Gondolkodj és Lázadj!

Akiknek nem tetszik a rendszer, egy kis olvasnivaló.

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Egy fantasztikus dokumentáció egy elsöprő lázadásról: Albánia

Albánia :

A proletariátus a burzsoá állam ellen

"Gjirokaszterben teljesen őrült hangulat uralkodik. A népi felkelés teljes anarchiába fordult, nincs többé rendőrség, Állam, szabályok. A városban tombol a lelkesedés, az öröm: Gjirokaszter a lázadás mámorában ég..." (Le Monde, 1997 március 11.)

"Egy fegyver birtoklása a legnagyobb öröm"... "az anarchia oka a harcosok nyílvánvaló részegsége"... "A fosztogatás egyre terjed, szegények és banditák hordái járják a várost. Senki sem rejtőzködik, az egész valahogyan egy örömünnepre emlékeztet." (Le Monde, 1997 március 16-17.)

* * *

Egy szippantásnyi friss levegő a társadalmi béke poshadt mocsarában

A proletariátus harca Albániában némileg felkavarta a ma uralkodó társadalmi béke fojtogató levegőjét, amelyben általában kifulladnak és elkábulnak a proletár osztály reakciói. Azonban Albániában a proletárok akcióikkal - amelyek során nyilvánvaló ellenségként uutasították el az állami struktúrák összességét - osztályunk harcának hagyományait folytatták, amelyet oly sok éven keresztül elfeledtetett a demokrácia védelmének - az antifasizmus vagy antikommunizmus neve alatt - való behódolás. A magántulajdon tiszteletével, a tárgyalásos konfliktuskezeléssel stb. való szakításnak ezek az esetei manapság annyira ritkán fordulnak elő, hogy szükségesnek éreztük hangsúlyozni őket. Azért készítettük el az albániai események kronológiáját, hogy meghatározzuk a forradalom és ellenforradalom erői közötti viszonyok fejlődésének legfontosabb eseményeit ezen a területen.

Nem lehet állásfoglalás és elemzés nélkül összeállítani egy kronológiát. Ellentétben a szabad akarat védelmezőinek állításával, nem létezik, és nem is létezhet "semleges", "objektív" kronológia. A kommunikáció különböző csatornáin hozzánk eljutatott beszámolók is mind elfogultak (hogyan válogatják ki a tudósításokat, milyen eseményekről számolnak be, milyen kifejezéseket használnak, hogyan szerkesztik a híreket, stb.), és a burzsoázia nézőpontját fejezik ki, amely tagadja, hogy Albániában (legalábbis a kezdeti időszakban) osztályok közötti konfrontációra került sor, amely így kívül állt a demokratikus renden, és szembehelyezkedett azzal. Az egyetlen objektív valóság az, hogy az eseményekről alkotott elképzelések attól függenek, milyen nézőpontból szemléljük őket: az állam és a cserén alapuló társadalmi rend védelmének burzsoá szempontjából, vagy ellenkezőleg: a proletariátus szempontjából, a kapitalizmus elpusztításáért és a kommunizmus megteremtésért folytatott harc szempontjából (1).

Míg a burzsoá sajtó felháborodva sopánkodott a harc módszereinek láttán, "barbárnak" minősítve a bankok megtámadását, a rendőrőrsök, önkormányzati és bírósági épületek felgyújtását, az élelmiszer- és fegyverraktárak (laktanyák) készleteinek megkaparintását, a börtönök megtámadását és a rabok kiszabadítását,... addig mi lelkesedéssel fogadjuk a mozgalom ezen megnyilvánulásait és azt a tényt, hogy a proletárok mozgalma Albániában szakított a világ ellenzéki pártjai által (Albániában a felkelés idején ezek az ex-sztálinisták, akik most "szocialistának" keresztelték át magukat) rájuk erőltetett véget nem érő demonstrációkkal, és újra elsajátította a proletariátus államellenes harcának történelmi eszközeit.

1997 március 10-én, egy nappal azután, hogy a mozgalom elérte Gjirokasztert, a francia Le Monde megdöbbenéssel számolt be a városban uralkodó általános lelkesedésről, a fosztogatásokat követő fesztivál-hangulatról, arról, hogy egy-egy fegyver birtoklása mekkora örömöt jelentett; a egész város feléledt, miközben teljes volt az anarchia, nem volt rendőrség és megszűnt az állami ellenőrzés... Demokratikus elképzeléseik fogságában és az uralkodó osztály oldaláról szemlélve a helyzetet, ezek az újságírók nem képesek megérteni, hogy az ilyen mozgalmak egy csapásra felszabadítják a nélkülözők, kétségbeesettek, bebörtönözöttek és áldozatokra kényszerítettek nemzedékeit, amelyeknek az elnyomás hosszú évein keresztül csapást csapás után kellett elszenvedniük. Igen, fantasztikus érzés végre széttépni a láncokat, visszavenni azt, amiről addig csak álmodoztunk, de nem érhettük el soha, mert elbarikádozták a pénz korlátai mögé és visszatartott minket a börtönök rácsainak fenyegetése! Igen, a valódi ünnep az, amikor félelem nélkül birtokba vesszük az utcákat, megérezzük egységes erőnket a magántulajdon és az állam elleni harcban, abban a háborúban, amelyet a bennünket gyilkoló rendre kényszerítünk - a rendre, amely halálra ítéltetett, amint a világ proletariátusa ugyanazon a harci ösvényen nyomul előre, amelyen ezek a felfegyverzett proletárok vonultak!

"Gjirokaszterben őrült helyzet uralkodik. A nép tiltakozó mozgalma totális anarchiába fordult, nincs már rendőrség, se Állam, nincsenek szabályok. A város ünnepel és lelkesedik a lázadásért..."
Le Monde, 1997 március 11.

A piramisjátékok összeomlásától a proletariátus lázadásáig

Az 1997-es év januárjától kezdve Tiranában és az ország számos pontján több tízezres tüntetésekben nyilvánult meg azoknak a kisbetéteseknek a haragja, akik a piramisjátékok összeomlásával mindenüket elveszítették.

A piramisokat szervező társaságok, amelyek észtvesztő kamathozamokat (35-100%-os havi kamatot!) helyeztek kilátásba, eljutottak az ország legeldugottabb pontjaiba is. Az albánok mindent, amit csak tudtak, pénzzé tettek, hogy aztán pénzüket megsokszorozhassák a Sude, Populi, Xhaferri, Vefa, Kamberi stb. piramisszervező társaságokban, amelyeknek iroda-bódéi gombaként nőttek ki a városi utcákon. Lakások, kocsik, állatok, föld... minden eladásra került. Az első betéteseknek eszközölt kifizetéseket egyszerűen a további betétekből fedezték, vagyis ezeknek a cégeknek a bukása teljesen bizonyos volt. Egyik pillanatról a másikra a betétesek százezrei veszítették el mindenüket. Az albániai háztartások 70-80%-át érintették közvetlenül az események, leginkább természetesen a legszegényebbeket.

A piramisjátékba való befektetéseknek ez az őrült láza jól mutatja azt, hogy milyen erős a hatása a könnyű pénzkereset nyugati mítoszának, amely szerint elegendő, ha a pénz a bankban alszik ahhoz, hogy másnap gazdája gazdagon ébredjen fel...

A "szocialista ország"-mítosz fenntartásának szükséglete miatt 1990-91-ig Albánia határait mindenki előtt zárva tartotta, néhány "szocialista" országbeli cserepartner és beruházó kivételével. Ekkor azonban, akárcsak Oroszországban és több más keleti országban (miután a szocializmus mítosza lassanként megszűnt a társadalmi béke fenntartásának alapvető feltétele lenni), a rendszer liberalizálásáról kezdtek beszélni, a korlátozások eltörléséről, arról, hogy mindenkinek lehetősége lesz meggazdagodni... Berlinben ledőlt a Fal, és Albániában elnéptelenedett az a hétszázezer bunker, amit Enver Hodzsa (2) építtetett az idegen agressziótól való félelem jegyében.

Oroszországhoz (3) és a keleti blokk többi volt országához hasonlóan a protekcionista intézkedések kiterjesztése, az imperialista szövetségek megváltoztatása, valamint a társadalmi és gazdasági reformok sora Albániában is a profitráta brutális növekedését jelezték, és igen látványosan elmélyítették a burzsoák és proletárok között tátongó szakadékot. 1990 decembere és 1991 májusa között éhséglázadások törtek ki Albánia számos részén. A nyugati befektetők a profitlehetőségek ilyen bizonytalanságával szembekerülve ezért megkezdték tőkéjük kimenekítését az országból. 1991-92 az ipar teljes szétesésének és az állandósuló társadalmi nyugtalanságnak az időszaka Albániában. 1991 decemberétől 1992 februárjáig újabb lázadási hullám söpört át az országon. Minden lázadás fosztogatásokba torkollott, valamit a rendőrőrsök, középületek, gyárak, üzletek és áruraktárak elleni támadásokba (4)... Mivel az albániai helyzet kockázatos volta láthatóvá vált, megkezdődött a nemzetközi segélyek beszivárogtatása a társadalmi robbanás elkerülése érdekében.

A német és a török állam, valamint az USA anyagi támogatást nyújtott az albán hadsereg harcképességének megerősítésére. De mindezen burzsoá előkészületek ellenére az osztályharc újra megmutatta azt a képességét, hogy miként képes a burzsoázia terveit keresztülhúzni, és a helyzetet ellenőrizhetetlenné tenni.

A nyugati Paradicsom mítosza olyan hajtóerőnek bizonyult, amely a határok megnyitásakor tömegméretű kivándorlást eredményezett. Ezt mind Albánia, mind a környező államok - Olaszországgal az élen - nyílt erőszakkal voltak kénytelenek elfojtani. Nem a tőke meneküléséről van itt szó, amely látta, hogy Albánia számára kevéssé gyümölcsöző területté válik, hanem olyan proletárok exodusáról, akiket hajtott a mesés nyugatról szőtt álom, ahol minden nyomorúságnak vége szakad. Emlékezetes az a 40.000 menekült, aki minden intézkedés ellenére elözönlötte a Dél-Olaszország partjait 1991 márciusában és augusztusában. Elég volt egy kósza hír egy hajó indulásáról vagy nyugati vízumok kiadásáról, és máris fiatalok ezrei ostromolták meg a kikötőket vagy a nyugati követségek épületeit, akárcsak pl. Kubában. A kivándorlási hullám életre hívta saját mocskos titkos kereskedelmét is: az embercsempészek az Olaszországba igyekvő menekülteket "sétáló húsnak" nevezték el, és az átszállítás tarifáját 450 és 600 dollár között állapították meg (5).

A piramisok összeomlásával az albán proletárok kénytelenek voltak rádöbbenni arra, hogy országukban is, akárcsak nyugaton, a pénz irányítja a politika gépezetét, kinyitja és lezárja a határokat, és kiüríti a legtöbbek zsebét, hogy más zsebekben felhalmozódhasson. A könnyű pénzkereset mítosza anyagi erővé válva magával rántotta a proletárok vacak kis megtakarításait a piramistársaságok nagy gazdasági örvényébe. És egyre fokozódott a kiábrándulás, ahogy láthatóvá vált, az örvény mindent beszippant, de semmit sem ad vissza.

1996 májusában, a törvényhozói választások után, amikor valamennyi parlamenti helyet a Demokrata Párt nyerte, a Vefa - a legnagyobb piramis-szervező társulás - zászlaja megkülönböztetett helyet szerzett a politikai dicsőségtáblán a győztesek galériájában. Egy újságíró véleménye szerint "a Vefa a kapitalizmus csodáját jelképezi, az albán csodát, egy ország csodáját, amely önerejéből leszámolt a nyomorral". Az emberek megdöbbenése igen erős volt, amikor összeomlani látták a piramisokat, köztük a Vefa-ét, hiszen azok oly erősen kötődtek a Berisha-kormányhoz és a Demokrata Párthoz (6). És annál inkább úgy érezték, hogy elárulták őket, mivel Sali Berishát, aki a sztálinista önkényuralommal való leszámolás jegyében újjáteremtette a nemzeti egységet, annak idején elsöprő többséggel választották meg az 1992-es választásokon, és az eredményt az utcákon "fitoi!" (győzelem!) kiáltásokkal üdvözölték. Akkoriban történt az is, hogy Albánia nemzetközi segélyeket kért az ország gazdaságának újraindításához és az USA vált Albánia legfontosabb partnerévé.

Ma a helyzet homlokegyenest ellenkező. A piramiscégek csődje felrázta a társadalmat. Ellentétben Makedóniával és Bulgáriával, ahol a burzsoázia avval büszkélkedett, hogy sikerült a "veszteségek" miatti elégedetlenséget némi szerény kompenzációval mederbe terelni, Albániában a tüntetések és a tiltakozás egyéb formái általánossá váltak, világosan megmutatva, hogy az állam nem volt képes lenyugtatni a proletariátust. Skopjéban (Makedónia) a kormány és a nemzeti bank azonnal bizottságokat állított fel "a sértettek kompenzálására" és megkezdték a kivizsgálásokat, pereket... Sőt, mi több, Szófiában mindenkit kompenzálandó a kormány emlékművet állíttatott "a piramisjátékok áldozatainak emlékére" (7).

Albániában a követelés egyszerű volt: "vissza a pénzt, az összeset amit befizettünk!". Január folyamán a tüntetések mind hevesebbé váltak, és a rohamrendőrség több ízben erőszakos támadásokat intézett ellenük.

Amikor a kormányzat végre rászánta magát, hogy intézkedéseket hozzon a spekuláció megfékezésére, már túl késő volt; a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. 1997 januárjában két nagy piramisszervező cég - a Xhaferri és a Populi - ellen is felléptek.

Még a Világbank (WB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is közbeavatkozott, követelve, hogy szabjanak határt az effajta vállalkozásoknak. A két nemzetközi szervezet rámutatott, hogy a szóban forgó magánvállalatok kizárólag spekuláción alapulnak, lehetővé téve néhány ember igen gyors meggazdagodását; ez azonban nem szükségszerűen találkozik a tőke fejlődésének érdekeivel, amelyek mindenek előtt a termelés újraindítását kívánnák meg. Február 4-én már ugyanezeket az érveket hangoztatta Tritan Shehu miniszterelnök-helyettes is, aki (miután zsebeit dugig töltötte a könnyen szerzett pénzzel) kijelentette: "Eltökéltük, hogy szétzúzzuk ezeket a piramis-befektetési formákat, hiszen Albánia jövője nem rajtuk nyugszik. Jövőnk záloga a termelés, és ezért egyre többet és többet fogunk dolgozni."

A Berisha-kormányt egyszerre tagadta meg a nemzetközi burzsoázia és a kábulatából lassan magához térő proletariátus. Egy peszkopiai gyűlésen Berisha elnök együttérzéséről biztosította a vesztes nagybefektetőket, azt javasolva nekik, hogy jelezzék igényeikkel - és persze magasról leszarta a kisbetéteseket. Válaszként a város főutcáját elárasztotta a tömeg, kb. száz ember kövekkel támadt a rendőrőrsre - hat rendőr megsérült. Ezután a lázadók felgyújtották a városházát. A jelszavak: "A pénzünket akarjuk!" és "Le Berishával!".

