Az ellenforradalmi Cseh Légió katonái pózolnak az általuk meggyilkolt forradalmárok holttesteivel (a felvétel Vlagyivosztokban készült)

 

Az olyan akadémikusok, mint Paul Avrich, az olyan militánsokkal együtt, mint Volin, Gorelik és Arsinov csupán vázlatát adták nekünk a szibériai anarchizmusnak. Az anarchizmus itteni fontos szerepe homályban maradt.

Most Anatoli Shtirbul munkája ráirányította a reflektorfényt erre a régióra és annak anarchista történelmére.

„Az anarchista mozgalom Szibériában a 20. század első negyedében: Államellenes lázadás és állammentes munkás-önszerveződés” c. munkáját 1996-ban tette közzé az Omszki Egyetemen, de nyugat-európai országokban mindeddig semmiféle fordításban nem jelent még meg.

Kétkötetes műve egyrészt tartalmaz sok, a Cseka és a Kommunista Párt archívumaiból származó dokumentumot, másrészt különböző forrásokból származó szemtanúi beszámolókat.

Shtirbul bizonyára nem anarchista, csupán szimpátiával viseltet az anarchizmus iránt, de mindennek komoly tanújelét adta a forradalmárok és Szibéria lakossága irányába egyaránt.

Shtirbul összekapcsolja Szibériában az anarchista tradíciót az évszázados hagyományokkal. Utal arra a tendenciára, amely a kozák csoportok antifeudális autonómiájától a parasztok és banditacsoportok közötti szolidaritás erős szálain, a disszidens orosz ortodox csoportok államellenességén és a protestantizmus 19. századbeli hatásán keresztül a parasztok és munkások között létező kooperatív együttműködés gyakorlatáig ível. Bakunyint gyakran nevették ki, beleértve a marxistákat is, amiért támogatta a banditák csoportjait az Orosz Birodalomban. Az említett munka hitelt ad a banditizmus társadalmi fontosságának és segítséget nyújt radikális lehetőségeinek újragondolásához. Shtirbul tulajdonképpen Lojdikov munkáját vette alapul, aki úgy vélte, Bakunyin liberter meggyőződése szibériai száműzetése során vált erősebbé.

 

Száműzetés

Az anarchisták megjelenését a börtönökben, valamint a szibériai száműzetésben - mint a cári rezsim elleni tevékenységük eredményét - kell a szibériai anarchizmus egyik gyökerének tekintenünk.

Az első jellegzetes anarchista csoportok 1902-ben tűntek fel, és társadalmi fellépésük az 1905-1906-os orosz forradalomtól datálható. Mivel a kisebbséghez tartoztak, az anarchisták a szóbeli vagy az írott propagandára összpontosítottak. A reformista pártok kudarcai és a forradalmat követő elnyomás egybeesett a rosszabbá váló gazdasági helyzettel és az életkörülmények romlásával. Ennek eredményeképpen a politikailag aktív munkások egy része anarchista álláspontra helyezkedett. A Tomszk nevű anarchista csoport 1907-ben összegyűlt, és elhatározta, hogy szóbeli és nyomtatott propaganda terjesztésébe fog, agitációba kezd a fegyveres erőknél, hogy egy felkelést készítsen elő, legális tevékenységet folytat a kooperatívákban, a szakszervezetekben és a szolidaritási alapokban, továbbá kirabolja az állami bankokat és elveszi gazdag magánszemélyek vagyonát, a terror fegyverét alkalmazva velük szemben. A szociáldemokratákkal, az eszerekkel és a pártonkívüli forradalmárokkal együttműködve különböző fegyveres akciókat hajtottak végre: egy kudarcra ítélt felkelést 1907-ben Omszkban [a szövegben előforduló és beazonosítható településeket egy mellékelt térképen ábrázoltuk – P.P.], és egyet 1911-ben Csitában, amelyben a katonák is részt vettek (egy ezred 30%-a dezertált és állt melléjük!). A kisajátító és terrorista akciók száma egyaránt magas volt.

1914-ben 30 ember részvételével egy anarchista kommunista konferenciára került sor az Irkutszki terület egyik falujában, s itt egy kettős irányvonalat alakítottak ki az anarchista propaganda és a hatalom képviselőivel szembeni terror számára. Ugyanebben az időszakban végbement egy szakadás, s az anarchista mozgalom három áramlatra esett szét: az anarchista kommunistákra, az anarcho-szindikalistákra és az anarchista individualistákra. Shtirbul becslései szerint az 1906-1907-es periódusban 100 anarchista jutott 3.000 szociáldemokratára és 1.000 eszerre. Szerinte 1917-ben 46 anarchista csoport és klub létezett mintegy 800 militánssal.

