Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Gyönyörű zöld (La Belle Verte) film

A film itt tekinthető meg


A francia film 1996-ban készült, neves színészek közreműködésével. Ennek ellenére szinte sehol sem vetítették a filmet, egyes források szerint szinte azonnal nemzetközi tiltólistára került. Bájos, magával ragadó film, ugyanakkor mély társadalomkritikát vonultat fel sajátos, humoros eszközökkel.

Röviden a történetről

Egy távoli picike bolygón egy olyan emberi közösség él, akik sokkal fejlettebbek olyan szempontból, hogy tudnak átutazni egy másik bolygóra, ugyanakkor úgy élnek, mint a történelem előtti népek. Nem használnak gépeket, a kés az egyik legbonyolultabb eszközük a mindennapi tevékenységhez. Életerősek, teljes harmóniában élnek a természettel és egymással. Főleg gabonát, zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztanak. Mivel mindig meleg van, a szabad ég alatt alszanak. Egyikük, Mila (Coline Serreau), egy édesanya elutazik a földre, és döbbenettel szembesül az itteni körülményekkel: az étel ehetetlen, a levegő fullasztó a szmogtól, pénz nélkül nem létezel, az emberek elidegenedettek egymástól és a természettől.

A film és az általa bemutatott társadalom-kritika elemzése

  1. A bolygó társadalmában mindenki egyenlő, nincs hierarchia, közösen szervezik meg az életüket. A bolygó gyűlésén ércelődnek és szörnyülködnek azon, hogy a Földön élők a felnőttek, a férfiak, a fehér bőrűek azt gondolják magukról, hogy magasabb rendűek.
  2. Egyes ismertetők azt hangsúlyozzák, hogy a film rámutat arra, hogy „a pénzünk értéktelen” és, hogy milyen paradox, hogy „ha nincs pénzed, nincs semmid”. Manapság gyakori, hogy magukat rendszerkritikusnak gondolók az emberiséget sújtó bajok gyökerét a kamatos pénzrendszerben, ill. a bankrendszerben keresik. Ezeknél a felszínes elméleteknél a film sokkal mélyebbre megy. Ahogy bemutatja a másik bolygón a társadalmi életet, abból egyértelműen látszik, hogy a tulajdont és az egész csereérték-rendszert meghaladja. Így például már a film kezdetén, a bolygó gyűlésén végigkövethetjük, amint a javakat szükséglet szerint, ellenszolgáltatás nélkül adják át egymásnak. Ez azért is érdekes, mert sok utópia (pl. Ökotópia), amely radikális akar lenni, nem mer olyan messzire menni, hogy ezt a társadalmi tabut feszegesse.
  3. A film nagy hangsúlyt fektet annak ábrázolására, hogy ezen a távoli bolygón az emberek életüket az állandó flow állapotában élik meg, azaz tevékenységeik harmonikus egységet képeznek. A mozgás játék, a termelő tevékenység örömteli, az együttlét szerves része, és a tanulás, a mentális tevékenység is egy örömforrás a mindennapjaikban. Valószínűleg a film készítői tudatosan tagadják az élet kettéválasztását munkára és szabadidőre.
  4. A film kiemelkedő teljesítménye az emberek pszichológiai feltárása. Mila mentális programja segítségével tudatosulnak az emberek számára tudattalan, igazi vágyaik, ami hatalmas változást idéz elő az emberek életében. Abbahagyják az önmagukkal és másokkal szembeni hazudozást. Így például amikor a nőgyógyász intézetigazgatója, egy férfi találkozik Milával, megkérdőjelezi a saját hatalmát, és bevallja, hogy valójában nem tud semmit a szülésről, ugyanis ő sosem szült. A bába végig tudja kísérni a szülést, a nő pedig igenis képes megszülni a gyereket. Az orvos elkezdi feltárni kapcsolatai működését, és eljut oda, hogy csupán felszínes dolgok kötötték össze őt az emberekkel, a feleségével, a gyerekeivel. Ezek után már megcsodálja a természet szépségét, és valódi, nem pedig látszat közösségre vágyik. Tehát alapvetően tudatosul a totális elidegenedése, amelyben eddig élt, és lépéséket tesz ennek felszámolására. A program segítségével a művészek is előhozzák valódi vágyaikat, formabontóak lesznek, és levetnek mindenféle konvenciót magukról. A társadalom által kitermelt hamis tudat megkérdőjeleződik: ennek egyik csúcspontja akkor történik, mikor Mila a rúzs használatáról kérdezősködik az orvos feleségétől. A nőben előbukkannak a valódi vágyak: szeretetre vágyunk és elfogadásra. A szimbolikában a mély kapcsolatok és az összefonódás iránti vágy úgy jelenik meg, hogy Mila egy kisbaba ölelése által tud feltöltekezni, ami a kisbabát is egészségesebbé teszi.
  5. Ezzel kapcsolatos, hogy a film szembesít minket azzal, hogy az emberi kapcsolataink felszínesek, valójában nem is egymást, egymás valódi énjét érzékeljük, hanem egy mesterségesen létrehozott képet, mázt, látványosságot. Igen valószínűnek tartjuk, hogy a film készítőjére hatott Guy Debord A látvány társadalma c. műve, mely a 60-as évek nagy lázadásai során közismert volt.
  6. A film szépségét részben az adja, hogy természetközeli életformát mutat be, a közösség teljes mértékben elveti a gépesítést. Ez a szimbólumaiban is megjelenik, így például amikor a főszereplő telepátiát használ a Földön, a gépek megbolondulnak, ami arra utal, hogy az ember saját képességeinek fejlesztése nem kompatibilis a gépesítéssel. Ezt ki is mondják, amikor a földlakókat azért blamálják, mert számítógépeken játszanak, ahelyett, hogy az agyukat fejlesztenék. A film azt sugallja, hogy társadalmunk egyik alapvető problémája a technika és az iparosodás. Bár támogatjuk a természetközeli életmódot, szerintünk nyilvánvaló, hogy az emberiség problémáira a primitivizmus nem jelenthet megoldást. A kis bolygó lakói is használnak kést és olyan ruhákat, amelyek előállításához szükség van gépekre.
  7. A forradalomról, azaz a kapitalizmus meghaladásának konkrét folyamatáról sugallt elképzelése olyan zavaros, ellentmondásos és valószerűtlen, hogy szerintünk ez lett a leggyengébb része a filmnek.