Január 19-én a tiranai Szkander bég téren a rohamrendőrség oszlatott fel egy ötezer fős dühöngő tömeget, amely a pénzét követelte vissza. A Szocialista Párt az 1996 májusi választások (vitatott) eredményeként még ellenzékben volt, és most igyekezett kihasználni a proletárok mozgolódását a Demokrata Párt elleni bosszújához. Éppen ezért a tüntetésen való részvételre szólított fel mindenkit abban bízva, hogy képes lesz saját vezetése alatt egy békés tiltakozó mozgalmat életre hívni, úgy, ahogy az Belgrádban és Szófiában is történt. De ez a tüntetés, akárcsak az utána következők, igen gyorsan meggyőzték a Szocialista Pártot - és az összes burzsoá erőt - hogy nem sok reményük maradt az országban felgyülemlett düh kirobbanásának megelőzésére. Erre utalt az ugyanezen a napon Beratban lezajlott összecsapás is.

Beratban (Tiranától 150 km-re délre) kövekkel támadták meg a rendőrség épületét, a bíróságot, a hivatalokat és a Demokrata Párt irodáit. A hatóságok kétszáz tüntetőt tartóztattak le. A parlament felszólította a hadsereget a kormányzati épületek védelmére.

Január 24-én Lushnja-ban (100 km-re délre Tiranától), ahol a piramisjáték különösen elterjedt volt, a tüntetők robbanóanyagot hajítottak a Városháza első emeletére. Az épület kigyulladt, és kétezer ember gyűlt össze láncot alkotva, hogy megakadályozza a tűzoltókat munkájuk végzésében. A tüntetők az egy héttel korábban csődöt jelentett Xhaferri-társaságba fektetett pénzük visszatérítését követelték.

Január vége felé láthatóvá vált, hogy Berisha nem képes felfogni a mozgalom valódi kiterjedését; úgy gondolta, képes lesz véget vetni a felfordulásnak azzal, hogy szabad kezet ad a titkosrendőrségnek, a SHIK-nek (korábban Sigourimi, a sztálinista idők titkosrendőrsége (8)). Minél inkább lázadásba fordultak át a tömeggyűlések, annál brutálisabbá vált a rendőrség fellépése. A SHIK hozta megszokott terrorista formáját: letartóztatások, kihallgatások, verések, bebörtönzések, gyilkosságok, az elfogottak eltűnése...

A főleg a Szocialista Párt körül tömörülő burzsoá ellenzék a maga részéről a Berisha-kormány elleni kampány vezetésére igyekezett megszervezni magát. Január 30-án tíz ellenzéki párt - köztük a szocialisták - részvételével létrehoztak egy koalíciót Fórum a Demokráciáért (FD) néven. Az FD a kormány lemondását követelte, amelyet felelősnek nevezett a piramisok összeomlásában tetőző gazdasági káoszért; olyan technokratákból álló szakértői kormány felállítását követelték, amely képes a válság kezelésére az előrehozott választások kiírásáig.

Még ugyanezen a napon a Koha Jone, a legfontosabb "független" újság, a "független értelmiség" (a burzsoá ellenzék egyik összetevője) szócsöve egy kiáltványt közölt le, amelyben leszögezte: "kétségtelen, hogy a nép dühe az Állam ellen irányul, amelyik magát bírónak állítja, miután a tolvajokkal parolázott". Az ellenzék meglehetősen jól tudta, hogyan használjon olyan frazeológiát, amellyel a harcban részt vevő proletárok azonosulni tudnak. De természetesen az az Állam, amelyről beszéltek, az ellenzék számára nem a burzsoá osztály hatalmát, hanem csupán a Berisha vezette kormányt jelentette. Ráadásul a Koha Jone szerkesztőit, akárcsak a Szocialista Párt vezetőségét és a burzsoá ellenzék egyéb ismert figuráit letartóztatták, őket téve felelőssé a felfordulásért. Minden lehetőség adva volt a mozgalom betereléséhez egy burzsoá alternatívába: az ellenzéki mártírok támogatásába szemben Berishával, az új zsarnokkal.

A burzsoázia politikai terveiben a helyzet a következőképpen nézett ki: válaszul a proletárok megmozdulására az ellenzék Berishát jelölte ki a mozgalom célpontjának, azonos szintre helyezve a bebörtönzött proletár harcosokat a bebörtönzött burzsoá ellenzéki vezetőkkel; így igyekezett rávenni a proletárokat, hogy a burzsoázia zászlaja alatt gyülekezzenek, a mozgalom szétverésének zászlaja alatt, amelyre nagy betűkkel az új választás ígéretét írták.

A terv ravasz volt, de nem számolt avval a forradalmi potenciállal, amely a proletár elégedetlenség tüntetéssorozatában megnyilvánult. Egyértelmű, hogy ebben a mozgalomban a proletárok sokkal többet fejeztek ki, nem csak a pénzük elvesztése felett érzett dühüket és Berisha elleni gyűlöletüket. Az elégedetlenség egyre inkább kiterjedt a burzsoá ellenzékre is, és egyre inkább az Állam elleni osztálygyűlölet robbanásaiban nyilvánult meg, mint azt a hivatali épületek elleni sorozatos támadások is mutatták.

De a burzsoá Állam teljes struktúráját spontán szervezettséggel támadó proletár harc és az állam újjászervezéséért harcba szálló burzsoá ellenzék közötti határvonal még nem volt elég tiszta a mozgalmon belül. Az elszántság elégtelensége kifejeződött például abban, hogy a burzsoá ellenzéket nem távolították el a tüntetésekről (akárcsak abban, hogy a mozgalom egy része még mindig az Államtól követelt igazságot, a piramisok felelőseinek megbüntetését). Így meghagyták a lehetőséget a burzsoázia számára hogy átvehesse a mozgalom vezetését.

oOo

1997 februárjának elején Berisha megígérte, hogy minden károsultat kompenzálni fognak, vagy készpénzben, vagy takarékbetétek formájában. A visszafizetések megkezdését február 5-ére ígérték, fedezetként pedig két nagy befektetési alap zárolt vagyonát nevezték meg. Mindazonáltal senkinek sem volt bizalma azokban az újabb papírdarabokban, amit most az Állam készült ígéret-valutaként szétosztogatni. Ugyanezen a napon csődöt jelentettek a legnagyobb vlorai és gjallicai piramisszervező vállalkozások, 360 millió dollár deficitet hagyva maguk után, kétségtelenné téve, hogy senkinek, semmiféle visszafizetésre nem képesek.

Ennek a hírére február 5-én Vlora utcáit harmincezres tömeg lepte el (a kikötőváros 210 km-re délre fekszik Tiranától, 60-80.000 lakója van). Miközben a menet a kikötő felé tartott, a rendőrség közbeavatkozott, és megpróbálta a tüntetést vízágyukkal és gumibotokkal szétverni. A SHIK álarcos tagjai rávetették magukat a tüntetőkre, és többeket kocsijaikhoz hurcoltak. Az összecsapásban ketten meghaltak, és kb. százan megsebesültek, nagyrészt a tüntetők oldalán. Azonban egy kicsit később egy rohamrendőr-egységet körülfogtak a tüntetők. Őket levetkőztették, és egy szál gatyában voltak kénytelenek elrohanni az úton. A rend erői visszavonultak!

Ez a nap jelentette a folyamatos mozgalom kezdetét Vlorában. Minden nap nagygyűlést tartottak (reggel tíz körül), amely tüntetéssé alakult át. Délután öt körül újabb gyűlésen döntötték el a következő napi akciókat. Az összes ellenzéki pártvezető, aki jelen volt ezeken a demókon, nyugalomra szólította fel a résztvevőket. Persze egyhetes tüntetés után ezek a felhívások már nem sok figyelmet kaptak, ám a tüntetések jelszava még mindig "Le Berishával!" maradt.

Az FD gyűlést hívott össze Tepelené-ben. Mindössze 60 embert érdekelt az esemény, miközben a megmozdulások egyre erőteljesebbek lettek. A mozgalom elfoglalta az utcákat, és nem kívánta, hogy demokratikus szónoklatokkal vonják el a figyelmét.

Ezek a példák jól megmutatják, hogy a proletárok igent mondtak az ellenzéknek, amikor az a betétek visszafizetését vagy Berisha távozását követelte. Ám amikor az ellenzék nyugalomra és a demokrácia tiszteletben tartására intett, akkor válaszuk már elutasító volt. De amikor a "Le Berishával!" követelés a proletárok számára csak azt jelenti, hogy "Le az Állammal!", addig ugyanez a jelszó az ellenzék számára annyit tesz, hogy "Le Berisha kormányával!", és csupán az előrehozott választások követeléséhez vezet. A mozgalom ezt a két antagonisztikus, egymást kizáró elemet hordozta magában. Ezek az "igenek" és "nemek" újra jól érzékeltetik a proletariátus nehézségeit saját helyének megtalálásában. Nehezen képes megszabadítani magát a burzsoá alternatívák szorításából, abból, hogy pozitív vagy negatív reakciókat adjon a burzsoá pártok parancsaira, és még nincs azon a ponton, hogy meghatározza saját irányvonalát.

Az ellenforradalom taktikája ezen a kettősségen alapult, ezen a tisztázásbeli hiányosságon, amely a mozgalmat arra bíztatta, hogy hagyja el az utcák küzdőterét és a szavazófülkék csendes, magányos homályában fejezze ki elégedetlenségét. Ez a mozgalom lenyugtatásának jól jelzett ösvénye, amelyet a világburzsoázia minden esetben igyekszik felajánlani. Ők egy pillanatig sem adták fel a reményt, és nem győztek párhuzamot vonni a hasonló - bár kevésbé robbanásveszélyes - helyzettel Bulgáriában vagy Romániában, és hangsúlyozni, hogy "az üdvösséghez az út a szavazófülkén keresztül vezet".

Sok városban a tüntetések - bár még mindig az ellenzéki pártok keretei között - egyre hevesebbek lettek, egyre gyakoribbak lettek a robbanások, és a rendőrség egyre brutálisabban lépett fel, növelve a letartóztatások számát.

A fővárosban, Tiranában Berisha pártja mozgósította tagságát és ezer ember részvételével tüntetést szerveztek a demokráciáért és az erőszak ellen (mint mindig, azok rikoltozzák leghangosabban az erőszak-ellenesség jelszavait, akik a leginkább benne vannak a szervezett állami terrorizmusban, így próbálván garantálni saját maguk számára a fegyveres harc monopóliumát). A SHIK tovább gyakorolta terrorista uralmát. Fogdmegjei különös előszeretettel támadtak meg olyan kocsmákat, ahol az emberek összejöttek, hogy élénk vitában tárgyalják meg az aktuális eseményeket.

Február 9-én az elnyomás hirtelen még erősebb lett. Éjszaka Vlorában a rendőrség letartóztatta mindazokat, akiket vezetőknek gondoltak. Tüntetők gyűltek össze a rendőrség épülete előtt, az elfogottak szabadon bocsátását követelve. A rendőrök tüzet nyitottak a tömegre, megsebesítve 26 embert.

A következő napon Vlorában 40.000 ember tüntetett, és felgyújtották a Demokrata Párt helyi központját. Újabb 81 sebesülés történt, egy ember belehalt lőtt sebeibe. A környező települések proletárjai szolidaritást vállaltak vlorai társaikkal, és a városba indultak, hogy soraikat megerősíthessék (5000-en érkeztek Fierből, több százan Beratból és Tepelené-ből).

Tiranában a rendpárti erők nem voltak képesek megakadályozni a megmozdulásokat. A feszültség nőttön-nőtt. A tüntetők csupán ennyit kiabáltak: "Vlora! Vlora!"

Vlorában az összecsapások futótűzként terjedtek. A város országszerte a lázadás jelképe lett.

Gjirokaszterben az eddigi legnagyobb tüntetés zajlott le.

Február 11-én Vlorában 30.000 ember vett részt az előző nap agyonlőtt tüntető temetésén, és a rendőrség igen visszafogottan viselkedett. A feszültség azonban óriási volt, érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban "ellenőrizhetetlenné válhatnak" az események.

Eddig az időpontig a mozgalmat az egyre hevesebb és hevesebb tüntetések jellemezték, amelyek súlyos összecsapásokba torkolltak a rendőrséggel, és gyakran különféle állami épületek (főleg a Demokrata Párt irodái és a városházak) felgyújtásához vezettek. De az a tény, hogy a rendpárti erők egyre többször kénytelenek voltak visszavonulni, már a változást mutatta, a hagyományos tüntetésekkel (amelyek esetében az Állam kezében tartja a kezdeményezést a konfrontációk során) való szakítás tendenciájának jelét. Ez jelentős minőségi lépés volt.

Az elnyomás, amelynek Berisha szándékai szerint vissza kellett volna szorítani a mozgalmat, éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Ahelyett, hogy megingatta volna a mozgalmat, inkább fokozta harciasságát és megerősítette eltökéltségét, hogy a harcot a győzelemig folytatni kell. Mindezek mellett egyre növekedett az emberek bosszúvágya is. Nemcsak közvetlenül a rendőrökkel szemben, akik megverték, bebörtönözték, megkínozták és lemészárolták őket, de általában minden és mindenki ellen, aminek-akinek része volt abban, hogy a helyzet így elmérgesedett; az éppen-hogy-túlélés hosszú éveivel szemben, amikor senki sem tudhatta, mit hoz a holnap, az ígérgetőkkel szemben, akik arra próbálnak minket rávenni, hogy szorítsunk még egy kicsit a nadrágszíjunkon a szép jövő érdekében, az éhség kínjaival szemben, a megfélemlítéssel szemben, a megalázó mindennapokkal szemben, a bérmunka és a tőke egész társadalmi viszonyrendszerével szemben, az Álammal szemben.

A mozgalom korlátai azonban továbbra is kifejeződtek például abban, hogy az ellenzéki pártokat még mindig nem távolították el a tüntetésekről, és a proletárok az Államtól várták, hogy igazságot szolgáltat nekik és megbünteti a csaló vállalkozásokat.

Február 11-én a kormányzat már a rendkívüli állapot bevezetését fontolgatta Vlorában. "Meg kell védelmeznünk az alkotmányos rendet; a különleges helyzet különleges intézkedéseket igényel" - jelentette ki egy rádióadásban Meksi miniszterelnök. De ezt a parlamenti jóváhagyást igénylő döntést megakadályozta a Demokrata Párt vlorai tagsága. Ők világosan látták, hogy egy ilyen intézkedés csupán olaj lenne a tűzre abban a feszült helyzetben, amely az megelőző napok letartóztatásai és brutális rendőri fellépése miatt kialakult. Megakadályozandó, hogy a rendőrség elleni gyűlölet kiterjedjen az Állam összes struktúrájára, a kormány leváltotta Vlora rendőrparancsnokát.

