Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Szabad iskola

Robin pajtás (Puck manó) szabadiskolája

– kiáltvány egy antiautoriter-közösségi-forradalmi nevelésért –

„Miként a tekintély leépítése a legsürgetőbb forradalmi feladat, úgy a tekintélyellenes (vagy helyesebben: tekintélytől mentes) nevelés ma e feladat megoldásának legfőbb eszköze.” (Otto Rühle: Az autoriter ember és a forradalom)

I. Társadalom és nevelés

1. A nevelés – társadalmi állásfoglalás.

 

Az ember a legmesszemenőbben társas lény. Összes sajátosan emberi képessége – életfeltételeinek termelése és átalakítása, a beszéd, a fogalmi gondolkodás, a nem közvetlenül fiziológiai eredetű érzések képessége stb. – csak folyamatos és sokrétű társas együttműködésben fejlődik ki, és e képességek maguk is állandó hatással vannak erre az együttműködésre. Minthogy az általában vett nevelés éppen e képességek átadását jelenti nemzedékről nemzedékre, így nevelés nélkül az emberi faj fennmaradása lehetetlen volna.

Ugyanakkor egy adott, meghatározott emberi társadalom tartós fennmaradása ennél többet igényel. Nem csak az egyetemesen emberit, hanem az adott társadalomra sajátosan jellemzőt – viselkedési normákat, hiedelmeket, szokásokat, előítéleteket stb. – is átadja az új generációknak. A nevelés nem csak új embereket hoz létre, hanem a már meglévő társadalmat is újratermeli annak sajátos viszonyaival. A nevelés kérdése ezért a legszigorúbban vett társadalmi kérdés. A nevelés céljai, módszerei, eszközei – megannyi állásfoglalás társadalmi kérdésekben, akár tudatosan választják meg előbbieket, akár nem.

 

2. A nevelés meghatározott karakterstruktúrát alakít ki.

 

Neveltetése során a gyermek nem csupán képességeket alakít ki, hanem egy meghatározott pszichés struktúrát, karaktert is. Ez a lelki karakter korántsem pusztán a gyermek veleszületett hajlamainak, temperamentumának logikus következménye, mert „egy meghatározott társadalmi rendnek egy bizonyos átlagos emberi pszichés struktúra felel meg, vagy másképpen kifejezve, minden társadalmi rend azokat a karakterformákat hozza létre, amelyekre fennmaradása érdekében szüksége van. Az osztálytársadalomban az uralkodó osztály helyzetét a nevelés és a család intézménye segítségével biztosítja, saját ideológiáit a társadalom összes tagjának uralkodó ideológiáivá téve. De nem pusztán annyi történik, hogy a társadalom tagjaira ideológiákat kényszerítenek rá. Nem arról van szó, hogy bizonyos magatartásformákat és nézeteket erőltetnek rá az egyénekre, hanem egy mélyreható folyamatról e társadalom minden felnövekvő nemzedékében, a pszichés struktúráknak a társadalmi rend által megszabott módosításáról és alakításáról, amely a népesség minden rétegében lezajlik.” (Wilhelm Reich: Karakteranalízis)

3. A társadalmi intézmények egy ellentmondásaiban is egységes egészet alkotnak, amely a társadalomban uralkodó termelési módtól nyeri formáját.

 

A társadalmi intézmények nem a levegőben lógnak, egymástól és a társadalmi egésztől elszigetelten. Valamennyien egységes (noha számos ellentmondásoktól terhelt) egészet alkotnak, akár hosszú és a résztvevők számára nem tudatos fejlődés eredményeképpen születtek (pl. családforma), akár formális döntéshozatali aktus nyomán (pl. egyes államhatalmi struktúrák). Létezésük, sajátos jellegük és szerepük a társadalmi egész létezési módját tükrözi vissza, és maguk is e társadalmi egész mindennapi fenntartásának, újratermelésének alanyai vagy eszközei. Szerepük ennyiben az élő szervezet sejtjeinek és szerveinek szerepéhez hasonlítható – ezek csupán a szervezet sejtjeiként és szerveiként, a szervezet alkotórészeiként létezhetnek, és éppen ezeknek az alkotórészeknek a sajátos együttműködése eredményezi a szervezet működését, fennmaradását.

A társadalom valamennyi intézménye a társadalom sajátos létezési módjától kapja meg különös formáját és jellegét. A társadalom létezési módja – az a mód, ahogyan a társadalom az őt alkotó személyeket és az őket összefűző sajátos viszonyokat nap mint nap reprodukálja, vagyis az a mód, ahogyan a társadalom által elfogyasztott javakat (mind az anyagi, mind a szellemi javakat) nap mint nap megtermeli. A termelésnek ez a módja határozza meg a társadalmi intézményeket.

 

4. A tőkés termelési mód bázisa és eredménye, kiinduló- és végpontja egy osztályokra hasított, hierarchizált és individualizáltsága révén megcsonkított emberiség.

 

A társadalom, amelyben ma élünk – tőkés társadalom. A javak döntő hányadát mint árukat, eladásra szánt dolgokat termelik, ezek az áruk pedig a tőke testét alkotják, termelésük célja e test hizlalása, a tőke gyarapítása. Az áruk nyers testi valójukban a fogyasztás tárgyai, használati értékek. Csereértékekként, eladásra termelt dolgokként viszont csak elvont emberi munka meghatározott mennyiségét képviselik, és meghatározott pénzmennyiséggel teszik egyenlővé őket. Csak mint csereértékek válhatnak a tőke szubsztanciájává. És csak akkor válnak azzá, ha értékük nagyobb előállításuk költségeinél, ha termelőik, a bérmunkások munkájukkal nagyobb értéket tettek hozzájuk, mint amekkorát munkabér formájában e munkásoknak kifizettek. A tőkés termelés célja nem az emberi szükségletek (a biológiai, intellektuális, szociális, kulturális stb. szükségletek) kielégítése, hanem a tőke gyarapítása. A tőkét „egyetlenegy élettörekvés hajtja, az a törekvés, hogy magát értékesítse, hogy értéktöbbletet hozzon létre, hogy állandó részével, a termelési eszközökkel a lehető legnagyobb tömegű többletmunkát szívja fel. A tőke elhalt munka, amely vámpír módjára csak azáltal elevenedik meg, hogy eleven munkát szív fel, és annál inkább él, minél többet szív fel” (Karl Marx: A tőke).

A tőke dologi burokba rejtett, tárgyak által közvetített, mediatizált emberi viszony, termelési viszony, és ugyanakkor e viszony egyik pólusa, amellyel szemben ellenpólusként a bérmunka áll. A tőkeviszony hierarchikus viszony, uralmi viszony. A tőke ezért egy osztályokra hasadt társadalmat feltételez: az egyik osztály a tőkét képviseli, a másik a bérmunkát. A tőke számára az ember termelő tevékenysége csak azáltal válik hasznossá, hogy a tőkét gyarapítja. Az emberi tevékenység, az emberi élet a tőke értékesülésének eszköze. A bérmunkás számára munkája kényszer, amelyet a túlélés érdekében vállal. Termelő tevékenysége számára a túlélés eszköze, amely lényétől idegen. Számára nem cél sem a tevékenység (amit mások irányítanak), sem a termék (ami felett nincs hatalma). Célja a túlélés, amihez szüksége van a munkabérre.

A tőke egy individualizált társadalom bázisán tud uralkodni, amelyben az anyagi létfeltételek magántulajdonban vannak, az emberi kapcsolatok személytelenek, dolgok által közvetítettek. A tőkének egy olyan társadalomra van szüksége, ahol az emberi kapcsolatok domináns formája az adásvétel, közvetítője a pénz. Uralmát azáltal terjeszti ki, hogy mindent és mindenkit saját felhalmozásának eszközévé változtat, hogy magántulajdonná és elidegeníthető áruvá tesz mindent, hogy minden közösséget felbomlaszt, helyükre saját mediatizált pénz-közösségét állítva. A tőke egy olyan társadalmat épít, ahol az emberi faj prosperitása közömbös, ahol a „független”, „szabad” és „másokkal egyenlő” emberi lény célja az egyéni túlélés, a fogyasztás körének bővítése illetve a meggazdagodás, az emberi tevékenység és az emberi kapcsolatok pedig e célok elérésének puszta eszközei.

 

5. A tőkés társadalom intézményeinek legfőbb nevelési funkciója egy olyan karaktertípus kialakítása, amely elősegíti az általános elidegenültség és a hierarchikus viszonyok fennmaradását.

 

Ahhoz, hogy uralomra juthasson a társadalomban, a tőkének nyílt erőszakot kellett alkalmaznia. A bitófához és a dologházhoz folyamodott, hogy megtörje az általa kisemmizett tömegek ellenállását, és rákényszerítse őket új társadalmi szerepük betöltésére.

A külső erőszak alkalmazása a tőke létezésének egész időszakában fennmarad, sőt állandóan kiterjed. De idővel kiegészül a belsővé tett erőszakkal, az önrepresszióval. Az indoktrináció – amely kifejezésre jut az olyan közhelyekben, mint „az ember embernek farkasa”, „a magántulajdon az emberi természetben gyökerezik”, „hatalmasok mindig voltak és lesznek” – hatékonyabb eszköz, mint a leplezetlen kényszerítés. A kizsákmányolt, megcsonkított, elnyomott léthelyzet szülte frusztrációt nem szünteti meg, de az ennek nyomán fellépő agressziót eltéríti: a frusztrált személy a tőke helyett önmagával vagy a még kiszolgáltatottabb helyzetben lévőkkel fordul szembe (depresszió, szenvedélybetegségek, öngyilkosság illetve családon belüli erőszak, xenofóbia, fajgyűlölet). Az ideológiai manipuláció a demokratikus állam jogviszonyai között éri el tetőpontját.

A nevelés alapvető jelentőségű ebben a folyamatban. A nevelés az az eszköz, amellyel az egyéni pszichébe beleprogramozzák a tőkés társadalom mozgástörvényeit. Rendkívüli hatékonysága abból ered, hogy a lélek tudattalan szférájában alakít ki meghatározott struktúrát. A nevelés a társadalmi karaktert reprodukálja az egyénben, amely „a külső szükségszerűségeket teszi belsővé, s ily módon befogja az egyén energiáit, és az adott gazdasági és társadalmi rendszer szolgálatába állítja. (…) A nevelés társadalmi funkciója abban áll, hogy előkészítse az egyént a társadalomban betöltendő szerepére, vagyis úgy kell alakítania az egyén karakterét, hogy az a leginkább közelítse a társadalmi karaktert, hogy az egyén vágyai egybeessenek a társadalmi szerepéből fakadó szükségszerűséggel.” (Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől)

6. A polgári társadalmi viszonyok nemzedéki áthagyományozásának ideális bázisa a kiscsalád.

 

A gyermekek felnőttektől való függése – természetadta függés, amelynek alapja a gyermek testi és szellemi képességeinek fejletlensége. Ez a függés hosszú éveken át fennmarad, noha fokozatosan csökken.

A különböző emberi társadalmak mindegyike kifejleszti azokat a sajátos, az adott társadalomra jellemző formákat, amelyekben a gyermeknevelés végbemegy. Ezek a formák a társadalom anyagi életfolyamatának intézményi lenyomatai. Akár a spártai katonai táborra, akár a jobbágyparasztság patriarchális nagycsaládjára tekintünk, felismerhetjük bennük a kialakulásuk és működésük bázisaként szolgáló termelési mód alapvető jellegzetességeit.

A polgári (tőkés) társadalomban az új nemzedékek nevelésének bázisa, alapvető intézményi formája a kiscsalád (monogám-nukleáris család). A mai gyermekek többsége ebbe a kiscsaládba születik és nő bele. Ha mégsem így történik (a gyermek állami gondozottá válik, egyetlen szülő vagy más személy neveli stb.), az – függetlenül attól, milyen gyakorisággal fordul elő ilyen helyzet – deficitnek, a normalitástól való eltérésnek, tökéletlenségnek számít (amit híven tükröz pl. a „csonka család” kifejezés). A család hatályban lévő ideáltípusa a két szülő és a gyermek(ek) alkotta háztartás.

A kiscsaládban a gyermekekről való gondoskodás két alapvető jellegzetessége, hogy

1. a gondoskodás elsődlegesen a szülők feladata;

2. a gondoskodás anyagi feltétele a szülők jövedelme.

A kiscsalád mint a polgári társadalmi szervezet sejtje – gazdasági egység, amelyben a kiadásokat a szülők pénzjövedelme fedezi. A létfenntartási eszközök – élelmiszer, ruházat, lakás stb. – birtoktárgyak és egyúttal megvásárolható áruk. Megszerzésük csere útján, pénz közvetítésével lehetséges. A szülői akarat dönt megvásárlásukról, mivel a családban a szülők a pénz birtokosai. Pénzük révén a szülők közvetítenek a társadalmi termelés és a család (így a gyermekek) fogyasztása között. A szülőktől való gyermeki függés alapja a kiscsaládban nem pusztán a gyermek testi-szellemi fejletlensége, hanem – és a gyermek felnövekvésével egyre inkább – a polgári tulajdoni viszonyok. Ezért a felnőttre való gyermeki ráutaltság nem fokozatosan tűnik el a képességek kibontakozásának ütemét követve, hanem meghatározó marad mindaddig, amíg a gyermek nem jut önálló jövedelemhez. És ugyanez mondható el a nőről, ha a családban a férfi jövedelme a meghatározó (vagy az egyetlen) pénzforrás.

A tőke a termelést egyre inkább társadalmasítja. Mind a termelőerők, mind a piacok között globális kapcsolatokat épít ki. A tőke természete szerint a termelés társadalmasítását a magánérdek és a konkurencia bázisán bontakoztatja ki. A tőke számára a társadalmasítás csupán a magánfelhalmozás eszköze. A polgári társadalom a magánemberek, az egymástól elválasztott egyének társadalma, akik árucsere formájában (beleértve a munkaerő-áru munkabérre való cseréjét is) lépnek kapcsolatba egymással. Ebből ered az a paradoxnak látszó tény, hogy az a történelmi korszak, amely az egész emberiséget addig soha nem látott mértékben fűzi össze a legszorosabb gazdasági kötelékekkel, egyúttal a leginkább individualizált családformát – a nukleáris családot – szilárdítja meg.

A polgári társadalomban a gyermeknevelés jog szerint a szülők magánügye. A gyermek a szülőhöz tartozik, aki bizonyos jogi kötöttségek betartása mellett hivatalosan maga dönt a gyermeke nevelésével kapcsolatos kérdésekben. A gyermek hivatalos képviseletét a szülő látja el. A gyermek létfenntartásának eszközeiről a szülőnek kell gondoskodnia. A gyermek a szülő függeléke, a társadalmi anyagcserében szülői közvetítéssel vesz részt. Ha a család „nukleáris”, akkor a vagyon az az elektronburok, amely körülveszi azt. Ez az a burok, amelynek mentén a társadalmi térben kaotikusan közlekedő atomok egymásba ütköznek, amelynek közvetítésével

kötéseket létesítenek. A nukleáris családba született gyerek ezt a társadalomképet és ezt a társadalmi szerepet örökli szüleitől, csakúgy, ahogy megörökli majd vagyonukat is.

A nevelés mint magánügy ugyanakkor éppolyan illúzió, mint a népszuverenitás a politikában: ahogyan a népszuverenitás abban fejeződik ki, hogy a felnőtt lakosság alkalmanként szavazással dönt arról, melyik polgári párt alakítson kormányt, úgy a nevelés kérdésében a szülőt egyrészt kötik a jogszabályok (ezek egy része a gyermek szükségleteinek kielégítését írja elő, és betartását a hatóságok alig ellenőrzik; más részük az intézményi nevelés kérdését szabályozza, ezek végrehajtását az állam kikényszeríti), másrészt a tőke erői – a reklám, a divat stb. segítségével – már az egészen kicsi gyerekeket is könnyűszerrel elérik, és a szülő nevelési „szabadságát” az áruválasztás szabadságára redukálják: a szülő szabadon dönthet arról, hogy folyamatosan alkudozzon-e a gyermekével, próbálja-e erőszakkal fegyelmezni, vagy inkább állandó vásárlással szolgálja ki a gyermek újabb és újabb manipulált igényeit. A társadalmi feltételek és az azok által meghatározott családforma a gyermekét „szabadon” nevelő szülőt ténylegesen arra kényszerítik, hogy a gyermek előtt „a társadalom pszichológiai képviselete” legyen, „ékszíj”, amely a társadalmi mozgást átviszi a gyermekre, ahogyan különböző szerzők megfogalmazták. A „felettes én” kifejlődésével valósul meg a társadalmi szabályok belsővé tétele, amelyről az előbbi pontban szóltunk. „Mivel az apa gazdasági és nevelési teljesítménye az adott viszonyok között a gyermekek számára ténylegesen nélkülözhetetlen, mivel nevelési és igazgatási funkciójában, magában a szigorban is – egészen az össztársadalom megváltozásáig – egy valós társadalmi szükséglet jut – még ha ellentmondásosan is – érvényre, így gyermekei szemében sem válik el egymástól a racionális és az irracionális elem, és a gyermekkor a kiscsaládban a tekintélyhez való hozzászokás időszakává válik, amely egy minősített társadalmi funkció betöltését átláthatatlan módon összekapcsolja az emberek feletti hatalomgyakorlással.”(Max Horkheimer: Elméleti vázlatok a tekintélyről és a családról)

7. Az iskolarendszer leglényegesebb funkciója a polgári társadalom szerepeibe való beillesztés.

 

A család önmagában nem alkalmas arra, hogy a tőke és annak politikai képviselete, a tőkés állam számára szükséges valamennyi nevelési funkciót betöltse. Ennek főbb okai:

1. A fent leírt gazdasági gyökerű kényszerek ellenére a családban a szülők nevelési felfogása, világnézete önálló szerepet játszik. A családi kapcsolatok, a családtagok közötti kommunikáció felett nem létesíthető teljes intézményi kontroll.

2. A családi viszonyok – többé vagy kevésbé hierarchikus jellegük ellenére – közvetlen személyi viszonyok, amelyekben az érdekvezéreltség mellett vagy helyett megjelenik a kötődés, a szeretet, az empátia, a szolidaritás stb. A puszta csereviszony (engedelmesség vagy hisztérikus követelődzés cseréje anyagi javakra stb.) jelen lehet, de többnyire nem válik abszolút dominánssá.

3. A tőkés termelés egyik jellegzetessége, hogy hatalmas, de ugyanakkor atomizált tömegeket halmoz fel egy pontra, és azokat személytelen utasítások rendszerével hozza mozgásba. A család túlságosan szűk és érzelmileg túlságosan telített ahhoz, hogy egy ilyesfajta dinamikát reprodukáljon, és ezáltal begyakoroltassa a gyermekkel a tőke által neki szánt társadalmi szerepet.

4. A termelés fenntartásához szükség van bizonyos mennyiségű kvalifikált munkaerőre. A szükséges ismeretek és készségek átadását az állam csak szakemberek által folytatott oktatás révén látja biztosítva. A női munka kiterjedésével a szülők többsége számára a puszta idő is hiányzik ahhoz, hogy gyermeküket maguk tanítsák, vagy akár gondoskodjanak róla a munkanapokon.

Mindezen okok szükségessé teszik az állami ellenőrzés alatt álló nevelési intézmények: a bölcsődék, az óvodák, és mindenekelőtt a minden gyermek számára kötelezően látogatandó iskolák rendszerének megteremtését és fenntartását.

Az iskolarendszer elvégzi mindazokat a feladatokat, amelyekkel a család nem tud megbirkózni:

1. Az iskolák működését szigorúan rögzített állami normák szabályozzák, amelyek a helyi tantervet és a tanárok mozgásterét szűk határok közé szorítják.

2. Az iskolai szabályok (időbeosztás, tevékenységi körök stb.) személytelenek. Betartásukat jutalmak és büntetések rendszerével érik el. A tanulás „fizetsége” az osztályzat, elmaradásának büntetése a bukás. Természetesen megjelennek az őszinte és önzetlen érzések (barátság, bizalom, szeretet, szerelem), de az ezekre épülő emberi kapcsolatok nem válhatnak az iskolai jelenlét különös, önmagáért való céljaivá. „A gyerek azért van az iskolában, hogy tanuljon.”

3. Az iskola az a közeg, ahol a gyermek megtanul egy felülről irányított tömeg tagjaként uniformizáltan viselkedni. A konformizmus, a kívülről megszabott és ellenőrzött tevékenység azonban egyáltalán nem zárja ki az individualizmust. Ellenkezőleg: az egyes egyéni eredmények összemérhetősége éppen a versenyt, a konkurenciát mozdítja elő. Ahol önmagunk állításának pozitív feltételei hiányoznak, és helyükbe a külső tekintély elvárásainak való megfelelés kényszere lép, ott az ön-állítás negatív formában, másokkal szemben valósul meg. Az iskolai tevékenységszervezés maga is követni próbálja a tőkés munkaszervezés módjának változásait: a frontális oktatással szemben kezd teret nyerni a projektmunka, a csoportmunka stb. A társakkal való együttműködés, a problémamegoldás terén biztosított nagyobb önállóság nem írja felül azt a tényt, hogy a cél kívülről meghatározott, a résztvevők számára külsődleges.

