Az alábbi cikk javított verzója itt tekinthető meg.

 

 

Poór Péter

ANARCHIZMUS

és a fiatal II. Spanyol Köztársaság

(1931-1933)

I. rész

- A politikai viszonyok -


2015.

 


Előszó

 

1931 áprilisában kikiáltották a II. Spanyol Köztársaságot. A lelkesedés óriási volt, az emberek utcára vonultak, „Viva la Repúblicát!” kiáltottak, s azt remélték, sorsuk máról holnapra jobbra fordul majd. A köztársaságnak azonban mégsem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket, így az elégedetlen hangok az évek múlásával egyre hangosabbá és türelmetlenebbé váltak. Végül közel ezer napig tartó véres polgárháborúban a köztársaságot halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották. Napjaink Spanyolországában megannyi ember sírja vissza ezt az időszakot, s reménykedik egy újabb köztársaság – immáron a harmadik – proklamálásában.

Mi azonban nem vagyunk republikánusok, éppen úgy, ahogy nem vagyunk monarchisták vagy Franco-pártiak és a diktatúra hívei sem. Anarchisták vagyunk, akik számára a köztársaság nem egyéb, mint puszta államforma, amely egy a társadalomfejlődés adott fokán kialakult olyan történeti konstrukció, amely eredetileg az elnyomás és kizsákmányolás intézményrendszerének az átalakult osztályviszonyokhoz való igazítására szolgált. És kommunisták is vagyunk, akik számára a köztársaság létrejötte a polgárság uralomra jutását jelenti, mely folyamat fő célja a kapitalizmus hatékonyabb működésének biztosítása. Ebből következik tehát, hogy számunkra egy köztársaság kikiáltása vagy épp bukása önmagában nézve nem lényeges kérdés, jelentőségét csupán az az adott történelmi kontextus teremti meg mindig, amiben ezekre a változásokra sor került. Hasonló a viszonyunk a demokráciához, mint a köztársaság legtermészetesebb politikai berendezkedéséhez is. A parlamentáris demokrácia és a választójog ugyanis nem egyéb, mint az uralkodó osztály hatalmát legitimáló legravaszabb eszköz. De még ha ettől el is tekintünk, látnunk kell működésének legalapvetőbb vonását: mindenfajta politikai cselekvés jogáról való lemondást egy tőlünk elkülönült réteg javára. Ilyen formán a demokrácia sohasem jelenthet valódi népuralmat, hiszen a társadalmi szerződés hamis frázisaira hivatkozva a képviseleti demokrácia a népet éppen attól fosztja meg, hogy uralkodhasson.

Mindezek után érthető, hogy munkánkban nem kívánjuk a II. Spanyol Köztársaság dicshimnuszát zengeni, sem a polgárság hatalomra jutása felett lelkendezni. Nem vagyunk republikánusok, s ezért történetünket nem kívánjuk a polgári történetírás krédójának megfelelően előadni, amely a maga által hangoztatott objektivitása ellenére valójában nagyon is szubjektív, amennyiben egy adott osztály (a burzsoázia) érdekei és értékrendje alapján mutatja be az eseményeket, és ítélkezik fölöttük. Felvállaljuk anarcho-kommunista mivoltunkat, s ennek megfelelően igyekszünk vizsgálni és értékelni a korszak történéseit, folyamatait. Bár a II. Spanyol Köztársasággal foglalkozunk, nem kerülhetjük meg az azt megelőző diktatúra és királyság főbb jellegzetességeinek és az átmeneti időszak sajátos momentumainak megrajzolását. Mindazonáltal nem kívánunk túlzott részletekbe menően beszámolni a korszak különböző pártjainak belső és egymás közti csatározásairól, sem a monarchista csoportosulások vagy épp az egyház belügyeiről. Mindezekről majd regélnek saját történetíróik, s aki akar, megannyi ilyen munkával találkozhat az interneten vagy a könyvtárak polcain. A mi feladatunk elsődlegesen arra irányul, hogy bemutassuk az adott korszak spanyolországi liberter mozgalmának történetét, fejlődési tendenciáit, belső vívódásait és külső csatározásait, alkalmazott taktikáit és elért eredményeit.

Ennek kapcsán mindjárt idekívánkozik az említett fogalom – „liberter mozgalom” – tisztázása. Legegyszerűbben úgy fogalmazhatunk, hogy a liberter mozgalom („movimiento libertario”) egy olyan mozgalom, amely végcéljául a liberter kommunizmus[1] megvalósítását tűzte ki. Utóbbi kifejezés eredetije - „comunismo libertario” - kettős tartalommal bír, melyet a magyar fordítás sajnos kevésbé ad vissza. E kettősség oka egész egyszerűen abban rejlik, hogy maga a „libertario” szó is kettős töltettel rendelkezik: egyszerre jelenti azt, hogy „szabad”, továbbá azt, hogy „anarchista”. Ennek ismeretében a „comunismo libertario” is egyszerre jelent „szabad kommunizmust” és „anarchista kommunizmust” (vagy másképp „anarcho-kommunizmust” vagy „kommunista anarchizmust”). Mind a két jelző konkrét tartalommal bír, de emellett jól tetten érhető benne ellenzéki karaktere is azáltal, hogy megpróbálja magát megkülönböztetni (és elhatárolni) egy „más fajta kommunizmustól”, amely jellegét tekintve nem „szabad”, hanem „autoriter” és nem „anarchista”, hanem „bolsevik”. A „comunismo libertario” tehát a „szovjet modell” antitézise (forradalmi perspektívából nézve természetesen), ugyanakkor homályos kifejezője annak is, amit a bűvös fogalom – „kommunizmus” – mindig is jelentett a néptömegek számára: egyfajta idilli állapotot, amely nem a transzcendensben található, hanem, amit itt a földön kell létrehozni, és amelynek képzeletbeli kapuja mindazok előtt nyitva áll, akik emberként akarnak élni, anélkül, hogy másokat kizsákmányolnának és uralkodnának fölöttük. Egy olyan idilli állapotot azonban, amelyért harcolni kell, mert magától nem jön el, hisz létrejöttének alapfeltétele a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok radikális megváltoztatása. Ilyen értelemben a liberter kommunizmus egyszerre jelenti az imént említett eszményi állapotot, az annak vágyát tükröző eszmét és az ahhoz vezető konkrét gyakorlatot, amely végső soron nem más, mint a „forradalom” és mindenekelőtt a „társadalmi forradalom”. A társadalmi forradalom („revolución social”) legfontosabb jellegzetessége, hogy nem korlátozódik tisztán a politika dimenziójára, s éppen ezért semmiképpen sem szűkíthető le pusztán a hatalommegragadás aktusára. A társadalmi forradalom egy folyamat, amely egyszerre számos fronton zajlik a néptömegek aktív részvételével, s célja nem egy magát kommunistának nevező politikai párt hatalomra juttatása, sem egy centralizált és bürokratikus államszervezet kiépítése. Sőt, valójában ezek az elemek éppenséggel az ellenforradalom kibontakozásának és a forradalmi tendenciák visszaszorításának legegyértelműbb megnyilatkozásai. A liberter kommunizmus tehát maga a forradalom, annak legnemesebb értelmében, a liberterek pedig egy olyan mozgalom harcosai, akik erre a forradalomra tették fel az életüket.

Esetünkben a helyzet annyival komplikáltabb, hogy nem pusztán anarchistákról kell szót ejtenünk, hanem anarcho-szindikalistákról is, akik viszont céljukat tekintve ugyanúgy a liberter kommunizmust akarták, s ily módon vitathatatlanul a liberter mozgalom részei voltak. Csupán a cél eléréshez vezető utat, s az alkalmazott eszközöket illetően voltak más véleményen az anarchisták klasszikus típusától, akiket a „tiszta” jelzővel szoktak illetni éppen amiatt, mert nem voltak nyitottak az idő múlásával megváltozott viszonyok által megkövetelt taktikai változtatásokra. Velük ellentétben az anarcho-szindikalisták úgy látták, hogy a harcokban meggyengült és megfogyatkozott létszámú anarchista mozgalom csak úgy maradhat fenn, és csak úgy érvényesítheti érdekeit, ha a szakszervezeteken keresztül jut el a munkásosztályhoz, s így próbálja felvilágosítani, megszervezni és harcra ösztökélni őket a változatlan cél, a liberter kommunizmus elérésének érdekében. Spanyolországban ilyen irányú törekvések a 20. század elejétől mutathatók ki, s ezek eredményeképpen alakult meg 1911 szeptemberében az Országos Munkakonföderáció vagy röviden a CNT. Ez egy föderatív módon szerveződő, s nevében már a kezdetektől fogva az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetség volt, amelynek meg volt a maga sajátos struktúrája, működési szabályzata és fórumai, ahol tagjai, a cenetisták (a szervezet névbetűiből származó műszó, ejtsd: „szenetisták”) megvitathatták problémáikat, javaslatokat tehettek, illetve fogadhattak el, vagyis összességében közösen dönthettek az őket érintő dolgokról. Összetételét tekintve a CNT már a kezdetektől fogva nem nevezhető egységesnek, s ez a körülmény igen karakteresen érzékelteti majd hatását a köztársaság kikiáltását követő időszakban. Mindenekelőtt három fő kategóriát érdemes elkülönítenünk a tagságon belül. Egyrészt voltak az anarcho-szindikalisták, akik az anarchista célokat mindvégig szem előtt tartva, de a szakszervezeti módszerek segítségével igyekeztek felkészíteni a proletariátust a forradalomra. Másrészt voltak a szindikalisták, akik javarészt már korábban is tagjai voltak a szakszervezeti mozgalomnak, de eszmei hozzáállásukat tekintve nem nevezhetők anarchistának, s lényegében csak CNT-tagságuk és rövidtávú érdekeik voltak azok, amik a liberter mozgalomhoz kapcsolták őket. Inkább a szakszervezeti ténykedést, a fokozatos engedmények kivívását tartották fontosnak, s emiatt komoly visszahúzó erőt jelentettek a proletariátus harci öntudatának kifejlődése és a forradalmi helyzet érlelődésének szempontjából. Végül pedig voltak azok az anarchisták, akik ugyan tagjai voltak a CNT-nek, azt mégis egy szűk keretnek tartva gyakran tevékenykedtek tőle függetlenül, s általában azzal vádolták az anarcho-szindikalistákat, hogy tevékenységükkel csak a szindikalistáknak kedveznek, lévén, hogy a munkásosztály élet- és munkakörülményeinek javítása érdekében folytatott reformtörekvéseikkel csak hozzájárulnak a forradalom halogatásához, s végső soron annak a távoli és bizonytalan jövőbe történő kitolásához.

Nem véletlen, hogy az 1920-as években létre fog jönni egy másik szervezet is, az Ibériai Anarchista Föderáció, a FAI, amely tisztán anarchista elveken nyugszik, s amely bár mindvégig szoros kapcsolatban áll a CNT-vel, nem hajlandó megbékélni annak reformista vezetésével. A „faisták”, vagyis a FAI tagjainak törekvései végül komoly változásokat eredményeznek majd a CNT-n belül is, s összességében radikálisabb irányvonalat szabnak a liberter mozgalom számára, mely a tárgyalt időszakban az 1932-1933-as anarchista felkelésekben fogja elérni a csúcspontját.

Részben ez a körülmény indokolja is azt, hogy a választott korszak belső szakaszhatárát mért 1933-nál húztuk meg. A liberter mozgalom növekedése és erősödése ugyanis 1933-tól vesztett dinamikájából, s még ha az 1934-es barcelonai és asztúriai felkelésekben az anarchisták szerepet játszottak is, egészen 1936-ig – a második fellendülésig a köztársasági időszakban – várniuk kellett a nagyobb volumenű önálló és főleg sikeres akciók végrehajtásával. Más szempontból nézve 1933 fordulópontot jelent magának a köztársaságnak az életében is. Ekkor került sor a szocialistákkal alkotott koalíció felbomlására, az Azaña-kormány választási vereségére, amely esemény megnyitotta a „két fekete évként” („bienio negro”) elhíresült korszakot Spanyolország történetében, amely egy csapásra véget vetett az elmúlt két év megannyi reformtörekvésének. Ez a választási vereség azonban nem függetleníthető az említett anarchista felkelésektől, ám ennek összefüggéseit itt most nem kívánjuk taglalni.

Mivel Spanyolország 1931 és 1933 közti történelme általában a kevéssé ismert témák közé tartozik Magyarországon, alighanem joggal tételezzük fel, hogy ugyanezen ország és korszak liberter mozgalmának történetére ez a kijelentésünk hatványozottan igaz. Éppen azért, hogy ezt a problémát orvosoljuk, s továbbá, hogy elkerüljük a szűkre szabott tartalmi keretekből esetlegesen adódó sematizálást és szelektálást, kötetünket tematikusan három részre bontottuk. Jelen kiadvány, ennek a munkának az első része, egyrészt azokkal az általános politikai viszonyokkal foglalkozik, amelyek elengedhetetlenek a korszak eseményeinek megértéséhez, másrészt a liberter mozgalom fejlődési ívét igyekszik láttatni. A második részben szólni kívánunk a korszak Spanyolországának általános gazdasági és társadalmi viszonyairól, illetve azokról a kísérletekről, melyekkel a köztársasági időszak reformerei próbálkoztak annak érdekében, hogy ezeket a viszonyokat megváltoztassák. A harmadik részben végül a megismert társadalmi, gazdasági és politikai dimenziók szintézisére törekedve igyekszünk részletesen bemutatni az 1931 és 1933 közötti forradalmi tendenciákat és azok konkrét megnyilvánulási formáit a tüntetésektől és sztrájkoktól kezdve a földfoglalásokig és az anarchisták fegyveres felkeléseiig. Jelenleg még csak a kötet első része érett meg a publikálásra; a többi rész megjelenéséig azonban az érdeklődők számára ajánlani tudjuk egy korábban megjelent kapcsolódó tanulmányunkat.[2]

 

A diktatúra bukása

 

Miguel Primo de Rivera diktatúrája 1930 januárjában véget ért. A katonatiszt diktátor bukását nem államcsíny vagy forradalom okozta: hatalmáról önként mondott le, miután felismerte, hogy nem sikerült megoldást találnia azokra a problémákra, amelyek egyedüli orvoslójaként közel hét évvel korábban fellépett. Akkor a republikánus erők gyengék és megosztottak voltak, a szocialistákat pedig – mint oly sokszor a korszak folyamán – belső ellentétek gyengítették. Az anarcho-szindikalista mozgalom, amellyel mint tényezővel akkoriban ugyancsak számolni kellett, a fokozódó üldöztetések és megtorlások eredményeként sokat veszített lendületéből.[3]

Noha 1923 szeptemberében a király támogatását élvező Rivera tábornok ideiglenes jelleggel vette át a hatalmat, a megszerzett pozíció sokkal csábítóbb volt annál, semhogy hamar szabadulni akarjon tőle. A parlamentet és a helyi szervezeteket eufemisztikusan szólva felfüggesztette, hatalmát pedig az általa kinevezett – kezdetben katonai, később civil – biztosokkal gyakorolta. A parlament helyére 1925-ben létrehozta az Országos Tanácskozó Gyűlést, amely valóban nem volt több, mint a végrehajtó hatalom (Direktórium) - tanácskozó és tanácsadó jogkörrel bíró - kiszolgálója. A pártokat feloszlatták, a politikai palettán csak egy szín létezett: az 1924-ben megalapított állampárté (Hazafias Szövetség – Unión Patriótica).[4]

A rendszer fő elve a korporativizmus volt, melyet a diktátor olasz mintára próbált meg alkalmazni a gazdasági életben. Az osztályharcot elvető és a munkaadók és munkavállalók érdekellentéteinek békés rendezését célzó elmélet a gazdaság fejlesztésének vágyán túl mindenekelőtt a munkásmozgalom letörésére szolgált. Mindez magától értetődő jelenség volt, tekintve, hogy a korporatív szerveződés gondolatát a legbefolyásosabb vállalkozói körök vetették fel elsőként. Mint azt a Cámara Oficial de Industria (barcelonai Iparkamara) vezetői egyik sajtónyilatkozatukban kijelentették: „a szociális kérdések szoros kapcsolatban állnak a gazdaságiakkal. A munkának sztrájkok általi megszakítása a költségek növekedésére vezet, a szélsőséges propaganda pedig valósággal pusztítóan hat a munkások tudatára, mert lelkileg elválasztja őket a munkájuktól, amelyet lelkesedés nélkül végeznek, mintha kényszerből tennék, valamint főnökeiktől és saját iparáguk érdekeitől is, amellyel nem éreznek semmiféle szolidaritást. (…) a törvényesség uralmának a visszaállítása végett törvényt kell hozni a szakszervezetekről, amely a korporációk szintjére emeli őket.”[5] Nem meglepő tehát, hogy Primo de Rivera hatalomra jutását követően a katalán burzsoázia támogatását kihasználva, s annak érdekében látott hozzá a szociális és munkaügyi kérdések rendezéséhez. A fent idézett korporatív gondolatnak azonban – nem meglepő módon – számos ellenzője akadt Spanyolországban, ezért a diktatúra első intézkedéseinek arra kellett irányulnia, hogy megteremtse az új rendszer számára nélkülözhetetlen feltételeket. Ennek szellemében került sor egyebek mellett a szakszervezetek betiltására, a sztrájkjog megszüntetésére, valamint az anarchista és a kommunista szervezetek törvényen kívül helyezésére.[6] A korporatív rendszer egyik alappillérévé a - munkaadók és munkavállalók közös részvételén alapuló - paritásos bizottságok váltak, melyek felállítására a „Munkatörvény és a Munka Korporatív Szervezete” elnevezésű 1926. november 26-án kiadott királyi rendelet elfogadása után került sor.[7] Ezek hatékony működése érdekében, továbbá, hogy ne kelljen a munkásmozgalom legerősebb irányvonalának nyílt ellenállásával szembenéznie, Rivera felajánlotta a bizottságok munkájában való részvételt a szocialisták számára. A felkérés komoly vitákat váltott ki soraikban, de végül is erőik megőrzése, valamint a munkásság helyzetének javítása érdekében a kollaboráció mellett döntöttek. Ezáltal a szocialista szakszervezeti szövetség (UGT) elkerülte a betiltást és befolyását sikeresen tudta növelni a munkásmozgalom más csoportjainak (különösen az anarcho-szindikalistáknak) a rovására. A szocialista párt (PSOE) működését ugyan hivatalosan nem engedélyezték, de mivel tagságának jelentős része egyben szakszervezeti tag is volt, jelentősen jobb helyzetbe került más betiltott pártokhoz képest.[8] A szocialisták kollaborációja azonban nem merült ki ennyiben: Largo Caballero, az UGT főtitkára tagja lett az Államtanácsnak is, s ilyen minőségében a diktátortól megbízást kapott ipari döntőbíróságok létrehozására. A diktatúrával való kiegyezés és a rendszerbe történő integráció első jelei a szocialisták táborán belül és azon kívül is heves ellenkezést váltottak ki a munkásmozgalom berkeiben. Az UGT taglétszámának lassú növekedése szintén arra utalt, hogy a kollaboráció a szocialistáknak nyújtott előnyök ellenére sem talált széles körben szívélyes fogadtatásra.[9]

Ami az anarchistákat illeti, az 1923 előtti években játszott szerepük miatt a diktatúra félelemmel és megvetéssel tekintett rájuk, s igyekezett minél inkább ellehetetleníteni őket. A velük szembeni fellépés egyik legfontosabb eszköze egy – még 1923. március 30-án meghozott, de akkor még életbe nem léptetett – rendelet volt, amely lehetővé tette, hogy a hatóságok betekintést nyerjenek a szakszervezetek szervezeti szabályzatába, jegyzőkönyveibe, könyveléseibe és ami a legfontosabb, azokba a regisztrációs könyvekbe, amelyek tartalmazták az összes tag teljes nevét, szakmáját, lakcímét, valamint dátummal együtt azokat a tisztségeket, amelyeket az adott illető a szervezeten belül betöltött.[10] Ez annál is inkább csapást jelentett az anarchistákra, mivel a diktátor a belügyminiszteri tárcát a hírhedt Martínez Anido tábornoknak juttatta, akinek Barcelona katonai kormányzójaként 1920 és 1922 között bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, miként kell bánni azokkal, akik nem tisztelik a törvényt.[11] Az új belügyminiszter gondoskodott róla, hogy az anarchisták állandó és szigorú rendőri felügyelet alá kerüljenek, ami a cenzúrával és a betiltásokkal együtt végképp megadta a kegyelemdöfést a mozgalom számára.[12] Rengeteg mozgalmárt letartóztattak, akiknek többnyire hosszú fegyházbüntetés, esetenként halálos ítélet lett a sorsa. Nem kevesen voltak, akik az üldöztetés elől külföldre menekültek, s ott próbálták meg folytatni a harcot.[13]

Ezek az áldatlan állapotok 1924 májusáig tartottak. Május 7-én sor került ugyanis egy halálos kimenetelű merényletre az anarchisták körében közutálatnak örvendő barcelonai bíró, Rogelio Pérez Vicario ellen, s ez a fellépés döntő elhatározásra juttatta a kormányt. A CNT legfontosabb országos lapját, a már eddig is erős cenzúrának alávetett Solidaridad Obrerát 1924. május 28-án a diktatúra teljes időszakára betiltották.[14] Hiányát a következő években illegálisan kiadott egyéb helyi sajtótermékek (¡Despertad!, Acción Social Obrera, El Productor, Redención, Horizontes, stb.) sem voltak képesek pótolni.[15] Szintén május 28-án a különböző anarcho-szindikalista szervezeteket, mindenekelőtt az egész országra kiterjedő szakszervezeti szövetséget (CNT) is törvényen kívül helyezték.[16] A szocialistákéhoz hasonló kollaboráció gondolatával néhány kivételtől eltekintve a többség nem tudott azonosulni, ennek ellenére nem sikerült életképes programot kidolgozni az új körülmények között történő helytállásra. A CNT vezetése egyszerűen meghátrált és elfogadva a rákényszerített törvényt, meghatározatlan időre feloszlatta önmagát. Ez rendkívül súlyos hiba volt, hiszen a CNT ekkoriban népszerűbb volt a szocialisták rivális szakszervezeti szövetségénél, s a kollaboráció miatt árulónak kikiáltott PSOE és UGT vezetéssel szemben az anarcho-szindikalizmus jelenthette volna az egyetlen jelentős munkásmozgalmi irányvonalat, amelyben – a betiltás ellenére is – van elég erő, hogy szembeszálljon a diktatúrával.[17] A történtekért mindenekelőtt a CNT vezetésének mérsékelt anarcho-szindikalistái tehetők felelőssé (mindenekelőtt Ángel Pestaña és Juan Peiró), akik döntésüket a mozgalom gyengeségével és megosztottságával indokolták.[18] Érvelésük ugyan nem volt alaptalan, hiszen a CNT-n belül és azon kívül is kezdtek egyre jobban elkülönülni egymástól azok, akik az anarchista elvekhez maradéktalanul ragaszkodva a direkt akció hívei voltak („tiszták”), illetve azok, akik a harcot az anarcho-szindikalista szakszervezetek segítségével, sztrájkokkal és általában a tömegek aktív részvételével képzelték el („mérsékeltek”). Mindez azonban nem szabadott volna, hogy alapul szolgáljon a mozgalom legfontosabb országos szintű szervező és koordináló szervezetének a feloszlatásához. A CNT önfeloszlatása ugyanis minden védelemtől és támogatástól megfosztotta azokat az anarchista csoportokat, amelyek valamilyen módon még dacolni próbáltak a rendszerrel. Mindennek tetejébe a CNT önfeloszlatása éppen a vezetők számításával ellentétes hatást érte el, s a mozgalomban egyre erősebben elkülönülő „mérsékeltek” és „tiszta” anarchisták csoportja közül az utóbbi megerősödéséhez vezetett. Ez magától értetődő volt, hiszen az elnyomás és a mély illegalitás évei a konspirációnak, a kisebb közvetlen akcióknak (például a merényleteknek)[19] kedveztek és nem a magasabb szervezettséget és nagyobb nyitottságot igénylő anarcho-szindikalizmusnak.

