Sokat vitatkoztak már az emberi természettel kapcsolatban. Úgy tűnhet, hogy logikailag négy lehetőség van.

1. Az emberi természet jó (pl. szolidáris, önzetlen, segítőkész, képes az önfeláldozásra).
2. Az emberi természet rossz (pl. agresszív, destruktív, önző, egoista, másikat elnyomó).
3. Mind a kettő, tehát rossz is és jó is van benne, egyesekben több a jó, másokban több a rossz (pl. genetikai okok miatt).
4. Egyik sem. Nincs olyan, hogy emberi természet, az ember "tiszta lappal" születik, a társadalmon múlik, hogy milyen lesz.

A következőkben kimutatjuk, hogy ez a logika meglehetősen mechanisztikus és túlságosan leegyszerűsített.

Társadalom nélkül emberi tudatot nem lehet értelmezni. Pszichológiai evidencia, hogy az ember társas lény. Ezt többféle szempontból bizonyították már, melyek közül az egyik legkézzelfoghatóbbat a biológiai kutatások adják. Gondoljunk csak arra, hogy mind az embereknél, mind az állatoknál fontos az, hogy a kritikus periódusban megkapja a külső, környezeti ingereket. Ez a periódus biológiailag meghatározott, ha a kulcsfontosságú inger ezen az időszakon kívül érkezik, akkor adott képességek nem fejlődnek ki, és ezt utólag már nem vagy csak csökevényesen lehet bepótolni. Ezt az ingert az ember csakis egy másik embertől kaphatja meg. Voltak olyan esetek, amikor állatok neveltek fel gyerekeket (lásd például Kamala és Amala vagy Oxana Malaya esetét). Ezeknél a gyerekeknél nem fejlődtek ki mindazok a képességek, amelyek emberré tesznek minket. Általában nem tudtak megtanulni beszélni, legtöbbjüknek azért meg lehetett tanítani pár szót. Nem fejlődött ki az emberekhez való kötődés, az empátia, nem tudtak érzelmeket értelmezni, és a memóriájuk is visszafejlődött. Csupán az itt és mostban tudtak élni, a szükségleteik kielégítését nem tudták késleltetni. A szocializálódás egyáltalán nem sikerült ezeknél a gyerekeknél, legtöbbjük idejekorán meg is halt.

Súlyos retardációk jelennek meg akkor is, ha a gyereknek a fizikai szükségleteit kielégítik, ugyanakkor nem kapnak megfelelő gondoskodást, figyelmet, szeretetet. Mi történik ekkor? Tulajdonképpen az, hogy az egyik ember (a gondozó) a másik embert ( a csecsemőt) tárgyként kezeli.
Árvaházi kutatások bizonyítják, hogy ahol a gyerekek csupán ezt a minimális gondozást kapták meg, lemaradtak a fizikai, értelmi és érzelmi fejlődésben. Akik egészen fél éves korukig nem kaptak megfelelő gondoskodást, nem érintették meg őket elégszer, nem figyeltek rájuk, azoknak szegényes volt a mimikájuk, közönyössé váltak a külvilág felé, kerülték a kontaktust. Mindezzel párhuzamosan elmaradt a testi fejlődés, és sokkal fogékonyabbá váltak a betegségekre, nagy részük még kisgyermekként meghalt.

Az ember hormonszabályozása úgy alakult ki, hogy a kötődés, az együttműködés, a szeretetérzés megfelelő körülmények között biztosítva legyen. Az oxitocin nevű hormonnak például rendkívül nagy jelentősége van az anyák és kisbabájuk közötti kötődés kialakításában. Ha az anya érzelmileg támogató társadalomban él, akkor magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, ami azt eredményezi, hogy könnyebben tud kötődést kialakítani kisbabájával, azaz "jó anya" lesz. Ugyanígy a gyermek hormonháztartása is jelentősen javul, szintén magasabb lesz az oxitocin mennyisége a szervezetében, így a babában kialakul az ún. ősbizalom, és a későbbi években mindennek a szociális viselkedésére is pozitív hatása van. Azonban ez fordítva is igaz. Ha érzelmileg nem támogató a környezet, úgy az alacsony oxitocin szint miatt a kismama "rossz anya" lesz, mely növeli annak a valószínűségét, hogy a gyermek később antiszociálisan viselkedjen. Mindez átadódhat generációról generációra, ugyanis ha a környezeti feltételek változatlanok maradnak, akkor a jobb, gondoskodóbb anya gyermeke is jobb anya/apa lesz, és fordítva. Az oxitocin mellett más hormonok is fontos szerepet játszanak az érzelmi egyensúly kialakításában (pl. az endorfin). Tehát értelmetlen azt mondani, hogy az ember elsősorban biológiai, és csak mellékesen társadalmi lény is, hiszen biológiailag determinált, hogy társadalmi lények vagyunk.

