Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

A liberter kommunizmus szerveződési platformja (1926)

 

ÁLTALÁNOS RÉSZ

1. Osztályharc - szerepe és jelentése

Nincs egységes emberiség
Csak osztályok vannak
Szolgák és Rabtartók

Napjaink burzsoá kapitalista társadalma - összes elődeihez hasonlóan - nem "egységes emberiségből" áll. Két alapvetően különböző táborra oszlik, amelyek társadalmi különbsége helyzetükből és funkcióikból ered; a proletariátusból (a szó tágabb értelmében), és a burzsoáziából.
A proletariátus osztályrésze immár századok óta, hogy hordozza a fizikai munka súlyos igáját, a munkáét, amely a javakat termeli, de nem neki, hanem annak a kiváltságos osztálynak, amelyik a magántulajdont, a hatalmat, a kulturális termékeket (tudományt, művelődést, művészetet) birtokolja: a burzsoáziának. A munkástömegek társadalmi rabszolgasága és kizsákmányoltatása az az alap, amelyen a modern társadalom nyugszik, amely nélkül képtelen létezni.
Ez hozza létre az osztályharcot, amely egyrészről nyílt, erőszakos módon lép fel, másrészről egy lassú, érzékelhetetlen fejlődés látszataként, amely a szükségletek és követelések, valamint a munkásigazság elképzelésének visszatükröződése.
Az emberi társadalom teljes története a dolgozó tömegeknek jogaikért, szabadságukért, a jobb életért vívott harcának folyamataként jelenik meg. Mindig ez volt az elsődleges faktora az emberi társadalmaknak, amely meghatározta formájukat és struktúrájukat.
Az összes állam politikai és társadalmi uralma mindenekelőtt az osztályharc terméke. Bármely társadalom alapvető felépítése megmutatja, hogy milyen szinten áll, és hol található az osztályharc. A legkisebb változás az osztályok harcának folyamatában, az osztályok közötti relatív erőviszonyokban folyamatos változásokat eredményez az adott társadalom összetételében és struktúrájában.
Ez az általános, átfogó megjelenése és jelentése az osztályharcnak az osztálytársadalmak életében.


2. Az erőszakos társadalmi forradalom szükségessége

A tömegek erőszakos rabságba hajtása és kizsákmányolása a modern társadalom alapja. Működésének minden megjelenése: a közgazdaság, a politika, a társadalmi viszonyok, osztályerőszakon nyugszanak, amelynek kiszolgáló szervei: a hatóságok, a rendőrség, a hadsereg, a bíróságok. Minden ebben a társadalomban, minden egyes vállalkozás, akárcsak maga az egész Állam nem más, mint a kapitalizmus bástyája, ahonnan állandóan szemmel tarthatják a munkásokat, és ahonnan bármikor készek bevetni erőiket a munkások bármilyen mozgalma ellen, amely veszélyezteti ennek a társadalomnak az alapjait, vagy akár csak megzavarja a nyugalmát.
Ugyanakkor ennek a társadalomnak a rendszere szándékosan a tudatlanság és a szellemi megrekedtség állapotában tartja a dolgozó tömegeket; erővel akadályozza meg morális és intellektuális szintjük emelkedését, hogy minél egyszerűbben tehessen velük, amit akar.
A modern társadalom haladása: a tőke technikai fejlődése és politikai rendszerének tökéletesedése megerősíti az uralkodó osztályokat, és egyre nehezebbé teszi az ellenük való harcot, ezáltal késlelteti a munkaerő felszabadításának döntő pillanatát.
A modern társadalom elemzése ahhoz a végkövetkeztetéshez vezet minket, hogy a kapitalista társadalomnak a szabad dolgozók társadalmává való alakításához vezető egyetlen lehetséges út az erőszakos társadalmi forradalmon át vezet.


3. Anarchizmus és liberter kommunizmus

A munkások elnyomásának termékeként létrejövő osztályharc, és az elnyomottak igénye a szabadságra adott életet az anarchizmus elképzelésének: az elképzelésnek, amelynek alapja az osztályok létén és az Államon nyugvó társadalmi rendszer teljes tagadása, és annak felváltása a munkások szabad, állam mentes önigazgató társadalmával.
Így az anarchizmus nem egy gondolkodó vagy pedig egy filozófus absztrakt észrevételeiből származik, hanem a munkásoknak a kapitalizmus ellen folytatott közvetlen harcából, a munkások akaratából és szükségleteiből, a szabadság és egyenlőség utáni vágyaikból, azokból a vágyakból, amelyek részben kifejeződtek a dolgozó tömegek létének és harcának leghősiesebb részeiben.
A kiemelkedő anarchista gondolkodók, Bakunyin, Kropotkin és a többiek nem felfedezték az anarchizmust, hanem, meglátva azt a tömegekben, gondolataik és tudásuk erejével egyszerűen csak segítettek meghatározni és elterjeszteni.
Az anarchizmus nem személyes erőfeszítések eredménye, és nem is egyéni kutatások tárgya.
Hasonlóképpen, az anarchizmus nem humanista vágyak terméke. Nem létezik egységes emberiség. Bármilyen kísérlet, amely az anarchizmust a jelenlegi humanizmus megjelenésének próbálja meg beállítani, vagy egy általános humanista jellemzőkkel kívánja felruházni, történeti és társadalmi szempontból is hazugság, amely vitathatatlanul a fennálló helyzet és a további kizsákmányolás igazolásához vezet.
Az anarchizmus általános humanitása csak abban az értelemben igaz, hogy a tömegek elképzelései minden ember életében javulást hoznak majd, és ez véget vet a jelenlegi vagy jövőbeni humanizmusnak, mely elválaszthatatlan a kizsákmányolt munka lététől. Ha a munkástömegek győzedelmeskednek, az egész emberi nem újjászületik; ha nem, akkor az erőszak, kizsákmányolás, rabszolgaság és elnyomás ugyanúgy uralja majd tovább a világot, mint annak előtte.
Az anarchizmus létrejötte, virágzása és megvalósulása a dolgozó tömegek életében és harcában gyökerezik, ahhoz kötődik.
Az anarchizmus a jelenlegi burzsoá társadalmat olyan társadalommal kívánja felváltani, amely biztosítja a munkásoknak munkájuk termékét, szabadságukat, függetlenségüket, társadalmi és politikai egyenlőségüket. Ez a társadalom lesz a liberter kommunizmus, amelyben mind a társadalmi szolidaritás, mind a szabad egyén megtalálja teljes kifejlődését, és tökéletes harmóniában fejlődhet.
A liberter kommunizmus szerint a társadalmi érték egyetlen forrása a - fizikai vagy szellemi - munka, és értelemszerűen csak a munka jogosult a társadalom és a gazdaság irányítására. Ezért a liberter kommunizmus sem nem védelmezi, sem nem teszi lehetővé bármiféle nem-dolgozó osztályok létezését.
Mindaddig, amíg ezek az osztályok egy időben léteznek a liberter kommunizmussal, addig az utóbbi semmiféle kötelezettséget sem fog ismerni az előbbivel szemben. Ez csak abban az esetben változhat meg, ha a nem-dolgozó osztályok is termelővé válnak, és hajlandóak lesznek a kommunista társadalomban élni ugyanolyan feltételek között, mint akárki más, a társadalom szabad tagjaiként, ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel, mint bármely termelő elem.
A liberter kommunizmus véget kíván vetni mindenféle kizsákmányolásnak és erőszaknak, irányuljanak azok akár egyes emberek, akár tömegek ellen. Ezt elérendő olyan társadalmi és gazdasági bázist fog létrehozni, amely a közösség minden részét egyesíti, minden egyénnek egyenlő helyet és maximális jólétet biztosítva. Ennek alapja minden termelőeszköz közös tulajdona (az ipar, szállítás, nyersanyagok stb. területén), és a munkásosztály egyenlőségén és önigazgatásán alapuló gazdasági szervezetek kiépítése.
Ennek az önigazgató munkástársadalomnak a keretei között a liberter kommunizmus egyenlő jogot és értéket ad minden egyénnek (nem az egyéniségnek "általában", nem is a "misztikus ego-nak", vagy az egyén koncepciójának, hanem minden valódi, élő egyénnek).

4. A demokrácia tagadása

A demokrácia a burzsoá kapitalista társadalom egy formája.
A demokrácia alapja a modern társadalom két antagonisztikus osztályának, a munkásosztálynak és a kapitalista osztálynak a fenntartása, és azok együttműködése a kapitalista magántulajdon talaján. Ennek az együttműködésnek a kifejeződése a parlament és a nemzetet képviselő kormányzat.
Formálisan a demokrácia kinyilvánítja a szólás- és sajtószabadságot, a szerveződés szabadságát és a törvény előtti egyenlőséget mindenki számára.
A valóságban mindezek a szabadságjogok igen viszonylagosak: addig érvényesek, amíg meg nem sértik az uralkodó osztály, vagyis a burzsoázia érdekeit.
A demokrácia érintetlenül megőrzi a kapitalista magántulajdont. Megadja a burzsoáziának az ország teljes gazdasága feletti ellenőrzés lehetőségét csakúgy, mint a teljes sajtóét, oktatásét, tudományét, művészetét - és így a burzsoázia lényegében az ország abszolút gazdájává válik. A gazdaság területén élvezett teljes monopóliuma a burzsoáziát egyben a politikai életben is határtalan hatalomhoz juttatja. Valójában a demokráciák parlamentjei és képviseleti kormányzatai nem mások, mint a burzsoázia végrehajtó szervei.
Következésképpen a demokrácia nem más, mint egy a burzsoá diktatúra formái közül, amely a politikai szabadság és misztikus demokratikus garanciák megtévesztő álarca mögé búvik.

5. Az állam és az autoritás elutasítása

A burzsoázia ideológusai úgy határozzák meg az Államot, mint azt a szervezet, amely szabályozza az emberek közötti komplex politikai, polgári és társadalmi kapcsolatokat a modern társadalomban, amelynek rendjét és törvényeit védelmezi. Ezzel a meghatározással az anarchisták is tökéletesen egyetértenek, csupán kiegészítik azzal, hogy ennek a rendnek és törvényességnek az alapja az emberek elsöprő többségének rabszolgasorba döntése egy elenyésző kisebbség érdekében, és az állam valójában ezt a célt szolgálja.
Az Állam a burzsoázia folyamatos szervezett erőszakja a munkások ellen; és ezen erőszak végrehajtó szerveinek rendszere.
A balos szocialisták, és részben a bolsevikok, szintén a kapitalizmus szolgáiként határozzák meg a burzsoá Államot és Hatalmat. De ugyanakkor fenntartják, hogy ez az Állam és Hatalom a szocialista pártok kezében hatásos fegyver lehet a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelemben. Így ezek a pártok egy szocialista Hatalomért és egy proletár Államért harcolnak. Egyesek (a szociáldemokraták) békés, parlamentáris eszközökkel kívánják a hatalmat meghódítani, míg mások forradalmi úton (a bolsevikok, a baloldali szocialista forradalmárok).
Az anarchizmus mind az Államot, mind az Hatalmat alapjában elvetendőnek, a munka felszabadítására nézve végzetesnek tartja.
Az Hatalom mindig a tömegek kizsákmányolásának és rabszolgasorba döntésének függvénye. Ebből a kizsákmányolásból született, ennek érdekében hozták létre. Erőszak és kizsákmányolás nélkül létének értelmét veszítené el.
Az Állam és a Hatalom elveszi a kezdeményezést a tömegektől, megöli az alkotás és a szabad tevékenység szellemét, az alávetettség szolgai pszichológiáját neveli bele az emberekbe, a vágyakozásét, a szociális létrán való magasba jutás reményét, a vezetőkben való vak bizalmat, és az hatalomban való osztozás illúzióját.
Így a munka felszabadítása csakis a dolgozó tömegeknek és osztályszervezeteiknek a kapitalista rendszer ellen folytatott közvetlen forradalmi harcával lehetséges.
A hatalom békés meghódítása a szociáldemokrata pártok által a jelenlegi rend körülményei között egyetlen lépéssel sem mozdítja előre a munka felszabadítását, abból az egyszerű okból, hogy a valódi hatalom, következésképpen a valódi irányítás a burzsoáziáé marad, amely továbbra is ellenőrzi az adott ország gazdaságát és politikáját. A szocialista hatalom reformokra redukálódik: ugyanannak a rendszernek a foltozgatására. (Példák: Ramsay McDonald, a német, svéd, belga szociáldemokrata pártok, amelyek hatalomra kerültek egy kapitalista társadalomban.)
Másrészről a hatalom meghódítása egy társadalmi felfordulás segítségével egy "proletárállam" megszervezése céljából semmi esetre sem szolgálhatja a munka valódi felszabadításának ügyét. Az Állam, amelyet közvetlenül és tudatosan a forradalom eltiprására hoztak létre, minden esetben saját kényszerpályán mozog, amelyet szükségletei jelölnek ki számára; önmaga válik a céllá, specifikus, kivételezett kasztokat termel ki, és így újratermeli a kapitalista Hatalom és Állam alapjait: a tömegek jól ismert, terrorista kizsákmányolását. (Példa: a bolsevik "munkás-paraszt állam".)

6. A tömegek és az anarchisták szerepe a társadalmi harcban és a társadalmi forradalomban

A társadalmi forradalom alapvető erői a városi munkásosztály, a paraszttömegek és a dolgozó értelmiségiek egy része.
NB!: Habár - a városi- és agrárproletariátushoz hasonlóan - a dolgozó értelmiség is kizsákmányolt és elnyomott osztály, az előbbiekhez viszonyítva mégis meglehetősen megosztott, köszönhetően azon gazdasági privilégiumoknak, amelyeket a burzsoázia bizonyos részük számára biztosít. Ezért a társadalmi forradalom kezdeteinél csupán az értelmiség legkevésbé jól élő része lép fel aktívan.
A tömegeknek a társadalmi forradalomban és a szocializmus felépítésében játszott szerepéről alkotott anarchista koncepció és az etatista pártok elképzelései között igen tipikus különbségek vannak: Míg a bolsevikok, és a velük rokon irányzatok úgy vélekednek, hogy a tömegeknek csupán pusztító forradalmi ösztöneik vannak, és képtelenek a kreatív és építő jellegű tevékenységre - ezen alapul az a hitük, hogy az utóbbi tevékenységet a párt Központi Bizottságának az állami kormányt alkotó tagjainak a kezében kell koncentrálni - addig az anarchisták szerint a dolgozó tömegekben gigászi alkotóerő feszül, és az anarchisták azon munkálkodnak, hogy az ezen erők kifejeződése előtt tornyosuló akadályokat lerombolják.
Az anarchisták szerint az Állam a legfőbb akadály, mivel a tömegek jogait bitorolva elveszi tőlük a társadalmi és gazdasági élet összes funkcióját. Az Államnak pusztulnia kell, és nem "majd valamikor" a jövőben, hanem azonnal. A munkásoknak győzelmük első pillanatában le kell rombolniuk, és nem szabad semmilyen formában újjáépíteniük. A termelési és fogyasztási munkásszervezetek federalisztikus és önigazgató rendszerével kell felváltani. Ez a rendszer bármiféle autoriter szervezetet kizár, legyen az akár egy párt diktatúrája, akár más hasonló.
Az 1917-es oroszországi forradalom szemléletesen megmutatta a társadalmi felszabadulás folyamatának ilyen irányultságát azzal, hogy létrehozta a munkás- és parasztszovjetek, az üzemi bizottságok rendszerét. Sajnálatos hibája az volt, hogy nem likvidálta, a megfelelő pillanatban, az államhatalmat: elsőként az ideiglenes kormányét, majd azt követően a bolsevikokét. A bolsevikok, a munkások és parasztok irántuk való bizalmára alapozva, újraszervezték a burzsoá államot a körülményekhez igazítva azt, és elpusztították a tömegek kreatív aktivitását, támogatva és fenntartva az államot. Megfojtották a szovjetek és üzemi bizottságok szabad rendszerét, amelyek az első lépést jelentették egy államnélküli társadalom felépítése felé.
Az anarchisták akcióikat két részre osztják: a forradalom előtti, illetve utáni tennivalókra. Mindkét esetben csak akkor tudják szervezett erőként betölteni hivatásukat, ha tisztában vannak harcuk céljaival, és az azokhoz vezető úttal.
Az Anarchisták Általános Szövetségének alapvető feladata a forradalmi periódusban a munkásoknak és parasztoknak a társadalmi forradalomra való felkészítése.
A formális (burzsoá) demokrácia, az hatalom és az Állam tagadásával, a munka teljes felszabadításának követelésével az anarchizmus az osztályharc szigorú elveinek tökéletes megvalósítását hangsúlyozza. Osztálytudatra ébreszti a tömegeket, és kifejleszti bennük az osztály forradalmi kérlelhetetlenségét.
Az anarcho-kommunista elképzelések proletár osztály kérlelhetetlensége, demokráciaellenessége, államellenessége az az irány, amely felé a tömegek liberter tanítását irányítani kell, de önmagában ez még nem elég. Amire még szükség van, az az anarchista tömegszervezet. Ennek eléréséhez két irányban szükséges dolgozni: a forradalmi munkás- és paraszterők kiválasztásával és megszervezésével egy liberter-kommunista elméleti alapon (egy specifikus liberter-kommunista szervezet); másrészt a forradalmi munkások és parasztok újraszervezésén a termelés és fogyasztás gazdasági bázisán (a termelés köré szerveződött forradalmi munkások és parasztok; szabad munkás- és parasztkollektívák). A munkások és parasztok osztálya, amely a forradalmi anarchista álláspontokkal átitatva a termelés és fogyasztás bázisán szerveződik meg, a társadalmi forradalom első jelentős lépése. Minél inkább tudatos és szervezett anarchisták ezek a szervezetek, annál inkább képesek kifejezni hajlíthatatlan és alkotó akaratukat mikor üt a forradalom órája.
Ami az oroszországi munkásosztályt illeti: a már nyolc éve tartó bolsevik diktatúra, amely elfojtja a tömegek természetes vágyát a szabad tevékenységre, mindennél jobban bemutatja mindenféle hatalom valódi természetét. Az orosz munkásosztály óriási lehetőségeket rejt magában egy anarchista tömegmozgalom létrehozására. Szervezett anarchista militánsoknak kell azonnal odautazni, hogy reagálhassanak ezekre a lehetőségekre, és minden erejüket arra fordítani, hogy a munkásosztály ne forduljon a reformizmus (mensevizmus) felé.
Ugyanilyen sürgős feladat, hogy az anarchisták megjelenjenek a szegényparasztok között, akik az államhatalomtól sújtva keresik a kiutat, és szintén jelentős forradalmi potenciált rejtenek magukban.
Az anarchisták szerepe a forradalmi periódusban semmi esetre sem szorítkozhat egyedül csak a liberter elképzelések fő vonalainak a propagálására.
Az élet nem csak egy ilyen vagy olyan elképzelés propagandájának arénája, hanem, éppen ugyanannyira a harc arénája is, a stratégiáé, és a fenti elképzelések akarásáé, hogy részt kapjanak a társadalom és a gazdaság irányításából.
Az anarchizmus bármely más koncepciónál alkalmasabb arra, hogy a forradalom vezető elve legyen, hiszen csak ezen elképzelés bázisán képes a forradalmi mozgalom a munka teljes felszabadítására.
Az anarchista elképzelések vezető szerepe a forradalomban azt sugallja, hogy az eseményeknek az anarchista eszmék irányában kell orientálódniuk. Mindazonáltal ez az elméleti vezető erő nem keverendő össze az etatista pártok politikai vezetésével, amely végül az Államhatalomhoz vezet.
Az anarchizmus nem akar sem politikai hatalmat, sem diktatúrát. Fő feladata, hogy segítsen a tömegeknek megtalálni a társadalmi forradalomhoz és a szocializmus felépítéséhez vezető helyes utat. De nem elegendő, ha a tömegek csak elindulnak ezen az úton. Éppilyen fontos fenntartani a forradalom irányát és céljait: a tőke elnyomását a szabad munkások által. Mint az 1917-es oroszországi tapasztalatok mutatják, ez korántsem egyszerű, mindenekelőtt a nagy rakás különféle párt miatt, amelyek a mozgalmat ellenforradalmi célok irányába próbálják elterelni.
Habár a tömegek a társadalmi forrongásban maguktól anarchista irányultságúak, ezek a tendenciák mégis szétszórtak, szervezetlenek maradtak, és így nem termelték ki a liberter elképzelések vezető erejét, amely rögzítve az anarchista irányt és célokat, és elvezethetett volna a társadalmi forradalomhoz. Ezt a vezető erőt csak olyan kollektíva alkothatja, amelyet a tömegek erre a célra termelnek ki magukból. A szervezett anarchisták éppen ilyen kollektívát alkotnak.
Egy forradalmi időszakban figyelemreméltóak ennek a kollektívának az elméleti és gyakorlati értékei.
Ki kell fejeznie kezdeményezéseit, és minden szinten részt kell vennie a társadalmi forradalom aktusában: a forradalom irányultságának és általános jellegének kialakításában; a forradalom pozitív feladataiban, az új termelésben, fogyasztásban, az agrárkérdésben stb.
Ezekben a kérdésekben, és még sok másban is, a tömegek egyértelmű és világos válaszokat várnak az anarchistáktól. És attól a pillanattól, hogy az anarchisták deklarálják a forradalomról és a társadalom felépítéséről szóló elképzeléseiket, kötelezik magukat, hogy az összes felmerülő kérdésre világos válasszal rendelkezzenek, hogy ezeknek a problémáknak a megoldását beillesszék a liberter kommunizmus általános koncepciójába, és minden erejüket ezen koncepció megvalósítására fordítsák.
Csak ezen a módon érhető el, hogy az Anarchisták Általános Szövetsége és az anarchista mozgalom betöltse funkcióját, mint a társadalmi forradalom teoretikus vezető ereje.