A diktatúra évei és a CNT hiánya végül egy új anarchista szerveződési platform létrehozásához vezettek. Ez volt a FAI, amelynek hivatalos megalapításában spanyol és portugál anarchisták egyaránt részt vettek az 1927. július 24-25-én megrendezett valenciai konferencián. A szervezet tagságának összetétele később ugyan eltolódott a spanyolok javára, de határon átnyúló félszigeti jellegét mindvégig megőrizte. Működésére a - már a korai spanyol anarchizmusra is jellemző – kiscsoportos forma volt jellemző, mely csoportokon belül a tagok igencsak bensőséges viszonyt ápoltak egymással, valóságos családként viselkedtek.[20] Éppen e jellegéből kifolyólag a rendőröknek vagy a felbérelt ügynököknek rendkívül nehéz volt megnyernie bizalmukat és bekerülnie közéjük. Szervezeti felépítését tekintve a FAI (akárcsak a CNT) föderatív struktúrával rendelkezett: a már említett kis létszámú csoportjaik egy Helyi Föderáción belül kapcsolódtak egymáshoz, azok pedig a Körzeti, majd pedig a Regionális Föderációkban képeztek magasabb szervezeti egységeket. Az egész struktúra csúcsán a Félszigeti Bizottság állt, mely mindenekelőtt az egyes alegységek közötti kapcsolattartásért, a szervezőmunka részleteinek lebonyolításáért, valamint a közösen elfogadott megállapodások végrehajtásáért volt felelős.[21] Bár taglétszámát tekintve a FAI sem akkor, sem a későbbiek folyamán nem volt képes az ibériai munkásosztály jelentős hányadát összefogni, szerepe – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – egészen a polgárháború végéig meghatározó maradt a liberter mozgalomban.

Ami a mérsékelteket illeti, a Rivera-diktatúra második felében kezdtek el ismét komolyabban gondolkozni a kiútkeresésen, bár ezt a „tisztákétól” gyökeresen eltérő módon tették, melyet leginkább politikai opportunizmusként lehetne értékelni. 1927-től kezdve felélénkítették szervezeti kapcsolataikat és tevékenységüket, továbbá néhány tartományban korábbi periodikáikat is felélesztették. Az anarcho-szindikalisták legkompromisszumkészebb alakja, Ángel Pestaña a szocialisták példáján felbuzdulva 1927-ben szorgalmazta, hogy a CNT is csatlakozzon a paritásos bizottságokhoz, illetve hajlandó lett volna szövetkezni az UGT-vel és a PSOE-vel is. (Nem mellékesen a FAI létrehozása, mint reakció részben ezeknek a fejleményeknek volt köszönhető).[22] Javaslata azonban elutasításra talált a CNT soraiban. 1928-ban fordult a kocka, és a Pestaña-féle mérsékeltek – akik nem tartották a spanyol proletariátust felkészültnek egy esetleges forradalomra, sem a „tiszták” fegyveres direkt akció („acción directa”) taktikáját célravezetőnek - már a katalán nacionalisták diktatúraellenes puccskísérletéhez nyújtottak segítséget, valamint csatlakoztak a köztársaság létrehozására irányuló valenciai összeesküvéshez is. Következetlenségük és elvtelenségük abban is kiütközött, hogy a rendszerellenes polgári erőknek ígéretet tettek, hogy részt fognak venni, és a monarchista-ellenes pártokra szavaznak majd a köztársaság legitimálására hivatott első választásokon.[23]

Miguel Primo de Rivera 1923-ban a politikai élet romlottságára, a munkásmozgalom radikális tevékenysége nyomán tapasztalható „zűrzavarra” hivatkozva, továbbá a „tradicionális spanyol értékek” megvédelmezése címén vette át a hatalmat. Ez utóbbi nem jelentett többet, mintsem „a fennálló anakronisztikus szociális rend” konzerválását: mindenekelőtt a latifundiumok rendszerének meghagyását, amely komoly hatalmat és befolyást biztosított a földesúri rétegnek, a katolicizmus és az egyház (világi és egyházi) pozícióinak megóvását, a királyság intézményének fenntartását, illetve a katonai kaszt felülreprezentáltságának biztosítását. Ez azonban – pont a munkásmozgalom erőssége folytán – csak úgy volt lehetséges, ha a diktatúra maga kezdeményez bizonyos lassú és fokozatos változásokat gazdasági és társadalmi téren, melyeket még képes irányítani anélkül, hogy azok ténylegesen változást eredményeznének a gazdasági-társadalmi struktúra alapjaiban.[24] Strukturális változások végrehajtására a diktatúrának már csak azért sem nyílott lehetősége, mert ehhez éppen azokkal a csoportokkal kellett volna részben vagy teljesen szembefordulnia, amelyek mellett már létrejöttekor elköteleződött, s akiktől való elpártolása automatikusan önnön bukásához vezetett volna.

A termőföldek jobb vízellátására, az ipar és az infrastruktúra fejlesztésére komoly tervek születtek, jelentős részük viszont végül is papíron maradt. A legfőbb problémát az amúgy is tőkeszegény országban ezeknek a terveknek a roppant (és sokszor feleslegesen) költséges kivitelezése jelentette, mely sok esetben a vállalkozók óvatosságával párosult. Ehhez járult még hozzá az állam reprezentációs igénye és az esetleges nyerészkedések és korrupció, amely szintén fékezőleg hatottak a gazdasági fejlődésre.[25] Komoly lehetőségek rejlettek persze a modernizációs célokkal felvett nagy összegű belföldi és külföldi hitelekben, melyekből az évek során sikerült komoly pénzeket fordítani iskolaépítésekre, valamint a vonalas közlekedési infrastruktúra fejlesztésére. Mindez érthető módon számos pozitívummal is együtt járt.[26] Ezek a hitelek azonban a spanyol nép számára az évtized végére súlyos adósságterhekké változtak. Mindez ráadásul éppen akkor következett be, amikor az Egyesült Államokból kiinduló gazdasági világválság szintén éreztetni kezdte hatását az európai kontinensen. Az állam nagyságának demonstrálására hivatott és nem mellékesen a munkanélküliség enyhítésére is szolgáló - s szintén 1929-ben meginduló - reprezentatív építkezések ily módon egyre többek szemében tűntek fel a kormányzat pazarló politikájának legegyértelműbb megnyilvánulásaiként. Sajnálatos módon a Rivera-diktatúra és a monarchia adósságterhei – melyek abszolút számokat tekintve a spanyol történelem legnagyobb adósságának tekinthetők - azok bukása után a köztársaságra hagyományozódtak, jelentősen megnehezítve ezzel a pénzügyi-gazdasági stabilizációt az 1930-as évek első felében.[27]

Noha bizonyos téren a diktatúra kiemelkedő reformtervezeteket állított össze és valósított meg, nem mondható el ugyanez az agráriummal kapcsolatos intézkedéseiről. A mezőgazdaság terén végrehajtott reformok ugyanis rendkívül kevés eredménnyel jártak és összességében semmit sem javítottak a parasztság helyzetén. Bár már 1923. december 1-jén megjelent egy királyi rendelet a parasztok által megművelt állami és földközösségi földek tulajdonviszonyaival kapcsolatban, ez azonban mindössze 10 hektárban maximalizálta az egyes gazdaságok számára megváltható földmennyiséget. Ez jó minőségű és kielégítő mértékben öntözött termőföld esetén még biztosíthatta volna a megélhetést, de az állami és földközösségi földek többsége nem ilyen volt, ráadásul a teljes megváltási összeg is a parasztokra nehezedett. Mindennek tetejébe a Direktórium mindössze 100 millió peseta hitelt biztosított a mezőgazdaság fejlesztésére.[28] Ennek ellenére a diktatúra évei alatt komolyabb parasztlázadásokra nem került sor; az agrárkérdés elhanyagolásának következményei majd csak az 1930-as évek heves társadalmi küzdelmeiben mutatkoznak meg igazán.

Bár a diktatúra a gazdasági nacionalizmust és a protekcionizmust tűzte zászlajára, ez a valóságban nem igen valósult meg, és ekkortól beszélhetünk a külföldi tőke nagyobb arányú behatolásának a kezdetéről. 1924-ben például szerződés született a North American International Telephone and Telegraph Company-val, amely az akkor megalapított Compañía Telefónica Nacional de España (Spanyolország Nemzeti Telefontársasága) révén megszerezte az ország telefonmonopóliumát. 1928-ban a vállalat bevétele már nem kevesebb, mint 600 millió pesetát tett ki, amely elsődlegesen nem Spanyolországot, hanem a külföldi kapitalistákat gazdagította. Az anarchista történész Abel Paz találó hasonlatával élve: „az angolok el tudták foglalni Gibraltárt, de a jenkiknek meg volt a maguk gibraltári sziklája Madrid szívében”.[29] De az amerikaiak mellett a franciák, a britek, a belgák és a németek is szép lassan megszerezték a maguk érdekeltségeit a spanyol gazdaságban, mindenekelőtt a bányászatban és az iparban.

Calvo Sotelo, a diktatúra pénzügyminisztere 1926-ban kénytelen volt beismerni, hogy „az adóztatás fokozása nélkül teljességgel lehetetlen hozzáfogni a gazdasági élet helyreállításához.”[30] Néhány hónappal később mindez meg is történt: az ingatlanadó 20-25%-kal, a jövedelemadó pedig 3-12%-kal emelkedett, ami mindenekelőtt a munkásságot érintette kedvezőtlenül. A bérmunkából élőket emellett számos tényező tette sebezhetővé és kiszolgáltatottá az állammal és a munkaadókkal szemben, melyek közül a szabad szerveződés és a sztrájkjog hiányát érdemes kiemelni, valamint azt a körülményt, hogy a diktatúra időszaka alatt sem reálbérük, sem életszínvonaluk nem emelkedett. Ebből kifolyólag tiltakozásaik erőtlenek voltak és minden alkalommal könnyedén elfojtották őket.[31]

Az adóemelések mellett a diktatúra 400 millió, majd még 225 millió peseta értékű állami értékpapír kibocsátásával próbálta meg elkerülni a pénzügyi válságot.[32] Ez azonban nem sikerült neki: függő adóssága az 1920-as évek második felére 18 milliárd pesetára emelkedett, költségvetésében pedig évről évre komoly deficit mutatkozott.[33] A rendszer bukásának főbb okai is gazdasági-pénzügyi természetűek voltak; közülük első helyen a peseta árfolyamának esését kell kiemelni, amelyet a kormány intézkedései képtelenek voltak megakadályozni. A gazdasági világválság első jelei ugyan már a diktatúra végnapjaiban is megmutatkoztak, ezek csak a krízis későbbi szakaszában vetették vissza lényegesen a spanyol gazdaságot,[34] így a rendszer bukásának okaként aligha említhetőek.

A Rivera-kormányzat által megoldani nem tudott pénzügyi-gazdasági nehézségek szép lassan rányomták bélyegüket a politikai életre is. A rendszert addig támogató személyek és érdekcsoportok (főképp a spanyol és a külföldi üzletemberek, illetve a katonatiszti gárda) kezdtek fokozatosan eltávolodni tőle,[35] míg ezzel egyidejűleg (nagyjából 1928-tól) mozgásba lendültek azok az erők, amelyek - már pusztán elvi okokból kifolyólag is - szemben álltak a diktatúrával. A köztársasági mozgalom a középosztály gyors politizálódása nyomán ismét szerveződni kezdett, és Riveráék minden balsikerével sikeresen tudta növelni népszerűségét. A begyűrűző válság első jeleire a szocialisták fokozatosan kihátráltak addigi pozícióikból, és az évtized legvégére ők is a rendszer ellenlábasaivá váltak. Végül az uralkodó, XIII. Alfonz is elfordult Primo de Riverától, s (nyilvánvalóan magát a monarchiát is féltve) 1930. január 30-án elfogadta a diktátor lemondását.[36] A hatalmától megfosztott katonatiszt ezt követően elhagyta az országot és két hónap múlva (természetes halállal) távozott az élők sorából.

A monarchia összeomlása

A király megbízásából Miguel Primo de Rivera után egy másik katonatiszt, Dámasao Berenguer y Fusté került a kormány élére. Berenguert még a diktatúrát megelőzően léptették elő tábornokká Spanyol-Marokkóban szerzett érdemeiért. Katonai és politikai pályája is szépen ívelt: 1918-ban hadügyminiszterré, 1919-ben pedig Spanyol-Marokkó főbiztosává nevezték ki, ám egy katonai felkelés tervében való érintettsége folytán karrierje derékba tört. Hadbíróság elé állították, elbocsátották a katonai szolgálatból, és ha 1923 szeptemberében Rivera nem követ el államcsínyt, neve alighanem örökre feledésbe merült volna. Az újdonsült diktátor ugyanis – akinek szüksége volt minden megbízható katonatisztre uralma konszolidálásához – amnesztiát biztosított számára, majd 1924-ben kinevezte a királyi család katonai főnökévé.[37]

Rivera lemondását követően XIII. Alfonz jobbnak látta, ha visszatér az alkotmányos keretek közé, még mielőtt a megélénkülő köztársasági mozgalom és a diktátor bukását kísérő eufórikus hangulat a monarchiára nézve tényleges veszélyforrássá válna. A klasszikus monarchista pártok bázisát azonban még maga Rivera tette tönkre, mikor uralma kezdetén minden pártot feloszlatott, és kísérletet tett arra, hogy a különböző katolikus csoportokat saját elképzelései szerint a rendszer szolgálatába állítsa.[38] Ezért aztán az uralkodó egy olyan embert nevezett ki a kormány élére, aki egyszerre volt elfogadható a diktatúra korábbi első emberei, illetve a különböző monarchista és/vagy katolikus szerveződések számára. XIII. Alfonz, hogy elhárítsa magáról a felelősséget a diktatúra bűneiért és hibáiért, utólag elhatárolódott a Rivera-kormányzattól, és mintegy önigazolásul nyilvánosságra hozott olyan információkat, amelyek a közvélemény szemében még ellenszenvesebbé tehették a megbukott rendszert.[39]

A Bérenguerrel kezdődő (és mint látni fogjuk igen csak rövid életű) „liberálisabb” monarchikus éra alapvető célja tehát az volt, hogy a romló gazdasági és politika körülmények között is fenntartsa a királyság intézményét, és az uralkodó réteg alapvető érdekeit nem érintő reformokkal meggátolja a köztársasági mozgalom kiszélesedését, és elhárítsa egy esetlegesen fenyegető forradalom rémét. Ennek érdekében általános amnesztiát hirdetett, biztosította a diktatúra évei alatt némaságra kárhoztatott sajtótermékek újbóli megjelenését, illetve ismételten teret engedett a szakszervezetek és a politikai pártok szabad tevékenységének (a kommunista pártot kivéve).[40] Ennek szellemében került sor 1930. április 30-án a CNT legalizálására, július 9-én pedig a Solidaridad Obrera újraindítására.[41] Utóbbi első száma augusztus 31-én látott napvilágot, és radikális hangot megütve mindenekelőtt a diktatúra idején bebörtönzöttek szabadon engedése érdekében emelt szót.[42]

A kezdeti „liberális” lendület azonban egy hónap sem telt bele, s hirtelen abbamaradt. A politikai gyűléseket betiltották, a sajtót pedig újra a cenzúra karmai közé lökték. Minderre azért került sor, mert a király terve, hogy Riverát tegye meg egyedüli bűnbaknak, nem járt sikerrel, és akadt olyan befolyásos politikus, aki nem félt nyíltan kimondani a véleményét. Ez a politikus José Sánchez Guerra volt, aki a diktatúra előtti időszakban több miniszteri tárcát is betöltött, továbbá kilenc hónapon keresztül a Minisztertanács Elnöke címet is viselte. 1930 februárjában egyik nyilvános beszédében bűnrészességgel vádolta meg XIII. Alfonzt a diktatúra idején betöltött szerepe miatt.[43] Az eset különlegességét az adja, hogy Sánchez Guerra a köztudottan monarchista Konzervatív Párt (Partido Conservador) vezetője volt. Látszólag ellentmondásos tettére egy alkalommal saját maga adott magyarázatot, mikor így fogalmazott: „nem vagyok republikánus, de elismerem, hogy Spanyolországnak joga van Köztársaságnak lenni”.[44]

Az uralkodó reakciója mindenesetre kapkodásról és félelemről árulkodott, ráadásul semmivel sem járult hozzá a monarchia stabilizálódásához, amelyre pedig a fokozódó gazdasági válság közepette mindinkább szüksége lett volna. XIII. Alfonz felismerte, hogy a sokak szemében középszerű és tehetetlen Berenguert és kormányát megkerülve meg kell nyernie olyan tekintélyes királypárti politikusokat, akik a kabineten kívülről járulhatnak hozzá a konszolidációhoz. Erre tett kísérlete azonban kudarcba fulladt: Francisco Cambó (mérsékelt katalán politikus, korábbi miniszter) betegségre hivatkozva hárította el az uralkodó közeledését, Santiago Alba (egy régi liberális beállítottságú miniszter) pedig sértettsége folytán mondott nemet XIII. Alfonznak.[45]

Mindezek után a szorult helyzetben levő uralkodó számára csak az az egy út kínálkozott, hogy az alkotmány megreformálása útján szerelje le a republikánus mozgalmat. Ehhez meg is lettek volna a megfelelő emberek, a kipróbált királypárti ex-miniszterekből szerveződött Alkotmányozó csoport tagjai (Constitucionalistas), de tömegtámogatás híján végül nekik is vissza kellett vonulniuk.[46]

A kormány tehetetlensége és az uralkodó sikertelen politikai manőverei csak még inkább fokozták a gazdasági világválság következményeitől amúgy is szenvedő spanyol parasztok és munkások elégedetlenségét. A krízis az ipar minden ágazatára komoly hatással volt, s a termelést jelentősen visszavetette,[47] ami rohamosan növekvő munkanélküliségét indukált.[48] A foglalkoztatási viszonyok rövid időn belüli erőteljes romlása pedig – mint szerte a világon – a munkásság fokozódó sztrájkakcióihoz vezetett. Míg a sztrájkhullám 1930 tavaszán mindösszesen 50-60 ezer főre terjedt ki, addig a sztrájkolók száma ez év szeptember-októberére meghaladta a 200 ezret, novemberre pedig már a 600 ezret is elérte.[49] A gazdasági válság, a növekvő népi elégedetlenség és a helyzet kezelésére képtelennek bizonyuló kormány és uralkodó végső soron a burzsoázia monarchiába vetett bizodalmát is aláásta, amely körülmény a politikai rendszert menthetetlenül instabillá tette.[50] A bizalmatlanság a külföldi tulajdonosokra és befektetőkre is jellemző volt, s ennek követeztében a monarchia végnapjaiban a külföldi tőke kivándorlása jelentős méretek öltött.[51]

A sokrétű és általánosnak mondható elégedetlenség szükségszerűen a republikánus ellenzék malmára hajtotta a vizet. A legfontosabb eseményre 1930. augusztus 17-én került sor San Sebastiánban. Ekkor ugyanis a köztársasági pártok és a szocialisták vezetői megkötöttek egy egyezményt, amely a monarchia megdöntéséhez vezető út első nagy mérföldkövévé vált. A paktumban mindenekelőtt a köztársaság kikiáltásáról határoztak, s létrehoztak egy Forradalmi Bizottságot, amely az ennek eléréséhez szükséges lépések megtervezésére és kivitelezésére volt hivatott.[52] A találkozót alapvetően a jobboldali republikánusok dominanciája jellemezte, s ennek megfelelően a San Sebastián-i Egyezmény eszméje nem volt egyéb, mint „a konzervatív alapelvek legitimálása” mellett a polgárság, illetve az értelmiség hatalmának előkészítése köztársasági színekben.[53] Összességében a találkozón semmiféle érdembeli programot nem terjesztettek elő, s így nem is volt mit elfogadni, sőt még magát az egyezményt sem rögzítették írásban. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az ellenzékieket összekötő kapocs nem volt több, mint puszta ellenzékiségük, s hogy a résztvevők nem rendelkeztek világos és közös elképzelésekkel a jövőt illetően. A CNT élén álló mérsékelt vezetés kétségbeesett és kompromisszumkész politikájára jellemző, hogy a san sebastian-i találkozóra elküldték két képviselőjüket, akik támogatásukról biztosították a republikánusokat és a szocialistákat, amennyiben azok szavatolják, hogy a köztársaság győzelemre jutása után biztosítják az anarcho-szindikalisták számára a szabad szerveződés jogát, valamint általános amnesztia útján szabadon engedik bebörtönzött elvtársaikat.[54]

A következő lépést a szocialisták hivatalos csatlakozása jelentette a paktumhoz 1930 októberében. Ezt követően a Forradalmi Bizottság átalakult Ideiglenes Kormánnyá. Élére az ex-monarchista Alcalá Zamora került, miniszterei között pedig a különböző pártok színeiben ott találunk több olyan politikust, akik karrierjüket itt megalapozva komoly tisztségeket fognak betölteni később a köztársasági érában.[55] Közvetlenül létrejötte után az árnyékkormány hozzálátott, hogy fegyveres felkelést készítsen elő a monarchia megdöntésére.[56] A CNT vezetése - kapcsolatát továbbra is fenntartva a köztársaságpárti összeesküvőkkel – novemberben tárgyalásokat folytatott a konzervatív republikánus Miguel Maurával, és támogatásáról biztosította őt a tervezett fegyveres felkelést illetően.[57] A szervezőmunka azonban nem bizonyult az Ideiglenes Kormány erősségének, s a puccs időpontjának többszöri megváltoztatása végül is katasztrófához vezetett. Az eredetileg december 12-ére tervezett felkelés december 15-ére történő elnapolásáról ugyanis Jaca helyőrségének lázadói már nem értesültek, s emiatt a Fermín Galán kapitány és Ángel García Hernández hadnagy vezette republikánus összeesküvők vereséget szenvedtek. A két vezetőt a rögtönítélő bíróság halálra ítélte és huszonnégy órán belül kivégeztette, megteremtve a köztársasági mozgalom első mártírjait. Ezen túlmenően, mintegy az elbukott felkelésre válaszul a kormány rövid időn belül letartóztatta az Ideiglenes Kormány tagjainak többségét. A fenti események után a december 15-i felkelés sorsa a Madrid melletti Cuetro Vientosnál szinte predesztinálva volt. A jacai incidens kudarcától megrettenve a tüzérség az utolsó pillanatban meghátrált, így a terv végrehajtása csupán néhány repülőtisztre hárult. Ők voltak azok, akik az őrség lefegyverzése után a repülőtéri rádión keresztül rögtönzött felhívásukban kikiáltották a köztársaságot. Ezt követően repülőgépekről papírfecniket szórtak szét Madrid felett, amely mindenekelőtt a forgalom megbénítására és egy általános sztrájk megindítására hívta fel a lakosságot. A felhívás azonban eredménytelen maradt, s ezzel a republikánusok terve is dugába dőlt. Az akcióban többek között aktív szerepet vállalt az anarchista Ramón Franco (a későbbi diktátor öccse) is, aki egy bombákkal megrakott géppel eredetileg a királyi palotát szerette volna lebombázni, ám mivel a célterületen túl sok gyerek tartózkodott, végül ő is elállt terve megvalósításától.[58] (Az már a sors fintora, hogy az egyik katonatiszt, aki ezt a sikertelen felkelést vezette, az a Quiepo de Llano volt, aki a későbbiekben Francisco Franco tábornokaként éppen a köztársaság ellen kel majd fel újból, s akinek parancsára Andalúziában ezreket fognak brutálisan meggyilkolni a polgárháború idején.) A Berenguer-kormány nem hagyta magát beleringatni a sikertelen felkeléseket és a megtorlásokat követő ideiglenes megnyugvás illúziójába, s 1931. március 15-ére parlamenti választásokat írt ki, azt remélve, hogy ezáltal alkotmányos úton szerezhet támogatást a kormány és a roskatag monarchia számára.[59]

1931. április 14-én azonban mégis kikiáltották a köztársaságot. Az ehhez elvezető folyamatban azonban – mint az már az előzőekből is kitűnhetett – vajmi kevés szerepe volt a köztársaságpártiak fáradhatatlan munkájának és áldozatos harci tevékenységének; sokkal inkább a színfalak mögötti játéké, a köpönyegforgatásé és csalásé volt a főszerep, s mindennek tetejébe ráadásul az előkészületek során a monarchistáknak sokkal fontosabb szerep jutott, mint maguknak a republikánusoknak. Az első fontos lépésnek mindenképpen Berenguer 1931. február 14-i lemondása tekinthető. Ennek hátterében az annak idején számtalan alkalommal miniszteri tárcát vállaló Romanones grófjának (Álvaro de Figueroa y Torres) mesterkedései álltak. A gróf ugyanis bejelentette, hogy nem kíván részt venni a választásokon, s helyette alkotmányozó gyűlés összehívását javasolta. A republikánus-szocialista koalíció szintén bojkottot hirdetett, így a kedvezőtlen fordulat hatására Berenguer a lemondás mellett döntött. Helyére a kétségbeesett uralkodó Sánchez Guerrát akarta kinevezni, de miután az az Ideiglenes Kormány bebörtönzött tagjaiból kísérelt meg kormányt alakítani, Romanones gróf és a monarchia más befolyásos támaszai kieszközölték, hogy XIII. Alfonz helyette mégis inkább mást jelöljön ki. Így alakult meg végül február 18-án a monarchia utolsó kormánya Juan Bautista Aznar admirális vezetésével, amely a parlamenti választások előtt községtanácsi és tartományi választások kiírását helyezte kilátásba, s ennek időpontjául 1931. április 12-t jelölte meg.[60]

Ami magát a választásokat illeti, pontos és megbízható statisztikák híján rendkívül nehéz hiteles képet kapnunk a történtekről. A különböző adatokat és más-más logika szerinti fejtegetéseket egybevetve mindenesetre érdemes hangsúlyozni, hogy a választásokat tulajdonképpen a monarchisták nyerték meg. A Statisztikai Évkönyv tanúsága szerint ez a győzelem ugyan nem volt túl nagy (40.324 monarchista képviselő szemben a republikánusok 40.168 mandátumával), de többen úgy vélik, elképzelhető, hogy utólag a republikánusok a saját javukra módosították az eredményeket. Az mindenesetre tény, hogy szinte az összes városban a republikánusok győztek. A monarchista pártok erre az időszakra már meglehetősen demoralizálódtak és meggyengültek, míg a köztársasági pártok a cenzúra megszüntetésével és a szólásszabadság helyreállításával[61] hatékony választási propagandát tudtak kifejteni. Kétségtelen, hogy a vidéken korábban általános gyakorlatnak számító „caciquismo”[62] jelenségével a monarchisták is képesek voltak saját statisztikájuk javítására, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a köztársasági eszmék elterjedtsége vidéken lényegesen gyengébb volt, mint a városokban, így a királypárti győzelem mögött a falvakban nem feltétlen kell mindenütt manipulációt gyanítani. Figyelembe kell venni azonban, hogy a választások az 1907-es választótörvény alapján kerültek megrendezésre. E törvény 29. cikkelye pedig lehetővé tette, hogy amennyiben egy választókerületben csak egy jelölt indul, azt automatikusan győztesnek nyilvánítsák, számtalan visszaélésre adva okot ezzel. De mindezeken túl a leglényegesebb körülmény, amellyel mindenképpen számolni kell, s ami a republikánusok győzelmének kulcsa volt nem más, mint a spanyolországi infrastruktúra alacsony fejlettségi szintje. Ennek köszönhetően ugyanis a nagyobb városokból (ahol a republikánusok győztek) hamarabb érkeztek meg a választási eredmények a fővárosba, mint a kisebb falvakból (ahol a monarchista túlsúly volt a jellemző), s ennélfogva a részleges statisztikákból a köztársaságiak egyértelmű győzelemére lehetett következtetni.[63] Ezeket a részleges eredményeket a városi lakosság nagy része magától értetődő módon kitörő lelkesedéssel fogadta, s április 13-án már utcai felvonulások keretében ünnepelték a köztársaságot Spanyolország-szerte.