A február 12-ét követő hét folyamán a mozgalom szinte az összes déli városra kiterjedt, sőt, néhány északira is. Az egyre jobban elterjedő tüntetések egyre komolyabb összecsapásokba torkolltak. Fierben egy újabb tüntető vesztette életét.

Február 19-én Tiranában újabb jelentős tüntetés zajlott, amelyet a rendőrség már képtelen volt megakadályozni. "Vlora! Vlora!" - hallatszott mindenütt a tömeg jelszava.

Február 20-án negyven diák éhségsztrájkot kezdett a Vlorai Egyetemen. Az erőszak beszüntetését követelték, a Meksi-kormány lemondását, szakértői kormány megalakítását az előrehozott választások kiírásáig tartó átmeneti időszakra, a televízió vezetőinek lemondatását, és a rendőrségi brutalitások elkövetőinek bírósági felelősségre vonását. Szép kis program! Ezek szerint a fickók szerint az összeomlás során mindenüket elvesztő proletárok létfeltételei elleni brutális támadás, a harcok elnyomása stb. egyszerűen csak néhány gátlástalan gazember bűne. Úgy vélték, hogy egy szakértői kormány a megoldás, amely semlegesen az osztályok felett áll. Mint a világ összes reformistája, ők is a gyenge vezetésben keresték minden probléma okát, és így persze egy új választás megoldhat majd minden gondot...

Az Állam rendbetételének fenti programját képviselve ezek a diákok nyilvánvalóan az ellenforradalom szekértolói voltak. Az ellenforradalomé, amely itt az általuk ajánlott "harci eszközökön" keresztül valósította meg magát, és szemben az egyre elkeseredettebb ellenállással éppen az ellenkező irányba igyekezett. Miközben a lázadók kollektív ereje elöntötte az utcát és egyre inkább átvette a kezdeményezést a rohamrendőrség gyilkos fellépésével szemben, a humanitásnak ezek a lovagjai azt tanácsolták a proletariátusnak, hogy fékezze meg dühét... miért ne térdeljünk le rögtön és imádkozzunk?!... hátha megkegyelmez nekünk Állam bácsi, aki egyébként ugyanebben a pillanatban éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kapott nemzetközi segélyekkel megfizesse és megerősítse a különféle rendőri-katonai erőszakszervezeteket.

Február végén Berisha Németországba küldte belügyminiszterét, hogy újabb pénzeket szerezzen a további rendőrségi fejlesztésekhez. Több más kormány is jelezte készségét Berisha kormányának megsegítésére. Az Egyesült Államok kormánya úgy látta, hogy Berisha támogatásával fontos regionális hídfőállást építhet ki magának. Azonban Berisha már két ízben - az 1996 májusi választások alkalmával és a piramisjáték-cégek esetében - óriási összegeket sikkasztott el, ezért az USA kormánya - amelynek a célja mindenekelőtt a gyors nemzeti megbékélés volt - maximális nyomást fejtett ki Berisha kormányára, hogy kezdjen párbeszédet a Szocialista Párt körül tömörülő ellenzéki erőkkel.

Február 28-án a Berisha-Meksi-kormány Vlorában az egyetemet megszállva tartó éhségsztrájkolók eltávolítását határozta el. Civilruhás SHIK-ügynökök vették körül az épületet. Az ellenállás teljesen váratlan mértékű volt: számtalan proletár ismert önmagára - dacára a diákok reformista követeléseinek - azokban, akiket az állami terror fenyegeetett, és szállt szembe a rendőrség erőivel. A kósza hírre, hogy a rendőrség az éhségsztrájkolók megtámadását tervezi, több mint ezer, késekkel és puskákkal felfegyverzett ember gyűlt össze az egyetem előtt. Ezután a tüntetők száma percről-percre növekedett, és nemsokára tízezres tömeg indult az egyetemtől a SHIK főhadiszállása felé, amelyet ostrom alá vettek. Az épületben elbarikádozott titkosrendőrök és a tömeg között tűzpárbaj tört ki. A tüntetők nem hátráltak meg: időközben gránátokhoz jutottak, és azokkal is tűz alá vették az épületet. Három titkosrendőr halálra égett. Többeket, akik menekülni próbáltak, meglincseltek - összesen hat SHIK-kopó halt meg az összecsapásban. Ez persze elenyésző szám, ha számításba vesszük, hogy hány osztálytestvérünk tűnt el örökre a burzsoázia ezen elit halálcsapatának kínzókamráiban. Sajnos a mi oldalunkon is meghaltak hárman, a sebesültek száma harminc volt.

A tüntetők hallották a szóbeszédet a kormány azon szándékáról, hogy ostromállapotot vezet be Vlorában; a biztonság kedvéért tehát egy katonai laktanyához vonultak, feltörték a fegyverraktárakat, és anélkül, hogy a legénység vagy a tisztek részéről a legcsekélyebb ellenállásba ütköztek volna, annyi fegyvert vittek el, amennyit csak elbírtak. Az egyetem elé egy nehézgéppuskát állítottak fel. Az összecsapások tovább folytak február 28-án éjszaka és március elsején.

Ezek a harcok annak a kezdeti időszaknak a végét jelezték, amelyben a tiltakozási hullám és a többi proletár megmozdulás még az Államtól várta a kompenzációt és a problémák orvoslását, és hitt abban az illúzióban, hogy az Állam egy kormányváltás után igazságosabb, tisztességesebb lehet. Ezt a periódust most felváltotta a felkelés időszaka, amelyben a proletariátus többé semmire sem számít a kormányzattól, amellyel szemben meghirdeti az Állam elleni közvetlen akciók nyílt háborúját, az osztálynak osztály elleni harcát. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ne lett volna jelen az ideológiáknak, demokratikus csapdáknak, burzsoá perspektíváknak egész sora (ez elkerülhetetlen egy felkelési periódusban): kiélezett helyzet ez, amelyben az ellenség minden erejével igyekszik megszervezni magát, hogy újra visszaszerezhesse a kezei közül kisikló mozgalom vezetését.

A felkelési periódus az albániai lázadásban

Március 1-én, szombaton Vlora városa már a felkelők kezén volt. Az előző nap meggyilkolt három tüntető temetése lényegében békésen folyt le. Mindazonáltal a délután folyamán újabb összecsapások zajlottak, és öt újabb sebesülés is történt. Két újabb fegyver- és lőszerraktárat fosztottak ki. Fegyveres proletárok osztagai indultak el gépkocsikon a szomszédos területekre, hogy a mozgalmat kiterjesszék.

Valójában a hangulat mindenhol, az összes városban és faluban puskaporos volt, és csak egy szikra hiányzott a robbanáshoz. És a Vlorából felszálló szikrák az ország egész déli felét lángba borították.

Vlorában, Sarandában és Delvinában a helyzet, ahogy az állami erők kifejezték, "ellenőrizhetetlenné vált". A lázadást "szélsőbaloldaliak által felizgatott bűnözők bandái robbantották ki, akiknek célja Tirana megtámadása" - jelentette ki Dini olasz külügyminiszter.

Lushnja városban a tüntetők feltartóztattak két rohamrendőrökkel tömött teherautót, leszállították a "rakományt", és a kb. 40 rendőrt lefegyverezték.

Ugyanezen a napon Tiranában a parlament rendkívüli ülést tartott, amelyen a vlorai lázadás leverésének lehetőségeit igyekeztek megvitatni. Este Berisha bejelentette a Meksi-kormány leváltását, ennek a döntésnek azonban már semmiféle hatása nem volt az eseményekre.

Amíg a Fórum a Demokráciáért nyilatkozatában megbélyegezte "Berisha elnök és a Demokrata Párt újabb trükkjeit az albán nép megtévesztésére, hogy megtarthassák választási csalással szerzett, spekulációs gazdasági szervezeteken, erőszakon és terroron nyugvó hatalmukat" és újfent "szabad választásokat" sürgetett, addig a proletariátus valódi, gyakorlati kritikát gyakorolt a választási perspektívákon: kritikája az általános fegyveres harc az Állam ellen!

Március 2-án, mintegy "válaszul" a kormány lemondatására Berishának a vlorai hegyekben fekvő hivatali rezidenciáját kifosztották és felégették...

Tízezer lázadó vette körül a vlorai kikötő közelében fekvő Pacha Liman katonai stratégiai bázist. A katonák otthagyták posztjaikat, és a parancsnok, belátván, hogy egyedül maradt, kénytelen volt megnyitni a kapukat a lázadók előtt. Később éppen ő lett Vlora védelmének szervezője Berisha csapatainak lehetséges inváziójával szemben.

A barakkok megrohamozásakor a felkelők nem a katonákat támadták meg, hanem fegyvereket akartak szerezni. A sorkatonák sehol sem akadályozták a fosztogatásokat; éppen ellenkezőleg, a katonák - sőt, a tisztek többsége is - nagy örömmel fogadták a lázadókat. Bőven volt példa fraternizálásra is: az egyenruhás proletárok saját harcukra ismertek osztálytestvéreik felkelésében, és fegyveresen is csatlakoztak a mozgalomhoz. A kormány hamarosan kénytelen volt belátni, hogy nem számíthat többé a hadseregre.

Sarandában (Tiranától 300 km délre) 3000, botokkal felfegyverkezett tüntető özönlötte el az utcákat anélkül, hogy bármiféle ellenállásba ütköztek volna. Látván a tüntetők határozottságát, a rendőrség csendben elpárolgott az egész környékről. A proletárok kifosztották és felgyújtották az (üres) rendőrállomást és a hátrahagyott rendőrkocsikat. Ugyanez várt a SHIK épületeire is. Itt a tüntetők négyszáz kalasnyikovot zsákmányoltak, majd folytatták útjukat: megtámadták a bíróságot, a tőzsdét és a börtönt, ahonnan mintegy száz rabot szabadítottak ki. Ezt követően új célpontot választottak: megtámadták a bankot, a tőke e búvóhelyét, ahol korábban minden pénzük köddé vált; így számoltak le a gyakorlatban az állami kompenzáció illúziójával. Az egész városközpont lángokban állt, és a rendőrség sehol sem mert közbeavatkozni.

Himarenben (tengerparti település Saranda és Vlora között) a lázadók felgyújtották a városházát és a rendőrőrsöt.

Delvinában (Saranda és Gjirokaster között) felégették a rendőrségi központot és a hatósági végrehajtók hivatali helységeit, és kifosztottak több takarékpénztár-fiókot.

Levanban (falu Vlora és Fieri között) tüntetők egy csoportja feltörte és kifosztotta a hadsereg egy lőszerraktárát; ellenállásba nem ütköztek.

Gjirokaszterben időközben már napok óta általános sztrájk volt, minden korlátozás és határidő nélkül. A lázadók elfoglalták a rendőrséget, felfegyverkeztek, kiszabadították a 15 fogva tartott őrizetest és felégették az épületet. A rendőrök nem kísérelték meg az ellenállást. Másnap felgyújtották a Gjallica befektetési (piramis-) társaság által működtetett üzletközpontot.

A Vlora és Saranda közti úton és Tepelené-ben a lázadók úttorlaszokat állítottak fel.

Tiranában egy hatezres tüntetésen a résztvevők összeverték az eseményen forgató olasz és német operatőröket. A proletárok felismerték, hogy mi is a televízió valójában: az Állam szolgálatában álló rendőrségi erő, amely válogatott állításokkal bombázva minket előírja, hogy mit gondoljunk a különféle eseményekről; ugyanakkor képeket készít az összecsapásokban legelszántabb tüntetőkről, hogy bizonyítékokat szállítson a zsaruknak.

Ugyanezen a tüntetésen a rendőrséget vissza kellett vonni, mivel a tüntetők felborították és felgyújtották a rendőrkocsikat.

Ezzel a helyzettel szembesülve a burzsoázia kénytelen volt különleges intézkedéseket hozni: meghatározatlan ideig tartó szükségállapotot vezettek be az ország egész területén "az alkotmányos rend és a közbiztonság helyreállításáig". Az intézkedés kijárási tilalmat vezetett be 20 óra után, a rendőrjárőröket felhatalmazta arra, hogy felszólítás nélkül tüzet nyissanak ha ezt szükségesnek ítélik, így pl. ha négy embernél nagyobb csoportosulással találkoznak szembe; ennek értelmében a titkosrendőrség és a rohamrendőrség bármiféle konkrét ok nélkül - mintegy megelőzésként - a tömegbe lőhet.

A parlament a szükségállapot-törvényt csak néhány nappal korábban fogadta el. Ebben felhatalmazták az államot a szükségállapot kihirdetésére minden olyan esetben, amikor "próbálkozás történik az alkotmányos rend megdöntésére, fegyverraktárak, stratégiai berendezések és középületek megtámadására, a gazdasági élet és az egyéni szabadságjogok veszélyeztetésére". A burzsoázia nem volt rest újra megmutatni nekünk, hogyan is készül társadalmi rendjének fenntartására. És az is újra megerősítést nyert, hogy az erőteljes, elszánt proletárharccal szemben ezek az intézkedések mit sem érnek.

Tiranában Berisha minden erejével azon volt, hogy meggátoljon bármilyen helyzetet, amelyben az emberek összegyűlhetnek és így "az események elfajulhatnak": elmaradtak a sportversenyek, betiltották a felvonulásokat, még a piacokat is bezáratták... A "potenciális agitátorok" százait vetették börtönbe.

Március 3-án, hétfőn, dacára minden addigi eseménynek, többek között annak, hogy az ország egész déli fele éppen fegyveresen harcolt az Állam ellen, a parlament újabb öt évre meghosszabbította Sali Berisha államelnöki megbízatását. Berisha, aki alaposan alábecsülte a mozgalom valódi jelentőségét, úgy döntött, hogy a kameráktól távol a fegyverek erejével fogja dűlőre vinni az eseményeket.

Cenzúrát vezetett be az elektronikus médiában és a sajtóban. A hivatalos rádió- és televízióadókon és újságokon kívül minden médiát elhallgattattak. Az ellenzék legfontosabb fórumának számító Koha Jone szerkesztőségi helységeit a titkosrendőrség Molotov-koktéljai égették fel. Húsz embert letartóztattak. Csak a kormánypárti Rijlinda Demokratika jelenhetett meg, amely viszont teljes terjedelmében csak Berisha újraválasztásával foglalkozott.

Berisha parancsot adott a hadseregnek a Vlora és Saranda körüli területek körülzárására, de az albán katonaság már nem volt megbízható. Az egyenruhában szolgáló proletárok egyáltalán nem voltak készségesek, amikor az Állam ellen harcoló testvéreik ellen kellett volna fegyvereiket fordítaniuk. A déli országrészben jelentős méreteket öltött a fraternizáció és a dezertálás.