7. Az átmeneti időszak

Az "átmeneti időszak" kifejezés alatt a szocialista pártok az emberek életének egy olyan meghatározott szakaszát értik, amelynek jellemző elemei a következők: szakítás a dolgok régi rendjével, és az új társadalmi és gazdasági rendszer bevezetése - egy olyan rendszeré, amely mindazonáltal még nem képviseli a munka teljes felszabadítását.
Ilyen értelemben a szocialista politikai pártok összes minimálprogramja( ), például a szocialista opportunisták demokratikus programja, vagy a kommunisták programja a "proletárdiktatúráról" ennek az átmeneti időszaknak a jellemzői.
Az alapvető jellemvonása ezeknek, hogy lehetetlennek tartják a munkáselképzelések azonnali teljes realizálását: a munkások függetlenségét, szabadságát, egyenlőségét - és következésképpen megőrzik a kapitalista rendszer intézményeinek jó részét: az állami kényszert, a javak és termelőeszközök magántulajdonát, a bürokráciát, és számos egyebet az adott pártprogramjuknak megfelelően.
Az anarchisták mindig is ellenségesen viszonyultak az ilyen programokhoz, felismerve, hogy az átmeneti rendszerek lényege a kizsákmányolásnak és a tömegek erőszakos elnyomásának fenntartása, és így elkerülhetetlenül új rabszolgasághoz vezetnek.
Politikai minimálprogramok kialakítása helyett az anarchisták mindig is az azonnali társadalmi forradalom elvét pártolták, amely a tőkésosztályt megfosztja társadalmi és gazdasági előjogaitól, a munkások kezébe adja a javakat, termelőeszközöket, és a gazdasági és társadalmi élet minden funkcióját.
Mostanáig az anarchisták ezt a véleményt képviselték.
Az átmeneti időszak elképzelése, amely szerint a társadalmi forradalomnak nem a kommunista társadalomhoz, hanem a régi rendszer X elemének megtartásához kell vezetnie, velejéig ellenforradalmi. Ez a fenti elemek megerősödésével és fejlődésével fenyeget, amelyek aztán mindent visszájára fordíthatnak.
Szemléletesen példázza ezt a bolsevikok "proletárdiktatúrája" Oroszországban.
Szerintük ez csak egy átmeneti lépés a teljes kommunizmus felé. A valóságban ez a lépés nem más, mint az osztálytársadalom restaurációja, amelynek az alján - akárcsak addig - a munkások és parasztok helyezkednek el.
A kommunista társadalom már az első naptól kezdve lehetőséget biztosít minden egyén számára, hogy igényeit korlátlanul kielégíthesse, és tartalmazza annak a társadalmi bázisnak a meghódítását, amely ténylegesen megteremti ezeket a lehetőségeket. Miként a bőség problémája, ez sem elméleti jellegű kérdés, hanem tisztán technikai probléma.
Az az alapvető elem, amelyből az új társadalom megszületik, és amelyen alapul, az a munkások szabadságának, függetlenségének és a köztük lévő kapcsolatok egyenlőségének megváltoztathatatlan doktrínája. Ez az alapvető követelés, amelyért a tömegek felemelik a társadalmi forradalom zászlaját.
Függetlenül attól, hogy a munkásokat leverik, és a forradalom elbukik - amely esetben újra kell kezdenünk a harc szervezését a kapitalista rendszer ellen -; vagy győzünk, és létrehozzuk a föld, a termelés és a társadalmi funkciók önigazgató irányítását, a munkások megteszik az első lépéseket egy szabad társadalom felépítéséhez.
Ez az, ami jellemzi a kommunista társadalom építésének kezdetét, amely, ha egyszer elkezdődött, akkor már töretlenül fejlődik tovább, erősödik és tökéletesedik.
Ilyen módon a termelés és a társadalmi funkciók meghódítása a munkások által az a pont, amely éles határvonalat húz az etatista és az antietatista korszakok közé.
Ha az anarchizmus a harcoló tömegek szószólója kíván lenni, a társadalmi forradalom egész korszakának zászlaja, akkor nem idomíthatja programjának pontjai közé a régi rendszer egyetlen elemét sem, az átmeneti időszak prófétáinak opportunista elképzeléseit, és nem is rejtheti el saját alapvető nézeteit, hanem éppen ellenkezőleg: a lehető legnagyobb mértékben képviselnie kell ezeket az elképzeléseket.


8. Anarchizmus és szindikalizmus

Véleményünk szerint a szembeállítás a liberter kommunizmus és a szindikalizmus között mesterséges kreálmány, és híján van minden alapnak és értelemnek.
Az anarchizmus és a szindikalizmus két különböző szintet jelöl. Míg a kommunizmus a szabad munkások társadalma, az anarchista harc célja - addig a szindikalizmus a forradalmi harc elsajátításának egy pillanata, a forradalmi osztályharcnak csak egy formája. A termelés alapján egyesítve a munkásokat, a forradalmi szindikalizmusnak, mint minden, szakmák alapján szerveződő csoportnak, nincs meghatározó teóriája, a világról alkotott olyan átfogó koncepciója, amely megválaszolná az összes bonyolult társadalmi és politikai kérdést, amelyet mai realitásunk felad. Mindig különböző politikai csoportok véleményét fejezi ki, nevezetesen a soraiban harcolókét.
A mi viszonyulásunk a forradalmi szindikalizmushoz annak viselkedéséből következik. Anélkül, hogy itt bővebben elemeznénk a forradalmi szindikalizmus szerepét a forradalom után, hogy az új termelés szervezőivé válnak, vagy elhagyják ezt a terepet a munkásszovjetek és az üzemi bizottságok kedvéért - úgy ítéljük, hogy az anarchistáknak részt kell vállalniuk a forradalmi szindikalizmusban, mint a forradalmi munkásmozgalom egy formájában.
Mindazonáltal a kérdés nem is az, hogy az anarchistáknak szerepet kell-e vállalniuk a forradalmi szindikalizmus harcában, hanem az, hogy milyen szerep legyen az, és meddig terjedjen ez a szerepvállalás.
Az eddigi periódust, amikor az anarchisták egyénileg, propagandistaként csatlakoztak a szindikalista mozgalomhoz úgy látjuk, mint szakemberek kapcsolatépítését egy professzionális munkásmozgalommal.
Az anarcho-szindikalizmus, amely erőteljesen próbálkozik a liberter elképzelések bevitelével a szindikalista mozgalom baloldalán és az anarchista típusú szakszervezetek létrehozásával, előrelépést jelent, de eddig még nem lépett túl a közvetlen tapasztalás módszerén, mivel az anarcho-szindikalizmus számára a szakszervezetek "anarchizálása" nem szükségképpen kapcsolódik össze a többi anarchista szerveződéssel. Csakis ezen az alapon, ilyen kapcsolódással lehet "anarchizálni" a szakszervezeteket és megakadályozni, hogy elmenjenek opportunista és reformista irányba.
Mivel a szindikalizmust csak a munkások professzionális testületének tartjuk, amely híján van bármilyen koherens társadalmi és politikai elképzelésnek, és így önmagában képtelen a társadalmi kérdés megoldására, ezért úgy véljük, hogy az anarchisták szerepe ebben a mozgalomban többek között a liberter elképzelés fejlesztése, és ennek szindikalista nézőpontból való megközelítése, hogy a szindikalizmust a társadalmi forradalom hatásos fegyverévé tehessük. Nem szabad elfelejteni, hogy ha a szakszervezeti mozgalom nem kap erős támogatást az anarchista ideológia oldaláról, akkor rövid időn belül, akár tetszik, akár nem, egy etatista politikai párt befolyása alá kerül.( )
Az anarchisták a forradalmi munkások mozgalmában csak akkor tudják elvégezni a feladatukat, ha tevékenységük összefonódik a szakszervezeteken kívül álló anarchista szervezetek tevékenységével. Más szóval: szervezett erőként kell belépnünk a forradalmi szindikalista mozgalomba, és felelős munkát kell ott végezni, a munkát az általános anarchista szerveződés irányában.
Nem csak az anarchista szakszervezetek megalakítására kell törekednünk, hanem erősítenünk kell elméleti befolyásunkat minden szakszervezetben, és annak minden formájában (IWW, az orosz szakszervezetek). Ezt a célt csakis rendesen megszervezett anarchista kollektívák érhetik el; kis, minden szervezeti kapcsolatot és teoretikai egyetértést nélkülöző csoportok azonban nem.
Anarchista csoportok a gyárakban, üzemekben, minden munkahelyen, amelyek az anarchista szakszervezeteket előkészítik, vezetik a harcot a forradalmi szakszervezetekben a liberter elképzelések befolyásáért; olyan csoportok, amelyek akcióit az Anarchisták Általános Szövetsége irányítja: ez az anarchizmus viszonya a szakszervezetekhez.


KONSTRUKTÍV RÉSZ

A munka világának alapvető célja a harcban egy olyan szabad és egyenlőségen alapuló kommunista társadalom létrehozása a forradalom eszközeivel, amelynek alapelve: "Mindenki képességei szerint, és mindenkinek szükségletei szerint".
Azonban ez a társadalom nem jöhet létre magától, hanem csakis a társadalmi lázadás ereje által. Megvalósulása a társadalmi forradalom hosszabb folyamatának eredménye lesz, amely folyamat meghatározza és kijelöli a győztes munkáserők útját.
A mi feladatunk, hogy már a mostani pillanattól kezdve kijelöljük ezt az utat, és megfogalmazzuk azokat a konkrét és előrevivő problémákat, amelyek ebben a folyamatban a munkásokat foglalkoztatni fogják; az ezeken való továbbjutás pedig megfelelő megoldásukat követeli.
Teljesen magától értetődik, hogy az új társadalom felépítése csak a munkásoknak a burzsoá-kapitalista társadalmon és annak képviselőin aratott győzelme után válik lehetővé. Lehetetlen elkezdeni az új gazdaság és társadalom kialakítását, amíg a kizsákmányolást védelmező államhatalmat nem pusztítottuk el, amíg a forradalom alanyát képező munkások és parasztok a kapitalista gazdaság szolgálói.
Következésképpen a forradalom legelső feladata a burzsoá államgépezet lerombolása, a burzsoázia, és minden privilegizált hatalom kisajátítása, és a lázadó munkásakarat kifejezése a társadalmi forradalom alapelvei által. A forradalomnak ez az agresszív és romboló periódusa arra szolgál, hogy megtisztítsa az utat azon az építő folyamatok előtt, amelyek a társadalmi forradalom gerincét alkotják.
Ezek a következők:
1. Az ipari termelés problémájának liberter kommunista szempontból való megoldása.
2. Az agrárprobléma hasonló megoldása.
3. A fogyasztás problémájának megoldása.


Termelés

Nem feledve azt, hogy az ország ipara számos munkásgeneráció fáradozásának eredménye, és hogy az ipar számos csoportja könnyedén összevonható, ezért számunkra a teljes ipari termelés úgy jelenik meg, mint a termelők munkaközössége, amely minden munkáshoz egyként tartozik, de nem egyenként.
Az ország termelési mechanizmusa globális, és a teljes munkásosztályhoz tartozik. Ez determinálja az új termelés jellemzőit és formáját; ez a termelés szintén globális és közös lesz, abban az értelemben, hogy a munkások által létrehozott termékek mindenkihez tartoznak majd. Ezek a termékek - minden kategóriában - képezik azt az általános ellátási alapot, amelyből mindenki, aki részt vett a termelésben hozzájuthat szükségleteihez, mindenki számára egyenlő alapon.
Az új termelési rendszer teljes egészében mellőzi a bürokráciát és a kizsákmányolás minden formáját, és a testvéri együttműködéssel, a munkásszolidaritással váltja fel őket.
A középosztálynak, amelynek a modern kapitalista társadalomban köztes funkciói vannak - kereskedelem, stb. - akárcsak a burzsoáziának, ugyanolyan körülmények között kell részt vennie a termelés új formájában, mint az összes többi munkásnak. Ha ezt nem teszik, akkor ezek az osztályok kívül rekesztik magukat a munka társadalmán.
Nem lesznek főnökök, vállalkozók, tulajdonosok (államiak sem, mint manapság a bolsevik államban). A termelés irányítása a munkások adminisztratív feladata lesz: a munkásszovjetek, üzemi bizottságok, vagy a gyárak és üzemek munkásvezetése kezébe kerül. Ezek a szervek, a közösségek szintjén kapcsolódva egymáshoz lesznek a területi, majd végül az átfogó és federális termelési irányító egységek. A tömegek által felépített és az ő állandó befolyásuk és ellenőrzésük alatt álló szervek megújítják és megvalósítják majd az önigazgatás, az emberek tömegeinek igazi önigazgatásának elképzelését.
Egyesített termelés, amelyben a termelőeszközök és a termékek egyaránt mindenkihez tartoznak, a bürokrácia felváltása a testvéri együttműködéssel és minden munka egyenlő jogaival, a munkásellenőrzés a tömegek által kiválasztott szervei által irányított termelés; ezek az első gyakorlati lépések a liberter kommunizmus megvalósítása felé vezető úton.


Fogyasztás

Ez a probléma a forradalom alatt kétféleképpen jelenik meg:
1. A szükségletek és a termelés összehangolása.
2. Az elosztás.

Ami a fogyasztási javak elosztását illeti, az elsődleges kérdés az elérhető javak mennyiségétől, és az elfogadott tervektől függ.
A társadalmi forradalom feladata a teljes társadalmi rend újjászervezése, és mindenki életszükségleteinek kielégítése. Ez alól az egyedüli kivételt a nem-munkások csoportja alkotja - azoké, akik ellenforradalmi okokból elutasítják a részvételt az új termelésben. De általánosan - az előbbiektől eltekintve - az igények kielégítése mindenki számára biztosított lesz az általános tartalékokból. Ha valamiből nem jut mindenki számára elegendő, akkor az elosztást a sürgősség foka határozza meg; először a gyermekek, betegek, dolgozó családok részesülnek belőle.
Sokkal bonyolultabb probléma magának a fogyasztás alapjának megszervezése.
Kétségtelen, hogy a forradalom első napjától a gazdaságok nem lesznek képesek a teljes népesség életszükségleteit ellátni termékeikkel. Ugyanakkor a parasztok bőségesen rendelkeznek majd olyan termékekkel, amelyekben a városok hiányt szenvednek.
A liberter kommunisták nem kételkednek abban, hogy a városi és vidéki munkások között mutualista kapcsolatok lesznek. Úgy ítélik meg, hogy a társadalmi forradalom csak munkások és parasztok közös harcából jöhet létre. Következésképpen, a fogyasztás problémájának forradalmi megoldása csak a munkások ezen két kategóriájának együttműködésével valósulhat meg.
Ennek az együttműködésnek a megalapozására, a városi munkásosztály, amint megragadta a termelést, azonnal el kell látnia a vidék alapigényeit, és a kollektív mezőgazdaság technikai szükségleteit. A szolidaritás, amelyet a városi munkások a parasztok igényeinek ellátásával fejeztek ki, a parasztságot ugyanerre fogja ösztönözni: hogy kollektív munkájuk termékeivel ellássák a várost.
A munkás- és parasztközösségek lesznek az elsődleges szervek, amelyek biztosítják mind a város, mind a vidék élelmiszer- és egyéb termékigényének kielégítését. Később, a feladatok összetettebbé válásával ezek a szervek olyan folyamatos és fontos funkciókért lesznek felkelősek, mint az ellátás biztosítása, amely garantálja a munkások és parasztok gazdasági és társadalmi életének fejlődését. Ekkor ezek a munkaközösségek állandósulnak, mint az ellátás irányítói.
Az fogyasztás ilyen megszervezése lehetővé teszi a proletariátus számára az ellátás folyamatos cseréjét, amelynek jelentős a szerepe az új gazdaság megerősödésében.