4. Az iskolában a gyermek elsajátít olyan képességeket, ismereteket, amelyeknek alkalmazását el fogják várni tőle, amint felnőve munkába lép. Ennek az ismeretadásnak, képességfejlesztésnek a hatásfoka alacsony, a gyerekek tetemes része csak töredékét tanulja meg annak, amire az iskolában tanítják. Ez azonban a tőkés termelés és az állam nézőpontjából nem jelent valódi problémát, mert a magas kvalifikációt igénylő munka a társadalmi összmunkának egy viszonylag kis hányada (és a gépesítéssel a már megszerzett ismeretek is állandóan értéküket vesztik), a

bérmunkások nagy tömege gyorsan megtanulható egyszerű munkát végez, sokan pedig egyáltalán nem jutnak álláshoz.

Az iskola rejtett nevelési funkciói még világosabbá válnak akkor, ha megvizsgáljuk, mit nem csinálnak a gyerekek az iskolában. Az iskolai tevékenységek nem szólnak az élethez közvetlenül szükséges anyagi feltételek megteremtéséről: a gyerekek nem művelnek kertet, nem főznek, nem takarítják az iskolai teret, nem javítják meg a meghibásodott eszközöket, nem hoznak létre újakat. Az iskolában a gyermekek el vannak zárva szinte minden olyan tevékenységtől, amelynek közvetlen, a legkisebbek számára is átlátható hatása van mind az egyes személyek, mind az összesség életfolyamatára. Ezeket a tevékenységeket mások, külön ezekre a célokra alkalmazott személyek – konyhások, takarítók, karbantartók stb. – végzik el számukra. Ennek a hierarchikus munkamegosztásnak az egyik hatása a gyermekek elidegenülése az iskolai tértől, ami közvetlenül tetten érhető a rongálásban, a szemetelésben.

Az iskolában a gyermekek tevékenysége a jelenre vonatkoztatva tét nélküli – akár megtanulják megoldani a másodfokú egyenletet, akár nem, életfeltételeik ettől közvetlenül jottányit sem változnak, ahogyan senki más életfeltételei sem. Az elsajátított részismeretek, készségek gyakorlati alkalmazása egy bizonytalan és távoli jövőbe van kitolva. E jövő olyannyira nem belátható, hogy gyakorta egyáltalán nem világos, miért szükséges a gyermeknek ezt vagy azt a készséget elsajátítania. Nem meglepő, hogy a gyerekek nagy része csak kényszer hatására tanul. A kényszerítés legfőbb eszközei a folyamatos értékelés, a jutalmazás és a büntetés. Ha a gyermek tanul, akkor általában a számára (vagy szülei számára) elfogadható osztályzatért tanul, olyasvalamiért, ami a tanulás és a megszerzett tudás szempontjából teljesen külsődleges. A fegyelmezés, az osztályzások, vizsgák, jutalmak és büntetések rendszere nem pusztán azt célozza, hogy a gyermeket tételes ismeretek elsajátítására kényszerítse. Önmagukban is nevelési eszközök, amelyek a gyermeket a hierarchikus viszonyok elfogadására, az ezekhez való alkalmazkodásra, a számára közömbös feladatok elvégzésére tanítják, és emellett kiölik belőle a felfedezés örömét. Ezek azok az eszközök, amelyekkel megteremthető illetve tovább erősíthető a tekintélytisztelet, az alázat, a mások által rögzített szabályok és normák követése vagy ezek „megengedett” (a szabályok és normák rendszerével nem konfrontálódó, azokat ezért végső soron csak megerősítő) kijátszása, valamint az individualizmus, a versenyszellem.

A legfontosabb „képesség”, amit az iskola átad, a kritikátlan, rezignált alkalmazkodás „képessége”az adott társadalmi állapotokhoz és azokhoz a szerepekhez, amelyet ez a társadalom az egyes egyénekre kioszt. „Az iskola az a reklámügynökség, amely elhiteti veled, hogy a társadalomra úgy van szükséged, ahogyan az jelenleg adva van.”(Ivan Iljics: A társadalom iskolátlanítása)

 

8. Az antiautoriter-közösségi-forradalmi nevelés céljait és eszközeit az anticipált jövő határozza meg.

 

A tervszerű és racionális emberi cselekvés mindig a közelebbi vagy távolabbi jövőre irányul, amennyiben egy többé-kevésbé meghatározott cél elérésére törekszik. Természetesen a nevelés sem kivétel.

A polgári nevelés kimondott vagy kimondatlan célja a fiatal nemzedékek beillesztése a fennálló társadalom viszonyrendszerébe. A jövő nem szolgál mást célt, mint hogy a múltból átöröklöttet újratermelje. A múlt előre igyekszik leigázni a jövőt.

Mindeközben napról napra világosabbá válik, hogy a jelenlegi termelési viszonyok az emberiséget a szakadék felé sodorják. A tőkés termelési mód nem csupán az anyagi létfeltételek kisajátítása és a háborúk révén fosztja meg emberek milliárdjait az elemi létbiztonságtól, hanem a természeti forrásokat is mindinkább kiapasztja. Nem csak a jelen, hanem a jövő életfeltételeit is aláássa.

Az emberi fajnak nem csupán a prosperitása, de a puszta túlélése is a társadalom egy új formáját teszi szükségessé. Ez az új társadalmi forma részleteiben nem írható le előre. De minthogy a jelenlegi társadalom, a tőkés társadalom méhében fogamzik meg, így anatómiájának alapvonásait anticipálhatjuk a jelenkor és általában az emberi történelem kritikai elemzése révén. Nevelési céljainkat ebből az anticipált jövőből vezetjük le, és ennyiben számunkra a jövő, és nem a múlt szabja meg a cselekvés irányát, tartalmát és formáját. Célunk nem a jövő dominálása, hanem az új társadalom születésének elősegítése.

A hordaközösségben – az emberi faj történetének első és több tízezer éven át általános társadalmi formájában – az emberek társadalmi viszonyai számukra a vérségi kapcsolatok által közvetlenül adottak. A közösség egyes tagjai valamint a közösség és a természet közötti anyagcserét ugyanilyen közvetlenséggel szabják meg a szükségletek és a természeti feltételek. Az egyes ember közvetlenül társadalmi lény.

A civilizáció beköszöntével a társadalmi viszonyok radikálisan megváltoznak mind tartalmuk, mind formájuk tekintetében. Magántulajdonná válnak a termelés anyagi feltételei – a föld, az állatállomány és maguk az emberek is (rabszolgaság). A vérségi kapcsolatokra épülő közösség felbomlik, egymással szembenálló osztályokra szakad. A közösség egykor közvetlen és átlátható társadalmi anyagcseréje átadja helyét az egymástól elkülönült termelők árucseréjének. Az arany univerzális egyenértékké, pénzzé, önálló társadalmi hatalommá válik. Az egyes ember többé nem közvetlenül társadalmi lény, hanem puszta egyén, akinek társadalmi kapcsolatait az áruk és a pénz mozgása közvetíti. A társadalmi viszonyok dolgok tulajdonságainak misztikus formáját öltik. És hogy az érdekellentétek által mélységesen megosztott társadalom centrifugális erőit megfékezzék, létrehozzák az államot.

A jelenlegi polgári társadalom a civilizációs ciklus utolsó fázisa. Sajátos jellegét az adja, hogy a személyes függésen alapuló közvetlen szolgasági viszonyok felszámolásával az árutermelést univerzálissá teszi (a munkaerő maga válik áruvá), és hogy ezt az árutermelést tőke termelésévé változtatja: az árutermelés célja immár

értéktöbblet létrehozása. Ezért a tőkés termelési mód történelmi tendenciája a területi expanzió (a világpiac létrehozása), a termelési eszközök és eljárások szakadatlan fejlesztése (gépesítés, tudományos-technikai forradalmak), az összes egyéb termelési mód felbomlasztása és maradványainak integrálása. Néhány évszázad leforgása alatt a tőke világszerte a termelés domináns módjává vált. A termelőerők hatalmas mértékű fejlődését, amely a tőkés termelés bázisán bontakozik ki, nem az emberi faj prosperitása, hanem tömeges elnyomorodás, népirtások és háborúk (bekerítések és csavargás Angliában, Amerika, Afrika és Ázsia gyarmatosítása, világháborúk stb.), természetpusztítás (vízkészletek elszennyezése, esőerdők kiirtása és elsivatagosodás, nukleáris szennyezés atombomba-kísérletekkel stb.), társadalmi atomizáció (a városlakók „kollektív magánya”, amelynek tünete a neurózis és a pszichoszomatikus betegségek járványszerű terjedése) és magának a termelési módnak a visszatérő válságai (túltermelés és tömeges munkanélküliség) kísérték és kísérik ma is. A termelőerők fejlesztése továbbra is töretlenül zajlik, de ha a megtermelt árukat a fogyasztás tárgyaiként, használati értékekként vesszük szemügyre, akkor szintetikus élelmiszerek, manipulatív tömegkommunikációs eszközök, reklámok, tömegpusztító fegyverek növekvő mennyiségét találjuk: a termelőerők egyre inkább a rombolás erőivé válnak.

A magántulajdonra, az egyén és a közösség szétválására, a kizsákmányolásra, az eldologiasodott emberi viszonyokra épülő civilizáció fejlődéstörténetének végéhez érkezett. Továbbélése immár az emberi faj legelemibb létfeltételeit veszélyezteti. Kérlelhetetlen szükségszerűséggé válik a társadalmi forradalom. E forradalom feladata, hogy megszüntesse az egyes egyén és az emberi faj közötti szakadékot azáltal, hogy felszámolja az eldologiasodott viszonyokat az ezek fenntartására és újratermelésére szolgáló egész intézményrendszerrel együtt. Mivel a tőke termelése és ezáltal a polgári társadalom egész létfolyamata a bérmunka kizsákmányolására épül, ezért e forradalom természetes alanya a bérmunkások osztálya. De minthogy e forradalom célja és tartalma az egyetemes emberi emancipáció, ezért alanyává lehet bárki, aki az emberi emancipációra törekszik, és felismeri ennek előfeltételeit.

Az emberi társadalom eljövendő új formáját mi anarchista kommunizmusnak nevezzük. Marx és mások nyomán kommunizmusnak, mert ez az új társadalom maga az emberi közösség, ahol az ember mint személy harmóniába kerül az emberrel mint nembeli lénnyel, mint az emberiség tagjával. A kommunizmussal az ember ember elleni harca véget ér. A magántulajdon, az áru, a pénz és a tőke évezredes ciklusa lezárul. Az emberiség visszanyeri ellenőrzését saját termelési viszonyai felett. Az ember, aki a hordaközösségben valaha közvetlenül társadalmi lény volt, a globális közösségben ismét azzá válik – a horda mikrokozmosza helyett immár az egyesült emberi faj dimenziójában.Anarchista kommunizmusnak azért, hogy hangsúlyozzuk: az emberi közösség megvalósulása mindenféle uralmi viszony, társadalmi hierarchia és államhatalom végét is jelenti. Az anarchista jelzővel egyúttal világossá tesszük, hogy elhatárolódunk egyrészt mindazoktól a múltbéli és jelenlegi rezsimektől és politikai áramlatoktól, amelyek „szocialista” vagy „kommunista” név alatt képviselték

ill. képviselik az általános elidegenülésen és a bérmunka kizsákmányolásán alapuló társadalom és egy azt kontrolláló mindenható állam fenntartását, másrészt a „kaszárnyakommunizmus” víziójától, amelyben a „társadalmi egyenlőség” a személyiségüktől megfosztott, uniformizált emberek egyformaságában valósul meg.

A társadalmi forradalom célja és belső lényege, a forradalmi cselekvés motivációs bázisa tehát az embernek, az emberi életnek, az örömforrásként felfogott életnek mint öncélnak a visszanyerése, másként megfogalmazva: az egyes ember és az emberiség közötti elválasztottság és szembenállás megszüntetése.

A fentiekben megpróbáltuk bemutatni azt a szerepet, amelyet a nevelés játszik a polgári társadalom újratermelésében. Más célokkal és más tartalommal felruházva a nevelésnek ugyanilyen fontos szerepe van a polgári társadalom meghaladásában. A nevelés, amennyiben antiautoriter és közösségi, amennyiben gyakorlatában szembenáll a polgári társadalmi viszonyokkal, és ennek tudatára ébred, annyiban forradalmi: Nem pusztán előkészület a társadalom átalakítására, hanem maga is a forradalmi folyamat része: a jelen méhében formálódó jövő sejtje.

 

II. Robin pajtás szabadiskolája

 

Szabadiskola-kezdeményezésünk alapvonásai a fent leírtakból adódnak. Nevelési elképzeléseinket az alábbiakban három különböző nézőpontból kiindulva fejtjük ki:

1. A szabadiskolán belüli társas viszonyok

„A szocializmus éppen a közösséget jelenti, és a közösség az uralom, a tekintély és az erőszak ellenpólusa. Minél távolabb tartjuk a tekintélyt, annál közelebb vagyunk a szocializmushoz.” (Otto Rühle: A proletár gyermek lelke)

 

Az ember lényege szerint igényli a társas kapcsolatokat, természetéből fakad a másokkal való kapcsolatteremtés szükséglete. E kapcsolatokban és ezek révén juthat el az egyes egyén nem csupán létének fenntartásához, hanem saját magának, saját egyéniségének, egyedi igényeinek megfogalmazásához.

A verseny, a hierarchia és a hatalomgyakorlás – az egyén állítása negatív formában, mások ellenében, mások legyőzésének, egyéniségük leértékelésének és tagadásának bázisán. A szabadiskola akkor válik valódi – noha a külső társadalmi körülmények által szükségképpen korlátozott – közösséggé, ha résztvevői társas kapcsolataikban pozitív formában nyilvánítják ki személyiségüket, azaz ha ezek a kapcsolatok valamennyi résztvevő személyiségének építését, kibontakozását, nem pedig megcsonkítását és degradálását szolgálják, ha a kapcsolatteremtés hajtóereje mindenki biológiai, intellektuális, érzelmi vagy egyéb szükségleteinek kielégítése. Ez egyebek mellett feltételezi azt, hogy a személyközi kapcsolatok mindkét fél által szándékolt, igényelt és egyenrangú, nem-hierarchikus és nem-mediatizált viszonyok legyenek.

Egy ilyen kapcsolatrendszer felépítése mindenekelőtt gyakorlati feladat. Az elméleti reflexió rögzítheti e kapcsolatrendszer bizonyos előfeltételeit, és hozzásegít az elért eredmények értékeléséhez, de arra nem képes, hogy e kapcsolatrendszert részleteiben előre megtervezze. Az erre való törekvés – az emberi viszonyok ab ovo rögzítése e viszonyok leendő hordozóinak háta mögött – ellentétes is lenne a kitűzött céllal, amely ebből a nézőpontból így fogalmazható meg: szabad kapcsolatteremtés az egyéni és kollektív szükségletek kielégítésének céljából.

A gyakorlatban mindez akkor valósulhat meg, ha

- minden gyermek testi és érzelmi biztonságban érzi magát (az alapszükség-letek kielégítése, szeretet, elfogadás, bizalom, odafigyelés és kommunikáció);

- mindenki egyformán hozzáfér az általa igényelt és a közösség rendelkezésére álló tárgyi és szellemi javakhoz (a dolgok és ismeretek egymással való megosztása);

- a felnőttek egymás közötti kapcsolatait és a felnőtt és gyermek közötti viszonyokat (amelyek a kisgyermekek számára mintául szolgálnak egymás közötti kapcsolatteremtésük számára) a közvetlenség, az őszinteség, az egyenrangúság, a szolidaritás és az együttműködés jellemzi;

- a kollektív szükségletek kielégítését a közösség egésze szabályozza (gyűlések, nyílt vita és kollektív döntéshozatal a tér és az idő beosztásáról, az elvégzendő

feladatokról és ezek megoldásáról);

- képességei szerint mindenki részt vesz a közösség létfenntartásában (szolidaritás, az egyén felelősségvállalása önmagáért és a közösségért).

2. A szabadiskola tevékenységi körei

 

A szabadiskola – nem iskola. Nem a tanulás-tanítás, hanem maga az élet, az élet élvezete, a nem-mediatizált és nem-hierarchikus emberi kapcsolatok általi személyiségfejlődés öröme adja működésének általános kontextusát, belső lényegét, önfenntartási és továbbfejlődési potenciálját. Az emberi élet azonban nem lehetséges az életfeltételek termelése nélkül. Ezért a szabadiskolában zajló tevékenységek elvontan két csoportra oszthatók: az egyikhez azok a tevékenységek tartoznak, amelyek célja az egyéni és a kollektív fejlődés; a másikhoz azok, amelyek célja e fejlődés anyagi feltételeinek újratermelése. Az előbbi csoporthoz tartozik a játék, az intellektuális képességfejlesztés és a tudás bővítése (ismeretszerzés megfigyelés, kísérletezés, beszélgetés és olvasás útján, intellektuális problémamegoldás stb.), az alkotótevékenység (képzőművészet, irodalmi alkotások létrehozása, zene stb.), a természetjárás stb. Az utóbbihoz az ételek elkészítése, a helyiségek tisztán tartása, a rendrakás, a karbantartási munkák, az eszközkészítés, a rendelkezésre álló források beosztása – de a táplálkozás és a pihenés: a testi és szellemi energiák közvetlen újratermelése is. A tevékenységek teljes körének effajta kettéosztása azonban legfeljebb gondolatban lehetséges: a tevékenységek zöme egyesíti magában a két aspektust (az alkotás bővíti a közösség létezésének dologi vagy szellemi bázisát, a közösség létfeltételeinek újratermelése – noha maga ez az újratermelés minden körülmények között szükséges – élvezet forrásává, személyiség- és kapcsolatfejlesztő tevékenységgé válhat).

A képességek sokoldalú kifejlődése a tevékenységek sokoldalúságát és változatosságát feltételezi. Az élet egyik alapvető sajátsága a ritmus, a lüktetés. A közösségi élet dinamikája a tevékenységek váltakozásában bontakozik ki, amelynek során mindenki részt vesz a különböző tevékenységekben hol egyszerre, hol kisebb csoportokban felváltva, hol spontán módon, hol a közösség által megtervezve. Ezáltal a „tanulás” nem szakad el a „létezéstől”, azaz átláthatóvá válik a megszerzett ismeretek, képességek jelentősége, mivel e képességeket a gyerekek azonnal működtetni kezdik saját maguk és az egész közösség javára (aki elsajátította a számtani alapműveleteket, bekapcsolódik a kiadások tervezésébe; aki megtanult olvasni, verset vagy mesét olvas a többieknek stb.). A készségek azonnali és termékeny felhasználása önmagában is óriási belső motivációt teremt megszerzésükre.

Végül hangsúlyozzuk, hogy a közösség, az együttműködés, a társas tevékenység központi szerepe nem jelenti sem az egyéni tevékenység, sem az intimitás kizárását. Ami megszűnik, az az egyén és az összesség közötti szakadás és szembenállás, amelynek helyére az egyéni és kollektív szükségletek közötti harmónia lép. E harmónia csak akkor lehetséges, ha a kollektíva a társas környezetben kifejlődő egyének önszervező összessége.

 

3. A kialakítandó karaktertípus

 

Azt a karaktertípust, amelynek kialakítása a szabadiskola nevelési célja, alapvonásaiban így jellemezhetjük:

- Autonóm, azaz az önálló gondolkodás, döntéshozatal és cselekvés, valamint az ezekért való felelősségvállalás és önbírálat képességével bír. Ez feltételezi, hogy az egyén kialakított egy stabil és reális énképet és egy önálló és mélyen átélt értékrendet, amely ellenállóvá teszi őt a külső manipulációval és nyomásgyakorlással szemben, de amely eközben nem merevedik dogmává.

- Törekszik és képes egyenrangú kapcsolatok kialakítására, nem a verseny és a dominancia, hanem a szolidaritás bázisán. Ezekben a kapcsolatokban és ezek révén éli meg a szabadságot és a boldogságot. Ezáltal idegen tőle mind az önzés, mind az önfeláldozás, amely maga is az önzés egy sajátos formája. Az önző ember csak magára gondol. Az önfeláldozó ember – látszólag – csak másokra gondol. Utóbbi cselekvésének az erkölcs, előbbiének az erkölcstelenség az alapja. A közös bennük, hogy elválasztják magukat másoktól, hogy aztán az egyik pólust a másik alá rendeljék. Ez az elválasztás a pszichében akkor szűnik meg, ha a gyakorlatban – a szabadiskolában működő társas viszonyokban – megszűnt vagy a megszűnés felé halad.