Az 1917-es orosz forradalom hamar kedvező fordulatot vett a bolsevikok számára, akik siettek ellenőrzésük alá vonni minden kormányzati apparátust. Miközben el voltak foglalva a fehér ellenforradalommal szembeni ellenállással, más forradalmi csoportok megkíséreltek létrehozni egy a bolsevikokkal szembenálló népi szervet.

Ebben a fejlődési szakaszban az anarchisták megoszlottak a szovjetpárti és a szovjetellenes tendenciák közt. Szibériában az anarchisták egy konstruktív tevékenységbe, jelesül a Kemerovo [az eredeti szövegben hibásan Keremovóként szerepel – P.P.] bányászai közötti szervezkedésbe kezdtek. Mindez azon belső problémák ellenére történt, amelyek a soraikban megtalálható „bűnöző elemek” jelenlétével voltak kapcsolatosak.

Szeptemberben és októberben a munkások elfoglalták a gyárakat és a műhelyeket. Shtirbul ez esetben „spontán anarchizmusról” beszél, azaz az anarchista szerveződésekkel való kapcsolat hiányáról. Ez indokolja Lenin azon aggodalmát, miszerint a helyzet kezd kicsúszni a bolsevikok irányítása alól. Irkutszkban, amelyet a reakciós Kornyilov tábornok tartott ellenőrzés alatt, 1917 szeptemberében sor került a helyőrség sikertelen felkelésére. Tomszkban, Krasznojarszkban, Cseremhovóban, Szemipalatinszkban [a mai Kazahsztán területén található Semey – P.P.], Csitában és a Bajkál-tó hajóin hasonlóképpen sor került anarchista agitációra. Miközben az eszerek és a mensevikek aktivitása gyorsan csökkent, a bolsevikoké és az anarchistáké egyre csak nőtt. Az anarchisták komoly befolyással rendelkeztek a Tomszki, a Krasznojarszki és az Irkutszki területen, valamint a Bajkál-tó vidékén. Ez a 4 terület közel 3.5 millió km2-t jelentett, Szibéria 12,7%-át.

 

A szovjetek

A Novomirszki Kiadó anarchista könyveket (Kropotkin, Reclus és Malatesta) kezdett el kiadni, s Tomszkban szintén megjelentek olyan újságok, mint a Szibirszkij Anarkiszt („A Szibériai Anarchista”) Krasznojarszkban és a Buntyivnyik (A felkelő).

Kezdetét vette az anarchisták és a bolsevikok közötti konfliktus.

1917-1918 telén a krasznojarszki anarcho-szindikalisták kinyilvánították szembenállásukat a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszóval, és határozottan kijelentették, hogy fel fognak készülni a pártokkal szembeni küzdelemre, amelyeknek nincs helye a „proletárforradalmakban”. 1918 tavaszán a tomszki anarchisták megvédtek egy olyan szerveződést a szovjetektől, amely valóban a munkásosztály érdekeit fejezte ki. 1918 folyamán a szovjetek különböző kongresszusain is megfigyelhetők az anarchisták jelenlétének nyomai: januárban a 104-ből 7 delegált jött Nyugat-Szibériából, az Irkutszki területről. Ezenfelül bizonyos részletek azt mutatják, hogy ezek az alakok anarchista befolyás alatt álltak. A szovjetek össz-szibériai kongresszusán, amelyre februárban került sor Irkutszkban, a 202 delegált közül 8 anarchista volt. A kongresszus saját irányítására megválasztott 25 bolsevikot, 11 eszert, 4 maximalistát, 4 anarchistát és 2 internacionalista szociáldemokratát (az irányítás emiatt több mint 45%-ban nem-bolsevik kézbe került).

Shtirbul beszámol az anarchisták növekvő befolyásáról a vasúti dolgozók és a parasztok körében, akik a Szibériába küldött anarchista meggyőződésű katonákkal egészültek ki.

Érdekes, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Mahno és Arsinov: a koordináció és a közös stratégia hiánya volt az, amely - a bolsevikokkal ellentétben - az anarchista fejlődés gátját jelentette Szibériában éppúgy, mint egész Oroszországban.