A föld

A földkérdés megoldásában a dolgozó parasztok - akik nem zsákmányolnak ki más munkaerőt - és az agrárproletariátus forradalmi és kreatív erejét látjuk alapvetőnek. Az ő feladatuk lesz a fölviszonyok rendezése és a termelés kommunista megszervezése.
Akárcsak az ipar, a termőföld is munkásgenerációk fáradozásának gyümölcseként, közös erőfeszítés eredménye. Így szintén minden dolgozó emberé, de senkié sem külön-külön. És mivel a föld a dolgozók elidegeníthetetlen és közös tulajdona, ezért többé nem adható-vehető, sem bérelhető; ezért nem szolgálhat más munkaerő kizsákmányolására.
A föld emellett egyfajta közös üzem, ahol a közösség megtermeli az életéhez szükségel javakat. De olyan fajta üzem, ahol a történelmi fejlődésből eredően minden munkás (paraszt) a munkáját egyénileg végzi, a többi termelőtől függetlenül. Amíg az iparban a kollektív munka már ma is a termelés egyetlen lehetséges módja, a parasztok többsége egyéni földművesként dolgozik.
Következésképpen, amikor a föld és a megműveléséhez szükséges eszközök a parasztok kezébe mennek át, az eladás és a bérlés minden esélye nélkül, a földművelés formái (közös vagy családi) nem rendeződnek el azonnal egy teljes, körülhatárolt változatba, mint az iparnál. Kezdetben valószínűleg mindkét változat létezni fog.
A forradalmi parasztok maguk fogják meghatározni a föld használatának és művelésének módjait. Ebben a kérdésben nem lehetséges a külső nyomás.
Mindazonáltal, mivel azt állítjuk, hogy csak a kommunista társadalom, amely a társadalmi forradalom értelmét adja, szabadítja meg a munkásokat a szolgaság és kizsákmányolás bilincseiből, és ad nekik teljes szabadságot és egyenlőséget; és mivel a parasztság a lakosság többségét alkotja (Oroszországban majdnem 85%), és így az általa létrehozandó agrárirányítás döntő tényező lesz a forradalom kimenetelében; és végül, mivel a mezőgazdasági egyéni művelés, akárcsak a magánipar, a kereskedelemhez, felhalmozáshoz, magántulajdonhoz és a kapitalizmus restaurációjához vezet - mindezért a mi feladatunk, hogy már ma mindent megtegyünk az agrárkérdés kollektív úton való megoldásáért.
Ezt elérendő, már ma alapos propagandát kell kifejteni a parasztok között a kollektív mezőgazdasági termelés érdekében.
Egy specifikusan liberter parasztszövetség alakítása megfelelően betölthetné ezt a feladatot.
Alapvető fontossággal bír majd a technikai fejlődés, amely segíti a mezőgazdaság fejlődését éppúgy, mint a kommunizmus megvalósulását a városokban, mindenekelőtt az iparban. Ha a parasztsággal való kapcsolatukban az ipari munkások nem egyénileg, vagy elszigetelt csoportokként lépnek fel, hanem az ipar minden területét képviselő egységes kommunista kollektívaként, ha észben tartják a vidék szükségleteit, és ki is elégítik azokat, biztosítva a falvak számára a kollektív mezőgazdasághoz szükséges gépeket, szerszámokat, mindez a parasztságot a kommunista mezőgazdaság irányába fogja taszítani.


A forradalom védelme

A forradalom védelmének kérdése az "első perc" problémájához is kapcsolódik. Alapvetően a forradalom védelmének leghatékonyabb eszköze a feladatok kielégítő megoldása a termelés, fogyasztás és a földkérdés terén. Ha ezek megfelelően rendeződnek, akkor semmiféle ellenforradalmi erő nem lesz képes megbontani a szabad munkástársadalom egységét. Mindazonáltal a munkásoknak kétségtelenül számos csatát kell megvívniuk az ellenséggel a forradalom fennmaradásáért.
A társadalmi forradalom, amely mind kiváltságaiban, mind magában a létükben fenyegeti a herék osztályát, ennek az osztálynak elkeseredett ellenállását fogja kivívni, és véres polgárháború fog kirobbantani.
Mint az orosz példa is mutatta, ez a polgárháború nem néhány hónapig tart majd, hanem évekig is el fog húzódni.
Bármilyen élvezetesek legyenek is a forradalom első lépései a munkások számára, az uralkodó osztályok óriási erőfeszítéssel próbálnak majd ellenállni még hosszú időn keresztül. Még évekig fognak támadást támadás után indítani a forradalom ellen, hogy elvesztett hatalmukat és kiváltságaikat visszaszerezzék.
Óriási hadsereg, haditechnika, stratégia, tőke - mindezt bevetik majd a győztes munkásság ellen.
A forradalom eredményeinek védelmében a munkásoknak létre kell hozniuk megfelelő szervezeteiket, hogy a feladat nagyságának megfelelően fegyveres erővel tudjanak válaszolni a reakciós offenzívákra. A forradalom első napjaiban ez a fegyveres erő a felfegyverzett munkások és parasztok tömege lesz. De ez a spontán erő csak az első időszakban lehet elég hatásos, mielőtt a polgárháború eléri teljes pusztító erejét, és mindkét ellenséges oldal létrehozza saját regulárisan megalapozott katonai erejét.
A társadalmi forradalom legkritikusabb pontja nem is az Autoritás elsöprése, hanem azt követően, az az időszak, amikor az eltörölt rendszer erői általános offenzívát indítanak a munkásság ellen, és amikor meg kell védeni az addig elérteket az állandó támadások tüzében.
Ennek az ellenforradalmi offenzívának a jellege, akárcsak a polgárháború módszerei és totalizálódása arra fogja kényszeríteni a munkásokat, hogy létrehozzák saját elkötelezett forradalmi katonai egységeiket. Ezeknek a lényege és alapvető jellemzői menet közben fognak kialakulni. Éppen úgy, ahogy elítéljük a kormányzás etatista és autoriter formáit, elítéljük a munkásság katonai megszervezésének etatista és autoriter formáját, amely a kötelező katonai szolgálaton alapul. A liberter kommunizmus alapelveinek megfelelően a munkáshadsereg csakis önkéntes szolgálaton alapulhat. A független felkelő partizánok, munkások és parasztok, akik az orosz forradalomban a katonai akciókat vezették jól példázzák ezeket a formákat.
Azonban az "önkéntes szolgálatot" nem szabad a szó szűkebb értelmében tekinteni, mint független munkások és parasztok harcát a helyi ellenség ellen, nem koordináltan egy általános cselekvési terv által, amelyben mindenki harca saját felelősségére és kockázatára folyik. A partizánok akcióinak és taktikájának teljességükben egy általános forradalmi stratégiába kell igazodniuk.
Mint bármely háborúban, ebben a polgárháborúban is elképzelhetetlen a siker a katonai akció két alapvető pontjának betartása: a haditerv és a közös irányítás elismerése nélkül. A forradalom legkritikusabb pontja lesz, amikor a burzsoázia szervezett erőként masíroz a forradalom ellen. Ez a pillanat szorítja majd rá a proletárokat a katonai stratégia alapelveinek elfogadására.
Így a katonai stratégia és az ellenforradalom stratégiája miatt a forradalom fegyveres ereje egy olyan általános forradalmi hadseregen kell, hogy nyugodjék, amelyet a közös hadműveleti tervek és a közös irányítás fog egybe.
A következő elveken alapul ez a hadsereg:
(a) a hadsereg osztályjellege;
(b) önkéntes szolgálat (minden kényszer idegen a forradalom védelmétől);
(c) szabad önkéntes fegyelem (önfegyelem)(az önkéntes szolgálat és a forradalmi önfegyelem tökéletesen kiegészítik egymást, és olyan morális erőt kölcsönöznek a forradalmi hadseregnek, amilyen semmilyen állami hadseregnek nem lehet);
(d) a forradalmi hadsereg teljes alárendelése a munkás- és parasztszervezetek által képviselt tömegeknek, amelyek a teljes gazdasági és társadalmi életet is ellenőrzik.

Más szóval, a forradalom védelmének szerve, amely az ellenforradalommal való harcért felelős akár a nagy frontokon, akár helyi szinten (burzsoá összeesküvés, ellenforradalmi szervezkedés), teljesen a munkások és parasztok termelő szervezeteinek kell, hogy engedelmeskedjék, és azoktól kapja politikai irányvonalát.

NB!: habár bele kell illeszkednie a meghatározott liberter kommunista alapelvekbe, a hadsereg maga nem alapelv. Ez csupán a forradalmi katonai stratégiából eredő következmény, stratégiai intézkedés, amelyre a munkásságot a polgárháború kényszeríti rá. De erre az intézkedésre már most megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk. Alaposan kell tanulmányoznunk, hogy elkerülhessük a forradalom védelmében elkövetett végzetes hibákat, amelyek a polgárháborúban az egész forradalom kimenetelét befolyásolhatnák.

SZERVEZETI RÉSZ

Azok az általános, konstruktív álláspontok, amelyeket fentebb kifejtettünk, alkotják a forradalmi anarchizmus szerveződési platformját.
Ez a platform, amely meghatározott taktikai és elméleti irányvonalakat tartalmaz, az a minimum, amely köré sürgősen szerveződnie kell a szervezett anarchista mozgalom minden militánsának.
A feladata éppen az, hogy az anarchista mozgalom minden egészséges elemét egy általános szervezetbe gyűjtse, az állandó alapokon álló, aktívan agitáló Anarchisták Általános Szövetségébe. Minden anarchista militáns tevékenységének ennek megszervezése felé kellene orientálódnia.
Az Anarchisták Általános Szövetségének szervezési alapelvei a következők:

1. Elméleti egység:

Az elmélet jelenti azt az erőt, amely a személyek és szervezetek tevékenységét irányítja egy kijelölt úton egy meghatározott cél felé. Ez természetesen egységes kell, hogy legyen az Általános Szövetséghez tartozó összes szervezet és egyén számára. Az Általános Szövetség minden tevékenysége mind egészében, mind részleteiben teljes összhangban kell, hogy legyen a Szövetség elméleti alapelveivel.

2. Taktikai egység, vagy a cselekvés közös módozatai:

Ugyanígy azok a taktikai módszerek, amelyeket a különféle egyének vagy csoportok követnek a Szövetségen belül, egységesek kell, hogy legyenek, és összhangban kell lenniük mind egymással, mind pedig a Szövetség általános elméletével és taktikájával.
A mozgalom egységes taktikája döntő jelentőséggel bír a szervezet létezése és az egész mozgalom szempontjából: megakadályozza azt a pusztító hatást, amit az egymással vetekedő taktikai irányok okoznak, minden erőt a mozgalomra összpontosít, és egy meghatározott cél érdekében közös irányt jelöl ki.

3. Kollektív felelősség:

Egyszer és mindenkorra száműzni kell az anarchista mozgalom soraiból azt a gyakorlatot, hogy mindenki a saját felelősségére cselekszik. A forradalmi tevékenység, mind a politika, mind a társadalom területén először is alapvetően és természetéből adódóan közösségi. Társadalmi forradalmi aktivitás ezeken a területeken semmi esetre sem alapulhat egyéni militánsok személyes felelősségén.
Az anarchista mozgalom végrehajtó szerve, az Anarchista Szövetség keményen fel kell, hogy lépjen a felelőtlen individualizmus ellen, és tevékenységét a kollektív felelősségre kell, hogy alapozza: a teljes Szövetség felelős minden egyes tagjának politikai és forradalmi tevékenységéért; és ugyanígy, minden egyes tag felelős az egész Szövetség hasonló tevékenységéért.

4. Federalizmus

Az anarchizmus mindig is elutasította a centralizált szerveződést, mind a tömegek társadalmi életének, mind pedig a politikai akciók területén. A centralizált forma a kritikai szellem és a kezdeményezések elfojtásán, az egyének függetlenségének elnyomásán és a tömegeknek a "centrum" által való alávetésén alapul. Ennek a formának természetes és elkerülhetetlen hatása a szolgaság és a gépiesség mind a társadalmi életen, mind pedig a szervezeten belül.
A centralizmussal szemben az anarchizmus mindig is a federalizmus elvét védelmezte, amely összeegyezteti az egyéni kezdeményezést és függetlenséget a közös cél érdekében munkálkodó szervezettel.
Összeegyeztetve a függetlenséget és minden egyén jogait a társadalmi szükségszerűségek szolgálatával, a federalizmus szélesre tárja a kaput minden hasznos egyéni megnyilvánulás előtt.
De a federalizmus igen gyakran eltorzult anarchista körökben: túl gyakran értelmezték úgy, mint az "ego" kifejezésének mindenek feletti jogát, minden kötelezettség nélkül a szervezet elvárásaira.
Ez a hibás értelmezés szétzüllesztette a mozgalmunkat. Itt az ideje, hogy félreérthetetlenül örökre véget vessünk neki.
A federalizmus az egyének és szervezetek szabad egyetértését tartalmazza a közös célért való munkában.
Ám egy ilyen egyetértés csakis akkor válhat realitássá, ha a Szövetség összes résztvevője felvállalja a célokat, és megfelel a közös döntéseknek. Egy társadalmi harcot folytató szervezetben, bármily erős federalisztikus alapokon nyugodjék is, nem lehetnek végrehajtatlan döntések. Egy anarchista szervezetben, amely elkötelezte magát a munkások és a társadalmi forradalom irányában, ez még kevésbé megengedhető. Következésképpen, az anarchista szervezet federalizmusa, mikor biztosítja minden tag jogát a függetlenségre, szabad véleményre, az egyéni kezdeményezés szabadságára, ugyanakkor megkívánja minden tagjától, hogy tartsa szem előtt a leszögezett szervezeti célokat, és hajtsa végre a közös döntéseket.
Csak ezekkel a feltételekkel van értelme a federalizmusnak, csakis így működhet megfelelően az anarchista szervezet, és így harcolhat céljaiért.
Az Anarchisták Általános Szövetségének elképzelése megoldja a koordináció és az anarchista mozgalom számtalan aktivitása közötti konkurencia problémáit.
Minden szervezet, amely a Szövetséghez tartozik, a közös szervezet egy-egy élő sejtjét képezi. Minden sejtnek saját titkársága van, amely végrehajtó és elméleti irányítást gyakorol a szervezet politikai és technikai feladatainak végrehajtásakor.
A Szövetség tagszervezetei közötti koordinálást külön szerv, az erre létrehozott Szövetségi Végrehajtó Bizottság fogja végezni. Ennek az alábbi funkciói lesznek: a Szövetség döntéseinek végrehajtása; az elszigetelt csoportok elméleti és szervezeti orientálása a Szövetség nézeteinek megfelelő irányba; a mozgalom általános helyzetének figyelemmel követése; a szervezeti- és munkakapcsolat fenntartása a tagszervezetek között; a kapcsolattartás külső szervezetekkel.
A bizottság jogait, felelősségeit és gyakorlati feladatait a Szövetség kongresszusa határozza meg.
Az Anarchisták Általános Szövetségének konkrét és meghatározott célja van. A társadalmi forradalom győzelme nevében magához kell vonzania és beolvasztania a munkások és parasztok legforradalmibb, legkritikusabb elemeit.
A társadalmi forradalmat támogatva, és antiautoriter szervezetként, amely az osztálytársadalom lerombolását tűzte ki céljául, az Anarchisták Általános Szövetsége egyenlően támaszkodik a társadalom két alapvető osztályára: a parasztságra és a munkásságra. Egyformán dolgozik mindkét osztály felszabadításán.
A munkásszakszervezetek és a városi forradalmi szervezetek esetében a Szövetség arra törekszik, hogy élcsapatuk és elméleti vezetőjük legyen.
Ugyanez a feladat a kizsákmányolt paraszttömegek esetében is. Alapjában, akárcsak a városi szervezeteknél, a Szövetség szándéka a forradalmi parasztszervezetek hálózatának kiépítése, és a továbbiakban egy sajátos parasztszövetség alakítása antiautoriter alapokon.
A dolgozó tömegekből születve, a Szövetségnek részt kell venniük életük minden szférájában, minden lehetséges oldalról a szerveződés, az állhatatosság és a támadás szellemét erősítve bennük.
Csak ily módon tudja teljesíteni feladatát, betölteni elméleti és történelmi küldetését a munka társadalmi forradalmában, és lehet a felszabadító folyamat szervezett élcsapata.

Szerkesztői utószó (1998)

Az 1917-23-as világforradalmi hullám leverése után proletár militánsok ezreinek kellett elmenekülniük azokról a területekről, ahol a felkelésekben aktív szerepet vállaltak, hiszen a kapitalista terror, mégoly nagy igyekezete ellenére sem volt képes minden egyes forradalmár legyilkolására. A forradalmi mozgalom kétségkívül óriási csapást szenvedett el: a győztes ellenforradalom szinte teljesen szétzilálta azokat a struktúrákat, amelyeket a forradalom idején az osztállyá szerveződés útján a proletariátus már meghódított. Szétverték és/vagy önmaguk ellenforradalmi karikatúrájává torzították a proletárszervezeteket, amelyek a kommunista világpárt, a világmérető osztály előképeiként a harc centralizálásának feladatait végezték. A bolsevik szociáldemokrácia, amely magát "kommunizmusnak" titulálta, a hagyományos szocdemekkel karöltve igyekezett a proletariátus osztályemlékezetét, vagyis osztályként való létének egyik alapját szétzilálni, meghamisítani. Ezek az irányzatok tulajdonképpen az osztály, mint olyan objektív tagadásáig jutottak el, hiszen az általuk adott osztály-meghatározások, csakúgy, mint gyakorlati tevékenységük a burzsoázia és a proletariátus közti alapvető antagonizmust elkendőzve, olyan koncepciókat tálaltak fel, mint a "szocializmus egy országban" leninista elképzelését, a szocializmus és a kapitalizmus "békés egymás mellett élésének" koncepcióját, a kapitalizmus szocialisztikus evolúciójának bernsteini vonalát stb. Mindezek az ideológiák az uralkodó osztály objektív létfeltételének, az osztályok negációjának tükröződései, amelyek aktívan hozzásegítették a burzsoáziát az osztálykonfliktus tompításához és a proletariátus atomizáltságának megerősítéséhez.