-          „Az ipari időszakunkat bírósági tárgyalások tömkelege és bojkottok követték. […] Minden olyan embert, akik az emberek, állatok és növények egészségére káros termékeket hoztak létre, elítéltek, mint tömeggyilkost és a bolygó elleni bűnök elkövetőit. […] Élelmiszer és vegyiparban, fegyvergyárakban, dohány és alkoholiparban, gyógyszergyárakban és nukleáris iparban, autógyárakban dolgozók, építészek, orvosok, politikusok, akik azért gazdagodtak meg, mert hagyták, hogy ilyen termékek jöjjenek létre.

-          Dehát ez az egész világ!

-          Persze, ez polgárháború volt! És ezt követték a bojkottok. Mindazt, ami káros volt, többé nem vásároltuk, vagy kidobtuk. Ez volt a végső fegyver, kevesebb vásárlás, kisebb hatalmat jelent. Még a hadsereg és a rendőrség sem tudott fellépni a bojkottal szemben.”

Először is, nem világos, hogy ha már egyszer elítéltek mindenkit, aki káros terméket gyártott, akkor utána miért kell bojkotthoz folyamodni. Még fontosabb, hogy bojkottal nem lehet megdönteni a kapitalizmust: enni, lakni, ruházkodni kell, csak úgy nem állhat le a termelés hosszabb időn keresztül. A filmnek ez a része úgy tünteti fel, hogy a túlfogyasztás és különösen az egészségre, illetve a természetre káros termékek gyártása és fogyasztása az alapvető és eredendő probléma. Azonban rengetegen vannak, akiknek az alapvető javak sem állnak rendelkezésre, még ennivaló sincs elég. A film a kapitalizmust nem egységes totalitásként, a problémákat pedig nem ezen totalitás elemeiként, mozzanataiként mutatja be, hanem abból kiszakítva, önmagában álló dolgokként ábrázolja, amelyekhez így önmagában levő és lecsatolható díszként tartozik a profit, a kapitalizmus, az állam. Ezzel az a gond, hogy ha a különböző események és okok nem szerves egészként, összekapcsolódó láncolatként vannak megjelenítve, hanem önmagukba tördelten, akkor könnyedén, minden mást változatlanul hagyva megváltoztathatónak tűnnek. Márpedig az áruviszonyok, a csereérték, a bérmunka semmilyen bojkottól nem fognak eltűnni. A bojkott csak a fogyasztás oldaláról támadja a kapitalizmust. És mi van a termeléssel? A társadalom működésének az alapja a termelés, amely a kapitalizmusban gyors ütemben társadalmasodik, azaz egy termék előállításában az egyes egyének helyett egyre inkább a társadalom egésze vesz részt. Ennek legfontosabb eszköze a gyorsan fejlődő technika/technológia alkalmazása. Csak ezekre a fejlett termelőeszközökre alapozva képzelhető el a kapitalizmus meghaladása, az emberek tömegei szükségleteinek kielégítése. Bár nagyon fontos az, hogy az emberiség összhangban éljen a természettel, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni az ősközösséghez.

