóban nem is hozott magával a bűnözéssel kapcsolatos új eljárásmódokat. Mielőtt és miután létrehozták a rendőrséget a legmegszokottabb út a hatóságok számára, hogy megoldjanak egy bűnügyet, az volt, hogy valaki elmondta nekik, ki követte el azt.

 

Emellett a bűnt egyének akciója jelentette, és az uralkodó elitek, akik létrehozták a rendőrséget, csak a kollektív akciók révén bekövetkező változásokra reagáltak. Dióhéjban összefoglalva: a hatalmon levők a rendőrséget a nagy és kihívó tömegekre válaszul hozták létre. Ezek a következők voltak:

 

- a sztrájkok Angliában,

- a lázadások az Észak-USA-ban

- és a rabszolgafelkelések fenyegetése Délen.

 

Vagyis a rendőrség egy válasz a tömegekre, s nem a bűnözésre.

 

A továbbiakban ezekre a tömegekre fogok fókuszálni, bemutatva miképp következett be az átalakulásuk. Látni fogjuk, hogy az uralmon levők számára - a növekvő városi társadalmi polarizáció mellett – az egyik nehézséget az jelentette, hogy a dolgozó népesség személyenkénti ellenőrzésének módszerei csődöt mondtak. Ezekben az évtizedekben az állam jelentkezett ennek a társadalmi résnek a betöltésére.

 

Látni fogjuk, hogy Északon a rendőrség felállítása csak egyike volt azon állami erőfeszítéseknek, amelyek a munkaerő mindennapos irányítására és formálására irányultak. A kormányzatok rendszereiket úgyszintén kiterjesztették a szegények segélyezésére annak érdekében, hogy megregulázzák a munkaerőpiacot, és felfejlesztették a közoktatás rendszerét, hogy megregulázzák a munkások elméjét. Mindezt össze fogom kapcsolni a rendőrség későbbi ténykedésével, de főképp arra fogok fókuszálni, hogy miképp fejlődött ki a rendőrség Londonban, New Yorkban, Charlestonban (Dél-Karolina) és Philadelphiában.

 

***

 

Ahhoz, hogy benyomást szerezhessünk arról, mi olyan különleges a modern rendőrségben, segítségünkre lesz, ha arról a helyzetről beszélünk, amikor a kapitalizmus még gyerekcipőben járt. Mindenekelőtt vessünk egy pillantást az ezer évvel ezelőtti, középkori  kereskedővárosokra.

 

Ezen időszak uralkodó osztálya nem volt jelen a városokban. A feudális földbirtokosok vidéken éltek. Nekik nem voltak rendőreik. Ők együttesen alkották a fegyveres erőket, amelyekkel terrorizálni lehetett a jobbágyokat – akik kvázi-rabszolgák voltak – vagy harcolni lehetett már nemesek ellen. Ám ezek az erők nem voltak professzionálisak, sem teljes időben rendelkezésre állók.

 

A városok lakosságát többnyire jobbágyok alkották, akik megvásárolták a szabadságukat vagy egyszerűen megszöktek uraiktól. Mi úgy ismerjük őket, mint polgárokat [burzsoákat], amely kifejezés eredetileg városi lakost jelent. A polgárság [burzsoázia] úttörője volt azoknak a gazdasági viszonyoknak, amelyek később kapitalizmus néven váltak ismertté.

 

Beszélgetésünk célkitűzései érdekében le kell szögeznünk, hogy a kapitalista egy olyan személy, aki a pénzt használja arra, hogy még több pénzt csináljon. Kezdetben a kapitalisták kereskedők voltak. Egy kereskedő arra használja a pénzét, hogy javakat vásároljon annak érdekében, hogy azokat több pénzért eladja másoknak. Kapitalisták azok is, akik csak pénzzel üzletelnek – bankárok -, akik azért kölcsönöznek egy bizonyos összeget, hogy többet kapjanak vissza.

 

Lehetsz akár kézműves is, aki nyersanyagokat vesz, és készít valamit, például cipőt azért, hogy azt eladva több pénzhez jusson. A céhrendszerben egy kézműves mester együtt dolgozott a legényekkel és az inasokkal, és irányította őket. Munkájukból a mesterek profitáltak, így beindult a kizsákmányolás, de a legények és az inasok okkal reménykedhettek benne, hogy végül maguk is mesterekké válnak. Így az osztályviszonyok a városokban teljesen képlékenyek voltak, különösen a nemes és a jobbágy közti viszonyhoz képest. Emellett a céhek úgy működtek, hogy bizonyos korlátokat állítottak a kizsákmányolás útjába, vagyis ebben az időben a kereskedők voltak azok, akik valóban felhalmozták a tőkét.

 

Franciaországban a 11-12. században ezek a városok önkormányzókká váltak. Különböző feltételek mellett egyesülhettek kommunákká, néha a feudális úr engedélyével, de általában önkormányzó entitásként, sőt városállamokként láthatjuk őket.

 

Nekik azonban nem voltak rendőreik. Meg voltak a maguk bíróságaik – és kis létszámú fegyveres erőik, amelyeket maguk a városlakók állították fel. Ezeknek az erőknek általában egyáltalán nem az volt a szerepük, hogy vádat emeljenek emberek ellen. Ha kiraboltak, megtámadtak vagy átvertek egy üzleti alku során, akkor neked, mint polgárnak kellett bizonyítanod a vádakat.

 

Egy példa erre a csináld magad igazságszolgáltatásra, egy évszázadokon át alkalmazott módszer, a lármás üldözés volt. Ha egy piacon voltál, és valakit rajtakaptál a lopáson, elkezdtél ordítani és sikongatni, azt kiabálva „állítsák meg, tolvaj!”, és a tolvaj után eredtél. Az egész dolog záloga az volt, hogyha bárki, aki látta, mit csinálsz, utánozni kezdett: ordibált és sikongatott, majd a tolvaj után rohant.

 

A városoknak nem volt szükségük rendőrökre, mert nagyfokú társadalmi egyenlőség jellemezte őket, amely a kölcsönös kötelezettség érzését adta az embereknek. Az évek múlásával az osztálykonfliktusok intenzívebbé váltak a városokban, de a városok még így is összetartottak – a nemesek hatalmával szembeni közös ellenérdekeltségük, és a továbbra is fennmaradó kölcsönös kötelezettségek kötelékei miatt.

 

Évszázadok óta a franciák ezeknek a korai kommunavárosoknak – mint az egyenlők önkormányzó közösségeinek - az idealizált emlékét hordozzák. Nem meglepő tehát, hogy 1871-ben, amikor a munkások elfoglalták Párizst, Kommünnek nevezték azt. De ugorjunk egy kicsit vissza oda, ahol az előbb tartottunk.

 

***

 

A kapitalizmus nagy változásokon ment keresztül, amint a feudális társadalmon belül növekedett. Mindenekelőtt a felhalmozott tőkék mérete nőtt meg. Emlékezzünk csak, hogy ez az a pont – amikor egy kisebb halom pénzből egy nagyobb halom pénzt csinálnak. Amerika meghódítása idején a vagyonok mérete mérhetetlen módon szélsebesen kezdett növekedni, amint aranyat és ezüstöt raboltak el az Újvilágból és afrikaiakat hurcoltak el, hogy az ültetvényeken dolgozzanak.

 

Egyre több és több dolgot termeltek a piacon való eladásra. A piaci verseny vesztesei elkezdték elveszíteni függetlenségüket, mint termelők, és bérmunkát kellett vállalniuk. De az olyan helyeken, mint Anglia, a legnagyobb erő, amely az embereket a bérmunka irányába hajtotta, a parasztok elűzése volt földjeikről, amelyet állami hozzájárulással hajtottak végre.

 

A városok megnövekedtek, amint a parasztok vidékről menekülni kezdtek, s mindeközben az egyenlőtlenség is növekedésnek indult a városokban. A kapitalista polgárok [burzsoák] egy olyan társadalmi réteggé váltak, amely jobban különbözött a munkásoktól, mint korábban. A piac bomlasztó hatással volt a kézműves céhek szolidaritására – erről részletesebb fogok szólni, amikor majd New Yorkról beszélek. A műhelyek soha nem látott méreteket öltöttek, amint egy angol főnök munkások tucatjainak vált a parancsolójává. Az 1700-as évek közepéről beszélek, arról a periódusról, mielőtt a valódi gyáriparosodás megkezdődött volna.

 

Még mindig nem voltak rendőrök, de a vagyonosabb osztályok elkezdtek egyre erőszakosabb és erőszakosabb eszközöket igénybe venni a szegény népesség elnyomására. Néha a hadsereget vetették be, hogy a lázadó tömegbe lőjön, és néha a hadseregparancsnokok letartóztatták a vezetőket és felakasztották őket. Így tehát az osztályharc elkezdett felizzani, de a dolgok csak akkor kezdtek igazán megváltozni, amikor sor került az ipari forradalomra Angliában.