- A világra nyitottan, előítéletektől mentesen és kritikusan gondolkodik. Képes önállóan tájékozódni, az információkat szűrni, értékelni, rendszerezni és belőlük következtetéseket levonni. Ennek előfeltétele, hogy a szabadiskolában folyó intellektuális tevékenységek célja ne az ismeretek maximális felhalmozása, hanem mindenekelőtt az önálló és kritikai gondolkodás fejlesztése legyen. Ezért a „tanulásnak” mindig együtt kell járnia a tanultakra való reflexióval. A felnőtt szerepe elsősorban nem az információnyújtás, hanem az önálló tanulás és reflexió illetve a társak közötti kooperáció elősegítése.

- Szükségleteit, problémáit és elképzeléseit képes maga és társai előtt artikulálni, és vitahelyzetben erőszak helyett érvekkel tudja képviselni saját álláspontját. Ezek a képességek a gyűlésezés gyakorlatában fejleszthetők. A gyűlés a vita, a döntéshozatal, az egyéni elképzelések összehangolásának tere.

- Nem öntudatlan és magatehetetlen elszenvedője a társadalmi folyamatoknak. Megismeri, megérti és bírálja azokat. Átlátja saját mindennapi tevékenységének társadalmi jelentőségét, és azt az antagonizmust, amely a tőkés társadalmi viszonyok és az emberi szükségletek között feszül. De nem pusztán az általános elidegenedés tényét ismeri fel, hanem képes felkutatni a változtatás, a társadalom forradalmi átalakulásának lehetőségeit is. A demoralizálódás, a reményvesztettség helyett egy valós perspektívát, egy pozitív állítást képvisel: másfajta emberi viszonyok megteremtését. Ezért elengedhetetlen a világgal, az emberi történelemmel és a jelenlegi társadalommal való kritikai megismerkedés számtalan különböző tevékenység révén (mesék-mondák, szépirodalmi művek, történelmi monográfiák olvasása, kirándulások és „városi túrák”, filmnézés, dráma- és bábjáték és mindezek megvitatása, feldolgozása).

 

III. Zárszó

„Azokban a jelekben, melyek zavarba ejtik a középosztályt, az arisztokráciát és a visszafejlődés szánalmas prófétáit, mi felismerjük derék barátunkat, Robin pajtást, a vén vakondot, amely oly gyorsan tud áskálni a föld alatt, ezt a jeles úttörőt, a forradalmat” – írta Marx a XIX. század derekán.

 

Robin pajtás (Puck manó), az erdei kobold, a csínytevő jóbarát az angol folklór alakja. Robin pajtás – a forradalom. A forradalom csak általunk létezhet, azok által, akik nem pusztán áldozatai a tőkés termelési módnak, hanem világszerte tudatosan törekszenek az anarchista kommunizmus, az emberi közösség elméleti felvázolására és gyakorlati megvalósítására, a társadalmi viszonyok átalakítására. Ezért Robin pajtás – mi magunk vagyunk. Amikor megszervezzük magunkat, hogy gyermekeinket olyan viszonyok között és olyan célokkal neveljük, amelyek ellentétesek mindazzal, amit az állam és iskolarendszere képvisel, akkor e tettünk által – bármily szerény keretek között tevékenykedünk is – hozzáfogunk önmagunk emancipációjához a ránk kényszerített társadalmi szerepek alól, és ezáltal részeseivé válunk az emberiség jövőjéért vívott forradalmi harcnak.

A forradalom nem szűkíthető le egyetlen győzedelmes felkelésre, egy egyszeri heroikus aktusra. A viharmadár messze hangzó énekét megelőzi a vakond csendes áskálása a föld alatt. A vakond alig látható munkája nem céltalan, és eredménye napvilágra kerül akkor, amikor a fellazított föld beomlik, elnyelve a tőkés társadalom és a tőkés állam rozsdás gépezetét, oda küldve azokat, ahová valók: a római birodalom és a középkori lovagvárak romjai közé, és a terhétől megszabadult talajon friss élet sarjad.

POST SCRIPTUM:

 

Idealista önáltatás lenne azt képzelni, hogy a társadalmi forradalom végrehajt-ható pusztán a nevelés eszközével. Mechanikus és szűklátókörű azonban az az álláspont, amely a nevelés kérdésének nem tulajdonít jelentőséget, vagy pusztán a polgári nevelés kritikájára szorítkozik, elvetve egy olyan nevelés lehetőségét, amely már a jelenben túllép – még ha csupán korlátozottan is – a polgári társadalmi viszonyokon. „A nevelésnek az osztályharc közvetlen alkotórészévé kell válnia.” (Otto Rühle: A nevelés alapkérdései) Ki kell tudnunk jelölni a nevelés helyét és szerepét az osztályharcban, elkerülve mind a túlértékelés, mind a lekicsinylés kelepcéit: előbbi indokolatlan várakozásokhoz és nyomukban szükségszerű csalódásokhoz, utóbbi pedig tehetetlenséghez, egy fontos harci terep önkéntes feladásához vezet. A fenti kiáltvány azzal a céllal íródott, hogy a harc felvételére buzdítson a nevelés terén is, és megkísérelje felvázolni e harc tartalmát, eszközeit és jelentőségét a forradalmi mozgalom egészében. Közös gondolkodásra és cselekvésre hívunk mindenkit, aki a fent leírtakkal rokonszenvezik. Önmagunkért, gyermekeinkért, a bérmunkásosztály és ezáltal az egész emberi faj emancipációjáért.

 

Robin pajtás – bátran, vidáman előre!

Kapcsolatfelvétel: robin.pajtas.szabadiskolaja@gmail.com

 

A németországi baloldali radikalizmus a forradalmi események időszakában

 

1918-1923

Az 1917-1923 között zajló forradalmi hullám -melynek során világszerte sok országban zajlottak eltérő hevességű forradalmi harcok- megrengette a fennálló uralmi struktúrákat, és célul tűzte ki a társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok gyökeres átalakítását. A forradalmi mozgalom sokszínű, nem egységes. A munkásmozgalmat története során mindig többféle irányzat testesítette meg, és koronként és régiónként nagy különbségek voltak abban, hogy melyik irányzat vált dominánssá.

A tanulmány témája a baloldali radikalizmus tevékenysége az 1917-1923 közötti világméretű forradalmi hullám németországi eseményeinek során.

A különböző munkásmozgalmi irányzatok között különösen éles a különbség az állam és a párt szerepének megítélésében. Két idézet Karl Schrödertől, a baloldali kommunizmus egyik teoretikusától megvilágítja a baloldali radikalizmus álláspontját.

„Mi azt állítjuk, hogy a kapitalista állam a magángazdaság és a magántulajdon anyagi és eszmei jóváhagyása. Mint tény és akarati irány az egyén és az egoizmus szentté avatása. Az uralkodó osztály képviselője. A tőke akkumulációjára és a hatalomvágyra alapozva és egyre mélyebbre hatóan növekszik ez a szervezet. A tőke világdiktatúrájában és a mindennemű ellenállás elnyomásának eszközében, a centralizmusban igyekszik megtalálni önmagát. Világgazdasági szindikátusra, világbanktrösztre törekszik. …Jelenleg a bürokrácia rendszerében, a militarizmusban, a pártban, a parlamentarizmusban, a hivatali vezetőségben, a túlnyomó többség alattvalóvá alacsonyításában, az emberek gépalkatrészekké tételében és mindennemű önállóság elnyomásában érhető tetten.” Ezzel szemben „…a szocializmus csak a közösségi gazdaság és társadalmi kifejeződési formák útján haladhat….A valódi Internacionálé nem az egyes pártvezetők diktatúrája, sokkal fontosabb az egyes országok valódi tanácsai közötti összeköttetés és kapcsolattartás. Csak így kerülhető el az a veszély, hogy a kapitalista szindikátusok helyét az úgynevezett szocialista Dzsingisz-káni részvénytársaságok foglalják el, ami a proletariátus szellemi és fizikai kizsákmányolását illetően sokkal rosszabb lenne, mint a kapitalizmus. Nem egy, nagyzási hóbortban szenvedők centralizált világhatalmának felépítéséről van szó, hanem egy alulról létrehozott és kívánt gazdasági és szellemi föderációról, a kommunizmusról.”[1]

A szociáldemokrata-kommunista pártokat áthatja:”…a kapitalista világ vezértermészete. Semmi sem mutatja meg egyértelműbben a régi szerveződés lényegét, mint maga a vezetés, a vezérség, az irányítás. Épen ez a régi szervezet jellegzetessége: a személyiség, a hősiesség, a milliárdos, a specialista kultusza; világ egy csoport irányítóval, és egy sereg irányítottal, néhány dörzsölt figura és milliónyi szamár. A tömeg egy tárgy: sakkfigurák, akiket a játék szükségletei és ismerete szerint tologatnak.”[2]

A történeti irodalom gyakran töredékpártként, apró szektaként jellemzi a baloldali radikalizmus szervezeteit, de ez téves beállítás. A KAPD-nek, az FAUD-nek, az AAUD-nek egyaránt több tízezres tagsága volt ebben az időszakban, a mozgalom összezsugorodása és szektás megosztottsága majd csak az ellenforradalmi időszak terméke lesz.

Az utcai harcok, a tömegsztrájkok mutatják hogy Németországban a világforradalom döntő jelentőségű ütközetei zajlottak. A harcok aktív résztvevői voltak a baloldali radikalizmus képviselői, az ő tevékenységüket kívánom bemutatni.

Histográfia

 

A témáról magyar nyelven összefoglaló mű még nem jelent meg, az eseményeket azonban többé-kevésbé részletesen tárgyalják az általános, a német történelemmel vagy az adott korszakkal foglalkozó összefoglalások.

A magyar nyelvű általános történeti irodalomból kiemelhető művek: Kerekes Lajos: A weimari köztársaság (Bp. 1985) című részletes összefoglalása, valamint a korszak átfogó elemzését nyújtó Berend T. Iván mű (Válságos évtizedek Bp, 1987). Részletes országtörténet Tokody Gyula és Niderhauser Emil közös műve (Németország története Bp, 1972), valamint Gilbert Badia: Németország tegnap és ma (1917-1962) című kötete. Ezek a művek annyiban közösek, hogy a  KPD-vel szembeforduló erőket nem tekintik többnek egy radikális mellékszálnál.[3]

Az újabb művek értelmezése szerint a weimari köztársaság, a polgári demokrácia – mely a legelfogadhatóbb történelmi alternatíva volt- habár csak ideiglenesen, de mégis sikeres küzdelmet folytatott a megdöntésére törő szélsőjobb és szélsőbal ellen. A baloldali radikálisok és a KPD között legfeljebb fokozati különbség van. Részletes történeti mű Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban (Bp, 2005), Németh István: Németország története. Egységtől az egységig 1871-1990 (Bp, 2004), illetve Mary Fulbrook: Németország története (Bp, 1993) című műve. A korszakot elemzi Eric Hobsbawm: A szélsőségek kora (Bp, 1998) című művének „A világforradalom” című fejezetében.

Magyar nyelven a témát árnyaltan megközelítő kiadvány Konok Péter műve („…a kommunizmus gyermekbetegsége”? Baloldali radikalizmusok a 20. században Bp, 2006), mely külön fejezetben foglalkozik a németországi baloldali kommunista irányzattal, a lezajlott vitákkal és a Kominternnel való szakítással.

Német nyelvterületen az 1920-as évek óta –a náci korszakot leszámítva- folyamatosan jelentek meg a forradalmi mozgalmakkal foglalkozó történeti és politikai írások, de a korszak iránti érdeklődés igazán 1968 után támadt fel. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a ’68-as mozgalmak előképeiket, ideológiai gyökereiket keresték és találták meg a korszak mozgalmaiban. A baloldali radikális szervezetek azóta is folyamatosan elemzik, dokumentálják a forradalmi időszakot brosúrákban, internetes archívumokon.

A forradalmi események illetve egyes irányzatok összefoglaló elemzését többen is elvégezték. A legalaposabb munka mind a mai napig Hans Manfred Bock: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923 című műve (Meisenheim am Glan, 1969). A forradalmi folyamatokban aktívan résztvevő baloldali radikális szervezetek részletes bemutatása, az ideológiai-szervezeti előzmények, a szervezetek (KAPD, AAUD, FAUD, AAU-E) megalakulása, programjaik, a főbb vitapontok, fontosabb teoretikusaik és irányzataik valamint tevékenységük, kiegészítve életrajzokkal és dokumentumokkal. Fő forrása a korabeli baloldali radikális sajtó és a teoretikus írások. Az egyik alapmű.

Az események átfogó eszmetörténeti elemzését több szerző is elvégezte, kiemelendő Philippe Bourrinet („Neither Lenin nor Trotski nor Stalin!” The Dutch and German Communist Left 1900-1968), a Gilles Dauvé – Denis Authier szerzőpáros (The Communist Left in Germany 1918-1921), valamint Pierre Broue (The German Revolution 1917-1923). Az anarchoszindikalizmus tevékenységét legrészletesebben Hartmut Rübner tárgyalja (Freiheit und Brot. Die FAUD. Berlin/Köln 1994). Megemlítendő még a KPD történetét leíró, fentebb említett kelet-német történész, Klaus Kinner, illetve a kommunista mozgalom árnyaltabb, társadalomtörténeti bemutatására vállalkozó Klaus-Michael Mallmann (Kommunisten in der Weimarer Republik. Darmstadt, 1996), valamint az egyik KAPD-vezető, Bernhard Reichenbach 1928-as műve (Zur Geschichte der KAPD). Az egyik legújabb mű Bernd Langer kötete (Revolution und bewaffnete Aufstände in Deutschland 1918-1923. Göttingen, 2010).

Bőséges irodalma van az egyes forradalmi epizódoknak. Sok mű született a Novemberrevolutionról, mely az események kezdete és egyben egyik csúcspontja volt. Magyar nyelven az 1918-1919-es időszakról születtek önálló művek, a legfontosabb írások Hajdú Tibor (Közép-Európa forradalma. Bp, 1989) és Tokody Gyula (Németország és a Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp, 1980. illetve Németország 1918-1919. Bp, 1980) művei. A bajor tanácsköztársaság első értékelése, dokumentumokkal kiegészítve Paul Frölich 1920-as műve (Die Bayrische Räte-Republik. reprintben Karlsruhe 2001). Összefoglaló elemzés Michael Seligmann műve (Aufstand der Räte. Die erste bayerische Räterepublik vom 7. April 1919. Grafenau 1998), a legújabb kiadvány pedig a fontosabb szereplők részletes életrajzát nyújtja (Michaela Karl: Die Münchener Räterepublik. Porträts einer Revolution. München, 2008). A Kapp-puccs nyomán fellángolt küzdelmek legalaposabb feldolgozása Erhard Lucas háromkötetes műve (Märzrevolution im Ruhrgebiet, bewaffneter Arbeiteraufstand März-April, 1920. Frankfurt/Main 1970-1979). Az 1921-es „Märzaktion” az egyik legvitatottabb harci cselekmény, az események részletes elemzése olvasható Sigrid Koch-Baumgarten (Aufstand der Avantgarde. Die Märzaktion der KPD 1921. Frankfurt/Main, 1986) és Stefan Weber (Ein kommunistischer Putsch? Märzaktion 1921 in Mitteldeutschland. Berlin, 1991) műveiben. Az 1923 évi események összefoglaló dokumentálása és értelmezése olvasható a B. Bayerlein, L. Babicenko, F. Firsov és A. Vatlin által szerkesztett műben (Deutscher Oktober 1923. Berlin, 2003).

Sok kutató foglalkozott egy téma alapján az általános eseménysor elemzésével. A tanácsok szerepével foglalkozik Eberhard Kolb (Die Arbeiterräte in der deutschen Innenpolitik 1918-1919. Frankfurt, 1978) valamint Ulrich Kluge (Soldatenräte und Revolution. Göttingen, 1975). A tanács-elképzelések részletes elemzése olvasható Volker Arnold művében (Rätebewegung und Rätetheorien in der Novemberrevolution. Hamburg, 1985). A politikai erőszak kérdését tárgyalja Dirk Schumann (Politische Gewalt in der Weimarer Republik 1918-1933. Essen, 2001). A felkelésekben a politikai pártok által játszott szerepet elemzi Hans-Ulrich Ludewig (Arbeiterbewegung und Aufstand. Husum, 1978), az SPD szerepét pedig Sebastian Haffner mutatja be történelmi esszéjében (Az elárult forradalom. Budapest, 2007).

Széles a skálája az egyes régiók eseményeit feldolgozó műveknek. A teljesség igénye nélkül megemlítendő Detlef Siegfried (Das radikale Milieu. Kieler Novemberrevolution, Sozialwissenschaft und Linksradikalismus 1917-1922. Wiesbaden, 2004), Peter Kuckuk (Revolution und Räterepublik in Bremen. Frankfurt/Main, 1969), a Ludger Fittkau, Angelika Schlüter szerzőpáros (Ruhrkampf 1920. Essen, 1995), vagy Ernst Schneider (The Wilhelmshaven Revolt In: The Raven, 1989).

Szubjektív, mégis dokumentumértékű források a visszaemlékezések, melyek bőséges számban jelentek meg. Felsorolásszerűen említve kiemelhető Max Hoelz (Vom „Weißen Kreuz” zur roten Fahne. 1929), Karl Plättner (Der mitteldeutsche Bandenführer. Mein Leben hinter Kerkermauern. 1930), Erich Mühsam (Von Eisner bis Leviné. Zur Entstehung der Bayerischen Räterepublik. Hamburg, 1976), vagy a magyarul is olvasható Ernst Toller (Német voltam én is. Budapest, 1974) illetve Ludwig Turek (Egy proli mesél. Budapest, 1977) műve.

A forradalmi események elemzéséhez nagyszámú forrás áll a kutatók rendelkezésére. A korabeli sajtó jelentős része megtalálható németországi archívumokban. A korszak értelmezéséhez szükséges legfontosabb ideológiai-teoretikus művek könnyebben elérhetőek dokumentumgyűjteményekben, folyóiratokban, internetes archívumokon. A legfontosabb dokumentumgyűjtemények szerkesztői Frits Kool (Die Linke gegen die Parteiherrschaft. Olten, 1970), Heinz Hürten (Weimarer Republik und Drittes Reich 1918-1945. Stuttgart, 1995), Gerhard Ritter és Susanne Miller (Die deutsche Revolution 1918-19. Frankfurt/Main, 1968), valamint Theo Panther (Alle Macht den Räten! Münster, 2007). Rendkívül hasznos kiadványt állított össze Karl-Ludwig Ay (Appelle einer Revolution. München, 1968), ahol reprintben láthatók 1918-19-es müncheni plakátok, felhívások, röpcédulák. Nagyszámban hozzáférhetőek a pártok, szervezetek programjai, felhívásai, a tanácsköztársaságok rendelkezései is.

A legfontosabb internetes-archívumok közül kiemelendő az amszterdami IISG (Internationaal Instituut voor Sociaale Geschiedenis) intézet honlapja (www.iisg.nl), valamint a www.libcom.org illetve a www.kurasje.org.

Előzmények, 1914-1918.

 

A németországi forradalom 1918 novemberében tört ki, de nem váratlanul és egyáltalán nem előzmények nélkül. Az események értelmezéséhez szükséges röviden áttekinteni a német munkásmozgalom korábbi fejlődését és a háborúellenes mozgalom történetét.

A munkásmozgalom gyűjtőszervezete a szociáldemokrata párt (SPD) volt, de a párton belüli irányzatok éles harcot vívtak egymással, időről-időre baloldali ellenzék jött létre, legelőször az 1870-es években. A frakcióharcokat rendszeresen kísérte a baloldaliak kizárása a pártból: 1880-ban kizárták Johann Most-ot, az anarchista kommunistát, 1891-ben pedig a szintén anarchista eszmeiséget képviselő „Jungen” csoport tagjait, akik úgy vélték, hogy az SPD célja a proletariátus és a burzsoázia kibékítése[4]. A párt 1914-ben már milliós tagsággal rendelkezett, sok száz főállású pártalkalmazott és többtucatnyi napilap és egyéb kiadvány gondoskodott a kapitalizmus megreformálásáról kialakított szociáldemokrata elképzelések széles körben való elterjesztéséről. Az SPD 1914-ben –sokakat megdöbbentő módon, a korábbi hangzatos békeszólamok ellenére- a háború támogatójává vált. A háború kérdésében következett be az első látványos szakítás. Először csak két képviselő nem szavazta meg a hadihiteleket (Karl Liebknecht ellene szavazott, Otto Rühle nem jelent meg a szavazáson), majd az évek során többtucatnyi képviselő fordult szembe a háborús politikával. A párton belül alakult meg a Sozialdemokratische Arbeitsgemeinschaft, melyből 1917 áprilisában jött létre az USPD (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands). Ez a párt már születése pillanatában tömegpárt volt 120000 taggal, és a többségtől balra álló centrista irányzatot tömörítette.

Az 1918 előtti időszak baloldali radikális szerveződései többnyire szintén az SPD-ből jöttek, és általában a háborúhoz való viszonyulás volt a vízválasztó: a baloldali ellenzék elutasította a háborút. Tekintsük át a legfontosabb csoportokat, melyek gyakran egy-egy folyóirat körül csoportosultak.