A liberter mozgalmon belüli törésvonal természetesen a választások kapcsán is élénken megmutatkozott. Az anarchisták és anarcho-szindikalisták többségükben nem voltak a köztársaság elkötelezett hívei, de sokan úgy látták, hogy eljött a kedvező pillanat a monarchia megbuktatására, s hogy ebben a folyamatban nekik is szerepet kell vállalniuk. A CNT mérsékelt vezetése ezért még a választási kampány időszakában, még ha nem is kifejezetten biztatta tagjait, de mindenesetre engedélyezte számukra, hogy részt vegyenek a szavazáson voksukkal a „kisebb rosszat”, azaz a republikánusokat támogatva.[64] A választásokat követő napon pedig a CNT általános sztrájkot hirdetett, hogy ezzel segítse elő a monarchia haláltusáját. Egyes helyeken (például Barcelonában) az anarchisták megrohamozták a börtönöket, hogy kiszabadítsák korábban bebörtönzött elvtársaikat.[65] Ezen lépésük azonban egyúttal arról is árulkodott, hogy nem bíztak a republikánusok ígéreteiben egy esetleges amnesztiarendeletet illetően. Hovatovább az anarchisták többsége a választásokhoz sem fűzött sok reményt; jó példa erre a Solidaridad Obera április 1-jei számának egyik cikkrészlete: „Választások, választások és még több választás; úgy tűnik, mintha ez lenne a legfőbb megoldás minden ország problémájára. A legkevésbé sem vagyunk meglepve emiatt a politikai komédia miatt. Természetesnek tartjuk, hogy az emberek forradalmi szelleme némiképp meg fog lágyulni, mikor megengedik nekünk, hogy játsszunk annak érdekében, hogy ők tanácsosok és képviselők lehessenek (…) A CNT-nek hasznos leckéket kell nyújtania a jelen és a nem túl távoli jövő számára állítólagos forradalmi baloldali politikusaink csődjéről.”[66] Részben épp az anarchisták ilyesféle állásfoglalásának volt köszönhető, hogy az újjáéledt Forradalmi Bizottság a páratlanul kedvező helyzetet kihasználva félt azonnal megragadni a hatalmat. Alcalá Zamora és Miguel Maura ügyvédek voltak és konzervatívok, Alejandro Lerroux a hírhedten korrupt „Ifjú Barbárok” vezetője és szintén konzervatív. Érthető tehát, hogy tartottak tőle, hogy az irányítás ebben a kényes politikai helyzetben kicsúszik a kezükből, s a kezdeményezés a (nem csak nevében) forradalmi néptömegek kezébe megy át. Tisztában voltak vele, hogy egy népi forradalommal éppúgy, mint egy azt követő esetleges megtorlással és monarchista restaurációval csak rajta vesztenének az ügyön. A következő események így hát ismételten a színfalak mögött zajlottak, s mint eddig, Romanones gróf most is kivette belőlük a részét. Az uralkodó ugyanis őt küldte el tárgyalni a magát április 14-én kormánnyá alakító Forradalmi Bizottsághoz, s ő volt az is, aki rábírta az uralkodót, hogy lemondva trónjáról elhagyja az országot.[67] Mindeközben április 14-i utolsó ülésén az Aznar-kormány is elfogadta a Forradalmi Bizottság követeléseit, s önként lemondott a hatalomról a republikánus klikk javára. A király még aznap éjszaka elhagyta a palotát és külföldre távozott.[68] Megértette ugyanis, hogy amennyiben jelen helyzetben másképp dönt, az könnyen polgárháborúba taszíthatja az országot: „A vasárnapi választások világosan meggyőztek engem, hogy már nem élvezem a népem szeretetét (…). Bizonyos vagyonos körök úgy tartják, ragaszkodnom kéne királyi előjogaimhoz és hathatósan szembe kellene szegülnöm azokkal, akik velem viaskodnak. De szeretnék határozottan elállni attól, hogy testvérgyilkos háborúba taszítsam egyik honfitársamat a másik ellen (…). És miközben a nemzetről beszélek, szándékosan visszatartom a királyi hatalom katonaságát.”[69] Ennek megfelelően a köztársaság vértelen úton váltotta fel a királyságot, bár mindezt – mint az a fentiekből látható - forradalomnak aligha lehetne nevezni. Ellenállásra csak helyenként került sor a monarchia utolsó védőbástyáinak részéről, ezek azonban képtelennek bizonyultak arra, hogy szemernyit is befolyásolják az események menetét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hatalomváltások időszaka

 

Az 1931-es év tavasza és nyara meglehetősen komoly változásokkal járt együtt szinte minden téren. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a fél esztendő a hatalomváltások időszaka volt. Ennek alátámasztására számtalan példát lehetne felhozni a tárgyalt időszak különböző színtereiből, de most csak a legfontosabb és témánk szempontjából legrelevánsabb változásokra fogunk kitérni. A királyság intézménye helyére a köztársaság lépett, s mindez természetszerűleg a hatalmi elit látványos fluktuációját eredményezte: a régi rendszer fő pilléreit jelentő katonatisztek és monarchisták pozíciói végérvényesen meggyengültek, s helyüket kénytelenek voltak átadni a polgári erők különböző szektorainak, illetve a szocialistáknak. A köztársaság létrejötte által teremtett légkör üdítően hatott Spanyolország történelmi kisebbségeire is (katalánok, baszkok, galíciaiak), akiknek korábban az oszthatatlan monarchia eszméje miatt az élet számos területén jogkorlátozással kellett szembenézniük. Közülük legöntudatosabbnak és legerősebbnek a katalánok bizonyultak. Ehhez relatíve nagy lélekszámukon túl Katalónia gazdasági prosperitása járult hozzá leginkább. A katalán burzsoázia és pártjai a monarchia összeomlásakor nem haboztak minél nagyobb befolyásra szert tenni, és megszerezni az adott körülmények között legelőnyösebbnek mondható pozíciókat. A galíciai republikánusokhoz hasonlóan ők is képviseltették magukat az országos kormányban, de az igazán nagy lépést Katalónia autonómiájának megszerzése és élére egy autonóm tartományi kormány (Generalitat) felállítása jelentette.[70] A katalán nacionalisták tevékenysége ettől kezdve főleg két területre összpontosult: egyrészt igyekeztek nyomásgyakorlásukkal a számukra legkedvezőbb nemzetiségi törvénytervezetek elfogadására sarkallni az országos kormányt (a Cortest), másrészt viszont komoly harcokat vívtak a Katalóniában hagyományosan erősnek számító anarchizmussal és anarcho-szindikalizmussal, s általában a munkásmozgalommal uralmuk stabilitásának megőrzése érdekében. A tárgyalt fél éves időszakban igen csak fontos változások történtek a liberter mozgalom soraiban is. A CNT irányítását hosszú ideje hagyományosan kézben tartó szindikalisták és mérsékelt anarcho-szindikalisták ugyanis a radikálisok egyre erősödő tevékenysége és saját alkalmatlanságuk folytán képtelenek voltak továbbra is megőrizni befolyásukat. Rövid időn belül kiszorultak a mozgalom minden olyan területéről, ahol korábban pozícióik szilárdnak és megingathatatlannak tűntek. A tendencia egyúttal visszafordíthatatlannak is bizonyult: a korábbi vezetők szűk csoportja mindinkább marginalizálódott, ezzel párhuzamosan egyre mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, ami csak tovább gyorsította elszigetelődését a liberter mozgalom fősodrától.

A király és a kabinet távozása után a kormányzás az Ideiglenes Kormány kezébe került, melynek elnöke a köztársasági jobboldalhoz (DLR) tartozó Alcalá Zamora lett. A belügyi tárcát egy másik jobboldali republikánus, Miguel Maura kapta. Rajtuk kívül a Radikális Köztársasági Párt (PRR) és a Radikális Szocialista Köztársasági Párt (PRRS) két-két fővel, a szocialisták (PSOE) három fővel, a Köztársasági Akció (AR), a galíciai (ORGA) és a katalán (ACR) nemzetiségi pártok pedig egy-egy fővel képviseltették magukat a koalíciós kormányban.[71] Mivel az Ideiglenes Kormány nem parlamenti választásokon való győzelem útján került hatalomra, s ezért tulajdonképpen illegitim volt, de ugyanakkor hatalomra kerülése után visszariadt attól, hogy továbbra is forradalmi kormányként tekintsen önmagára, az ellentmondás feloldásához arra volt szüksége, hogy egy mihamarabb megrendezett országos választásokon többségi szavazatok útján szilárdítsa meg és legitimizálja hatalmát és a polgári köztársaságot. Az áprilisi hatalomátvételt követően rövid idő leforgása alatt köztársaságpártiakat ültettek minden fontosabb tisztségbe,[72] ezzel is biztosítva az új rendszerhez lojális intézményrendszer hatékony működését.  Az országos választásokig hátralevő időszakban azonban az új kormánynak vigyáznia kellett, nehogy esetleges ballépések útján tápot adjon a baloldalnak és a népi mozgalmaknak, melyek máris komoly várakozással néztek a jövő elébe, és mindenekelőtt mélyreható társadalmi változások keresztülvitelét remélték az kormánytól. A hatalomra jutott republikánusok zöme persze csak a mérsékelt reformok híve volt, amelynek révén biztosíthatta osztályuralmát, szélesíthette lehetőségeit, ugyanakkor visszahőkölt attól, hogy komoly társadalmi átalakuláshoz vezető lépésekkel elégítse ki az alsóbb néposztályok igényeit. Egyetlen válaszuk a szegénységre és az éhségre az volt, hogy a köztársaságot, mint minden földi jónak a letéteményesét, meg kell szilárdítani.[73] Különösen igaz volt ez az Ideiglenes Kormány monarchistából átvedlett jobboldali republikánusaira, a belügyminiszter Maurára és Zamora miniszterelnökre. Noha mindketten a Republikánus Liberális Jobboldal (DLR) képviselői voltak, a párt nevével ellentétben ők rendelkeztek a legkonzervatívabb nézetekkel a köztársaság vezető politikusai közül. Éppen ezért jelenlétük az Ideiglenes Kormányban sokaknak csípte a szemét már a kezdetektől fogva, de a baloldali republikánusoknak kezdetben még nem volt meg a kellő erejük ahhoz, hogy föléjük kerekedjenek. A köztársaság győzelmét követően azonban a jobboldali republikánusok befolyása párhuzamosan apadt tömegbázisuk rohamos csökkenésével. Már az 1931. júniusi alkotmányozó gyűlési választások eredménye híven tükrözte szerény társadalmi támogatottságukat, s a fejlemények arra késztették Zamorát, hogy benyújtsa lemondását. 1931 októberére a DLR instabil helyzete kormányválsághoz vezetett, Zamora és Maura lemondtak tisztségükről, s a miniszterelnöki székbe Manuel Azaña került, míg a belügyminiszteri tárcát Casares Quiroga vette át.[74] Ettől kezdve egészen 1933 szeptemberéig Azaña birtokolta a kormányfői, s egyben a hadügyi tárcát, a belügyminiszteri tisztség pedig mindvégig Quirogára hárult. Ez egyfajta stabilitást jelentett a kormányzás terén, míg a DLR tagjainak távozása egyúttal jelentős balra tolódást is eredményezett a kormányzat összetételében. A párt bukása után alig két hónappal a PRR is kiszorult a kormányból. E folyamatok egyértelműen az AR malmára hajtották a vizet. Míg az Ideiglenes Kormányban egyedül Azaña képviselte pártját, addig a későbbiekben az AR három, illetve négy tárcát is megkaparintott magának a kabinetben (igaz ezekben Azaña egyszerre két tisztséget is fenntartott magának). A szocialisták 1931 és 1933 között mind a négy kormányban változatlanul három fővel képviseltették magukat: Fernando de los Ríos, a mérsékelt jobboldali szocialista Indalecio Prieto, valamint az UGT két évtizeden keresztül főtitkári pozícióját betöltő Largo Caballero személyében. A PRRS kormányrészvételét is stabilnak lehet nevezni: Marcelino Domingo és Álvaro de Albornoz a tárgyalt időszakban mindvégig miniszterek maradtak, a harmadik Azaña-kormányban pedig még egy fővel erősödtek a PRRS pozíciói. Mellettük a nemzetiségek összesen két (egy katalán és egy galíciai) politikussal képviseltették magukat, ám a katalánok esetében már nagyobb volt a fluktuáció párthovatartozás és a képviselő személyének tekintetében egyaránt.

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

Az Ideiglenes Kormány és a „reformista két év” („bienio reformista”) kormányainak pontos összetételéről a lenti táblázat nyújt eligazítást. A megalakulást követően az egyes kabinetekben végbement időközi személycseréket ugyan nem tüntettük fel, a pártok hatalmi erőviszonyának változásai azonban így is magukért beszélnek:[75]

 

A köztársaság kikiáltásának idejére a királypártiak erőit olyannyira megviselték az elmúlt időszak viszontagságai, hogy az újdonsült hatalomnak egy sikeres monarchista restaurációs kísérlettől aligha kellett tartania;[76] uralmát egyedül egy baloldalról jövő népi forradalom fenyegethette. A vezetők ezzel nagyon is tisztában voltak, mint arról Zamora elnök egyik kijelentése is árulkodik: „szolgálom, kormányzom, propagálom és védem azt [a köztársaságot – P. P.] (…), [de] nem fogom eljátszani egy Kerenszkij szerepét”.[77] Hogy Kerenszkij sorsát elkerüljék, a polgári republikánusok már a kezdetektől fogva nem tétováztak ahhoz a hatékony fegyverhez nyúlni, amelyet Primo de Rivera is sikeresen alkalmazott néhány évvel korábban: a szocialisták megnyeréséhez, akik mint akkor, most is hajlottak minden olyan kompromisszumra, amellyel úgy vélték, hogy közvetlenül a munkásosztály helyzetének javítását szolgálhatják. Három miniszteri tárcával ráadásul ez sokkal több reménnyel és lehetőséggel kecsegtette őket, mint az 1920-as évek korlátozott cselekvési légkörében felajánlott alkupozíciók. Ők kapták a munkaügyi, a pénzügyi és az igazságügyi tárcákat, melyek révén valóban nem tűnt irreális dolognak a spanyol proletariátus foglalkoztatási és egyéb viszonyainak javítása. Ezért aztán „a szocialisták késznek mutatkoztak a szociális forradalom elhalasztására és a polgári köztársaság elkötelezett támogatására”.[78] A polgári köztársaságiak pedig a baloldal és a szervezett proletariátus tekintélyes hányadát maga mögött tudó szocialisták leszerelése által biztosak lehettek afelől, hogy uralmukat képesek lesznek megszilárdítani.

Ilyen körülmények között a liberterek érthető módon arra törekedtek, hogy a szocialisták reformizmusát kritizálva és hirdetve a forradalmat, megnyerjék az UGT szervezeteinek munkásait is, s együttes nyomásgyakorlással gyökeres változásokat eszközöljenek ki. S hogy többek között milyen radikálisabb változásokat követeltek, arra jó példát kínálnak a CNT Katalán Regionális Bizottságának április 18-i összejövetelén felvetett pontok, melyeket aztán Barcelonában és más katalán városokban az anarcho-szindikalista munkások nagy lelkesedéssel terjesztettek: „szabadság a raboknak; munkások és parasztok követelései, beleértve az azonnali béremelést, a munkakörülmények javítását és a 40 órás munkahetet anélkül, hogy csökkentenék a béreket; a Guardía Civil [a spanyol csendőrség – P. P.] feloszlatása; a hadsereg megtisztítása és az állami bürokrácia felszámolása; valódi oktatási reform; az állam és az egyház szétválasztása, stb.”[79] Katalóniában a munkásság nagyobb számaránya és magasabb fokú szervezettsége folytán az anarchista, anarcho-szindikalista propaganda is erősebb volt, hasonló követelésekkel azonban az ország más régióiban is előálltak a CNT helyi és regionális sejtjei.

A liberter mozgalmon belüli korábbi megosztottság azonban magától értetődően a továbbiakban is rányomta bélyegét az anarchisták és anarcho-szindikalisták állásfoglalására és cselekedeteire. Pestaña - aki ebben az időszakban a CNT főtitkára volt – a hozzá hasonló mérsékeltekkel együtt összességében barátságosabban viszonyult az új republikánus rezsimhez. Ők „a köztársaságot olyan politikai terepként szemlélték, melyben könnyebben lehet szervezni az osztálynélküli társadalmat”, azaz a széles szakszervezeti szabadság és a sztrájkjog révén megvan a kezükben a kellő fegyver az érdekérvényesítéshez, amelyet akár egy mélyreható agrárreform keresztülviteléhez és a munkanélküliség felszámolásához is felhasználhatnak, hogyha erre a kormány magától nem lenne hajlandó.[80] Mint azt a CNT szindikalista többségű Országos Bizottsága kijelentette: „Az Országos Munkakonföderáció nincs a Köztáraság ellen. Ezenfelül tudatában van annak, hogy mit képvisel az a néptömegek szemében, ezért a CNT elhatározta, hogy minden lehetséges eszközzel szembeszáll bármilyen felkeléssel, amivel a reakció megpróbálkozik. Akarjuk vagy sem, a CNT gesztusa egy olyan gesztus, amely a Köztársaság védelmére fog válni.”[81] Álláspontjuk azonban nem tükrözte a CNT egészének véleményét, akik többnyire ennél kritikusabban viszonyultak a polgári köztársasághoz. Még élesebben bírálta a CNT vezetőinek politikáját a FAI, amely nem mellékesen a diktatúra, majd pedig a monarchia összeomlását követően fokozatosan nagyobb cselekvési szabadsághoz jutott, még ha számos tagja továbbra is börtönben ült még. A tömegek véleményét pedig a CNT vezetése sem hagyhatta figyelmen kívül. Ez legszembetűnőbben Katalóniában mutatkozott meg, közvetlenül az április 14-i választásokat követően. Az események hatására ugyanis Barcelonában is szervezkedni kezdett a polgárság, és az Ideiglenes Kormánnyal folytatott tárgyalások útján sikerült elérniük, hogy Katalónia és annak tartományi kormánya, a Generalitat autonóm státuszt kapjon. A Generalitat élére a Katalán Republikánus Baloldal (ERC) elnöke, Francesc Maciá került, aki koalíciós kormányt kívánt létrehozni.[82] S hogy a Katalóniában komoly veszélyforrást jelentő liberter mozgalmat leszerelje, Pestaña számára felajánlott egy helyet a kabinetben. Ezzel összefüggésben a katalán burzsoázia másik nagyformátumú politikusa, Lluís Companys a következőképpen érvelt: „Tudom, hogy a ti anarchista elveitek nem engedik meg nektek, hogy nyíltan együttműködjetek a mi politikai és haladó munkánkkal, de adjátok meg nekünk a bizalomnak ezt a hitelét, és adjuk át magunkat történelmi küldetésünk teljesítésének, és mi mindannyian arra érdemesnek fogunk bizonyulni.”[83] A gesztus és a mézes-mázos szavak ellenére a mérsékeltek a liberter mozgalmon belüli szakadástól tartva kénytelenek voltak visszautasítani a felkérést (pedig ha csupán Pestañán múlik, ő feltehetően elfogadta volna azt). Noha a burzsoá pártokkal való kollaborációt sikerült elkerülni, ugyanakkor a CNT katalán regionális plénumán kineveztek két küldöttet a Generalitattal való kapcsolattartás céljából.[84] Mindez természetszerűleg újabb pofont jelentett a liberter mozgalom radikálisai számára.

A „tiszták” szerveződése még április folyamán kezdett el komolyabb méreteket ölteni. Hozzájárult ehhez a szabadabb légkör mellett a FAI olyan vezéregyéniségeinek szabadon engedése a börtönből, mint például Juan García Oliver.[85] 1931. április 27-én sor került a FAI és a CNT radikálisabb tagjainak találkozójára Barcelonában, s itt született meg – épp García Oliver javaslatára – a CNT-FAI hírhedté vált vörös-fekete zászlaja.[86] Az összejövetel legfontosabb eredménye az volt, hogy a jelenlevők megegyeztek abban, gátat kell vetniük a Pestañáék vezette CNT kompromisszumos politikájának és általában a reformista irányvonal dominanciájának a föderáción belül.[87] Az ezt követő időszakban a radikálisok mindvégig ennek szellemében ténykedtek, fokozatosan növelve befolyásukat.