Az embernek már magzati korától fogva vannak alapszükségletei. Ezek az alapszükségletek az elfogadás, elismerés, a szeretet megélése. Amennyiben ezek egészen ettől a kortól kezdve kielégülnek, az egyén szeretetteljes, kreatív, empatikus felnőtté válik. Például, ha a gyermek fontosnak érzi magát, az növeli az értelmi és az érzelmi intelligenciáját. Akit viszont érzelmileg elhanyagolnak, nem fogadnak el, nem fordulnak empátiával felé, és azt éreztetik, hogy nem fontos, azaz ezek az alapszükségletek nem elégülnek ki, akkor különböző pszichés zavarok jelenhetnek meg, mint a függőségek, a destruktív agresszió, a mentális betegségek, melyek hatással lehetnek az értelmi képességekre, s mindemellett hajlamosítanak a testi megbetegedésekre. Ha gyakran bánnak durván a gyermekkel azok a személyek, akik a legfontosabbak lennének a gyerek számára, akikhez támogatásért fordult volna, akkor a gyerek a társadalmat ennek megfelelően fogja érzékelni és értelmezni, ami azt jelenti, hogy kamaszként, majd később felnőttként számára a világ például rettegett, ellenséges, pokoli lesz, és szisztematikusan hasonló bánásmódra fog számítani másoktól is. Az ilyen ember tehát pl. gyanakvó és rosszhiszemű lesz, és valószínűbb, hogy a konfliktusai elmérgesednek.

Azt, hogy biológiailag társas lények vagyunk, az is bizonyítja, hogy az empátia valójában biológiai eredetű. Az úgynevezett tükörneuronok segítségével beleéljük magunkat a másik ember helyzetébe, akár anélkül is, hogy ez tudatosodna bennünk. Ennek segítségével pedig mélyen megérthetjük a másik élethelyzetét, elősegítve ezzel a pozitív viszonyulást a másik emberrel szemben. Ez rengeteg pozitív visszacsatolást eredményezhet. Ha az egyén egy támogató közösség tagja, ahol az emberek empatikusak egymással szemben, és kölcsönösen segítik egymást, az pl. javítja az immunrendszert, így az egyén ellenállóbb lesz a különböző betegségekkel szemben, tehát javul az életminősége. Kutatások tömkelege bizonyítja, hogy felnőttkorban is minél kevésbé elégülnek ki az ember szeretetre, empátiára, intimitásra, kötődésre irányuló szükségletei (magány vagy nem megfelelő emberi kapcsolatok miatt), minél nagyobb létbizonytalanságban él, annál valószínűbb a rosszabb egészségi állapot és a korai halálozás. Például kimutatták, hogy akik kiegyensúlyozott házasságban élnek, azok ellenállóbbak a betegségekkel, pl. a koszorúér megbetegedéssel szemben, és hosszabb életre számíthatnak, illetve akinek sikerült megfelelő kötődést és kapcsolatot kialakítani gyermekével, annak is javul az életminősége.