 

***

 

Ugyanebben az időben Franciaország 1789-től kezdődően a maga politikai és társadalmi forradalmán ment keresztül. A brit uralkodó osztály erre adott reakciója a pánik volt, tartva annak eshetőségétől, hogy az angol munkások követni fogják a francia példát. Ezért aztán törvényen kívül helyezték a szakszervezeteket és az 50 embernél több részvevővel megtartott gyűléseket.

 

Ennek ellenére az angol munkások egyre nagyobb demonstrációkat és sztrájkokat tartottak nagyjából 1792-től 1820-ig. Az uralkodó osztály válasza az volt, hogy kivezényelte a hadsereget. De valójában csak két dolog volt, amit a hadsereg tenni tudott, és mindegyik rossz megoldás volt. Vagy nem tüzeltek, és akkor a tömeg megúszta, akármit is művelt. Vagy belelőhettek a tömegbe, megteremtve ezzel a munkásosztály mártírjait.

 

Pontosan ez történt Manchasterben 1819-ben. A katonák rohamot intéztek egy 80 ezer fős tömeg ellen, százakat megsebesítve és 11 embert megölve közülük. Ahelyett, hogy megfékezte volna a tömeget, ez az akció a peterloo-i mészárlás néven vált ismertté, s sztrájkok és tüntetések hullámát vonta maga után.

 

Még a mozgalom vezetőinek felakasztását takaró hagyományos taktika is a visszájára sült el. Egy kivégzés megfélemlítőleg hathatott egy 100 fős tömegre, de a tömegek most már az elítélt 50 ezresre duzzadt támogatóiból álltak, és a kivégzések csak harcra ingerelték őket. A brit városok és a bennük végbemenő társadalmi polarizáció növekedése – melyek a kétféle mennyiségi változást jelentették – elkezdték kitermelni a küzdelem minőségileg új formáit.

 

Az uralkodó osztálynak új intézményekre volt szüksége, hogy mindezt ellenőrzés alatt tudja tartani. Ezek közül az egyik a londoni rendőrség volt, amelyet 1829-ben, 10 évvel Peterloo után alapítottak meg. Az új rendőri erőt kifejezetten úgy tervezték meg, hogy nem-halálos erőszakot tudjon tenni a tömegeken, úgy törve le őket, hogy közben szándékosan megpróbálja elkerülni, hogy mártírokat gyártson számukra. Persze mindig minden erő, amelyet azért szerveztek meg, hogy rutinszerű erőszakot alkalmazzon, meg fog ölni pár embert. Ettől kezdve viszont minden rendőrök által elkövetett gyilkosságra száz és ezer olyan erőszakos rendőri cselekmény jutott, amely nem végződött halálesettel – úgy számoltak, hogy ezzel csak félelmet keltenek, miközben elkerülik a dühös és kollektív reakciót.

 

Amikor a londoni rendőrség éppen nem tömörült egységekbe a tömegek ellenőrzésére, emberei szétszóródtak a városban, hogy megrendszabályozzák a szegények és a munkásosztály mindennapi életét. Így foglalható össze a modern rendőrség korábbiaktól eltérő, sajátosan kettős funkciója: Van egy szétszórt formája a felügyeletnek és a megfélemlítésnek, amit a bűn elleni harcnak neveztek el; és aztán van a tevékenység koncentrált formája, amelyet sztrájkok, lázadások és tömegdemonstrációk alkalmával alkalmaznak.

 

Ez az, amit annak érdekében kitaláltak, hogy kezdjenek valamit a tömegekkel, de amit az esetek többségében csak úgy látunk, mint a rendőri őrjárat jelenlétét. Mielőtt szót ejtenék a rendőrség fejlődéséről New Yorkban, szeretném megmagyarázni a kapcsolatot a rendőri munka ezen két formája között.

 

***

 

Az osztályharc legáltalánosabb, a külső terek használatával kapcsolatos témájával fogom kezdeni. Ez egy igen szükségszerű kérdés a munkások és a szegények számára. A külső tér fontos a munkások számára

 

- a munkájukhoz

- kikapcsolódáshoz és szórakozáshoz

- élettérként, hogyha nincsen otthonuk

… és a politikához.

 

Vegyük elsőnek a munkát. Amíg a sikeres kereskedők képesek voltak ellenőrzésük alatt tartani a belső tereket, addig azok, akik ennek híján voltak, árusként az utcán kényszerültek állni. A „rendes” kereskedők vetélytársat láttak bennük, és rájuk küldték a rendőrséget, hogy elvigye őket.

 

Az utcai árusok ezenkívül hatékony szállítói voltak a lopott áruknak, mert mozgékonyak és névtelenek voltak. Nem csak a zsebtolvajok és rablók voltak azok, akik ily módon használták fel az utcai árusokat. A középosztály szolgái és rabszolgái szintén loptak uraiktól, és a javakat a helyi árusnál igyekeztek továbbadni. (Egyébként New York városában egészen 1827-ig volt rabszolgaság). A vagyon kiszivárgása a város kényelmes házaiból volt a másik ok, amiért a középosztály igényelte az utcai árusokkal szembeni fellépést.

 

Emellett az utca egyszerűen egy olyan hely is volt, ahol a munkások eltölthették szabadidejüket – mivel otthonaik nem voltak kényelmesek. Az utca olyan hely volt, ahol barátságot köthettek másokkal és ingyenesen szórakozhattak, továbbá helytől és időtől függően foglalkozhattak különböző szakadár vallási vagy politikai irányzatokkal. A brit marxista E. P. Thompson így összegzi ezt, amikor arról ír, hogy a 19. századi angol rendőrség

 

 

„pártatlan volt, megkísérelte egyformán kisöpörni az utcákról az utcai árusokat, koldusokat, prostituáltakat, utcai mutatványosokat, zsebtolvajokat, focizó gyerekeket, valamint szabadgondolkodó és szocialista szónokokat. Az ürügy igen gyakran egy bolttulajdonostól kapott bejelentés volt, aki egy üzlete félbeszakadása felett kesergett.”



Az Atlanti-óceán mindkét oldalán a legtöbb embert áldozatot nem követelő bűnökért vagy a közrend megsértése miatt tartóztattak le. Egy másik marxista történész, Sidney Harring megjegyzi: „A „közrend elleni vétkek” kriminológiai definíciója szerfelett közel áll a munkásosztály szabadidős tevékenységének történészi leírásához.”

 

A házon kívüli élet különösen fontos volt (és ma is az) a munkásosztály politizálásához. A hivatásos politikusok és a vállalati menedzserek tudnak házon belül is találkozni, és döntéseket hozni, amelyeknek komoly következményeik vannak, mivel ezek az emberek parancsolnak a bürokráciának és a munkaerőnek. De amikor a munkásosztály tagjai találkoznak, és döntenek arról, miképp változtassák meg a dolgokat, ez nem számít sokat, hacsak nem képesek összegyűlni az utcán támogatóikkal egy sztrájk vagy egy tüntetés alkalmával. Az utca kitűnő teret biztosít a munkásosztály politizálásához, és az uralkodó osztály teljes mértékben tudatában van ennek. Ezért van az, hogy a rendőrséget mindig kivezénylik az utcára, mint egyfajta ellenerőt, amikor a munkásosztály megmutatja az erejét.

 

Íme láthatjuk a kapcsolatot a rendőri aktivitás két legfőbb formája – rutinszerű őrjáratok és a tömegek kontrollálása - között. A járőrözés mindennapos gyakorlata hozzászoktatta a rendőrséget az erőszak használatához és az erőszakos félelemkeltéshez. Mindez felkészítette őket arra, hogy sikerrel járjanak az olyan nagystílű elnyomóakciók során, amelyek akkor szükségesek, ha a munkások és az elnyomottak nagyobb tömegekben felkelnének. Ez nem csak egy a fegyverek és a taktikák gyakorlati használatára vonatkozó kérdés. A rendszeres őrjáratok a rendőrök körében szükségszerűen létrehoztak egyfajta általános nézetet is azzal kapcsolatban, hogy az ő általuk végrehajtott erőszak a legnagyobb jót szolgálja.

 

A mindennapos munka továbbá lehetővé tette a parancsnokoknak, hogy felfedezzék, melyik rendőröknek jelent a legkevésbé problémát fájdalmat okozni – és aztán beosztották őket a frontvonalba, amikor eljött az ideje a nagyobb méretű erőszaknak. Ugyanakkor a „jó rendőr”, akivel őrjárat közben találkozhatsz, ellátja azokat az általános PR-tevékenységeket, amelyek szükséges előfeltételeit jelentik annak a brutális munkának, melynek végrehajtásához a „rossz rendőrökre” van szükség.  A járőrmunka továbbá hasznossá válhat a politikai felfordulások időszakában is, mert a rendőrség már sok időt töltött a környékeken megpróbálva azonosítani a vezetőket és a radikálisokat.