  1. A film a bemutatott ,,tökéletes közösséget” sok szempontból igen távolra helyezte a Földtől, a jelenlegi társadalomtól: egy távoli bolygóra, ahol mindig meleg van, az embereknek telepatikus képességei vannak és valamiféle mágikus úton bolygóközi utazásokat tesznek rövid idő alatt segédeszköz nélkül. Ezzel az áhított jövőt túlságosan eltávolítja, izolálja az „itt és most”-tól, ezért akaratlanul is olyan érzetet kelthet, hogy ez számunkra megvalósíthatatlan.

 

A film minden naivitása és idealizmusa ellenére nagyon magas színvonalon mutatja meg, hogy mennyivel élhetőbb lenne egy olyan közösség, amelyet nem a nyereségvágy és az alá-fölé rendeltség határoz meg. Ezzel pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy az emberekben megerősítse a jelenlegi embertelen társadalom megváltoztatására, meghaladására irányuló vágyat, motivációt, így azt gondoljuk, nem csak megnézni, hanem terjeszteni is érdemes.

A multik támadása a zöldek ellen

Sharon Beder: Global Spin – The corporate assault on environmentalism (A tõkés
társaságok/multik támadása a zöldek ellen) címû könyv bemutatása

Miért vallanak olyan gyakran kudarcot a környezetvédõk? Miért nem foglalkoznak a politikusok érdemben a globális éghajlatváltozással, az esõerdõk kiirtásával, és egyéb problémákkal, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül és rövidtávon az általuk ’képviselt’ emberek anyagi jólétéhez. Noha már a harmincas években is beszéltek és cikkeztek természetvédelemrõl, azóta a természet pusztítása sokkal nagyobb méreteket öltött, mégis kevés ember hajlandó számottevõ áldozatra azért, hogy „még az unokái is láthassák…”. Miért terjednek olyan lassan a zöld eszmék és mozgalmak és az erõfeszítések ellenére miért olyan alacsony prioritásúak a politikai és gazdasági döntéseknél a környezetvédelmi szempontok?

A válaszokat Beder könyve adja meg. Kimutatja, hogy a kudarcok mögött többnyire
gazdasági érdekcsoportok tudatos és kifinomult munkálkodása áll. A bevezetõ után, a második fejezetben a grassroots (alulról szerveződő, szó szerint: pázsitgyökér) mozgalmak szervezését és a front-group-ok (front-csoport, fedõszervezet) mûködését
mutatja be. Elõbbiek mesterségesen, kifinomult eszközökkel gerjesztett, a politikai döntéshozók számára tömegesnek és spontánnak tûnõ mozgalmak, valójában arról van szó, hogy néhány száz félrevezetett ember levelet küld, illetve betelefonál a politikusnak, hogy felháborodásának adjon hangot a készülõ (pl. környezetvédelmi) intézkedések miatt. Utóbbiak magánszemélyekbõl és szakértõkbõl álló csoportok, céljuk a nagyvállalat vagy vállalatokból álló lobbi nézõpontjának megismertetése és érdekeinek képviselete anélkül, hogy kiderülne, hogy valójában ki is áll mögöttük. Ezt úgy érik el, hogy jól hangzó neveket adnak a szövetségnek, pl. Globális Éghajlat Koalíció, amely számos olaj-, gáz-, széntermelõ és autógyártó cég érdekeit képviseli és valójában az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó megszorítások ellen küzd. Ennek érdekében például olyan propaganda-anyagokat terjeszt, amelyek azt állítják,
hogy a levegõ szén-dioxid tartalmának növekedése növeli a gabonatermést így világszerte könnyebb lesz táplálni a szegényeket. A szerzõ az egész harmadik fejezetet a ’Használjuk Bölcsen Mozgalom’ (Wise use movement) nevû szervezetnek szenteli, ennek támogatói közé tartozik számos fakitermelõ cég, bányavállalat, vagy maga az Exxon is. A mozgalom, amelynek jó kapcsolatai vannak a republikánus párttal, azt állítja magáról, hogy védeni akarja a környezetet, miközben a költségek miatt ellenez minden kötelezõ jellegû szabályozást és marginalizálni próbálja a környezetvédõ mozgalmakat.


A negyedik fejezetben a SLAPP (Strategical lawsuit against public
participation – stratégiai pereskedés a közemberek részvétele ellen) becenevû
eljárást ismerteti. Ez azt jelenti, hogy a tõkeerõs cégek óriási összegekre perelik be az ellenük szervezkedõket, pl. a bojkottot vagy demonstrációt szervezõket, azokon résztvevõket vagy bárkit, aki nyilvánosan fellép ellenük. Minthogy a bepereltek többnyire semmi törvényelleneset nem követek el, ezek a perek ritkán sikeresek, de az emberek nagy részét megfélemlíti, és végül is ez a hosszú távú célja. A fentebb bemutatott front-csoportok szemináriumokat és konferenciákat szerveznek, hogy a módszert népszerûsítsék és tanítsák.