A bolsevikok 1918 tavaszán felléptek az anarchisták ellen a Csekát használva fel, hogy felvegye velük a harcot, és bebörtönözze őket. De Szibériában az anarchista egységek bolsevikok általi lefegyverzése elmaradt a Kolcsak vezette fehérek 1918. márciusi támadása miatt. Ezek az egységek, akárcsak a baloldali eszerek szervezte egységek, túlságosan hatékonyan harcoltak ahhoz, hogy a bolsevikok megengedhessék maguknak elpusztításukat. Ők álltak a földalatti ellenállás élén, amikor a fehérek elfoglalták Szibériát. 1918 őszén a már említett anarchista parasztok gerillacsoportjai tűntek fel az egyes területeken. Novoszelov, egy tíz harcosból álló csoport parancsnoka, az „Anarchisták márciusát” énekelte, és vörös és fekete zászlókat lengetett, melyeken az „Anarchia a rend anyja” felirat (egy Reclustól származó idézet, amely a mahnovista zászlókon is feltűnt) szerepelt. Más anarchista csapatok is megválasztották a parancsnokaikat.

Shtirbul úgy tartja, a Szibériában harcoló 140.000 forradalmár jelentős része anarchista befolyás alatt állt. A mahnovista csapatokhoz hasonlóan, akik döntő mértékben járultak hozzá a fehér tábornok, Gyenyikin vereségében Ukrajnában, a szibériai anarchista partizánok (Novoszelov és Rogov) Kolcsak visszaverésében játszottak szerepet. Szigorúan katonai szempontból nézve az anarchisták támogatása a fehérek elleni harcban nélkülözhetetlen volt. Ez megmagyarázza, hogy a Moszkvából érkező parancsok ellenére – amelyekkel komoly erőfeszítéseket tettek a szibériai anarchizmus szétzúzására – mért tekintették a helyi bolsevikok az anarchistákat tisztességes forradalmároknak.

 

Sejtések

A Kommunista Párt akadályba ütközött, amikor a moszkvai vezetők rendeleteinek érvényt akart szerezni Szibériában, a Vörös Hadsereg vezetőiként alkalmazott ex-cári tisztek hatáskörén kívül eső területen. Ezek a körülmények igazolták az anarchisták gyanúját a bolsevikokról és saját meggyőződésüket, miszerint a forradalomnak maguknak a tömegeknek az irányítása alatt kell végbemennie. A Marmontov vezette Paraszt Partizánok Negyedik Hadseregében a parancsnok, M. V. Kozir javasolta, hogy a szovjeteket a bolsevikok nélkül szervezzék meg. A Kommunista Párt vezetése elmozdította őt, és egy bolsevikot ültetett a helyére. A helyőrség egy azonnali tömeggyűlésen a következő határozatot fogadta el: „A hadsereg általunk választott forradalmi bizottságainak nincsen már hatalma… senki sem bocsáthatja el a képviselőinket és helyettesítheti őket olyan emberekkel, akiket mi nem ismerünk…”.

Kozir maga ezt mondta: „Mondjátok meg nekünk annak a nevét, aki a legjobb közülünk, s válasszunk olyanokat, akik megérdemlik a bizalmat, és akik megértik, hogy mire van szükségünk”. Az Altáji területre vonatkozó egyik 1920. januári kormányzati jelentés megjegyzi, hogy a parasztok szerették volna tovább fejleszteni a terület feletti ellenőrzésüket. Amikor ez a bolsevikok centralizációs törekvéseivel találkozott, növekvő ellenszenvet váltott ki belőlük.

Az Altáji, a Tomszki és a Szemipalatinszki területeken ellenállás szerveződött a partizán egységekből, melyeknek az anarchista Novoszelov, Rogov, Lubkov és Plotnyikov parancsnokoltak. Az anarchisták kampányba kezdtek önszerveződő parasztkollektívák létrehozásáért és Rogov szabadon engedéséért, melyet 1920 áprilisában sikerült is kieszközölniük. Ez év május 1-jén sor került egy nagyszabású anarchista összejövetelre Julanyik falujában [???], 120 km-re északkeletre Barnaultól [az eredeti szövegben hibásan Barnoulként szerepel – P.P.], amelyen a szónokok nagyrabecsülésüket fejezték ki a fehér terror áldozatai iránt. Nagyjából ezer partizán vett részt rajta néhány ezer vörös és fekete zászlót lengető paraszt társaságában. Két nappal később egy felkelés tört ki mintegy ezer ember részvételével.

Novoszelov, aki egy száz anarchista harcosból álló alakulatot vezetett – amely 1918 decembere és 1919 decembere közötti időszakban az Altáji területen és a Kuznyecki-medencében közel ezer kilométert tett meg -, indítványozta egy Altáji Anarchista Föderáció (AFA) létrehozását. Ötletét Rogov és hét másik parancsnok is támogatta.