 

***

 

Most ugorjunk vissza a történeti elbeszélésben, és beszéljünk New York városáról.

 

Egy pár ponttal fogom kezdeni a tömegek szokásairól a forradalom előtti időszakban. A gyarmati időkben az emberek néha garázdálkodtak, de ez gyakran olyan medrekbe volt terelve, amelyet a gyarmati elit jóvá hagyott vagy legalábbis tolerált. Voltak különböző ünnepségek, amelyek a „zűrzavar” kategóriájába estek, s amelyeken a társadalmi helyzetek a visszájukra fordultak, és az alacsonyabb osztályok tagjai azt hihették, ők vannak a csúcson. Ez egy módszer volt arra, hogy az alárendelt osztályok kiengedjék a gőzt azáltal, hogy kigúnyolhatják uraikat – egy módszer, amely elismerte az elit jogát arra, hogy az év minden többi napján hivatalban maradhasson. A szimbolikus zűrzavar ezen tradíciója különösen karácsony és új év táján vált feltűnővé. Még rabszolgák is részt vehettek bennük.

 

Egy másik évenként megrendezett ünnep volt a „pápa nap” [Pope Day], amelyen a protestáns többség tagjai parádézhattak képmásokat, köztük a pápáét is körülhordozva – míg végül fel nem gyújtották mindet. Egy kis szektás provokáció „minden időben” a városi vezetők jóváhagyását élvezte. A forradalmat megelőzően a „pápa nap” rendszerint nem vezetett a mindenkori katolikusokkal szembeni erőszakhoz, mert közülük mindössze csak pár százan éltek New Yorkban, és egyetlen katolikus templom sem volt.

 

A tömegek ezen szokásai hangosak voltak, sőt zavargásokig fajultak, de mégis az alsó osztályok és az elit közti kapcsolat megerősítésére szolgáltak, és nem arra, hogy széttörjék ezt a kapcsolatot.

 

Az alsóbb osztályok továbbá folyamatos személyes ellenőrzés révén is kötődtek az elithez. Ez természetesen a rabszolgákra és a házi szolgákra vonatkozott, de a kézműves inasok és legények szintén urukkal egy házban laktak. Ily módon tehát ezen alárendelt emberek nagy része nem mászkálhatott akármikor az utcákon. Tulajdonképpen volt is egy gyarmati rendelet, amely kimondta, hogy a dolgozó emberek csak akkor lehetnek az utcákon, amikor munkába mennek, vagy onnan hazafele tartanak.

 

Ez nem vonatkozott a tengerészekre és a napszámosokra, mint a város legkevésbé felügyelt embereire. De a tengerészek idejük nagy részét a part közelében töltötték, a napszámosok – ők voltak a hagyományos bérmunkásosztály - pedig még nem alkottak nagy csoportot.

 

Ilyen körülmények között ott, ahol a legtöbb embert már egész nap ellenőrizték, nem volt szükség hivatásos rendőri erőre. Volt egy éjszakai őrség, amely a tűzesetekre figyelt, és megpróbált őrködni a vandalizmussal szemben, illetve letartóztatni minden fekete férfit vagy nőt, aki nem tudta bizonyítani, hogy szabad ember. Az őrség nem volt professzionális. Közülük mindenkinek volt munkája napközben, és időnként mentek csak szolgálatba, így nem tartottak rendszeres őrjáratokat sem – mindenki utálta is ezt csinálni. A gazdagabbak megtalálták a módját, hogy másoknak fizessenek, hogy helyettesítsék őket.

 

Napközben csupán egy kevés őrszem volt szolgálatban, de ők nem járőröztek. Ők a bíróság ügynökei voltak, akik végrehajtották az olyan bírói utasításokat, mint a beidézések és a letartóztatási parancsok. Nyomozói munkát nem végeztek. Az 1700-as és még inkább az 1800-as években a rendszer szinte teljes mértékben civil informátorokon nyugodott, akiknek részesedést ígértek a tettes által fizetett bírságból.

 

***

 

A forradalmi időszak néhány dologban változást idézett elő a tömegek szerepét és az osztályok közötti viszonyokat illetően. Az 1760-as években a bélyegtörvény elleni agitációval a kereskedők és a földbirtokosok elitje hozzájárult a tömegek mozgósításának új formáihoz. Ezek új és hangos demonstrációk, illetve lázongások voltak, amelyek már létező tradíciókból táplálkoztak, például a képmások használatából. A pápa elégetése helyett, ők a kormányzót vagy György királyt égették meg.

 

Nincs időm belemenni az azzal kapcsolatos részletekbe, hogy miket csináltak ezek a tömegek, de osztályhelyzetüket mindenképp fontos rögzíteni. Az elit tagjai maguk is ott lehettek, de ezen tömegeket nagyrészt a képzett munkások alkották, akiket együttesen szerelőkként ismerünk. Ez azt jelentette, hogy egy mesternek kívül maradhatott azon a tömegen, amelynek saját legényei és inasai is a tagjai voltak. Így aztán a társadalmi ranglétra magasabb fokán állók úgy kezdték el szemlélni a kézműves mestert, mint saját helyettesüket a szerelők megmaradt részének mozgósítására.

 

Amint a britekkel való konfliktus intenzívebbé vált, a szerelők elkezdtek radikalizálódni, és a gyarmati elittől függetlenül szervezték meg önmagukat. Voltak ugyan súrlódások a szerelők és az elit között is, teljes szakítás azonban sohasem.

 

És persze amikor a britek vereséget szenvedtek, és az elit felállította a saját kormányzatát, természetesen nyomban elegük lett minden utcai agitációból. A lázadások és zavargások a független Egyesült Államokban is tovább folytatódtak, de új formát öltve – részben mert a gazdasági fejlődés széttörte a szerelők egységét.

 

***

 

Most azon fejlődések felé fogok fordulni, amelyek a forradalmat követték – azon változások felé, amelyek egy új munkásosztály létrejöttét eredményezték a társadalmi elemek ellentmondásos összevisszaságából.

 

Kezdjük a szakképzett munkásokkal. A mesterek és a legények közötti megosztottság már a forradalom előtt kiéleződött. Ahhoz hogy ezt megértsük, nézzük meg közelebbről a céhrendszer csökkenő befolyását; hivatalos céhek nem léteztek az Egyesült Államokban, de néhány hagyományuk tovább élt a képzett munkások körében.

 

A régi céhek tulajdonképpen kartellek voltak, munkásszervezetek, amelyeknek monopóliumuk volt egy bizonyos szakmára, amely lehetővé tette számukra, hogy szabályozzák a piacot. Képesek voltak megszabni termékeik szokásos árát, sőt előzetesen dönthettek arról, milyen nagy legyen a piac.

 

A szabályozott piac lehetővé tett számukra egyfajta megszokott stabilitást az egyazon szakmában érdekelt munkások közti viszonyban. Egy mester megkapott egy inast annak szüleitől, szerződéses szolgaként és azért az ígéretért cserébe, hogy megtanít neki egy szakmát, illetve hét évig szállást és ellátást ad neki. A végzett inasok legényekké lettek, de gyakran addig folytatták tovább a munkát mesterüknél, amíg nem adatott meg számukra, hogy maguk is mesterré válhassanak. A legények rendszeresen bért kaptak hosszú lejáratú szerződésekkel. Ez azt jelentette, hogy fizetésüket a munka mennyiségének szezonális váltakozásától függetlenül folyósították számukra. Ezen hagyományos viszonyok közül sok még a forradalmat közvetlenül megelőző időszakban is fennmaradt a céhek formális struktúrája nélkül is.

 

Nagyjából 1750-től 1850-ig ez a szakmákon belüli testületi struktúra felbomlott, mert a külső körülmények – a szakképzett iparosok piac feletti kontrollja – szintén hanyatlásnak indultak. A más városokból vagy a tengerentúlról érkező kereskedelem alááshatta a mesterek már nem tudták megszabni az árakat, így a műhelyek a maihoz hasonló módon versenybe kerültek egymással.

 

A verseny arra kényszerítette a mestereket, hogy inkább tőkés vállalkozóként működjenek, olyan újításokat keresve, amellyel munkaerőt takaríthatnak meg, és egyre inkább úgy bánva munkásaikkal, mint eldobható bérmunkásokkal. A vállalkozások nagyobbakká és személytelenebbekké váltak – inkább tucatnyi alkalmazottat foglalkoztató üzemek voltak már.