A kormány számára az elsődleges cél "a kommunista lázadás likvidálása" volt, és csak utána a tárgyalás, ahogyan ezt Tritan Sehu külügyminiszter, a Demokrata Párt vezetője kijelentette. A hadsereg fegyelmét megerősítendő, Berisha elmozdította a vezérkari főnököt, akit azzal vádolt, hogy nem volt elég határozott a lázadás lehűtésében és elhanyagolta a katonai helyőrségek, laktanyák és raktárak biztonságát, elősegítve ezzel a lázadók fegyverhez jutását. A vezérkari főnök székébe a SHIK egy katonai szakembere került. A kormányzat ugyanakkor figyelmeztette a katonákat, hogy a parancs megtagadásának komoly büntetőjogi következményei lehetnek.

Mivel a hadseregnek a lázadók elleni bevetése növelte annak a veszélyét, hogy a dezertálási és fraternizálási mozgalom átterjed az ország északi területeire is, ezért a délre küldött harckocsik volánjához nem egyszerű katonákat, hanem a SHIK embereit ültették. Azok mögött a sorkatonák mögött, akiket a felkelés központjai elleni tüzérségi támadásra vezényeltek, ott haladtak a katonai rendőrség és a titkosszolgálat záróosztagai... Ezeknek kizárólagos feladatuk az volt, hogy megakadályozzák a katonák szökési kísérleteit, és azt, hogy fegyvereiket saját tisztjeik ellen fordítsák.

Berisha a fegyverek beszolgáltatására szólította fel a lázadókat, és megfenyegette őket, hogy az ezt megtagadókat a katonai erők figyelmeztetés nélkül agyonlövik.

Nagyjából Fier vonaláig (Tiranától 100 km délre) a helyzet a hadsereg ellenőrzése alatt maradt. Berisha úgy döntött, hogy a kommunikációs csatornák (telefon, mobil stb.) lezárásával elszigeteli az ország déli részét.

A szükségállapot kihirdetése után óriási sorok jelentek meg a tiranai pékségek előtt. Az árak 30-40%-kal emelkedtek.

Vlorából az olasz hadsereg helikopterei evakuálták az utolsó "fontos külföldi személyeket" és újságírókat; a rohamrendőrség és a hadsereg egységeit kivonták a területről, ahol a hivatalos állami erőket ezután már csak a titkosrendőrség álruhás kopói képviselték. Ők négy embert kivégeztek, akik az állam szavában bízva jelentkeztek a felszólításra, hogy beszolgáltassák fegyvereiket.

oOo

A két oldal közötti polarizálódás fokozódott, de persze ostobaság lenne azt állítani, hogy Vlora jelentette a proletár tábort szemben a burzsoá Tiranával. Világos, hogy Tiranában a mozgalom ekkor nem volt olyan erős, hogy felkelésben robbanjon ki. Tirana volt az összes állami erő központja. Az ellenőrzés alapos volt, mindenre kiterjedt, ami él és mozog. Azonban, akárcsak Vlorában, Tiranában is jelen volt a forradalom és az ellenforradalom közötti folyamatos összeütközés. Míg Vlorából evakuálták az összes újságírót, kormánytisztviselőt és a fegyveres erőket, addig az ellenforradalom a megmaradt Berisha-ellenes burzsoá ellenzék körül igyekezett megszerveződni: ezek az erők izzadták ki a Nemzeti Megmentés Bizottságát.

Március 4-én Berisha a nemzetközi nyomás ellenére újra visszautasította az ellenzék felé javasolt nyitást. Ő továbbra is a Szocialista Pártot vádolta "fegyveres lázadás" kiprovokálásával.

Az amerikai kormány aggódott a helyzet ilyetén fordulata miatt. Ők felfogták, hogy előbb óriási gazdasági csalásokat csinálni, utána pedig korbáccsal fordulni a proletárok felé: ez veszélyes vizekre vezetheti Albániát. De azt is megértették, hogy a NATO-csapatok esetleges közbeavatkozása még jobban elmérgesíthetné a helyzetet, és szikra lehetne a "Balkáni puskaporos hordóban", ahogy azt a nemzetközi burzsoázia nevezi. Ettől pedig féltek.

A proletárok a maguk részéről fegyverkezéssel válaszoltak Berisha nyílt hadüzenetére!

Vlorában számos laktanya fegyverzetét széthordták. A lázadók felkészültek a hadsereg fogadására: lövészek helyezkedtek el a házak tetején, autóroncsokból barikádokat emeltek a városba vezető utakon, és őröket küldtek a környező hegycsúcsokra az ellenség mozdulatainak megfigyelésére. Az egyik hidat aláaknázták. Nemsokára tankok jelentek meg a hídfőtől pár száz méterre, de néhány perc múlva visszavonultak anélkül, hogy harcba bocsátkoztak volna a felkelőkkel.

A hadsereg Styariban (Sarandától 10 km) is kemény ellenállásba ütközött. Negyven perces küzdelem után a lázadók visszaverték a támadását. Ezután az első próbálkozás után a katonákat visszavonták.

Sarandában sem azon járt a proletárok esze, hogy miként tehetnék le a fegyvert; sokkal inkább azon, hogy hogyan szerezhetnek még többet. Elhatározták, hogy tesznek egy sétát a rendőrségi és haditengerészeti raktárak környékén. Az egész város nekiindult - gyerekek, öregek, nők, férfiak. A rendőrségen ekkor már senki sem maradt, és a haditengerészet bázisán is csupán néhány tiszt, akiket a mozgalomhoz csatlakozott tengerészek hazazavartak. A lázadók jelentős tüzérségi fegyverzethez, lövegekhez és nehézgéppuskákhoz jutottak, amelyek lehetővé tették a környék feletti ellenőrzést egy kb. 30 kilométeres körben. Emellett még hat hadihajó (!) is a birtokukba került. Óriási csomagokban hordták el a fegyvereket és a lőszert a tengerészeti bázisról. 10-15 ezer fegyveres gyűlt össze a város központjában hogy megszervezzék a barikádok felállítását, a védekezést támadás esetén. kalasnyikovokkal és géppisztolyokkal felfegyverzett fiatalok állították meg a török, görög és francia újságírókat, és hang- ill. képfelvételeik megsemmisítésére kényszerítették őket.

A hadsereg támadásba lendült: egységei megkísérelték visszaszerezni a kikötőt, de ott az állig felfegyverzett felkelők ellenállásába ütköztek. Habár az ostromlók tankokat is bevetettek, a sarandai haditengerészeti bázis a felkelők kezén maradt.

A felkelők az összes északra vezető utat lezárták, ily módon védekezve a hadsereg további várható harckocsi-támadásai ellen. Az egyik útzárnál elkaptak egy jelöletlen rendőrkocsiban utazó titkosrendőrt, akit élve elégettek. Két másiknak sikerült elmenekülni, egyet túszul ejtettek.

A Sarandába vezető úton a reguláris hadsereg ötven katonája átállt a felkelők oldalára. Három tankot is magukkal vittek.

Delvinában a hadsereg MIG-15-ös vadászgépekről lőtt a felkelőkre, több tucat haláleset történt. Két pilóta megtagadta, hogy tüzet nyisson, és gépeikkel Olaszországba menekültek, ahol politikai menedékjogot kértek. A hadsereg szétesése már olyan méreteket öltött, hogy gyakran még a tisztek is megtagadták, hogy a "civilekre" lőjenek. Berisha először még arra számított, hogy egy valódi erőre támaszkodhat a hadseregben, de hamarosan kénytelen volt belátni, hogy - dacára az átszervezéseknek - a hadsereg nem alkalmas a lázadókkal való leszámolásra.

Látván a felkelés katonai győzelmeit, a burzsoázia újjászervezte sorait és még erőteljesebb politikai válaszadásra összpontosította energiáit. Sarandában létrehozták a burzsoá ellenzék által irányított Autonóm Helyi Tanácsot, és felállt a Védelmi Bizottság egy nyugdíjas ezredes vezetésével. Ezek a tanácsok meghatározták azokat a körülményeket, amelyek szerintük a fegyverletételhez szükségesek: előrehozott választások, Berisha menesztése és egy szakértői kormány felállítása a köztes időszakra. Egyik legelső intézkedésük volt olyan csoportok szervezése, amelyek "a tulajdon védelmében felveszik a harcot a fosztogatókkal"! Ezek a botcsinálta politikusok közvetlen kapcsolatban álltak Berishával, akit arra igyekeztek rávenni, hogy a Sarandát körülvevő katonai erőket tartsa vissza a beavatkozástól. Jól látták ugyanis, hogy ha a hadsereg támadása megindulna, akkor a burzsoá ellenzéknek semmi befolyása nem maradna az eseményekre. Az összes létező burzsoá frakció a lázadó mozgalom likvidálásának-ellenőrzésének lehetőségeit kutatta kétségbeesetten. Világos volt, hogy az erre éppen legalkalmasabb frakció képes elképzeléseit keresztülvinni, a maga oldalára billentve így a kialakult erőegyensúlyt. Így, a demokráciáért folytatott harc nevében a Védelmi Bizottság vezetője megtiltotta a lázadóknak a maszkok viselését (kiszolgálva így a rendőrség igényeit, amely meg akarta állapítani a mozgalom vezetőinek kilétét)! Rádióadásaikat minden nap az albán nemzeti himnusz hangjai vezették be...

Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a tanácsok nem a proletariátus szervezetei voltak. A fegyverek visszaszolgáltatása egy új kormányért cserébe, a magántulajdon védelme, tisztelgés a nemzeti jelképek előtt..., mindez nyíltan a burzsoázia programja. Ezek a tanácsok a burzsoá ellenzéki pártok legújabb próbálkozásai voltak a mozgalom feletti irányítás visszanyerésére, hogy újra megszervezhessék a burzsoázia hatalmát egy, még a felkelők ellen fordított lőfegyvereknél is sokkal veszedelmesebb és alattomosabb módon.

A proletár felkelők számára nem volt kétséges, hogy a hadsereg: ellenség, amelyet minden eszközzel le kell győzni (lefegyverezni, fraternizálni a katonákkal, demoralizálni a fegyelmet, szétzülleszteni az egységeket...). Ugyanakkor sokkal nehezebb volt számukra felismerni az ellenség másik arcát az "ő oldalukon" harcoló burzsoáziában, akik, akár fegyveresen is "ugyanaz ellen az ellenség ellen" harcoltak. Hiszen az ellenzéki pártok nem csak a proletariátus, de Berisha ellen is élezték késeiket. A burzsoá ellenzék, amely a kormány ellen emelte fel a fegyvert, abban a reményben, hogy a csapást a proletariátusra háríthatja, arra használta fel a káosz és a teljes gazdasági csőd elleni harcot, hogy magát mint az egyetlen alternatívát mutassa be, az egyetlen erőt, amely képes arra hogy gondoskodjon a proletárokról.

Ám a fenti ügyeskedések ellenére március 5-én a felkelés továbbra is terjedt. Elérte Memaliajt és Tepelené-t, ahol a proletárok birtokba vették az utcákat, felgyújtották a rendőrség épületeit és kifosztották a boltokat. A kiégett kocsironcsokból barikádokat emeltek. A lázadók nehézfegyvereket is szereztek a helybeli tüzérütegtől. Aknavetők, lövegek, légvédelmi egységek és föld-levegő rakéták kerültek a kezükbe, amelyeket a város körüli hegyekre telepítettek.

Gramsh mellett (Gjirokasztertől 15 km-re) a felkelők elfoglaltak egy hidat a hadseregtől, és felrobbantották. Így akarták megakadályozni a tankok felvonulását a terület ellen.

A lázadástól kevésbé érintett északi országrészben a kormányzat 5000 fegyvert osztott szét a Demokrata Párt hívei között, hogy azok szembeszállhassanak a lázadókkal. A városokból kivezető utakon betonakadályokat emeltek hogy minden mozgást az ellenőrzésük alatt tarthassanak.

Március 6-án és a következő napokban a felkelés újabb és újabb településeket ért el.

Berisha fel kívánta venni a harcot a hadseregben eluralkodó passzivitással. Példát statuálandó letartóztattak 4 tisztet, akiket azzal vádoltak, hogy nem tanúsítottak ellenállást a laktanyájukat kifosztó tömeggel szemben. A kormány követelte Olaszországtól a két, MIG-15-ösön odamenekült pilóta kiadatását is, akiket dezertálással vádoltak. Berisha végül kénytelen volt belátni, hogy nem sok értelme van annak, ha továbbra is be nem tartott parancsokat osztogat; ez csak nevetségessé tenné a hadsereget, és tovább terjesztené a forradalmi defetizmust a katonák között.

Végül annak érdekében, hogy mind a felkelők, mind a hadsereg maradékainak körében enyhítse a feszültséget, Berisha 48 órás tűzszünetet hirdetett délen (március 9-én reggel 6 óráig), és mindenkinek amnesztiát ajánlott, aki a lopott fegyvereket visszaszolgáltatja... feltéve, ha nem követett el semmi bűntettet! Ezáltal persze mintegy biztosította az Állam jogát arra, hogy mindenkit bűnösnek tartson, aki felfegyverkezett.

Másrészről az elnök, aki mindeddig mereven elzárkózott az ellenzékkel való bármiféle egyeztetéstől, most az európai delegációk, egy görög diplomáciai küldöttség, az amerikai kormány figyelmeztetései és nem utolsósorban az események nyomására kénytelen volt velük megkezdeni a tárgyalásokat. A nemzetközi burzsoázia üzenete teljesen egyértelmű volt: újra kell kovácsolni a nemzeti egységet a proletariátus ellen! A proletariátus fenyegetésével szemben az egymással versenyző burzsoá frakciók, a Demokrata Párt és az ellenzéki pártok belátták azt, hogy egyesíteniük kell erejüket. Minden burzsoá erő egyhangúlag nyugalomra szólított fel.

Válaszként a lázadók megerősítették állásaikat, és egyhangúlag figyelmen kívül hagyták a tűzszüneti határidőket, a nyugalomra intő szózatokat és az amnesztia-felhívásokat.

Vlora, Saranda, Delviné, Gjirokaszter és Tepelené a lázadók kezén maradtak. A hadsereg későbbi támadásaira számítva a lázadók megerősítették a védelmi rendszerüket; útakadályokat és ellenőrző-pontokat állítottak fel hogy megakadályozzák a fegyverős erők mozgását.

Saranadában a városba vezető utakat a hadseregtől zsákmányolt harckocsik biztosították.

A mozgalom továbbterjedt Himarenre és Samiliára...

Fontos leszögeznünk, hogy maga a proletariátus volt az, amely eltökéltségével, az áldozatokat nem számító harckészségével visszaverte a hadsereget. A proletárharc volt az, amely elhintette a defetizmus magjait a katonák között, és amelyik lehetetlenné tette a még megbízható katonai egységek akcióit. A proletárok ünnepeltek, eufórikus hangulatban élték meg a bosszú és a győzelem napjait.

Mivel a proletárok tudták, hogy korábban is mindent elveszítettek, amikor hitelt adtak a változásról szőtt meséknek és ígéreteknek, most csak erővel lehetett tőlük elvenni a fegyvereket (dacára az ígéreteknek). Elszántságukat csak fokozta a tudat, hogy vereségüket a SHIK újabb, minden eddigit felülmúló rémuralma követné!