Az ellenforradalmi korszak azonban nem volt képes a proletariátus mozgalmának teljes elpusztítására. Ez gyakorlatilag lehetetlen volt számára - és az marad a mindenkori burzsoázia számára is -, hiszen a forradalom nem egyének akaratának függvénye, hanem a tőkés rendszer terméke, elkerülhetetlen velejárója. A forradalom - és leverése - tanulságait rengetegen próbálták meg már közvetlenül a bukás után értelmezni, feldolgozni, és továbblépni azok alapján. Egy dolog egyértelműnek látszott a tudatos proletárok, az új forradalmi hullám előkészítői között: a szociáldemokrácia - mind hagyományos, mind bolsevik értelemben - az ellenforradalom eszközeként leplezte le magát. Valójában fontos rámutatni, hogy a szociáldemokrácia nem forradalmi mozgalomként született meg, hogy aztán később - általános vélekedés szerint 1914-ben - a proletariátus árulójává váljék. A kezdetektől a tőke eszköze volt, minden megnyilvánulásában. Célja valójában soha nem az állam, az érték, a kapitalizmus diktatúrája elleni kommunista osztályharc volt, hanem a kapitalizmus megreformálása, engedmények kicsikarása, a munkásnak mint kizsákmányoltnak fenntartása helyzete némi felszíni javítása árán. Természetesen ez nem vonatkozik a proletárok azon millióira, akik szakításhiányból, az ellenforradalmi propaganda hatására stb. a II. Internacionálé pártjai keretében szerveződött: magáról a szervezetről, a történelmi szociáldemokrácia ezen képviselőjéről van szó, mint a kapitalizmus válaszáról, felkínált választási lehetőségéről az osztályharccal szemben. A II. Internacionálé vezetése már az alapító kongresszuson, 1889-ben megkezdte harcát a forradalmi elemek eltávolításáért, és minden jelentős kérdésben azok ellen foglalt állást, akiket "anarchistáknak" tituláltak.

A forradalmi hullám vége felé, 1923-24-re a proletár militánsok jó része számára nyilvánvalóvá vált a bolsevizmus ellenforradalmi irányultsága is. Bár magából Szovjet-Oroszországból csak a főbb hírek jutottak ki, de azért a világ láthatta az egymás után következő lépések tendenciáját:
A breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban a baloldali eszerek lázadásának leverése (1918), a mahnovscsina (kb. 1918-21) letiprása, Kronstadt (1921), és végül, de nem utolsósorban a NEP, a kapitalizmus összes elemének dicsőséges visszatérésének meghirdetése (1921)( ) jelentette a főbb fordulópontokat. A bolsevikok Lenin és Trockij által fémjelzett "centruma" minden - a párton kívüli és belüli - forradalmi tiltakozást leszerelve következetesen képviselték a kapitalista termelés fenntartását, az érték diktatúrájának érinthetetlenségét. Már 1918 folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek be, és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket, a Fekete Gárdát, amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenséggel szemben. És a szervezett, felfegyverzett proletariátusnál nincs ijesztőbb a kapitalizmus számára. Így a proletár frakciókat, akik a forradalom érdekében szembeszálltak az átfestett kapitalizmus államhatalmával, a bolsevik államban is "anarchistának", "baloldali elhajlónak" nevezték, vagy még inkább - tagadva ezzel minden politikai szerepüket - egyszerűen köztörvényes bűnözőkként, banditákként kezelték őket.

A húszas évek elejére tehát a proletárok számára úgy tűnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus, illetve az a "baloldali" kommunizmus( ), amelyet a szociáldemokrácia minden lehetséges módon üldözött. A már említett orosz és ukrán anarchisták mellett ide sorolódtak egyrészt a német és holland tanácskommunisták, akik a németországi eseményekben szakadtak ki és fordultak szembe a bolsevik tendenciákkal, és pártjuk, a Németországi Kommunista Munkáspárt (KAPD) fontos szerepet játszott a forradalmi hullám tanulságainak tisztázásában és a tőkés rendszerrel való szakítások elmélyítésében, számos frissen alakuló kommunista párt "balszárnya", főleg Angliában (Sylvia Pankhurst újsága, a Workers' Dreadnought és az "anarcho-marxisták") és Olaszországban (az Amadeo Bordiga körül csoportosuló internacionalista kommunisták), a német anarcho-szindikalisták, akiknek szervezete, a Szabad Munkások Németországi Uniója (FAUD) a kezdeti forradalmi lendület után Rudolf Rocker vezetésével egyre inkább visszafogó erőként működött, és a számtalan "anarchista" irányzat a világ számos táján. Sok esetben csupán személyekről beszélhetünk: Errico Malatesta, Alexander Berkman, Emma Goldman önmagukban is irányzatokat jelentettek. Angliában a radikális kommunisták mellett erős anarchista mozgalom működött, akárcsak Spanyolországban. De az ellenforradalom elől menekülő külföldi - és mindenekelőtt orosz - anarchisták leginkább Franciaországban találtak menedékre. (Mi itt csak Európáról beszélünk. Csupán megemlítjük, hogy ebben az időszakban a forradalmi tevékenység súlypontja már Európán kívülre, elsősorban Latin-Amerikára esik.)

Az a jelenség, amit ekkoriban tehát "anarchizmus" néven emlegettek, igen eltérő, ellentmondásos csoportokat és irányzatokat takart. Összességében nem volt forradalmi, sőt, éppen az adta ellenforradalmi jellegét, hogy bár számos elemében valóban a forradalomért harcolt, de az anarchizmust mint egy nagy családot, valamilyen közösséget szemlélte, amelyben a különféle áramlatok egy éteri szinten ugyanazt akarják. Ez azonban nem volt igaz. Az "anarchista" csoportok legnagyobb része burzsoá jelszavakat hangoztatott, és tevékenységük csupán a szociáldemokrácia kiegészítése volt: tagadták az osztályharc centralizálását, az egyén kultuszát űzték, elvetették a forradalom és a proletariátus diktatórikus jellegét. A legtöbben a termelők önkormányzatát dicsőítették, vagyis az alap - az érték diktatúrája az emberi szükségletek felett - helyébe egy pusztán technikai kérdést - az irányítás módját - helyezték. Mások - mindenekelőtt a tanácskommunisták és az anarchista kommunisták közül sokan - valóban kommunista kisebbséget alkottak, és folytatták forradalmi harcukat.

A francia száműzetésben szintén mindenfajta figura megtalálható volt. Mindenki anarchizmusról szövegelt, és a legbornírtabb burzsoá elképzeléseket címkéztek fel ezzel az elnevezéssel. Tulajdonképpen ez a folyamat ugyanúgy - csak legfeljebb kisebb méretekben - az osztályharc lényegének elködösítésére irányuló hadjárat volt, mint amit a bolsevizmus vitt végbe látszólag a "másik oldalon". Felmelegítették a régi álláspontot a "kommunizmus és az anarchizmus közötti szakadékról", mindkét mozgalmat - amely valójában egy és ugyanaz a mozgalom - kiherélve ezzel. A bolsevik nyomdák ontották az anarchista-ellenes pamfleteket, a mahnovscsináról költött rágalmakat, és Lenin brosúráját, a "Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegségé"-t, amelyben a szerző markánsan szembehelyezkedett minden forradalmi irányzattal, és kiállt az elitpárt, a parlamentarizmus és a szakszervezeti harc mellett. De az "anarchista" oldal sem maradt adós - a "nagyok", mindenekelőtt Malatesta és Berkman idétlen érveket sorakoztatott fel az "autoriter szocializmus", vagyis a "marxi" kommunizmus ellen. A korszak legjellemzőbb terméke egy "Bakunyin versus Marx" című füzetke, amelynek ismeretlen "anarchista " szerzője a bulvársajtó színvonalán elemzi a két irányzat "antagonizmusát". Ez méltó "anarchista" párja Lenin "kommunista" pamfletjének.

A franciaországi anarchisták legnagyobb szervezete, az Anarchista Unió (Union Anarchiste, UA) 1926 júliusában nagy vitát indított el egy kiáltvány körül, amelynek célja az individualista és a forradalmi anarchizmus, valamint a szindikalizmus álláspontjainak összebékítése lett volna. Az elmérgesedő vitában az anarcho-kommunisták leszögezték, hogy semmiféle közös pontjuk nincs az individualistákkal és más burzsoá "anarchistákkal", ezért elhagyták a szervezetet, megalakítva az Anarchista-Kommunista Uniót (UAC). Az új szervezet kijelentette, hogy "a harc egyetlen lehetséges formája a forradalmi anarchizmus, egyetlen lehetséges célja a kommunizmus; a kettő egy és ugyanaz". Célként jelölték meg a "szakítást az anarchizmus Nagy Családjával", amely álközösségbe igyekezett olvasztani a forradalmi és ellenforradalmi irányzatokat. Az UAC többsége kiállt a harc centralizálásának szükségessége és a diktatórikus eszközök alkalmazása mellett, olyannyira, hogy 1927 folyamán még egy anarchista párt - értsd: centralizált harci szervezet, nem polgári párt - alakítása is felmerült. Ekkor az UAC-ből kivált egy áramlat - a "szintezisták" -, amely Sebastian Faure és az egykori mahnovista Volin vezetésével ismét a számtalan féle "anarchizmus" népfrontját, "szintézisét" vallotta, míg a forradalmi anarchisták megerősítették szervezetüket Forradalmi Anarchista Kommunista Unió (UACR) néven, amely 1930-ig működött.

Ezekben a harcokban részt vettek az orosz emigráns anarchisták is, akik között végig többségben voltak a forradalmi elemek. Ők már 1925-ben megalakították az Oroszországi Anarchisták Külföldi Csoportját, amely Munkásigazság (Gyelo Truda) néven újságot jelentetett meg Nyesztor Mahno, Ida Mett és Pjotr Arsinov szerkesztésében. Ebben közölték le a csoport programszövegét, a "Liberter kommunizmus szerveződési platformját", amely később csak mint "a Platform" híresült el.

A Platform megjelenése nyomban dühödt vitákat kavart. Volin vezetésével a szintezisták támadást indítottak lapjukban, az "Egyesülés"-ben. "Az az állítás, hogy az anarchizmus csupán az osztályharc teóriája, egyoldalú nézőponthoz vezet" - jelentette ki Volin.

1927 február 5-ére a platformisták találkozót hívtak össze, amelynek célja egy nemzetközi forradalmár-konferencia megszervezése lett volna. Felállt egy ideiglenes Bizottság, Mahno, a kínai Csen és a lengyel Ranko részvételével. A hat országból összegyűlt résztvevők kidolgozták a leendő konferencia főbb vitapontjait:

1. Az osztályharc, mint az anarchizmus legfontosabb eleme;
2. Az anarchista-kommunizmus, mint a mozgalom alapja;
3. A szindikalizmus, mint a harc lényeges eszköze;
4. Az Anarchisták Általános Szövetsége létrehozásának szükségszerűsége, mely szervezet az ideológiai és taktikai egységen, valamint a kollektív felelősségvállaláson nyugszik;
5. Egy pozitív program szükségessége a társadalmi forradalom megvalósításának érdekében.

A korszak szintjén ez igen forradalmi programnak számított, habár vannak benne idegenül csengő elemek, így például a szakszervezeti munka bizonyos formáinak elfogadása: ennek lehetetlenségét az 1918-21-es német események nagyon jól megmutatták. 1920-ban Németországban még a forradalmi szindikalistákat tömörítő legradikálisabb csoport, az FVGD-AS is a szakszervezeti tevékenység ellen fordult, és a forradalmi kommunistákkal egyesült a harc folytatására.

A javaslat körüli vita azonban nem érhetett véget, mivel a rendőrség lecsapott a gyűlésre, és mindenkit letartóztattak. Mahnót csak a francia anarchisták kampánya mentette meg a deportálástól. Végülis a "Forradalmi Anarchista-Kommunisták Nemzetközi Federációja" csak terv maradt, és többen a résztvevők közül is szembefordultak vele (pl. Camillo Berneri, a kiváló olasz anarcho-kommunista is, akit 1937 májusában Barcelonában majd Gerő Ernő tesz el láb alól). Az individualista oldalról is nagy támadás indult be, Malatesta vezényletével. Mahnóék 1927 augusztus 18-án megjelentették a "Válasz az Anarchista-Zűrzavaristáknak" című visszavágást. Ebben kifejtik a forradalmi vezetés szükségességéről vallott nézeteiket:
"Nyilvánvaló, hogy a forradalom maguknak a tömegeknek a műve lesz, de a forradalmi tömeg mindig kitermeli a kezdeményezők kisebbségét, akik továbblökik az eseményeket." Ez az álláspont óriási szálkát jelentett az "egyén" szabadságát és a korlátlan individualizmust hirdető "anarchisták" szemében, akikről egyébként a cikk így emlékezett meg:
"Az individualistáknak ez az egész brancsa, amelyik magát anarchistának nevezi, valójában a legkevésbé sem az. Ez a sok ember, akik - de egyáltalán milyen alapon? - összegyűlnek, és kijelentik, hogy `mi egy család vagyunk', és ezt a vegyüléket `anarchista szervezetnek' nevezik, nemcsak hogy idétlen, hanem kifejezetten ellenséges."

Habár a nemzetközi szervezet nem jöhetett létre, a Platform jelentős hatást gyakorolt több ország forradalmi anarchistáira. Franciaországban az állandó átalakulás fortyogásában a platformisták többször is ellenőrzésük alá vonták a legnagyobb anarchista szervezetet, de végül mindig szakítaniuk kellett vele. Ez fontos tanulság volt számukra arra, hogy soha nem érdemes törődni az elavult, ellenforradalmi kötöttségeket hordozó szervezetek foldozgatásával, reformizálásával, hanem mindig, újabb szakításokon keresztül kell konkretizálni a proletariátus osztályprogramját. Olaszországban és Bulgáriában is alakultak platformista szervezetek, akárcsak Lengyelországban, bár ez utóbbi csupán az általános alapelveket vette át, és magát a Platformot, mint autoritert, elutasította.

Az 1939-45-ös háború szétzilálta az anarchizmus sorait, de miután a kapitalista béke nem hozott jelentős változást a kapitalista háborúhoz képest, az osztályharcos tevékenység ismét megerősödött. Ekkorra a bolsevikok - ideértve a trockistákat is - már eljátszották szerepüket, és nemigen gyakorolhattak hatást a valóban osztályharcos proletár elemekre - legalábbis Európában. A forradalmi mozgalom több esetben ismét visszanyúlt a Platformig, és olyan, némileg ellentmondásos, de mindenképpen forradalmi irányultságú szervezeteket hozott létre, mint a Liberter Kommunista Szövetség (FCL) Franciaországban és az Anarchista Proletár Akciócsoportok (GAAP) Olaszországban az ötvenes évek elején, majd a különféle országokban működő Forradalmi Anarchista Szövetségeket.

A Platform

Maga a szöveg, mint fentebb láttuk, olyan időszakban jött létre, amikor az ellenforradalom - az 1917-23-as forradalmi hullám leverése után - ereje teljében volt. Így a szöveg érdeklődésének homlokterében érthető módon a mozgalom zavarossága, szervezetlensége, a központosítás és az egységes gyakorlat teljes hiánya áll. Kétségtelen, hogy a végletesen centralizált és - legalábbis a proletárok harcával szemben - egységes gyakorlatot folytató tőke erőivel szemben csak hasonló módszerekkel vehető fel a harc. A proletariátus harcának antidemokratikus, diktatórikus lényegét azonban az álanarchizmus minden erejét összeszedve támadta. Így a kívánatos egység csak nélkülük, ellenük valósulhatott meg.

A Platform helyesen leszögezi, hogy az anarchizmus "nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma". Gyakorlat és elmélet burzsoá kettőssége helyett itt egy szerves egységről, a tőkés társadalom lerombolásának folyamatáról van szó, annak összes konkretizálódásában. A Platform végig az aktív valóságból indul ki, és annak megfelelően próbál reagálni, nem érdeklik az elméleti "problémák", amelyekről a különféle "anarchológusok" hatalmas vitákat folytatnak (hordott-e Kropotkin virágmintás alsónadrágot, és lesz-e időjárás-jelentés az anarchista társadalomban?).

A szöveg mindenekelőtt egy erős, átfogó anarchista szervezet megalakítását szorgalmazza. Ez talán ma egyértelműnek tűnik, de abban a helyzetben nem volt az. Számos álanarchista magának a szervezetnek a szükségességét is tagadta, de ha már létezik szervezet, akkor az csupán névleges, koordinációs valami legyen, amelyben az egyes személyek és alcsoportok belső autonómiával bírnak. Ez a demokratikus álszervezet aztán minden esetben bebizonyította teljes képtelenségét bárminemű forradalmi tevékenységre. A Platform készítői ezért az egységes - forradalmi - irányvonal és a szervezett közösségi gyakorlat mellett foglaltak állást. Ez rettentő fontos lépés volt az anarchistáktól, hiszen éppen azokat a tabukat döntögették, amelyek az anarchizmus akadályait jelentették a valóban hatásos harcra.

A Platform kiemeli a szintézis alapján megvalósuló álszervezet értelmetlenségét. A szöveg célja tulajdonképpen nem más, minthogy egy kialakuló, nemzetközi anarchista-forradalmi szervezet, vagyis a kommunista proletár világpárt, az osztállyá szerveződött proletariátus programját nyújtsa. Ez a feladat azonban természetesen meghaladta a szöveg kereteit. Egyáltalában véve, ez a proletariátus forradalmi programja, habár létező és ható történelmi valóság, nem más, mint maga a forradalmi folyamat: senki, semmilyen csoport sem lesz képes arra, hogy pontosan írásba fektesse le. Erre azonban nincs is szükség, hiszen az osztályharc konkretizálódásai során - amelyekbe az írott dolgok is éppúgy beletartoznak - ez a program valamilyen mértékben mindig realizálódik. Ezekből az eseményekből, ha úgy tetszik, a tanulságok formájában, bizonyos jegyei levonhatók és kikövetkeztethetőek. Ilyenek mindenekelőtt a demokráciával való szakítás, a proletárdiktatúra, a parlamentarizmus és a szakszervezetek elleni harc, a pártok elleni harc, és az anarcho-kommunista forradalmi mag - rossz szóval az "élcsapat" - feladatai. Ezek a pontok nem jelennek meg mindig tisztán a Platformban sem.