Valódi erődemonstrációra sem kellett sokáig várni, a közelgő május 1-je erre kitűnő alkalmat szolgáltatott. Az akkoriban mintegy 1 millió lakosú Barcelonában 100-150 ezres tömeg vonult utcára, akiknek jelentős része anarchista, illetve anarcho-szindikalista befolyás alatt állott. A CNT hivatalos összejövetelét mellőzve a FAI radikálisai ugyanabban az órában, mintegy kétszáz méterrel arrébb egy másik gyűlést tartottak, az új zászlón kívül ezzel is kifejezve nemtetszésüket a CNT vezetése és irányvonala felé. Az érdeklődőknek szórólapokat osztottak, és állást foglaltak a liberter kommunizmus mellett, amelynek kivívására a „forradalmi gimnasztikát”[88] tartották a legcélravezetőbb módszernek, vagyis azt, ha a burzsoázia uralmát folyamatos nyomásgyakorlás útján döntik meg, nem riadva vissza az erőszak és a fegyveres felkelés eszközének alkalmazásától sem. A gyűlésen elhangzottakból egy kiáltványt állítottak össze,[89] melyet Francesc Maciának kívántak előterjeszteni a Generalitat épületében. Az emberek tapssal és egyetértéssel fogadták a javaslatot. A menet forradalmi dalokat énekelve elindult, a békés embertömeg sorai közt „nem kevesebb, mint száz elvtárssal, akik pisztollyal a nadrágjuk és a hasuk közt csak az alkalmat várták, hogy saját kezükkel nekiláthassanak a forradalmi gimnasztika gyakorlásának”.[90] Az események azonban végül nem várt tragikus fordulatot vettek. Az esetről a FAI lapja, a Tierra y Libertad (Föld és Szabadság) számolt be részletesen május 8-i számában, ennek most csak rövidített kivonatát közöljük:[91] Miután a tömeg a San Jaime térre ért, ahol a Generalitat székelt, az épületet őrző karhatalmisták a delegáció tagjain kívül nem akartak mást beengedni.[92] Ezért a delegációt vörös-fekete zászlóval kísérő Louis Lecoint az őrök többször megütötték, és igyekeztek elvenni tőle a zászlót, aminek a rúdja végül kettétört. A dulakodás közepette egyszer csak lövés dördült a Generalitat bejáratánál. Az őrök visszavonultak és bezárkóztak az épületbe. A szemtanúk szerint nem voltak provokátorok a helyszínen, a lövés hatására mégis – mintha az egyfajta jeladás lett volna - szinte azonnal újabb lövések dördültek el, de ezúttal már célzottan az anarchistákat szállító teherautók irányába. A váratlan események hatására általános zűrzavar lett úrrá a tömegen: voltak, akik futásnak eredtek, míg néhány elszánt militáns maga is fegyvert rántva válaszolt a lövésekre. A helyszínen tartózkodó anarchista Buenaventura Durruti nyugalomra intette az embereket, s úgy tűnt szavai meghallgatásra találtak, ám kisvártatva ismét tűz alá vették őket. Mindezért a katalán védelmi őrség volt a felelős, amelyet tűzoltósisakjáról messziről is könnyen azonosítani tudtak a szemtanúk. A tér sarkán egy géppuskát is felállítottak, és válogatás nélkül tüzet nyitottak vele a túlnyomó többségében fegyvertelen tömegre. A vérengzés még tovább folytatódik, ha a fegyveres anarchistáknak nem sikerült volna visszaszorítania őket a térről, időt adva a tömegnek, hogy elmenekülhessen. A helyzetet súlyosbította, hogy a teret szegélyező épületek némelyikéből is tüzet nyitottak rájuk. A rendőrség részéről tudatosan megszervezett akcióról volt tehát szó, amiért az anarchisták súlyos árat fizettek.[93] Nem csupán a veszteség volt fájó, hanem az eset után közzétett hivatalos rendőrségi közlemény is, amely egyértelműen úgy állította be a történteket, mintha az anarchisták megtámadták volna a Generalitat palotáját, s el akarták volna foglalni azt. A lövöldözés során elesett egyetlen[94] rendőr kapcsán pedig azt hazudták, hogy őt a „lázadók kivégezték”.

A május 1-jei incidens hatására az anarchisták radikális szárnya végképp leszámolt minden illúziójával a republikánus-szocialista kormánnyal és annak köztársaságával kapcsolatban. A történtek hatására azonban a CNT soraiban is megnőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a vezetés kompromisszumos és együttműködő politikájával. A „tiszták” és a „mérsékeltek” közötti ellentét végérvényesen kiéleződött, és a mérleg serpenyője mindinkább a FAI irányába billent, amely bár taglétszámát tekintve továbbra sem volt jelentős, következetes forradalmi irányvonalával azonban valódi alternatívaként tűnt fel a liberter mozgalmon belül.[95]

A két irányvonal összecsapásának a CNT június 11. és 16. között tartott III. Országos Kongresszusa volt a színhelye,[96] amely egy időben került megrendezésre a Nemzetközi Munkásszövetség (spanyolul: Asociación Internacional de los Trabajadores, AIT) IV. Kongresszusával. Szándékosan egy nappal korábban azonban a FAI egy saját rendezvényt is szervezett Madridban, amely az I. Félszigeti Konferencia elnevezést viselte. A konferencia a FAI létszámához és befolyásához mérten korántsem nevezhető jelentéktelennek, s ezt már az is bizonyítja, hogy a spanyol anarchisták mellett 20 ország mintegy száz küldöttje vett részt rajta. Mindenekelőtt három fő kérdésben sikerült megegyezésre jutniuk a feleknek: elsőként arról döntöttek, hogy augusztus 1-jétől az egész Ibériai-félszigetre kiterjedő propagandaakcióba kezdenek, másodszor és részben ezzel összefüggésben elhatározták, hogy a FAI legfontosabb sajtóorgánumát, a Tierra y Libertadot hetilappá alakítják,[97] végül, de nem utolsó sorban pedig hitet tettek amellett, hogy erősíteni fogják az anarchista irányvonalat a CNT-n belül.[98] Utóbbira a CNT kongresszusa remek lehetőséget kínált.

A júniusi CNT kongresszusnak a madridi Teatro Conservatorio szolgált helyszínéül. A pontos dokumentációnak hála, meglehetősen részletes információk állnak rendelkezésre az anarcho-szindikalista szakszervezetek taglétszámára, illetve a tagság térbeli eloszlására vonatkozóan. Ennek tanúsága szerint a CNT teljes regisztrált tagsága ekkoriban – figyelembe véve azt is, ha valaki egyszerre több szervezethez is be volt jelentve – 535.565 fő volt. A legnépesebb régió egyértelműen a katalán volt, kis híján 300 ezer taggal (ebből egyedül Barcelonában 285 ezren voltak bejelentve), a második pedig az andalúz, több mint 110 ezer taggal. A Katalóniához hasonlóan iparilag és kereskedelmileg fejlett Levante szintén jelentős anarcho-szindikalista tagsággal, közel 60 ezer fővel rendelkezett. A Kantábriai-hegység bányavidékének, valamint Aragónia, Rioja és Navarra tartományoknak a munkásai közül (utóbbiakat egy kalap alá veszi a felsorolás) nagyjából 25-25 ezren tartoztak a CNT kötelékébe. Az ország többi régiójában már jelentősen kisebb számokkal találkozunk, s még magában a fővárosban sem haladta meg sokkal az 5 ezret a cenetisták létszáma.

Az alábbi táblázat részletesebben szemlélteti a CNT tagságának sajátos területi eloszlását, ám pusztán ezekből az adatokból hiba volna képet alkotnunk a spanyolországi liberter mozgalom 1931-es állapotáról.[99]

KATALÓNIA

299.753

Barcelona

285.237

Gerona

6.441

Tarragona

4.760

Lérida

3.315

ANDALÚZIA

113.157

Sevilla

48.486

Córdoba

17.690

Málaga

14.780

Cádiz

11.997

Granada

8.244

Huelva

4.864

Ceuta

3.796

Almería

1.800

Jaén

1.500

LEVANTE

58.526

Valencia

32.435

Alicante

19.192

Murcia

6.131

Castellón

554

Albacete

214

ASZTÚRIA, LEÓN és PALENCIA

25.453

Asztúria

24.881

León

572

ARAGÓNIA, RIOJA és NAVARRA

24.201

Zaragoza

17.252

Teruel

2.700

Logroño

2.620

Huesca

1.447

Navarra

182

GALÍCIA

13.218

La Coruña

9.616

Pontevedra

3.602

KÖZPONTI RÉGIÓ

9.217

Madrid

5.474

Ciudad Real

1.561

Cáceres

1.530

Soria

478

Valladolid

150

Cuenca

24

ÉSZAKI RÉGIÓ

3.760

Vizcaya

1.902

Guipúzcoa

965

Santander

893

BALEÁR RÉGIÓ

1.025

ÖSSZESEN

548.310

 

A hivatalos adatokon túlmenően ugyanis akadnak egyéb számítások is, melyek a be nem fizetett tagdíjakat is megkísérelték megbecsülni. A Spanyolországra jellemző sajátos regionális eltérések e téren is megmutatkoztak, hiszen elsősorban Andalúziában éltek tömegével olyan anarchisták, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy ezeket a tagdíjakat rendszeresen fizetni tudják.[100] Őket is beleszámítva a becsült végeredmény értelemszerűen jóval nagyobb értéket mutat: eszerint 1931 júniusában a CNT kongresszusára 219 helyről érkezett 511 szakszervezet képviselője valójában mintegy 800 ezer munkást és parasztot képviselt.[101]

A közel egyhetes kongresszus legfontosabb történéseiről mindenekelőtt a CNT országos napilapja, a Solidaridad Obrera tájékoztatta olvasóit terjedelmes vezércikkei útján.[102] A kongresszust a CNT elnökének, Ángel Pestañának a szavai nyitották meg, aki röviden beszámolt a II. Kongresszust követő időszak legfontosabb eseményeiről, külön kihangsúlyozva jelen kongresszus fontosságát a liberter mozgalomra nézve. Ezt követően a kongresszusi ülések folyamán a résztvevők a következő főbb pontokat érintették: „az Országos Bizottság jelentése, amely a cselekvések hosszú időszakát tekintette át; az Újraszerveződési Terv, amely a „Sindicatos Unicos-ok” helyett az Ipari Föderációkat fogja alapul venni; országos propagandakampányok és a munkások és a parasztok bevonzása a szakszervezetekbe; bérkövetelések, a munkanap lerövidítése, a jövedelemadó elutasítása, harc a munkanélküliség ellen; a CNT kiadványai, és hogy hogyan lehet őket összehangolni más erőfeszítésekkel és hatékonyabb propagandaeszközökké tenni őket; az AIT IV. Kongresszusára küldött jelentések megszövegezése; és a CNT álláspontja az Alkotmányozó Gyűlés összehívása és a neki előterjesztendő politikai-legalitási-gazdasági igények kapcsán”.[103]

A kongresszus hat napja során elhangzott megannyi beszéd, vita és javaslat bemutatását mellőzve a következőkben csak azokat a momentumokat emeljük ki, amelyek kisebb-nagyobb mértékben összefüggtek a liberter mozgalmon belüli szakadás kérdésével. A FAI-val kapcsolatos állásfoglalás dilemmája már a kongresszus első napján felkorbácsolta a kedélyeket. Mindenekelőtt annak tisztázása vált szükségessé, hogy a FAI-nak, mint önálló szervezetnek a részvételét elismeri-e a kongresszus. A többség az első pillanattól kezdve ez ellen volt, míg mások támogatták a javaslatot.[104] A nap végén „a Kongresszus egyhangúlag kinyilatkoztatta a FAI-val szembeni állásfoglalását, és ezen tiltakozásukat kiabálva is kinyilvánították”.[105] Másnap azonban a fenti kijelentésre ellenjavaslat érkezett, s az ügyet így újból vitára bocsátották. A Solidaridad Obrera szerint a harmadik szekcióban végül is „nem születik megállapodás, de lehet, hogy [a vita] felkelti a többségben a FAI iránti szimpátiát.”[106] Az esti szekció hasonlóképpen parttalan vitát folytatott a kérdésről,[107] de mindeközben a FAI érezhetően egyre nagyobb teret kapott véleménye és a CNT vezetőinek állásfoglalásával szembemenő kritikájának előterjesztéséhez. Minderre úgy kerülhetett sor, hogy bár a FAI, mint szervezet önálló megjelenését nem engedélyezték, a kongresszusnak arra már nem volt lehetősége, hogy a CNT-tagsággal rendelkező faistákat távol tartsa. Így kaphattak szót többek között a FAI olyan ismert vezetői is, mint Juan García Oliver, aki a Barcelonai Famunkás Szakszervezet képviselőjeként volt jelen, s e fórumon is a „forradalmi gimnasztika” taktikáját védelmezte.[108] A mérsékeltek és a radikálisok összecsapásai mindenekelőtt három kardinális kérdés kapcsán törtek a felszínre. Ezek közül az első a politikai pártokkal való kollaboráció kérdése volt. Ez esetben a kérlelhetetlen vita predesztinálva volt, lévén hogy tulajdonképpen a legősibb anarchista alapelvvel kapcsolatos önmeghatározásról volt szó. A CNT korábbi főtitkára, Juan Peiró a kérdést pragmatikus módon közelítette meg, ugyanakkor óvakodott attól, hogy a politikai pártokkal való kollaborációt örökidőre érvényes és szükséges formának ismerje el. Véleménye szerint 1923-tól kezdődően nem a köztársaság bevezetéséért létesítettek kapcsolatot az ellenzéki politikusokkal, hanem azért, hogy véget vessenek a diktatúra gyalázatának, amely minden szabad szerveződést megfojtott.[109] A jelen helyzetet illetően Peiró úgy látta, hogy a körülmények nem kedveznek a forradalmi aktivizmus számára, ezért – noha tagja volt a FAI-nak is – összességében mérsékeltebb anarcho-szindikalista álláspontra helyezkedett. Hangsúlyozta a CNT szervezeteinek nevelő szerepét, illetve annak szükségességét, hogy megőrizzék és megvédjék a CNT organikus szerkezetét, és egy erős alapot építsenek, mielőtt belekezdenének az állammal szembeni forradalmi konfrontációba.[110] Voltak azonban olyanok is, akik nem pusztán pragmatista, de nyíltan opportunista nézeteket képviseltek a kongresszusi viták során. Jó példa erre a cenetista Maciá (nem keverendő Francesc Maciá katalán politikussal) egyik felszólalása: „számunkra kevésbé érdekes, hogy mi honosodik meg a végbemenő forradalom után. Minket kivétel nélkül minden bebörtönzöttünk kiszabadítása érdekel, és az, hogy a közösségi és egyéni szabadságjogok teljes mértékben garantálva legyenek. Ha mi átadjuk magunkat ennek, nem kell foglalkoznunk semmilyen más körülménnyel.”[111] Várható módon a kollaboráció álláspontját védelmezte Pestaña is, meglehetős cinikussággal kijelentve, hogy „nincs olyan a szerveződésben, sem a Helyi, sem a Regionális, sem az Országos Bizottságban, aki ne vett volna részt valamilyen kompromisszumban.”[112] A García Márquez szavait idéző[113] önmentegető szónoklat azonban nem hatotta meg a kongresszuson jelenlevő radikálisokat. Annál is inkább, mivel Peiró egyik felszólalásában részletesen ismertette a CNT kapcsolatait a diktatúraellenes csoportokkal az 1920-as évtized utolsó éveiben. Az akkor színfalak mögött zajló események nyilvánosságra hozatala élénk érdeklődést és nem kisebb frusztrációt váltott ki a hallgatóságból, s megerősítette a radikálisokat a kollaboráció minden formáját elutasító álláspontjukban. Azok a személyek és csoportok ugyanis, akikkel korábban a CNT fű alatt együttműködött, most a hatalom birtokosai voltak, s egyben a CNT munkásainak ádáz ellenségei.[114] A június 15-én megkezdődő IV. AIT-kongresszuson a szövetség titkára, Rudolf Rocker is osztotta a radikálisok nézeteit, amennyiben kijelentette, hogy „a legnagyobb veszély ma a CNT-re nézve, a demokratikus veszély. A Köztársaság a fejlődés olyan ígéretét kínálja a munkásoknak, amelyet lehetetlen megszerezni egy kapitalista rendszerben. (…) A munkásoknak harcolniuk kell törekvéseik megvalósulásáért, amely nem más, mint a liberter kommunizmus létrehozása a társadalmi forradalmon keresztül”.[115] Rocker beszéde termékeny talajra hullott, méghozzá meglehetősen válságos pillanatban, és serkentőleg hatott a spanyolországi liberter mozgalom radikális szárnyára.

A kollaboráció megítélésével kapcsolatos vita akkor élénkült meg ismét, amikor a kongresszus arról tárgyalt, milyen szöveget terjesszen az összeülni készülő Alkotmányozó Cortes elé. A radikálisok – antipolitikus és az együttműködést elvető nézeteiknek megfelelően - a Cortesnek küldött bármiféle kérelem ellen voltak, így nem is kívántak semmiféle javaslatot tenni annak pontjaira vonatkozóan. Miután a felirat mégis megszületett, azzal vádolták meg a CNT vezetését, hogy a II. Országos Kongresszus során proklamált elveket teljesen feladja, és tettével nyíltan elismeri a parlamenti intézményrendszer működésének hatékonyságát.[116] Bár a szitkok és ellenvélemények nem akadályozták meg a mérsékelteket abban, hogy tervüket keresztülvigyék, a radikálisok szónoklatai összességében komoly véleményformáló erővel bírtak, napról napra növelve a FAI határozott és radikális irányvonalával szimpatizálók (vagy legalábbis a CNT szindikalista és mérsékelt anarcho-szindikalista vezetéséből kiábrándult munkások) számát. Nem kis részben a folytonos viták hatására, a Cortesnek küldendő javaslatot illetően végül egy olyan szövegben állapodtak meg, amelynek preambulumában a következő keménynek és forradalminak hangzó (még ha kontextusát tekintve összességében nevetséges) kijelentést tették. „Mi nem várunk semmit az Alkotmányozó Cortestől, amelyet a kapitalista társadalom méhében költöttek, és amely készen áll megvédeni hegemóniáját a politikában, a törvénykezés és a gazdaság területén”.[117] A kongresszus hivatalos jegyzőkönyvében pedig a következő olvasható: „mi ellenzői vagyunk az Alkotmányozó Cortesnek éppúgy, mint ahogy ellenzői vagyunk bármilyen autoritásnak, amely elnyom. Továbbra is rossz viszonyban vagyunk az állammal. A mi szent, nemes küldetésünk arra tanítani az embereket, hogy teljes tudatossággal megértsék a hozzánk való csatlakozás szükségességét, és hogy megvédjék a maguk és a mi teljes egyenjogúságunkat a társadalmi forradalmon keresztül.”[118] A valóságban azonban mégiscsak vártak valamit az Alkotmányozó Cortestől, hiszen a főszövegben már iskolákat, tanítókat, sajtószabadságot, individuális szabadságjogokat, gyülekezési- és sztrájkjogot követeltek, valamint megoldást a munkanélküliség problémájára.[119]

A harmadik vitás pont, amely felett ismételten összecsaptak a hullámok, a CNT struktúrájának átalakításával állt kapcsolatban. A kongresszus - mindenekelőtt Juan Peiró javaslatára - egy olyan szerveződési formát próbált meg elfogadtatni, amely lényegileg különbözött a CNT-re jellemző korábbi gyakorlattól. Ez volt az ún. Országos Ipari Föderációk (Federaciones Nacionales de Industria, FNI) rendszerének tervezete, amellyel a „Sindicatos Únicos”-on alapuló eddigi működési struktúrát kívánták felváltani. Maga az ötlet nem volt teljesen új keletű, hiszen már az 1919-es kongresszuson is felmerült egy hasonló elképzelés, melyet akkor óriási többséggel leszavaztak.[120] A helyzet azonban úgy tűnt, most megérett a régi koncepció felelevenítésére. Peiró szerint az Országos Ipari Föderációk célja nem más, mint hogy „egyesítsen az iparban minden olyan szakszervezetet, amelyet képvisel, és koordinálja annak ipari akcióit technikai, gazdasági és szakmai szinten”.[121] A föderációk kettős funkcióval bírnának: amellett, hogy az eljövendő szabad társadalom épületének fontos építőköveit jelentenék, lehetőséget biztosítanának arra, hogy a CNT és munkásai hatékonyabban megállják helyüket a jelenben uralkodó kapitalista viszonyok közepette.[122] A tervezet felvetése az anarchisták erőteljes nemtetszését vonta maga után, akik komoly veszélyt láttak abban, ha a szakszervezeti szövetség hátat fordít eddigi szerveződési gyakorlatának. García Oliver arra hívta fel a figyelmet, hogy az átalakulás – a „föderációk” elnevezés ellenére - a CNT centralizációját eredményezheti, amely „német találmány”, és „sörtől bűzlik”. Kritikája egyszerre irányult az FNI tervezete, valamint az AIT ellen, amelyben a német tagok dominanciájának hála ekkoriban szintén centralizációs törekvések érvényesültek.[123] Véleményével nem volt egyedül. Julio Roig, a Santanderi Építőmunkások Szakszervezetének képviselője felszólalásában kifejtette, hogy amennyiben elfogadják a javaslatot, az elkerülhetetlenül oda fog vezetni, hogy minden iparág egy országos központban lesz képviselve, s ez lényegében egyet jelentene a nacionalizálással.[124] De nem csupán a centralizációtól tartottak a tervezet ellenzői, hanem egy hivatalos bürokratikus réteg kialakulásától is a CNT-n belül, amit mindenképpen el kívántak kerülni. Roig szerint az FNI megvalósulása azt jelentené, hogy „a Konföderációnak meg kellene szülnie egy olyan bürokráciát, amilyen az UGT-ben is létezik, vagy amilyet a német szerveződésekben találunk és Angliában. A szolidaritásnak képtelenség eleget tenni. Van valami több a szakmai és hivatásbeli előrelépésnél; valami, amit a tanainkban képviselünk, ami a mi szerveződésünkhöz vezet, és nekünk következetesnek kell lennünk, s ha valóban azonosulunk alapelveinkkel, akkor muszáj ezek alapján állnunk. Az előrelépések helyett meg kell védenünk azt az ügyet, amelyik többet ér annál.”[125] A mérsékeltekkel szembeni ismételt kemény szavak és határozott véleménynyilvánítás dacára, hosszas vita után a kongresszus mégis az FNI elfogadása mellett döntött.[126] Az, hogy az elfogadott tervezet a gyakorlatban mégsem tudott megvalósulni, már nem a kongresszuson, hanem a mérsékelt vezetés nem sokkal későbbi bukásán és a faisták térnyerésén múlott.

Összességében tehát, mint láthattuk, a kongresszus parázs vitáinak mindegyike végül a mérsékeltek győzelmével zárult, s a radikálisok mindvégig kisebbségben maradtak a maguk állásfoglalásával. Ezt a vereséget azonban korántsem lehet teljesnek vagy megmásíthatatlannak nevezni. Sőt, „habár a FAI különleges javaslatai vereséget szenvedtek a kongresszuson, forradalmi szelleme majdnem biztosan megfertőzte a delegáltak többségét”,[127] s ez a körülmény önmagában komoly potenciállal kecsegtetett a jövő liberter mozgalmon belüli frakcióharcait illetően. Emellett szintúgy szükséges kihangsúlyozni azt a traumát, amelyet a radikálisok fellépése keltett a CNT mérsékelt vezetőiben a kongresszus időszaka alatt. Pestaña például - a szemtanúk elbeszélése szerint - a kritikus helyzetet látva barátai körében elsírta magát, és a következő kijelentést tette: „Kétségbe vagyok esve. Egész életemet a munkások harcának szenteltem; az egész, az egész életemet, és most, mikor azt reméltem, learathatom a gyümölcsöket, nézzétek, mi történt. Ez nem szindikalizmus – és a színház belseje felé mutatott – ez káosz. Ez az az út, amin mi nem jutunk sehová sem. Ezek az emberek őrültek vagy gonosztevők.”[128] Pestaña szavai nem csupán egy megfáradt ember pillanatnyi elgyengülését mutatták, hanem előrevetítették a CNT mérsékeltjeinek végső szakítását is.