-A legismertebb a Die Internationale csoport mely 1914-ben alakult Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezetésével, majd 1916-ban felvette a Spartakusbund nevet. Liebknecht már 1915-ben megfogalmazta, hogy a német nép fő ellensége a német imperializmus[5]. A szövetség szuverinitását fenntartva, szervezetileg csatlakozott az USPD-hez. A csoport által kiadott Spartakus levelek országos ismertséget teremtettek számukra, ezért került a nevük a megalakuló kommunista párt nevébe  Kommunistische Partei Deutschlands (Spartakusbund).

-A brémai baloldal[6] –mely 1905-től tekinthető önálló csoportosulásnak- lapja volt az Arbeiterpolitik (1916-1919), szerkesztői Johann Knief és Paul Frölich, valamint kezdeti korszakában a Bremer Bürgerzeitung (1916-tól). Ez a csoport alakította meg az ISD-t (Internationale Sozialisten Deutschlands) 1915-ben, és ez már nyílt és szervezeti szakítás volt az SPD-vel. Miután a Spartakust 1917-ben kizárták az SPD-ből és csatlakozott az USPD-hez,  több helyi csoportjuk radikalizálódott és átlépett az ISD-be. 1918 novemberében az ISD-ből megalakult az IKD (Internationale Kommunisten Deutschlands), helyi csoportokkal főleg a partvidéken és Szászországban. Az IKD úgy vélte, hogy a társadalmi forradalom győzelme elérhető közelségbe került. A szervezet beolvadt az alakuló KPD-be.

-A Lichtstrahlen[7] folyóiratot (1913-1921, 1916-ban betiltják, átmenetileg Der Leuchtturm címen jelenik meg) Berlinben adta ki Julian Borchardt. A csoport elutasította az SPD-n belüli ellenzékiséget, és a lap antiautoriter hangvételének megfelelően elvetette a párt bürokratikus szervezeti formáját. Szerintük a háború támogatásával a szociáldemokrácia végleg leszerepelt, új pártra van szükség, ezért csatlakoztak az ISD-hez. 1917-től eltávolodtak az ISD-től, mert úgy vélték hogy a párt hierarchikus szervezeti formája akadályozza a munkások gondolkodását és cselekvését. Ezután Borchardt tudatos szervezet-ellenességet képviselt.

-A hamburgi baloldali radikálisok[8] fő orgánuma a Der Kampf volt (1916), Heinrich Laufenberg és Fritz Wolffheim szerkesztésében. Elítélték az SPD háborús politikáját, de nem csatlakoztak az ISD-hez, annak internacionalizmusa miatt. Ugyanis a hamburgi radikálisok egy sajátos pozíciót dolgoztak ki 1917-re: a nemzeti bolsevizmust. Mivel az általános sztrájkot tartották a társadalmi forradalom bevezetőjének és elvetették a parlamentarizmust 1919-es kizárásukig a KPD-ben működnek együtt a többi csoporttal.

-Berlinben jelent meg a Die Aktion[9] (1911-1932), melyet Franz Pfemfert szerkesztett. Ez a lap a berlini radikális művészvilág fórumaként indult, és eleinte elsősorban az expresszionista irodalom orgánuma volt. A folyóirat egyre inkább politizálódott, és teret adott a reakciós Németországot, az imperializmust, a háborút és a szociáldemokrata reformizmust ellenző radikális baloldali elemzéseknek. A lapban jelent meg 1918 november 16-án az Antinationale Sozialisten-Partei németországi csoportjának felhívása. A lap köre csatlakozott a KPD-hez, majd 1920 után elsősorban Otto Rühle egységszervezet elképzelését támogatták.

-A felsoroltakon kívül több kiadvány is képviselte a baloldali ellenzék nézeteit. Ilyen volt az Anton Pannekoek és Henriette Roland-Holst szerkesztésében megjelenő Vorbote (1916), a Karl Minster által szerkesztett ruhr-vidéki Der Kampf, az Otto Rühle által irányított drezdai Jugendruf (1916), a stuttgarti ellenzék lapja, a Sozialdemokrat, valamint a Der Stürmer (1917), és a Proletarier Jugend (1916-1917).[10]

-A németországi szervezett anarchizmus tevékenysége a 20. század elején erősödött fel, a korszakban három jelentősebb irányzat működött:

--1901-ben alakult meg az FVdG (Freien Vereinigung deutscher Gewerkschaften)[11], akik a szakszervezeti lokalizmus irányából jutottak el az anarcho-szindikalizmushoz. Politikai akciók helyett a gazdasági harcot propagálták, fő harci formának a közvetlen akciót, szabotázst, bojkottot tartották, és az általános sztrájktól remélték a rendszer átalakítását. A szervezetet és sajtóját 1914-ben betiltották.

--az AFD (Anarchistische Föderation Deutschlands)[12] a kommunista anarchizmust képviselte.

--a Gustav Landauer vezetésével 1908-tól működő Sozialistische Bund[13] (lapja a Sozialist) az individualizmus képviselőjének tekinthető, akik a tudati fejlődés elsődlegességét hangsúlyozták.

-Fontos szerepet játszottak az üzemi forradalmi bizalmiak (Revolutionäre Obleute), akik az illegális munkástanácsokat irányították a háború éveiben, és főleg a berlini hadiipari üzemekben volt nagy befolyásuk, de országszerte voltak kapcsolataik. Programjuk lényege az volt, hogy az imperialista háborút váltsa fel az osztályharc. A szűk mag egy 50-80 fős vezető bizalmi csoportból állt, akik nagyszámú műhelybizalmival voltak közvetlen kapcsolatban. Ők irányították a háborúellenes tömegsztrájkokat, és politikailag többnyire az USPD balszárnyán helyezkedtek  el, vagy éppen spartakisták voltak. Fontosabb vezetőik: Richard Müller, Ernst Däumig, Emil Barth, Leo Jogiches. 1919 januárjáig megőrizték a berlini munkástanácsokra gyakorolt befolyásukat.

-A munkástanácsok a háború idején formálódtak. Illegálisan, hiszen a radikális munkásokat egyből frontszolgálatra vezényelték, tehát titkolni kellett a tényleges vezetők kilétét. 1918 őszére kialakult a tanácsmozgalom szilárd, általános formája. A novemberi forradalom által keletkezett hatalmi vákuum lehetővé tette, hogy az ipari központokban a munkástanácsok kezébe kerüljön a hatalom, csakhogy ezeknek a tanácsoknak az elsődleges célja a háború befejezése volt, a béke kezdetén merült fel a valódi kérdés: hogyan tovább?

A háborúellenes szervezkedés rögtön a háború kitörése után elkezdődött, és az első háborúellenes utcai megmozdulásokra is sor került néhány hónapon belül: 1915 március 18-án nagyszabású nőtüntetés zajlott a Reichstag előtt.

A háborúellenes mozgalom a zimmerwaldi konferencián jutott nemzetközi szintre. A konferenciát 1915 szeptember 5-8 között tartották 12 ország 38 küldöttének részvételével, és lényegét tekintve kompromisszummal zárult: kibocsátottak egy általános békefelhívást, de a baloldaliak javaslatával ellentétben nem hirdettek forradalmi harcot a háború ellen. Németországból a konferencián résztvett a Kautsky és Haase által vezetett centrista csoport –a majdani USPD-, az Internationale csoport és a brémai baloldal, az ISD. A kisebbségben maradt baloldaliak ezután kiadták a Zimmerwalder Linken, majd a Vorbote című lapokat Anton Pannekoek szerkesztésében.

1916 április 24-én került sor a következő nemzetközi konferenciára Kienthalban. Itt már a baloldal némileg megerősödve volt jelen, és sikerült elfogadtatniuk a Szocialista (II.) Internacionálé soviniszta politikáját elítélő határozatot, de a szervezeti szakítás elképzelése kisebbségen maradt.

1916 május elsején több nagyvárosban zajlott tüntetés, melyeket a rendőrség feloszlatott és több szervezőt –többek közt Karl Liebknechtet- börtönbe zártak.

Júniusban nagyvárosi zavargásokra került sor, június 28-án pedig Berlinben 55000 munkás lépett sztrájkba. Ezután alakultak az első illegális munkástanácsok. A háborús terhek növekedésével párhuzamosan nőtt az elégedetlenség. A növekvő inflációt a fejadagok csökkentése kísérte: a hátország gyakorlatilag éhezett. Az éhezéstől legyengült szervezet nehezebben tud ellenállni a betegségeknek: sokszázezer áldozata volt –főleg a gyerekek és idősebbek körében- a járványoknak, melyek terjedését különösen segítette, hogy a növekvő lakbérek miatt sok család volt kénytelen lakását más családokkal megosztani. A frontokon eközben tovább folyt a vér. A háború során mintegy tízmilliónyi katonát soroztak be –ez a hadra fogható férfilakosságnak közel a fele- és közülük 1,8 millióan meghaltak, 4,2 millióan megsebesültek, hatszázezren pedig fogságba estek.

1917-ben szaporodik a háborúellenes akciók száma, ebben már szerepe volt az oroszországi februári forradalom hatásának is. Április 16-17-én országos sztrájk zajlott többszázezer résztvevővel, ezt a megmozdulást már a Revolutionäre Obleute tagjai szervezték. A fő követelés: békét!

A flottánál és a partvidéken illegális bizottságok alakultak, melyek gyűléseket szerveztek, röpcédulákat terjesztettek, sztrájkokat indítottak. Nyár során több hadihajón is tömeges szolgálatmegtagadásra, nyílt zendülésre került sor, melyek nyomán többszáz matrózt bebörtönöztek, Albin Köbis és Max Reichpietsch matrózokat pedig kivégezték.

1918 januárjában országos sztrájk zajlott a hadiüzemekben, közel egymillió résztvevővel. Berlinben városi munkástanács alakult, mely megfogalmazta a mozgalom követelését. Első helyen a béke szerepelt, ezt kiegészítve pedig az ellátás javítását és a demokratikus jogok kiterjesztését követelték. Több ezer sztrájkolót behívtak katonának, több százat lecsuktak és szigorítottak az ostromállapot rendelkezésein, így sikerült letörni a sztrájkot.

A nyári hónapokban megindult a hadsereg fegyelmének felbomlása is, tömegessé válik a dezertálás, a nyugati front térségében feltételezések szerint százezer dezertőr bujkált. A hadsereg vezetése tisztában volt a helyzettel, ezért 1918 szeptember végén fegyverszüneti javaslattal álltak elő. A császár új kancellárt nevezett ki Max von Baden személyében, aki október 4-én fegyverszünetet kért, az Antant azonban csak további demokratikus reformok esetén volt hajlandó tárgyalni, ezért nagykoalíciós kormány alakult az SPD részvételével. A hadsereg vezetésének a polgári kormány hatalomra juttatásával az volt a fő célja, hogy a mások nyakába varrják a háborús vereség felelősségét: mivel a Reichstag fog békét kötni, rájuk lehet fogni hogy ők veszítették el a háborút.

Október 7-én Berlinben a Spartakus szervezésében országos konferenciára került sor. Megállapítják, hogy a „reformkormány” valódi célja a tényleges változások elkerülése, és elhatározzák a forradalmi agitáció fokozását. Céljuk mélyreható társadalmi-gazdasági változások elérése: a háborús állapotok felszámolásán túl követelik a nagyüzemek, bankok, nagybirtokok kisajátítását, bérminimumot, munkaidőcsökkentést, továbbá munkás és katonatanácsok alakítására hívnak fel. Október végére, mivel az áhított béke még mindig nem jött el, a Revolutionäre Obleute felkelés előkészítésébe kezdett. Az események azonban megelőzték őket.

 

 

1918, a novemberi forradalom

 

Az általános elégedetlenségből a tengermelléken pattant ki a forradalom szikrája. A flotta parancsnoksága –nem törődve a kormány békeszándékával- egy végső támadásra szánta el magát. Győzelemben nem nagyon bízhattak, de valamiféle „dicsőséges”, nagy pusztítással járó harc esetén kedvezőbb békefeltételek elérésére számítottak. A flottánál működő forradalmi bizottság tudomást szerzett a tervekről, és úgy határoztak, hogy a kifutásra adott parancs lesz a jel az általános felkelésre. Wilhelmshavenben a következőképpen zajlott a gyűlés: sötétedés után egy temetőben gyűltek össze a hajók küldöttei. Nem volt idő vitára, de a bizottság elfogadottsága olyan általános volt, hogy erre nem is volt szükség. Felolvasták a hajók neveit, és a küldöttek szóltak hogy jelen vannak. Ezután rövid beszéd hangzott el: „Eljött az idő. Most kell óvatosan de határozottan cselekednünk, vagy soha. Letartóztatni a tiszteket és elfoglalni a hajókat, először a rádiós szobát. Ha sikerült, felhúzni a vörös zászlót. Fel, egy új nap vörös hajnalára!”[14]

Október 28-29-én a flotta több hajóján is megtagadták a kifutási parancsot. A következő napon ezer fűtőt és matrózt letartóztattak.

Október 31-én a 3. hajóraj a parancsmegtagadások miatt befutott a kieli kikötőbe. A hajókazánokban sorban kioltották a tüzeket. November 1-én a matrózok képviselői gyűlést tartottak ahol tüntetés megtartását határozták el. A hatóságok betiltottak minden demonstrációt, ennek ellenére november 3-án Kielben a laktanya gyakorlóterén többezer matróz és katona gyűlt össze. A tüntető menet, melyhez nagyszámban csatlakoztak kikötői munkások is, elindult a fogházhoz kiszabadítani a letartóztatottakat. Egy őrjárat tüzet nyitott rájuk -8 halott, 29 sebesült-, de a tüntetők szétzavarták őket, kiszabadították a bebörtönzötteket és felfegyverkeztek. November 4-én az összes hajón vörös zászlót vontak fel, a tiszteket letartóztatták. Egyedül egy hajón volt ellenállás: a Kőnig–páncéloson megölték a kapitányt és két tisztet. Általános sztrájk kezdődött, az egyesült munkás és katonatanács átvette a város irányítását. Programjuk meglehetősen mérsékelt: béke, demokratikus jogok, jobb ellátás.

A következő napokban a lázadás az egész partvidéket hatalmába kerítette, minden városban tanácsok vették át a hatalmat. Ezekben a tanácsokban szociáldemokrata befolyás érvényesült, és ebben az időszakban nem léptek túl a szociáldemokrata programon.

A háborús vereség bekövetkeztével párhuzamosan a forradalom elárasztotta az egész országot. Véget ért a világháború. A felkelések általában a következő menetrend szerint zajlottak: általános sztrájk és tömegtüntetés kezdődik, amihez csatlakozik a helyben állomásozó katonaság, ezután pedig munkás és katonatanácsok veszik át a hatalmat.  November 8-án Münchenben megbukik a királyi dinasztia, november 9-én pedig a háborús vereség és a forradalom következtében Berlinben megdől a császárság és kikiáltják a köztársaságot. A következő időszak legfontosabb eseménye az, hogy az SPD megszerzi a hatalmat, de a hatalmat már nem a császárságtól kell elvenni, hiszen azt elsöpörte a népfelkelés.

A szociáldemokrata párt nem volt forradalmár, a demokrácia kiszélesítésén, vagyis a munkásosztálynak a rendszerbe való integrálásán dolgozott. A novemberi forradalmat megelőző hetekben bevezetett demokratikus reformokban a saját politikája megvalósulása felé vezető utat látott, ezért az SPD tevékenysége a következő hónapokban arra irányult, hogy konszolidálja a helyzetet és megállítsa a forradalmi folyamatot. Ennek az volt a legegyszerűbb módja, hogy a szociáldemokrata párt a forradalom élére állt. Mivel a közvetlen hatalom a tanácsok kezében volt, ezért az látszott célravezetőnek, ha az SPD megszerzi a tanácsok irányítását. A módszert először Gustav Noske próbálta ki.  Már november 4-én Kielbe érkezett, ahol –mivel országosan ismert politikus volt- gond nélkül megválasztották a katonatanács elnökének, majd városparancsnoknak. E funkció birtokában megakadályozta munkásőrség felállítását, és elrendelte a fegyverek beszolgáltatását. A forradalom kezdeti időszakában döntő jelentőségű volt hogy ki rendelkezik fegyveres erővel, Noske ezt felismerve rendelkezett a foglyul ejtett tisztek szabadon bocsátásáról, majd belőlük kormánycsapatok szervezéséről.

Mivel a módszer működött, az SPD ugyanezt megcsinálta országos méretekben is. November 9-én Friedrich Ebert, a párt vezetője lett a kancellár. Első rendelete világosan megmutatta, hogy célja az események adott szinten való konszolidálása. „Polgártársak! …Az új kormány a nép kormánya lesz. Tevékenységét az a cél fogja irányítani, hogy minél hamarabb békét teremtsen a német nép számára és megszilárdítsa a nép által kivívott szabadságot….Nyomatékosan kérlek Mindannyiotokat, hagyjátok el az utcákat! Gondoskodjatok a nyugalomról és a rendről!”[15]

Az új kabinet számára a legfontosabb feladat a szükséges legitimáció megszerzése volt, vagyis annak biztosítása hogy hatalmát egyaránt elismerjék „fent” –azaz a gazdasági-politikai-katonai elit köreiben-  és „lent” –a tanácsokban. Ebert november 10-én megegyezett a hadvezetést képviselő Wilhelm Groener tábornokkal arról, hogy a katonaság támogatni fogja a politikai vezetést a tanácsrendszer felszámolásában, a parlamenti rendszer kialakításában. A későbbi események megmutatták, hogy a konzervatív-katonai körök nem gondolkodtak hosszú távú szövetségben, amint az erőviszonyok számukra kedvezően változtak a szociáldemokráciát is igyekeztek félreállítani. November 15-én egy nem kevésbé fontos szerződés megkötésére került sor: Hugo Stinnes a munkaadók, Karl Legien pedig a munkavállalók nevében „Munkaközösség” néven kötött paktumot, melynek értelmében bevezetik a nyolcórás munkanapot, elismerik a szakszervezeti jogokat, a gyárak tulajdonjoga pedig megkérdőjelezhetetlen. Ez utóbbi kitételre azért volt szükség, mert az üzemi munkástanácsok sok helyen már tulajdonosként viselkedtek, saját elképzeléseiknek megfelelően indították be a termelést. Stinnes, aki hajógyáros volt, hálája jeléül később egy hajót nevezett el Legienről.

A munkástanácsok irányításának átvétele is gyorsan ment. November 10-én a berlini munkás és katonatanácsok ülésén elismerték az új kormányt, december 16-án pedig az Általános Német Tanácskongresszus nagy többséggel (344:98 arányban)[16] felhatalmazta a kabinetet parlamenti választások megtartására, vagyis a tanácsok elfogadták a többpárti demokrácia megszilárdítását.

A baloldali radikálisoknak más céljaik voltak. Számukra a novemberi események forradalmi perspektívát villantottak fel, történelmi lehetőséget a kapitalizmus meghaladására. Az aktuális jelszavak így hangzottak: „A polgári forradalmat tegyük proletár forradalommá! Minden hatalmat a tanácsoknak!”[17]

Az Arbeiterpolitik így értékelte az eseményeket november 9-én: „A politikai hatalom erőszakkal történő átvételére jönnek létre a katonatanácsokkal együttműködő munkástanácsok. A munkástanácsokból választott akcióbizottságok látják el a közigazgatási teendőket. A rendőrséget azonnal le kell fegyverezni és fel kell oszlatni.”[18]

A Die Aktion november 16-i számában Antinationale Sozialisten-Partei aláírással jelent meg felhívás:”A német militarizmus padlón van. A forradalom előrenyomul. Le a hazafiakkal! Le a népet lemészárló és kizsákmányoló kapitalizmus diktatúrájával! Éljen a forradalmi antinacionalista szocializmus! Éljen a munkás emberiség határok nélküli országa! Éljen a szocialista forradalom!”[19]

A szociáldemokrata manőverekre hamar felfigyeltek a radikálisok. Ezt mutatja a november 16-án kiadott drezdai nyilatkozat, melynek kiadói Otto Rühle vezetésével kiléptek a munkástanácsból, mivel az az ellenforradalmi szociáldemokraták irányítása alá került. „A forradalmi és ellenforradalmi irányzatok nem egyesülhetnek!”[20]

Az ISD csoportok felveszik az IKD (Intenationale Kommunisten Deutschlands) nevet. Anton Pannekoek helyzetértékelésében párhuzamot von az 1905-ös oroszországi forradalommal, amely –akárcsak a jelenlegi német forradalom- polgári forradalom volt, melyet a proletariátus vívott proletár eszközökkel: a proletariátus tömegereje kiharcolta a polgári demokráciát.[21]

Az FVdG (Freien Vereinigung deutscher Gewerkschaften) szindikalista szakszervezet december 14-i felhívásában megállapítja, hogy a szociáldemokrácia a kapitalizmus megmentésén fáradozik. Gazdasági hatalom nélkül mit sem ér a politikai szabadság. A szindikalizmus célja a bérmunka megszüntetése, a nagytőkések tulajdonának kisajátítása. Elutasítják a polgári parlamentarizmust és a nemzeti korlátokat.[22]

December 14-én jelent meg a Spartakusbund programja.[23] A termelőeszközök köztulajdonát követelik, a munkások szabad társulását hirdetik és elvetik a bérrendszert. Leszögezik, hogy a proletárforradalomnak nincs szüksége terrorra, de a burzsoáziát le, a proletariátust pedig fel kell fegyverezni. A tanácsok által irányított egységes német szocialista köztársaságot követelnek, a nagyüzemek, nagybirtokok és nagy vagyonok kisajátítását.