A következõ két fejezetben a think-tank (agytröszt, szó szerint: gondolat-tank vagy gondolat-tartály?) fogalmát mutatja be. Ezek általában privát kutatóintézetek, azonban kutatásaik erõsen ’célorientáltak’, céljuk például a laissez-faire kapitalizmus elõnyeinek
kimutatása, a globális felmelegedés létezésének megcáfolása vagy annak
alátámasztása, hogy a CO2 kibocsátás visszafogása milyen óriási munkanélküliséget idézne elõ. Sokszor nem is igazán azt akarják elérni, hogy meggyõzzék az embereket, (a más véleményen lévõ tudósokat nem irthatják ki), hanem hogy összezavarják és elbizonytalanítsák, hogy végül ne tegyenek semmit. Gyakran független kutatóintézetként mutatják be õket és mivel õk látják el a politikusokat információval, igen befolyásosak lehetnek.


A hetedik és a nyolcadik fejezet a sokmilliárd dolláros PR-iparról szól, ami pénzért az ördögöt (pl. Ceausescu-t) is megpróbálja kedvezõ fényben feltüntetni, továbbá a vállalatok zöldre festésérõl (greenwashing), mint a PR tevékenység egy speciális esetrõl. Felhívja a figyelmet, hogy a zöld szervezetek összefogásra való képtelenségének (egyik) oka a PR cégek tudatos ’oszd meg és uralkodj’ stratégiája.
A következõ fejezet a dioxin-ügy ellentmondásait részletezi, részben a fenti módszerek szempontjából.

Ezután több fejezeten keresztül a médiával, a reklámokkal és a hirdetésekkel foglalkozik, különös tekintettel a gyerekeknek szóló reklámokra és propaganda-anyagokra, vázolja pl. a Channel One mûködését, amely lényege a kötelezõ iskolai reklámnézés (!), vagy különbözõ féligazságok és hazugságok beszivárgását az iskolai tananyagba, mint pl. hogy ha a fakitermelõ cégek nem termelnék ki a fákat az erdõben, az rossz hatással lenne az aljnövényzetre és az ott élõ vadállatokra. Megmutatja, milyen erõs a gazdasági érdekcsoportok hatása a médiára, körüljárja az objektivitás és a környezetrõl szóló tudósítások kérdéskörét.


A tizennegyedik fejezetben egy konkrét, ám igen nagy jelentõségû probléma, a globális éghajlatváltozás kezelésével (Kyoto) kapcsolatos aknamunkát részletezi, azt, hogy milyen óriási erõfeszítéseket tettek és milyen fondorlatos trükköket alkalmaztak az ipari lobbik a tudományos konszenzus és a politikai egyesség létrejöttének megakadályozásáért.

Ezután két fejezetben magát a Greenpeace-t veszi célba, elõször speciálisan az ausztrál tagszervezetet a Sydney-i olimpia ’kizöldítésében’ játszott szerepét, majd általában a GP kapcsolatait a cégvilággal Az utolsó fejezet a demokrácia eltorzulásával és hanyatlásával foglalkozik, és ugyan nem nevezi nevén a gyereket, a leírtakból az derül ki, hogy annak neve moneytocracy (pénzuralom).

A könyv olvasása közben gyakran támad az a gondolatunk, hogy "„Ilyen nincs, ezt csak kitalálta!",” de a 23 oldal (apró betûs) irodalomjegyzék áttekintése (majd minden bekezdés, sokszor az egyes mondatok is dokumentálva vannak) meggyõz minket arról, hogy nem ez a helyzet.

A környezetvédelemmel nem szakemberként foglalkozó "átlagpolgár" számára a mû fő hatása, hogy szétzúzza az ártatlanság és a tudatlanság mítoszát, amiben a témával részleteiben foglalkozók közül is sokan hisznek. Azt gondolják, hogy a döntéshozók (pl. a multik igazgatói) maguk is csak apró csavarok a világméretû gépezetben, valójában nem tehetnek semmirõl, õk is csak áldozatok, nem tudják, mit cselekszenek, nem lehet õket felelõssé tenni a világ állapotáért, hiszen jóhiszemûen, legjobb tudásuk szerint cselekedtek, illetve az õ szemszögükbõl nézve szükségszerû volt, amit tettek. Beder könyvének elolvasása rádöbbent ennek a hiedelemnek a naiv voltára.

Számomra a könyv legfontosabb tanulsága, hogy a profit- és hatalomorientált gazdasági érdekcsoportok hatalmának visszaszorítása nélkül a zöldek NEM nyerhetnek, azaz paradigmaváltásra van szükség (ahol ezt még nem tették meg). Hiába érnek el ugyanis néhány konkrét ügyben eredményt, ha közben az emberekért vívott háborút elvesztik.

(Cikk a régi indymedia-ról)