 

A 19. század első évtizedeiben az alkalmazottak elvesztették hosszú időre szóló szerződéseiket, ráadásul nem élhettek tovább a mesterek hátában sem. Az inasok ezt felszabadításként élték meg, hiszen fiatalemberként kikerültek a szülői és a tanítói felügyelet alól. Szabadon jöhettek és mehettek kedvük szerint, fiatal nőkkel találkozhattak, és létrehozhatták saját társas életüket kortársaik körében. A dolgozó nők többnyire különböző háztartási munkákat vállaltak, hacsak nem lettek prostituáltak.

 

Az utcai élet átalakult, amint ezek a fiatalemberek összevegyültek a népesség olyan szegmenseivel, amelyek a kialakuló munkásosztályt alkották.

 

A keveredés nem mindig volt zökkenőmentes. Az ír katolikus bevándorlás 1800 után nagyobb méreteket öltött. 1829-re nagyjából 25 ezer katolikus élt a városban – az itt élők egy nyolcada. Az írek kerületileg elkülönültek, s gyakran a feketék mellett éltek, akik ekkoriban a lakosság 5%-át tették ki. 1799-ben a protestánsok felgyújtottak egy Szent Patrik képmást, erre az írek visszavágtak. Ezek a harcok a következő néhány évben kiújultak, és az írek számára világossá vált, hogy az őrszemek és az őrjáratok nem az ő pártjukat fogják.

 

Tehát mielőtt modern rendőri erők lettek volna, a törvény emberei rasszista megkülönböztetéssel éltek. A városi elit lejegyezte, hogy az írek nem tisztelik az őrséget – nyíltan harciasak velük szemben -, és erre az őrség létszámának felduzzasztásával válaszoltak, ami a járőröket még inkább célponttá tette. Mindez együtt járt azzal, hogy növekvő figyelmet fordítottak az ugyanazon területen élő afrikaiakra, akik gyakran hasonló érzülettel viseltettek a hatóságok iránt.

 

A szektás és faji megosztottságnak a gazdasági verseny szolgált alapjául, mivel az ír munkások általában kevésbé voltak képzettek, és alacsonyabb béreket kaptak, mint a kézműves munkások. Ugyanebben az időben a mesterek megpróbálták szaktudást nem igénylővé tenni a munkákat a műhelyekben. Ily módon az angol inasok, amint elvesztették hosszú lejáratú szerződéseiket, a valódi munkaerőpiac részeivé váltak. Amint ez megtörtént, egy lépcsőfokkal voltak csak feljebb a bérskálán az ír munkásoknál. A fekete bőrű munkások, akik házi szolgálatot végeztek vagy általános munkásként dolgoztak, a bérskálán egy vagy két fokkal az írek alatt álltak.

 

Ugyanebben az időben a bérmunkásosztály már korábban is létező szakképzetlen része, amely a kikötők környékén és az építkezéseknél összpontosult, megnövekedett, mivel a kereskedelem és az építkezések a forradalom után egyaránt kiterjedt méreteket öltöttek.


Összességében a népesség növekvő ütemben gyarapodott. New York 1800-ban 60 ezres volt, 1820-ra azonban ez a szám megduplázódott. 1830-ban New Yorkban több mint 200 ezer ember élt – és 1840-ben már 312 ezer.

 

***

 

Nagyjából így festett a New York-i új munkásosztály

Ezekben az évtizedekben a [munkás]osztály minden szekciója saját érdekében kollektív akciókba kezdett. Mindez az akciók számából és az osztály töredezettségéből kifolyólag egy meglehetősen bonyolult történet. De kezdhetünk egy általánosítással: a harc leggyakoribb és egyben a legkezdetlegesebb formája a zavargás volt.

 

Most pedig következzen néhány sajátosság. 1801-től 1832-ig a New York-i feketék négy alkalommal lázadtak fel, hogy megakadályozzák azt, hogy a volt rabszolgákat visszaküldjék városon kívüli uraikhoz. Ezek az erőfeszítések általában kudarcot vallottak, az őrség erőszakkal válaszolt, és a résztvevők nem ritkán kemény ítéleteket kaptak. A fehér abolicionisták [a rabszolga-felszabadítás hívei] is elítélték ezeket a zavargásokat. Tehát ezek a lázadások a nép öncselekvését jelentették az elit rosszallása ellenére – említeni sem szükséges, hogy a törvény alkalmazása során faji megkülönböztetés érvényesült.

 

A fehérek zaklatták a feketék templomait és színházait is, ezek pedig időnként magasabb szintre lökték a lázadások szintjét. A konfliktusba a szegény bevándorlók is bekapcsolódtak, de néha maguk a gazdag fehérek és az őrszemek is részt vettek benne. 1826-ban egy feketeellenes lázadás három napig dühöngött, megrongálva a feketék házait és templomait – a fehér abolicionista lelkészek házaival és templomaival egyetemben.

 

De nem csak konfliktus volt a fekete és a fehér munkások között. 1802-ben fehér és fekete tengerészek együtt követeltek magasabb béreket. Mint az időszak legtöbb sztrájkra során, itt is érvényesült az a metódus, amit a történész Eric Hobsbawm a „lázadás kollektív alkujának” nevezett. Ebben az esetben a sztrájkolók üzemképtelenné tették azokat a hajókat, amelyek alacsonyabb bérekért szerződtettek valakit. A dokkmunkások az 1825-ös és 1828-as harcias sztrájkok során is egységbe tömörítették a bőrszín és felekezeti hovatartozás szerint megosztott embereket.

 

A kézművesekhez hasonlóan, amikor a szakképzett munkások felléptek érdekeikért, általában volt szükségük arra, hogy fizikai kényszerhez folyamodjanak, mivel ők rendelkeztek az adott szaktudás fölötti monopóliummal. A kézműves munkások mindazonáltal militánsabbakká váltak ezekben az években. A sztrájkok a szakképzett munkásoknál három hullámban történtek, melyek 1809-ben, 1822-ben és 1829-ben kezdődtek. Az egyes hullámok egyre harciasabbak és erőszakosabbak lettek a korábbiaknál – amint más, a szolidaritást megtagadó szakképzett munkásokat is célba vettek. 1829-ben a kézműves munkások egy mozgalmat vezettek a munkanap 10 órára való csökkentéséért, és létrehozták a Munkások Pártját. A párt még abban az évben összeomlott, de ez vezetett 1833-ban az Általános Szakszervezet megalapításához.

 

Miközben a munkások, mint osztály egyre öntudatosabbak lettek, egyre megszokottabbá vált, hogy lázadás robbanjon ki olyan helyeken, ahol a tömegek összegyűltek: kocsmákban, színházakban vagy az utcán. Az ilyen lázadásoknak nem feltétlenül volt világos gazdasági vagy politikai célkitűzése, de már a munkásosztály (vagy az osztály etnikai és faji alapon vett szegmenseinek) saját öntudatos, kollektív megnyilvánulásaira jelentettek példát. A század első évtizedeiben évente négy ilyen lázadásra is sor került, de az 1825 és 1830 közötti időszakban a New York-iak átlagosan havonta egyszer fellázadtak.

 

Az egyik lázadás ezek közül különösen kétségbe ejtette az elitet. 1828-ban új év napján egy mintegy 4 ezer fiatal angol munkásból álló hangos tömeg dobjaival és zajkeltőivel a Broadway felé vette az irányt, ahol a gazdagok laktak. Az Evening Postban megjelent egyik névtelen beszámoló tanúsága szerint: „egy hatalmas pennsylvaniai (ekhós) szekeret hoztak magukkal”, és „egy hosszú, néhány rod (1 rod = 16,5 láb) hosszúságú kötéllel” vontatták azt. Útközben szétvertek egy afrikai templomot, és bántalmazták az egyházi személyzetet. Az őrség néhány lázadót letartóztatott, de a tömeg kiszabadította őket, és megfutamította az őrséget. A tömeg betért több kocsmába, majd visszafordult a kereskedelmi körzet felé, ahol szétvert néhány üzletet. A Battery-nél bezúztak párat a város leggazdagabb otthonainak ablakai közül. Ezt követően visszafordultak a Broadway felé, ahol a gazdagok épp ünnepséget tartottak a City Hotel-ben.

 

 

Az utcát rövid időn belül áthatolhatatlan tömeg zárta le, és a hölgyekkel és urakkal hazafele tartó kocsik számára nem engedélyezték az áthaladást. A nyugtalanság hatalmasra nőtt, amikor az őrség egy keményebb része összeverődött azzal a szándékkal, hogy letartóztassa a vezetőket, és visszaállítsa a rendet.