A szöveg leggyengébb részei azokkal a konkrét teendőkkel foglalkoznak, amelyek a forradalom alatt, a termelés, fogyasztás, hadsereg stb. megszervezéséről próbálnak meg valamilyen képet adni. Le kell szögezni, hogy a Platform - amely az álanarchizmussal való szakítás és a proletárforradalom néhány egyéb, igen fontos kérdésében kifejezetten messzire ment el - itt az utópiagyártás talajára téved. Ezekkel az utópiákkal éppen az a probléma, hogy akár még meg is valósíthatóak: alapjában ugyanis nem oldják fel az emberi tevékenység és a munka, az eszköz és az áru, a használati és a csereérték közti antagonizmust. A városok és a falvak közötti csere - bár jelentős egyszerűsítéssel - pl. napjainkban is így zajlik... A platformisták nem látták át a proletárforradalom totálisan felforgató jellegét, azt a sajátosságát, hogy a viszonyokat alapvetően kell, hogy megváltoztassa. A fenti antagonizmusoknak már a forradalom első percében pusztulniuk kell - egyáltalán, honnan számoljuk a forradalom perceit... -, és nem elképzelhető az átmeneti, félig-kapitalista-félig-kommunista állapot. Bár a szöveg ezt maga is külön fejezetben szögezi le, rámutatva az átmenettel kapcsolatos koncepciók ellenforradalmi voltára, a második részben éppen egy ilyen állapotot vázol fel. A proletariátus diktatúrájának - amely nem az "átmenet szerve", hanem a forradalmi harc, a proletár osztály természete - formája az anti-állam, amely a ma fennálló rend teljes, aktív tagadása, mint ahogy a proletariátus, mint osztály léte már önmagában a burzsoá demokrácia tagadása.

A szöveg készítői gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy a proletárok, illetve az ő szóhasználatukban ugyanezt jelentő "munkások" "szabadságáról" és "függetlenségéről" beszélnek. Íme, két újabb anarchista fétis, amelyet a szöveg nem volt képes túlhaladni. Ez a két fogalom csakis a kapitalista társadalomban bír jelentéssel. De mitől szabad és független egy munkás? A kapitalizmustól? Attól nyilván nem, hiszen éppen az határozza meg létét, mint munkásét és mint társadalmi lényét egyaránt. Tehát éppen saját osztályától szabad és független, attól az erőtől, amelynek célja nem más, mint ennek a társadalomnak - így a "munkás" szabadságának és függetlenségének is -, a totális lerombolása. Az érdekes az, hogy a szöveg gyakorlatban több esetben leszámol ezekkel az illúziókkal, amikor a centralizáció, az egységes szervezet mellett érvel. Támadták is ezért a szabadság bajnokai eleget.

Mint arra már korábban utaltunk, meglehetősen zavaros a szakszervezetekkel szemben kifejtett álláspont is. Míg máshol világosan kiderül, hogy a forradalmi harc nem más, mint az anarchista kommunizmus, addig ebben a kérdésben a szerzők különféle szinteket húznak, és a szindikalizmust egy harci formaként jelölik meg. Egyrészt látják a szakszervezetek ellenforradalmi szerepét, amit a forradalom idején a szindikalisták jó része maga is meglátott, másrészt hisznek még a javítás lehetőségében. Az általuk kifejtett elképzelés: anarchista befolyás alatt álló szakszervezet. Ez azonban önellentmondás: egy olyan szervezet, amely az általa lerombolni szánt (hiszen anarchista) társadalmat kívánja folyamatosan optimalizálni, éppen a lerombolását eredményező ellentmondások elsimítgatásával (hiszen szakszervezet). A proletariátus történelmi programja ugyanis NEM tartalmaz béralkukat, bejelentett sztrájkokat, szakszervezeti majálisokat és érdekegyeztető tanácsokat. Ellenben tartalmazza a bérmunka eltörlését, az erőszakos vadsztrájkokat, a harc eksztatikus örömét és az ellenséges érdekek diktatórikus elnyomását.

Nem kívánunk külön foglalkozni a termeléssel és elosztással, a hadsereggel stb. foglalkozó résszel. Komolytalan, helyenként kifejezetten veszélyes álmodozások ezek önigazgatásról és önkéntességről stb. Egyfajta demokratikus mennyország, amely teljes ellentétben áll az általános rész elvárásaival. Annyit azonban hozzáfűznénk, hogy aki arra tesz próbát, hogy a jelen társadalom viszonyai között a kommunista társadalom leírásával próbálkozzon, az nem juthat tovább az álmodozásnál.

A szöveg végén a szerzők újabb álanarchista fantommal kénytelenek megbirkózni, amely bizony elnyeléssel fenyegeti őket: a federalizmussal. Bár a szöveg egésze az osztállyá szerveződés és az harc centralizálásáról szól a valóságban - és ezt az álanarchista nyüszögők igen világosan látták - , addig a szerzők megijednek saját elképzelésük konzekvenciájának, a centralizálás szükségességének verbális elismerésétől. Ezt úgy próbálják megoldani, hogy megkülönböztetnek "rossz" és "jó" federalizmust. A rossz az ego fontosságát hangsúlyozza, és az individualisták eszköze, míg a jó, nos, az tulajdonképpen már nem is federalizmus, mint kiderül, hanem centralizmus... Éppen a kérdés homályossága, pontosabban az e téren mutatkozó szakításhiány vezeti oda a szerzőket, hogy leírják azt a bődületes burzsoá marhaságot a Szövetségi Végrehajtó Bizottságról. Hát ez bizony nem a "szervezett élcsapat"...

Röviden még egy fontos kritikai észrevétel: a szöveg folytonosan elkülöníti a parasztságot és a proletariátust. Holott ez utóbbi természetesen nem csak az "olajos kezű munkásokat" jelenti. A parasztság NEM társadalmi osztály, hanem egy munkamegosztási réteg. Burzsoák éppen úgy vannak a soraiban, mint proletárok (ez éppen így igaz végülis a munkásságra is, habár nyílván több a parasztburzsuj). Fontos tanulság azonban, hogy a parasztság a modern forradalmi mozgalomban, Európában, illetve azokon a területeken, ahol földjének többé-kevésbé valódi tulajdonosa volt (így Oroszországban nem!) inkább ellenforradalmi szerepet játszott. A parasztság forradalmi potenciáljának túlbecsülése éppen a platformisták kicsit túlhangsúlyozottan orosz nézőpontjának köszönhető. Túlhangsúlyozzák a munka fontosságát is. Beleesnek abba a régi ouvrierista szakadékba, ami a szociáldemokrácia legrégibb fegyvere ellenünk: az, hogy legyünk büszkék a munkánkra, arra, hogy munkások vagyunk, szemben a "henye" burzsoáziával, harcoljunk a "munka társadalmáért"..! A kommunizmus azonban nem más, mint a munka, minden nemű munka totális tagadása, az emberi tevékenység megvalósítása az elidegenedett tevékenységgel szemben. Nemhogy nem vagyunk arra büszkék, hogy munkások vagyunk, hanem éppen ezért, a munka ellen lázadunk! "Mi a különbség szociáldemokraták és kommunisták között?" - tette fel a kérdést a Szituacionista Internacionálé a hetvenes évek elején: "A szociáldemokraták teljes foglalkoztatást akarnak. A kommunisták teljes munkanélküliséget."

Végezetül még egyszer le kívánjuk szögezni, hogy a Platform nem szent szöveg, és több, mint nem hibátlan. Nem volt az 1926-ban sem. Célja azonban - mint ezt a szerzők leszögezik - nem is egy Biblia létrehozása volt, hanem egyfajta vitaindítás, amely közös forradalmi tevékenységet eredményez a valóban forradalmi elemek között. Jobbat kívánni mi sem tudunk, mint hogy töltsön be ma is ilyen feladatot.

 

"Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétől. Ez a betegség képtelenné teszi őket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta őket. A szervezetlenség a felelőtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetnek.
Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeiből, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak.
Véleményünk szerint ez csak időleges. Magyarázatul szolgálhat rá a kikristályosodás és a szerveződés hiánya az orosz anarchisták körében. Törekedniük kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt. Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és önkényes elemei.
Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségről való értekezés; nem kétségbeesett kiáltás. Nagyságát, mindenek előtt az elnyomott emberiség ügyéhez való elkötelezettsége adja. Magában hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit, és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak az igazolására nem elégséges az, hogy a anarchizmus egy nagyszerű elképzelés és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének a platóni szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi mozgalmában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába szívni az anarchista elképzelések teljességét. De a semmiből semmi sem lesz. Minden eredmény állandó erőfeszítésből és önfeláldozásból születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé kell mennie és egybe kell forrnia velük
."

Pjotr Arsinov



BEVEZETÉS

Nagyon nagy jelentőségű, hogy minden erőfeszítés, a liberter nézetek ereje és elvitathatatlanul pozitív jellemzői, a társadalmi forradalomban képviselt anarchista álláspontok őszintesége és tisztessége, és végül a liberter kommunizmusért vívott küzdelem során tanúsított minden hősiesség és áldozat ellenére, az anarchista mozgalom továbbra is gyenge maradt, és a munkásosztály harcának történelme során nem volt jelentős tényező, nagyon gyakran csupán epizód jellegű, kis eseményekben szerepelt.
A liberter nézetek pozitív és legjelentősebb lényege valamint az anarchista mozgalom nyomorúságos állapota közötti ellentmondásnak több oka és magyarázata is van: ezek közül a legfontosabb, a legfőbb ok, a szerveződési alapelvek hiánya és ezek gyakorlati megvalósításának elmaradása az anarchista mozgalom keretein belül.
Az anarchista mozgalom minden országban több helyi csoporttal képviselteti magát, amely csoportok ellentmondásos nézeteket vallanak, és ellentmondásos tevékenységet folytatnak, nincsenek sem a jövőre szóló perspektíváik, sem pedig folyamatosságuk a militáns munkában, egymás után tűnnek el, és egyáltalán nem hagynak semmiféle nyomot maguk mögött.
Egészében véve, a forradalmi anarchizmus ezen állapotát leginkább a "krónikus és általános szervezetlenség" jellemzi.
Sárgalázként támadta meg a szervezetlenség nyavalyája az anarchista mozgalom testét, hogy sok éven keresztül kínozza.
Kétségtelen, hogy a szervezetlenség az elmélet néhány tökéletlenségéből származik: mégpedig abból, hogy hibásan értelmezték az egyén szerepét az anarchizmusban; ezt az elméletet túlságosan gyakran összetévesztik a felelősség teljes hiányával. Az "egyén" önkifejezésének szerelmesei, csupán a személyes élvezetek nézőpontjából, makacsul ragaszkodnak az anarchista mozgalom kaotikus állapotához, és mindezt az anarchizmus megváltoztathatatlan elveivel és tanítómestereivel támasztják alá.
De ezek elvek és a tanítómesterek pontosan az ellenkezőjét állítják.
A szétszórtság pusztító: a szorosan összefüggő egység az élet és a fejlődés jele. A társadalmi harcok ezen törvénye egyaránt vonatkozik az osztályokra és a szervezetekre.
Az anarchizmus nem egy gyönyörű utópia, sem pedig egy elvont filozófiai eszme, hanem a dolgozó tömegek társadalmi mozgalma. Ezért minden erejét egy szervezetben kell egyesítenie, folyamatosan agitálnia, ahogy ezt az osztályharc valósága és stratégiája megköveteli.
"Meg vagyunk róla győződve," - mondja Kropotkin - "hogy egy anarchista szervezet alakítása Oroszországban távolról sem hátrányos a közös forradalmi feladat szempontjából, éppen ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben kívánatos és hasznos lenne." (Előszó Bakunyin "A párizsi kommün" c. művéhez.)
Maga Bakunyin sem ellenezte soha egy általános anarchista szerveződés létrehozásának gondolatát. Ellenkezőleg, a szerveződés létrehozása érdekében tett erőfeszítései valamint az I. Internacionáléban végzett aktivitása feljogosít minket arra, hogy egy ilyen szerveződés létrehozásának első aktív harcosát lássuk benne.
Általában szólva, gyakorlatilag az összes aktív anarchista militáns harcolt a szétszórt tevékenység ellen, és mindig céljaiban és eszközeiben egységbe forrott anarchista mozgalmat szeretett volna.
Az 1917-es orosz forradalom folyamán volt érezhető a leginkább és a legégetőbben a szervezet hiánya. Ez alatt a forradalom alatt mutatta a liberter mozgalom a legnagyobb fokú szektásságot és összevisszaságot. Az általános szervezet hiánya sok aktív anarchista militánst a bolsevikok soraiba sodort. Szintén a szervezet hiánya az oka ma is sok militáns passzivitásának, gyakran elég jelentős erejük kihasználatlanságának.
Rettenetesen nagy szükségünk van egy szervezetre, amely összefogja az anarchista mozgalom résztvevőinek nagy részét, és meghonosít az anarchizmusban egy általános és taktikai politikai irányvonalat, amely útmutatóként szolgál az egész mozgalom számára.
Itt az ideje, hogy az anarchizmus kimásszon a szervezetlenség posványából, véget kell vetni a legfontosabb taktikai és elméleti kérdések körüli végeérhetetlen tétovázásoknak, el kell mozdulni egy tisztán felismerhető cél irányába, és szervezett közösségi gyakorlatot kell megvalósítani.
Azonban nem elégséges csupán egy ilyen szerveződés megalakításának szükségességét kimutatni: létrehozásának módszereit is fel kell tárni.
Elutasítjuk azt a elméletileg és gyakorlatilag is ostoba ötletet, hogy a szervezetet a "szintézis" receptje alapján létre lehetne hozni, ami az anarchizmus különböző tendenciáit képviselők újraegyesítését jelentené. Egy ilyen szervezet, mivel különböző elméleti és gyakorlati elemeket egyesítene, csak egyének mechanikus gyülekezete lenne, ahol minden egyén különböző nézeteket vall az anarchista mozgalom minden kérdéséről, és ez a gyülekezet elkerülhetetlenül felbomolna, amint szembekerül a valósággal.
Az anarcho-szindikalista módszer nem oldja meg az anarchista szerveződés problémáját, mivel ott nem képvisel elsőbbséget ez a probléma, és csak az érdekli őket, hogy behatoljanak az ipari proletariátus köreibe és ott megerősödjenek.
Pedig ott nem lehet sok mindent elérni, még akkor sem, ha szilárdan megvetik a lábukat, hacsak nem létezik egy általános anarchista szervezet.
Az egyetlen módszer az általános szervezet problémájának megoldására véleményünk szerint az, hogy össze kell gyűjteni az aktív anarchistákat a célból, hogy pontosan meghatározzuk álláspontjainkat, az elméleti, taktikai és szervezeti stb. álláspontokat, azaz létrehozzuk egy egységes program többé-kevésbé tökéletes alapját.
Az utóbbi évek társadalmi küzdelmeinek tapasztalatai az anarchisták számára egyik legfontosabb feladatként egy ilyen program kidolgozását jelölték ki. Ennek a feladatnak a megoldására szenteli az orosz száműzöttek csoportja energiájának jelentős részét.
Az alább közzétett Szerveződési Platform egy ilyen program főbb pontjait mutatja be. Ennek az írásnak azt a célt kell szolgálnia, hogy megtegye az első lépést, a liberter erők egyetlen, aktív forradalmi küzdelemre képes szervezetbe való összegyűjtésére, amely szervezet az Anarchisták Általános Szövetsége.
Nem kételkedünk abban, hogy léteznek hiányosságok ebben a platformban, miképpen minden új, jelentős gyakorlati lépésnek vannak hiányosságai. Lehetséges, hogy néhány fontos álláspont kimaradt, vagy néhány álláspontot nem megfelelően fogalmaztunk meg, és másokat túl részletesen és önismétlően tárgyaltunk. Mindez nincs kizárva, de nem ezek az életbevágó fontosságú kérdések. Az a fontos, hogy lefektessük egy általános szervezet alapjait, és ezt a célt valósítottuk meg a szükséges mértékben ebben az írásban.
Az már az egész kollektíva, az Anarchisták Általános Szövetségének a feladata, hogy kibővítse, elmélyítse, és az egész anarchista mozgalom világos és határozott programjává tegye.
Más szinten is vannak kétségeink. Előrelátjuk az önimádó individualista és a kaotikus anarchizmus híveinek támadásait, akik habzó szájjal azzal fognak vádolni minket, hogy tönkretesszük az anarchista alapelveket. Azonban mi nagyon jól tudjuk, hogy az individualista és kaotikus elemek az anarchista alapelveken nem mást értenek, mint politikai érdektelenséget, hanyagságot és minden felelősség hiányát, mely nézetek majdnem gyógyíthatatlan szakításokat okoztak a mozgalomban, és amelyek ellen mi minden energiánkkal és szenvedélyünkkel harcolunk. Ezért nyugodtan figyelmen kívül hagyjuk a tőlük érkező kritikákat.
Más militánsokra alapozzuk a reményeinket, azokra, akik hűek maradtak az anarchizmushoz, azokra akik végigélték és szenvedték az anarchista mozgalom tragédiáit, és fájó szívvel keresik a megoldást.
Továbbá, nagy reményeket fűzünk a fiatal anarchistákhoz, akik az orosz forradalom emlőin nevelkedtek, és kezdettől fogva építőjellegű problémákkal foglalkoztak. Ők bizonyosan követelni fogják a pozitív és szervezeti anarchista elvek megvalósítását.
Felhívunk minden, a világ négy égtája felé szétszóródott orosz anarchista szervezetet, továbbá az elszigetelt militánsokat, hogy egyesüljenek a közös szerveződési platform alapján.
Legyen ez a dokumentum a forradalmi gerinc, az orosz anarchista mozgalom militánsainak gyűjtőpontja! Képezze az Anarchisták Általános Szövetségének alapját!


Éljen a Világ Munkásainak Társadalmi Forradalma!

Gyelo Truda Csoport
Párizs, 1926 június 20

 

Megjelent a Barikád füzetekben 1998(?)-ban

 

Forrás: http://www.nestormakhno.info/magyar/plat_hu/plat_hu_1.htm

A PATAGÓNIAI LÁZADÁS. ANARCHISTÁK ARGENTÍNÁBAN

ELŐZMÉNYEK

Argentína a 19. század végére a legfejlettebb dél-amerikai állam lett. a nagyarányú ipari fejlődés (élelmiszeripar, építőipar, ruhaipar, stb.) zajlott le. A fejlődés révén urbanizációs (elvárosiasodási) folyamat indult el és így a gazdaság centralizálódott. Azonban ezzel együtt a kizsákmányoltak is centralizálódtak. A sok, helyenként egymással is ellentétben álló kizsákmányolt rétegekből (szegényebb indiánok, gauchók /lovas pásztorok/, földművesek, városi kisipari munkások, stb.) kialakult egy az objektív érdekeiben már egységes osztály, a proletariátus. A hatalmas bevándorlási hullám következtében az európai (főleg olasz) munkások magukkal hozták a szervezett munkásmozgalmat is, anarchista-kommunista programokkal és tapasztalataikkal. 1872-73-ban az I. Internacionálé szekciójaként jött létre a francia, olasz és spanyol munkásokból álló szervezet. 1878-ban pedig, a nyomdászok szervezésével lezajlott az első ipari sztrájkhullám. A ’80-as évekre megjelentek a szakszervezetek (főként francia, német és olasz szociáldemokraták kezdeményezésére), melyek a Munkásszövetségben tömörültek. Több nagyszabású sztrájk zajlott le, Santa Fében, Tucumánban, Corrientesben (fegyveres felkelésig fajult). Az 1890-ben a diákok és a munkások által kezdeményezett felkelés céljai a demokratikus reformoktól, a kormány megbuktatásáig terjedt. A felkeléshez csatlakozott a hadsereg egy része. Megalakították a Campos tábornok vezette Forradalmi Juntát, melyben az anarchisták is részt vettek. A hadsereg leverte a lázadást és a gócpontjait véresen felszámolta. A felkelés után a polgári szélsőségesek megalakították a Radikális Pártot. A II. Internacionálé nyomására a szociáldemokrata klubok 1895-96-ban megalakították az Argentín Munkás Szocialista Pártot. Az anarchisták többsége miatt, a szakszervezetekből kiváltak a szociáldemokraták (pl.: Argentin Föderáció (1890)).