Ekkor a proletariátus ereje teljében volt, állig felfegyverkezve és elszántan a harc folytatására. De ugyanebben a pillanatban egyre élesebben fogalmazódott meg az igény, hogy egyértelműen tisztázni kell az irányt, amelyben a mozgalom a jövőbeni összecsapások felé halad; az irányvonalat, a célt, a lendületet, amelyet a maga számára meghatározónak tart.

Mit tegyünk az erőnkkel? Mire terjedjen ki a harc, mik legyenek a céljai? Ki ellen irányuljanak a fegyverek? Csak a kormányerők ellen? Mit tegyünk a kezünkben lévő hatalommal? A mozgalom egész városokat tartott ellenőrzése alatt, lezárta az utakat... megjelent az élelmiszerhiány, meg kellett szervezni az ellátást. De milyen feltételek szerint, milyen kritériumok alapján? A sarandai Autonóm Tanács kritériumai legyenek mérvadóak, amelyek szerint a legfontosabb a magántulajdon védelme? Milyen irányt kapjon ez az egész? - fogalmazódott meg kérdés kérdés után.

Úgy tűnik, hogy a proletariátus nem tudott mindegyikre választ adni. Az események irányának kijelölése a burzsoá ellenzék kezében maradt, amely nem várt semmiféle döntésre, hogy átvegye az irányítást a proletároktól. A határozatlanságból az ellenforradalom kész volt azonnal tőkét kovácsolni.

Mindig is remek lehetőséget biztosított a forradalom elszigetelésére egy-egy területen, és a proletariátus forradalmi akcióinak korlátozására az a nemzedékről-nemzedékre öröklődő hit, hogy bármely helyzetben csakis a burzsoá rend keretei között képzelhető el a megoldás: "ugyan, pénz nélkül nem lehet élni!", "rendőrségre mindig szükség lesz!"..., "ha mindez eltűnne, abból csak zűrzavar lenne!". Nemzetközileg nemcsak hogy nem kapcsolódott komoly proletárharc az albániai eseményekhez, de még csak azt sem lehetett tudni, hogy ott proletárharc folyik - a burzsoázia szisztematikusan meghamisította az eseményeket, elszigetelve ezzel az albániai proletariátust. A nemzetközi burzsoázia erői biztosították, hogy a világon nem az albániai osztályharcról vagy forradalomról legyen szó, hanem káoszról, felfordulásról, anarchiáról.

A nemzeti és nemzetközi ellenforradalom felvonultatta teljes fegyvertárát; Védelmi Bizottságok, Közjóléti Tanácsok, humanitárius segélyek légiói masíroztak, hogy megmutassák: ha a forradalom nem képes ételt adni, majd megteszi az ellenforradalom! A kérdés mindenütt ugyanaz volt: a proletárforradalomnak a kapitalista újraszerveződéssel szembeni valóságos alternatívája alárendelődött az általános káosz szembeállításával a Nemzeti Megmentésnek. Ezáltal sikerült elérni, hogy a "közbiztonságról" és a "nemzeti védelemről" stb. szóló jelszavak egyre inkább kifejtsék hatásukat...

A proletárok lelkesedését és harckészségét egyfajta zsibbadt tompultság váltotta fel... miközben az ellenség újraszervezte sorait!

Ugyanazon a napon alakult meg Vlorában egy Közvédelmi Bizottság (az összes burzsoá ellenzéki párt által képzett tömörülés, amelyet a Forum a Demokráciáért helyi vezetője irányított) és egy Védelmi Bizottság (amelyet olyan volt katonatisztek alkottak, akiket a Berisha-kormány az előző évek tisztogatási kampányai során távolított el a hadsereg soraiból). A Közvédelmi Bizottság első sajtótájékoztatóján egy óriási albán zászló lógott a nyilatkozók feje fölött. Hasonló volt a helyzet Sarandában is, ahol a bizottságok még a fegyverek beszolgáltatásának feltételeit is meghatározták: előrehozott választásokat, technokratákból álló ideiglenes kormányt követeltek, és azt, hogy a hadsereg egységei távozzanak a várost körülvevő hegyekből. Újra a színpadra lépett a burzsoá ellenzék teljes programja. Az ezután következő intézkedések ezt még nyilvánvalóbbá tették. Március 10-én a sarandai Közvédelmi Bizottság felszólított minden "derék rendőrt", hogy jelentkezzenek a "nyugalom és béke helyreállítására". A következő napon egyezményt írtak alá a tiranai olasz nagykövettel, amelyben kötelezték magukat, hogy "igyekeznek elérni a lakosságnál lévő fegyverek azonnali beszolgáltatását", és "biztosítják a közrendet és a normális ügymenethez való visszatérés lehetőségét" a városban.

Akárcsak Sarandában, ezek a Bizottságok és Tanácsok mindenhol a proletariátus lefegyverzésének garanciái voltak, a burzsoá rendhez és békéhez való visszatérés elősegítői... egyszóval a tőke eszközei. A fegyverek állami monopóliumát védelmezték, a gazdagok tulajdonának tiszteletben tartását, a proletárok munkaerejével való kereskedést.

A béke éppen ezt jelentette a számukra: a társadalmi békéhez való visszatérést a proletariátus lefegyverzése által. A békét, ami nem béke. A burzsoá Állam számára létfontosságú, hogy megőrizze a fegyverek monopóliumát, és így megfossza a proletariátust a visszavágás lehetőségétől, attól, hogy haragját felfegyverezhesse abban a folyamatos háborúban, amelyet ez az Állam a proletariátus ellen visel. Az ő békéjük: háborítatlanul háborúzni egy olyan ellenség ellen, amelyet megfosztottak a védekezés eszközeitől. A proletariátus pórázon és szájkosárban - íme, burzsoáink programja!

Még a piramisjátékokban elúszott pénzek visszafizetésének követelése is a második helyre csúszott vissza. Ezt a követelést a mozgalom csúcspontján maga alá temette az a forradalmi átalakulás, amelynek során az állami beavatkozás jelszava átfordult a gazdaság gyakorlati kritikájába: a felfegyverzett proletariátus visszaszerezte a bankokban elrejtett pénzt.

A hasonló követelésekből kiindulva a burzsoázia gyakran lép fel a fenti séma szerint: az úgynevezett gazdasági követelések - bérek, élelmiszerárak, jelen esetben az elúszott pénz - helyett úgynevezett politikai követeléseket fogalmaznak meg, amelyek úgymond "magasabb rendűek". Ez pedig szinte minden esetben az adott kormányzat lemondásának követelése a demokrácia nevében. Ahogyan ezt Lengyelországban egy sztrájkbizottság vezetőjeként Lech Walesa megfogalmazta: "Többet érnek a jogok, mint egy teli tányér". És egy harc, amely a proletariátus nézőpontjából indult ki, a hús árának emelése, vagyis végső soron a kizsákmányolás szintjének emelése ellen, a demokratikus reformok, végső soron egy kormányváltás követelésévé korcsosult. Így történt Albániában is: a piramistársaságokba veszett pénz teljes visszakövetelését - amely pénz elvesztése brutális támadást jelentett a proletárok életkörülményei ellen - félretolták, hogy helyette az előrehozott választásoknak és Berisha lemondásának követelése kerüljön reflektorfénybe.

Így, egy úgynevezett gazdasági követelésnek burzsoá követeléssé való átalakításával az ellenforradalom megszervezte a proletárok számára az osztályálláspontok feladását a burzsoá reform érdekében.

Később, mikor a régi kormány már lemondott, és nyilvánvalóvá válik, hogy az új kormány sem elégíti ki a proletárok igényeit, majd még mindig lehet hivatkozni a régi kormány hibáira, és a retorika majd az akkori mulasztásokat taglalhatja, ami miatt most olyan nehéz rendet teremteni, hiszen a körülmények, ugye, nehezek, időre van szükség, és mindenekelőtt a mi erőfeszítéseinkre és áldozatainkra számítanak, hogy a gazdaságot legalább egy kicsit helyrebillentsék. Ez számunkra, proletárok számára csupán annyit jelent, hogy ismét egy-két lyukkal szorosabbra fűzhetjük a nadrágszíjunkat... persze mindig egy szebb jövő ígéretében. És amíg a proletárok hagyják magukat meghülyíteni az ilyesféle ígéretektől, addig ez nem is lesz másképpen!

Március 7-én a déli lázadók még mindig nem voltak hajlandóak megválni fegyvereiktől. Sőt, tovább folyt a fegyverraktárak fosztogatása.

Az Európai Közösség felszólította Berishát, hogy halassza el a fegyveres beavatkozást ameddig lehetséges, és írja ki a választásokat. Berisha azonban ezt elutasította, bár az ellenzéki pártok már javában szerveződtek a "lázadás feladására".

Közvédelmi Bizottság került felállításra Tepelenében is.

Március 8-án, szombaton a felkelés elterjedt Gjirokaszterben. A kormány által deklarált 48 órás tűzszünet alatt hat kormányhelikopter szállt le a város repülőterén, 65 speciálisan kiképzett tiranai ügynökkel a fedélzetükön. A felkelők egy csoportja megkísérelte megakadályozni a gépek leszállását, amíg férfiak, nők és gyerekek igyekeztek a barakkok felé hogy fegyvert szerezzenek. Itt jelentős mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányoltak, annak a mintegy kétezer katonának a lelkes támogatásával, akik nagy örömmel dezertáltak és csatlakoztak a lázadók soraihoz. Számos puska, revolver, aknavető, páncélököl, géppisztoly, kézigránát, lőszer, akna és hét tank hullott ilyen módon a felkelők ölébe, akik ezután a vámhivatalt támadták meg.

A kormánycsapatoknál mindenki igyekezett a saját bőrét menteni. Három helikoptert elfoglaltak a felkelők, a többinek sikerült egérutat nyerni, de üresen: csak a társaikat hátrahagyó pilóták voltak a fedélzetükön. A bevetett egységek, megfosztva a visszatérés minden lehetőségétől a hegyekbe menekültek, sarkukban az őket üldöző felkelők három páncélkocsijával. A katonák észak felé igyekezve napokig bolyongtak a hegyek között, próbálták elkerülni az útlezárásokat, falvakat és a többi olyan helyet, amely szilárdan a felkelők kezében volt. Egy pásztortól hallották, hogy a hadsereg és a hivatali gépezet megszűnt létezni.

Gjirokaszter minden útkereszteződésében barikádok emelkedtek. Pillanatok alatt elzárták a városba vezető összes bekötőutat. A helyi rádióadó is a felkelők kezére jutott. A vámhivatalhoz tartozó épületeket a tömeg kifosztotta és felégette. A felkelők elfoglaltak egy határátkelőhelyet a görög határon. Sok vámhivatalnok, közalkalmazott és rendőr is csatlakozott a mozgalomhoz. Így lehetővé vált a felkelők számra, hogy átjussanak Görögországba, és onnan szerezzenek utánpótlást.

Vlora, Tepelené, Himaren, Memaliah, Delviné, Saranda és Gjirokaszter, a legjelentősebb déli városok immár a felkelők kezére kerültek. A felkelés gjirokaszteri győzelme a régió legfontosabb katonai és stratégiai pontjának elvesztését jelentette a kormány számára. "Ez a teljes anarchia; nincs többé rendőrség, nincs többé állam" - hangzott a sajtótudósítók kommentárja az eseményekről.

"A hadsereg nem fogja megtámadni a lakosságot. Nem is létezik már" - nyilatkozta Perikli Teta, korábbi védelmmi miniszter.

Néhány óra múlva, dél körül Gjirokaszterben megalakult egy Közjóléti Bizottság és egy Védelmi Bizottság Gozhita tábornok irányításával, akit Berisha másfél évvel korábban elmozdított. Ezek felszólították a lakosságot az elrabolt fegyverek beszolgáltatására, és a boltokat utasították hogy tartsanak nyitva; kijelentették, hogy "a fosztogatásokat megtoroljuk". Másik felhívásukban felszólították a hegyekbe menekült katonákat a visszatérésre - a rend helyreállításának érdekében. A prroletárautonómia hiánya tragikus méretű volt, még a bizottságokat vezető zavaros figurák is erről panaszkodtak. A városi bizottságok bázisa ugyanaz volt, mint Vlorában és Sarandában.

Március 9-én, vasárnap a felkelők kezére került Permat városa. A felkelők mozgósítottak a kormányerők ellen, amelyeket előző nap vezényeltek a területre. Az összecsapásokban öt felkelő meghalt és sok volt a sebesült is. Egy teljes katonai egység átállt az oldalukra. A kormányerők támadását visszaverték, majd kifosztották és felgyújtották a rendőrség épületét, a bíróságot, a városházát, két bankot és számos üzletet. Barikádokat emeltek a városba vezető utakon, leginkább Korcsa irányában, ahová a kormányerők visszavonultak.

A felkelés 16 további falura terjedt ki Permat környékén.

Permatban is megalakult a Közjóléti Bizottság, amelyben az összes ellenzéki párt képviseltette magát, akárcsak a Demokrata Párt (előre jelezve a következő lépést).

A felkelés terjedése, és mindenekelőtt Gjirokaszter eleste (azon katonai bázisé, amely nélkül a kormánycsapatok bármilyen akciója lehetetlenné vált) meggyőzte Berishát. Kétségtelenül ez az erőviszonyokat felborító új helyzet volt az, ami rávette az elnököt a legjelentősebb ellenzéki burzsoá erővel, a Szocialista Párttal való együttműködésre. Ez a megegyezés felvázolta a "nemzeti megbékélés" kormányának felállítását, új törvényhozói választások kiírását júniusig, és a már beígért amnesztia kiterjesztését mindazon katonai és polgári személyekre, akik részt vettek a felkelésben. A két párt újra felhívást bocsátott ki a fegyverek beszolgáltatására, egyhetes határidőt szabva a teljesítésre.

A Közjóléti- és Védelmi Bizottságok, amelyekben az összes párt jelen volt, beleértve a Demokrata Párt helyi képviselőit, és amelyekben a Szocialista Párt játszotta a főszerepet, üdvözölték az egyezményt.

A Szocialista Párt biztosított mindenkit, hogy három nap leforgása alatt felszámolja az összes felkelő-bizottságot.

Sarandában és Vlorában a felkelők először fejezték ki, hogy elutasítják a Közjóléti Bizottságok-Tanácsok politikáját. Sarandában, jóváhagyandó a Berishával kötött egyezséget, a Tanács elnöke kijelentette: "Most, hogy az elnök kinevezi a kormányt és kijelölte a választások időpontját, a fegyvereket be kell szolgáltatni". Először történt meg, hogy a Tanács elnökének beszédét nem követte tetszésnyilvánítás - a tömeg csendben eloszlott. A következő napokban egymást érték a köztereken a gyűlések, amelyek így ismét a döntéshozás szerveivé váltak.