 

 

A tömeg vezetői öt perces fegyverszünetet kértek. Ez lehetővé tette az őrség számára, hogy gondolkodjék a harcról, amibe belekezdeni készült. Eközben a tömeg felvágta a hosszú szekér ponyváját, és első sorait felfegyverezte az onnan elővett „mintegy három láb hosszú nyársakkal”. Amikor az öt perc letelt, az őrség félreállt, „és a tömeg zajongva és győzedelmesen továbbhaladt a Broadway irányába”.

 

A munkásosztály ellenszegülése New York City vezető családjainak szeme láttára zajlott. Az újságok az őrség létszámának növelését követelték. Az 1828-as lázadás – és az 1834-es év nagy lázadásai – felgyorsították azoknak a reformoknak a meghozatalát, amelyek végül elvezettek a New York City Police Department 1845-ös megalapításáig.

 

Az 1845-ös reformok megnövelték a rendőri erőket, professzionálissá tették és centralizálták őket katonaibb jellegű parancsnoki lánc kialakításával. Az őrség 24 órássá vált, és a rendőröknek tilos volt másodállást vállalniuk. Fizetésüket megemelték, és a rendőrség a továbbiakban nem kapott juttatást a bírságokból, amelyeket a tettesektől hajtottak be.

 

Ez azt jelentette, hogy a rendőrök ezentúl nem azért mentek ki őrjáratozni, hogy megélhetésüket biztosítsák, egy olyan folyamat keretében, amely a bűnvádi eljárások meglepő szelekciójához vezetett. A bírság-rendszer megszüntetése a parancsnokoknak nagyobb szabadságot adott a vezérelvek és a prioritások felállításában, így az ügyosztály sokkal érzékenyebbé vált a gazdasági elit változó igényeire.

 

Így vette kezdetét a New York-i rendőrség működése.

 

***

 

A rendőrség története Délen egy kissé különbözött az előzőektől, amire feltehetően már számítottatok.

 

A világ egyik első modern típusú rendőri ereje Charlestonban, Dél-Karolinában jelent meg évekkel azelőtt, hogy a New Yorki erők teljesen professzionálissá váltak volna. A charlestoni rendőrség előfutárát nem egy városi őrség felállítása jelentette, hanem a rabszolgaőrjáratok, amelyeket vidéken működtettek. Amint azt egy történész leszögezte, „minden (déli) államban (a polgárháborút megelőzően) fegyveres rendőri őrjáratok kóboroltak vidéken nappal és éjszaka, megfélemlítve, terrorizálva és bántalmazva a rabszolgákat, engedelmességre és szelídségre kényszerítve őket”.

 

Ezek általában a fehér polgárok önkéntes erői voltak (gyakran vonakodó önkéntesek), akik saját fegyvereiket használták. A rabszolgatartók a vidéki rendszert fokozatosan alkalmazták a városi életre is. Charleston lakossága nem nőtt olyan dinamikusan, mint New Yorké. 1820-ban még csak 25 ezren éltek itt – viszont több mint a felük afroamerikai volt.

 

Charleston kereskedelmi központ volt a gyarmati idők kezdetétől fogva, mióta Dél-Karolina fő helyszíne lett az indigó és a rizs exportnak. A város hasonlóképpen fontos kikötő volt a - közvetlenül Afrikából vagy a Karib-térség rabszolga kolóniáiból - eladásra érkező afrikaiak miatt is.

 

Azt követően, hogy az 1808-as kongresszus megtiltotta a rabszolgák importját, Charleston átrakodó központként és rabszolgapiacként funkcionált a Virginiát és a Karolinákat Alabamával, Mississippivel és Louisianával összekötő út menti fekvése miatt. A „Messzi Dél” ezen három államának [ti. Virginiának, Észak-Karolinának és Dél-Karolinának] szüksége volt a rabszolgamunkások állandó beáramlására, hogy lépést tudjanak tartani a 19. század gyapjúigényeivel. A textilüzemek Angliában és New Englandben az ipari forradalom szakaszában jártak, és a „Messzi Dél” rabszolga munkaereje a robbanás szerves részét képezte.

 

Charleston nem feküdt a tengelyén ennek a robbanásnak, amely lezajlott az olyan polgárosodó városokban, mint New Orleans és Birmingham Angliában. Mindazonáltal a charlestoni városi élet – a gazdasági és társadalmi egyaránt – kötődött az Atlanti-óceán mindként partjának más kikötővárosaiban fejlődő kapitalista gazdaságokhoz.

 

Dél-Karolina nagy ültetvényesei közül sokaknak volt házuk Charlestonban, így az állam legnagyobb rabszolgatartói egyben az állam fővárosának politikájában is meghatározó pozíciókkal rendelkeztek. Az Atlanti-partvidék kereskedelmi városainak uralkodó osztályaihoz hasonlóan a charlestoni elitnek is szüksége volt olyan munkaerőre, amit meg tudott növelni, és amelyet a piac hullámzásaihoz igazítva szerződtethetett. A rabszolgaság egy merev mód volt arra, hogy a munkaerőt megszervezzék, hiszen a rabszolgáknak szüksége volt ételre és ruházatra, akár van elvégzendő munka számukra, akár nincs, a pangások időszakában pedig a rabszolgák csak költséggé válnak a gazda számára.

 

Ez okból kifolyólag az urak Charlestonban és más rabszolgatartó városokban – még a gyarmati időszakban – elkezdték  rabszolgáikat bérmunkásként dolgoztatni. Néhány rabszolgát a gyártulajdonos közvetlenül birtokolt, főképp Richmondban, a Dél legiparosodottabb városában. A legtöbb charlestoni rabszolga olyan fehér városlakók tulajdona volt, akik néhányat közülük személyi szolgaként alkalmaztak, a többit viszont „kiadták” olyan munkaadóknak, akik bért fizettek nekik. Egy pár charlestoni rizsmalom birtokolta azokat a rabszolgákat, akiket használt, de emellett a saját rabszolgáikat bérbe is adták másoknak, amikor nem volt szükség arra, hogy a malom teljes kapacitással működjön.

 

Először a gazdák munkát találtak rabszolgáiknak, és a bérek egészét elvették tőlük. De sok gazda hamarosan kényelmesebbnek találta, ha a rabszolgái maguknak keresnek munkát, miközben lakbért szedett tőlük arra az időre, amit nem a gazdánál töltöttek.  Egy gazda egy rabszolga vételárának 10-15%-át volt képes visszakapni azáltal, hogy bérbe adta őt.

 

A megállapodásoknak ez az új rendszere alapjaiban változtatta meg a rabszolgák és a gazdáik közti viszonyt, nem is beszélve a rabszolgák egymás közti viszonyáról. A rabszolgák idejük nagy részében kikerültek gazdáik közvetlen felügyelete alól, és sokan közülük képessé váltak arra, hogy a gazdájuknak fizetendő díjon felül még pénzt is keressenek maguknak. Charleston fekete lakói úgy kezdtek tekinteni az illetékekre, mint a „jutalékra a szabadságért”.

 

Sok afroamerikai még azt is megengedhette magának, hogy „kint éljen” – lakhatást találva magának gazdája háztartásán kívül. A rabszolgák szabadon házasodhattak és lakhattak együtt bárkivel. Néhány szakképzett rabszolga kisiparos maga is elkezdett bérmunkásokat alkalmazni. Ebbe a körbe néhány nő is beletartozott, akik varrónőként dolgoztak, jellemzően a város ruhaiparában. A legtöbb bérmunkát végző rabszolga férfi volt, akik pár szakképzettséget igénylő iparágban, rövid időre szóló és szakképzettséget nem igénylő munkákon, illetve az áruszállításban dolgoztak. A nők, akik a charlestoni feketék többségét alkották többnyire házi rabszolgaként dolgoztak.

 

A 19. század első évtizedeire Charlestonban létrejött egy többségében fekete városrész, amelyet „Charleston Neck-ként” ismertek, s néhány színes bőrű szabad ember mellett többnyire rabszolgák népesítették be. Charleston egy két folyó közt húzódó félsziget déli részén feküdt, és a lakók a félsziget nem egyesített északi részét hívták „Neck-nek”. 1850-ben és szinte biztosan ezt megelőzően is a charlestoni feketék több mint negyede fehér felügyelettől mentes házakban élt. A „kint élők” közt egyaránt voltak szabadok és rabszolgák is. A város joghatóságán kívül az italmérők tulajdonosai a Neck-ben figyelmen kívül hagytak bizonyos törvényeket, és kiszolgálták a vegyes etnikumú vevőkört.

 

A Dél fehér lakossága városban és vidéken egyaránt a rabszolgafelkeléstől való állandó félelemben élt. Vidéken a feketék állandó felügyelet alatt álltak, és a fárasztó munkavégzés során a rabszolgáknak nyílott néhány lehetőségük arra, hogy széles szociális kapcsolatrendszer fejlesszenek ki. De Charlestonban amint a feketék megpróbálták létrehozni a maguk közösségi életét, a fehérek gyakran bosszúsággal és riadalommal reagáltak. 1818-ban több mint 4 ezer szabad és rabszolga fekete vált ki a város vegyes etnikai összetételű metodista egyházából, és épített egy káptalant az új Afrikai Metodista Egyház (AME) számára a Charleston Neck-ben.