A kongresszust követő mintegy két hónap folyamán a FAI mindinkább növelte befolyását a CNT soraiban, és sikerült elérnie, hogy egyes mérsékelteket ne válasszanak meg újra bizonyos pozícióikban. A mérsékeltek válaszreakciójára nem kellett sokáig várni: 1931. augusztus végén Barcelonában megszületett a „Harmincak Kiáltványa” („Manifiesto de los Treinta”),[129] amely az azt aláíró harminc cenetistáról (az ún. „treintistákról”) kapta a nevét, akik között Pestañát és Peirót ismételten ott találjuk.[130] A treintizmus hatása mindenekelőtt Huelvában, Alicantéban, Valenciában és Barcelona fémmunkásainak körében volt számottevő.[131] Bár a kiáltvány nem túlzottan terjedelmes, az egyszerűség kedvéért jobbnak látjuk annak szövegét csupán kivonatolva közre adni, és amennyiben szükséges, röviden kiegészíteni és magyarázni azt.[132]

A „Harmincak Kiáltványa” hat egységre különíthető el. Bevezető részében a treintisták mindjárt kijelentették, hogy „Spanyolország egy komoly forradalmi robbanás szélén áll”, s hogy „a Köztársaság kikiáltása zárójelet nyitott országunk történelmében”. Kiemelték a külföldi tőke nagymértékű kivonulását az országból, mint a jelen gazdasági és szociális problémáinak, valamint az ország története során ismert leghosszabb válságnak egyik fő okát és katalizátorát. „A monarchista kapitalista elemekkel való titkos megállapodás” címet viselő egységben taglalták a munkások és a parasztok sanyarú helyzetét, majd kijelentették, hogy a miniszterek féltik pozícióikat a forradalomtól, ezért nem riadnak vissza attól sem, hogy a munkások közé lövessenek, miközben nem hajlandóak a nép érdekeit szolgáló intézkedések meghozatalára (a nagybirtokok kisajátítására, a spekulánsok profitjának csökkentésére, a monopóliumokkal szembeni fellépésre, stb.). Ez a rész a mérsékeltek szájából meglehetősen furán hangzó felháborodással zárult, miszerint: „Egyik oldalon önhittség, spekuláció, fondorlat a közügyekkel és a kollektív vagyonnal, azzal, ami mindenkié, a társadalom vagyonával. A másik oldalon megbocsátás, tolerancia mutatása az elnyomók és a kizsákmányolók felé, akik áldozattá teszik a népet, miközben az embereket bebörtönzik, üldözik, megkínozzák és száműzik.” A következő egységben a kiáltvány szerzői kinyilvánították abbéli meggyőződésüket, hogy a diktatúra és a monarchia megdöntésével megkezdődött forradalom folytatása „elkerülhetetlen és szükségszerű”. Az eljövendő forradalommal kapcsolatban pedig az alábbiakat szögezték le. „A történelem azt mondja nekünk, hogy a forradalmak mindig egy merész kisebbség munkája voltak, amely buzdította a népet a hatalmasokkal szemben. Elég ennek a kisebbségnek pusztán akaraterőre és konspirációkra támaszkodnia, hogy előidézze a fennálló rend és elnyomó erőinek pusztulását? Figyeljetek ránk! Legagresszívabb elemeiktől hajtva ez a kisebbség azt keresi, hogyan használhatná fel a meglepetés erejét arra, hogy konfrontálódjon a rendvédelmi erőkkel és erőszakos összecsapást robbantson ki, amely a forradalomhoz vezetne minket. Mindez megköveteli, hogy egy kicsiny kezdetleges gyakorlással és néhány utcai harccal kezdjük. Ők rábízzák a forradalom sikerét egy maréknyi individuum bátorságára és a tömegek beavatkozására, akik lehet, hogy követni fogják példájukat, és sietnek, hogy segítségükkel megszerezzék az utcát.” A következő egység a „Forradalmi taktika nélkül nem lehetséges harcolni az állammal” címet viselte. A kiáltvány szerzői ebben felhívták a figyelmet arra, hogy nem szabad mellőzni a történelmi tapasztalatokat, sem az emberi pszichológiát (különösen a forradalmi morál szerepét) a harc során, ez ugyanis káros következményekkel járhat a mozgalom ügyére nézve. „Minden a véletlenre van bízva, minden a szent forradalom váratlan csodájára vár, mintha a forradalom afféle csodaszer lenne és nem egy tragikus, kegyetlen esemény, amely testi szenvedésen és szellemi gyötrelmen kovácsolja keresztül az embereket.” Ráadásul a liberterek forradalmi tevékenységéből előbb-utóbb mindig más politikai erők, pártok húztak hasznot eddig, kifogva a szelet vitorláikból. Következésképpen feltették a költői kérdést: „Alá kéne, alá kellene-e vetnünk magunkat és az Országos Munkakonföderációt ennek a forradalomról alkotott végzetes koncepciónak, amely csupán forradalmi gesztus?”. S válaszul mindjárt le is szögezték: „A forradalomról alkotott eme leegyszerűsített és filmszerű koncepcióval szemben” ők egy más utat javasolnak, „egy valóban gyakorlati és érthető utat, amely tévedhetetlenül elvezet minket végső célunkhoz. Ez utóbbi koncepció nem csak az utcai harcra való felkészülést követeli meg tőlünk, de a morális felkészülést is.” A meglehetősen semmitmondó gondolatsor a következő egységben („Hogyan kell vívni a jövő forradalmát”) került részletesebb kifejtésre. Az utalások mind egyértelműbbek lettek, s a szövegből itt már összességében jól kiütközik, mi is volt megírásának valódi célja. A kiáltvány szerzői ugyanis a radikálisok koncepciójának és tevékenységének elutasítására utalva nyíltan kimondták, hogy „a forradalom nem egy merész kisebbség kizárólagos munkája, hanem akarva akaratlan a néptömegek által görgetett mozgalom.” Ezért aztán „szemben a forradalomnak ezzel a kaotikus és zavaros koncepciójával, mi kiállunk egy rendezett, tudatos és koherens modell mellett. (…) Vitathatatlanul forradalmárok vagyunk, de nem ápoljuk a forradalom mítoszát. Azt keressük, hogyan lehetne véget vetni a kapitalizmusnak és az államnak, legyen az vörös, fehér vagy fekete, s nem azt, hogyan lehetne egy új zsarnokságot emelni a helyére.” Éppen ezért a kiáltvány szerzői nem kérnek egy olyan forradalomból, amelyet csupán egy maroknyi ember visz véghez. Nagyon súlyos szavak ezek, s még ha nem is nevezték meg konkrétan, kinek címezték őket, nyilvánvaló volt, hogy a radikálisok ellen irányultak, és kvázi forradalmi diktatúra létrehozására való törekvés vádjával illették őket. Az utolsó szövegrésznek már a címe is („A Konföderáció [vagyis a CNT – P. P.] nem rendszeresítette az erőszakot és a rendetlenséget”) nyílt vádbeszéd volt a radikálisok ellen. Szintén rájuk utalva a kiáltványban a következőket rögzítették: „Ha ma, holnap, holnapután vagy bármikor sürgetik őket [a CNT tagságát – P. P.], hogy részt vegyenek egy forradalmi felkelésben, nem szabad elfelejteniük, hogy kötelezettségeik vannak a CNT felé, egy olyan szerveződés felé, amelynek megvan rá a joga, hogy a saját ura legyen, hogy ellenőrizze saját mozgalmát, saját kezdeményezései szerint járjon el, és saját sorsáról döntsön. És nem szabad elfelejteniük, hogy a Konföderációnak megvan a maga identitása, és egyedül neki kell döntenie arról, hogy hogyan, mikor és milyen körülmények között kellene cselekedni.” Legvégül pedig a kiáltvány a következő mondattal zárult: „Rendíthetetlenek vagyunk a célunkat illetően, meg fogjuk mindig és mindenütt védeni saját pozíciónkat, annak ellenére is, ha egy más meggyőződés hívei felülkerekednének rajtunk.”

Ami azt illeti, a treintisták valóban jól látták, hogy a FAI anarchistáinak befolyása olyannyira megnövekedett, hogy az már egyértelműen veszélyezteti helyzetüket a CNT élén. Felismerték azt is, hogy a radikálisokkal való kenyértörés ideje elkerülhetetlenül elérkezett. Kiáltványukkal azonban elkéstek, s ahelyett, hogy őszinte hitvallásukkal megszilárdították volna a CNT-tagság beléjük vetett bizalmát, éppen ellenkező hatást sikerült elérniük. Nem csupán a FAI tagjait érintette érzékenyen ez a késszúrás, hanem a cenetisták jelentős részét is, akik belefáradtak a mérsékeltek manővereibe, kompromisszumaiba, erőtlenségébe és egyáltalán a forradalom örökös halogatásába azzal az ürüggyel, hogy a körülmények jelenleg nem kedveznek annak megvívásához. Ahelyett, hogy nagy fölénnyel és szilárd többségként léptek volna fel, a treintistáknak csak azt sikerült elérniük, hogy miközben egyre többen pártolták át tőlük a radikálisok táborába, lényegében teljesen elszigetelték saját magukat a liberter mozgalom fősodrától.[133] A radikálisok – anélkül, hogy ők lettek volna a kezdeményező fél – elvi síkon győzelmet arattak. Innentől kezdve már csak idő kérdése volt, mikor fogják átvenni a CNT irányítását, hogy hegemón pozícióba juttathassák forradalmi irányvonalukat a liberter mozgalmon belül.

A FAI válaszcsapására nem kellett sokáig várni. 1931 szeptemberében - nem sokkal a „Harmincak Kiáltványának” kiadását követően – a radikálisok megszerezték Barcelona legfontosabb szakszervezeteinek irányítását, októberben pedig eltávolították a Solidaridad Obrera éléről a mérsékelteket, saját embereiket ültetve helyükre.[134] Ezt követően az országos napilapot is felhasználva fejtették ki propagandájukat irányvonaluk népszerűsítése érdekében és természetszerűleg a mérsékeltek ellenében. A két tábor ettől kezdve már nem finomkodott az egymásra aggatott jelzők tekintetében sem: a mérsékeltek – kiáltványuk viszonylag szolid hangvételével ellentétben – már nyíltan a „FAI diktatúrájáról” beszéltek, míg a radikálisok nem átallottak „árulóként” és „renegátként” megbélyegezni az előbbi csoporthoz tartozókat.[135]

A mérsékeltek további pozícióvesztésének teljes folyamatát ettől kezdve nem kívánjuk tovább részletezni, mindössze röviden utalunk a következő évek leglátványosabb momentumaira. A szindikalista hatás alatt álló szakszervezetek egy része a „Harmincak Kiáltványának” publikálását követően nem sokkal kivált a CNT-ből, és együtt létrehoztak egy ellenzéki tömörülést (Los Sindicatos de Oposición). 1932 áprilisában Pestaña legközelebbi elvtársaival távozott CNT-ből.[136] Az Országos Munkakonföderáció főtitkári pozícióját ettől kezdve az 1932. januári figolsi anarchista felkelés miatt bebörtönzött és nemrégiben szabadult militáns faista, Manuel Rivas látta el. Ismerve Rivas életútját nem meglepő, hogy megválasztásától kezdve igyekezett a CNT-t is a harcias kiállás és a felkelések taktikája felé elmozdítani, amelynek messzemenő következményei lesznek majd a liberter mozgalomra nézve.[137]

A CNT főtitkárairól a II. Spanyol Köztársaság időszakában a következő táblázat nyújt némi eligazítást:[138]

 

NÉV

IDŐSZAK

SZÉKHELY

Ángel Pestaña

1930-1932

Barcelona

Manuel Rivas

1932-1933

Barcelona

Miguel Yoldi

1933-1934

Barcelona

Horacio M. Prieto

1935-1936

Zaragoza

Mariano R. Vázquez

1936-1939

Madrid

 

Kiválását követően nem sokkal a disszidens Pestaña megalapította a Szindikalista Pártot (Partido Sindicalista, SP), amit egyesek a történelem első anarchista pártjaként szoktak emlegetni - noha ismerve Pestaña nézeteit és gyakorlati munkásságát, a párt anarchista orientációja igen csak megkérdőjelezhető -, valamint annak lapját az El Pueblót (A Nép).[139] A Szindikalista Párt vezetői programnyilatkozatukban[140] kifejtették, hogy nem a hagyományos értelemben vett politizálás hívei, s végcélként a társadalom átalakítását és a munkáshatalom megteremtését nevezték meg, melyhez a munkások és a termelők érdekvédelmén és a kapitalizmus felszámolásán keresztül vezet az út.[141] A párt támogatói mindenekelőtt madridi, katalóniai, andalúziai, aragóniai és valenciai munkások volta, számuk azonban az egész korszakban elenyésző maradt.[142] Ennélfogva a Szindikalista Párt befolyása is jelentéktelennek mondható, noha kétségtelen, hogy Pestaña és társai igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni reformista munkájuk során. A párt képviselőjeként 1933 novemberétől Pestaña részt vett a parlament munkájában (bár azzal korántsem volt megelégedve),[143] 1936 januárjában pedig aláírta a népfront-egyezményt. Ez utóbbi azért is érdekes, mert elvi okokból kifolyólag a Szindikalista Párton kívül semmilyen liberter szervezet nem írta alá ezt az egyezményt. Pestaña egészen 1937 végén bekövetkezett haláláig aktívan politizált: 1936 februárjában képviselővé választották a népfront listáján, később részt vett a Néphadsereg megszervezésében, pártja pedig közreműködött a Madridi Védelmi Junta és az Aragóniai Tanács munkájában.[144] Politikai és ideológiai tekintetben így egyre távolabb került a CNT és a FAI irányvonalától, melynek képviselői végérvényesen szakítottak vele és a Szindikalista Párttal is.

 

A köztársaság rendeletei

 

A köztársaság 1931-es kikiáltása magától értetődően nagy örömmel töltötte el Spanyolország progresszív erőit, akik a kezdetektől fogva egyúttal komoly várakozással is tekintettek a republikánus-szocialista kormánykoalíció ambiciózus reformtörekvései elé. Mélyreható változásokban, modernizációban és messzemenő társadalmi átalakulásokban reménykedtek, még ha nemzetiségi, világnézeti és osztályérdekektől függően ki-ki máshova is tette a hangsúlyt az egyes kérdéseket illetően. Az ország reakciós erői ugyanakkor félelemmel és gyűlölettel tekintettek a sokuk szemében illegitim köztársaságra, annak kormányára és mindenekelőtt reformjaira, melyek különböző módon és intenzitással ugyan, de végső soron tradicionális befolyásuk, pozícióik és kiváltságaik ellen irányultak. A kormányzat ilyen megosztott társadalmi érdekek és igények szorításában kényszerült tevékenykedni, s minden lépésével vagy egyik, vagy másik, esetenként akár mindegyik táborral szembekerült. Míg ugyanazon reformjait az egyik fél súlyos csapásként és veszteségként könyvelte el, addig a másik oldal éppen, hogy kevésnek tartotta az elért eredményeket. Ily módon a republikánus-szocialista koalíció kiépülő hatalmi monopóliuma ellenében a reakció erői mind inkább egymásra találtak, sőt idővel megalakultak szélsőséges szervezeteik is, míg másik oldalon a munkásmozgalom forradalmi szárnya adott hangot elégedetlenségének egyre fokozódó intenzitással. 1933 novemberében végül a kormánykoalíció megbukott a parlamenti választásokon, ám mindez csupán színpadias fináléja volt az előző két és fél esztendő megannyi sztrájkkal és tüntetéssel, katonai puccskísérlettel és fegyveres forradalmi felkeléssel tarkított történetének. Ahhoz, hogy megérthessük, mi vezetett ezekhez az egyre erőszakosabb és egyre gyakoribbá váló kormány-(és esetenként köztársaság-)ellenes mozgalmakhoz, elsőként a tárgyalt korszak reformjairól és azok hatásairól kell szót ejtenünk.

Mint minden hatalmi rendszer, az újszülött köztársaság is kulcskérdésként tekintett saját uralma biztosítására, a stabilitás és a rend megőrzésére vagy - amennyiben szükséges - helyreállítására. Tekintve a köztársaság létrejöttének körülményeit, a fent említett társadalmi polarizációt és a kormánnyal szembeni fokozódó elégedetlenséget, mindez hatványozottan indokolt is volt. A belügyminiszteri tisztséget betöltő konzervatív, katolikus és ex-monarchista Miguel Maura, majd 1931. október 10-ét követően utódja, a gazdag galíciai liberális Casares Quiroga tökéletesen alkalmas személynek bizonyultak ezen feladatok végrehajtására. Többek között az ő bábáskodásuknak köszönhetően született meg és került kihirdetésre 1931. október 21-én a köztársaság védelméről szóló törvény („Ley de Defensa de la República”).[145] A törvény jelentőségét jól mutatja, hogy meghozatalára gyorsított eljárás keretei között került sor. Megírásához az 1922-es németországi „Törvény a demokrácia védelmében” szolgált alapul, sajátosságát pedig az adta, hogy rá hivatkozva a belügyminisztérium meghatározott esetekben akár az alkotmányban biztosított polgári szabadságjogokat is figyelmen kívül hagyhatta. Mint azt a törvény neve is nyilvánvalóvá tette, a belügyminisztérium ilyetén történő jogkörkibővítésére a köztársaság (és természetszerűleg az azt irányító republikánus-szocialista kormány uralmának) védelme címén került sor. A hivatalos indoklás szerint meghozatalára a monarchista szervezkedés fokozódása teremtette veszély és egy esetleges restaurációs kísérlet hatékony elhárítása miatt volt égető szükség. Ám ha figyelembe vesszük a korszak társadalmi mozgalmait, illetve a törvény alkalmazásának későbbi gyakorlatát, szembetűnő, hogy az sokkal inkább a baloldallal szembeni fellépésre szolgált.[146] Baloldal alatt pedig itt leginkább a liberter mozgalmat kell érteni, hiszen a szocialisták voltak kormányon, akik fő riválisuk, a CNT ellen sohasem haboztak minden eszközt bevetni, hogy visszaszorítsák befolyását a munkásmozgalmon belül. Ezt leginkább az támasztja alá, hogy a köztársaság-védelmi törvény hatáskörébe estek a CNT által szervezett azon sztrájkok is, amelyek tisztán gazdasági követeléseket fogalmaztak meg. Abban az esetben pedig, ha a cenetista munkások sztrájkőröket állítottak vagy a sztrájkakciók során konfrontációba keveredtek a rendvédelmi erőkkel, a törvény értelmében a köztársaság elleni direkt támadásra került sor, melyet annak súlyossága szerint volt lehetőség szankcionálni.[147] A törvény eredetileg csak ideiglenes jelleggel került volna bevezetésre, ám mivel a parlament később hatályban maradása mellett szavazott, egészen 1933 júliusáig érvényben maradt, mikor is a liberálisabb hangvételű „Közrendről szóló törvény” („Ley del Orden Público”) lépett a helyébe.[148]

Az állam védelmére irányuló intézkedéseknek ezzel azonban még korántsem volt vége. 1933. augusztus 4-én bevezetésre került a „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”). Ez az igencsak furcsa törvény elvileg azon személyek ellen irányult, akik nem rendelkeztek állandó lakcímmel, lehetővé téve letartóztatásukat. A gyakorlatban azonban a törvény lehetőséget teremtett bizonyos „veszélyes rétegek” letartóztatására és hivatalos bírósági tárgyalás nélküli fogva tartására is – mindezt persze „szigorúan preventív jelleggel”. „Veszélyes rétegek” alatt persze sok mindenkit lehetett érteni, nem véletlen tehát, hogy a törvényt előszeretettel alkalmazták a CNT ellen, különösen azokban az esetekben, amikor aktivistái a munkanélkülieket próbálták megszervezni.[149] Ennek tükrében a „csavargótörvény” meglehetősen váratlan és bizarr rendelkezésnek számított a köztársaság kormányának részéről, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy tervezetét Luis Jiménez Asúa szocialista képviselő alkotta meg. Sokatmondó talán az a tény is, hogy a Franco-korszak idején (mikor a köztársasági reformok szinte mindegyikének véget vetettek) ennek a törvénynek a módosítását használták fel arra, hogy a homoszexuálisokat elnyomják és elszeparálják őket másoktól.[150]

A rendvédelem szempontjából nem volt elhanyagolható az sem, hogy a köztársaság továbbra is érvényben hagyta, sőt aktívan alkalmazta a „Szökevények törvényét” („Ley de Fugas”). Az anarchisták körében méltán rossz emlékű törvény bevezetése Martínez Anidóhoz és az 1921-es „tragikus évhez” köthető. A törvény ekkoriban – Anido sok más fortélyával együtt - az anarchista militánsok kemény és határozott letörésére szolgált, s a gyakorlatban lehetőséget biztosított a fegyveres rendvédelmi erők számára, hogy minden utasítás nélkül tüzet nyissanak egy fogolyra, ha az megkísérelne megszökni. Ez persze a gyakorlatban az anarchisták likvidálásának hatékony és legális módozatát jelentette: a rabot egyszerűen hátulról lepuffantották, majd a jelentésben úgy tüntették fel az egész ügyet, mintha az áldozat szökni akart volna. Az ilyesfajta visszaélésekkel Anido és a rendvédelmi erők éppúgy tisztában voltak, mint a CNT militánsai.[151] A „Szökevények törvényének” életben hagyása és alkalmazása a köztársasági rendvédelmi erők részéről tehát azon túl, hogy kegyetlen és végzetes csapást mért bizonyos elfogott anarchistákra, egyúttal sokaknak az 1921-es rossz emlékű barcelonai eseményeket juttatta eszébe. Az ilyesfajta negatív párhuzam a két rendszer között pedig csak tovább rontotta a köztársaság amúgy sem becses reputációját a liberterek körében. A törvény köztársaság általi első alkalmazására 1931. július 22-ének éjjelén került sor. Igaz ekkor az áldozat négy szélsőjobboldali férfi volt,[152] ám az eseményt a későbbiekben számos hasonló követte, melynek áldozatai közt már szép számmal találunk anarchistákat is.[153]

Az eddig felsoroltakon kívül mindenképpen érdemes említést tenni még az afrikai deportálásokról is, mint a főképp anarchistákkal szemben alkalmazott fegyverről. A deportálás lehetőséget biztosított a foglyok teljes elszeparálására hazai elvtársaiktól, továbbá az ő hiányukban és az óriási távolság miatt egyúttal lehetetlenné és értelmetlenné tette a szökést is. A módszer alkalmazása ilyen szempontból tehát még hatásosabb és olcsóbb is volt annál, mintha spanyolországi börtönökbe zárták volna a rabokat. Már maga a hajóút gyötrelmes volt: számos embert zsúfoltak össze, víz és ennivaló alig akadt, azt pedig külön megtiltották, hogy indulás előtt bárki is meglátogassa a rabokat, vagy akár egy csomag élelmet küldjön nekik. A célállomás, Egyenlítői Guinea sem volt egy kellemes hely a rabok számára. A magas hőmérséklet, a csapadékos időjárás és általában a rosszabb életkörülmények és egészségügyi viszonyok akár néhány hónap alatt is képesek voltak maradandó károsodásokat okozni a foglyok egészségi állapotában, s többen közülük soha nem is tértek már haza innen.[154] Összességében azonban a deportálás nem bizonyult végleges megoldásnak, hiszen meghatározott idő után a foglyokat hazaszállították, s ekkor a militánsok döntő többsége töretlenül folytatta tovább forradalmi tevékenységét, akárcsak Durruti és az Ascaso testvérek.

Börtön, koncentrációs tábor, gyilkosság és deportálás – ott szerepelt tehát minden az elvi lehetőségek palettáján. Ráadásul a korszak folyamán ezek nem puszta elvi lehetőségek voltak: a társadalmi mozgalmak fokozódó aktivitása és a rendvédelmi erőkkel történő mind gyakoribb konfliktusok ténylegesen maguk után vonták ezen törvények és módszerek gyakorlati alkalmazását. Persze a törvények önmagukban mit sem érnek, ha nincs olyan erő, amely képes lenne betartatni őket, illetve kihasználni a bennük rejlő lehetőségeket. Éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk a köztársaság rendvédelmi erőiről is.

Spanyolország tradicionális fegyveres testülete a Guardia Civil volt, amely lényegében a csendőrséget jelentette. 1844-ben hozták létre azzal a célzattal, hogy a dél-spanyolországi területeken akkortájt erősnek mondható banditizmus ellen felvegyék vele a harcot. A Guardia Civil tevékenységi köre az ország vidéki területeire terjedt ki, s tagjai minden faluban jelen voltak, hogy váratlan probléma esetén azonnal intézkedni tudjanak. A csendőrőrsök mind erődszerű épületek voltak, reprezentálva az állam erejét és tekintélyét, s egyúttal megvédve a törvény betartásáért felelős személyeket az esetleges támadásoktól, megtorlásoktól. 1855-ben már egy akadémiát is felállítottak a Guardia Civil szakképzett utánpótlásának biztosítására, ám az igazság az, hogy a csendőrök döntő hányada még a 20. században is műveletlen vagy szerény iskolázottságú parasztgyerekből állt, akiket elsősorban a biztos megélhetés vágya hajtott a szervezet soraiba. Létszámukat a köztársaság idején nagyjából 30 ezer főre lehet becsülni. A csendőrök beosztására szándékosan oly módon került sor, hogy saját falujukban, illetve annak környékén ne kelljen feladatokat ellátniuk, ráadásul a helyiekkel való ismerkedést és fraternizálást is megtiltották számukra, fokozva ezzel engedelmességüket akár tűzparancs kiadása esetén is. Elvégre mindannyiukat lőfegyverrel látták el, ám az idők folyamán az arzenál korszerűsítésére nem került sor, így a csendőrök még az 1930-as években is csupán 19. század végi mauser puskákkal voltak felszerelve.[155] A tradíciókhoz ragaszkodva többüknél a kard is a hivatalos fegyverzet részét képezte, valamint a nagy távolságok és a hatékonyabb beavatkozás végett az egyes helyőrségeken lovakat is tartottak. A csendőrök uniformisa jellegzetes volt: barna színű hosszúnadrág és zubbony, csizma, fejükön pedig Napóleon-kalap. Mióta az anarchizmus felütötte fejét a spanyol paraszti világban, a Guardia Civillel való feszültség állandó volt, különböző intenzitású konfrontációkra pedig időről időre sor került. Az anarchisták gyűlölték a csendőröket, mivel azok mindenekelőtt a latifundiumok birtokosainak érdekeit védelmezték a szegény vagy nincstelen falusi lakosságéval szemben. A csendőrök paraszti származása pedig csak tovább tetézte a velük szembeni ellenszenvet, hiszen munkájuk során épp a parasztokra kényszerültek újra meg újra csapást mérni. „Minden Guardia Civil az anarchizmus egy toborzótisztjével ért fel, és amiképpen az anarchisták száma nőtt, úgy erősödött a Guardia Civil is.”[156] Mindennek tetejébe a Guardia Civil élére az a Sanjurjo tábornok került, aki 1932-ben katonatiszti puccsot kísérelt meg végrehajtani a köztársaság ellen, s aki 1936-ban is elsőként fordult szembe a köztársasággal. Éppen ezért a különböző vidéki megmozdulások nem ritkán vérfürdővel zárultak: egyszer a Guardia Civil lőtt bele kíméletlenül a sztrájkoló vagy tüntető parasztokba, másszor azok rontottak rá dühödten a csendőrökre, és álltak rajtuk kíméletlen bosszút.[157]

Részben a Guardia Civil felszerelésének és fegyverzetének korszerűtlensége, részben a köztársaságnak egy saját és teljes mértékben lojális rendvédelmi szerv iránti vágya hívta életre a Guardia de Asalto (rohamgárda) intézményét.[158] Az előzményét jelentő fegyveres testületet (Cuerpo de Seguridad) nem sokkal a monarchia összeomlása után, még 1931 első felében hozták létre, magát a Guardia de Asaltót pedig hivatalosan 1932. január 30-án alapították azzal a célzattal, hogy egyfajta speciális városi rendőrségként működjék, amely képes rendet teremteni a mind gyakoribbá váló sztrájkok, tüntetések és utcai zavargások alkalmával. Már csak a rosszhírű Guardia Civiltől való megkülönböztetés céljából is a rohamgárdisták kék színű egyenruhát viseltek, fejükön pedig tányérsapkát. A Guardia de Asalto fegyverarzenálja is más jellegű, de mindenképpen modernebb és a városi terephez megfelelőbb volt. Az egyszerű járőröket mauser pisztolyokkal és fütykösökkel látták el, „elvileg” azért, hogy képesek legyenek humánusabb módon fellépni az utcai csetepaték alkalmával.[159] Ám komolyabb helyzetekben gránátok, géppuskák, páncélautók, gázálarcok stb. is rendelkezésre álltak a rend helyreállításának céljából. Hogyha a csendőrség nem volt képes úrrá lenni a vidéken kialakult helyzeten, előfordult, hogy a rohamgárdát is bevetették, ami – már csak a felsorolt fegyverek harci értékéből adódóan is - általában vérontást vont maga után.[160]

A rendvédelmi erők kapcsán meg kell emlékeznünk az Escamotsról, Katalónia helyi paramilitáris szervezetéről is. Eredetileg még 1922-ben, a diktatúra előtt alapították, majd végül több fejlődési szakaszt követően 1931-ben újraszervezték, s ettől kezdve a Guardia Civil keretein belül működött. Tagjai döntő többségükben katalán nacionalista fiatalok voltak, akiket különösen sikeresen tudott bevetni a Katalán Állam az anarchisták ellen az 1930-as évek megannyi összetűzése alkalmával.