Az általános forradalmi lendület hatására 1918 novemberétől 1919 májusáig a baloldali radikális csoportokat akcióegység jellemzi. Nem beszélhetünk homogén mozgalomról, de a különböző irányzatok között erős szolidaritás tapasztalható. A Spartakus és az IKD -melyek helyi csoportok föderációjából álltak- országos konferenciákat rendeztek, és megindult az egyesülés folyamata.

 

A KPD megalakulása (1918 december)

 

1918 december végén a baloldali szervezetek országos konferenciáján került sor a KPD (Kommunistische Partei Deutschlands / Spartakusbund) megalakítására. A pártalapításnál két nagyobb irányzat volt jelen, és három pontban alakult ki komoly vita. A két irányzatot a Spartakus és az IKD tagjai képviselték. A két irányzat közötti döntő különbség a közvetlen forradalmi akciókhoz való viszonyulásban rejlett. A Spartakus úgy értékelte, hogy a különböző helyi hatalommegragadási kísérletek valójában puccsizmust jelentenek. Mint ezt korábban kifejtették: ”A Spartakus-szövetség sohasem fogja átvenni a hatalmat másképp, mint egész Németország proletár tömege nagy többségének világos, egyértelmű akaratából, sohasem másképp, mint tapasztalva e tömeg tudatos egyetértését a Spartakus-szövetség nézeteivel, céljaival és harci módszereivel.”[24] Értékelésük szerint még nem adottak a proletárdiktatúra feltételei. A Berlinen kívüli spartakisták aktívabbak voltak, és szorosabban működtek együtt az IKD-val, akik fő feladatuknak a tiszta frontok megjelenítését tartották, és már közvetlenül maguk előtt látták a társadalmi forradalmat.

Habár az elfogadott pártprogram nagyjából megegyezett a Spartakus december 14-i programjával, a vitapontokban mégis az IKD nézetei érvényesültek. A viták a parlamenti munkában való részvételről, a szervezet felépítéséről (centralizmus vagy föderalizmus) és a szakszervezeti tevékenységről szóltak. A kongresszus nagy többséggel (62:23)[25] elvetette a parlamenti választásokon való részvételt, amit Luxemburg és Liebknecht javasolt. Az IKD anti-parlamentarizmusa nem volt azonos az anarchista államellenességgel, mivel az anarchizmus általában minden hatalmat ellenez, az IKD ezzel szemben a proletariátus hatalmát kívánta megteremteni, csakhogy nem parlamenti úton. A munkás és katonatanácsok létrejöttével a baloldali radikálisok teljes mértékben elvetették a parlament intézményét. Otto Rühle így fogalmazott: a választás „nemcsak szégyenletes, de öngyilkosság is. Ezzel csak segítenénk a forradalmat az utcáról a parlamenti terembe terelni. Számunkra csak egy feladat lehet: erősíteni a munkás és katonatanácsokat.”[26]

A szervezeti kérdésben a föderalista elképzelések jutottak többségre, ennek fő oka a centralizált SPD elbürokratizálódásának riasztó példája volt. Johann Knief így érvelt: „Anélkül, hogy egy központ szükségességét tagadnánk, a kommunisták a jelenlegi forradalmi helyzetnek megfelelően a helyi szervezetek legnagyobb önállóságát és mozgékonyságát követelik.”[27]

A szakszervezetek kérdésében sem érvényesült a Spartakus elképzelése: a többség a szakszervezetekből való kilépés mellett foglalt állást, és elhatározta önálló gazdasági harcot folytató szervezetek létrehozását.

A KPD-ben megalakulása idején egyértelmű többségbe került a baloldali radikális tendencia, de a viták megmaradtak, és a következő hónapokban újabb szakítások következtek be.

A pártnak megalakulásakor sok tagja volt Berlinben, a nagyvárosokban, iparvidékeken, a tengermelléken, tízezres nagyságrendben. Ez nem nagy szám egy hatvanmilliós országban, de a párt befolyása ennél jóval szélesebb körre terjedt ki. A párthoz közelálló Roter Soldatenbund  tízezres tagsággal rendelkezett, és jó volt a kapcsolat a többtízezres létszámú FVdG-vel is. Azt is figyelembe kell venni, hogy a kommunista párttagok nem egyszerűen tagdíjfizetők voltak, hanem aktív, többnyire környezetükben jól ismert emberek. Mindezzel együtt az adott helyzetben ez nem volt elegendő tömeg ahhoz, hogy a forradalmi folyamatot radikalizálja.

 

 

1919

 

Az 1919-es év első hónapjait a kiújuló fegyveres harcok jellemezték. A forradalmi erőkről általánosságban elmondható, hogy hiányzott a központi irányítás, emiatt a küzdelmek gyakran elszigeteltek maradtak. Az erőviszonyok az év második felére az ellenforradalom irányába tolódtak el. A szociáldemokrata és polgári erők politikai célja az volt, hogy növeljék befolyásukat a tanácsokban, majd a tanácsokat kiszorítsák a hatalomból. Katonai céljuk pedig minden fegyveres erő ellenőrzése volt.

Az erőviszonyok változását jól illusztrálja az időszak legkomolyabb harcértéket képviselő forradalmi alakulatának története. Ez volt a Népi Tengerész Hadosztály (Volks-Marine Division). November 11-én Berlinben állomásozó matrózok megalakították a népi tengerészeti tanácsot, eleinte Eichorn USPD-s rendőrkapitány parancsnoksága alatt álló, később független alakulatként. A tanács egysége volt a Hadosztály, mely Berlin központjában, a császári Palotában (Schloss) és Lovardában (Marstall) állomásozott. Az alakulat többnyire önállóan cselekedett, csoportosan utaztak el más városokba ahol forradalmi erőre volt szükség, kormányépületeket őriztek, járőröztek az utcákon.  A kormány igyekezett megbízható kormánycsapatot szervezni az alakulatból, de ez nem ment könnyen.

A hadosztály létszáma december elejére 3200 főre duzzadt. A parancsnoknak kinevezett Metternich gróf megpróbálta megváltoztatni a matrózok forradalmi szellemét, szerzett ingyen sört és kitiltotta a kommunista újságokat a szállásokról, többeket lecsukatott. December 6-án kormányhű tiszti csapatok vonultak a kancellária elé, majd miután Ebert üdvözölte őket, megkísérelték letartóztatni a munkástanácsok által választott Végrehajtó Tanácsot. Harcba keverednek a Tengerész Hadosztállyal, akik megfutamítják őket. A kormány csapatokat vont össze Berlin körül, és december 14-én elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, majd ennek eredménytelensége miatt karácsonykor kísérletet tettek a Népi Tengerész Hadosztály feloszlatására. December 23-án visszatartották a zsoldjukat, ők erre válaszul túszul ejtették Wels városparancsnokot, akit a zsold kifizetése után elengedtek. Éjjel kormányhű csapatok kerítették be a volt császári palotát, a hadosztály szálláshelyét, és a feloszlatási parancs megtagadása után tüzet nyitottak. Súlyos harc bontakozott ki a város szívében, mintegy hatvanan veszítették életüket. Harc közben a katonák hátában tömegtüntetés bontakozott ki. A tüntető munkások között sok fegyveres is volt, és amikor az Eichorn vezette biztonsági erők is csatlakoztak hozzájuk, hátba támadták a katonákat. Ezután a katonaság sorai felbomlottak, a tüntetők lefegyverezték tisztjeiket, majd a csapatok visszavonultak.

Mivel feloszlatni nem sikerült a hadosztályt, megszüntették önállóságát, és az intézmények védelmét tiszti csapatok vették át. A hadosztály fegyveresei a következő hetekben még részt vettek tüntetések fegyveres biztosításában. Utolsó alakulataikat az 1919 márciusi harcok során számolták fel végleg.

1919 első heteiben újult erővel lángolt fel a forradalmi küzdelem. Sztrájkmozgalom indult a Ruhr-vidéken majd februárban Közép-Németországban, mely gyakran üzem és bányafoglalással párosult. Tanácsköztársaságok sorát kiáltották ki: Bréma, Wilhelmshaven, Cuxhaven, Braunschweig, Mannheim, Magdeburg, Bamberg. Ezek az akciók rövid életűek voltak, legfeljebb néhány hétig tartottak, de helyi szinten nagy támogatottságot élveztek. A „tanácsköztársaságok” irányítói tisztában voltak vele, hogy nincs lehetőség kicsiben egy új világot építeni, de lépéseket tettek a társadalmi-gazdasági rendszer átalakítására. Szemben álltak a kormánnyal, nem engedték kihelyezni a kormányhirdetményeket. Élelmiszerkészleteket foglaltak le és osztottak szét, gyakran kisajátították a leggazdagabbak lakóépületeit. A munkahelyeken a munkástanácsok irányították a munkát. A tengermelléken még egy stratégiai tervet is kidolgoztak a mozgalom offenzívájáról, mely szerint fokozatos terjeszkedéssel jutnának el Berlinbe.[28] Eközben a kormánycsapatok bekerítették a tengerparti városokat. Terv szerint haladva, területről területre megtisztították az országot a forradalmi fegyveresektől, leverték a sztrájkokat és katonai erővel felszámolták a tanácsok hatalmát. A rendcsinálást helyszínenként többtucatnyi munkás meggyilkolása kísérte. Az állami kiadások felét katonai célokra fordították. Mintegy hetven Freikorps alakult önkéntesekből, akik többnyire a régi hadsereg tisztjei, altisztjei, diákok voltak. Országszerte polgárőrségeket állítottak fel, és a helyzet konszolidálódásának jeleként a január 19-én tartott parlamenti választások után február 6-án Weimarban összeült a nemzetgyűlés.

A rendcsinálás Berlinben ment a legnehezebben. Január 5-én százezres tömeg vonult az utcára, tiltakozva Eichorn rendőrkapitány leváltása ellen. A tüntetők benyomultak a sajtónegyedbe, és sorra elfoglalták a kiadókat és nyomdákat. A következő napokban heves harcok zajlottak a belváros több pontján is, de eleinte többnyire a felkelő munkások túlsúlya érvényesült. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a mozgalom teljesen szervezetlen. Megalakult egy Forradalmi Bizottság –melynek ugyan tagja lett Karl Liebknecht, de a Revolutionäre Obleute tagjai voltak a hangadói-, de nem tudott semmiben sem döntésre jutni, ráadásul sem a matrózok, sem a forradalmi katonai alakulatok nem álltak melléjük. A kormány viszont cselekedett: Gustav Noske –aki „vállalta a véreb szerepét”- a város határában állomásozó szabadcsapatokhoz sietett, és megindult velük a belváros felé. A kisebb csapatokra hullott felkelőket január 12-re -kegyetlenkedésekkel tarkítva- szétverték az Eberthez hű alakulatok. Eközben Noske a Freikorps élén bevonult a belvárosba, ezután újabb megtorlás vette kezdetét, kivégzésekkel, bebörtönzésekkel.

A tiszti csapatok január 15-én meggyilkolták Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. Luxemburg így írt utolsó cikkében: „Berlinben rend van!” Ostoba poroszlók! „Rendetek” homokra épült. A forradalom már holnap „dübörögve újra felemelkedik”, és rémületetekre harsonaszóval fogja hirdetni: Voltam, vagyok, leszek! „[29]

Liebknechtnek pedig e sorok álltak utolsó cikkében: „A dübörögve közelgő gazdasági összeomlás robajára a prole­tariátusnak ma még szunnyadó csapatai is föl fognak ébredni, mintha az utolsó ítélet harsonái szólnának, s a legyilkolt harco­sok tetemei feltámadnak, és számadásra hívják az átkozottakat. Ma még mélyen a föld alatt morajlik a tűzhányó – de holnap kitör és valamennyiüket maga alá temeti az izzó hamu és a lávafolyam…. Lehet, hogy mi már nem élünk, amikor ez bekövetkezik – de élni fog programunk; és irányt fog mutatni a megváltott emberiség világának. Azért is.”[30]

Március 3-án általános sztrájk indult Berlinben, leálltak a közművek, éjszaka fosztogatások zajlottak a belvárosban. A kormány rendkívüli állapotot hirdetett ki, Noske pedig parancsot adott minden fegyveres civil agyonlövésére. A kormánycsapatok a következő napokban behatoltak a sűrűn lakott kelet-berlini munkáskerületekbe, és sokszáz munkás meggyilkolásával felszámolták a fegyveres ellenállást.

Az 1919-es év második felében nem zajlott nagyobb összecsapás, de nyugalomról távolról sem beszélhetünk. Gyakoriak voltak a csoportos fosztogatások, melyek néha felkelésbe csaptak át. Ezekben a cselekményekben főleg nők és fiatalok vettek részt. Az általános menetrend szerint csoportosulás kezdődött a városháza előtt, ez átcsapott tüntetésbe, ezután nagyobb csoportokban boltokat fosztottak ki, cipőt, ruhát, élelmiszert zsákmányolva. A rendőrség gyakran tüzet nyitott a tüntetőkre, de nemegyszer előfordult, hogy visszalőttek a tömegből. A nagyüzemekben viszonylagos autonómiájuk volt a munkásoknak, bármikor tarthattak gyűléseket. Közismert volt az is, hogy vannak elrejtett fegyvereik. Ezt megmutatták a következő év eseményei, de előtte még szót kell ejteni az egyik legnagyobb szabású 1919-es eseményről, amelynek München volt a fő színtere.

 

 

A bajor tanácsköztársaság (1919 április)

 

Bajorországban 1918 november 8-án megdőlt a királyság és a munkás és katonatanácsok vették át a hatalmat. Az események meghatározó személyisége Kurt Eisner USPD-s politikus volt, az ő elképzelései szerint a tanács és a parlamenti demokrácia ötvözése jelenthette volna a forradalom győzelmét. Eisnert február 21-én meggyilkolták. A merénylet általános felháborodást keltett Bajorországban, és kaotikus viszonyok kialakulását eredményezte. A parlament feloszlott, és a Központi Tanács vette át a hatalmat. A bajor tanácskongresszus döntése értelmében újra összehívták a tartományi parlamentet, és március 17-én az SPD vezetésével megalakult a Hoffmann-kormány. A tényleges hatalom azonban a tanácsok kezében volt, és ez április 7-én vált egyértelművé, amikor a Forradalmi Központi Tanács kihirdette a tanácsköztársaságot. A testület vezetői közé tartozott többek között Gustav Landauer és Erich Mühsam, akik mindketten az anarchista mozgalom képviselői voltak. Több bajor városban is követték a müncheni példát, és rövid életű tanácsköztársaságokat kiáltottak ki. A KPD(S) ellenezte az akciót, korainak ítélték azt, mivel úgy vélték, hogy egyedül a tömegek hivatottak életre hívni a tanácsköztársaságot. A Központi Tanács vezetését Ernst Toller vette át. Elrendelték a munkások felfegyverzését[31] és a vörös hadsereg szervezését[32]. Felvették a harcot az ellenforradalom által indított antiszemita hecckampány ellen, elrendelték a fegyverek beszolgáltatását és a magánautók lefoglalását, de a polgárság megnyugtatására leszögezték, hogy a kistulajdont nem fenyegeti veszély, a fosztogatást halálbüntetéssel sújtják.

Április 12-én éjjel katonai puccskísérletre került sor, melyet néhány órás tűzharcban Rudolf Egelhofer matróz vezetésével felszámoltak. A puccs leverésében nagy szerepe volt a KPD(S)-nek, így megnőtt a párt súlya. Ennek megfelelően Eugen Leviné vezetésével csatlakoztak az új vezető testülethez, a 15 fős akcióbizottsághoz, illetve a négyfős Végrehajtó Tanácshoz. A KPD(S) megállapította, hogy az elmúlt napokban csak „látszat-tanácsköztársaság” volt. Felhívást intéztek a katonákhoz melyben arra buzdították őket, hogy használják a fegyvereiket azok ellen, akik a rabszolgaságot akarják visszahozni. Ha változást akarnak, nekik maguknak kell azt létrehozniuk![33]

A Végrehajtó Tanács egyik első hirdetményében szintén az aktív részvételt propagálta: az üzemi tanácsok azonnal vonjanak mindent az ellenőrzésük alá, a lakásínség megoldása érdekében foglalják el a nagy lakásokat, az igazságos elosztás érdekében pedig le kell foglalni az élelmiszert. Hangsúlyozták, hogy a munkásoknak maguknak kell cselekedniük. Új üzemi és paraszttanácsok választására szólítanak fel, hogy a majdani általános tanácskongresszus irányt adjon a tanácsköztársaságnak.[34]

Ez már határozott támadás volt a magántulajdon és a polgári jogrend ellen, és a harc éleződésével a Végrehajtó Tanács is tisztában volt: a „végső győzelemig” tartó általános sztrájkot hirdettek.[35] Április 16-án a vörös csapatok Toller vezetésével egy győztes csata után elfoglalták Dachaut. A Központi Tanács kedvezően ítélte meg a helyzetet, ezért április 22-én felfüggesztették a sztrájkot, és egy nagygyűlésen felvonult 15000 felfegyverzett munkás. Pedig a tanácsköztársaság helyzete egyre nehezebbé vált. Alig volt élelmiszer, tejet csak orvosi rendelvényre lehetett kapni, és a városból szinte eltűnt a készpénz: a bankok elszállították készleteiket, és az emberek is inkább otthon őrizgették a pénzüket. A vezetésben is fejetlenség uralkodott. Egyik rendeletben nyíltan a magántulajdon elleni fellépésre buzdítottak, egy másikban a városparancsnokság statáriális eljárást ígért a fosztogatóknak, és leszögezte, hogy csak a gazdasági bizottság eszközölhet lefoglalásokat. Április 27-én szakításra került sor, a központi tanács plenáris ülésén kiszavazták a kommunistákat a vezetésből. Mint két nappal később a helyi KPD(S) sajtó megállapította, az akcióbizottságban lévők kétkulacsos politikája megbénította a tevékenységet.[36]

Eközben hatvanezres kormánycsapat közelített a városhoz: Hoffmann már a dachaui vereség után Noskéhoz fordult segítségért. Április 30-án közlemény adta hírül a fehér csapatok közeledtét, és azt is hogy mire lehet számítani tőlük: akinél fegyver van azt le fogják lőni, a Vörös Gárda tagjaiért 30 márka jutalmat ígérnek, foglyokat végeznek ki.[37] A védők a vérengzések hírére kivégeztek tíz túszt: két tisztet és a Thule társaság nyolc tagját, akiket néhány nappal korábban vettek őrizetbe, mert hamisított lefoglalási rendelvényekkel rekviráltak. A tanácsok elhatárolódtak a túszok kivégzésétől[38], és május elsejére fegyvertelen, a tanácsgondolatot éltető felvonulást szerveztek.

Május elsején megindult a támadás München ellen, és három nap alatt felszámolták az ellenállást. A harcokban 600 munkás vesztette életét, és 5000 embert bebörtönöztek.

 

 

A Kapp-puccs (1920 március)

 

A versailles-i békeszerződés értelmében 1920-ban aktuálissá vált a hadsereg létszámának csökkentése százezer főre, ez pedig azt jelentette, hogy fel kell oszlatni a szabadcsapatok jelentős részét. A belpolitikai helyzet már nem indokolta fegyverben tartásukat, viszont a csapatok vezetői nem akartak lemondani alakulataikról, már csak azért sem, mert a konzervatív-katonai körök elérkezettnek látták az időt arra, hogy nagyobb szeletet kérjenek a hatalomból.