 

***

 

Mivel a déli városokban a létfeltételek sokkal szabadabbak voltak, mint az ültetvényeken, az államnak az elnyomás eszközéhez kellett nyúlnia, hogy a rabszolgatartók meg tudják óvni magukat.

 

A Charleston Gárda és Őrség próbálgatás eredményeként fejlődött ki, és vált egy egyértelműen modern városi rendőrséggé az 1820-as évekre, ellátva a fekete lakosság éjszakai zaklatását, és készen állva a gyors mozgósításra, ha a tömegek kontrollálására volt szükség. Ha feketéket, sőt akár, ha szabad feketéket kaptak rajta, hogy éjszakai takarodó után elfogadható mentség híján kinn tartózkodtak, a Gárda letartóztatta őket, és másnap reggel 39 korbácsütésig terjedő büntetésben részesültek, miután egy bíró áttekintette az ügyet. Ezt a gyakorlatot a gyarmati időkig lehetett visszavezetni, és a vidéki rabszolgaőrjáratok módszereit tükrözte. Az első fontos különbség az volt, hogy a Gárda egy fizetett erő volt, s nem besorozott civilek csoportja.

 

A Városi Gárda a nappali szolgálatot ünnepekkor és vasárnaponként is ellátta, mikor is biztosították a rendet a heti vásárokon, melyeket nagyrészt fekete rabszolganők működtettek. A fekete tömegek különösen piacnapon meglehetősen durvák lehettek, mint azt a történész Bernard Powers megjegyzi: egy fehér polgár leírta az 1840-es években, hogy ő „állandóan idegeskedett, főleg vasárnaponként a legengedetlenebb és legdurvább népség miatt; minden törvényre fittyet hánytak, és ha egy környékről szétszóródva kiszorultak, egy másikban nagyobb számban újra összegyűltek”.

 

A városi hatóságok úgy tekintettek az AME egyházra, mint a feketék autonómiájának nyugtalanító kifejeződésére. 1818-ban, az egyház létrejöttének évében a Városi Gárda razziázott az egyháznál, és 140 tagját letartóztatta egy ritkán használt törvényre hivatkozva, amely hét vagy annál több fekete számára megtiltotta a szabadtéren való gyülekezést, ha a dologra nem fehér emberek társaságában került sor. Mind a szabad, mind a rabszolgatartó államokban az AME egyház hamarosan fontos központjává vált a feketék felszabadításáról folytatott vitáknak, még ha gyülekezeteik messze is voltak attól, hogy egységesek legyenek a téren, hogy milyen lépéseket kellene tenni a szabadság irányába.

 

David Walker, az AME egyik bostoni tagja és szerzője az 1829-ben megjelent harcias „Appeal to the Colored Citizens of the World-nek” [„Felhívás a világ színes lakosaihoz”], valószínűleg az 1820-as évek elején a charlestoni AME tagja volt. Walker nézetei, köztük sok bibliai érv arra vonatkozóan, hogy a rabszolgák fellázadhatnak és szabadságot nyerhetnek, egybeesik a Denmark Vesey, charlestoni szabad fekete asztalosnak tulajdonított nézetekkel, akit egy 1822-es tömegfelkelés kitervelésével vádoltak meg.

 

A lázadástól való félelem pánikba ejtette a charlestoni fehéreket. A városi elit, melyet az intendáns (a polgármester) vezetett, rendelkezett az összeesküvéssel gyanúsítottak megkínzásáról, akik az ennek köszönhetően kicsikart vallomásaikban bemártottak másokat is. Heteken belül a gyanúsítottak második körének megkínzásával tucatnyi újabb névhez jutottak. Bűnös volt vagy sem – a szakértő történész nem értenek egyet azzal, hogy volt-e egyáltalán összeesküvés - Veseyt és 34 másik fekete férfit felakasztottak, 27-et pedig száműztek.

 

Vesey és más megvádolt konspirátorok tanfolyamokat vezettek az AME egyházban. Kivégzésük után egy fehér városlakókból álló csőcselék felégette a templomot. A gyülekezet tagjai titokban a polgárháború alatt továbbra is találkozgattak. (Az 1865-ös felszabadítás után Denmark Vesey fia, aki szintén asztalos volt, tervezte meg az új AME egyház első épületét).

 

Az 1822-es pánik közepett a fehér polgárok hanyagsággal vádolták a Városi Gárdát, és azt követelték, hogy professzionálisak legyenek, és növeljék létszámukat. Ettől kezdve a Gárda 24 órában látta el a szolgálatot, és az intendáns közvetlen parancsnoksága alatt centralizálták. Amint a pánik elült, a törvényhozók pár hónapon belül hatályon kívül helyezték ezt a két rendszabályt, jóllehet az erők megnövelését helybenhagyták.

 

Mi több, Dél-Karolina állama azzal válaszolt a Vesey-ügyre, hogy építtetett egy helyőrséget és egy fegyverraktárt Charlestonba, a Charleston Neck határára. Ezt az épületet arra szánták, hogy elnyomja a fekete lakosságot, s úgy ismerjük, mint a Citadellát – és 1842-ben, mikor az épület helyt adott a katonai akadémiának, az még viselte ezt a nevet. A Citadella csapatai kivezényelhetők voltak Charlestonba, de egy állami milíciával karöltve, melyet „Neck Rangers-ként” [„Neck Kopók”] ismerünk, az is feladatuk volt, hogy rendet tartsanak a Neck-ben.

 

Az 1820-as évek közepén a fehérek egy gyújtogatássorozattal vádolták a feketéket. A tanács erre úgy reagált, hogy visszaállított egy kis létszámú nappali erőt, miközben hat lovat is melléjük rendelt a kommunikáció és a mozgósítás felgyorsítása végett. Így jött létre Charlestonban a 24-órás rendőri őrjárat három évvel azelőtt, hogy a londoni rendőrséget 1829-ben megalapították volna.

 

Az 1830-as évek közepére a törvényhozók visszaállították azt a rendszabályt, amelyet az 1822-es pánik alkalmával elsőként alkalmaztak – a városi kormányzat (és a Gárda) központosítását egy teljes munkaidőben dolgozó polgármester irányítása alatt. Az 1836-os reformokat követően a város 118 fős Gárdát tartott fenn, köztük 94 közlegényt és négy zenészt. Az éjjeli őrség egy őrére 263 lakos jutott, amivel messze túlszárnyalta Bostont (itt egy őrre 815 lakos jutott) és New York-ot (itt egy őrre 771 lakos jutott).

 

Az elit tovább folytatta a centralizációt a Charleston Neck 1849-es városhoz csatolásával, így vonva azt a Városi Gárda hatásköre alá. Ezt megelőzően a Rangers és a Citadella csapatai, aki a Neck-et ellenőrizték, egy átmeneti kategóriát jelentettek a vidéki rabszolgaőrjáratok és a modern rendőrség között. Azáltal, hogy a Neck a Gárda hatásköre alá került, a színteret teljes egészében újjászervezték, az utolsó polgári milicistát is helyettesítve a városi munkaadók által fizetett egyenruhás járőrökkel.

 

A Déli erők már az 1820-as évek előtt is sokkal militarizáltabbak voltak, mint a rendőrség Északon. A Gárda számos rangfokozatból álló katonai hierarchia szerint működött, és az első Északi rendőröktől eltérően ők bajonettel ellátott fegyvert is viseltek. A század első évtizedeiben a New York-i éjszakai őrség nem ment ki folyamatosan járőrözni, Charlestonban azonban igen, rendszerint öt vagy annál több főből álló osztagokban. A polgárháború előtti évekig a városba látogatók gyakran írtak a Gárda egyedülálló módon félelmet keltő jelenlétéről.

 

A rendőri erők sajátos története eltérően alakult az egyes amerikai városokban, ám végül mind hasonló intézményes megoldásnál lyukadtak ki. A rendőrség természete a „probléma” természetéből adódott: egy városi dolgozó népességből, amely bizonyos gazdasági autonómiát élvezett, mint bérmunkások és kisiparosok összessége, és ennek köszönhetően képessé vált létrehozni egy saját érdekeinek megfelelő közösségi életet. A Déli tapasztalat alátámasztja továbbá azt a jellegzetességet, ami Északon már nyilvánvaló volt: a feketeellenes rasszizmus már a legelső naptól fogva beépült az amerikai rendőrség munkájába.