A szülő személyisége, és az, hogyan bánik a gyermekével, a társadalmat tükrözi, ugyanis a család nem egy izolált rendszer, hanem a társadalom szerves része. Az is számít, hogy generációkra visszamenően hogyan kezelték a felmenői a kapcsolatokat, és azok hogy bántak a gyermekeikkel, egyáltalán, milyen társadalmi közegben, helyzetben éltek. Súlyos nyomot hagy a szülő és ezáltal a gyermek személyiségben az is, hogy a szülővel a társadalom hogyan bánik, illetve milyen viszonyok között kell élnie. Tipikus példa a jelenlegi társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban az, hogy a szülőnek hatalmas távolságokat kell utaznia ahhoz, hogy eljusson a munkahelyéig, vagy több munkahelyen is dolgozik, hogy ki tudjon jönni a család a fizetéséből. Így tulajdonképpen idegenné válhat a gyereke, ugyanis nincs rá ideje, ennél fogva a megfelelő kötődés nem tud kialakulni, ami súlyos személyiségbeli változásokat idézhet elő a gyermekben. Gyakori jelenség mindemellett a munkahelyi stressz is, amit a szülőnek nap mint nap át kell élnie, majd akaratlanul, sokszor tudattalan rázúdítja a felhalmozódott dühét a kiszolgáltatott gyermekére, aki sokkal sérülékenyebb, mint a szülei, ezért sokkal súlyosabbak a következmények is. Külön hangsúlyoznánk, hogy maga a szegénység is óriási stresszt jelent a család számára.

Természetesen az, hogy milyen ember lesz valakiből, nem lehet pusztán a szűken vett családra, a szülői bánásmódra visszavezetni. A barátok és iskolatársak, a kapitalizmus által kitermelt személyiségjegyek, a mikroközösség, az intézmények és az ott dolgozók (pl. tanárok) hozzáállása, az általuk közvetített és/vagy kikényszerített minták mind-mind hatással vannak az egyénre. Az iskola például különböző mértékben, de passzivitásra neveli a gyermeket. A gyermek ugyanis csak akkor tehet meg valamit, ha az éppen ott és akkor megengedett. Arra szoktatják, hogy ne örömből, a felfedezés vágyától hajtva tegyen meg dolgokat, hanem hogy elkerülje a büntetést és/vagy jutalmat kapjon. Magától már nem fog semmihez hozzákezdeni, azaz "lusta" lesz. Ez a folyamat az úgynevezett lustaságnak csak az egyik, bár igen fontos oka, de ebből is látszik, hogy a lustaság és a passzivitás társadalmi termék.

Tudattalan alakítják továbbá a kapcsolatrendszerünket az általában vett társadalmi viszonyok. Így például a versengésen alapuló társadalmakban az válik természetessé, hogy nem a másikkal együttműködve, az ő szükségleteire figyelve akarjuk elérni a céljainkat, hanem rajta felülkerekedve, őt eltiporva. Milyen változásokat tapasztalhatunk egy olyan légkörben, ahol egymással kell versenyeznünk, hogy elnyerjük a jutalmunkat? Az önértékelésünk leginkább attól függ majd, mennyire teljesítettünk. Így a nem nyertes többség alacsony önértékeléssel fog küszködni. Aki pedig egyszer nyert, az újra és újra bizonyítani akar önigazolásképp, hogy ő a legjobb, így újból nyerni akar, elindítva ezzel a szorongás ördögi körét. Nem csak önmagunkkal nem leszünk kibékülve, hanem sérülnek a kapcsolataink is. Akivel most vagy a jövőben versenyeznünk kell, az érdekelt a mi bukásunkban, tehát sosem bízhatunk meg benne teljesen. Így általánossá válik a bizalmatlanság, mely eltávolít a másik embertől. Ezáltal csökken az empátia, az erőforrásainkat pedig nem fogjuk megosztani másokkal, ez pedig egoistává és önzővé tesz. Mindemellett különböző kutatások kimutatták, hogy a verseny miatt csökken a spontaneitás és a kreativitás, és mindezzel együtt a teljesítmény is. A légkört a boldogtalanság hatja át, mivel nem a tevékenységet fogjuk élvezni, hanem a végcélra koncentrálunk. Így végeredményben nem csak a saját tevékenységünktől és saját magunktól idegenedünk el, hanem tárgyiasítjuk a másik embert, aki eszközzé vagy akadállyá válik a saját szükségleteink kielégítésében.