Vlorában az aznapi demonstráción nem voltak sem zászlók, sem jelszavak, és nyomuk sem volt az ellenzéki vezetőknek - a tüntetés azonban fosztogatásba és a boltok felgyújtásába torkolt. Néhány embert, akikről gyanították, hogy a titkosrendőrség tagjai, letartóztattak. Az egyiküknél egy listát találtak, amely feltüntette a likvidálandók listáját és a fejükre kitűzött vérdíjat.

A következő napon a proletárok az északi országrészben is megkezdték a fegyverkezést. Megszállták a shkoderi fegyverraktárat, amely egyike a legjelentősebbeknek Észak-Albániában. Peshkopjában, Lezakuksziban és Láciban a hadsereg teljesen szétzüllött a fosztogatások miatt.

Március 10-ére nyilvánvalóvá vált, hogy a Szocialista Párt képtelen betartani ígéretét, amelyben három nap alatt rendet ígért. Különösen, mivel ezen a napon a lázadás elérte Skraparit, Malakastrát, Kelcirát, Berátot, Policsánit, Kucsovát és Gramsot.

Beratban a felkelők kiürítettek három takarékpénztárt, és sok üzletet kifosztottak, akárcsak az állami élelmiszertartalék-raktárakat és a fegyvergyár három épületét. A helyőrség és a rendőrök egy puskalövés nélkül feladták a várost, és a felkelők az ő fegyvereiket is megszerezték. Persze létrejött a Közjóléti Bizottság is, amely a fegyverek azonnali beszolgáltatását követelte..! (Másik követelése Berisha lemondása volt.) Nyilvánvaló, hogy amikor a burzsoáziának sikerült ezt a jelszót a felkelőkre erőltetni, ez csak a proletár mozgalom gyengeségeinek kihasználásával történhetett; így készítették elő a mozgalom lefegyverzését Berisha elmozdításának és az új választások kiírásának eszközével.

Gramsban (60 km Tiranától délre) ahol jelentős fegyvergyár van, a felkelők elfoglaltak három épületet és felégették a rendőrséget. Innen Fier felé vonultak tovább, amely a terület északi részén található. Ellenőrzésük alá vonták az utak többségét, és visszaverték a rend erőit, amelyek kénytelenek voltak részlegesen feloldani a terület blokádját.

Skrapariban a felkelők kiürítették a hadsereg fegyverraktárait, megtámadták a kucsovai katonai repülőteret és elfoglalták Polucsánit (Skrapari és Berat között) ahol fegyver- és lőszergyár működik. Az összecsapásokban tizennégyen sebesültek meg.

Szembesülve a ténnyel, hogy a hadseregre többé nem támaszkodhat, Berisha saját híveit kezdte felfegyverezni. Kifosztottak néhány raktárt Bajram-Curriban és Kukesben, az északi hegyvidék két nehezen megközelíthető kis falvában.

Március 11-én, kedden nyolc déli város Közjóléti Bizottságai találkozót tartottak Gjirokaszterben, ahol megalakították a Népjólét Nemzeti Frontját, amelynek programjába tartozott Berisha lemondásának követelése, a titkosrendőrség alapvető átszervezése, a pilótajátékban eltűnt pénzek visszafizetése és a demokratikus parlamenti választások megrendezése. A bizottságok így igyekeztek megerősíteni a mozgalom burzsoá alternatívák felé való terelésében betöltött szerepüket. "Szó sem lehet a fegyverek beszolgáltatásáról, amíg nem kapunk biztosítékokat a demokrácia betartásáról" - erősítette meg a sarandai Közjóléti Bizottság elnöke.

A kormányzati oldal jelöltje a "nemzeti megbékélés kormányának" létrehozására az újonnan kinevezett miniszterelnök, Baskim Fino lett. Első teendője új rendőrök toborzása volt, és a durresi felkelés megállítása; három proletár életét vesztette a harcokban.

Ezen a napon már tizenhárom város volt a felkelők kezében: Policsani, Kelszira, Permat, Kucsova, Srapar, Berat, Gjirokaszter, Szaranda, Delvina, Himaren, Tepelené, Menaliaj és Vlora. A listához még hozzáadható néhány északi kisváros: Kruma, Burrel, Lacsi.

Március 12-én, szerdán a helyzet feszült volt. Minden várakozással szemben a "nemzeti megbékélés kormánya" nem volt képes a kívánt hatást kifejteni a mozgalomra. Sőt, a rendőrség megerősítésére irányuló igyekezete még inkább feldühítette a lázadókat, akiknek mozgalma fokozatosan teret nyert északon is.

Elbászánban, a délről Tirana felé vezető útnak a főváros előtti utolsó állomásán a feszültség óriási volt. A hadsereg és a titkosrendőrség egységeit visszavonták egy, a fővárostól délkeleti irányban 50, délnyugat felé 70 km sugarú körön belülre, a távolabbi zónákat teljesen kiürítették. Így a felkelők megerősítették helyzetüket, és elfoglalhatták a hadsereg által hátrahagyott fegyverraktárakat. A kezükbe került az Elbászántól délre fekvő mjeksi fegyvergyár is.

Az elbászáni eseményeket követően a hadsereg eltakarodott Frierből, Cerrickből (a titkosrendőrséggel folytatott harcok után) és Gramsból, ahol a felkelők porig égették a rendőrséget és kifosztották a laktanyát.

A felkelés elérte a legjelentősebb északi várost, Skodrát is. A katonák elhagyták az ostromlott laktanyákat. A felkelők megtámadták a börtönöket is, ahonnan az ajtókat szétverve szabadították ki a letartóztatottakat. Egy banképületet dinamittal robbantottak fel, a bíróságot kifosztották. A boltokat kiürítették. A kirabolt és részben felégetett városházába néhány család költözött be. A félig elégett szemétből és autóroncsokból álló barikádok törött üvegcserepek szőnyegére épültek.

Ezen a napon került a felkelők kezére a Lehze melletti jelentős gjaderi légibázis, Tiranától 80 km-re északra.

A nemzetközi burzsoáziára várt a feladat, hogy minden áron megakadályozza a mozgalom propagandáját Albánia határain kívül.

Szembesülve azzal a veszéllyel, hogy a mozgalom az albán eredetű (9) proletárok által lakott szerb Koszovó tartománnyal határos észak-albán területekre is kiterjed, a Jugoszláviai Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) lezárta az Albánia felé vezető két legfontosabb határállomását.

Az Egyesült Államok, Franciaország és Olaszország külügyminisztériumai Albánia elhagyására szólították fel állampolgáraikat. Moszkva és Belgrád megkezdte tiranai külképviseleteinek és a diplomaták családjainak evakuálását.

A hadsereg számos egységet, köztük egy harckocsi-hadosztályt vonultatott fel a Shkumbin folyó mentén. De Saukban, szemben a tiranai külvárosok viskóival, egy harckocsizó tiszt kijelentette, hogy a hadsereg nem tesz semmit a felkeléssel szemben: "Nem lőhetünk a saját népünkre!" Ezt az érzést szinte a teljes alakulat osztotta, és mind a legénység, mind a tisztek többször is hangoztatták véleményüket.

Berisha Demokrata Pártja folytatta saját híveinek felfegyverzését Tirana körül, elsősorban Kavajában, az utolsó városban, amely ekkor a fővárostól délre még a kormányerők ellenőrzése alatt állt. Észak-Albániából és Koszovóból teherautókon érkeztek a jól fizetett zsoldosok. Berisha támogatói néhány északi városban kifosztották a fegyverraktárakat is.

Tiranában a titkosrendőrség emberei betörtek a katonai akadémiára és a környék három további laktanyába, beleértve a repülőtéri fegyverraktárat is, és kiürítették azokat. Elhordták a fegyvereket a légvédelmi egység hét raktárából, amelyek közül mindegyik egyenként 10.000 könnyűfegyvert tartalmazott. A SHIK ezeket a fegyvereket saját bérencei és a Demokrata Párt helyi támogatói között osztotta szét.

A burzsoázia pánikba esve kommentálta az eseményeket: "Egy elnök, aki minden hatalmát elvesztette; egy 'nemzeti megmentési' kormány, amelynek semmi hatása sincs az eseményekre; egy hadsereg, amely sarkon fordul és elmenekül mihelyt az első lövések eldördülnek... soha még az újabb kori történelem folyamán nem tapasztalta az öreg kontinens egyetlen országa sem a felbomlás ilyen villámszerű terjedését, mindazon eszközök és értékek ilyen gyors szétesését, amelyek arra lennének hivatottak, hogy az emberekkel a közrendet betartassák. Az állam valódi széteséséről van szó."

Izmail Kadare, az 1990 óta Párizsban élő albán író egy albániai megelőző intervencióra hívta fel a világ kormányait: "Nemzetközi segítségre van szükség, amikor egy egész nemzet a szakadék szélén támolyog. Nem fontos, hogy ez milyen formában, milyen módon történik: bármi megfelel, ha megóv egy ilyen méretű tragédiától."

Ezt követően az összes albániai burzsoá párt közös nyilatkozatot írt alá, amelyben kívánatosnak tartották az európai országok fegyveres beavatkozását "az alkotmányos rend megóvása érdekében". Az állam szétesése már olyan méreteket öltött, hogy a burzsoázia számára egyre fontosabbnak tűnt a külföldi hatalmak rendteremtő beavatkozása.

Március 13-án Tiranát mindenütt megszállta a titkosrendőrség, amelynek tagjait - az utolsó, még harcban álló rendpárti erőként - délről vonták vissza.

Egy páncélkocsikból és Mercedesekből álló konvoj jött-ment a város központjában lévő Szkander bég tér körül. A kocsikról a SHIK emberei géppuska-sortüzeket adtak le, miközben hangosan ordibáltak, hogy minden kétséget eloszlassanak: ők a helyzet urai Tiranában. Harckocsik álltak a Mártírok körútján és a Nemzet körúton, ahol az elnöki palota, a parlament és több más kormányzati épület található.

A minisztériumok és hivatalok nagy része zárva tartott, akárcsak a bankok és az üzletek. Az utcák kongtak az ürességtől. Folyamatosan hallatszott az automata fegyverek kattogása. Hatan - köztük két gyerek - haltak meg az eltévedt lövedékektől és a véletlenül felrobbanó aknák és gránátok szilánkjaitól. A smasszerek elhagyták a börtönöket, lehetővé téve mintegy hatszáz rab kiszabadulását.

Ám Tirana a SHIK masszív jelenléte ellenére sem menekülhetett meg a fosztogatók dühétől. Tüntetők tömegei érkeztek a külvárosi szegénynegyedekből, kifosztották az élelmiszerraktárakat, többek között egy hatalmas lisztraktárat a Lapraka városrészben. Mások a Rendőrségi Kiképzőközpontot prédálták fel, és Tirana kormányzati negyedében, ahol a nagykövetségek jelentős része is található, sikerült kalasnyikovokat és gázpalackokat szerezniük. A Nemzeti Gárda Főhadiszállásának őrsége, habár mindössze háromszáz méterre volt az eseményektől, a kisujját sem mozdította. A barakkokat kifosztották, legalább annyira a fegyverekért, mint a bennük tárolt egyéb felszerelésért, bútorokért, fürdőszobai cuccokért, radiátorokért... Semmi sem maradt a barakkokból, csupán a puszta vázuk.

Tirana központjában a proletárok elsődleges céljai a középületek és azok a vállalkozások voltak, ahol a munka köztudottan rettenetes és rosszul fizetett volt. Üzemek, épületek - semmi sem maradt belőlük. Még a tetőcserepeket és a falakban lévő vascsöveket is elvitték. Nem volt többé berendezés, eltűntek a gépek, felszedték a csempét és letörték a függönykarnist. Eltűntek az ajtók és az ajtókeretek, az ablakok, a lámpák és a kapcsolók. Még a vezetékeket is kitépték a falakból, akárcsak a mosogatókat és a radiátorokat az utolsó kis csavarig. Nem maradt sem üveg, sem ablakpárkány, csupán a lyukak, ahol addig az ablakok voltak.

Addigra szinte mindenkinek volt legalább egy puskája, kalasnyikov vagy valami hasonló darab.

"Nincs már többé hadsereg" - kommentálta egy újságíró az eseményeket - "a katonák otthagyják a laktanyákat éés hazamennek. A rendőrök, akik közül sokan utcai ruhára váltották egyenruhájukat, csupán arra képesek, hogy a börtönök és a kormányzati épületek épségét felügyeljék. De ez sem elegendő a harcok elkerüléséhez: három börtönből is sikerült a raboknak kitörniük, és most ezernél is többen élvezik a nemvárt szabadságot..."

A tiranai adminisztráció irányítója az összes politikai párt nevében televíziós beszédben intett nyugalomra mindenkit. De mire a délután a végéhez közeledett, tisztán látszott hogy Tirana a lázadás szélén áll.

A minisztériumok lojális dolgozói sárga rendszámú állami teherautókra kezdték pakolni a számítógépeket és a hivatali aktákat. A katonák és a rendőrök százai hagyták el posztjukat hogy hazamenjenek. Még a SHIK orvlövészei is eltűntek a színről.

A burzsoázia feladta Tiranát!

A nagykövetségek - egymásnak kölcsönös segítséget ígérve - általános kiürítési terveket dolgoztak ki. Az amerikai nagykövetség elé egy szakasz tengerészgyalogost vezényeltek. Légihidat létesítettek a Tarantói-öbölben járőröző olasz haditengerészeti egységek és a durresi kikötő között. A francia légierő három Super-Puma-ja, két Cougars a francia szárazföldi csapatoktól, hat német harci helikopter, amelyet a NATO kölcsönzött a boszniai SFOR-csapatok állományából, az amerikai hadsereg Cobra helikopterei, tizenöt albán hadihajó, és még néhány a görög flottából - ezeket az erőket vetették be a tiszteletre méltó "külföldiek" ejtőernyősök és tengerészgyalogosok által végrehajtott kimenekítésére. Az akció azonban akadozott a felkelők gyakori géppuska-, légvédelmi ágyú-, sőt hordozható föld-levegő rakéta-támadásai miatt.

Március 13-a estéjén Korcsa történelmi városrészét is kifosztották a proletárok, akárcsak a pocestei laktanya barakkjait, ahol fegyvereket és négy páncélkocsit zsákmányoltak.

Lezsában a proletárok megtámadták a titkosrendőrség helyiségét (ahonnan a dolgozók már eltűntek), és az Állami Bankot, amelynek széfjét dinamittal robbantották fel.

A város tehetősebbjei azonnal megalakították a Lezsai Biztonsági Bizottságot, és megpróbálták visszafogni a mozgalmat. Kocsikkal mentek keresztül a városon, és hangosbeszélőn keresztül igyekeztek lenyugtatni az embereket. Géppuskatűzzel fojtották beléjük a szót.

"A hadsereg szétesett, az állam szerencsétlenkedik"... - nyilatkozta egy Tiranából menekülő újságíró.

Ez az időszak a mozgalom csúcspontja. Déltől északig a felkelő mozgalom generalizálódott, alapjaiban rázva meg a tőke államát. Ám míg a burzsoázia kivonta ugyan erőit Tiranából, de ezután igyekezett hatékonyabban újjászervezni azokat mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, addig a proletariátus oldalán újra láthatóvá vált a perspektívák és az osztályalapú irányítás tragikus hiánya, a teljes elszigeteltség és a nemzetközi értetlenség és érdektelenség közepette.