1920 március 13-án tiszti alakulatok szállták meg Berlin belvárosát. A kormány elmenekült, a hivatalnoki kar pedig kivárt. A munkások viszont cselekedtek, általános sztrájk bontakozott ki, és mire megjelent a baloldali pártok közös sztrájkfelhívása már leállt az élet: az üzemek, a közlekedés, a közszolgáltatások. A konzervatív-katonai csoport, amely Wolfgang Kappot kiáltotta ki diktátornak, ezzel a passzív ellenállással szemben tehetetlen volt. Még azt sem tudták megszervezni hogy kinyomtassák rendelkezéseiket, hiába fenyegették halálbüntetéssel a sztrájkolókat. A sztrájk az egész országra kiterjedt, és ez eldöntötte az új „kormány” sorsát. Az SPD-kabinet hamar kiegyezett a puccsistákkal, amnesztiát ígértek és megegyeztek új választások kiírásában. A különítmények március 19-én kivonultak Berlinből –a belvárosban búcsúzásul belelőttek a fegyvertelen tömegbe tizenkét halottat és harminc súlyos sebesültet hagyva maguk után-, Ebert és kormánya másnap visszatért és lefújta a sztrájkot. Csakhogy a puccsot megdöntő ellenállást nem ők indították, és nem is voltak képesek azt szép szóval beszüntetni. A nagyobb iparvidékeken –főleg Közép-Németországban és a Ruhr-vidéken- fegyveres munkásalakulatok szerveződtek, és ezek a csoportok már nem hallgattak a kormányra. Elkezdődött a fegyveres harc. Először a közép-német területeken sikerült lefegyverezni a munkásokat, de a Ruhr-vidéken nehezebb dolga volt a hadseregnek. Miután március 14-én több helyen katonai erővel megkísérelték elnyomni a sztrájkot, a munkások felfegyverkeztek. Lefegyverezték a rendőrséget, középületeket szálltak meg, és megfutamították a Freikorpsokat. Először Mülheimben került sor ilyesmire, de a következő napokban az is megtörtént, hogy egy 1500 fős tiszti alakulat Kölnben, a franciák által megszállt területen keresett menedéket. A felkelés napról-napra terjedt, és mire a kormány visszatért a helyére, már az egész Ruhr-vidék a felkelő munkások kezén volt. Megalakult a Vörös Hadsereg, melybe százezren léptek be. A lelkesedés nem pótolta a hiányzó felszerelést, a hadseregnek legfeljebb ötvenezer lőfegyvere volt. A hadsereg párt szerinti megoszlása a következő volt: közel 60% USPD, 30% KPD, 10% SPD.[39] Ennek megfelelően a felkelés legtöbb résztvevőjének elképzelése nem terjedt túl a függetlenek programján[40]: munkáskormány, nagyobb üzemek társadalmasítása és az adott helyzetben a puccsisták szigorú megbüntetése. A gyakorlatban a munkáshatalom úgy nézett ki, hogy városi kommunák alakultak, megszállták a városi középületeket, magukhoz vették a rendőrség fegyvereit. Megszervezték az ellátást: élelmiszerkészleteket foglaltak le, népkonyhákat állítottak fel. Duisburgban a Reichsbank készletéből 1 millió márkát utaltak ki a Vörös Hadsereg céljaira. A sztrájk okozta fennakadások miatt időbe telt a katonaság összevonása a Ruhr-vidék körül, ezért a kormány tárgyalásokba kezdett, melyek eredményeként március 24-én Bielefeldben megállapodást kötöttek a baloldali pártok helyi vezetőivel. A fegyverek leadásáért cserébe a kormány amnesztiát ígért, bizonyos nagyüzemek államosítását, és azt, hogy a hadsereg nem vonul be az övezetbe. Csupa olyasmit, amit esze ágában sem volt betartani. A megegyezés hatására a Vörös Hadsereg –mely sem szervezetileg, sem politikailag nem volt egységes- két nagyobb csoportra szakadt. A déli részen, ahol a fémfeldolgozó iparnak volt a nagyobb súlya, és hagyományosan erős volt a szakszervezetek befolyása, elfogadták a fegyverletételt. Az északi részen a bányászat volt a meghatározó iparág, itt a szakszervezetek gyengébbek voltak, emiatt erősebben érvényesülhetett a radikálisok befolyása. Mülheimben, Essenben nem fogadták el a fegyverletételi megállapodást. A déli területekre március végén bevonultak a kormánycsapatok -a hadsereg egységei a puccsban résztvevő csapatokkal kiegészítve-, majd április 2-án megindultak az északi rész ellen. Két hét alatt felszámolták az utolsó fegyveres csoportokat is, akik ekkor már szemben álltak korábbi elvtársaikkal is. A megtorlás április végéig eltartott: mintegy ezer munkást meggyilkoltak, sokszázat bebörtönöztek.

A német történeti irodalomban szokás az eseményeket „márciusi forradalomnak” nevezni és erre van is alap, hiszen 1918 novembere után ezek a márciusi hetek jelentették a forradalmi események országos méretű tetőpontját.

A forradalmi szervezetek eltérően értékelték az eseményeket. Az FAUD(S) (Freien Arbeiter-Union Deutschlands, Syndikalisten) úgy vélte, a politikai pártok bebizonyították, hogy a társadalmi forradalom fékezőerői. E megállapításnak az volt az előzménye, hogy a munkáspártok vezetői passzívan álltak a harcokhoz, szükségtelennek, értelmetlennek tartva a fegyveres ellenállást.

 

 

A KAPD (Kommunistische Arbeiter-Partei Deutschlands) megalakulása (1920 április)

 

A KPD-ben megalakulásakor –mint fentebb írtam- többféle irányzat volt jelen. A kibontakozó politikai vitákban fontos változás elindítójává vált az 1919 október 20-23-án Heidelbergben tartott kongresszus, ahol a Paul Levi vezette központ kizárta az ellenzéki delegátusokat, akik a tagságnak közel kétharmadát képviselték. A kizárásokat 1920 februárjában véglegesítették, és ezáltal a pártprogram szintjére emelkedett a parlamenti választásokon való részvétel és a centralizált szerveződés. A baloldaliak egy csoportja felhívást adott ki „…a KPD minden tagjához, aki azon a véleményen van hogy a proletárdiktatúra az az osztály diktatúrája, nem egy párt uralma, továbbá vallja hogy a forradalmi tömegakciók nem egy titkos vezetői szövetség parancsára történnek, hanem a tömegek akaratából…”[41], csatlakozzanak egy új párt kezdeményezéséhez. Az új párt megalakítására az 1920 április 4-5-én tartott kongresszuson került sor, ahol a KPD tagságnak mintegy 60%-át (38000 főt) képviselő küldöttek megalakították a KAPD-t (Kommunistische Arbeiter-Partei Deutschlands).  1920 augusztusára a KPD akkori tagságának 75%-a átlépett az új pártba, mely így elérte a maximális létszámát (40000 fő)[42].

A KAPD megállapította önmagáról, hogy nem hagyományos értelemben vett párt, fő célja a mindenkori vezetés alóli felszabadulás. A Kapp-puccs utáni zavaros helyzetben úgy vélték: „A gazdasági és politikai helyzet Németországban teljesen érett a proletárforradalom kitöréséhez.”[43] A pártprogram fő jellegzetessége a parlament, a reformizmus és a szakszervezetek határozott elutasítása, és a kiállás az internacionalizmus valamint a tanácsok hatalma mellett.[44] A baloldali ellenzék képviselői közül három irányzat vett részt a párt megalakításában (a negyedik, a brémai tendencia végül nem csatlakozott):

-a legnagyobb csoport a berlini irányzat –nemcsak Berlinben voltak meghatározóak-, mely a pártszerveződést tartotta elsődlegesnek

-az unionista szárny, melynek Szászország volt a bázisa, a forradalmi üzemi szervezeteket tartotta a legfontosabbnak, és már 1919 márciusa óta a Betriebsorganisationen szervezésére fektetett nagy súlyt[45]

-a hamburgi központú nemzeti-bolsevikok, akik sajátos logikával úgy vélték, hogy a nacionalizmus a proletariátus fegyvere.

A KAPD kinyilvánította csatlakozási szándékát a III. Internacionáléhoz, és leszögezték, hogy a KPD szembekerült az Internacionálé elveivel. Másfél év alatt mindenki számára világossá lett, hogy ez téves elképzelés, és a KAPD végleg eltávolodott az Internacionálétól, mely egyre inkább a lenini-bolsevik hatalom kinyújtott csápjává vált, és nem tűrte meg soraiban a baloldali kommunistákat.[46]

A pártot alapító irányzatokról kiderült, hogy az alapvető ellentmondások miatt nem képesek a hosszú távú együttműködésre. 1920 augusztusában először a nemzeti-bolsevikokat zárták ki, majd néhány hónappal később az unionistákat.

A párt politikájában fontos szerepe volt három mellékszervezetnek: az üzemi, a harci és az ifjúsági szervezetnek.

A párttal szorosan együttműködő üzemi szervezetek az AAUD-ban (Allgemeinen Arbeiter-Union Deutschlands) tömörültek. A párt gyűjtötte össze a haladó elemeket, az unió pedig a széles tömegbázis létrehozója volt: úgy tekintettek erre a szerveződésre, mint ami a majdan felépülő új társadalom szervezetei alapja lesz. A párt alapítása idején az uniónak 80000 tagja volt, ez a taglétszám 1921-ben felment 200000-re.

A harci szervezet a Kampforagnisation volt, mely illegális harci sejtekből épült fel, titkos kiképzéseket tartott, és fegyverraktárakat létesített. „Abból a felismerésből, hogy csak a fegyveres felkelés szabadíthatja fel a proletariátust a szolgaságból, valamint abból, hogy az ellenforradalom is fegyveres harcra kényszerít, az következik, hogy a forradalmi proletariátusnak létre kell hoznia egy szervezetet, mely adott helyzetben teljes értékű harci seregként felveszi a küzdelmet. Ebből a célból jöttek létre a KO-nak az egyes kerületekben a különítményei, melyeknek lehetőség szerint az összes harcképes elvtárs a tagja.„[47]

A párt ifjúsági szervezete a KAJ (Kommunistische Arbeiter-Jugend) volt, melynek 1921-ben több mint 4000 tagja volt 44 helyi csoportban[48], és önállóan tevékenykedett. A tevékenység fő területe egy idő után nem volt más, mint a rivális KPD ifjúsági szervezet ellen vívott „kis háború”.

A párt aktív szervezeti élete mellett törekedett a tömegpropagandára is, szerte az országban 8-10, a párthoz kötődő napi és hetilap jelent meg ezekben az években.[49]

A KAPD 1921 februárban tartott 3. pártnapján az aktív forradalmi irány került előtérbe, de a „Märzaktion” sikertelensége taktikai bizonytalanságot váltott ki. A szeptemberi, 4. pártnapon úgy döntöttek, hogy ébren kell tartani a német proletariátusban a forradalom akarását, habár „a német forradalom nem lehetetlen, de egyre valószínűtlenebb.”[50] A forradalmi hullám elültével a párttagság is csökkenésnek indult. A kilépők passzivitásba vonultak, visszaléptek a KPD-be, vagy aktívak maradtak az AAUD-ban, iletve az AAU-E-ben.

1922 márciusában újabb szakadás következett be, különvált a berlini és az esseni irányzat. Ez utóbbi nem kívánta az AAUD bérharcait támogatni. 1922 áprilisában létrehozták a KAI-t (Kommunistische Arbeiter-Internationale), és felvették ugyan a kapcsolatot több ország baloldali kommunistáival is, a világforradalom elmúltával már nem voltak képesek valódi nemzetközi szervezetet működtetni. Maga az esseni irányzat 1924-ig működött szervezetként, azután már inkább csak sajtójában létezett még néhány évig.

A berlini irányzat volt a népesebb, több ezer taggal, mely lassan lecsökkent néhány száz főre. 1923-ban az országban kirobbanó éhséglázadásokat támogatták, és bár ezek szervezésében nem volt nagy szerepük, a lázadások utáni represszió a szervezetet sújtotta. A ’30-as évek elején szűnt meg végleg a KAPD. Több tagja részt vett az 1930-as években formálódó tanácskommunizmus ideológiájának kidolgozásában.

 

 

A márciusi akció (1921)

1921 tavaszára a közép-németországi iparvidék maradt az utolsó nagyobb pacifikálatlan terület, ahol az üzemekben viszonylagos autonómia volt, és tudni lehetett hogy sok munkásnak vannak fegyverei. A paramilitáris alakulatok sportegyesületnek, túraegyletnek álcázva működtek, és a körzetben több csoport is követett el rendszeresen bankrablásokat, védelmi pénzeket szedtek be vállalkozóktól, és a zsákmányolt pénzt a mozgalom –többnyire a KAPD- céljaira fordították. A legismertebb parancsnok Max Hoelz, aki valóságos népi hős volt, és jelentős vérdíjat tűztek ki a fejére, csapatával dinamitmerényletek sorát követte el, március 13-án még a berlini diadaloszlopot is megkísérelte felrobbantani. A tartományi SPD-kormány elérkezettnek látta az időt a rendcsináláshoz, és március 19-én 17000 fős rendőri és katonai csapatokat vezényeltek ki begyűjteni a lakosság kezén levő fegyvereket. Válaszul a térségben 120000-en, országszerte pedig 300000-en léptek sztrájkba. Hamburgban sor került egy hajógyár elfoglalására, de a gyárfoglalók és a gyári munkások között tömegverekedés alakult ki. Március 23-án sor került az első fegyveres összecsapásokra, április 1-ig mintegy harminc esetben csaptak össze munkásalakulatok rendőri egységekkel. A VKPD[51] vezetésében –ahol a Komintern-küldött Kun Béla is tevékenykedett[52]-  ekkor az akcionista irányzat volt fölényben, ennek megfelelően a helyzetet kedvezőnk ítélték a fegyveres hatalomátvételre, és forradalomra szólító felhívásokat adtak ki[53]. A KAPD megosztott volt, a vezetés egy része az erőviszonyok miatt ellenezte a fegyveres ellenállást, de többen is bekapcsolódtak harci bizottságok alakításába, mert úgy vélték ilyen harci viszonyok között nem maradhatnak passzívak. A Leuna-műveknél –a német vegyipar legfontosabb üzemében, ahol az AAUD-nak többezer tagja volt-  munkásszázadokat állítottak fel, és összeszereltek egy páncélvonatot, de tevékenységük az üzem közvetlen környezetére korlátozódott. A harci csoportok –Hoelz csapata mellett a legjelentősebb alakulat Karl Plättner vezetése alatt állt- önállóan tevékenykedtek, és mivel hiányzott a központi koordináció –a pártok igazából csak szaladtak az események után- nem tudták összehangolni tevékenységüket. Hoelz kétezer fős egységét a rendőrök megkísérelték bekeríteni, ám ő egyhetes üldözés és 120 kilométeres menetelés után kibújt a gyűrűből és elvonult a térségből.[54] Harc közben március 28-án néhány kilométerre megközelítette a Leuna műveket, de ott nem tudták hogy a közelben van, ezért nem siettek a segítségére, és erőiket nem egyesítették. A gyárban lévő fegyveresek vezetői –Peter Utzelmann és Max Prenzlow- úgy döntöttek, csapataikat evakuálják, elkerülendő a nagyobb vérontást. Március 29-én a rendőri csapatok tüzérségi tűz alá vették a Leuna-műveket, másnap az ott maradt munkások letették a fegyvert. A gyárba betörő rendőrök megöltek 34 munkást, 1500-at pedig letartóztattak. Április 1-re az utolsó fegyveres csoportokat is felmorzsolták. Az akció végső mérlege 150 halott, több ezer letartóztatott, és általános letargia a munkásosztály soraiban. Elsősorban a VKPD-t tették felelőssé, a párt létszáma 350000-ről lecsökkent 150000-re. A forradalmi szervezetek végleg kiszorultak az üzemekből, lakásokban, kocsmákban tartották gyűléseiket, és ezzel véget ért az az 1918 óta tartó hagyomány, hogy a nagyüzemek a szervezkedés bázisai.

 

 

Forradalmi szervezetek: Allgemeine Arbeiter-Union Deutschlands (AAUD), Allgemeine Arbeiter-Union, Einheitsorganisation (AAUE), Freien Arbeiter-Union Deutschlands (Syndikalisten) (FAUD(S)).

 

A forradalmi időszakban a fentebb tárgyalt pártokon –KPD(S), KAPD- kívül más jellegű munkásszervezetek is fontos szerepet játszottak. Ami közös volt ezekben a szervezetekben az az adott helyzet értékelése: úgy vélték hogy a kapitalizmus világrendszer, és végérvényesen két ellentétes érdekű osztályra osztotta az emberiséget, melynek többsége proletár. A rendszer válságából elkerülhetetlenül következik a forradalom, a munkások harcából pedig megszületik a kommunizmus. Ezért van szükség szervezetre. De hogy milyen legyen a forradalmi szervezet, abban a kérdésben eltérő válaszok születtek.

Az AAUD 1920 február 14-én Hannoverben alakult meg 150 küldött résztvételével, annak ellenére hogy egy rendőrségi akció véget vetett a konferenciának. A szervezet létrehozása szervesen következett az előző évek forradalmi harcaiból, melyek megmutatták, hogy a munkások nem a szakszervezeteket, hanem a nagyüzemeket választották szerveződésük alapjául. A forradalmi üzemi szervezetek váltak a tanácsmozgalom hordozóivá, és ezeket a szervezeteket sokan az új társadalom sejtjeinek tekintették. Az unionizmus helyi szinten már 1919-ben szerveződésnek indult, és a helyi szervezetek alakultak országos szervezetté 1920-ban. Megalakulásakor 80000 tagja volt, és a taglétszám folyamatosan növekedett az év során a 300000-es létszámig. Az 1921 júniusi 4. kongresszuson 200000-es taglétszámmal számoltak.

Folyamatos vita tárgya volt a centralizáció szintjének kérdése, ugyanúgy, ahogyan a KAPD-hez való viszony is. Habár a gyakorlatot a szoros együttműködés jellemezte, több helyen az is előfordult, hogy a KAPD-tagokat kizárták a helyi AAUD-csoportból. 1921 júliusában hivatalos küldöttséget menesztettek Moszkvába a Vörös Szakszervezeti Internacionálé alakuló ülésére, de hamar kiderült, hogy nincs ott keresnivalójuk. Ebben az időben erős bizonytalanság uralta a szervezetet, sok esetben bérharcokra szorítkozott a tevékenység, jóllehet a többség elutasította a napi harcot. Általában véve az volt az AAUD álláspontja, hogy a kapitalizmuson belül az életkörülmények javítása lehetetlen. Folyamatosan volt vita a tevékenységről. Az egyik markáns vélemény szerint a szervezet feladata: „Sztrájkok, üzemfoglalások, élelmiszerek és egyéb tárgyak szervezett lefoglalása, a helyi erőszak megszervezése egyes városrészekben, még ha csak rövid időre is.”[55] Az ellenvélemény szerint hibás taktika a mindenáron való aktivitás erőltetése, de a bérharcban való részvétel még veszélyesebb, mert reformizmushoz vezet. „Nem a kapitalista magántulajdonból egy szelet, hanem a kapitalista magántulajdon maga az AAUD harcának tárgya.”[56] E véleménynek megfelelően a szervezetben uralkodó álláspont szerint a szervezés célja az osztályt szervezni a kapitalizmus megdöntésére, de az egyes munkások személyes érdekképviselete nem az ő feladatuk. Az unionisták természetesen részt vettek a mindennapi harcokban, de azt nem ők szervezték. Részt vettek minden sztrájkban, de a vezetéssel nem ültek le tárgyalni.

Az AAUD tagsága 1922 végére 12000 főre olvadt[57], majd a következő években folytatódott a hanyatlás, főleg miután 1923-ben betiltották a szervezet sajtóját. 1931-ben a szervezet maradéka egyesült a KAPD-val KAUD (Kommunistischen Arbeiter-Union Deutschlands) néven. Utolsó újságjuk 1933 februárjában jelent meg.

Az AAUE az AAUD-ból vált ki 1921 októberében. Előtte 1921 júniusában az AAUD kongresszusán léptek fel szervezetten, ahol kifejtették hogy a cél nem lehet más, mint az uralom nélküli társadalom, és a proletariátus mint osztály diktatúrája csupán egy átmeneti időszak. A bérharcokkal szemben csak a forradalmi tömegsztrájk támogatható, de ha bérharc folyik, az unió tagjai természetesen szolidárisak. Az AAUE meghatározó alakja Otto Rühle volt, az általa kidolgozott elképzelések képezték a szervezet programját. Elutasították a pártot mint szerveződési formát, mert az „a burzsoá politika alapján folyó érdekharcok fegyvere és formája”[58]. Elvetették a szakszervezeteket, melyek elsődleges funkciója szerintük a rendszerbe való integrálás. Ellenezték a centralizációt is, mely a burzsoá állam alapja, és ugyan koncentrálja az erőket, de ugyanakkor megbénítja a tagok akaratát. Szervezetüknek azért adták az egységszervezet elnevezést, mert úgy vélték hogy nincs különbség politikai és gazdasági harc között, a legkisebb bérharc is átcsaphat politikai akcióba. Centralizáció-ellenességükből következően a szervezetben megjelent olyan irányzat is, mely az országos testületek megszüntetését szorgalmazta. Az AAUE –habár eleinte jelentős tömegszervezet volt, 1922-ben 60000 taggal[59]- viszonylag rövid időn belül szétesett, utolsó csoportja 1926-ban oszlott fel Hamburgban.

Az anarcho-szindikalista szervezet, az FVdG, mely a háború alatt be volt tiltva, 1918 őszén szerveződött újjá, ebből a szervezetből jött létre következő évben az FAUD(S). Központi lapjuk, a Syndikalist hasábjain agitáltak a parlamenti választások ellen. Karl Roche szavaival: „a politikai párt és a polgári parlament a proletár osztályharc akadályozói.”[60] A kezdetben parlament-ellenes KPD(S) elfogadható volt sok szindikalista számára, gyakori volt a kettős tagság. Ez a helyzet 1919 júniusában változott meg, amikor a KPD(S) központ felhívásában a szindikalista párttagok kizárására szólított fel, majd két hónappal később kijelentették, hogy az államellenes elképzelés illuzórikus. Ezt követően az anarco-szindikalista sajtó megállapította, hogy Németországban három szociáldemokrata párt van: SPD, USPD, KPD(S).