A katonacsapat létszáma ezer főre duzzadt, és a Pritcsenszki területen [???] élő parasztok ezreinek támogatását élvezte. Ez a felkelés az AFA tevékenysége iránti fokozott tiszteletet váltott ki a Vörös Hadseregben, a milíciában és a Csekában (amely végső soron a bolsevik elnyomás fegyveres karja volt), s ez utóbbiban a vezetéssel szembeni elégedetlenséget is eredményezett. Az anarchista partizánok elfoglalták Barnaul legészakkeletibb területét, valamint Bijszki, Kuznyetszki és Novo-nyikolajevi [???] területeket.

A moszkvai központi rendeletek ellenére a helyi bolsevik hatóságok tartózkodtak az összetűzéstől, valószínűleg azért, mert féltek attól, hogy az elégedetlenség tovább terjedhet más fegyveres egységekre is. Egy alkalommal a Vörös Hadsereg támadásba kezdett, s Rogov egységeit kisebb egységekre szaggatta, melyek azután szétszóródtak a tajgán.

1920 júniusában Rogovot elfogták, s ő ezt követően öngyilkosságot követett el (?) Novoszelov 1920 szeptemberéig folytatta a harcot, majd partizánjaival bujkálni kényszerült. Ebben az időszakban Lubkov kirobbantott egy új felkelést a Tomszki területen, 2.500-3.000 harcos részvételével.

Vereséget szenvedtek, s Lubkov megkísérelt tárgyalni a bolsevikokkal a fegyverszünetről, majd végül néhány partizánjával együtt felszívódott a tajgán. 1921 januárjában Novoszelov részt vett egy új felkelésben Julianyikban. Paraszthadserege 5-10.000 harcost számlált. Meglehetősen reménytelen helyzetében kísérletet tett arra, hogy létrehozza az antikommunista erők szövetségét, beleértve a fehéreket is. Arra számított, hogy miután a bolsevikok felett győzelmet arattak, ismét ellenük fordul majd (a mahnovisták Ukrajnában visszautasítottak egy ehhez hasonló politikai szövetséget, és csak a vörösökkel való katonai szövetségbe mentek bele, habár később éppen azok fordultak ellenük). Novoszelov és Mahno mozgalmának példája egyaránt azzal a tanulsággal szolgál számunkra, hogy szükség van a mindenféle anti-anarchista áramlattal szembeni teljes autonómiára. Novoszelovékat hamar felmorzsolták. Shtirbul úgy véli, a „Szibériai Mahnovcsina” az egyik kiváltó oka volt a bolsevikok által bevezetett új gazdaságpolitikának (NEP).

A bolsevikok tovább folytatták a háborút azok ellen, akik hősiesen harcoltak a Kolcsak fehérjeivel szembeni földalatti ellenállásban. 1923-ban a Bolsevik Párton kívüli forradalmi erők elleni újabb támadás keretében az Amur-menti Nyikolajevszkben állomásozó irreguláris csapatok vezérkarát agyonlőtték – beleértve a maximalista Nyina Lebegyijevát és az anarchista Triapicint (a maximalisták csoportja a Szociálforradalmár Párt szakadásából jött létre, s ők az anarchistákhoz igen hasonló álláspontot tették magukévá). Ezek az irregulárisak mértek vereséget a japán megszálló erőkre. A helyi szovjet tagjait – úgy, mint Sasovot, aki a Kommunista Párt tagja volt, és másokat, akik megkérdőjelezték a Távol-keleti Köztársaság, mint a bolsevikok által kreált mesterséges ütközőállam felállításának szükségességét - szintén agyonlőtték. Ez év februárja és áprilisa között sor került az anarchisták, a maximalisták és az eszerek tömeges letartóztatására. Mind közül a legszörnyűbbek a február 26-i vlagyivosztoki akciók voltak, melyek során a földalatti munkásszerveződések és az irreguláris egységek tagjait hajtották fel. Köztük volt 8 maximalista és 4 anarchista is, beleértve a „Fekete zászló” c. lap szerkesztőjét és az irreguláris partizán Kanyijenkót és Usztyimenkót. További 38 személyt – köztük ismét csak maximalistákat, baloldali eszereket és anarchistákat – április 10-én Blagovescsenszkben letartóztattak. A Cseka kitalált egy „Fehér Gárdáról” szóló összeesküvést, amelyben a letartóztatottak állítólag részt vettek, s ez alapján Csitában el is ítélték őket. Nyolcat közülük agyonlőttek, további tízet pedig hosszú börtönbüntetésre ítéltek. Mint a bolsevikok egyik ellenfele egy levelében írta: „a baloldali eszerek és az anarchisták által támogatva a munkások és a parasztok a szovjetválasztások idején megvalósították saját független forradalmi, de pártsemleges programjukat, és visszautasították, hogy a kommunistákra szavazzanak”.

 

 

(Fordította, szövegközi jegyzetekkel ellátta és térképpel illusztrálta: Poór Péter)