A szociáldemokraták támadásai mellett, a belső ellentét is nehezítette az anarchista egységet. A szervezők (kollektivisták) és a szervezetlenek (individualisták) vitája a szakszervezeti munkában való részvétel és az egy anarchista szervet létrehozása körül zajlott. 1890-es években az individualisták voltak fölényben, ám a 19. század végén és a 20. század elején Errico Malatesta és az anarcho-szindikalista Pedro Gori, Pelliver Paraire segítségével a kollektivisták arattak győzelmet az ügyben, s ennek következtében létrehoztak egy Latin-Amerika szerte megjelenő szerveződési formát, az ellenállási társaságot. Ezek az ellenállási társaságok elsősorban a „gazdasági harc” színterén próbáltak anarchista szerveződési formát adni a még meg nem szervezett munkásoknak. Sajtóorgánumuk az El Perseguido (Az üldözött) 1890-1896-ig.

Kép 1902-ben megalakult az Federatión Obrera Regional Argantína (FORA) – Argentin Regionális Munkásföderáció, amely a kontinens legerősebb szakszervezeti mozgalma lett. a szervezet anarcho-szindikalista alapokon állt és széles körben hirdetett autonómiát. Az általános sztrájk elsőbbségét hangsúlyozva tartotta a legcélravezetőbb eszköznek a bojkottot és a szabotázst. Programjuk a teljes emancipáció, a hatórás munkanap bevezetése, a politikai foglyok szabadon engedése, népkönyvtárak felállítása, esti iskolák létesítése, eszperantó nyelv tanulása, stb.

Mivel a FORA regionális felépítésű volt, így az egyes régiókban számos radikálisabb militáns tevékenykedhetett, akiknek a programja élesen elütött az irányvonaltól.

1903-ban megalakult a szociáldemokrata szakszervezet a Union General de Trabajadores (UGT) – Dolgozók Általános Szövetsége, mely következtébe e két tömegszervezet rivalizálásáról és szövetségéről szólt a „hivatalos munkásmozgalom”. 1905-től az UGT-ben kialakult egy magát forradalminak nevező szindikalista irányzat, amely újságjukban a La Acción Socialistaban a „direkt akció” jelszavát kezdte hirdetni, és ezt a FORA is átvette. A két szervezet között többször is volt egyesülési kísérlet (1907, 1909, 1912), de sikertelenül. Az UGT egyre befolyásosabb szervezetté vált.

1887-től sorozatossá és egyre erősebbé váltak a sztrájkhullámok. 1895-ben 19 sztrájk 22 000 résztvevővel, 1896-ban 26 sztrájk 24 000 munkást mozgatott meg. A sztrájkhullám csúcsa 1902-1911 között volt. Az általános sztrájkmozgalom Buenos Aires-ből indult és terjedt át a környező tartományokra. A fegyveres összecsapások miatt 1905-től rendkívüli hadiállapotot vezettek be. 1909. május elsején a katonaság a békés tüntetők közé lőtt, melyre az egész ország területére kiterjedő zavargások és az üzemek teljes leállása válaszolt Buenos Airesben, La Pataban, Pergamoban, Córdobában és Rosarióban. Az állam az idegengyűlölettel, míg a szociáldemokraták a rendreintéssel próbálták a kialakult helyzetet normalizálni. Az állam amnesztiát hirdetett, eltörölték a büntető rendeleteket és betiltásokat. A mozgalmat megállították és a számtalan munkás halálának (akiket nemegyszer a börtönben gyilkoltak meg) okozóit nem kerítették elő. A harcokat a tett propagandistái vették át, kik elvtársaik közvetlen vagy közvetett hóhérait ölték meg. Az anarchista terrorizmus ilyen áldozata volt például 1909. novemberében a fővárosi rendőrfőnök, kinek halála ürügyén ismételten bevezették a szigorító intézkedéseket és a rendkívüli állapotot.

1912-ben mezőgazdasági munkások felkelése robbant ki és alakult meg az Argentínai Agrárszövetség.

Több kontinentális méretű mozgalom is lezajlott ezekben az időkben, 1905-1907-ben az oroszországi forradalmi események következtében indult el sztrájkmozgalom, majd 1906-ban Francisco Ferrer anarchista munkás-ideológus kiszabadításáért küzdöttek. A proletárok nagy része hivatalos szervezeti döntés nélkül indultak harcba. A szervezett munkások többsége pedig szinte véletlenszerűen, szakirányultság szerint (a FORA-t elsősorban a nehéz fizikai munkát végzők alkották, míg az UGT tagjai inkább a kisiparosok voltak), így ha az adott szakmában sztrájk alakult ki, döntött arról melyik szervezet vezetésével. A század eleji Latin-Amerika munkásmozgalmában is a munkaidő csökkentése, a munkabérek emelése, a munkakörülmények javítása és a lakáskérdés volt a harcok középpontjában, de nem minden esetben elégedtek meg azok teljesítésével. Később sok más követelés is megjelent: a gazdagok megadóztatása, a gúzsbakötő törvények eltörlése, a szociális és egészségügyi helyzet javítása, anti-militarizmus, stb., de a papírpénzek elterjedésével létrejött infláció következtében a bérharc vált a legjellemzőbbé.

Kép A 20. század elején Argentínában tovább fokozódott az USA gazdasági befolyása, amely mind nagyobb fokú iparosodást jelentett, tovább növelve a bevándorló olcsó munkaerőt. A gyors ütemű fejlődés következtében a tőkének már nem csak mind nagyobb számú termelőerőre, hanem az ennek megfelelő fogyasztóra is szüksége volt. A demokrácia megteremtette a középosztály illúzióját, ennek következtében a szolgáltató szektort és kifejlesztette az ehhez szükséges infrastruktúrát. A fejlődés ellenére Latin-Amerikában – így Argentínában is – a mezőgazdaság volt a vezető ágazat, amelyben egyértelműen a latifundiumon volt a hangsúly. A külföld hatalmi fölénye és a nagybirtok rendszere megerősítette az antiimperialista és a latifundium-ellenes harcot. Ám az elsősorban a külföldi tőke beáramlásából származó fejlődés, Argentína aranykorát jelentette.

A NÉP KÉSZEN ÁLL A FORRADALOMRA

A válságba került világgazdaság háborúhoz folyamodott, amely eleinte érzékenyen érintette Latin-Amerikát (mivel elszigetelődött hagyományos piacaitól), de a fokozódó kereslet miatt belső gazdasági fejlődés lépett fel. Ez magával vonta a gyorsan emelkedő árakat és a velük lépést nem tartó béreket, így még inkább elmélyült a szegénység.

1915-1917-ig újabb sztrájkhullám indult meg: építőmunkások, asztalosok, szobafestők, hajóépítők, a villamos-társaság munkásai, gépészek, stb. 1917. októberére, általános sztrájk alakult ki, amelyben 160 000 munkás vett részt, s melyet a hűtőipari és a fémmunkások sztrájkja követett. Már a sztrájkmozgalom előtt is érződött, hogy a nagy szakszervezeti központ egyre kevésbé képes befolyást gyakorolni a proletárok felett. A FORA-n belül vita robbant ki, mivel az egyik ágazata érezve a tömegek spontán radikalizálódásra való hajlamát, markánsabb (anarcho-kommunista) programot kívánt létrehozni, míg a másik (FORA IX.) pusztán a szervezet megtartását tartotta fontosnak. A vita végül a FORA kettészakadását eredményezte 1915-ben.

Az 1917-es oroszországi események következtében számos anarcho-szindikalista (Arraga, Trose, Lorenzo, Bosio) és radikális anarchista vált a bolsevizmus szimpatizánsává. (ez csak 1921-ben a NEP bevezetésekor változott meg)

Argentínában is megalakult a bolsevik párt. 1912-ben a szociáldemokrata pártban létrejött egy baloldali szervezet, a Karl Marx Tanulmányi Központ, akik folyamatos konfliktusban álltak a párt jobboldali vezetőségével. A háború kirobbanásakor újságjukban, a Palabra Socialistában háborúellenes kampányba kezdtek. Felismerték, hogy a FORA meggyengülésével űr támadt a szakszervezeti mozgalomban és hozzáláttak a még és már nem szervezetlen munkások befogásához.

1917-re a baloldal nagyon megerősödött és Codovilla, Schmidt, Penelón, stb. szerkesztésével önálló folyóiratot hoztak létre, az Internacionalistát. A viták miatt a jobboldali vezetőség kizárta őket.

1918. januárjában Buenos Airesben a főváros baloldaliaiból új párt jött létre Internacionalista Szocialista Párt néven. Elsősorban területi – utcai federációs, és nem üzemi (szakmai) alapon szerveződtek. Ez összefüggött azzal, hogy nem léptek szövetségre a szakszervezetekkel, elutasították a parlamentarizmust, illetve szoros kapcsolatban álltak az anarchistákkal és anarcho-szindikalistákkal.

A két világháború közötti időszakban Argentína gazdaságában változások álltak be. A szűkülő piacok miatt csökkent a mezőgazdasági export lehetősége (Argentína a háború előtt a világ elsőszámú élelmiszerszállítója volt), ezzel megteremtette az esélyt az ipar nagyobb mértékű fejlődésének. Ezzel egy időben tovább folytatódott az angol-amerikai tőkés verseny. Egyelőre az angol gazdaság uralni tudta az atlanti partvidék országait (Brazília, Uruguay, Argentína). Az iparosítás következtében a munkások a városokba özönlöttek, növelve a munkanélküliek számát. A nyomor elképesztő méreteket öltött, amit csak súlyosbított a gazdasági világválság.

Az I. világháború után a forradalmi hullám Argentínát is elérte. Állandósultak a sztrájkok (1918-ban 133 000, 1919-ben 309 000 a sztrájkolók száma), amire a burzsoázia fokozott terrorral válaszolt. Az 1918-as diáklázadás, mely Cordobából indult, az egész kontinensre kiterjedt. A fiatalok egyetemeket foglaltak el és elűzték professzoraikat. Népi egyetemeket hoztak létre, mely egyrészt megmutatta, hogy a proletariátus önmagát akarja tanítani, másrészt viszont reformmozgalommá tette lázadásukat.

1918. december 7-én Buenos Airesben és San Cristobalban a Vasena fémüzem munkásai kevesebb munkaórát és magasabb béreket követelve tették le a munkát. Január 7-én a hatóságok megszállták a fővárosi gyárat és megöltek hét munkást (köztük egy FORA tagot). A város munkásai általános sztrájkba léptek. A lelőtt munkások január 9-i temetése tüntetéssé vált. Egyik része, az anarchista FORA elsősorban a gyár előtt, míg a FORA IX. a temetőnél gyülekezett. A rendőrség tüzet nyitott a felvonulókra, és ötven halottat hagyott maga után. A feldühödött munkások bevonultak a város központjába és fosztogatni kezdtek, majd elfoglalták a gyárakat és a munkásnegyedeket, amelyeket eltorlaszoltak a város többi részétől. Az újonnan kinevezett rendőrfőnök 30 000-es csapattal kísérelte meg szétverni a lázadókat. A munkások ellentámadásba léptek és felgyújtottak több rendőrállomást. Az igencsak feszülté vált helyzetre való tekintettel Yrigoen elnök ígéretet tett a munkások eredeti követeléseinek végrehajtására, mely napi nyolc órás munkanap, 20-40%-os béremelés mellett. A FORA IX. a munka felvételére szólított fel mindenkit. a sztrájk folytatódott, majd átterjedt Cordobába és Mendozába is. Január 14-től már csak a vasúti dolgozók és a matrózok folytatták a munkabeszüntetést. Az egy hétig tartó harcokat végül a hadsereg számolta fel, melyben 1500 munkás és számtalan „rendpárti” vesztette életét és 4000-en sebesültek meg. Ezt azóta „a tragikus hétnek” nevezik. Tavasszal az agrármunkások lázadtak fel Buenos Aires, Cordoba, Santa Fé és Pampa tartományokban. 1920 májusában sztrájkba léptek a tengerészek, a vas- és fémmunkások, a nyomdászok, a textilipari és élelmiszeripari munkások. Entre Rios és Santa Fé tartományokban több ezer mezőgazdasági munkás csatlakozott a megmozduláshoz, melyhez a vasutasok szolidaritási akciója is társult. Sok tartományban felgyújtották a termést. A Chaco vidék favágói is letették a munkát, míg a Santa Fé-i angol Forestal-társaság munkásai felgyújtották a faraktárakat és bevették magukat az erdőbe, ahol gerillaháborúba kezdtek. A lázadás megfékezésére a kormány ismét a hadsereg támogatását kérte.

PATAGÓNIAI HARCOK

A felkelés ereje a patagóniai harcokban csúcsosodott ki. A Csendes-óceán és az Andok között húzódó területen nagyjából 100 000 fős lakosság birkatenyésztésből, hús és gyapjúkereskedelemből él. A farmok nagy része a nagybirtokosok kezében összpontosult, míg a hús és gyapjúfeldolgozó üzemek a kikötőkben lévő nagyobb városokban voltak. A birtokosok magánvasútjaikon szállított a birtokaik és a városok közt.

A forradalmi hullám 1918-ban érte el a területet. A felkelés elsősorban a bérek emelése miatt robbant ki Puerto Deseadóban, Puerto Natalesban és Punta Arenasban (a mai Chile területe). Az általános sztrájk mellett megalakultak az első szovjetek is. Vidéken a munkások elfoglalták a birtokokat és munkáskolóniákat hoztak létre. A munkástársaságok gyűléseken állapodtak meg a termelés, egymás közti kereskedelem és védelmük megszervezéséről. Egy kolónia, körülbelül 300 munkásból állt

A Buenos Aires-i általános sztrájk hírére Rio Gallegosban a munkások felkelése robbant ki, mely során felgyújtották a vasútállomást. Natales és Gallegos felkelőit felszámolta a hadsereg és a szovjeteket szétverték. 1921 júliusában a FORA IX. egyik tagszervezete, a Rio Gallegosi Munkástársaság (Sociedad Obrera) sztrájkot kívánt indítani a kikötőben, de a rendőrség letartóztatta a szervezet tagjait.

Ez csak olaj volt a tűzre, mert a munkások általános sztrájkba léptek szabadon bocsátásukért, mely sikerült is. Az agrárproletárok felfegyverzett lovascsapatokat szerveztek és bejárva a vidéket, felkelésre szólítottak fel és a földbirtokosok közül sokat túszul is ejtettek. A lovascsapat vezetői egy szakács, bizonyos Alfréde Gronte, más néven „El Toscano” és José Ricardi, azaz „El 68” (volt rabszáma miatt).

A munkabeszüntetés miatt a hús megrohadt, ezért a tőkések Buenos Aires-i sztrájktörők felbérlésére szánták el magukat. A munkások azt várták, hogy ezt megakadályozza a FORA IX., de mivel azok nem tettek semmit, így a partraszállókat a sztrájkolók maguk verték szét.

A FORA ellenezte a sztrájk folytatását, a tőkések banditáknak nevezte a résztvevőket, de a munkások folytatták a lázadást.

1921. december 17-én Puerto Descadóban a hatóság felgyújtotta az üléstermeket, de válaszul a munkások erőteljesebb fellépéssel válaszoltak. Számos összecsapás zajlott le, melyek során többnyire a munkások kerültek ki győztesen. Elkezdődtek a gyárfoglalások is. 1922 elejére a mozgalom szélesedett tovább, így vita alakult ki a sztrájk folytatásáról. Végül csak a vidéki munkások kolóniái maradtak fenn (az 1000-ből csak 200 nem adta meg magát).

Időközben Falcón helyett Varelát nevezték ki Patagónia kormányzójának, aki keményebb kézzel lépett fel a lázadókkal szemben. Tárgyalást kezdeményezett az állítólagos hivatalos vezetőkkel, és ígéretet tett, hogyha felfüggesztik a sztrájkot, elkerülik a bosszúhadjáratot.

1922 márciusában a Swift hűtőgépgyárban robbant ki sztrájk, majd májusban és júniusban tettek kísérletet a munkások általános sztrájkra, de azokat kíméletlenül leverték és eredménytelen maradt. Még áprilisban újra felbukkant „El Toscano” és újraszervezte a lovascsapatát, de a városi munkások támogatását már nem élvezte. Szeptemberben letartóztatták, ahonnan megszökött, és egy újabb kolóniát szervezett Vörös Tanács néven. Október végére a mozgalom teljesen kiégett. „El Toscanót” elfogták, a fegyveres munkáskolóniákat és a sztrájkmozgalmat véglegesen leverték. A burzsoázia nem kötött többé megállapodásokat, hanem kegyetlen, több mint egy évig tartó fehérterrorral válaszolt. Ennek megbosszulásaként egy anarchista bizonyos Kurt Wilckens 1923-ben megölte Varelát.

1923-ra a forradalmi mozgalom hanyatlani kezdett. Yrigoyen a lázadásokat mind véresebben verte le. A ’20-as évek végére több reformot kénytelenek bevezetni: alapvető polgári szabadságjogok, munkástörvények. Bevezette a döntőbíráskodás rendszerét, ahol a munkások „vezetői” és a nagytőkések közötti párbeszéd érdekében a kormány közvetítő szerepet vállalt. A munkások képviseletét továbbra is az Argentínában oly nagy jelentőséggel bíró szakszervezeti mozgalom játszotta. 1929-ben, a szakszervezeti egységtörekvések eredményeképpen jött létre a Confederación General del Trabajo (CGT) – Álltalános Munkásszövetség.