Az FVdG tagság 1919 közepén 60000 fős volt, de 1919 december 27-30 között az FAUD(S) alapító kongresszusán a 109 delegált már 110000 tagot képviselt[61]. A szervezet ideológiája a bakunyini, kropotkini kollektivista, államellenes anarchizmus, és a gazdasági osztályharc marxi elképzelésének ötvözéséből alakult ki. Marxszal ellentétben úgy vélték, hogy nem a tőke törvényszerűségei az elsődleges tényezők a társadalmi folyamatokban. Szerintük a proletárdiktatúra csak egy párt, és sohasem az osztály uralmát jelenti. A szervezet fő feladata az osztálytudattal rendelkező tagok nevelése, valamint a szocialista alapon szervezett termelés és fogyasztás előkészítése. A szervezet erőszakellenessége főképp antimilitarizmusában jelentkezett, terveik szerint a hadiipart át kellene alakítani mezőgazdasági gépek gyártására. Elképzelésük szerint a társadalom alapja az autonóm gazdasági szervezetek föderációja lenne. A munkástanácsok révén a munkaeszközök egyedüli ura a munkás. Tisztában voltak vele, hogy a létező munkástanácsok nem ezt az elképzelést jelenítik meg: „Ahogyan a tanácsrendszer ma működik, és ahogyan törvényileg szabályozták, nem más, mint a parlamentarizmus egy fajtája.”[62]

Az FAUD(S) horizontális és vertikális szintek bonyolult összefonódásából épült fel, alapvetően föderális jelleggel, a helyi szervezetek önrendelkezési jogával. A Der Syndikalist mellett –mely 1920-ban 120000 példányban jelent meg- több helyi lapot is kiadtak, volt ifjúsági és női szekció is. Harci módszereik skálája széles volt, az üzemi és általános sztrájktól kezdve a szabotázson át -ez lehetett lassú munkavégzés, de akár a gépek megsemmisítése is- termelési és fogyasztási szövetkezetek létrehozásáig. Eredetileg valamiféle „egységes bér” bevezetésével gyakorlatilag a bérrendszer eltörléséért szálltak síkra, később egyre inkább részt vettek részcélokért való küzdelmekben. Távlati célként a kommunizmust jelölték meg, de ezt nem párt és nem állami formában képzelték el.

1922 decemberében kezdeményezői voltak az IAA (Internationale Arbeiter-Assoziation), a szindikalista internacionálé megalakításának.

A szervezetet 1933-ban számolták fel, de néhány évtizeddel később, az 1970-es években újjáalakult, és napjainkban is működik FAU néven.

 

 

Utóvédharcok (1923)

 

A forradalmi hullám lecsendesedett, a forradalmi szervezetek tagsága lemorzsolódott. Az ellenforradalmi rendcsinálás áldozatainak száma többezres nagyságrendű volt, és több tízezren kerültek hosszabb-rövidebb időre börtönbe forradalmi cselekményekért. A weimari rendszer konszolidációjával párhuzamosan a politikai centrum egyre inkább jobboldalra tolódott el. Ez megmutatkozott a bírósági ítélkezések gyakorlatában is. 1919 és 1922 között 376 politikai gyilkosságot jegyeztek fel. A 22 baloldaliak által elkövetett gyilkosságért 38 fő került bíróság elé, közülük 10 főt kivégeztek, 28 főt pedig börtönbüntetésre ítéltek, átlagosan 15 évre. A jobboldaliak által elkövetett 354 gyilkosságból 326 ügy nem került bíróság elé. Habár 50 fő beismert gyilkosságot, közülük csak 24-et ítéltek el, átlagosan 4 hónap börtönre.[63]

Az életkörülmények elsősorban a vágtató infláció miatt jelentősen romlottak. A közvetlen tiltakozó akciókon –sztrájkok, tüntetések- túl mégsem indult meg újabb forradalmi fellendülés. A legfontosabb szerveződések mérsékelt célok jegyében jöttek létre, mint a piacokon „járőröző” árellenőrző bizottságok, vagy az üzemi tanácsok által szervezett „forradalmi századok”, melyek nevükkel ellentétben alapvetően békés alakulatok voltak és legfőbb céljuk SPD és KPD által vezetett tartományi kormányok létrehozása volt. Az adott politikai helyzetben azonban ennek sem volt realitása. Amikor 1923 októberében Szászországban és Thüringiában SPD és KPD alkotta koalíciós kormány alakult, a központi kormányzat azonnal közbelépett. Megakadályozták a munkásosztály helyzetének javítására törekvő szociáldemokrata rendelkezések végrehajtását, és október 21-én a két tartományba katonai csapatok vonultak be. A nagyobb városokban volt szórványos ellenállás, de ez távolról sem nevezhető tömegmozgalomnak. A KPD tervbe vett egy országos felkelést, ennek első állomása Hamburgban lett volna. A pártnak erős bázisa, 18000 tagja volt a kikötővárosban. A közép-németországi munkáskormányok gyors bukását látva a pártközpont lefújta a felkelést, de a hamburgiak erről nem értesültek. Október 23-án éjjel harci osztagaik támadásba lendültek. Utakat és vasutakat torlaszoltak el, elvágták a telefonvezetékeket és váratlan rohammal elfoglaltak 17 rendőrőrsöt, a rendőröket lefegyverezve. A munkáskerületekben barikádok épültek, de már október 24-én este egyértelművé váltak az erőviszonyok: néhány száz rosszul felfegyverzett munkással 6000 rendőr és katona állt szemben. Mivel az országos sztrájk nem robbant ki, a felkelők október 25-én visszavonultak állásaikból. A harcokban 24 felkelő, 60 civil és 17 rendőr veszítette életét. A következő hónapokban közel 2000 embert állítottak bíróság elé az eseményekben való részvétel miatt, néhány hónapostól több évig terjedő büntetéssel sújtva őket.

Ezek az események valójában már nem is utóvédharcok voltak, hiszen nem volt mit védeni. A forradalom végetért, anélkül hogy kiteljesedett volna.

Az események egyik résztvevője, Anton Pannekoek már 1920-ban így értékelte a forradalmi időszakot: „A német burzsoázia többet tanult az orosz példából mint a proletariátus. Mialatt vörösre festette magát, hogy elaltassa a munkásokat, rögtön hozzákezdett hatalma újjászervezéséhez. A munkástanácsok kiengedték kezükből a hatalmat a szociáldemokrata pártvezéreknek és a demokratikus parlamentnek. A felfegyverzett munkások nem a burzsoáziát, hanem önmagukat fegyverezték le.”[64]

 

 

 

Néhány fontos résztvevő életrajza

 

Jan Appel (1890-1985) Hajóács, 1918-tól áll kapcsolatban a brémai baloldallal, hamburgi sztrájkok szervezője. Belép a KPD-be, a baloldali ellenzék tagja. 1920 márciusában részt vesz a Ruhr-vidéki harcokban. A Kominten 2. és 3. kongresszusán a KAPD képviselőjeként sikertelenül próbál ellenzéket szervezni. Egy AAUD újság szerkesztője, 1923-1925 között börtönben ül, ezután Hollandiába emigrál, ahol a GIK (Internacionalista Kommunista Csoport) tagja lesz.

Paul Frölich (1884-1953) A Brémai Baloldal tagja, ISD, IKD majd KPD alapító tag. A müncheni tanácsköztársaság egyik vezetője. A márciusi akció idején a VKPD-ban az „offenzíva-elmélet” képviselője. Később a pártban a trockista ellenzék (KPO) tagja. 1933-ban emigrál, 1950-ben tér vissza Németországba, ahol haláláig az SPD tagja.

Herman Gorter (1864-1927) Holland költő. Baloldali szociáldemokrataként kezdi politikai tevékenységét. A háború elől Svájcba emigrál. 1918 novemberétől Berlinben haláláig a forradalmi mozgalom teoretikusa, aktív résztvevője. KPD majd KAPD alapító tag. 1920-tól vitában áll Leninnel, a leninizmussal. 1922-től a KAPD „esseni irányzatához” tartozik, a KAI egyik létrehozója.

Max Hoelz (1889-1934) 1918-tól aktív forradalmár. Szászországban, Thüringiában tevékenykedik, munkástanács vezető, majd illegális harci csoportok szervezője. KAPD tag. 1919 áprilisától áll körözés alatt. Rablások, fogolyszöktetések, dinamitmerényletek, irattárak megsemmisítésének szervezője. Az 1921-es márciusi akció után bíróság elé állítják, országszerte szolidaritási tüntetéseket tartanak. Átlép a KPD-be. 1928-ban amnesztiával szabadul, egy náci merénylet után a Szovjetunióba emigrál, ahol a politikai rendőrség meggyilkolja. Szülővárosában 1989-ben emlékművet állítanak neki, de azt a rendszerváltás után rövid időn belül lerombolják.

Franz Jung (1888-1963) Író, 1913-tól publikál a Die Aktionban. 1914-ben dezertál, börtönbe kerül. A baloldali kommunista mozgalom aktív résztvevője, KAPD-tag. 1920-ban Appellel együtt utazik Moszkvába az Internacionálé kongresszusára. A KAPD harci szervezetének (KO) egyik vezetője, részt vesz az 1921-es márciusi akcióban. A börtön elől a Szovjetunióba emigrál, de néhány év múlva visszatér Németországba. 1934-től 1945-ig az USA-ban él, majd haláláig Németországban.

Johann Knief (1880-1919) A Brémai Baloldal, majd az IKD meghatározó alakja. Az Arbeiterpolitik, majd a Der Kommunist című lapok szerkesztője. Kritizálja a Spartakusbundot az USPD-vel való viszonyuk miatt. Következetes baloldali kommunista, elutasítja a polgári állam minden intézményét (állam, szakszervezet). 1919 januárjában aktív tagja a brémai Tanácsköztársaságnak. Betegségben hunyt el.

Eugen Leviné (1883-1919) Az 1905-ös oroszországi forradalom résztvevője. Tagja az USPD-nek, a Spartakusbundnak, majd KPD alapító tag. 1919 márciusától a müncheni kommunisták vezetője, a tanácsköztársaság radikális szárnyának irányítója. Annak leverése után kivégzik. „Mi, kommunisták csupán szabadságolt halottak vagyunk” –írta halála előtt.

Karl Liebknecht (1871-1919) 1900-tól az SPD tagja, 1912-től Reichstag képviselő. A háború alatt antimilitarista, a Spartakusbund, majd a KPD alapító tagja. Radikális szociáldemokrata, a parlamenti résztvétel mellett áll ki. Az 1919 januári felkelés idején magával sodorják az események. Habár azt gondolta, hogy a feltételek nem érettek a hatalom megragadására, mégis részt vállalt a felkelés önjelölt vezetőinek tevékenységében.

Rosa Luxemburg (1870-1919) A baloldali szociáldemokrácia legismertebb teoretikusa. A Tőkefelhalmozás (1913) című művében fejti ki dekadencia-elméletét, mely szerint a tőke kezdeti, progresszív szakasza után eljön a hanyatlásának kora, mely önmagában elvezet a kapitalizmus bukásához. Az orosz forradalom (1918) című művében a bolsevik politikát kritizálja a földosztás miatt (ez csak új tulajdonosi réteget hoz létre), a nemzeti önrendelkezés miatt (ez csak a helyi burzsoáziákat erősíti), és a pártdiktatúra létrehozása miatt (ez polgári típusú diktatúra, hiszen az osztály diktatúrája valójában korlátlan demokrácia). Összességében az oroszországi „kétes megoldások végső soron csak a nemzetközi szocializmus világháborúbeli csődjének kisugárzásai voltak.” A KPD alapításakor parlamentpárti véleményével kisebbségben maradt. Kritizálta Liebknechtet a januári eseményekben való résztvétele miatt. Mindkettőjükkel végeztek a Berlinbe bevonuló tiszti csapatok.

August Merges (1870-1933) Szabó. 1914-től tagja a baloldali radikális mozgalomnak. 1918-ban a braunschweigi munkástanács, majd a Tanácsköztársaság vezetője, helyi felkelések szervezője. KAPD-tag, majd 1921-ben átlép a KPD-ba. 1933-ban a nácik meggyilkolják.

Werner Möller (1888-1919) Munkásköltő. A Lichtsstrahlen és az Arbeiterpolitik munkatársa, IKD majd KPD tag. 1919 január 5-én részt vesz a Vowärts-székház elfoglalásában, majd az ostrom idején parlamenterként megy a fehér csapatokhoz tárgyalni, akik négy társával együtt kivégzik.

Anton Pannekoek (1873-1960) Holland csillagász. Baloldali szociáldemokrata teoretikusként kezdi politikai tevékenységét. 1914-ben kiutasítják Németországból. ISD, IKD, KPD, majd KAPD tag, teoretikus. A tanácskommunizmus egyik meghatározó alakja. Csillagászati tudományos tevékenysége is jelentős.

Franz Pfemfert (1879-1954) 1911-től a Die Aktion című irodalmi-politikai folyóirat kiadója. Az újság az expresszionista irodalom és a baloldali radikálisok egyik szócsöve. A háború idején csak irodalmi kiadvány, de 1918-tól már a baloldali kommunisták orgánuma. A KAPD alapító tagja. A Die Aktion 1920-tól Otto Rühle egységszervezet-ideológiájának képviselője, 1927-től már trockista szellemiségű. Pfemfert 1933-ban emigrál, 1941-től haláláig Mexikóban él.

Karl Plättner (1893-1945) A háború alatt háborúellenes tevékenység miatt bebörtönzik. 1918-tól IKD, KPD, majd KAPD tag. A nagyobb fegyveres lázadások aktív résztvevője. Fegyveres csoportjaival rablással szerez pénzt mozgalmi célokra. Az 1921-es márciusi akció után a „szervezett bandák harcának” ideológiáját hirdeti meg, csoportja ennek szellemében tevékenykedik. 1921-ben letartóztatják, 1928-ban amnesztiával szabadul. A náci időkben koncentrációs táborba zárják, megbetegszik, a háború vége után rövidesen meghal.

Bernhard Reichenbach (1888-1975) KAPD alapító tag, 1922-től az „esseni irányzat” tagja. 1924-ben átlép az SPD-be, 1935-ben Angliába emigrál.

Otto Rühle (1874-1943) Az SPD tagjaként Reichstag képviselő 1914-ben, megtagadja a hadihitelek megszavazását. Az IKD, a KPD, a KAPD alapító tagja, az AAUD majd az AAU-E vezetője. 1933-ban emigrál, Mexikóban hal meg. Teoretikus munkássága mellett pedagógiai tevékenysége is jelentős.

Karl Schröder (1885-1950) A háború idején a Spartakusbund tagja, a Rote Fahne egyik kiadója. KPD, majd KAPD alapító tag, a KAI egyik szervezője. 1922-től az „eseni irányzat” egyik vezetője. 1924-ben átlép az SPD-be. A náci időkben részt vesz az illegális mozgalomban, 1936-ban bebörtönzik. 1948-ban Kelet-Berlinbe költözik, belép az állampártba.

Peter Utzelmann (1894-1972) Asztalos. 1918-ban részt vesz a kieli matrózlázadásban, majd a Népi Tengerészhadosztály tagja. Részt vesz az 1919 januári berlini harcokban. A KAPD alapító tagja. 1921-ben a Leuna-művek felkelőinek szervezeti vezetője. Bebörtönzik, 1923-ban amnesztiával szabadul. 1928-ban belép az SPD-be, ahonnan 1932-ben kizárják. A náci időkben részt vesz az illegális mozgalomban, 1936-ban bebörtönzik. 1950-ig Kelet-Németországban él, majd haláláig Nyugat-Berlinben.

 

Csoma Lajos

 

Bibliográfia

Magyar

Almási János: Berlin – 1918. Bp, 1969

Badia, Gilbert: Németország tegnap és ma 1917-1962. Bp. 1965

Berend T. Iván: Válságos évtizedek. Bp. 1987

Farkas Márton: A császári sas lehull. Bp, 1982

Freyer, Paul Herbert: Viharmadarak. Bp, 1978

Haffner, Sebastian: Az elárult forradalom. Bp. 2007

Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma. (1917-1921) Bp. 1989

Johnson, Paul: A modern kor. Bp, 2000

Konok Péter: Baloldali radikalizmusok a 20. században. Bp. 2006

Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Bp. 1985

Kerekes Lajos: Hitler puccs a sörházban. Bp. 1976

Németh István: Németország története. Egységtől az egységig. (1871-1990) Bp, 2004.

Rosa Luxemburg és az orosz forradalom. Bp, ELTE 1983

Székely Gábor: A komintern és a fasizmus. Bp. 1980

Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása. Bp. 1983

Tokody Gyula: Németország 1918-1919. Bp. 1980

Tokody Gyula: Németország és a magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1980

Tokody-Niederhauser: Németország története. Bp, 1972

Winkler, Heinrich August: Németország története a modern korban I. kötet. Bp, 2005.

Német, angol

Arnold, Volker: Rätebewegung und Rätetheorien in der Novemberrevolution. Hamburg, 1985

Bock, Hans Manfred: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923. Meisenheim am Glan, 1969

Bourrinet, Philippe: „Neither Lenin nor Trotski nor Stalin!” The Dutch and German Communist Left (1900-1968) ( http://www.revalvaatio.org/wp/wp-content/uploads/bourrinet-the_dutch_and_german.pdf 2013.01.04.)

Dauvé, Gilles-Authier, Denis: The Communist Left in Germany 1918-1921.

( http://www.marxists.org/subject/germany-1918-23/dauve-authier/index.htm 2013.01.04.)

Frölich, Paul: Die Bayrische Räte-Republik. Karlsruhe, 2001

Gebhardt, Manfred: Max Hoelz. Berlin, 1985

Hoelz, Max: Vom „Weißen Kreuz” zur roten Fahne. Berlin,1929 (Reprint:Frankfurt, 1969)

Kinner, Klaus: Der deutsche Kommunismus. Band 1. Die Weimarer Zeit. Berlin, 1999

Langer, Bernd: Revolution und bewaffnete Aufstände in Deutschland 1918-1923. Göttingen, 2010.

Mallmann, Klaus-Michael: Kommunisten is der Weimarer Republik. Sozialgeschichte einer revolutionären Bewegung. Darmstadt, 1996

Reichenbach, Bernhard: Zur Geschichte der KAPD. 1928.

Rübner, Hartmut: Freiheit und Brot. Die Frie Arbeiter-Union Deutschlands. Eine Studie zur Geschichte des Anarchosyndikalismus. Berlin/Köln 1994

Seywald, Aiga: Die Presse der sozialen Bewegungen 1918-1933. Essen, 1994

Siegfried, Detlef: Das radikale Milieu. Kieler Novemberrevolution, Sozialwissenschaft und Linksradikalismus 1917-1922. Wiesbaden, 2004.

Weber, Stefan: Ein kommunisticher Putsch? Märzaktion 1921 Berlin, 1991

 

Dokumentumok

Anarchistische Texte. Berlin, 1978. Benne: Mühsam, Rocker, Landauer

Appelle einer Revolution. Dokumente aus Bayern zum Jahr 1918/1919. Hrg. Karl-Ludwig Ay. München, 1968.

Aufruf des Gründungsparteitages der KAPD 1920.

Die Linke gegen die Parteiherrschaft – Dokumente der Weltrevolution Band. 3. Hrg. Frits Kool. Olten, 1970. Benne: Pannekoek, Gorter, Rühle, Schröder, KAPD, AAU program.

Die Münchner Räterepublik. Hrg. Tankred Dorst. Frankfurt am Main, 1968.

Erklärung der Internationalen Kommunisten Dresdens 1918.

Extracts from the Guidelines of the AAUD December 1920.

Gorter, Herman: Nyílt levél Leninhez

Hempel, Max (Jan Appel) beszéde a III. Internacionálé 3. kongresszusán 1921. július.

Kun Béla: A szektásságtól az ellenforradalomig (A KAPD kérdéséhez) 1921. aug. 28.

Lenin, V. I.: Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége 1920.

Liebknecht, Luxemburg írások, cikkek

Pfemfert, Franz: Lenin’s Infantile Disorder … and the Third International

Protokoll des Gründungsparteitages der KPD

Richtlinien für die Allgemeine Arbeiter-Union (Einheitsorganisation) 1921.

Rühle, Otto: A forradalom nem pártügy! 1920.

Rühle, Otto: From the Bourgeois to the Proletarian Revolution 1924

Schneider, Ernst: A wilhelmshaveni felkelés

Theses on the Role of the Party in the Proletarian Revolution (KAPD, 1921)

 

 

 

 

 

 

 



[1] Karl Schröder: Vom Werden der neuen Gesellschaft 1920. Ford: Somogyi Boglárka (Ahol nincs külön feltüntetve a továbbiakban is az ő fordításait használjuk.)

[2] Schröder, i.m.