A fent említett kifejezetten rendvédelmi szerveken túl hosszabb-rövidebb ideig léteztek még egyéb fegyveres szervezetek is, melyeket valamilyen speciális célzattal hoztak létre. Ilyen volt például az 1931 augusztusában Barcelonában alapított Brigada per a la repressió de la venta ambulant, amelyet azért szerveztek meg, hogy gátat vessenek a fokozódó munkanélküliség miatt valahogy megélni próbáló emberek illegális utcai kereskedelemének.[161]

A rendvédelmi szervek és egyéb paramilitáris szervezetek mellett nem szabad megfeledkezni a hadseregről, mint a legütőképesebb fegyveres erőről sem, melyet a kormány bevethetett (és be is vetett) a korszak folyamán bármikor, ha a helyzetet kellően súlyosnak ítélte meg.[162] A köztársaság reformjainak egy jelentős része éppen a hadsereggel foglalkozott, és a tiszti kar érdekeivel ellentétes volt. A köztársaság kikiáltásától fogva egészen 1933 szeptemberéig hadügyminiszteri tárcát birtokló Manuel Azaña alapvetően antimilitarista álláspontot képviselt, melyet az alkotmány is megerősített.[163] Mindebben közrejátszott a hadsereg indokolatlanul nagy mérete, korszerűtlensége, valamint a katonatiszti kar befolyásának csökkentésére irányuló szándék is. 1898 után az anyaország területén kívül egyedül Spanyol-Marokkóban volt szükség fegyveres haderő állomásoztatására és bevetésére, ám a hadsereg és mindenekelőtt a tisztikar létszáma még a gyarmati idők emlékét viselte magán. Spanyolország nem vett részt az első világháborúban, ezért aztán fegyverarzenáljának modernizációját sem volt mi ösztönözze. Így - akárcsak a csendőrségnél - a katonaságnál is még a 19. század végi mauser puskák voltak rendszeresítve. A katonatiszti kartól való félelem korántsem volt alaptalan a republikánus-szocialista kormányzat részéről, hiszen ez a kaszt mindig is a spanyol nemzet, valamint a spanyol hagyományok és értékek őreként szerette magát feltüntetni, ezért döntő többségük ellene volt a mélyreható változásoknak, s monarchista meggyőződésű volt. Ráadásul az ország történelme teli volt sikeres vagy sikertelen pronunciamientók, azaz olyan államcsínykísérletek történetével, melyeket a katonatisztek szerveztek meg „Spanyolország védelme” érdekében. Sanjurjo tábornok 1932-es sikertelen felkelési kísérlete, s magának a polgárháborúnak a kirobbanása is jól illeszkedett ebbe a tendenciába. Azaña koncepciója az volt, hogy francia mintára szervezi át a hadsereget a politikai semlegesség, a szellemi kompetencia és a szakmai hatékonyság szempontjait helyezve mindenek elé. A legfontosabb hadügyi reformokat már 1931 szeptemberéig életbe is léptették. Ezek közé tartozott a tisztikarra, a bürokráciára és az ezredekre vonatkozó általános létszámcsökkentés, mely egyszerre szolgált a fenntartási költségek mérséklésére és a hatékonyság növelésére. Spanyolország hat katonai akadémiájából négyet bezárattak, elejét véve ezzel is a tiszti kar további bővülésének, továbbá felülvizsgáltatták a köztársaság kikiáltása előtt jóváhagyott tiszti kinevezéseket is.[164] Mindezen látványos rendelkezések ellenére a kormány sok tekintetben nem bizonyult kellően elszántnak és határozottnak a katonatisztekkel szembeni fellépés terén, s ez – mint azt a polgárháború eseményei igazolták – súlyos hiba volt részéről. 1931 decemberében például, miután Castiblancóban és Arnedóban a csendőrök brutális fellépése következtében többen életüket vesztették, a hadügyminiszter Azaña nem mozdította el azonnal Sanjurjót a Guardia Civil éléről, ám a későbbiek folyamán is csak úgy járult hozzá leváltásához, hogy „cserébe” megbízta őt a határőrség (carabineros) főparancsnoki tisztével.[165] „Előbb láttak hozzá a munkások megtámadásának, mint a hadsereg lerombolásának” – fogalmazott a faista Federica Montseny egy kései munkájában, tükrözve a korszak anarchistáinak általános vélekedését a kormány politikáját illetően.[166]

A köztársaság fellépett a Spanyolországban szintén tradicionálisan erős és tekintélyes intézménnyel, illetve csoporttal, az egyházzal és az egyháziakkal szemben is. Ez a fellépés sok tekintetben nem puszta akció volt – ahogy azt a republikánusok jobboldali ellenfelei és főleg a klerikusok szerették hangoztatni -, hanem reakció is a spanyol egyház nyíltan köztársaság-ellenes magatartására és politikájára. Ennek érzékeltetése érdekében elég csak Segura bíboros, toledói érsek és a spanyol katolikus egyház prímásának pásztorlevelére utalni, amit még 1931 áprilisában adott ki. Segura ebben leplezetlenül kiállt a monarchia mellett, „riadót fújt a változások bárminő formája ellen”, s végül deklarálta az egyház hivatalos állásfoglalását, miszerint Spanyolországban az ember „vagy katolikus, vagy pedig egyáltalán semmi sem”.[167] Ezzel szemben az 1931-es októberi választásokat követően Azaña, aki ettől kezdve már nem csak hadügyminiszter, de kormányfő is volt, kijelentette: „Spanyolország megszűnt katolikusnak lenni”.[168] Az egyház és a köztársaság között tehát olyan antagonisztikus ellentét feszült, melynek kibékítése vagy legalább kompromisszumos rendezése lehetetlenség volt a korszak és az ország adott viszonyai között. Mindez annál is inkább nyilvánvaló volt, mivel Spanyolországban a katolicizmusnak vallási téren úgymond nem volt konkurenciája: a reformáció nem érintette az országot, a zsidókat pedig még a koraújkor folyamán kiűzték az országból. Ez a hegemón pozíció aztán túlontúl magabiztossá, de egyúttal kényelmessé is, ám mindenekelőtt nagyhatalmú, befolyásos és tekintélyes intézménnyé tette a katolikus egyházat.[169] Nem csak hogy a hívők lelki élete felett gyakorolt teljes kontrollt, de megannyi könyv- és lapkiadójával, iskoláival és szervezeteivel mind az egyház hivatalos tanítását propagálta. A spanyol egyház birtokait ugyan a 19. század folyamán megnyirbálták, ennek ellenére még a II. Köztársaság idején is jócskán akadtak egyházi kézen lévő latifundiumok, a szerzetesrendek pedig szintén birtokoltak némi földterületet. Ezenfelül az egyháznak hagyományosan beleszólása volt a politikába, ráadásul a király is Isten kegyelméből uralkodott, vagyis végső soron az egyházi tekintély jelentett számára szakrális legitimációt (XIII. Alfonz lemondásra kényszerítése már csak ezért is illegitim és elfogadhatatlan lépés volt az egyház szemében). A republikánusok célja ezzel szemben az volt, hogy az egyházat kiszorítsák a politika színpadáról, és Spanyolországot francia mintára modern, szekuláris állammá tegyék. Ennek elérése érdekében természetszerűleg számos ponton korlátozni kellett az egyház befolyását és jogkörét. Az állam és az egyház szétválasztását már az 1931-es alkotmány kimondta, s ugyanitt olvasható az is, hogy a spanyol államnak nincs hivatalos vallása. Az alkotmány ugyanakkor hitet tett a demokratikus köztársaságokra jellemző lelkiismereti- és vallásszabadság jogának biztosítása mellett, s az ország történelme során először bevezette a polgári házasság és a válás jogintézményét. A vallásgyakorlást a magánügyek körébe sorolták, s ennek értelmében a nyilvános vallásgyakorláshoz a mindenkori kormányzat jóváhagyására volt szükség. A vallási felekezeteket az alkotmány egyesületként kezelte, és az egyesületekre vonatkozó törvények alá rendelte, de ami ennél fontosabb volt, az az, hogy „megtiltotta az államnak, a régióknak, a tartományoknak és az önkormányzatoknak, hogy fenntartsanak vagy anyagilag segítsenek bármely egyházat, illetve valamely vallási egyesületet és intézményt”. Ezen túlmenően elrendelték az olyan szerzetesrendek feloszlatását, amelyek a spanyol állami hatóságoktól különböző hatalomnak fogadnak engedelmességet. Ez egyértelműen a jezsuitákra vonatkozott, akiknek vagyonát betiltásuk után államosították, azzal a kitétellel, hogy azt majd jótékonysági és oktatási célokra fogják fordítani. A jezsuiták mellett a többi szerzetesrendre vonatkozólag is különböző intézkedéseket foganatosítottak. Külön nyilvántartásba vették őket; megtiltották számukra az oktatási, ipari és kereskedelmi tevékenységet; újabb javak szerzését, illetve megtartását feltételekhez kötötték; alávetették őket az ország összes adózási törvényének; s az anyagi javaikkal kapcsolatban keletkezett hasznukat kötelezően be kellett fizetniük évenként az állam számára. A szerzetesrendeket leszámítva azonban az egyház saját intézményeiben továbbra is biztosították a lehetőséget a hitoktatásra, igaz az állami ellenőrzés e téren is érvényesült.[170] Az alkotmányban is megfogalmazott vallás- és egyházügyi korlátozásokat később néhány törvénnyel még tovább szigorították: 1933. május 17-én megszavazták a vallási rendek és gyülekezetek mindenfajta oktatási, politikai és gazdasági haszonszerzési jellegű cselekménytől való eltiltását, az összes megmaradt spanyolországi szerzetesrend vagyonát pedig az állam számára kisajátították. Mindezek természetszerűleg a püspöki kar és a pápa heves tiltakozásához vezettek, és összességében tovább szították a köztársaság-ellenes hangulatot az egyházi körökben.[171] A köztársaság antiklerikális intézkedései azonban messze elmaradtak a radikális csoportok és olykor a felbőszült néptömegek egyházzal szembeni akcióitól. A templomgyújtogatások, valamint az egyházi személyekkel szembeni agresszív fellépések mondhatni végigkísérték a köztársaság történetét, forradalmi helyzetek alkalmával pedig az egyház tárgyi vagy fizikai képviselői egyaránt elsőszámú célpontnak számítottak.[172] Mindez azonban az esetek döntő többségében nem öncélú barbarizmus volt: Spanyolországban a katolikus egyház testesítette meg leginkább azt az anakronizmust, amellyel szemben minden haladó erő kisebb vagy nagyobb intenzitással fellépett. Az egyház szinte minden esetben a reakciót képviselte, s minden erejével azon volt, hogy akadályozza a köztársasági reformok, s különösen a forradalmi folyamatok megvalósulását. Azok a papok, akik mégsem így tettek, kegyvesztettek lettek, és sorsukról legalábbis mélyen hallgattak, ha nem megvetéssel szóltak a „hivatalos” egyházi körökben.[173]

A köztársasági reformok következő nagy területét a nemzetiségi kérdés jelentette. A többi reformmal összehasonlítva ez járt a legkevesebb konfliktussal, és talán ezt sikerült a legkielégítőbben rendezni is, bár fontos hangsúlyozni, hogy ebben a nemzetiségi mozgalmak önálló akcióinak is komoly szerepe volt. A monarchista Spanyolország hagyományos felfogásával szakítva az új alkotmány kimondta, hogy „a köztársaság integrált államot alkot”, amelyet „a tartományok önállóan kormányzott municípiumai és az autonómia rendszerére épülő régiók alkotják”. Elvi szinten tehát a nemzetiségi kérdést az alkotmánynak a lehető legjobb kompromisszum formájában sikerült rendeznie, szakítva a nemzetiségek számára elfogadhatatlan kasztíliai centralizmussal, ugyanakkor elutasítva az ország - a spanyolok többsége számára elfogadhatatlan - nemzetiségi alapon történő föderatív felosztását. A nemzetiségekkel való kompromisszumos politika megnyilvánult abban is, hogy a központi kormány munkájába bevonták a legnagyobb köztársaságpárti nemzetiségi pártok tagjait is. Az Ideiglenes Kormányban a galíciaiakat az ORGA színeiben a tengerészetügyi miniszterré kinevezett Casares Quiroga képviselte, míg Nicoláu d’Olwer a Katalán Köztársasági Akció (ACR) delegáltjaként került a gazdaságügyi tárca élére. Az első Azaña-kormányban Quirogát kinevezték belügyminiszternek, a második Azaña-kormányban pedig e mellé megkapta a közlekedésügyi tárcát. Ugyanebben a kormányban Nicoláu d’Olwer és az ACR helyére Carner Romeu, a másik baloldali republikánus katalán párt (ECR) egyik képviselője lépett, mint pénzügyminiszter. A harmadik Azaña-kormányban a tengerészetügyi tárcát az ERC prominens személyisége, Lluís Companys kapta meg, míg a belügyminiszteri székben továbbra is Quirogát találjuk, akinek életútja egyúttal jól példázza a nemzetiségi republikánus politikusok remek érvényesüli lehetőségeit a köztársasági időszakban.[174] A központi kormány munkájában való nemzetiségi részvétel azonban nem jelentett egyet a létrejött kompromisszum maradéktalan betartásával, s az azzal való teljes megelégedéssel. „A katalán és a baszk autonómia-statútum kidolgozásakor (…) a katalán és baszk politikai erők jelentősen nagyobb, az alkotmány keretein túlmutató jogkört harcoltak ki, mely magában foglalta a spanyol mellett a baszk és a katalán nyelv elismerését második hivatalos nyelvként, a belső alkotmányos szabályozás és gazdaságpolitika nagy lehetőségeit adva meg a helyi kormányzatoknak – beleértve a belső közigazgatás rendszerének, a jogrendszernek, a saját rendőrség kialakításának, a vállalatok, természeti kincsek szocializálásának lehetőségét”.[175] A nemzetiségek jelentős része kirobbanó örömmel fogadta a köztársaság által lehetőségként felkínált autonómiát, s élt is vele. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Katalóniában egy 1931-ben megrendezett népszavazáson 592.961 fő támogatta, míg mindössze csupán 3.276 fő ellenezte a tartományi autonómiát.[176] Hasonló népszavazásra Baszkföldön 1932-ben került sor, itt azonban a konzervatív navarrai szavazók miatt ekkor még megbukott az autonómia-statútum, de 1933-ban egy újabb népszavazás után (melyből Navarrát tudatosan kizárták) végül mégis sikerült életbe léptetniük. Galíciában – különböző okokból kifolyólag - az autonómia-statútum tervezete végül megbukott. Katalóniában az autonómia-statútum elfogadását követően komoly lépések történtek az önálló hatalom gyakorlati kiépítésére is: még 1931-ben felállították a katalán parlamentet élén Lluís Companys-szal, valamint a katalán kormányt (Generalitat) Francesc Maciá elnökletével. Baszkföldön az autonómia-statútum elfogadását követően egészen 1936-ig várni kellett a Generalitathoz hasonló autonóm kormány létrehozásával.[177] A nemzetiségi kérdés ezen főbb motívumainak ismertetésére elsősorban azért volt szükség, mert az anarchisták legnagyobb számban Katalóniában, s azon belül is szinte kizárólag Barcelonában koncentrálódtak, ennélfogva a katalán nacionalistákkal szembeni önmeghatározás a korszakban mindvégig nagy jelentőséggel bírt a katalóniai liberter mozgalom számára. A Rivera-diktatúra idején még „a republikánusok, a radikális szeparatisták és a cenetisták ugyanazt az ellenzéki helyet foglalták el, akár a börtönökben, akár a párizsi vagy brüsszeli száműzetésben, akár a földalatti harcban Barcelonában”. Pestaña és a CNT más mérsékelt vezetői, akik az 1920-as évek végétől aktívan keresték a kapcsolatot minden diktatúra- és monarchia-ellenes erővel, az 1931-es április helyhatósági választások alkalmával igyekeztek a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya, ERC) számára kedvező légkört teremteni a szavazóhelyiségek környékén. Az abban az időben a mérsékeltek által szerkesztett Solidaridad Obrerában cikkeket közöltek az ERC összejöveteleiről, mi több a CNT vezetése meg is hívta az ERC aktivistáit, hogy velük együtt „tüntessenek a kormányzati elnyomás ellen, és álljanak ki a szociális és politikai bebörtönzöttek amnesztiája érdekében”. Sokatmondó tény az is, hogy míg a Solidaridad Obrera rendre pejoratív jelzőkkel illette a választásokon résztvevő különböző pártokat (pl.: „szociál-fasiszta PSOE”), az ERC-ről csak, mint „a katalán demokrácia legkiválóbb embereinek” pártjáról írt. A CNT vezetése tehát – bár nyíltan nem buzdította tagságát, hogy vegyen részt a választásokon, és az ERC-re szavazzon – a fent említett gesztusokkal nagyban megkönnyítette a köztársasági oldal győzelmét, és a katalán baloldali nacionalisták hatalomra kerülését Barcelonában. Mindezen – az anarchizmus politikaellenességről szóló tanaival ellentétes – lépések megtételére a mérsékelt vezetést alapjában véve olyan pragmatikus célok elérésének vágya mozgatta, mint a monarchia megbuktatása, a munkások foglalkoztatási és életkörülményeinek fokozott mértékű javítása, a paritásos bizottságok eltörlése, valamint megannyi bebörtönzött elvtársuk kiszabadítása a börtönökből. Ezenfelül valószínűsíthető volt, hogyha a választásokon a jobboldal kerekedik felül, az további restriktív intézkedések meghozatalát fogja maga után vonni a munkásságra és a liberter mozgalomra nézve. Végül tehát, nem kis részben a CNT magatartásának hatására, Barcelonában az 1931. áprilisi választások a köztársasági oldal győzelmével és azon belül is az ERC diadalával zárultak, amely pártnak így az összesen negyven mandátumból huszonnégyet sikerült megszereznie. A választási eredmények napvilágra kerülését általános eufória kísérte: a munkások forradalmi dalokat énekelve és a köztársaságot éltetve letették szerszámaikat és az utcára vonultak ünnepelni, a szintén jó kedvre derült busz- és villamos sofőrök pedig engedélyezték a tömeg számára, hogy ingyen használják járműveiket. Az anarchisták jelentős része számára azonban egy választási eredmény csupán formaságnak számított, s ők követeléseik azonnali teljesülését kívánták. Éppen ezért alig néhány órával a köztársaság barcelonai proklamálását követően a börtönökhöz vonultak, és kiszabadították elvtársaikat. Április 15-én már a Barcelonai Bíróság előtt tüntetett a tömeg, követelve a bírói jegyzékek azonnali megsemmisítését, mire a Guardia Civil sortűzzel oszlatta szét őket.[178] Ehhez hasonló incidensekre a következő időszakban gyakran sor került, lévén, hogy a gazdasági világválság hatása Barcelonában, mint ipari centrumban hatványozottan érvényesült, s ez a fajta gazdasági nyomás egyúttal az anarchisták politikai nyomásával ötvöződött, ami predesztinálta az állammal és a burzsoáziával szembeni konfliktusokat. Ettől a hatástól természetesen a CNT mérsékelt vezetése sem tekinthetett el, s éppen emiatt kényszerült visszautasítani Maciá már korábban említett ajánlatát is a Generalitatban való részvétellel kapcsolatban. A treintisták fellépésének kudarca, majd pedig a mérsékeltek fokozatos pozícióvesztése a fontosabb liberter szervezeteknél, s ezzel párhuzamosan a radikálisok térnyerése magától értetődően változást eredményezett a katalán baloldali nacionalistákkal szembeni korábbi megengedő politikában. A FAI a kezdetektől fogva ellene volt éppúgy az autonóm tartományi kormánnyal való kompromisszumoknak, mint ahogy azt a központi kormány esetében is számtalanszor kinyilatkoztatta. Az anarchisták nem az autonómiát vagy a föderatív struktúrát ellenezték – melyet a katalán (baloldali) nacionalista politikusok jelentős része támogatott -, hanem a nacionalizmus, a parlamentarizmus és a polgári demokrácia érdekei mentén szerveződő államot, amely sok szempontból szemben állt a munkásság érdekeivel és a munkásmozgalom követeléseivel. A barcelonai sztrájkmozgalmakra utalva Maciá elnök már viszonylag korán magabiztosan kijelentette: „ha meglesz a[z autonómiáról szóló – P. P.] statútum, ilyen konfliktusok nem fordulnak elő”.[179] Ilyen konfliktusok azonban - az érdekek különbözőségéből adódóan - nagyon is sokszor előfordultak még a köztársaság fennállása idején, 1932-től kezdődően pedig a helyzet csak tovább fokozódott az anarchisták szervezett fegyveres felkeléseinek következtében.

A köztársaság kikiáltása egyúttal egy új értékrend diadalmaskodását is jelentette a régi felett. Ennek az új értékrendnek képezték részét többek között azok a polgári szabadságjogok, amelyeket már az új alkotmány is szavatolt. Az említett lelkiismereti és vallásszabadságon túl a szólás-, a gyülekezési és a szervezkedési szabadság sorolható még ide. A szervezkedési szabadság joga tette lehetővé egyebek mellett azt, hogy az anarcho-szindikalizmus előjöhessen a föld alól, ahová korábban a diktatúra kényszerítette. A sztrájkjog újbóli bevezetése lehetővé tette a munkáltatókkal szembeni gazdasági és nem ritkán politikai követelések érvényre juttatását, és a szervezett legális érdekérvényesítést. Ennek ellenére a kormány, s különösen annak szocialista miniszterei számos alkalommal vezető szerepet játszottak a sztrájkok letörésében, az elméleti jog gyakorlati csorbításában.[180]

A polgári demokratizmus szellemében sor került a választójog megreformálására is. Már 1931. április 25-én – a következő parlamenti választásokra készülve - rendeletet hoztak a szavazójog alsó korhatárának csökkentésére vonatkozóan. Ennek köszönhetően a férfiak 23 éves koruktól jogosultak voltak részt venni a választásokon, mintegy négyszeresére növelve ezzel az aktív választók számát. Nem sokkal később, május 8-án a kormány egy újabb rendeletével egykamarássá változtatta a Cortest, bevezette a választókerületek rendszerét, megnehezítette új pártok indulását, továbbá a pártok számára kedvezőbb rendelkezéseket fogadott el az egyéni jelöltekkel szemben.[181] A női választójog bevezetéséről komoly vitákat követően végül 1931 őszén döntöttek.[182] A dilemma nem elvi természetű volt, hiszen a republikánusok és a szocialisták a polgári jogegyenlőség hívei voltak, jelen esetben azonban a nők alacsony iskolázottsági fokától, és a körükben általában erős klerikális befolyástól tartva a döntéshozók jelentős hányada úgy látta, hogy a női választójog bevezetésével csak jobboldali riválisaik malmára hajtanák a vizet. Ilyen irányú félelmeik nem voltak alaptalanok: az 1933 őszén megrendezett parlamenti választásokon ugyanis a nők jelentős része a jobboldal legnagyobb katolikus pártjára, a CEDA-ra (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) szavazott. Parlamenti választások hivatalosan négyévenként kerültek volna megrendezésre, valójában azonban a II. Spanyol Köztársaság teljes fennállása idején (1931-1939) egyetlen olyan kormány sem akadt, amely teljes választási ciklusát ki tudta volna tölteni.[183] Noha a köztársaság választójogi reformjai síkra szálltak az általános, titkos és közvetlen szavazás mellett is, a gyakorlatban kisebb-nagyobb visszaélésekre minden választás alkalmával sor került a korszak folyamán.