Főként a konzervatívok és a szélsőjobbosok gondolják úgy, hogy az ember általában vagy legalábbis az emberek egy része, különösen a sötétebb bőrűek, "eredendően rosszak" (fenti 2. és 3. pont). Szembehelyezkedve a tudományos kutatások eredményeivel azt állítják, hogy az embert alapvetően nem változtatja meg a környezet, ugyanis genetikailag kódoltak a tulajdonságai, pl. a destruktív ösztönök. Erre az emberképre magától értetődően olyan politikai ideológiát lehet építeni, amelyben központi szerepet játszik egy erős államhatalom, amely megakadályozza, hogy az emberek ösztöneik hatása alatt raboljanak, gyilkoljanak és nemi erőszakot kövessenek el az első kívánatos szexpartnernek tűnő járókelő ellen az utcán. Szigorú büntetéseket követelnek a szabályok megszegőinek, mivel szerintük csak így lehet fenntartani a rendet, amelynek hiánya zülléshez és erkölcsi fertőhöz vezet. Nem csak a felnőttekről, hanem (akár egészen pici) gyermekekről is így gondolkodnak: ha "rossz" a gyerek, akkor megbüntetik, ahelyett, hogy megvizsgálnák, hogy milyen szükségletei nem teljesülnek, ill. teljesültek, ami miatt úgy viselkedik, ahogy. Az elrettentőnek szánt büntetések az esetek döntő többségében bántalmazások, amelyek súlyosan ártanak a gyermek lelki egészségének. A büntetéstől való félelem és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottság igen káros az egyénre (gyerekre és felnőttre is). Ebben az esetben ugyanis az egyén bűntudatot és szégyent érez, illetve azt, hogy nincs hatalma a saját élete felett, ez pedig egyenes utat jelent például az apátiába.

A fentebb említett genetikailag meghatározott emberképet egy külön tudományág rengeti meg, amely azt vizsgálja, hogy az ember személyiségét, hajlamait, biológiai és társadalmi működését, genetikai állományát hogyan tudja módosítani a környezet. Ez pedig az úgynevezett epigenetika, amely kimutatta például, hogy a stressz hogyan aktivál egy-egy addig csak "szunnyadó" genetikai hajlamot. Persze ezek a hajlamok is az akkori természeti, ill. társadalmi környezet hatására alakulhattak ki egy-egy felmenőnkben. Ha maga a társadalom embertelen, ennek hatására az egyes ember is hajlamos lesz destruktivitásra, ami irányulhat mind önmaga, mind környezete ellen is, megváltoztatván ezzel az egyén és utódai biológiai működését is egy egészségtelenebb irányba. Tehát önmagában semmilyen gén nem okozhat versengő, önző, bűnöző stb. személyiséget, hanem hajlamaink vannak, és az a kérdés, hogy a környezet mely hajlamainkat aktiválja.

A kapitalizmus egyik legitimáló hiedelme az, hogy az ember természeténél fogva versenyző, a másokon uralkodni vágyó, önmagának felhalmozó, egoista lény. Azonban ha az egyénnek a fentebb említett alapvető szükségletei ki vannak elégítve, akkor ezek a hajlamok nem jelennek meg. Épp ellenkezőleg: a szolidaritás, a kooperáció, az empátia, a szeretetnyilvánítás, az önzetlenség, és mások elfogadása kerül előtérbe. Mindemellett megfelelő környezetben miért lenne az egyén uralomvágyó? Ha az élete során nem lát ilyen példát, a többiek nem ezzel akarják elnyerni mások elismerését és tiszteletét, akkor elég nehezen tudna ehhez a tulajdonsághoz nyúlni, mivel ez nem tartozik a társadalom viselkedés-repertoárjába. Ha véletlenül mégis megjelenne valamilyen, a közösség ellen ható megnyilvánulás, akkor ez ellen a közösség tudatosan fellép, mint ahogy azt tették számos, antropológusok által megfigyelt vadászó-gyűjtögető ősközösségben is. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a fenti 1. pont (az ember eredendően jó), ebből a szempontból közel áll a valósághoz.