Valójában az albániai felkelés az általános nemzetközi társadalmi békehelyzettel való szakítás egy pillanatát jelzi - mint ahogy korábban az iraki harcok (10) is - ám látnunk kell, hogy egyben éppen ez a nemzetközi harcmentes állapot volt az, amely megakadályozta a mozgalmat a továbblépésben. A világméretű társadalmi béke éppoly fojtóan nehezedett a különlegesen heves proletármozgalomra Albániában, mint ahogy korábban az iraki proletárlázadástól vette el a levegőt. Az albániai proletárok számára alapvető szükséglet lenne a harcok nemzetközi kiterjesztése, de sem támogatást, sem megértést nem találnak a világproletariátus más részében, amely a burzsoázia nemzetközi kampányától elvakítva képtelen önmagát meglátni albániai osztálytestvérei harcában, és még kevésbé képes arra, hogy felmérje az ottani szakítások valódi jelentőségét.

A nemzetközi támogatás hiánya szükségessé teszi az albániai proletárok számára a forradalmi perspektíváknak az eddiginél is egyértelműbb megerősítését. De bár az összecsapások során a proletariátus felismerte az összes ellenséges erőt, sokkal nagyobb problémát okoz számukra a szerveződés azon szintjének meglelése, amely képes lenne megakadályozni a burzsoázia próbálkozásait, hatásos politikai váltásait a helyzet feletti ellenőrzés visszaszerzésére.

Amikor a proletariátus egészében támadja a burzsoá állam struktúráit és megsemmisíti a hadsereget..., amikor a magántulajdonnal a kollektív vissza-elsajátítás mozgalmát (11) szegezi szembe, a bankok, áruházak, boltok kifosztását..., amikor a burzsoázia mindenhatóságát koncentráló Igazsággal - amely elszigeteli és tévútra vezeti a prroletárokat, jogokkal bombázza őket, a börtönök jogával - kollektív osztályerőt alkalmazva számol le, rendőrőrsöket, bíróságokat gyújtva fel, megnyitva a börtönök kapuit..., amikor az ellenzék által szervezett békés demonstrációkra általános felfegyverkezéssel válaszol... - akkor a gyakorlatban erősíti meg harcának spontán forradalmi természetét.

Ahhoz azonban, hogy ezeknek az összecsapásoknak erőt és folyamatosságot adjon, a proletariátusnak minőségileg magasabb rendű szerveződési szinteket kell meghódítania, amelyek az eseményeket egy tisztázottabb irányba lökik, és így megerősítik a burzsoá alternatívákkal való határozott szakítást. Ennek hiányában az addigi eredmények is elvesznek. Sajnos nem úgy tűnik, mintha ez a lépés Albániában megtörtént volna. Nem tudunk arról, hogy létrejöttek volna olyan csoportosulások, szervezetek, csoportok vagy bármi, amelyek megfelelnek a proletariátus természetének, amelyek osztályakciókra szólítanak fel, amelyek már puszta létükkel is kifejezik a burzsoá államon kívüli, az ellen való szerveződés szükségszerűségét, amelyek nyíltan ennek az államnak a lerombolását hirdetik, a harc nemzetközi kiterjesztését és a kommunista mozgalom megerősítését célozzák (12).

A forradalmi mozgalom fejlődésének folyamatában mindig elérkezik az a pont, amikor szükségessé válik a minőségi ugrás a perspektívák és az internacionalizmus kérdésében. Ha ezt a proletariátus elmulasztja, akkor a burzsoázia azonnal saját újjászerveződésére használja fel a körülményeket.

Ezért a kérdés így jelenik meg: amikor a harag már kirobbant, a hadsereg megsemmisült, a burzsoázia Tiranában pánikba esett, akkor mi a teendő az összecsapások során elért erőfölény birtokában? Ebben a pillanatban vált szükségletté ellenségeink egyértelműbb meghatározása és behatárolása. Ez azonban nem történt meg, és így lehetővé vált az ellenzéki mozgalom számára - amelyet a burzsoázia kreált hogy a konfliktusnak politikai irányt adjon, és amely szokás szerint a proletariátus mellett menetelt az állammal való összecsapásokban -, hogy a harcot a Berisha-kormány leváltását követelő szimpla ellenzéki követelésként határozza meg.

Amikor a proletariátus az utca meghódításával és az állam összes struktúrájának megtámadásával adott nyomatékot kritikájának a választói-állampolgári nézőponttal szemben, amikor a proletariátus a "Le Berishával!" jelszó alatt - bár zavaros és korlátozott módon - azt fogalmazta meg, hogy "Le az állammal!", az ellenzék mindezt fogta, és a feje tetejére állítva a gyakorlatban elutasított választások követelésévé változtatta; ez az a módszer, amelyet a világburzsoázia felhasznál, hogy tagadja osztályunk kifejlődő kritikáját.

Annak a minőségi ugrásnak, amely elkerülhetővé tehette volna a demokratikus csapdákat azt kellett volna jelszavaiban megfogalmazni, vagy más szóval a mozgalom zászlajára írnia, ami a valóságban az utcákon történt! Így a "Le Berishával!"-féle szlogeneket olyan követelések váltották volna fel, amelyek a mozgalom valóságos lényegét tükrözik: "Le az állammal, az állam zsaruival, kormánypárti és ellenzéki politikusaival!", "Le a parlamenttel és a választásokkal!", "Éljen a proletariátus általános felfegyverkezése!". Természetesen mindez nem csak szavak kérdése. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatában kell lennünk, mi történik a valóságban, tudatosan vállalni a forradalmi irányt a kommunizmus zászlaja alatt, amelyet a proletariátus harca kijelöl (13).

Számos esetben előfordult már osztályunk történelme folyamán, még akkor is, amikor a harc a legmagasabb szintet érte el, hogy az, amit a proletariátus saját harcáról gondolt vagy mondott, elmaradt valóságos gyakorlati tevékenysége mögött. Így történt ez Albániában is, ahol a mozgalmat összefogó zászló végig rettenetesen zavaros maradt, és a jelszavak szintjén a mozgalom soha sem lépett tovább Berisha leváltásának konzervatív követelésén, azon a követelésen, amely biztosította a szocialista ellenzék számára a mozgalom befogásához szükséges eszközöket.

A ragaszkodás a "Le Berishával!" jelszóhoz azt jelentette (ahogy ebben az egész ellenzék nyálcsorgatva reménykedett), hogy amint az elnököt eltávolítják, a harcnak nem lesz tovább értelme. Lényegében Berisha eltávolítása vált a fegyverletétel feltételévé.

Újra azt láthattuk, amit már oly sokszor osztályunk története folyamán, számtalan harci mozgalomban: nem a harci készség, az elszántság hiányzik, hanem a forradalmi célok egyértelmű meghatározása. Ismét bebizonyosodott, hogy nem a bátorság hiányzik a proletárokból, és nem is az a probléma, hogy nincsenek fegyverei (ahogy azt a mindenféle militaristák és gerilla-hívők hangoztatják), hanem annak a világos meghatározása hiányzik, hogy mi ellen fordítsák ezeket a fegyvereket.

Az ellenforradalommal való proletár szakításnak ez vált a korlátjává a fenti események során. A harc csúcspontján, amikor a proletariátus nem volt képes tovább lökni az eseményeket, a nemzetközi burzsoázia nem tétovázott: megszervezte az albán állam támogatását a felkelőkkel vívott harcban. Az egyik oldalon ott állt az erőit egységesítő világburzsoázia, a másikon Albánia proletariátusa - elszigetelve. A burzsoáziának hatalmas tapasztalata van abban, hogy miként kell a proletariátust országról-országra megtörni. És ami ebben az egészben a legtragikusabb: ez újra és újra így fog történni mindaddig, amíg a proletariátus nemzetközi erőként meg nem szervezi magát, és nem ad magának forradalmi centralizációt/irányvonalat.

A burzsoá rend helyreállítása Albániában

Március 14-én az Európai Unió biztosította Albániát arról, hogy humanitárius segély formájában támogatást kap. Az EU Parlamenti Közgyűlés Védelmi Bizottságának egy tagja (rövidebben: egy burzsuj) kijelentette:

"Minden katonai eszköz a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy lecsillapítsuk a kedélyeket és úrrá legyünk a helyzeten - feltételezve, hogy keményet ütünk, és gyorsan."

"Az Eurocorps teljes rendelkezési állománya 50.000 fő. Egy tízezres kontingens, amely alig egyötöde a teljes állománynak, megfelelően felszerelve és felfegyverezve elegendő kell hogy legyen a helyzet kézben tartására."

"És hogy hogyan lehetséges megfékezni a felkelőket és rábírni őket kalasnyikovjaik leadására? Elegendő hatékony kényszerítő eszközt tudunk alkalmazni. Például felajánlunk egyfajta cserét: a lopott fegyverek leadásáért élelmiszert adunk."

Remek leírás arról, hogy mi a burzsoázia szándéka a humanitárius segélyekkel: a proletariátus lefegyverzése katonai fenyegetéssel és az éhínség rémével. Március 15-én Berisha felhívást bocsátott ki, amelyben közölte, hogy mindazon önkéntesek, akik fenn akarják tartani a rendet a fővárosban, csatlakozhatnak az albán hadsereghez vagy a rendőrséghez havi négyszáz dolláros fizetésért - ez négyszerese az átlagos keresetnek. Emmellett megígérték a szolgálati helyükre visszatérő rendőrök fizetésének háromszorosára emelését is. Ezernél több volt tiszt jelentkezett a Védelmi Minisztériumban a hadsereg helyrepofozásához, és fiatalemberek ezrei léptek be a rendőrségbe - azonnal besorozták őket, még a papírjaikra sem voltak kíváncsiak. Fegyvert és lőszert osztottak ki nekik.

Március 16-án az albán állam megkapta olasz és görög kollégája segítségét; a két országból szakértők érkeztek, hogy tanácsaikkal segítsék az albán hadsereget és a rendőrséget a rend helyreállításában.

17-én és 18-án Tiranába érkezett az EU néhány szakértője, hogy megbeszéléseket folytatva az albán kormánnyal, felbecsüljék a tervezett humanitárius segélyakció szükséges méreteit és eszközeit.

Amíg ezek az úriemberek "az albániai helyzet normalizálásáról" cseréltek eszmét, addig az utcán zajló események apránként megváltoztatták alapvető vonásaikat. Amíg nem sokkal korábban az utca életre kelt, telve a következő akción vitatkozó proletárokkal, helyet adva ostromoknak, fosztogatásnak, gyújtogatásnak, barikádoknak - addig most lépésről-lépésre teljesen másfajta összecsapások jelentek meg.

Hogy ezt megértsük, egy kis kitérőt kell tennünk.

A kapitalista termelési mód minden termelési egységet szembeállít a többivel, és ily módon gerjeszti mindenki háborúját mindenki ellen. Albánia határainak megnyitása teljes valójukban mutatta meg ezeket az ellentmondásokat, és ez robbanáshoz vezetett. Természetesen nem arról van szó, hogy ezek az ellentmondások valami újdonságot jelentettek volna Albánia számára - a kapitalizmus törvényei mindig is érvényben voltak ott is! - de az albán gazdaság működtetésének protekcionista formája addig egyfajta visszafogottságot eredményezett a burzsoázia oldaláról, amelyet a relatíve (a többi országhoz viszonyítva) alacsony reálbérek tettek lehetővé. De mindez csak elodázta a fenti ellentmondások kirobbanását, és éppen ez a halogatás (amely minden populista és protekcionista kapitalista frakció közös gyakorlata) súlyosbította a robbanást, amikor az már elkerülhetetlenné vált. Ez volt az oka annak is, hogy a burzsoázia folyamatos háborúját ilyen kaotikus módon sikerült csak levezényelni, amikor minden összedőlt.

Az albán határok megnyílásakor ifjú és mohó kapitalisták hordái árasztották el az országot, megszerezve a termelés egész szektorait. A gyors meggazdagodás vágya hajtotta őket, és megszédültek az alacsony bérektől, azoktól a lehetőségektől, amelyet egy általuk tapasztalatlannak, naivnak és megszelídítettnek hitt proletariátus kizsákmányolásában láttak. De ez csak felgyorsította az azonnali profitért folyó konkurenciaharcot, és hamarosan általános rablóháborúba fordította azt át, amely a burzsoázián belüli fegyveres konfliktusok tömegeibe torkollott - a különféle vállalkozások és rivális maffiák kaotikus harcába (amint ez más országokban is megtörtént, például az ex-Szovjetunió államaiban).

Ebben a környezetben a Berisha-kormányzat önmaga is elsősorban saját - a Demokrata Párt körül kikristályosodó -- érdekeit tartotta szem előtt, sokkal inkább mint az összburzsoázia globális érdekeit. Általánosságban elmondható, hogy a burzsoázia azon szektorai, amelyek az állam központi apparátusát irányítják, éppen azért kerültek erre a posztra, mert bebizonyították, hogy képesek saját érdekeik elé helyezni a burzsoá osztály általános érdekeit. Az adott helyzetben azonban Berisha jól láthatóan saját pecsenyéjét igyekezett sütögetni a piramistársaságok lángjánál ahelyett, hogy az általános burzsoá érdekekkel, az állam egységével törődött volna. Ez is egy magyarázat arra, hogy miért sorakoztak fel a burzsoá frakciók a "Le Berishával!"-féle követelések mögött.

1997 márciusának folyamán - a proletariátus felkelésének közepén - több különféle burzsoá frakció is hasznot húzott az állam felbomlásából és a katonai akciókból, hogy rendezhessék egymás közötti ügyeiket. Berisha híveihez hasonlóan, akik kihasználták a zűrzavaros helyzetet arra, hogy a kifosztott raktárakból felfegyverkezzenek, másoknak is eszükbe jutott fegyveres védelmet szervezni gyáraik, üzleteik és egyéb befektetéseik köré. Hiszen az a nagy rakás befektető (14), akik tegnap még azért érkeztek Albániába, mert vonzotta őket a munkaerő alacsony ára, és tisztában voltak vele, hogy a törvények eléggé megfelelnek a tetszésüknek, nem kell adókkal és különféle szociális biztonsággal kapcsolatos járulékokkal törődniük, ma kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy a rendőrség már nem képes tulajdonuk megvédésére. Ezek a nagykutyák, beruházók, főnökök ezért fegyveres milíciákat szerveztek, védelmi osztagokkal, éberségi bizottságokkal, "fegyveres bandákkal" vették körül magukat hogy megvédjék üzleti tevékenységüket az általánossá vált fosztogatásoktól. Persze a mozgalom csúcspontján ezek a milíciák sehol sem voltak képesek a gyakorlatban feladataikat teljesíteni.