Nagy eredményeket vitt végbe a köztársaság az oktatás és a művelődés terén. A szerzetesrendeket az állam teljes mértékben eltiltotta mindenfajta oktatói tevékenységtől, s a katolikus egyház mindenhatósága is csorbult az iskolai élet terén. 1931 és 1933 között állami pénzből – részben az egyházi vagyonok kisajátításának köszönhetően - mintegy tízezer új iskolát adtak át, több tízezer gyerek számára teremtve meg ezzel a szervezett oktatás keretei között történő tanulás lehetőségét.[184] Ennek köszönhetően dinamikusan folytatódott az analfabetizmus felszámolása, amelyre már a diktatúra évei alatt is komoly hangsúlyt fektetett az akkori kormányzat. Mindennek dacára azonban fontos hangsúlyozni, hogy az analfabéták aránya - elsősorban az ország szegényebb és vidékiesebb jellegű déli területein - továbbra is magas maradt, a nők aluliskolázottságának foka pedig országszerte magasabb volt, mint a férfiak esetében.[185] A köztársasági érában megannyi könyvtár, múzeum és színház épült vagy részesült jelentős támogatásban, s a kultúra fogyasztása egyre többek számára vált elérhető és megfizethető szabadidős tevékenységgé.[186] 1931-ben debütált az első külföldi hangosfilm a spanyol mozikban, az 1930-as évek közepén pedig már hasonló jellegű hazai alkotások is születtek a Spanyol Ipari Filmvállalat (Compañía Industrial Film Española S.A.) jóvoltából.[187] A sajtószabadság alkotmányos garantálásával és a cenzúra eltörlésével országszerte új lendületet kapott a könyv- és lapkiadás, ami a fentiekhez hasonlóan fontos állomást jelentett a kultúra terjedésében. A szekularizmus győzelme az oktatás terén nagy örömmel töltötte el az anarchistákat, akik a 19. század óta az egyház szellemi monopóliumának megtöréséért küzdöttek. A neves anarchista pedagógus, Francisco Ferrer 1901-ben alapított barcelonai Modern Iskolájának (Escuela Moderna) programjában például szintén előkelő helyet foglalt el a vallási-egyházi neveléssel szembeni racionális, természettudományokon alapuló, dogmáktól és előítéletektől mentes oktatás és nevelés koncepciója.[188] Az anarchisták a nők szerepének és helyzetének változását alapvetően pozitívan értékelték, bár mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy a Spanyolországban rohamosan erősödő és a polgárháború alatt virágzó anarcha-feminizmus célkitűzései mindig is radikálisabbak voltak a polgári feminizmusénál.[189] Az anarchisták persze mindvégig igyekeztek magukat függetleníteni a hivatalos – burzsoá jelzővel megbélyegzett – kultúrától, és az azt kiszolgáló intézményektől. A CNT újjáéledését követően sorra nyíltak a népházként és klubként funkcionáló ateneos libertariók, s virágoztak egészen addig, míg az 1933-as őszi választásokon hatalomra került Lerroux-kormány be nem záratta őket.[190] Új lendületet kapott az anarchista sajtó is, amelynek működését korábban a diktatúra intézkedései teljesen ellehetetlenítették. Az 1930-as években a röplapok mellett a sajtó jelentette az információátadás, a propaganda és a kultúra terjesztésének legfontosabb és legrendszerezettebb formáját. Jellegéről és hatásáról éppen ezért érdemes röviden szót ejtenünk az anarchizmus fellegvárának számító Katalónia és Andalúzia példáján keresztül. Annak köszönhetően, hogy előbbi magasan urbanizált, iparilag fejlett terület volt, míg utóbbi inkább mezőgazdasági termeléséről volt ismert, e két tartomány anarchista sajtójának tartalma és színvonala is jelentős különbségeket mutatott. Katalóniában a munkásság szervezettsége, a városi miliő, valamint a kedvezőbb sokszorosítási és terjesztési lehetőségek miatt az anarchista újságírók általában nagyobb terjedelmű és példányszámú és többnyire hosszabb életű periodikákat tudtak kiadni, és ezek célközönsége is a némiképp öntudatosabb, relatíve nagyobb vásárlóerővel rendelkező városi munkásság volt. Nem véletlen, hogy a legismertebb, országos terjesztésű lapok (Solidaridad Obrera, Tierra y Libertad) is Barcelonában kerültek kiadásra. Délen ezzel szemben a CNT-nek nem sikerült nagyobb orgánumokat létrehoznia, és az anarcho-szindikalizmus is csak egy szűk ipari magban tudott igazán kibontakozni: mindenekelőtt ott, ahol a vasútépítés és az építőipar sok embert foglalkoztatott, valamint a bortermelés központjaiban. A lapok kiadására itt kevesebb lehetőség nyílott, és a szerényebb jövedelmek miatt mind a kiadott lapok száma, mind terjedelme, mind pedig példányszáma jelentősen alulmúlta a katalóniai szintet. A korszak folyamán nem volt egyetlen olyan anarchista napi- vagy hetilap sem Andalúziában, amely a tartomány több provinciájában, esetleg a tartományon kívül elterjedt, relatíve hosszabb ideig fennállt és nagyobb közönségre szert tett volna. Jellemző, hogy a legtöbb andalúziai liberter sajtótermék csak más periodikákból, illetve egyes anarchisták visszaemlékezéseiből ismert: kis számban kiadott eredeti példányaik elvesztek vagy megsemmisültek az idők folyamán. Mindazonáltal a fennmaradt kiadványok is remekül megvilágítják az andalúz anarchista sajtó legfontosabb jellemzőjét, vagyis azt, hogy az újságcikkek zsellérekhez, napszámosokhoz, idénymunkásokhoz és a nagyobb andalúz városok alkalmi munkásaihoz szóltak, akiknek többsége az év nagy részében (esetleg egész évben) létfenntartási gondokkal küzdött, melyet a fokozódó gazdasági világválság csak még inkább tetézett. Tartalmukban emiatt kevésbé foglalkoztak elméleti kérdésekkel, inkább a parasztság mindennapi szenvedéseiről írtak, és az ebből kivezető utat (földfoglalás, kollektivizálás, liberter kommunizmus, stb.) igyekezték olvasóik elé tárni.[191] Fontos szerepet töltött be a sajtó a nőnevelés terén: a férfi-női kapcsolatokról, a szexualitásról vagy a nők munkában betöltött szerepéről szóló cikkek mind hozzájárultak az emancipáció női és férfi híveinek öntudatosodásához.[192] Nem elhanyagolható szerepet töltöttek be a különböző liberter sajtótermékek a politikai véleményformálásban, s a mozgalmon belüli csoportok egymással való polemizálásában. A FAI többek között a Tierra y Libertadot használta fel, hogy a mérsékeltek ellen buzdítsa a közvéleményt, míg a CNT a Solidaridad Obrerával tette ugyanezt a szakadás időszakában. Mikor 1931 őszén a radikálisok megkaparintották a Solidaridad Obrera szerkesztői posztjait, a treintisták új lapokat alapítottak saját nézeteik terjesztésére. Ilyen volt a már említett El Pueblo mellett a Cultura Libertaria (1931-1933 között), majd a Sindicalismo (1933-1935 között).[193]

Az eddigiekben felsorolt megannyi reformon és rendeleten túlmenően a köztársaság kormányai számos törvényt hoztak, illetve intézkedést foganatosítottak a munkahelyi viszonyokkal, a közmunkaüggyel és az agrárkérdéssel összefüggésben. Ezen lényeges (és témánk szempontjából különösen fontos) pontok bemutatása és értékelése azonban feltétlenül megköveteli a korszak Spanyolországának gazdaság- és társadalomtörténeti elemzését, így ezzel e kötet következő részében fogunk foglalkozni.

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Folyóiratok, újságok

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930.

 

Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931.

 

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931.

 

 

Történeti monográfiák, tanulmányok

 

 

IN COMMEMORATION… = In Commemoration of the Asturias Soviet. In: Spain 1934-39. From Working Class Struggle to Imperialist War. A Communist Workers’ Organisation pamphlet. London, 2-4.

 

ACKELSBERG (2005.) = Ackelsberg, Martha A.: Free Women of Spain. Anarchism and the Struggle for Emancipation of Women. AK Press, Oakland/Edinburgh, 2005.

 

ANDERLE (1985.) = Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Államfejlődés és nemzeti mozgalmak Spanyolországban. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985.

 

ANDERLE (1999.) = Anderle Ádám: Spanyolország története. Pannonica Kiadó, 1999.

 

BEEVOR (2002.) = Beevor, Anthony: A spanyol polgárháború. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

 

BETHLEN (1963.) = Bethlen Oszkár: Népi demokratikus fejlődés Spanyolországban 1936-1939. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1963.

 

BOOKCHIN (1998.) = Bookchin, Murray: The Spanish Anarchists. The Heroic Years 1868-1936. AK Press, Edinburgh, San Francisco, 1998.

 

CASANOVA (2010.) = Casanova, Julián: Spanish Republic and Civil War. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

 

CASAS (2002.) = Casas, Juan Gómez: Historia de la FAI. Aproximación a la historia de la organización específica del anarquismo y sus antecedentes de la Alianza de la Democracia Socialista. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2002.

 

CHRISTIE (2008.) = Christie, Stuart: We, the anarchists! A study of the Iberian Anarchist Federation (FAI) 1927-1937. AK Press, Edinburgh/Oakland, 2008.

 

CISNEROS DE (1972.) = Cisneros de, Hidalgo: Életút. Emlékiratok. Európa Könyvkiadó, Bp., 1972.

 

EALHAM (2005.) = Ealham, Chris: Class, Culture and Conflict in Barcelona 1898-1937. Routledge, London/New York, 2005.

 

EALHAM (2008.) = Ealham, Chris: „The Struggle for the Streets”: Unemployed Hawkers, Protest Culture and Repression in the Barcelona area. (c. 1918-1936). In.: Labour History Review. Vol. 73., No. 1., April, 2008. 19-38.

 

ELLWOOD (1997.) = Ellwood, Sheelagh: Franco. Akadémia Kiadó, Bp., 1997.

 

ELORZA (1973.) = Elorza, Antonio: La utopía anarquista bajo la segunda república española. Editorial Ayuso, Madrid, 1973.

 

GARCÍA (1973.) = García, José: Spanyolország a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1973.

 

GODOY (1989.) = Godoy, Antonio Checa: Prensa y partidos politicos durante la II. República. Universidad de Salamanca, Salamanca, 1989.

 

GUILLAMÓN (2014.) = Guillamón, Agustín: Esbozos biográficos. In: Balance. Cuaderno de historia número 38. Correspondencia entre Diego Camacho („Abel Paz”) y Juan García Oliver. Barcelona, 2014. szeptember. 7-16.

 

HARSÁNYI (2006a.) = Harsányi Iván: A szociális érdekegyeztetés ideológiája és gyakorlata Spanyolországban az első világháború utáni évtizedekben. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 88-106.

 

HARSÁNYI (2006b.) = Harsányi Iván: Az anarchizmus Spanyolországban. In: Harsány Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 66-87.

 

HARSÁNYI (1987.) = Harsányi Iván: Pestaña Núñez, Ángel IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1988. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1987. 225-228.

 

HARSÁNYI (1989.) = Harsányi Iván: Seguí i Rubinat, Salvador. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1990. MSZMP KB PTI-PF, Bp. 1989. 267-269.

 

HARSÁNYI (2006c.) = Harsányi Iván: Választások a 20. századi Spanyolországban. IN: Harsányi Iván: Spanyol dilemmák – spanyol megoldások a 19-20. század útvesztőjében. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2006. 41-65.

 

HOBSBAWM (1974.) = Hobsbawm, Eric: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1974.

 

IBÁRRURI (1964.) = Ibárruri, Dolores (et al): A spanyol kommunista párt története. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1964.

 

IÑIGUEZ (2001.) = Iñiguez, Miguel: Esbozo de una enciclopedia histórica del anarquismo español. Fundación Anselmo Lorenzo, Madrid, 2001.

 

LERA DE (1978.) = Lera de, Ángel M.a: Ángel Pestaña. Retrato de un anarquista. Libreria Editorial Argos, Barcelona, 1978.

 

MARTORELL (2011.) = Martorell, Miguel Linares: José Sánchez Guerra. Un hombre de honor (1859-1935). Marcial Pons Historia, 2011.

 

MEAKER (1974.) = Meaker, Gerald H.: The Revolutionary Left in Spain, 1914-1923. Stanford University Press, Stanford, 1974.

 

MEJÍAS (2008.) = Mejías, Francisco Martínez: La aplicación de Ley de Fugas durante la Segunda República en Bujalance. In: Crónica de Córdoba y sus Pueblos XIV. Ilustre Asociación Provincial Cordobesa de Cronistas Oficiales, Córdoba, 2008. 401-414.

 

MIKONYA (2009.) = Mikonya György: Rend a rendetlenségben, avagy A szabadság útvesztői – anarchisták és nevelés. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 2009.

 

MINTZ (1970.) = Mintz, Frank: L’Autogestion dans l’Espagne révolutionnaire. Belibaste, Párizs, 1970.

 

MONTSENY (1974.) = Montseny, Federica: ¿Qué es el anarquismo? 1974.

OLIVER (1978.) = Oliver, Juan García: El eco de los pasos. El anarchosindicalismo …en la calle …en el Comité de Milicias …en el gobierno …en el exilio. Ibérica de Ediciones y Publicaciones, Barcelona, 1978.

 

PAYNE (2006.) = Payne, Stanley G.: The Collapse of The Spanish Republic, 1933-1936. Duke & Company, Pennsylvania, 2006.

 

PAZ (2006.) = Paz, Abel: Durruti in the Spanish Revolution. AK Press, Madrid, 2006.

 

PAZ (1976.) = Paz, Abel: Durruti: The People Armed. Black Rose Books, Montreal, 1976.

 

PEIRATS (2011.) = Peirats, José: The CNT in the Spanish Revolution. vol. I. The Meltzer Press, Hastings, 2011.

 

PRESTON (2012.) = Preston, Paul: The Spanish Holocaust. Inquisition and Extermination in Twentieth-Century Spain. W. W. Norton & Company, New York, London, 2012.

 

ROITH (2015.) = Roith, Christian: Memory and Critique: Essays on the History of Education and School in Spain and Germany. Editorial Universidad de Almería, Almería, 2015.

 

 

SOÓS (2010.) = Soós István: A spanyol állami egyházjog és a katolikus egyház belső joga. PhD dolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Kánonjogi Posztgraduális Intézet, Vallástudományi Doktori Iskola, Bp., 2010.

 

SZIGETVÁRI (2009.) = Szigetvári Krisztián: Vázlat Primo de Rivera diktatúrájáról (1923. szeptember – 1930. január). In: BENE Krisztián – SARLÓS István – VITÁRI Zsolt (szerk.): Kutatási Füzetek 15. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2009. 261-277.

 

THOMAS (1976.) = Thomas, Hugh: La guerra civil española. La mayor tragedia de la historia de España. I. köt. Diario 16, Madrid, 1976.

 

URQUIJO GOITIA (2008.) = Urquijo Goitia, José Ramón: Gobiernos y ministros españoles en la Edad Contemporánea. Consejo Superior de Investigaciones Cientificas, Madrid, 2008.

 

VARGA (1985.) = Varga, Jenő: Spanyolország a forradalomban. IN: A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv. 1986. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1985. 102-109.

 

VILAR (1984.) = Vilar, Pierre: Spanyolország története. Gondolat, Bp., 1984.

 

ZALAI (2005.) = Zalai Anita: A monarchia válsága Spanyolországban (1923-1931). IN: Kutatási Füzetek 11. Ünnepi szám Harsányi Iván 75. születésnapjára. Pécsi Tudományegyetem, Pécs, 2005. 300-313.

 

ZALAI (2011.) = Zalai Anita: Politikai pártok Spanyolországban 1931-1936. Belvedere, Szeged, 2011.

 

ZOLCSÁK (2006a.) = Zolcsák György Attila: A spanyolországi anarchizmus 1931-1939. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, Politikaelmélet Szak, Bp., 2006.

 

ZOLCSÁK (2006b.) = Zolcsák György Attila: Az anarchista föderalizmus és a spanyolországi regionalizmus. In: Eszmélet, 70. (2006. nyár), 61-77.

 

ZOLCSÁK (2009.) = Zolcsák György Attila: Francisco Ferrer élete és munkássága. Tanári képzés szakdolgozata. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bp., 2009.

 

Internetes hivatkozások

(Utolsó letöltések dátuma: 2015. 09.02.)

ANARCHA-FEMINIZMUS = A feminizmus irányzatai: az anarcha-feminizmus

http://thinkingandrioting.blogger.hu/2013/06/28/anarcha-feminizmus

 

BERENGUER = Dámaso Berenguer

http://en.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

http://es.wikipedia.org/wiki/D%C3%A1maso_Berenguer

 

BROUÉ (1977.) = Broué, Pierre: España 1931-1939: La revolución perdida

https://www.marxists.org/espanol/broue/1973/revolucion_perdida.htm

 

CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA = 1923-1930. La cladestinidad en la dictadura de la Primo Rivera

http://madrid.cnt.es/historia/clandestinidad-dictadura-primo-de-rivera/

 

CONGRESO DE LA CNT (1931.) = III. Congreso de la CNT. Celebrado en Madrid del 11 al 16 de junio de 1931

http://archivo.cnt.es/Documentos/congresosCNT/III_CONGRESO_de_la_CNT.htm

 

CONSTITUCIÓN (1931.) = Constitución de la República Española. 9 de diciembre de 1931.

http://www.congreso.es/docu/constituciones/1931/1931_cd.pdf

 

GUILLAMÓN (2013.) = Guillamón, Agustín: La fundación de la FAI. (Marsella, 16 de mayo de 1926)

http://federacionanarquistaiberica.blogspot.hu/2014/09/la-fundacion-de-la-fai-marsella-16-de.html

 

KATOLKUS LEXIKON = Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikk

http://lexikon.katolikus.hu/S/spanyol%20polg%C3%A1rh%C3%A1bor%C3%BA.html

 

LEY DE DEFENSA = Törvény a köztársaság védelméről („Ley de Defensa de República”)

https://es.wikipedia.org/wiki/Ley_de_Defensa_de_la_Rep%C3%BAblica

 

LEY DE VAGOS Y MALEANTES = 1954-es törvény az 1933. augusztus 4-i „Csavargókról és károkozókról szóló törvény” („Ley de Vagos y Maleantes”) módosításáról

http://www.boe.es/datos/pdfs/BOE/1954/198/A04862-04862.pdf

 

MANIFIESTO DE LOS TREINTAS (1931.) = A Harcmincak Kiáltványa (Manifiesto de los Treintas)

http://www.patriasindicalista.es/ateneoazul/ps_textos/manifiesto_de_los_treinta.pdf

 

POÓR (2015.) = Poór Péter: A casas viejas-i tragédia és helye a spanyol történelemben. 2015.

https://www.academia.edu/12096445/A_casas_viejas-i_trag%C3%A9dia_%C3%A9s_helye_a_spanyol_t%C3%B6rt%C3%A9nelemben

 

PRENSA TREINTISTA = Archivo Histórico Prensa Treintista

http://www.cedall.org/Documentacio/Castella/cedall203540000_Cultura%20libertaria_Sindicalismo.htm

 

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.) = Programa del Partido Sindicalista. El desacertado intento de hacer un partido anarquista
http://www.portaloaca.com/historia/historia-libertaria/1139-programa-del-partido-sindicalista-el-desacertado-intento-de-hacer-un-partido-anarquista.html

 

SECRETARIO GENERAL = Secretario general de la CNT

https://es.wikipedia.org/wiki/Secretario_general_de_la_CNT

 

SPANISH CINEMA = History of Spanish Cinema

http://www.donquijote.org/culture/spain/film/history-of-spanish-cinema

MELLÉKLETEK

I. FONTOSABB RÖVIDÍTÉSEK

ACR (Acció Catalana Republicana): Republikánus Katalán Akció

AIT (Asociación Internacional de Trabajadores): Nemzetközi Munkásszövetség

AR (Acción Republicana): Republikánus Akció

CNT (Confederación Nacional del Trabajo): Országos Munkakonföderáció

ERC (Esquerra Republicana de Catalunya): Katalán Republikánus Baloldal

DLP (Derecha Liberal Republicana): Republikánus Liberális Jobboldal

FAI (Federación Anarquista Ibérica): Ibériai Anarchista Föderáció

ORGA (Organizaciós Republicana Gallega Autónoma): Autonóm Gallego Republikánus Szerveződés

PCE (Partido Comunista Español): Spanyol Kommunista Párt

PPR (Partido Republicano Radical): Radikális Republikánus Párt

PRDF (Partido Republicano Democrático Federal): Szövetségi Demokratikus Republikánus Párt

PRRS (Partido Republicano Radical Socialista): Radikális Szocialista Republikánus Párt

PSOE (Partido Socialista Obrero Español): Spanyol Szocialista Munkáspárt

UGT (Unión General de Trabajadores): Általános Munkásszövetség

II. KÉPEK

Severiano Martínez Anido, Barcelona hírhedt katonai kormányzója, a diktatúra belügyminisztere

 

A diktátor, Miguel Primo de Rivera (jobbra) és XIII Alfonz király katonai uniformisban (balra)

 

A Los Solidarios csoport három alapító tagja (balról jobbra): Fernando Ascaso, Buenaventura Durruti, Gregorio Jover

 

Ángel Nuñez Pestaña, a CNT főtitkára, majd a Szindikalista Párt vezetője

 

Ramón Franco, az anarchista repülős

 

Francesc Maciá proklamálja a Katalán Köztársaságot

(1931. április 14.)

 

A köztársaság kikiáltását ünneplő tömeg Barcelonában

(1931. április 14.)

 

„A republikánusok győzelme megmutatta a nép akaratát”, hirdeti a Solidaridad Obrera vezércikke

(1931. április 14.)

 

Az anarchizmus regionális elterjedtsége Spanyolországban az 1930-as években

 

Az I. Azaña-kormány az 1931. októberi választásokat követően

 

A tragikus május elsejei eseményekről tudósító Tierra y Libertad címlapja (1931. május 8.)

 

A korszak hírhedt anarchistái Barcelonában (balról jobbra): García Vivancos, Juan García Oliver, Louis Lecoin, Pierre Odéon, Francisco Ascaso és Buenaventura Durruti

(1931. május)

 

A CNT kötelékéhez tartozó munkanélküliek kenyeret követelnek gyerekeik számára egy aragóniai tüntetésen

(1931)

 

Felgyújtott jezsuita templom Sevillában

(1931. május)

 

Városok, ahol 1931 folyamán kolostorokat gyújtottak fel

 

Juan Peiró CNT tagsági könyve

 

Ángel Pestaña beszédet mond a CNT III. Országos Kongresszusán a madridi Teatro Conservatorióban

(1931. június)

 

Castiblancói parasztok a Guardia Civil fogságában

(1932. január)

 

 

Buenaventura Durruti (balról a második) afrikai száműzetésben (1932)

 

Az 1933. januári anarchista felkelések főbb színhelyei

 

Holtestek hevernek szerteszét Casas Viejasban a Guardia Civil és a Guardia de Asalto által végrehajtott vérengzést követően (1933. január)

 

 

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó………………………………………………..2

A diktatúra bukása………………………………..10

A monarchia összeomlása………………………...25

A hatalomváltások időszaka……………………...38

A köztársaság rendeletei………………………….74

BIBLIOGRÁFIA……………………………………104

Folyóiratok, újságok……………………………..105

Történeti monográfiák, tanulmányok…………..105

Internetes hivatkozások………………………….113

MELLÉKLETEK…………………………………...116

I. Fontosabb rövidítések…………………………117

II. Képek………………………………………….118

 

TARTALOMJEGYZÉK…………………………...129

 

 

 





[1] Magyar átírásban találkozhatunk még a „libertáris”, valamint „szabad kommunizmus” kifejezéssel is, mozgalmi körökben azonban a „liberter” szóhasználat terjedt el. A nevezett fogalom azonban semmiképpen sem keverendő a „liberális” vagy a „libertariánus” terminusokkal, ugyanis míg előbbi a kapitalizmusban uralkodó politikai eszmével, addig utóbbi a liberalizmus és az individuális anarchizmus keresztezéséből létrejövő ideológiával hozható összefüggésbe.