 

Kronstadti napló – 1921

Alexander Berkman

 

Pétervár, 1921. február

 

Rendkívül nagy a hideg, és ez sok szenvedést okoz a városban. A hóvihar elvágott minket a vidéktől, az élelmiszerellátás majdnem teljesen megszűnt. Fél font kenyér jut mindenkinek. A Hotel Astoria közelében lévő farakás körül öregasszonyok keringenek, de az őrség éber. Sok üzemet bezártak az üzemanyaghiány miatt, és az alkalmazottak az élelmiszeradagok felét kapják. A munkások gyűlést hívtak össze a kialakult helyzet megvitatására, de megtartását a hatalom nem engedélyezte.

 

A Trubocsnyi üzem munkásai sztrájkba léptek. Azt panaszolták, hogy a téli ruhák elosztása során a kommunisták aránytalanul előnyösebb helyzetbe kerültek, mint a pártonkívüliek. A kormány a panaszt mindaddig nem hajlandó kivizsgálni, amíg az emberek nem veszik fel a munkát.

 

A sztrájkolók tömege az üzemtől nem messze, az utcán gyűlt össze, és szétoszlatásukra katonákat vezényeltek ki. Ezek a katonai akadémia fiatal kommunistái, az ún. „kurszantok” voltak, erőszakot nem alkalmaztak.

 

A sztrájkolókhoz újabbak csatlakoztak az Admiralitás boltból és a Galernaja dokkból. Nagy a harag a kormány öntelt fellépése miatt. Megpróbálkoztak az utcai tüntetéssel, de a katonaság a kísérletet meghiúsította.

 

 

Február 27.

 

Nagyfokú idegesség a városban. A sztrájk egyre nagyobb méreteket ölt. A Petronnij, a Baltijszkij és a Leferm üzemek felfüggesztették a munkát. A kormány felszólította a sztrájkolókat a munka folytatására. Statárium van a városban. A különleges Védelmi Bizottságot, amelynek Zinovjev a vezetője, különleges jogkörrel ruházták fel.

 

A szovjet tegnap esti ülésén a Védelmi Bizottság egyik katona tagja, Lasevics a sztrájkolókat árulóknak nevezte. Kövér, hájas és kihívóan érzéki volt. Az elégedetlen munkásokat „zsaroló vérszopóknak” nevezte, és drasztikus intézkedéseket követelt ellenük. A szovjet határozatot hozott a Trubocsnyi üzem munkásainak elbocsátásáról. Ez az jelenti, hogy megvonják tőlük az élelmiszeradagokat, vagyis az intézkedés éhhalálra ítéli őket.

 

 

Február 28.

 

Ma megjelent az utcákon a sztrájkolók közleménye. Munkásokról írtak benne, akik megfagynak otthonaikban. A fő követelések a téli ruházattal és a rendszeresen biztosított élelmiszeradagokkal kapcsolatosak. „Az emberek közös tanácskozással akarják megtalálni a megoldás eszközeit” – követelik. Zinovjev azt állítja, hogy az egész zavarkeltést a mensevikek és az eszerek tervelték ki.

 

A sztrájk egy idő után politikai jelleget öltött. Késő délután megjelent egy kiáltvány a korábbiaknál merészebb követelésekkel. „Teljes változás szükséges a munkások és a parasztok számára. Nem akarnak a bolsevikok utasítása szerint élni, maguk akarnak dönteni a saját sorsukról. Követeljük valamennyi letartóztatott szocialista pártonkívüli szabadon bocsátását, a statárium eltörlését, szólás-, sajtó-, gyülekezési szabadságot minden munkás számára, az üzemi és bolti bizottságok, a szakszervezetek és a szovjet képviselőinek szabad választását.”

 

 

Március 1.

 

Sok embert letartóztattak. A csekisták kísérte sztrájkolók útja a börtönbe mindennapos látvány. Nagy a megütközés a városban. Hallottam, hogy számos munkástanácsot felszámoltak, aktív tagjaikat letartóztatta a Cseka. De a felhívások továbbra is megjelennek. A hatalom önkényessége reakciós tendenciákat vált ki. A feszültség növekszik. Ismét hallani az Alkotmányozó Gyűlésről. Egy, „A nyevszkiji kerület szocialista munkásai” aláírású kiáltvány nyíltan támadja a kommunista rendszert. „Tudjuk, hogy kik félnek az alkotmányozó gyűléstől” – állapítja meg a röpirat. „Azok félnek, akik nem rabolhatnak többé ki minket. Rablás helyett felelni fognak a társadalom képviselői előtt az általuk elkövetett csalásokért és bűnökért.”

 

Zinovjev riadóztatott: katonaságot kérő táviratot küldött Moszkvába. A városi helyőrség a sztrájkolókkal szimpatizál. Vidékről katonaságot rendeltek fel, a különleges kommunista egységek már megérkeztek. Ma kihirdették a városban a rendkívüli állapotot.

 

 

Március 2.

 

Aggasztó hírek. Moszkvában kitört az általános sztrájk. Tegnap az Astoria szállóban azt hallottam, hogy a Kremlhez közel fegyveres összetűzésekre került sor, s az összecsapás nagyon véres volt. A bolsevikok azt állítják, hogy az események egybeesése a két városban ellenforradalmi összeesküvés eredménye.

 

Úgy hírlik, hogy kronstadti tengerészek érkeztek a városba, hogy a zavargások okairól tájékozódjanak. Lehet, hogy ez a hír légből kapott. A valóságos helyzet eltitkolása a legvadabb híreszteléseket is elfogadhatóvá teszi. A hivatalos sajtó a hitelét vesztette.

 

 

Március 3.

 

Kronstadt nyugtalankodik. Kifogásolja az elégedetlen munkásokkal szemben alkalmazott drasztikus intézkedéseket. A Petropavlovszk hadihajó matrózai támogatásukról és együttérzésükről biztosították a sztrájkolókat.

 

Ma vált ismertté, hogy február 28-án a tengerészek küldöttsége a városba érkezett azért, hogy a sztrájkról tájékozódjon. A hatalmat a hír kedvezőtlenül érintette. Március 1-re a Balti Flotta első és második hajórajának legénysége tömeggyűlést hívott össze a Jakornij térre. A gyűlésen 16 ezer tengerész, vöröskatona és munkás vett részt. A Kronstadti Szovjet Központi Bizottságának elnöke, Vaszilijev elnökölt. A gyűlésre meghívták Kalinyint, a Köztársaság elnökét, és Kuzmint, a Balti Flotta politikai biztosát. A tengerészek barátságosak a kormányzat képviselőivel: Kalinyint katonai tiszteletadás, zene és zászlódísz üdvözölte.

 

A gyűlésen megvitatták a Péterváron kialakult helyzetet, és a megfigyelés céljából ott járt küldöttség tapasztalatait. Őszintén elmondták azokkal az intézkedésekkel kapcsolatos ellenérzéseiket, amelyeket Zinovjev alkalmazott a munkásokkal szemben. Kalinyin elnök és Kuzmin politikai biztos a sztrájkolókat szidta, és a Petropavlovszk szolidaritási kiáltványát ellenforradalminak minősítette. A matrózok kihangsúlyozták hűségüket a szovjet rendszer iránt, de elítélték a bolsevik bürokráciát. A határozatot a gyűlés megszavazta.

 

 

Március 4.

 

A városban növekszik a nyugtalanság. A sztrájkok folytatódnak, Moszkvában munkászavargások vannak. Parasztlázadásokat jelentenek Tambovból, Szibériából, Ukrajnából és a Kaukázusból. A vidék a kétségbeesés szélén áll. Biztosra vették, hogy a polgárháború befejeződésével a kommunisták enyhítenek a katonai rendszer szigorán.

 

A kormány közzétette a gazdasági helyreállítással kapcsolatos elképzeléseit, és az emberek bíztak az együttműködés lehetőségében. A terhek könnyítését, a háborús korlátozások eltörlését, és az elemi szabadságjogok biztosítását remélték.

 

A frontok megszűntek, de a régi rendőrség megmaradt, és a munka militarizálása megbénította a termelést. Nyíltan hangoztatott vád volt, hogy a bolsevik párt inkább politikai hatalmának erősítésére törekszik, semmint a forradalom védelmére.

 

Ma megjelent egy hivatalos közlemény. Lenin és Trockij írták alá, Kronstadtot bűnös lázadónak tekintették. A tengerészek szabad szovjetre vonatkozó követelését „a proletár köztársaság ellen irányuló ellenforradalmi támadásnak” nevezték. Utasították a bolsevik párt tagjait, hogy menjenek a gyárakba és az üzemekbe „felszólítani a munkásokat a kormány támogatására az árulókkal szemben”. Kronstadtról egy szót sem szóltak.

 

A moszkvai rádió egy közleményt sugárzott „mindenkihez, mindenkihez, mindenkihez”:

 

„Péterváron csend és nyugalom van, abban a néhány gyárban pedig, ahol a szovjet kormány elleni hangok hallatszottak, a munkások megértetették, hogy az a provokátorok szava… Akkor, amikor olyan republikánus párti kormány került hatalomra az USÁ-ban, amely hajlandóságot mutat a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére Szovjet-Oroszországgal, a kronstadti rémhírterjesztők és zavarkeltők egyetlen célja az amerikai elnökre hatni, és megváltoztatni az USA Oroszországgal kapcsolatos politikáját. Ugyanakkor a londoni konferencia is ülésezik, és a rémhírterjesztők azt akarják elérni, hogy a török küldöttség engedményeket tegyen az antantnak. A lázadó Petropavlovszk legénysége részese annak a nagy összeesküvésnek, amelynek célja a Szovjet-Oroszországon belüli zavarkeltés és nemzetközi helyzetünk rontása… ez a terv egy Oroszországban maradt cári tábornoktól és volt cári tisztektől indult ki, akiknek tevékenységét a mensevikek és az eszerek támogatják.”

 

Az egész Északi Területen statárium van érvényben, minden gyűlést betiltottak. Gondosan kidolgozott óvintézkedéseket tettek a kormányzati szervek védelmére. Géppuskákat helyeztek el az Astoriában, Zinovjev és más vezető bolsevikok lakóhelyén. Ezek a lépések nagy nyugtalanságot váltottak ki. A hivatalos közlemény utasított a gyárakba való haladéktalan visszatérésre, a munka folytatására, és felhívta a figyelmet az utcai gyülekezési tilalomra.

 

A Védelmi Bizottság megkezdte a tisztogatást a városban. Sok Kronstadttal szimpatizáló munkást börtönbe vetettek. Valamennyi pétervári tengerészt és a helyőrség „megbízhatatlannak” tartott részét eltávolították, a kronstadti tengerészek Péterváron élő családtagjait túszként fogva tartják. A Védelmi Bizottság bejelentette, hogy a kronstadtiak „saját maguk biztosítása érdekében börtönben tartják Kuzmint, a Balti Flotta politikai biztosát, Vaszilijevet, a kronstadti szovjet elnökét és más kommunistákat. Ha a legkisebb bántódás éri elvtársainkat, a túszok életükkel fizetnek.”

 

„Nem akarunk vérontást” – válaszolta Kronstadt. „Egyetlen kommunista sem szenvedett sérelmet.”

 

A pétervári munkások aggódva várják a fejleményeket. Remélik, hogy a tengerészek kívánsága teljesül. A Kronstadti Szovjet megbízatása a közeljövőben lejár, és megtörténtek az előkészületek az új választásokra.

 

Március 2-án összegyűlt egy értekezlet 300 küldöttel: a hajók, a helyőrségek, a szakszervezetek és a gyárak képviselői, közöttük sok kommunista. Az értekezlet jóváhagyta az előző napon tartott tömeggyűlés határozatát. (Lenin és Trockij ellenforradalminak és a fehér összesküvés bizonyítékának nevezte ezt.)

 

 

A Balti Flotta Első és Második Hajóraja legénységének nagygyűlésén elfogadott határozat

 

1. Meghallgatva a hadihajók legénységének nagygyűlése által Pétervárra, az ott kialakult helyzet megismerése végett küldött delegációt, a következőket határoztuk: Az a tény, hogy a jelenlegi szovjet nem fejezi ki a munkások és parasztok akaratát, szükségessé tesz egy új és titkos választást, ahol biztosított a munkások és a parasztok közötti agitáció szabadsága.

2. Sajtó- és szólásszabadságot kell biztosítani a munkások, a parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialisták számára.

3. Biztosítsák a szervezkedés szabadságát a munkás- és parasztszervezetek számára.

4. Össze kell hívni a pártonkívüli munkások, vöröskatonák, a pétervári, a kronstadti, és a pétervári terület tengerészeinek kongresszusát, legkésőbb 1921. március 19-ig.

5. Bocsássák szabadon valamennyi politikai foglyot, a szocialista pártok tagjait, a munkásokat, a parasztokat, a katonákat és a tengerészeket, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be.

6. Bizottságot kell választani mindazon személyek ügyének felülvizsgálatára, akiket börtönökben és fogolytáborokban tartanak fogva.

7. El kell törölni a politikai osztályokat (’politotgyeli’), mert egyetlen párt sem kaphat külön támogatást eszméi propagálásához, vagy a kormánytól eredő hivatalos segítséget céljai megvalósításához. Helyettük oktatási és kulturális bizottságokat kell létrehozni helyi választásokkal és a kormányzat anyagi támogatásával.

8. Fel kell számolni valamennyi „zagragyityelnij otrjád”-ot. (A bolsevikok által szervezett, felfegyverzett csapatok az árucsere megakadályozására, az élelmiszerek elkobzására és egyéb feladatokra. Felelőtlen és önkényes módszereik országszerte közismertek voltak.)

9. Követeljük az élelmiszeradagok egyenlő elosztását mindenki számára, aki dolgozik, kivéve az egészségre ártalmas munkaterületeken foglalkoztatottakat.

10. Fel kell számolni a hadseregben létrehozott fegyveres kommunista különítményeket, és az üzemekben szolgálatot teljesítő kommunista egységeket. Ezeket a csapatokat és katonai különítményeket a hadsereg tagjaiból kellene létrehozni, a gyárakban pedig a munkások akaratának megfelelően létesíteni.

11. Biztosítani kell a parasztok számára a földdel való rendelkezés szabadságát, a szabad állattartás jogát, azzal a feltétellel, hogy a parasztok saját elképzeléseik szerint hasznosíthatják tulajdonukat, de nem alkalmazhatnak idegen munkát.

12. Fel kell hívni a hadsereg valamennyi egységét, bajtársainkat, a katonai iskolásokat, csatlakozzanak határozatunkhoz.

13. Követeljük a sajtó olyan szabadságát, mint amilyent korábban biztosítottak.

14. Hozzanak létre egy utazó Ellenőrző Bizottságot.

15. Engedélyezzétek a szabad „kusztár” termelést, idegen munka alkalmazásának kizárásával.

A határozatot a nagygyűlés elfogadta, két tartózkodás mellett.

1921. március 1.

Petricsenko, a gyűlés elnöke

Perepelkin, titkár

A határozatot a krontstadti helyőrség túlnyomó többsége elfogadta.

Vaszilijev, elnök

Kalinyin és Vaszilijev a határozat ellen szavazott.

 

 

Március 4.

 

Késő éjszaka. A Pétervári Szovjet rendkívüli ülésén nagyon sok kommunista jelent meg, többnyire fanatikus és türelmetlen fiatalok. A belépésre jogosító jegy lehetővé tette a hazatérést a kijárási tilalom idején is. A bolti és a gyári bizottságok küldötteinek a karzaton jutott hely, míg az ülőhelyek többségét a kommunisták foglalták el. Néhány üzem küldöttének csak a padlón jutott hely, de amikor szóvá tették a dolgot, lehurrogták őket. Zinovjev ismét indítványozta, hogy halasszák el az ülést egy alkalmasabb időpontra, de kérését minden energia és meggyőződés nélkül adta elő.

 

Nem egy hang az Alkotmányozó Gyűlés érdekében szólalt fel. Egy munkás megkísérelte a kormányt rávenni arra, hogy vegye figyelembe az éhező és didergő munkások kívánságait. Zinovjev azt válaszolta, hogy a sztrájkolók a szovjet rendszer árulói. Kalinyin kijelentette, hogy Kronstadt Kozlovszkij tábornok főhadiszállása. Egy matróz emlékeztette Zinovjevet arra, hogy amikor Kerenszkij őt és Lenint ellenforradalmárnak bélyegezve üldözte, sok olyan tengerész védte meg őket, akiket most árulóknak minősítenek. Leszögezte, hogy a kronstadtiak csak a választások tisztaságát követelik. Nem engedték, hogy folytassa. Zinovjev helyettesének, Kozlovszkijnak sztentori hangja és szenvedélyes tiltakozása rendkívül felizgatta a kommunistákat. A pártonkívüliek és a munkásküldöttek tiltakozásának zűrzavara közepette fogadták el a kommunisták határozati javaslatát. A határozat megállapította, hogy Kronstadt a szovjet rendszer elleni ellenforradalmi összeesküvés részese, és követeléseit el kell utasítani. Ez a háború meghirdetése volt.

 

 

Március 5.

 

Sok kommunista nem akarja elhinni, hogy végrehajtják a szovjet határozatát. Túl szörnyű dolog lenne fegyveres erővel támadni „az orosz forradalom büszkeségére és dicsőségére”, ahogy Trockij a kronstadti tengerészeket nevezte. Sok bolsevik jelentette ki baráti körben, hogy kilép a pártból, ha ezt a véres tettet elkövetik.

 

Tegnap este Trockijt meghívták a Pétervári Szovjet ülésére. Távolmaradását a helyzet komolyságának növekedésével indokolták. Éjjel mégis megérkezett, és ma ultimátumot intézett a kronstadtiakhoz:

 

„A Munkás és Paraszt Kormány elrendeli, hogy Kronstadt és a lázadó hajók vessék alá magukat a Szovjet Köztársaság hatalmának. Ezért megparancsolom, hogy aki kezet emel a szocialista hazára, azonnal tegye le a fegyverét. A vonakodókat le kell fegyverezni, és át kell adni a szovjethatalomnak. A bebörtönzött politikai biztosokat és egyéb kommunista vezetőket azonnal szabadon kell bocsátani. Csak e feltételek esetén számíthattok a szovjetköztársaság bocsánatára.

Ezzel egy időben parancsot adok ki a lázadás fegyveres erővel való elfojtásának előkészítésére. A békés lakosságot érő sérelem miatti felelősség teljes egészében az ellenforradalmi lázadókat terheli.