Sokan érvelnek úgy, hogy elég egy-két ember, aki megbontja a közösséget a destruktivitásával, és tönkreteszi az egész kapcsolatrendszert, a pozitív egymáshoz viszonyulást. Vegyük szemügyre ezzel kapcsolatban az egyik legszélsőségesebb esetet. A kutatók feltételezése szerint az emberek egy nagyon kis százaléka pszichopataként születik, azaz nem tud empátiát érezni a másik emberrel szemben, így például nem okoz nekik problémát másoknak fájdalmat okozni. Ezért a jelenségért a MAO-A (monoamin-oxidáz A) gén egyik változata felelős, amely kapcsolatban van az agresszív viselkedéssel. Azonban a kutatások kimutatták, hogy abból a pszichopatából, akit gyermekkorában nem bántalmaztak, nem hanyagoltak el, ún. pro-szociális pszichopata lesz, ami azt jelenti, hogy termékenyen és kreatívan képes és hajlandó funkcionálni a társadalomért. Ők hideg (kognitív) empátiájuk segítségével "leolvassák" mások érzéseit, így érzékelik pl. azt, hogyha a másik ember szenved. A szenvedő ember fájdalmát azonban nem akarják fokozni, inkább enyhíteni. Azokból lesz hidegvérű gyilkos, akik nem szeretetteli családban, társadalmi környezetben nőttek fel, tehát ebben az esetben is társadalmi okokra vezethető vissza a destruktív hajlam. Ebből az következik, hogy egy egészségesen működő társadalom nagy valószínűség szerint nem termel ki pl. tömeggyilkosokat, az egyes individuum nem bontja meg a már kialakult társadalmi viszonyrendszert.

A kapitalizmus jelenlegi, nagymértékű elidegenedést kitermelő fázisa (amelyet leegyszerűsítve fogyasztói társadalomnak is neveznek) alapvetően a narcisztikus és pszichopata karakterek kitermelődését támogatja. Egyre inkább az a tendencia, hogy az emberek a kapcsolatokat a haszonelvűség alapján
mérlegelik. Megnézik, hogy elég (érzelmi vagy másfajta) profitot hoz-e a számukra, megéri-e egyáltalán fenntartani. Ebben az állandó kalkulációban pedig csak az önös érdekeiket nézik. (Ennek egyik kirívó példája Ayn Rand, aki az önzést, az egoizmust, az önérdek gátlástalan érvényesítését, mások problémái iránti érzéketlenséget erényként dicsőíti, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy még betegebb legyen a társadalom.) Az ilyen emberek a bezsebelt érzelmi nyereségeket arra használják, hogy a folytonos én-megerősítésüket fenntartsák, viszonzásra szinte képtelenek. Ebben a rendszerben egyre inkább visszaszorulnak azok, akik hajlandóak önkéntes alapon adni, az emberek egyre kevésbé képesek empátiát érezni a másik iránt, ennek eredményeképp pedig egyre többen magányosodnak el és betegszenek meg.

Persze nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt néhány megkeseredett ember beállítja. Pozitív tendenciák is vannak, pl. egyre kevésbé toleránsak az emberek az állatkínzással szemben. Ez egyébként csattanós cáfolata azoknak a féligazságoknak, hogy az empátia és önzetlenség csak azok felé működik, akik közel állnak hozzánk: családtagok vagy éppen fehér bőrű, velünk egyező anyanyelvű emberek.

Nem csak a kötődésre és intimitásra vágyik természeténél fogva az ember, hanem a szabadságra/autonómiára és a (lét)biztonságra is. Van benne olyan törekvés, hogy saját maga határozza meg, mit tesz és mit nem. Bizonyos társadalmakban (pl. a kapitalizmusban)  a szabadságot és a létbiztonságot vagyonfelhalmozással és mások dominálásával lehet elérni. Azonban ez utóbbiak csak módszerek, stratégiák a szükségletei kielégítésére, nem önmagukban szükségletek. Paradox módon, ha ezen stratégiákra épül a társadalom, akkor az egyes ember működése mások szükségleteinek kielégítését korlátozza.
Az, hogy valaki lelkileg egészséges-e, objektív kérdés, amelynek megítélése független a társadalomtól és a kultúrától. A különböző társadalmi berendezkedések és kultúrák egyáltalán nem egyformán támogatják a lelki egészséget, nem egyenlő mértékben vannak harmóniában az ember természetes szükségleteivel. Már önmagában abból a tényből, hogy jelenleg sokak szerint az ember természeténél fogva önző, kitalálhatnánk, hogy ez a társadalom nem éppen optimális abból a szempontból, hogy magas szintű lelki egészséget biztosítson. Ha alaposan szétnézünk, azt látjuk, hogy rengeteg és egyre több ember, már gyerekkortól szenved különféle lelki és pszichoszomatikus problémáktól/betegségektől. Tömegesen vannak jelen pl. a különböző függőségek, amelyek között leglátványosabb a designer drogok járványszerű terjedése. De más függőségek is gyakoriak, pl. társ- vagy szexfüggőség, internet- vagy vásárlásfüggőség, stb. 