[2] POÓR (2015.)

[3] Példaképpen alighanem elég, ha csupán a diktatúra előtti spanyolországi anarcho-szindikalizmus két legmeghatározóbb alakjának sorsára utalunk. Ángel Pestaña és Salvador Seguí ellen egyaránt merényletet követtek el hét hónap különbséggel. Pestañát négy golyó érte, de nem halt bele sérüléseibe, Seguí viszont Barcelonában halálos találatot kapott. A Pestaña elleni gyilkossági kísérlet elkövetői Barcelona rendőrfőnökének megbízásából cselekedtek, míg Seguít egy egykori anarcho-szindikalista ölte meg, akit a munkaadók egyesülete bérelt fel.

HARSÁNYI (1987.) 227., HARSÁNYI (1989.) 269.

[4] HARSÁNYI (2006c.) 47-48.

[5] Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (2006a.) 96.

[6] HARSÁNYI (2006b.) 80.

[7] HARSÁNYI (2006a.) 104.

[8] ZALAI (2005.) 305.

[9] Az UGT taglétszáma 1923 és 1930 között mintegy 211 000 főről csupán 277 000 főre nőtt, míg 1930 (a diktatúra bukásának éve) és 1932 között nagyjából megduplázódott. BEEVOR (2002.) 40.

[10] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[11] Katonai kormányzóként Anido a terrorizmust használta fegyverül az anarchistákkal szemben és felbérelt merénylőkkel (a pistolerókkal) vadászott a szakszervezeti vezetőkre és egyéb aktivistákra. THOMAS (1976.) 40.

[12] GARCÍA (1973.) 99.

[13] Talán leghíresebbnek közülük a Franciaországba emigráltak által megalakított föderáció, a „Grupos Anarquistas de Lengua Española” („Spanyolnyelvűek Anarchista Csoportjai”) bizonyult, amely 1926. május 13. és 16. között tartott marseilles-i kongresszusán informálisan megalapította az Ibériai Anarchisták Föderációját (FAI). GUILLAMÓN (2013.)

[14] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[15] PEIRATS (2011.) 25.

[16] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[17] A kommunista párt (PCE) csak 1921-ben jött létre, így Rivera hatalomátvételéig nem volt lehetősége - a szocialista és az anarchista munkásszervezetekkel versengve – megerősödnie.

[18] GARCÍA (1973.) 97.

[19] A korszak legismertebb merényletkísérlete alighanem a XIII. Alfonz ellen elkövetett sikertelen támadás volt. A merényletre 1926. június 25-én került volna sor a spanyol uralkodó párizsi látogatása alkalmával Francisco Ascaso, Buenaventura Durruti és Gregorio Jover jóvoltából. A politikai okokból korábban külföldre emigrált spanyol anarchisták uruguayi útlevéllel és hamis személyazonossággal érkeztek még április végén a francia fővárosba, majd onnan a sikertelen kísérletet követően Argentínába távoztak, de elfogták és pár hónapra bebörtönözték őket. PAZ (2006.) 99-104.

[20] Erre utal a FAI által használt „grupo de afinidad” terminus is, melyet szó szerint a „rokonság csoportjaként” lehetne lefordítani.

[21] BOOKCHIN (1998.) 196-197.

[22] A FAI alapító gyűlésén Valenciában többek között kijelentették, hogy a mozgalmon belül két antagonisztikus irányzat jött létre: az egyik az anarchizmus, vele szemben pedig az anarcho-szindikalizmus és a politikai szindikalizmus, amelyet Pestañára utalva csak pestañizmusként neveztek meg. CASAS (2002.) 103-104.

[23] ZOLCSÁK (2006b.), 65.

[24] ZALAI (2005.) 305.

[25] VILAR (1984.) 98-99.

[26] Az 1920-as évtizedben például 9%-kal - az egész spanyol történelem során leggyorsabb ütemben! - csökkent az analfabéták aránya, az egyetemre járók száma pedig megduplázódott a diktatúra évei alatt. PAYNE (2006.) 9.

„1923 és 1930 között 9.455 km-rel nőtt az utak és vasutak hossza, szemben az 1918-1923 közötti időszak 2.796 megépített km-ével. A járművek száma megnégyszereződött…” SZIGETVÁRI (2009.) 273.

[27] PAYNE (2006.) 19.

[28] GARCÍA (1973.) 95.

[29] PAZ (2006.) 230-231.

[30] Sotelo, J. Calvo: Mis servicios al Estado. Seis años de gestión. Imprenta Clásica Española, Madrid, 1931. 140. idézi: GARCÍA (1973.) 115.

[31] GARCÍA (1973.) 115-116.

[32] GARCÍA (1973.) 115.

[33] VILAR (1984.) 98.

[34] Az ipari termelés például 1929-ről 1930-ra csupán 1,2%-os visszaesést mutatott, míg a fejlett ipari országokban ugyanez az arány lényegesen magasabb volt. VARGA (1985.) 102.

[35] VILAR (1984.) 101.

[36] ZALAI (2005.) 306-307.

[37] BERENGUER

[38] ZALAI (2005.) 304., 306-307.

[39] ANDERLE (1999.) 129.

[40] BETHLEN (1963.) 13.

[41] CLADESTINIDAD EN LA DICTADURA

[42] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1930. augusztus 31.

[43] MARTORELL (2011.) 5-6.

[44] BOOKCHIN (1998.) 204.

[45] Santiago Alba sértettsége onnan eredt, hogy Primo de Rivera hatalomátvétele után a király menesztette, és nem volt képes megvédeni őt a diktátor támadásaival szemben sem. ZALAI (2005.) 310-311.

[46] ZALAI (2005.) 311-312.

[47] 1929-hez viszonyítva Spanyolország ipari termelése 1931-ig közel 7%-kal csökkent.  VARGA (1985.) 102.

[48] A statisztikák szerint a munkanélküliek száma 1930 elején még csak 200 ezer volt, 1930 októberére azonban már ennek duplájára nőtt, míg 1931 elején elérte a félmillió főt is. GARCÍA (1973.) 139.

Ez a szám azonban még mindig messze van a valóságtól, hiszen a hivatalos statisztikákba a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó adatok nem kerültek be mindig a maguk teljességében, továbbá a formális munkanélküliség mellett számolni kellett a rövidített munkaidőben dolgozók szintén megnövekedett számával is. VARGA (1985.) 107.

[49] GARCÍA (1973.) 140-141.

[50] BETHLEN (1963.) 13.

[51] PEIRATS (2011.) 39.

[52] ZALAI (2005.) 312.

[53] PAZ (2006.) 164.

[54] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[55] Miguel Maura, Alejandro Lerroux, Fernando de los Ríos, Indalecio Prieto, Largo Caballero, Martínez Barrio.

[56] ZALAI (2011.) 48.

[57] BROUÉ (1977.): 2. El movimiento obrero

[58] CISNEROS DE (1972.) 192-207.

[59] IBÁRRURI (1964.) 58.

[60] ZALAI (2005.) 314-315.

[61] A cenzúra megszüntetését és a szólásszabadság helyreállítását egy 1931. március 22-i dekrétum mondta ki.

[62] A cacique szóval olyan nagy tekintéllyel és gazdasági hatalommal rendelkező földesurat szoktak jelölni, aki a választásokon befolyását felhasználva akár törvénytelen eszközökkel is képes kicsikarni a kellő mennyiségű szavazatot a maga számára. Ezt a jelenséget - amelynek spanyolországi elterjedtsége legfőképpen a latifundiumok földrajzi elhelyezkedésével mutatott korrelációt – szokták caciquismónak nevezni.

[63] ZALAI (2011.) 50-59.

[64] EALHAM (2005.) 53.

[65] PEIRATS (2011.) 39.

[66] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. április 1. 1.

[67] ANDERLE (1999.) 130.

[68] ZALAI (2011.) 65-66.

[69] XIII. Alfonz deklarációját forrásmegjelölés nélkül idézi: THOMAS (1976.) 47.

[70] „Katalónia népének nevében proklamálom a katalán államot egy katalán köztársasági rendszerben, mely szabadon és nagy barátsággal kéri és igényli Spanyolország más népeinek együttműködését az ibér népek konföderációjának megteremtésében” – nyilatkozta Francesc Maciá, a Generalitat elnöke még 1931. április 14-én. ANDERLE (1985.) 147.

[71] URQUIJO GOITIA (2008.) 116-117.

[72] ZALAI (2011.) 74.

[73] PEIRATS (2011.) 40.

[74] ZALAI (2011.) 124., 134-135.

[75] A táblázat készült URQUIJO GOITIA (2008.) 116-119. alapján.


[76] Konspirációs kísérletek persze akadtak bőven a különböző királypárti csoportok részéről, akik nem sajnálták pénzüket és kapcsolataikat latba vetni a restauráció ügyének előmozdítása érdekében. A titkos összejövetelek mellett még egy monarchista pártot is létrehoztak (Acción Española), propagandájukat pedig sajtótermékeiken (mindenekelőtt az ABC elnevezésű napilapjukon) és az egyház szócsövén keresztül igyekeztek terjeszteni országszerte. Olykor halálos áldozatokra is sor került a republikánusokkal való összetűzések során, valódi államcsínykísérlet azonban nem történt. Ebben szerepe volt a kormány rendeleteinek is, amelyek például cenzúra alá vették a monarchista sajtót, de az anarchistáknak is, akik egyebek mellett gyújtogatással válaszoltak az egyház és az ABC propaganda-hadjáratára.

THOMAS (1976.) 78-81.

[77] PAZ (2006.) 164.

[78] ZALAI (2011.) 69.

[79] PAZ (2006.) 203-204.

[80] PEIRATS (2011.) 39.

[81] LERA DE (1978.) 268.

[82] THOMAS (1976.) 60.

[83] Forrásmegjelölés nélkül idézi: LERA DE (1978.) 268.

[84] PEIRATS (2011.) 39.

[85] Juan García Oliver Burgosban raboskodott. A börtönből való szabadulásáról önéletrajzában részletesen beszámol.

OLIVER (1978.) 103-110.

[86] PAZ (2006.) 206.

[87] OLIVER (1978.) 115.

[88] Ennek eszméje eredetileg a CNT Védelmi Bizottságától származott, ám a kifejezés mégis García Oliver és a FAI militánsainak tevékenysége nyomán vált ismertté.

CHRISTIE (2008.) 86.

[89] Ennek pontjai lényegében megegyeztek a korábban már említett követelésekkel, úgy mint a Guardía Civil feloszlatása, az egyházi tulajdon kisajátítása, a parasztok földhöz juttatása, a gyárak munkásönigazgatása, stb.

CHRISTIE (2008.) 83.

[90] OLIVER (1978.) 115-117.

[91] Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. május 8. 1. és 4.

[92] Az őrök állítólag arra hivatkoztak, hogy sem Maciá, sem más képviselők nem tartózkodnak most a Generalitat épületében, ezért nincs senki, aki fogadhatná őket.

OLIVER (1978.) 117.

[93] A mintegy háromnegyed órás tűzharc során az anarchisták közül tizenöten megsebesültek, egy ember pedig életét vesztette.

CHRISTIE (2008.) 84.

[94] Abel Paz szerint kettő.

PAZ (1976.) 107.

[95] CHRISTIE (2008.) 84-85.

[96] A CNT II. Országos Kongresszusa még 1919-ben ült össze, így újbóli összehívásának éppen itt volt már az ideje.

[97] A helyzetet kissé komikussá teszi, hogy bár a Tierra y Libertad következő száma tudósított a június 10-i FAI-konferenciáról, ez a szám csak június 27-én jött ki a nyomdából.

Tierra y Libertad, (Barcelona), 1931. június 27. 2.

[98] PAZ (2006.) 223.

A CNT kongresszus történéseiről részletesen beszámoló Abel Paz könyvében az olvasható, hogy az eddig hetente kiadott Tierra y Libertadot napilappá alakították. Ez az állítás helytelen: a lap ugyanis a kongresszust megelőző időszakban viszonylag ritkán és rendszertelenül jelent meg, 1931. június közepétől pedig rendszeresen és heti gyakorisággal adták ki.

[99] A táblázat forrásául ELORZA (1973.) 469-470. szolgált.

[100] BOOKCHIN (1998.) 216.

[101] PAZ (2006.) 225.

[102] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11-17.

[103] PAZ (2006.) 224-225., CONGRESO DE LA CNT (1931.)

[104] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 1. és 6.

[105] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 11. 6.

[106] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 1.

[107] Solidaridad Obrera (Barcelona), 1931. június 12. 4.

[108] GUILLAMÓN (2014.) 9.

[109] LERA DE (1978.) 276.

[110] CHRISTIE (2008.) 93-94.

[111] LERA DE (1978.) 276.

[112] LERA DE (1978.) 277.

[113] Gabriel García Márquez írta egy helyütt a következőket: „mindig bámultam a jellemlovagokat, ahogy undorodva ejtik ki a szájukon: kompromisszum!... Elkísérném egy erényes napjukat, megszámolnám: reggeltől estig hány akart és akaratlan kompromisszumot követnek el…”

[114] BOOKCHIN (1998.) 218.

[115] Forrásmegjelölés nélkül idézi: PAZ (2006.) 225.

[116] LERA DE (1978.) 278.

[117] PEIRATS (2011.) 46.

[118] Confederación Nacional del Trabajo: Memoria del Congreso Extraordinario celebrado en Madrid los dias 11 al 16 de Junio de 1931. Barcelona, 1931. 208. Idézi: CHRISTIE (2008.) 90.

[119] LERA DE (1978.) 278.old.

[120] Figyelembe véve, hogy az egyes delegáltak hány embert képviseltek az 1919-es kongresszuson, a szavazás eredménye a következő volt: mindössze 14.008-an támogatták az országos ipari föderációk tervezetét, míg 651.473-an ellenezték azt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[121] CHRISTIE (2008.) 90.

[122] CHRISTIE (2008.) 90.

[123] BOOKCHIN (1998.) 219.

[124] CHRISTIE (2008.) 91.

[125] CHRISTIE (2008.) 91.

[126] A végeredmény merőben ellentétes volt az 1919-es szavazás eredményével. Ezúttal – tekintetbe véve, hogy a kongresszus résztvevői ténylegesen hány embert képviseltek – az FNI tervezetét 302.343-an támogatták, s 90.671-en ellenezték, míg a tartózkodók száma 10.957 volt.

PEIRATS (2011.) 41-42.

[127] BOOKCHIN (1998.) 220.

[128] LERA DE (1978.) 279.

[129] A kiáltvány elsőként a barcelonai L’Opinió c. lapban jelent meg augusztus 31-én, majd egy nappal később a madridi La Tierra is lehozta, így arról a CNT tagsága rövid időn belül értesülhetett.

[130] Pestaña és Peiró mellett a kiáltvány aláírói Joan López, Agustín Gibanel, Ricardo Fornells, Josep Girona, Daniel Navarro, Jesús Rodríguez, Antonio Vallabriga, Miguel Portolés, Joaquim Roura, Joaquín Lorente, Progreso Alfarache, Antonio Peñarroya, Camil Piñón, Joaquín Cortés, Isidoro Gabín, Pere Massoni, Francesc Arín, Josep Cristiá, Juan Dinares, Roldán Cortada, Sebastié Clara, Ramón Viñas, Federico Uleda, Pere Cané, Mariá Prat, Espartaco Puig, Narcís Marcó és Genaro Minguet voltak.

[131] MINTZ (1970.) 40.

[132] A „Harmincak Kiáltványa” teljes terjedelmében itt olvasható: MANIFIESTO DE LOS TREINTAS

[133] BOOKCHIN (1998.) 223.

[134] Így lett Juan Peiró helyett a faista Felipe Aláiz a Solidaridad Obrera igazgatója.

ZALAI (2011.) 122.

[135] BOOKCHIN (1998.) 223.

[136] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[137] IÑIGUEZ (2001.) 516.

[138] A táblázat készült: SECRETARIO GENERAL alapján

[139] ZOLCSÁK (2006a.) 25-26.

[140] A párt részletes programját lásd itt: PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[141] ZALAI (2011.) 122.

[142] Bár a párt támogatottsága a polgárháborúig mindvégig növekvő tendenciát mutatott, a tagok száma még 1937-ben is mindösszesen 30 ezer fő körül mozgott.

PROGRAMA DEL PARTIDO SINDICALISTA (1934.)

[143] Mint egy alkalommal felháborodottan kijelentette: „A nép azért küldött ide minket, hogy tegyünk valamit az érdekében… De ha így folytatódik, visszamegyek az utcára és azt mondom a barátaimnak: igazatok volt, nem jó ez semmire.”

Forrásmegjelölés nélkül idézi: HARSÁNYI (1987.) 227.

[144] HARSÁNYI (1987.) 227.

[145] A törvény szövegét lásd itt: LEY DE DEFENSA

[146] PEIRATS (2011.) 40.

[147] PEIRATS (2011.) 40.

[148] ZALAI (2011.) 137.

[149] PEIRATS (2011.) 40.

[150] Az 1954-es törvénymódosítás szövegét lásd itt: LEY DE VAGOS Y MALEANTES

[151] MEAKER (1974.) 338-341.

[152] PRESTON (2012.) 15-16.

[153] A „Ley de Fugas” anarchistákkal szembeni alkalmazására az 1933. decemberi bujalancéi forradalmi kísérletet követő csendőrterror nyújt klasszikus példát. A lázadás leverését követően elfogott Antonio Millát és José Porcelt a Guardia Civil egy teherautón elszállította a településről, egy elhagyatott helyen lelőtte, majd tetemüket egyszerűen az útszéli árokba dobta. Csak a helybéli családok segítségével sikerült azonosítani a holttesteket, mivel a Guardia Civil még erre sem volt hajlandó. A csendőrök – bizonyítottan megkérdőjelezhető - hivatalos jelentése szerint a foglyok szökni próbáltak, ezért vált szükségessé az intézkedés.

MEJÍAS (2008.) 401-414.

[154] A hajóútról és Afrikáról Durruti és az Ascaso testvérek deportálásának példáját bemutatva többek között Abel Paz fest érdekes képet Durruti biográfiájában.

PAZ (2006.) 265-277.

[155] BEEVOR (2002.) 57.

[156] Forrásmegjelölés nélkül Gerald Brenant idézi: HOBSBAWM (1974.) 125.

[157] Előbbire jó példát kínálnak az 1932. január 4-én Jeresában történt események: a csendőrök sortüze és kardos rohama során tizenhárman megsebesültek, négyen pedig meghaltak a helyi parasztok közül. Utóbbira pedig az 1931. szilveszterén lezajlott castiblancói összecsapások története kínál nevezetes példát: itt miután a Guardia Civil lelőtt egy sztrájkoló földmunkást, a felbőszült tömeg késekkel, botokkal és kövekkel a csendőrökre rontott, és brutálisan meggyilkolta őket.

CASANOVA (2010.) 52.

[158] A lojalitás biztosítása különösen fontos kérdés volt a fiatal köztársaság számára, és ebből a szempontból a rohamgárda összességében jól vizsgázott. A polgárháború kirobbanásakor minden fegyveres testület választás elé kényszerült, melyik oldalra álljon, s az akkori 18 ezres létszámú Guardia de Asaltónak mintegy kétharmada minden további nélkül a republikánus táborhoz csatlakozott, míg ezzel szemben a Guardia Civilnél ez az arány lényegesen rosszabb volt.

[159] PAYNE (2006.) 24.

[160] Például 1933 januárjában Casas Viejasban.

 

[161] EALHAM (2008.) 19-38. old. 24.

[162] A hadsereg megérkezése vetett véget a CNT figolsi bányászai által kezdeményezett forradalmi kísérletének 1932 januárjában. Ebben az esetben a konfliktust végül sikerült békés mederbe terelni, de például 1934 októberében az asztúriai bányászfelkelés alkalmával a Franco vezette marokkói hadsereg szörnyű kínzásokat és kivégzéseket végrehajtva állította csak helyre a „rendet”.

PEIRATS (2011.) 53., IN COMMEMORATION… 2-4.

[163] Az 1931-es alkotmányba belefoglalták ugyanis, hogy „A Spanyol Köztársaság lemond a háborúról, mint a nemzeti politika eszközéről”.

CONSTITUCIÓN (1931.): Articulo 6.°

[164] ELLWOOD (1997.) 64-66.

[165] ELLWOOD (1997.) 70-71.

[166] MONTSENY (1974.) 20.

[167] BEEVOR (2002.) 48.

[168] GARCÍA (1973.) 157.

[169] A rendelkezésre álló számadatok tükrében a spanyol katolikus egyház az 1930-as években a következő összetételt mutatta: 35 ezer pap, 20 ezer szerzetes és egyedülállóan sok, mintegy 60 ezer főnyi apáca.

THOMAS (1976.) 66.

[170] SOÓS (2010.) 70-72.

[171] GARCÍA (2011.) 175-176.

[172] Az efféle eseményeknek köszönhetően sok katolikus a mai napig úgy tekint a spanyol polgárháborúra, mint a köztársaság egyházellenes törvényeinek és az anarchisták katolikusüldözésének következményére.

Lásd például a Katolikus Lexikon „spanyol polgárháború” szócikkét: KATOLIKUS LEXIKON

[173] A polgárháború idején például Baszkföld katolikus papjai nem álltak a lázadók pártjára, így a köztársasági oldal más képviselőihez hasonlóan őket is Franco hadserege tiporta el, nem kevés kegyetlenséget végrehajtva. Róluk a Vatikán sokáig egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni, mikor az egyház veszteségei felett kesergett.

[174] Casares Quiroga karrierjének csúcspontját a második népfront-kormány élére történő miniszterelnöki kinevezése jelentette 1936 májusában. Ez a politikai siker azonban nem tartott sokáig: 1936. július 19-én ugyanis a katonatisztek lázadásának első jelére a kormányfő megijedt, és lemondott tisztéről.

[175] ANDERLE (1985.) 145-146.old.

[176] THOMAS (1976.) 110.

[177] ANDERLE (1985.) 147-149.

[178] EALHAM (2005.) 52-55.

[179] ANDERLE (1985.) 147.

[180] 1931. július 4-én például egy anarcho-szindikalista sztrájk alkalmával a szocialista pénzügyminiszter Indalecio Prieto – hogy megnyugtassa a részvényeseket, és megakadályozza a töke kiáramlását – az UGT tagjait vetette be sztrájktörőként.

ZALAI (2011.) 118.

[181] ZALAI (2011.) 103-104.

[182] A női választójog bevezetéséről szóló reformot végül 161 igen és 121 nem szavazattal fogadták el.

ZALAI (2011.) 132.

[183] Leghosszabb ideig Juan Negrín kormánya tudott hatalmon maradni, ám összességében ez is kevesebb, mint két éves kormányzást jelentett (1937. május 17. – 1939. március 31.), hatalma ráadásul csak Spanyolország köztársasági zónájára terjedt ki, melynek összterülete az idő folyamán egyre inkább lecsökkent, 1939. március elején pedig a köztársasági táboron belül is ellenkormány alakult, amely még inkább bekorlátozta a Negrín-kormány cselekvési lehetőségeit.

A köztársaság kormányainak részletes listáját lásd: URQUIJO GOITIA (2008.) 115-132.

[184] GARCÍA (1973.) 160-161.

[185] Baszkföldön az 1930-as években az analfabéták aránya megközelítőleg 20-25%-os volt a férfiak és 25-30%-os a nők körében, míg ugyanez az arány Andalúziában 50%, illetve 60% volt.

ACKELSBERG (2005.) 81.

[186] A kulturális életről a II. Spanyol Köztársaság idején lásd részletesebben: ROITH (2015.) 101-122.

[187] SPANISH CINEMA

[188] Francisco Ferrer nézeteiről és munkásságáról magyar nyelven lásd: MIKONYA (2009.) 141-160., ZOLCSÁK (2009.)

[189] Az anarcha-feminizmus történetének rövid összefoglalóját magyar nyelven lásd itt: ANARCHA-FEMINIZMUS

[190] BEEVOR (2002.) 47., 66.

[191] GODOY (1989.) 39-41., 60-64.

[192] ACKELSBERG (2005.) 85.

[193] A két periodika teljes digitalizált archívumát lásd itt: PRENSA TREINTISTA