[3] A német nyelvű irodalomban még a legutóbbi időkben is jelennek meg hasonló szemléletű művek, pl. Klaus Kinner :Der deutsche Kommunismus. Berlin 1999.

[4] Hartmut Rübner: Freiheit und Brot. Berlin/Köln, 1994. 16.

[5] Karl Liebknecht: A fő ellenség a saját országunkban van. 1915 május.

[6] Hans Manfred Bock: Syndikalismus und Linkskommunismus von 1918-1923. Meisenheim am Glan, 1969. 66.

[7] Bock, i.m. 72.

[8] Bock, i.m. 77.

[9] Die Aktion. Zweite Lieferung. Heft 209. Hamburg, 2004. 9.

[10] Bock, i.m. 67.

[11] Rübner, i.m. 23.

[12] Rübner, i.m. 19.

[13] Rübner, i.m. 20.

[14] Ernst Schneider: The Wilhelmshaven Revolt. In: The Raven. Nr. 8. London, 1989. 364.

[15] A felhívás szövege olvasható: Sebastian Haffner: Az elárult forradalom. Budapest, 2007. 112.

[16] Kerekes Lajos: A weimari köztársaság. Budapest, 1985. 68.

[17] Bock, i.m. 88.

[18] Bock, i.m. 90.

[19] Die Aktion, Heft 209. 45.

[20] Der Kommunist Nr. 2. Drezda, 1918 november.

[21] Bock, i.m. 90.

[22] A felhívás teljes szövege: Bock, i.m. 351.

[23] Mit akar a Spartakus Szövetség? Die Rote Fahne, 1918. december 14.

[24] Mit akar a Spartakus Szövetség?

[25] Konok Péter: Baloldali radikalizmusok a 20. században. Budapest, 2006. 94.

[26] Bock, i.m. 96.

[27] Bock, i.m. 92.

[28] Egy tanácsköztársaság részletes leírását l. Schneider, i.m.

[29] Die Rote Fahne, 1919. január 14.

[30] Die Rote Fahne, 1919. január 15.

[31] Fegyvereket osztottak ki a 20 év fölötti, szocialista párti vagy szakszervezeti tag munkásoknak. A közlemény reprintje megtalálható: Appelle einer Revolution. Dokumente aus Bayern zum Jahr 1918/1919. Hrg. Karl-Ludwig Ay. München, 1968. Anlage 71.

[32] „A burzsoáziának megmutathatjuk, hogy a proletariátus nem hajlandó többé rabszolgasorban élni. Gyors cselekvés szükséges, minden osztálytudatos munkást felszólítunk, hogy azonnal alakítson vörös alakulatokat!” Apelle.. . i.m. 29.

[33] Appelle... i.m. Anlage 76.

[34] Appelle... i.m. Anlage 77.

[35] Appelle... i.m. Anlage 78.

[36] Münchner Rote Fahne. Nr. 29. április 29. Appelle…i.m. 32.

[37] Appelle… i.m. Anlage 89.

[38] Appelle… i.m. Anlage 91.

[39] Az arányokat a Vörös Hadsereg 149, a hadsereg által kivégzett tagjának pártállása alapján számolták ki. Bock, i.m. 293.

[40] Az USPD programot l. Németh István: Németországi alternatívák 1918-1933. Bp, 1995. 23.

[41] KAZ (Kommunistische Arbeiter-Zeitung, Hamburg, Nr. 151. 1919. In. Bock, i.m. 225.

[42] Bock, i.m. 239.

[43] Bock, i.m. 229.

[44] A programból hosszú részletek olvashatók: Konok, i.m. 98-102.

[45] Az irányzat fő reprezentánsa, Otto Rühle így fogalmazott: „A forradalom nem pártügy!” (Rühle: Die Revolution ist keine Parteisache! Die Aktion. Nr. 17-18, 1920.)

[46] A KAPD és a III. Internacionálé kapcsolatának részletes elemzését l. Konok, i.m. 105-118.

[47] Statuten für die Kampforganisation der KAPD. Bock, i.m. 419.

[48] Bock, i.m. 235.

[49] L. Aiga Seywald: Die Presse der Sozialen Bewegungen 1918-1933. Essen, 1994. A szerkesztő 1194 különböző baloldali kiadványt ismertet.

[50] Bock, i.m. 242.

[51] Miután 1920 decemberében egyesült az USPD és a KPD(S), felvette a Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands nevet.

[52] Szerepéről l. Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Bp, 1979. 234-252.

[53] A március 24-i felhívás teljes szövege: Stefan Weber: Ein kommunistischer Putsch? Berlin, 1991. 275.

[54] A harcoló csapatok mozgásáról l. Weber, i.m. 176.

[55] Der Klassenkampf Nr. 4. 1922. Bock, i.m. 207.

[56] Der Kampfruf Nr. 3. 1922. Bock, i.m. 207.

[57] Bock, i.m. 209.

[58] Die Aktion Nr. 37/38. 1921. Bock, i.m. 217.

[59] Philippe Bourrinet: The Dutch and German Communist Left (1900-1968) 2003. 173.

[60] Rübner, i.m. 35.

[61] Rübner, i.m. 36.

[62] Der Syndikalist 1919. Rübner, i.m. 45.

[63] Paul Johnson: A modern kor. Budapest, 2000. 142.

[64] Anton Pannekoek: Weltrevolution und kommunistische Taktik. 1920.

 

Ki az a Bakunyin???

Mihail Alekszandrovics Bakunyin

Mihail Alekszandrovics Bakunyin, a rombolás apostola és hivatásos forradalmár. Mit jelent e két meghatározás, mit tett, és hogyan élt az az ember, akit még úgy is szoktak hívni: az anarchizmus atyja.

Fiatalkor

Bakunyin 1814-ben született Oroszországban. 14 éves koráig tehetős szülei birtokán élt, felvilágosult apja tanította tudományokra, nyugalomban és har­móniában telt a gyerekkor. Hamarosan azonban a szentpétervári tüzériskola növendéke lett, de nem szerette a hadapródok és tisztek világát. Sok mocsokkal és hazugsággal találkozott. Mihailt egy ezre­dessel szembeni tiszteletlenség nyomán parkolópá­lyára állítják, de ő nem rezel be, otthagyja a had­sereget. Moszkvába költözik, ahol folytatja tanul­mányait. Ebben az időben dúl a cárizmus, az önkény­uralom ideológiája hat át mindent. Bakunyin azon gondolkodókhoz csatlakozik, akik keresik a választ a társadalmi fejlődés kérdéseire. Apja akarata ellenére nem vállal állást, matektanításból próbálja tengetni életét.

A hosszas filozofálások, beszélgetések kitűnő szónokká érlelték a jó vitaérzékkel született Bakunyint. VégüI a tudás utáni szomja nyugat felé fordítja. Mivel szülei nem támogatják őt, kölcsönpénzből tud elhajózni Berlinbe, a szellemi élet Mekkájába.

„Szabadnak lenni, és felszabadítani másokat..."

Bakunyin 4 évig Berlinben él, és kialakul gondo­lkodásának néhány meghatározó vonása. Leszáll a szellem és elmélkedés magaslatairól, és rájön, hogy pusztán gondolkodással nem segíthet az emberiség keservein és kínjain. A megoldás: a harc. Meg­győződése szerint, hogy felszabadítsunk másokat és új életre bíztassuk őket, mindenekelőtt magunknak kell felszabadulnunk, és új életet kezdenünk. Ugyanakkor le kell rombolni az önkény, elnyomás és zsarnokság minden intézményét és rendjét, s ez által a „rombolás szenvedélye egyúttal alkotó szenvedély is. "A filozofáló Bakunyin a politikai harcosok soraiba lépett, életét a propagandának és a forradalomnak szentelte.

1844-ben az orosz kormány hazarendeli Baku­nyint, de ő cseszik rájuk, erre azok megfosztják nemesi rangjától (puff neki), és hazatérése esetére Szibériába utalják.

Berlin után Párizsban él, összebarátkozik ifjú kom­munistákkal és egyre többet tud meg a munkásság nyomoráról. Viszont a hatóságok is egyre többet tudnak Bakunyinról. Párizsban találkozik Marxszal és nagy hatással van rá a kommunizmus, bár eszméit elhatárolja tőle. Bakunyinra még jelentősebb hatást gyakorol Proudhon, aki következetesen támadja a magántulajdont, és az új társadalmi szerveződésként a föderalizmust, vagyis a szabad társulások szövet­ségeként képzeli el.

A lengyel helyzet

Lengyelország az orosz cárizmus igáját nyögi, de már érlelődik a lengyel felszabadító mozgalom. Ehhez csatlakoznak az emigráns orosz forradalmárok, abban reménykedve, hogy, a lengyel nép felszabadításának lendülete segíteni fogja az orosz népet, hogy elsöpörje a sötét cárizmus önkényét. Bakunyin internacionalizmusa mellett, különösen lelkes híve volt a szláv népek felszabadításának, ezért az orosz kormány kiadatását kérte a fran­ciáktól. Bakunyin áthúzott Brüsszelbe. Azonban 10 napra rá Párizsban kitört a forradalom, amely végigsöpört Európán. Bár a különböző országok­ban a forradalmak céljai és feladataik külön­böztek egymástól, alapjaiban rengették meg a monarchikus rezsimeket. Bakunyin áthúzott Párizsba, s belevetette magát a forradalmi nyüzs­gésbe. „Hajnali négy-öt órakor keltem, éjjel ket­tőkor feküdtem e, egész nap talpon voltam, valóban minden gyűlésen, összejövetelen, klub­ban, felvonuláson, menetben, demonstrációban részt vettem, egy szó mint száz, minden érzésem­mel, minden pórusommal magamba szívtam a megrészegítő forradalmi légkört."

A szláv nacionalizmus

Forrongott a talaj keleten is. ezért Bakunyin Németországba , majd Prágába utazott, hogy elősegítse a felkelés kirobbanását. Prágában részt vett a szlávok nemzetgyűlésén. A kong­resszus 340 küldötte (csehek, morvák, szlovákok, ruszinok (ukránok), lengyelek, horvá­tok és szerbek) a szlávok felszabadításáért gyűlt össze. Többségük ezt az Osztrák Monarchia oldalán, a magyarok és németek ellen képzelték el. Bakunyin szerint a szláv érdek elárulása szövetkezni a reakcióval (a Monarchiával vagy a Cárral). Kiadványában, a „Felhívás a szlávokhoz", bírálta a magyar uralkodó osztály nemzetiségi politikáját, viszont a szláv „szövetség felajánlása egy népnek, amely most olyan veszélyben van, mint a magyar nép, nem valamiféle megalázó dolog",  „a nagylelkűségnek ezzel az aktusával a legerőteljesebben népszerűsíti az összes nép szabadságának elvét.” Másik kiáltványában így fogalmaz: „A magyarok leleplezték az osztrák dinasztia gyengeségét; e hősies harccal megmentették magukat és Ausztria összes népét a rabságtól..., aki fellép a magyarok ellen, az az egész emberiség ellensége, tulajdon szabad­ságának ellensége.” Felhívása sokakra hatással van, és több nyelvre lefordítva gyorsan eljut min­den országba, de nem tudja befolyásolni lényegében a szláv nacionalizmus irányát. Prágában felkelés tör ki, a kongresszus nem tudja folytatni munkáját. A felkelést leverik, Bakunyin legközelebb Drezdában mutatkozik.

1849 júniusában a prágai harc folytatását szervezi Drezdából, miközben ott is felkelés tör ki. Május elsején történtek az első összecsapá­sok a fegyverraktárakat ostromló tömeg, és a katonák között. Barrikádok épülnek, s Bakunyin nem sokat késlekedik támogatnia felkelőket. A forradalmat, bárhol robbant is ki, személyes ügyének érezte. Sok barátja volt a drezdai demokraták között, például Richard Wagner, a zeneszerző, aki szimpatizált nézeteivel, és akit lenyűgözött Bakunyin egyénisége. A felkelést azonban visszaszorították, s Bakunyin csendőrkézre kerül.

Börtön

2 évet Eruópában, 6 évet Oroszország börtöneiben raboskodik, majd pedig 7 év Szibériai száműzetés következik. Eközben, 47 éves megházasodik, majd majd Japánon és Amerikán keresztűl Angliába szökik.

A harc folytatódik

Végigutazza Európát, s újra részt vesz a szo­cialista és forradalmi csoportok munkájában. 1864-ben megalakítja az első anarchista szövet­séget, a titkos Internacionális Testvériséget. Tag­jainak száma alig 70 fő, mind Bakunyin támo­gatói és hívei. A Testvériség tagjai az anarchikus szocializmust vallják, vagyis minden egyén teljes szabadságát, melynek csak mások egyenlő szabadsága szab határt. Pontosabban az egyén szabadsága mások szabadságában nyer iga­zolást, s így válik a közös szabadsággá. Tagadják a magántulajdont, s az államot, mint olyan intézményt, amely gyökeresen szembenáll az emberi szabadsággal. Akik a nép teljes fel­szabadításának hívei, rombolják le az összes államokat, és romjaikon alapítsák meg az összes országok szabad termelő társulásainak föderá­cióját. Nézeteit a „Forradalmi katekizmus” című kiadványában vázolja, erre vonatkozólag.

Sok munka és szervezkedés után, 1868-ban kénytelen rádöbbenni: szövetsége nem elég erős, a reakciós rezsimek stabilan állnak. Azzal a titkolt céllal lép az Európaszerte egyre erősödő Nemzetközi Munkásszövetségbe, hogy Marxtól és Engelstől eltérő irányba terelje az Interna­cionálét. Persze Marx nem volt hülye, rájött a dologra és kizárták Bakunyint és társait. Ezzel kettészakadt a szocialista mozgalom, az anar­chista szervezet újabb híveket toborozva működött tovább. Az anarchizmus leginkább Spanyolországban vert gyökeret, és vált tömegessé, ahol a szocialista mozgalmat a kezdetektől az anarchisták határozták meg.

Bakunyin 1873-ban már betegeskedve, megfáradtan, Olaszországban telepszik le. A börtönévek megtörték egészségét, s engedve olasz barátai rábeszélésének, visszavonulva segítette a forradalmi tevékenységet. Hatására akkor főleg Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban terjedt el a hatalomnélküliség eszméje, de öröksége hatással volt Mexikóban, Amerikában, Oroszországban és mindenhol, ahol az igazságért és a hatalom ellen indult a harc.

Mihail Bakunyin 1876. július 1-jén meghalt.


Kropotkin visszaemlékezése

„Bakunyin akkor Locarnoban lakott. Nem volt alkalmam őt meglátni, amit most rend­kívüli módon sajnálok, mert amikor négy év múlva ismét Svájcba jöttem, már halott volt.

Ő volt az, aki Jurabeli barátaimnak a segít­ségére volt, hogy eszméiket tisztázzák, és követeléseiket megformulázzák és aki a for­radalomért való hatalmas, izzó, ellenállhatatlan lelkesedést beléjük plántálta. Alighogy észrevette, hogy egy kis lap, amelyet Guil­laume kezdeményezett, és amely a jurabeli Locle-ban megjelent, a szocialista mozgalom­ban az önálló gondolkozás új hangját ütötte meg, ő is eljött Locle-ba. Napokon és éjsza­kákon át beszélt új barátainak az anarchista szellemben való továbbhaladás szük­ségességéről, az említett lap számára egész sor mélyen átgondolt és ragyogó cikket írt az emberiség előrehaladásáról a szabadság felé, lelkesedést öntött új barátaiba, és így teremtett meg az anarchizmus számára egy házi tűzhelyet, amelyről aztán Európaszerte széjjelsugárzott az anarchizmus.

Miután aztán Locarnoba elment, ahonnan hasonló mozgalmat indított Olaszországban, és rokonszenves és tehetséges küldöttje, Fanelli által Spanyolországban is életre hívott, a Jurában megkezdett művét a jura­munkások önállóan folytatták. Beszélgeté­seik közben gyakran visszatért a „Michel” név, de nem mint valami távollevő főnök neve, akinek nézetei törvényszámba mennek, hanem mint a személyes jóbarát neve, akiről mindenki szeretettel és bajtársi módon beszél. Leginkább az tűnt föl nekem, hogy Bakunyin hatásainak titka sokkal kevésbé rejlett szellemi fölényében, mint inkább erkölcsi lényében. Ha az anarchizmusra vagy a szövetség magatartására terelődött a beszélgetés, sohasem hallottam valamely állítás érvéül az olyan kijelentést, hogy „Bakunyin ezt mondta”, vagy „Bakunyin ezt így gondolja”. Írásai és szavai nem mentek csalhatatlanságszámba, aminek föltétlenül engedelmeskedni kell, ahogy ezt sajnos igen gyakran látjuk a politikai pártoknál. Mindegyik kérdésben, amelyben az intellektualitás a leg­nagyobb fórum, mindenki a saját érveit érvényesítette. Akár ha Bakunyintól való volt az érvek tartalma, és formája, akár pedig ő szedte el azokat jurabeli barátaitól, az érveknek mindig egyéni jellegük volt. Csak egyszer hallottam Bakunyin nevét, mint tekin­télyét említeni és ez olyannyira feltűnt nekem, hogy most is emlékezem a beszél­getés helyére és közelebbi körülményeire. A fiatal emberek egyszer nők jelenlétében oly beszélgetést folytattak, amely egyáltalán nem hangzott tiszteletteljesen a másik nem­mel szemben. És akkor egy nőnek a következő felkiáltása hallgattatta el őket: „Kár, hogy nincs itt Michel, ő majd megtaní­tana titeket!”

A forradalmárnak ez az óriási alakja, aki mindenét odaadta a forradalom ügyének, aki egyedül csak érte élt és erről való felfogásából az élet számára a legmagasabb és legtisztább szemléletet vonta le, még mindig nagy hatást gyakorolt rájuk.”

Kropotkin: Egy orosz forradalmár emlékiratai



A cikk a Szabad Alternatíva anarchista havilap 1998. júliusi számából lett beszkennelve.

A skinheadekről

Az eredeti skinheadek

Az 1960-as évek második felében egy új stílus képviselői jelentek meg Anglia nagyvárosaiban: a skinheadek. A mozgalom képviselői munkásfiatalok voltak, a munkás lakótelepek, a blokkházak gyermekei, akik gyűlölték a gazdagokat, a rendőröket, a középosztálybeli hippiket és az egész rendszert. Ska, rock-steady, beat zenére buliztak, a jamaicai fiatalokkal együtt. A stílus fontos elemei: munkásbakancs (a Doc Martens akkor még nem divatcikk volt), farmernadrág, nadrágtartó, kockás ing, dzseki (farmer, vagy más anyagból, de egyáltalán nem a bomber volt a kizáróla­gos), kopasz fej. A korszak egyik jeles skin-zenekara volt a később egészen más pályát befutó Slade.

A mozgalom a más szubkultúrákkal és a rendőrökkel való háborúzások hatására az 1970-es évek elejére jelentősen visszae­sett, ám csak néhány évre. Az 1970-es évek végén ismét fellendült a skin-mozga­lom, két irányból kapva megerősítést. Egyrészt a 2-Tone ska-zenekarok hatása érvényesült, másrészt a punk-robbanásból megszületett a skinhead zenei stílus, az Oi! A skinhead mozgalomban, ami alapvetően baloldali, rendszerellenes beállítottságú irányzat volt, ez idő tájt megjelenni a fasiszta ideológia. A fasiszta csoportok és zenekarok - meg persze a szenzációhajhász sajtó - mindent megtettek, hogy elhitessék: az Oi a fasizmus hangja. Nos nekik nincs közük a skin-moz­galomhoz, ők nem skin, hanem bonehead­ek (csontfejűek). A skin és az Oi bandák döntő többsége antifasiszta - amit pl. az Oi a rasszizmus ellenmozgalom is jelez. Ezek a bandák - pl. Blitz, Sham 69, Business, Partizans, Infa Riot, Cockney Rejects, Angelic Upstarts, Redskins, Red London, és még - némi megingás után - a 4Skins is -élesben szemben álltak az olyan nácikkal, mint a pl. Skrewdriver vagy a Brutal Attack. A skinheadek világszerte létrehozták a saját politikai csoportjaikat, amelyeket az osztályharcos beállítottság mellett radikális antifasizmus és anti-rasszizmus jellemez. Pl. a SHARP (Skin­heads Against Racial Prejudice - skinhead­ek a faji megkülön­böztetés ellen -USA,

Anglia, Németo.), Anti-Fascist Action (Anglia), Red Action, Mayday Skins (USA), és számtalan német, spanyol, olasz skin csoport. Magyarországon az 1980-as évek elején jelent meg a skin mozgalom. Sajnos teljesen eltorzítva a valóságot, kizárólag a fasiszta csontfe­jűekről érkeztek híradások, így a valódi skinhead mozgalom nem tudott gyökeret vetni.

A skinheadeket ma is mindenki a nacionalista, rasszista csontfejűekkel azonosítja, pedig a lázadó, rendszerel­lenes, osztályharcos skin-mozgalomnak nem sok köze van a konzervatív, rendszer­párti csontfejűekhez, akik csupán a tőke által mozgatott marionett-bábok.

Megjelent a Szabad ldők '95. májusi számában