 

***

 

A vége felé közeledve egy pár szót Philadelphiáról is fogok ejteni, előtte azonban kiemelek néhány olyan motívumot, amely mindegyik ilyen esetre érvényes.

 

Mindenekelőtt az szükséges, hogy szélesebb kontextusban tisztázzuk az uralkodó osztály terveit a munkásosztály irányítására és formálására vonatkozóan. Korábban azt mondtam, hogy a munkások lázadásának kezdete egybeesett azoknak a régi módszereknek az összeomlásával, amelyek a munkaerő folyamatos személyes ellenőrzésén alapultak. Az állam lépett a felügyeleti szerepkörbe. A rendőrök ennek a törekvésnek a részei voltak, de Északon az állam kiterjesztette a szegények segélyezésének és a közoktatásnak a programjait is.

 

A rendőri munkát kiegészítették a szegénysegélyezési rendszerrel, azáltal, hogy az őrök intézték a szegények regisztrációját, és azok elhelyezését a dologházakban. Ez még azelőtt történt, hogy a rendőrséget professzionálissá tették volna – az őrök választották ki az arra „érdemes szegényeket” az „érdemtelen szegények” közül. Ha az emberek munkanélkülivé váltak és képtelenek voltak dolgozni, az őrök irányították át őket az egyház vagy a város által biztosított alamizsna felé. De ha az emberek képesek voltak dolgozni, „naplopónak” bélyegezték őket, és a rémes dologházakba vetették őket.

 

A szegénysegélyezési rendszer döntően hozzájárult a (bér)munkaerőpiac létrejöttéhez. A segélyezési rendszer legfőbb funkciója az volt, hogy a munkanélküliséget olyan kellemetlenné és megszégyenítővé tegyék, hogy az emberek hajlandóak legyenek arra, hogy az átlagos munkákat nagyon alacsony munkabér ellenében is elvállalják, hogy elkerüljék a munkanélküliséget. A legszegényebb emberek büntetése révén a kapitalizmus létrehozott egy alacsony bértáblát hozott létre, és csökkentette az összbért.

 

A rendőrség a továbbiakban nem játszott közvetlen szerepet a segélyre szoruló emberek szelektálásában, viszont egy jó adag büntetést kiosztottak. Mint azt tudjuk, számos rendőr azon munkálkodott, hogy kellemetlenné tegye az életet az utcán a munkanélküli emberek számára.

 

A modern rendfenntartás kifejlődése a közoktatás kialakulásával is egybeesik. Az állami iskolák hozzászoktatták a gyerekeket a kapitalista munkahely fegyelméhez; a gyerekeket elválasztották családjuktól, hogy másokkal együtt elvégezzenek egy sor feladatot egy autoriter személy irányítása alatt, adott ütemterv szerint, melyet egy óra szabályoz. Az 1830-as és az 1840-es évek iskolareform mozgalma arra irányult, hogy a diákok morális karakterét átformálja. Ettől azt remélték, hogy a diákok készségesen alávetik magukat a tekintélynek, hogy képesek lesznek a kemény munkára, az önkontroll gyakorlására, és a jutalom késleltetésére.

 

Valójában a jó állampolgárság fogalmai, amelyek az iskolai reformmozgalomból származtak, tökéletesen összhangban álltak azokkal a kriminológiai fogalmakkal, amelyeket az utcán levő emberek kategorizálására találtak ki. A rendőrség nem csak a bűntettre fókuszált, hanem a bűnözői típusokra is – egy profilalkotási módszer, melyet állítólag tudományosan alátámasztottak. A „fiatalkorú bűnöző” például egy olyan fogalmat takart, amelyet az iskolában és a rendőrségen egyaránt alkalmaztak, és amely a gyakorlatban segített kapcsolatot teremteni a kétféle tevékenység között.

 

A jó állampolgárság ideológiája arra volt hivatott, hogy nagy hatással legyen a diákok gondolkodásmódjára, arra buzdítva őket, hogy a társadalomban meglevő problémákról úgy gondolkodjanak, mintha azok „rosszfiúk” tetteinek következményei lennének. Az iskoláztatás egyik fő célja az volt a reformer Horace Mann szerint, hogy egy bizonyos fajta lelkiismeretet tápláljanak a diákokba – vagyis hogy fegyelmezzék meg saját viselkedésüket, és váljanak önmaguk rendőrévé. Mann saját szavaival a cél az volt, hogy a gyerekek „inkább a kötelességre gondoljanak, mint a rendőrre”.

 

Szükségtelen mondanunk, hogy az említett séma a társadalom jófiúkra és rosszfiúkra történő felosztásáról tökéletes volt ahhoz, hogy azonosítsa a bűnbakokat, különösen azokat, akik más rasszhoz is tartoztak. Az ilyen moralizáló séma közvetlen versenytársa volt (és jelenleg is az) az osztálytudatos világnézetnek, amely a társadalom alapvető antagonizmusát a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közötti konfliktusban látja. A rendőri tevékenység így túlmegy azon, hogy egyszerűen elnyomást gyakoroljon – „megtanítja” a jó és a rossz polgár ideológiáját, amely az osztálytermi tananyagot összekapcsolja a dologházakkal.

 

Az egész lényege itt az, hogy a rendőrség felállítása az állami aktivitás szélesebb körű kiterjesztésének része volt, amely azt a célt szolgálta, hogy megnöveljék a kontrollt a munkásosztály mindennapos viselkedése fölött. Az iskoláztatás, a szegénysegélyezés és a rendőri munka mind arra szolgáltak, hogy a munkásokat hasznossá – és lojálissá – tegyék a kapitalista osztály számára.

 

***

 

A következő általános vonás valami olyasmi, amit mindannyian ismerünk, ez pedig a következő:

Van a törvény… és aztán van az, amit a rendőrök csinálnak.

 

Előbb pár szót a törvényről: azzal ellentétben, amit állampolgári ismeretek órán feltehetőleg tanultál, a törvény nem egy keretrendszer, amelyen belül a társadalom működik. A törvény a társadalmi működés terméke, de azt nem mondja meg számodra, a dolgok valójában hogyan működnek. A törvény nem is egy keretrendszer, ami szerint a társadalomnak működnie kellene, még akkor se, ha néhány ember ezt a reményt dédelgeti.

 

A törvény valójában csak egy eszköz azoknak a kezében, akik képesek arra, hogy használják, s arra szolgál, hogy befolyásolják az események menetét. A nagyvállalatok képesek arra, hogy ezt az eszközt használják, mert drága ügyvédeket tudnak alkalmazni. A politikusok, az ügyészek és a rendőrség szintén képes arra, hogy használják a törvényt.

 

Most nézzük kimondottan a rendőrök és a törvény kapcsolatát. A törvény sokkal több mindenről rendelkezik, mint amennyit a rendőrök ezek közül aktuálisan használnak, és betartatása mindig szelektív. Ez azt jelenti, hogy ők mindig eldöntik, a népesség mely részét vegyék célba, és kiválasztják, hogy a viselkedés mely fajtáit akarják megváltoztatni. Ez azt is jelenti, hogy a rendőröknek folyamatos lehetőségük nyílik a korrupcióra. Ha mérlegelhetik, hogy kit kapjanak el egy vétek miatt, akkor jutalmat várhatnak el azért, hogy valakit ne kapjanak el.

 

Egy másik lehetőség, hogy észrevegyük a szakadékot a törvény és aközött, amit a rendőrök tesznek az, hogy megvizsgáljuk azt a közkeletű elképzelést, hogy a büntetés a bíróság ítélete után veszi kezdetét. Bárki, akinek volt már dolga a rendőrökkel, megmondhatja neked azt, hogy a büntetés megkezdődik-e abban a pillanatban, amikor ők kezet emelnek rád. Letartóztathatnak téged, és börtönbe dughatnak mindenféle vádemelés nélkül. Ez már egy büntetés, és ők tudják is ezt. Említeni sem kell azt a durva fizikai bánásmódot, amelyben részesülhetsz, vagy azokat a lehetőségeket, ahogyan ők kiszúrhatnak veled, még akkor is, ha nem tartóztattak le.

 

Így tehát a rendőrök nap mint nap parancsolgatnak az embereknek bírósági végzés nélkül, és nap mint nap büntetik az embereket bírósági ítélet nélkül. Nyilvánvalóan a rendőrség fő társadalmi funkciói közül jó néhány nincsen törvény által rögzítve. Ezek részei a rendőri kultúrának, amelyet a rendőrök egymástól tanulnak a feletteseik bátorításával és iránymutatásával.

 

Ez visszavezet minket ahhoz a témához, amivel a legelején kezdtem. A törvény bűncselekményekkel és bűnelkövető egyénekkel foglalkozik. De a rendőrséget valójában azért állították fel, hogy a munkások és szegények csoportjaival kollektíve foglalkozzon, tehát a tömegekkel, a városrészekkel, a nép megcélzott szegmenseivel, mint kollektív entitásokkal.