Trockij, a Köztársaság Katonai Szovjetének elnöke

Kamenyev, főparancsnok”

 

A városban kitöréssel fenyeget a pánik. A gyárakat bezárták, tüntetésekről és lázongásokról szóló hírek keringenek. Zsidóellenes kirohanásokat hallani. A fegyveres csapatok folyamatosan özönlenek Pétervárra és környékére. Trockij újabb megadásra felszólító parancsot küldött Kronstadtba, amelyben folytatta fenyegetőzését: „Úgy fogok rátok vadászni, mint a fácánokra.” Sok kommunista felháborodott a kormány által használt hangon. Azt mondják, hogy végzetes tévedés lázadónak minősíteni a munkások kenyérkövetelését. A kronstadtiak szimpatizáltak a sztrájkolókkal, és a tiszta választásokra vonatkozó követelésüket Zinovjev torzította ellenforradalmi jelszóvá. Megtárgyaltam a helyzetet sok barátommal, közöttük számos kommunistával. Úgy érezzük, van még idő a helyzet megmentésére. Egy munkásokból és parasztokból álló bizottság le tudná csillapítani a kedélyeket, és kielégítő megoldást találna a nyomasztó helyzetre. Hihetetlen dolog, hogy egy olyan, viszonylag lényegtelen incidens, mint a Trubocsnyi gyáriak sztrájkja, véres polgárháborúba sodorhatja az országot.

 

A kommunisták, akikkel ezt a mindenki számára elfogadható javaslatot megtárgyaltam, nem mertek kezdeményezni. Senki sem hitt a Kozlovszkij-ügyben. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a tengerészek a szovjet rendszer rendületlen hívei, követeléseik a hatalmat jelentős reformokra kényszerítik. Ezt bizonyos mértékben már el is érték. A „zagragyityelnij otrjád”-okat a pétervári területen feloszlatták, és bizonyos munkásszervezetek engedélyt kaptak arra, hogy képviselőket küldjenek a falvakba élelmiszervásárlás céljából. Az eltelt két nap során különleges élelmiszeradagokat és ruházatot osztottak szét a város üzemeiben. A kormány általános zendüléstől tart. Pétervár jelenleg „az ostromlott vár különleges területe”, a kapukat csak este 9 óráig lehet nyitva tartani. Bízom abban, hogy megszűnik a zúgolódás, ha a kormányt rá lehet beszélni arra, hogy előremutató engedményt tegyen.

 

Bízva abban, hogy megnyílik az út a békés megegyezésre, Zinovjev elé terjesztettem egy tervet, amit a bolsevikokkal szimpatizáló személyek írtak alá.

 

„A Pétervári Munka és Védelem Tanácsának, Zinovjev elnöknek:

Most hallgatni lehetetlenség, majdnem bűn. A jelenlegi események arra kényszerítenek minket, anarchistákat, hogy kinyilvánítsuk álláspontunkat a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. A parancs szelleme a munkások és a tengerészek között olyan eredményre vezetett, amely komoly figyelmet érdemel. A hideg és az éhség elégedetlenségre vezetett, és a tárgyalásra való kedvező alkalom hiánya felszínre hozta a munkások és a tengerészek orvosolhatatlan sérelmeit.

A fehérgárdista bandák meg akarják kísérelni, hogy kihasználják az elégedetlenséget saját osztályuk érdekében. A tengerészek és a munkások között meglapulva kiadták az Alkotmányozó Gyűlés, a szabadipar jelszavát, és ehhez hasonló követeléseket.

Mi, anarchisták már régen rámutattunk e jelszavak valóságos tartalmára, és kijelentjük az egész világ előtt, hogy fegyverrel akarunk harcolni az ellenforradalmi támadás ellen, együttműködve a szocialista forradalom híveivel és a bolsevikokkal.

A szovjet kormány és a munkások, tengerészek közötti konfliktusról az a véleményünk, hogy azt nem fegyverrel, hanem elvtársi egyetértéssel kell megoldani. A vérontás a szovjet kormány részéről – a jelenlegi helyzetben – nem fogja megfélemlíteni vagy lecsendesíteni a munkásokat. Éppen ellenkezőleg, csak növelni fogja a bajt, és erősíteni az antant és a nemzetközi ellenforradalom helyzetét.

A legfontosabb azonban az, hogy ha a munkások és a parasztok kormánya erőszakot alkalmaz a munkásokkal és a tengerészekkel szemben, ez demoralizáló hatást gyakorol a nemzetközi forradalmi mozgalomra, és kiszámíthatatlan károkat okoz a szocialista forradalomnak.

Bolsevik elvtársak, térjetek jobb belátásra addig, amíg nem túl késő. Ne játsszatok a tűzzel: nagyon komoly és döntő lépés előtt álltok.

A következő javaslatot terjesztjük elétek: tegyétek lehetővé egy öttagú bizottság megválasztását, melynek két tagja anarchista. A bizottság Kronstadtba indul béketárgyalásokba kezdeni. A jelenlegi helyzetben ez a legjobb megoldás. A nemzetközi forradalom érdeke ezt kívánja.

Alexander Berkman

Emma Goldman

Perkus

Petrovszkij

Pétervár, 1921. március 5.”

 

 

Március 6.

 

Ma Kronstadt rádión közleményt adott ki helyzetével kapcsolatban. Ez a következő:

 

„Ügyünk igaz ügy, mi a szovjetek és nem a pártok oldalán állunk. A dolgozó tömegek által szabadon választott képviselőket követelünk. A bolsevik párt által irányított szovjetnél szükségleteink, követeléseink süket fülekre találtak, egyetlen válaszuk a fegyveres erőszak volt…

Elvtársak! Szándékosan elferdítik az igazságot és a legalávalóbb rágalmakat terjesztik… Kronstadtban a hatalom teljessége a forradalmi tengerészek, katonák és munkások kezében van, nem pedig a Kozlovszkij vezette ellenforradalmárok kezében, ahogy azt a moszkvai rádió hazugságai megpróbálják elhitetni veletek… Elvtársak, ne késlekedjetek! Egyesüljetek velünk, lépjetek kapcsolatba velünk, követeljétek, hogy engedjék be követeiteket Kronstadtba. Csak ők mondhatják el nektek a teljes igazságot, le fogják rántani a leplet a finn kenyérről és az antant ajánlatáról terjesztett aljas rágalmakról.

Sokáig éljen a forradalmi munkásosztály és a parasztság!

Sokáig éljen a szabadon választott szovjetek hatalma!”

 

 

Március 7.

 

Ma, amikor a Nyevszkijen mentem keresztül, távoli dörgést hallottam, egyre közelebbről és egyre erősebben hallatszott, mintha felém közeledne. Egyszerre megértettem, hogy ez tüzérségi tűz. Délután 6 óra van. Elkezdték lőni Kronstadtot.

 

Az ágyúzás és gyötrelem napja. A szívemet a kétségbeesés dermeszti meg: ma valami meghalt bennem. Az utcán az emberek a megdöbbenéstől és a fájdalomtól görnyedten járnak. Senki sem mer beszélni. A nehéztüzérség ágyúinak dörgése szaggatja a levegőt.

 

 

Március 8.

 

Miért harcolunk?[1]

Az Októberi Forradalom győzelme után a munkásosztály azt remélte, sikerül kivívnia felszabadulását. De az eredmény az emberi személyiség minden korábbinál kíméletlenebb szolgaságba vetése volt. Az uralkodó rendőri és csendőri erői a kommunista bitorlók kezébe kerültek, akik ahelyett, hogy szabadságot adtak volna a népnek, beleoltották az emberekbe az állandó félelmet attól, hogy a Cseka kínzókamráiba kerülhetnek, amelynek rémségei messze felülmúlták a cári rendszer csendőrsége által elkövetett rémtetteket. A Cseka opricsnyikjainak[2] szuronyai, golyói – íme, ezt vívta ki Szovjet-Oroszország munkássága annyi harc és szenvedés után. A munkásállam dicső címerét – a sarlót és a kalapácsot – a kommunista hatalmasságok szuronnyal és rácsos ablakkal cserélték fel annak érdekében, hogy biztosítva legyen a kommunista komisszárok és funkcionáriusok nyugodt élete és hivatali előmenetele. De a legdicstelenebb és legbűnösebb az az erkölcsi szolgalelkűség, amit a kommunisták bevezettek: a munkások legbelső világába is behatoltak, és rákényszerítették őket arra, hogy kommunista módon gondolkodjanak. A bürokratizált szakszervezetek segítségével a munkásokat odaláncolták munkahelyeikhez, oly módon, hogy a munka nem öröm forrásává, hanem a rabszolgaság új formájává vált. A spontán lázadásokban kifejeződő paraszti tiltakozásokra és a sztrájkokra kényszerítő körülmények között élő munkások megmozdulásaira kivégzésekkel és vérfürdőkkel válaszoltak, melyeken még a cári generálisok sem tudtak túltenni. A munkások Oroszországa, ahol először emelték fel a munka felszabadításának vörös zászlaját, azoknak vérében fürdik, akik életüket áldozták a kommunista uralom dicsőségéért. Ebbe a vértengerbe fojtják a kommunisták a munkások forradalmának összes nagy és fényes ígéretét és jelszavát. Az egyre határozottabban körvonalazódó kép azt mutatja, hogy az orosz kommunista párt annak ellenére, hogy ilyen színben szeretné feltüntetni magát, nem a munkások védelmezője. A munkások érdekei idegenek számára. A hatalmat kezébe ragadva annak elvesztésétől fél, és nem riad vissza semmiféle eszköztől: a rágalmazástól, az erőszaktól, a megtévesztéstől, a gyilkosságtól és attól, hogy a felkelők családjain bosszút álljon. Vége szakadt a munkások szenvedést elviselő türelmének. A földet itt is, ott is az elnyomás és az erőszak elleni felkelés tüze borítja lángba. Terjed a munkások sztrájkmozgalma, de a bolsevik Ohrana ügynökei nem alszanak, és minden eszközt igénybe vesznek azért, hogy útját állják az elkerülhetetlenül bekövetkező harmadik forradalomnak, és megakadályozzák kitörését. De eljön a forradalom, és maguk a munkások hajtják végre. A kommunizmus generálisai tudják, hogy maga a nép kelt fel, mert látja, hogy elárulták a szocializmus eszméit. Tudva, hogy nem menekülhetnek a munkások haragja elől, még megpróbálják opricsnyikjaik segítségével börtönnel, sortüzekkel és más atrocitásokkal megfélemlíteni a felkelőket. De a kommunista diktatúra igája alatt élni borzalmasabb, mint meghalni. A felkelő dolgozó nép megérti, hogy nincs a kommunisták elleni harc és az általuk bevezetett új szolgaság elfogadása között középút. Az úton végig kell menni. A kormány látszólag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényelték az utakat lezáró különítményeket, és tízmillió aranyrubelt fordítottak külföldi élelmiszervásárlásokra. De nem engedhetjük, hogy becsapjanak, mert emögött is az úr, a diktátor vaskeze rejtőzik, akinek szándéka az, hogy ezerszeresen fizessen vissza minden engedményért, amint ismét megszilárdul hatalma.

Nem, nincs középút. Győzelem vagy halál! Vörös Kronstadt, jobb- és baloldali ellenforradalmárok ostora példát mutat. Újra forradalmi lépést tett. Felemelte a háromszáz éves monarchia nyomdokaiba lépő kommunista uralom három éves elnyomása ellen a lázadás zászlaját. Kronstadtban tették le a harmadik forradalom alapelvét, leverték a munkás tömeget szorító bilincseket, és utat nyitottak a szociális alkotóképesség számára.

Ez az új forradalom felrázza a Kelet és a Nyugat munkásait is, példát mutatva a bürokratikus kommunista „kreativitással” szembenálló szocialista építésre. A külföldi munkástömegek a saját szemükkel fogják látni, hogy amit ez idáig a munkások és a parasztok létrehoztak, az nem volt a szocializmus. Egyetlen lövés, egyetlen csepp vér nélkül tették meg az első lépést. A munkásoknak nincs szükségük vérontásra. Csak önvédelemből használnak fegyvert. A kommunisták gyalázatos és felháborító tettei ellenére megelégszünk azzal, hogy elszigeteljük őket a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjuk ne akadályozza forradalmi munkánkat. A munkások és a parasztok állhatatosan menetelnek előre, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést polgári rendszerével és a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusával, amely már a munkástömegek nyakára tette a kötelet, és azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja őket. A mostani felkelés végre lehetőséget teremt a munkások számára, hogy létrehozzák szabadon választott szovjetjeiket, amelyek a párt rájuk gyakorolt nyomásától mentesen működhetnek, és hogy a bürokratizálódott szakszervezeteket a munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség szabad szövetségeivé alakítsák át. Végre széthullik a kommunista autokrácia rendőri klubja.

 

 

Március 17.

 

Kronstadt ma elesett.

 

Utcáin matrózok és munkások ezreinek holtteste hever. A foglyok és a túszok ügyében folyik a statáriális eljárás.

 

 

Március 18.

 

A győztesek az 1871. évi Párizsi Kommün évfordulóját ünneplik. Trockij és Zinovjev megbélyegzik Thiers-t a párizsi felkelők lemészárlásáért…

 

 

Szeptember 17.

 

Ma éjjel az éhségsztrájkot folytatókat kiengedték a Tagankából, két hónappal azután, hogy a kormány ígéretet tett a szabadon bocsátásukra.[3]

 

Meggyötörtnek és megtörtnek látszanak, kimerítette őket a kín és a nélkülözés.

 

Felügyelet alatt tartják őket, és megtiltották nekik, hogy találkozzanak elvtársaikkal. Azt mondták nekik, hogy hetekbe telik, amíg alkalom nyílik arra, hogy elhagyják az országot. Nem engedik, hogy dolgozzanak, és nincs miből eltartaniuk magukat. A Cseka bejelentette, hogy más politikai foglyokat nem engednek szabadon. Mindenütt az országban forradalmárok börtönei.

 

 

Szeptember 30.

 

Megtört szívvel keresem az ismerős helyet a parkban. Itt ült mellettem a kis Fanya. Kislányos arcát a nap felé fordította, lényéből sugárzott az idealizmus. Ezüstös kacagása tele volt az élet és az ifjúság örömeivel, de minden közelgő lépésre feltámadt bennem a félelem biztonsága miatt. „Ne félj”, bátorított, „senki sem ismer rám ebben a parasztruhában”. És most halott. A Cseka tegnap „banditaként” kivégezte. Szürkén telnek a napok. Minden nappal a remény új darabja hal meg.

 

Terror és despotizmus fojtja meg az októberben támadt életet. A forradalom jelszavai már a múlté, eszméit a nép vérébe fojtották. A tegnap lehelete halálra ítél milliókat, a ma árnyéka sötétbe borítja az országot.

 

A diktatúra lábbal tiporja a tömegeket.

 

A forradalom halott szellemét a pusztaságba űzték.

 

Elérkezett az ideje, hogy elmondjuk az igazságot a bolsevikokról.

 

Le kell rombolni a mítoszt.

 

Úgy döntöttem, hogy elhagyom Oroszországot.

 

 

 

[1] A dokumentum nem szerepel az eredeti szövegben. P. Avrich: The Anarchists in the Russian Revolution című kötetében található. (Eredeti forrás: „Za sto mi borimszja”. Izvesztyija Vremennova Revoljucionnova Komityeta, 1921. március 8. In.: Pravda o Kronstadte, 82-84. pp.)

 

[2] Rettegett Iván titkosrendőrsége, amely véres terroruralmat honosított meg a XVI. században.

 

[3] 1921. júliusában a moszkvai Taganka börtönben több ismert anarchista – köztük Volin és Makszimov – tizenegy napos éhségsztrájkot folytatott, így tiltakozva fogvatartásuk ellen. 1922. januárjában szabadon engedték és kitoloncolták őket Németországba.

Forrás: http://barricade.hol.es/osztalyharc_tortenete/berkman_kronstadti_naplo.html

Lenin

Nem kívánom e helyütt a modern politika egyik nagy alakjának életművét részletesen értékelni. Lenin egy radikális szociáldemokrata politikus volt, akit a kapitalizmus addigi legmélyebb válsága tett történelemformáló tényezővé, és aki működésével jelentős mértékben hozzájárult a kapitalista világrendszer fennmaradásához.

Azért, hogy érthető legyen miről beszélek ajánlom elolvasásra „A szovjethatalom soron levő feladatai” című írását. A cikk 1918 áprilisában íródott, tehát amikor már a bolsevik párt volt Oroszország legfontosabb hatalmi tényezője. Pártaktivisták tízezreivel, társadalmi beágyazottsággal, hadsereggel. Megszerezték az állami hatalmat, de még nem dőlt el, mire fogják használni.

Lenin megállapítja, hogy eljutottak a kormányzás feladatához, ezért számba veszi a legfontosabb teendőket. Először is jelentősen emelni kell a szakemberek fizetését, hiszen szakértők nélkül mire menne a gazdaság. Ki kell építeni a termelés és a termékelosztás mindenre kiterjedő állami nyilvántartását és ellenőrzését, továbbá emelni kell a munka termelékenységét. Lenin egyértelművé teszi, hogy a forradalmi diktatúra egyes konkrét személyek teljhatalmát jelenti, semmi mást. Tehát a lenini program: totális állami felügyelet mellett folytatott árutermelés. Annyiban volt modern politikus, hogy ezt a teljes mértékben kapitalista programot a nép érdekeire hivatkozva kívánta megvalósítani – korábban nem volt szokás hogy a politika a nép érdekeit emlegesse, azóta viszont többé-kevésbé kötelező.

Lenin egy jól működő, hatékony árutermelő rendszerről álmodott, vagyis szociáldemokrata volt, de annyiban radikális szocdem, hogy mindezt egy politikai csoport –egy párt- által teljes mértékben kontrollált politikai rendszerben képzelte el.

A kommunista program ezzel szemben teljesen más: az árutermelés felszámolása, a tulajdon és a csere megszüntetése, és természetesen az állam azonnali lebontása (szétverése). A gazdaság és a gazdasági kényszer –ami nem más, mint a profittermelés- helyett az emberi közösség szükségleteinek kielégítése. Állami kényszer helyett önigazgató közösségek. Új rabság helyett szabadság. Munka helyett emberi tevékenység. Ezek azok a célok, melyek eléréséért 1917-ben Oroszországban harcba indultak a proletárok. Hosszú évekre és tömegmészárlásokra volt szüksége a kapitalizmusnak, hogy helyreállítsa az árutermelés rendjét.

Ebben a folyamatban Lenin a történelmi kizsákmányoló osztály élharcosa volt. 1918-ban kertelés nélkül kimondta, mit vár el a néptől: munkafegyelmet és ellentmondás nélküli engedelmeskedést.

 

Forrás: http://egyretobbenegyrejobban.blog.hu/2013/12/28/lenin_852