Tehát alapvetően a társadalom határozza meg, hogy milyen is lesz az ember, de nem határozhatja meg akárhogy. Az ember nem egy üres papírlapként (tabula rasa) születik, amire bármit rá lehet írni. Ezért bár a fenti 4. pont közel áll az igazsághoz, önmagában mégis túlzottan leegyszerűsítő. Az embernek vannak természetes, biológiai eredetű szükségletei, de ezek között nincs ott az uralomra törés, a versengés, a harácsolás, stb. Egyértelműen hamisak azok az állítások, hogy az ember természeténél fogva rossz, azaz önző, versengő, hatalomvágyó, szadista. Az embernek lehetnek ilyen tulajdonságai, de ezeknek mindig vannak okai, méghozzá ki nem elégített alapszükségletek, sérülések, melyeket az esetek többségében vissza lehet fejteni - a pszichológia mint tudomány fejlődésével egyre nagyobb mértékben. A jelenlegi nyugati típusú társadalmakban főleg a kötődés és az intimitás szenved egyre inkább csorbát (a függő kapcsolatban egyiket sem találjuk meg igazán), míg az autonómia és a létbiztonság kellő mennyiségű pénzzel megszerezhető, azonban ez tömegek számára elérhetetlen. A tendenciák tehát ebből a szempontból sem pozitívak, és ez a tény is az emberiség előtt álló problémák megoldása helyett azok mélyülését vetíti előre, hacsak nem sikerül a kapitalizmus helyett világméretekben kialakítani egy olyan rendszert, ami az általános értelemben vett emberi szükségletekhez illeszkedik. Végeredményben kijelenthető, hogy a pszichológia és a biológia tudományos eredményei alapján az elidegenedésen, a tulajdonon, a versenyen, a hierarchián alapuló társadalom, vagyis a kapitalizmus meghaladása nem csak lehetséges, hanem kívánatos is.


Irodalom

Az íráshoz, sőt, akár annak egyes bekezdéseihez könyvtárnyi anyag található, itt most csak néhány fontos példát sorolunk fel.


Kopp Mária: Epigenetika, epidemológia és magatartásorvoslás. A társadalmi változások hatása a mentális fejlődésre és az egészségi állapotra. Magyar Tudomány. http://www.matud.iif.hu/2012/08/06.htm

James Fallon: Can a Psychopath Learn to Feel Your Pain?

http://greatergood.berkeley.edu/article/item/can_a_psychopath_learn_feel_pain

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia, Háttér, 1997.

Erich Fromm: Utak egy egészséges társadalom felé, Napvilág, 2010.

Erich Fromm: A rombolás anatómiája, Háttér, 2001.

Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona, Libri, 2012.

Pál Ferenc: A függőségtől az intimitásig, Kulcslyuk, 2010.

Carl R. Rogers: Valakivé válni, A személyiség születése, Edge 2000, 2014.

Állatok nevelte gyerekek: vadon felnőni
http://www.nyest.hu/hirek/mauglik-a-valosagban-vadon-nott-farkasgyerekek

Orphans - Early Literature On Institutionalization
http://family.jrank.org/pages/1232/Orphans-Early-Literature-on-Institutionalization.html

Jon M. Sephard: Sociology, Virginia Polytechnic Institute and State University, 2010.

Kirtikai pszichológiát! - Vitaindító a pszichológia és a pszichológusok társadalmi felelősségéről
Az emberi természetről videó:
https://www.youtube.com/watch?v=HRJUPnfS5HQ

Robert Sapolsky:
A stressz hatásáról: http://news.stanford.edu/news/2007/march7/sapolskysr-030707.html
A hierarchia hatásáról: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK242456/
Videó: https://www.youtube.com/watch?v=9aDTAX7V5Ew

Peter Gray: How Hunter-Gatherers Maintained Their Egalitarian Ways
https://www.psychologytoday.com/blog/freedom-learn/201105/how-hunter-gatherers-maintained-their-egalitarian-ways

Angyal András: Autonómia és heteronómia, in: Személyiségelméletek, szerk. Dr. Szakács Ferenc, Dr. Kulcsár Zsuzsanna, ELTE Eötvös, Bp. 2001.