 

Mindezen tevékenységük során lehet, hogy használják a törvényt, de az általános irányelvek a feletteseiktől érkeznek, vagy saját ösztöneikből következnek, mint tapasztalt rendőrök. A felsőbb utasítások gyakran kollektíve vonatkoznak egy embercsoportra – mondjuk egy engedetlen kerületet ellenőrzés alá vonjanak. Ők döntenek arról, hogy ezt megteszik, majd megkeresik mely törvényeket használhatnák ehhez.

 

Ez a jelentése a „zéró tolerancia”, a „törött ablakok” és hasonló irányelveknek, amelyeket a múltban nyíltan „arrogáns nigger” [„uppity nigger”] eljárásmódnak neveztek. A cél az, hogy néhány emberrel szembeni eljárással félelmet keltsenek és megerősítsék a tömegek feletti kontrollt. Az ilyen taktikák a kezdetektől fogva beépültek a rendőri munkába. A törvény egy eszköz, amit egyénekre alkalmaznak, de a valódi cél a nagyobb tömegek viselkedésének ellenőrzése.

 

***

 

Az utolsó néhány percemet arra fogom használni, hogy néhány alternatíváról beszéljek.

 

Ezek közül az egyik egy olyan igazságügyi rendszer, amely az Egyesült Államokban a rendőrség létrehozása előtt létezett. Philadelphiára vonatkozóan ezt jól dokumentálták, ezért erről a helyről fogok beszélni. A gyarmati Philadelphiában kialakult az ún. kisbíróságok rendszere, amelyben a legtöbb büntető eljárás helyet kapott. A polgármester és a tanácstagok bíróként vettek részt benne. A szegény embereknek pénzt kellett félretenniük, hogy fizetni tudják az illetéket a bírók számára, hogy azok meghallgassák az ügyüket.

 

Akkor és most is a legtöbb bűnt szegény emberek követték el szegény emberek ellen. Ezeken a bíróságokon a bántalmazás, lopás vagy rágalmazás áldozata vádlóként jelenne meg. Egy rendőr is részt vehet azért, hogy behozza a vádlottat, de ez nem ugyanaz a dolog, mint amikor a zsaru letartóztat valakit. Az egész akció az áldozat kívánságára történik, nem az állam céljainak érdekében. Továbbá a vádlott is indíthatna ellenpert.

 

Egyik oldalon sem álltak ügyvédek, így az egyetlen illeték az volt, amit a tisztviselőknek kellett fizetni. A rendszer nem volt tökéletes, mert a bíróság korrupt lehetett, és a szegények élete nem szűnt meg nyomorúságos lenni azután sem, hogy egy ügyet megnyertek. De a rendszer meglehetősen népszerű volt, és egy ideig még azután is folytatta működését, hogy a modern rendőrség és az állami ügyészség egymással párhuzamosan kifejlődött.

 

A rendőrség létrejötte, amely az ügyészség kialakulásával együtt zajlott le, azt jelentette, hogy az állam rátette a kezét az igazságszolgáltatásra. A bíróságon reménykedhetsz benne, hogy ártatlanként fognak kezelni addig, amíg be nem bizonyítják a bűnösségedet. Mielőtt a bíróságra kerülsz, keresztül kellett menned a rendőrök és az ügyészek kezén, akik bizonyosan nem úgy bánnak veled, mint egy ártatlannal. Meg van a lehetőségük, hogy nyomást gyakoroljanak rád vagy kínzások révén csikarják ki a vallomást – vagy manapság egyfajta vádalku formájában bírjanak vallomásra -, mielőtt a bíróságra kerülnél.

 

Bármennyire is igazságtalan rendszer jött létre a rendőrök és az ügyészek uralma által, a kisbíróságok megmutatták a philadelphiaiaknak, hogy lehetséges egy alternatíva, amely sokkal inkább egy egyenlő felek közötti vitatkozásos rendezésre hasonlított.

 

Ez a kulcs – újra elérhetővé tehetünk egy alternatívát, ha felszámoljuk az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, amelyek védelmére a rendőrséget felállították. Amikor Párizs munkásai 1871-ben két hónapra átvették a város feletti irányítást, a Kommün régi neve alatt egy kormányzatot hoztak létre. A társadalmi egyenlőség kezdetei Párizsban aláásták az elnyomás szükségességét, és lehetővé tették a kommünárdok számára, hogy kísérletezzenek azzal, hogy eltörlik a rendőrséget, mint egy az állampolgároktól elkülönült állami erőt. Az emberek megválasztanák saját közbiztonsági tisztviselőiket, akik a választóknak felelnének, és azonnal visszahívhatóak lennének.

 

Mindez sohasem vált bevett rutinná, mert a város az első naptól kezdve ostrom alatt állt, de a kommünárdoknak jó elképzeléseik voltak. Annak érdekében, hogy legyőzzék a rendőri elnyomás rendszerét, szükségszerűen azon kellett munkálkodniuk, hogy a Kommün nevének megfelelően éljenek – oly módon, hogy felépítik az egyenlők önkormányzó közösségét. Pontosan ez az, amit nekünk is tennünk kell.

 

***

 

Ez egy szerkesztett szöveg, amely egy beszélgetés anyagából készült, amelyre 2012 késő júniusában, Chicagóban került sor az éves szocialista konferencián. A beszélgetés hanganyaga elérhető a wearemany.org–on, de az itteni szöveg már korrigált néhány hibát, amit korábban vétettem, továbbá ezenfelül alapos revízió alá vettem a Charlestonról szóló fejezetet, miután 2016 márciusában ellátogattam oda.

 

Külön köszönet illeti a dél-karolinai Mary Battle-t, Alphonso Brown-t, Nic Butler-t, Sara Daise-t, Curtis Franks-t, Harlan Greene-t és Christine Mitchell-t e tárgykörben folytatott megvilágosító erejű beszélgetéseinkért.

 

Jelenleg a Haymarket Books-nál dolgozom a téma könyv hosszúságú feldolgozásán.

 

 

 

 

Néhány forrás.

 

A középkori Európa jogrendjéről:

 

Tigar, Michael: Law and the Rise of Capitalism. New York, Monthly Review Press, 2000.

 

Az angliai munkásosztályról és a rendőrségről:

 

Thompson, E.P.: The Making of the English Working Class, Vintage, 1966. [Magyarul lásd: Az angol munkásosztály születése címmel (Osiris, 2007.)]

 

Farrel, Audrey: Crime, Class and Corruption. Bookmarks, 1995.

 

Néhány történet az USA-ból és bepillantás a rendőrség működésébe:

 

Williams, Kristian: Our Enemies in Blue: Police and Power in America. Revised Edition, South End Press, 2007.

 

Silberman, Charles E.: Criminal Violence, Criminal Justice. First Edition, New York, Vintage, 1980.

 

A rendőrség - az USA nagyobb városaiban bekövetkezett - evolúciójának fő forrása:

 

Bacon, Selden Daskam: The Early Development of American Municipal Police: A Study of the Evolution of Formal Controls in a Changing Society. Two volumes. University Microfilms, 1939.

 

New York és Philadelphia sajátos forrásai:

 

„New Year’s Amusements”. New York Evening Post, January 2, 1828.

 

Gilje, Paul A.: The Road to Mobocracy: Popular Disorder in New York Ciy, 1763-1834. The University of North Carolina Press, 1987.

 

Steinberg, Allen: The Transformation of Criminal Justice: Philadelphia, 1800-1880. 1st edition. Chapel Hill, The University of North Carolina Press, 1989.

 

A Dél sajátos forrásai:

 

Chapman, Anne W. „Inadequacies of the 1848 Charleston Census”. The South Carolina Historical Magazine, vol. 81, No. 1 (January 1980), 24-34.

 

Hinks, Peter P.: To Awaken My Afflicted Brethren: David Walker and te Problem of Antebellum Slave Resistance. Pennsylvania State University Press, 1996.

 

Power, Bernard E.: Black Charlestonians: A Social History, 1822-1885. University of Arkansas Press, 1994.

 

Schweninger, Loren: „Slave independence and enterprise in South Carolina, 1780-1865”. The South Carolina Historical Magazine, vol. 93, No. 2 (April 1992), 101-125.

Wade, Richard C.: Slavery in the Cities: The South 1820-1860. Oxford University Press, 1964.

 

A nyilvános oktatás első éveiről az USA-ban:

 

Bowles, Samuel és Gintis, Herbert: Schooling in Capitalist America: Educational Reform and the Contradictions of Economic Life. Reprint. Haymarket Books, 2011.

 

 

 

 

Forrás: https://worxintheory.wordpress.com/2014/12/07/origins-of-the-police/