A fegyveres proletárcsoportok lassanként egyre inkább magukra maradtak a főnöki milíciák, népjóléti bizottságok, védelmi tanácsok és közbiztonsági csoportok között... amelyek persze mindnyájan felfegyverkeztek a rend helyreállítására.

A média persze minden tőle telhetőt megtett, hogy előkészítse a burzsoázia "dicsőséges forradalmát", és - a proletariátus mielőbbi lefegyverzése érdekében - fokozza a fejekben uralkodó zűrzavart. EEnnek érdekében egy polcra tették a fegyveres proletárok akcióit a magántulajdont védelmező milíciák tevékenységével. Minden ilyen eseményt a "fegyveres bandáknak" (15) tulajdonították a sajtóközlemények - így a média sikeresen összemosta az egymmástól homlokegyenest különböző társadalmi tartalmú akciókat pusztán azon az alapon, hogy fegyveresek követték el őket.

Egy fosztogatás osztálytermészete például teljes mértékben attól függ, hogy ki az, aki fosztogat, és mi az akció tartalma. Ha proletárok árukat vagy fegyverraktárakat fosztogatnak, akkor ez osztályunk gyakorlati kritikája a magántulajdonnal, az állammal, és egyáltalában: a teljes kapitalista társadalommal szemben. Ez a fosztogatás emberi érdeket fejez ki: a kollektív elsajátítás mozzanata, annak a reappropriációnak, amelynek során a proletárok visszaveszik azt, amitől - dacára annak, hogy ők hozták létre - meg voltak fosztva. A proletariátus az, amely ezekben az akciókban táplálja és felfegyverzi harcát az állam, az áru uralma ellen.

Ám ha megnézünk egy másik, látszatra hasonló fosztogatást, akkor látnunk kell, hogy legyenek bár a résztvevők olyan ügyes kereskedők, akik kihasználva és gerjesztve az áruhiányt, jó drágán adják tovább árujukat a proletároknak... vagy (egy másik) magántulajdon védelmére magukat felfegyverző milíciák tagjai... netán Berisha hívei... akármelyik burzsoá mocsok, ez teljesen megváltoztatja az akció társadalmi tartalmát. Nem az emberiség érdekei azok, amik itt kifejezésre jutnak, hanem a profit érdekei, a profitráta régi uralma az emberi lét fölött. Ez a magán-elsajátítás egy mozzanata, egy olyan burzsoá csoportosulás magánérdekeinek megfelelően, amely saját belső logikájának engedelmeskedik, és célja az, hogy jobb pozíciókat érhessen el a kapitalista frakciók közötti verseny háborújában. A kapitalista rendszer ezért állandóan fegyverben áll.

De még egy rendőrállomás megtámadása sem szükségszerűen forradalmi. Ha a kereskedők használják ki a lehetőséget, és megtámadják a rendőrséget, mert az ellenőrizni akarja a kereskedelmi tevékenységüket, vagy éppen sápot akar húzni a haszonból, akkor ez nem több, mint a piacért folytatott burzsoáközi háború. Ez a támadás tökéletesen beleillik a kapitalista rendszer újratermelésének folyamatába. Másrészről, amikor a proletárok támadnak meg egy rendőrőrsöt, elpusztítván így az elnyomás egy eszközét, akkor halálos ellenségeiket támadják meg: a kapitalista állam közvetlen képviselőit, akik megfosztják őket szinte mindentől. Akciójuk így a burzsoá államot elpusztító folyamat elengedhetetlen része.

Az áruraktárakat és laktanyákat fosztogató, rendőrőrsöket megtámadó azon "fegyveres bandák", amelyeknek célja a saját helyzetük javítása a kapitalista verseny mindennapi háborújában, az ellenforradalom fegyveres szárnyához tartoznak, amely a proletariátus elleni fehérterrort biztosítja.

Így például egy Vlora határában álló úttorlasznál minden egyes áthaladó kocsi vezetőjének fizetnie kellett. Ha nem engedelmeskedtek, akkor szitává lőtték őket. Amíg a felfegyverzett proletariátus azért szervezett úttorlaszokat, hogy megnehezítse a hadsereg mozgását, hogy elkapja a titkosrendőrség ügynökeit..., egyszóval hogy megvédje harcát, és erre a célra természetesen pénzt is igyekezett szerezni, addig azok, akik a gépkocsi-vezetőktől - ami egyáltalán nem osztálykategória - igyekeztek pénzt kicsikarni, ezzel nem a proletariátus harcát vívták, hanem teljes mellszélességgel az Állam oldalára álltak, amely egyébként nap-mint-nap alkalmazza az ilyen és ehhez hasonló megfélemlítéseket. Az újságok ezeket a népnyúzókat éppen úgy "banditáknak", "lázadóknak", "maffiózóknak" vagy "csőcseléknek" titulálták, mint ahogyan így neveztek minden proletárt is, aki az állam ellen fegyvert fordított. Nyilvánvaló, hogy a fenti, vlorai esetben egy, a kapitalista rend védelmében harcoló magánhadseregről van szó. Ez a fegyveres banda (egy főnök és a fogdmegjei), amely Vlora környékét dúlta a Védelmi Bizottság vetélytársaként, mindenki máshoz hasonlóan Berisha megbuktatását követelte (persze leginkább valami jó kis titkos üzlet reményében) és eközben lassanként átvette az ellenőrzést a védekezésre felállt csoportok és a fegyverek elosztása fölött. Azokat, akik nem engedelmeskedtek parancsaiknak, hidegvérrel lemészárolták. Saját kis kereskedelmi érdekeinek védelmében ez a banda csak a szokásos burzsoá terrort alkalmazta, és ebből következően az általános kapitalista érdekeket védelmezte. Ahogy egy olasz újságíró tudósított: "Az Albániában eluralkodó káoszból leginkább azok az alvilági csoportok profitálnak, akik a zűrzavart üzletelésre használják fel, elsősorban a drog- és fegyverpiac terén. Az olasz üzletemberek folyamatos kapcsolatban állnak albán kollegáikkal." És végül, mintegy kiegészítendő ezen "fegyveres banda" ellenforradalmi portréját, íme vezetőjének parancsa az olasz hadsereg csapatainak bevonulásakor: "Az olasz katonák a testvéreink - bárki bármit is forral ellenük, ezt csak a holttestemen át teheti!"

Ilyen példa természetesen jó néhány akadt. Egy görög határállomást elfoglaló "fegyveres banda" megsarcolta azokat a proletárokat, akik Görögországból próbáltak meg némi élelmiszert behozni. Tiranában géppuskatűzzel állítottak meg egy buszt, hogy kirabolhassák az utasokat.

De a proletárok sem hagyták minden esetben, hogy a különféle bandák kirabolják őket. Így például március 27-én egy faluban a lakosság kifosztására érkező burzsujbanditák kemény osztályválaszt kaptak. A kifosztott laktanyák készleteiből alaposan felfegyverzett lakosság megfutamította a támadókat, akik 18 halottat maguk mögött hagyva ész nélkül menekültek.

Az emberhús-szállítmányokat irányító vállalkozók, az embercsempészek is jó üzleteteket csináltak a kivándorlási hullámnak köszönhetően. Több, mint tízezer menekült érkezett engedély nélkül az olasz partokra (vagyis jóval kevesebb az 1991-es negyvenezernél). Azonnal visszatoloncolták őket Albániába (16). Ugyanakkor a diplomatákat, követségi alkalmazottakat, a cégek vezetőit stb. nem tekintették "idegeneknek" - hajók, helikopterek és repülők tucatjai dolgoztak folyamatosan kimentésükön. De itt most nem velük foglalkozunk, hanem azokkal az egyszerű prolikkal, akik - akár hittek a nyugati édenkertről szóló mesékben, akár nem - azért menekültek Olaszország felé, hogy elkerülhessék a közvetlen elnyomást. Tőlük az emberhús-üzlet vállalkozói fejenként 500-1000 dollár körüli összeget szedtek be: ennyibe került egy talpalatnyi hely az ócska bárkák fedélzetén, amelyek időnként soha nem érkeztek meg céljukhoz (17). Azok az üzletemberek, akik az emberhús-kereskedelem terén dolgoztak Durresben és más kikötőkben, tudták, hogyan lehetnek hatékonyak. Száznál is több gyorsjáratú motorosból álló flottájuk segítségével ellenőrizték a partokat, és szervezték a szállítást olasz és görög üzlettársaikkal. A partokon dolgoztak a felhajtók, akik összegyűjtötték a menekülőket, persze gondosan elkerülve annak megemlítését, hogy mi vár rájuk Olaszországban! A halászokat és a különféle egyéb hajók kapitányait megfenyegették, hogy eszükbe se jusson hasonló üzleti vállalkozásokba fogni. Az üzletben persze a rendőrség is nyakig benne volt.

A fenti példák alapján jól látható az a játszi könnyedség, amellyel a burzsoázia egybemossa a proletár akciókat és gátlástalan üzletemberek felfegyverzett bandáinak tevékenységét, amelyet csakis burzsoá kritériumok - a profithajsza és a mindenki harca mindeenki ellen törvénye - igazgatnak. Éppen a burzsoázia az, aki fegyveres proletárokat látva maffiáról, csőcselékről, banditákról, gengszterekről és kannibálokról kiáltozik.

Az is érthetőbbé válik, hogy miként kerültek a proletárok egyre inkább csapdába a számtalan, de alapvetően kétféle burzsoá "fegyveres banda" között. Az egyik típusba tartozók saját azonnali és közvetlen érdekeiket tartva szem előtt azon igyekeztek, hogy annyi pénzt szedjenek össze, amennyit csak bírnak; a második típusba (a Védelmi Bizottságok, Közjóléti Tanácsok stb. közé) tartozók céljai már inkább megfeleltek a világburzsoázia általános érdekeinek: a társadalmi béke visszaállításának egy olyan területen, ahol a proletárok haragja különös erővel tört felszínre.

Ezek voltak a pillérei annak a folyamatnak, amelynek során a mozgalom kezdetére jellemző konfrontációk lassanként teljesen más tartalmú összeütközéseknek adták át a helyüket. És itt most visszatérünk az aktuális események sorozatához.

Március 19-én, hétfőn a kormány és a nemzetközi szervezetek képviselői megbeszélést tartottak, amelyen a külföldi katonai beavatkozás és a humanitárius segélyek biztosításának lehetőségeiről tárgyaltak. Az USA ellenezte a NATO katonai beavatkozását (18), és Németország a konfliktust Albánia "belügyének" nyilvánította. A szakértők egyöntetűen elvetették a közvetlen katonai beavatkozást (hiszen tisztában voltak a generalizálódás veszélyével) és úgy látták, hogy sokkal hatásosabb, ha az albán hadsereget és rendőrséget segítik az államhatalom visszaállításában, valamint a repülőterek, nagykövetségek és főbb hivatalos épületek őrzésében vállalnak szerepet. A burzsoázia tehát tisztában volt azzal, hogy hiba lenne Berishához hasonlóan nyílt erőszakhoz folyamodni a felkeléssel szemben, hiszen ez újraélesztené a proletárok harckészségét. Látták azt is, hogy a társadalmi béke feltámasztásához nem elegendő a furkósbot, hanem komoly szerep jut a mézesmadzagnak is: más szóval célszerűbb, ha intervenciós akcióikat a humanitárius segélyek köntösébe bújtatják. Az egész akciót úgy kellet beállítaniuk, mint a proletárok egyetlen lehetőségét arra, hogy élelmiszerhez jussanak, mint a túlélés egyetlen zálogát. Miután ezt minden burzsoá belátta, most már csak a végrehajtás konkrét módozatairól kellett dönteniük. Időközben Baskim Fino kormánya az EU pénzügyi támogatásával hozzákezdett a legsürgetőbb "társadalmi és humanitárius segítségnyújtáshoz" az ország pacifikálása érdekében. A világburzsoázia így készítette elő az intervenciót, amelyben az egyesített nemzetközi csapatok jelenléte a helyi elnyomó erőket támogatná, és az egész akció a humanitárius segítségnyújtás álcája mögött folyna.

Az olasz hadsereg március 20-án lépett első ízben Albánia területére. A Durres közelében egy elitegység tengerészgyalogosai szálltak partra.

Március 25-én francia segélyszállítmány - 40 tonna élelmiszer és gyógyszer - érkezett a tiranai repülőtérre.

Március 26-án az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) ülésén megállapodtak egy "ENSZ-mandátum alatt működő, multinacionális erők által biztosított humanitárius küldetés" végrehajtásáról. "A feladat csak a segélyek kíséretének biztosítása lesz, ez egy humanitárius küldetés; a rend fenntartása nem lesz a misszió része. (...) Az EBESZ terv célja, hogy megteremtse az elégséges politikai feltételeket az általános választások nyári megtartásához. De ugyanakkor szükség van a nemzetközi rendőri erőkre a segélyszállítmányok biztosításához, amelyek élelmiszert és gyógyszereket visznek a tartományokba és a kifosztott, tönkre tett kórházakba" - szögezte le az EBESZ nyilatkozata.

Természetesen a cél a rend fenntartása volt, de az EBESZ minden igyekezetével azon volt, hogy magát megmentőként és ne agresszorként állítsa be. A burzsoázia továbbra is elsősorban a mozgalom nemzetközi elterjedésétől rettegett. Az EBESZ első számú feladata az volt, hogy bármi áron megállítsa a fegyveres proletárharcot, amely továbbterjedése esetén már nem csak az albán hadsereg ellen folyt volna tovább, hanem Európa ki tudja hány hadserege ellen. Egy ilyen kiterjedésű harc során a proletárok szükségszerűen sokkal több burzsoá frakcióban ismerték volna fel az osztályellenséget, köztük azokban is, amelyek az EBESZ-terv lelkes támogatói voltak: a különféle Védelmi és Népjóléti Bizottságok, a Fino-kormány, és általában véve a teljes albán és nemzetközi burzsoázia.

A világtőke szükségleteinek, és az Albániában használandó stratégiát illető általános egyetértésnek dacára egyetlen vezető beosztású hivatalnok vagy katonatiszt sem mert csapatokat küldeni a robbanásveszélyes déli területekre: "Figyelmeztetem az olasz katonákat, hogy ne jöjjenek Vlorába. Ha megteszik, megöljük őket!" - fenyegetőzött egy lázadó. A spanyol EEl País vezércikkében ("Rettegés Délen" címmel...) így számolt be a helyzetről: "A tegnapi római konferencián a 12 ország vezérkarának megbízott képviselői kijelentették, hogy nincsen elegendő erő az irányításuk alatt ahhoz, hogy nemzetközi csapatokat vezényeljenek a déli területekre." "A találkozón részt vevő országok közül egyik sem kíván katonákat küldeni arra a területre" - jegyzi meg az újság kommentárja.

Általában véve a burzsoázia tartott tőle, hogy valódi céljai lelepleződnek. Ezért hangsúlyozták, hogy "a többnemzetiségű katonai erők a humanitárius feladatok ellátására fognak szorítkozni, és nem vesznek részt a belső rend megteremtésének feladataiban, amelyek során rövidesen terrortámadások célpontjaivá válhatnának."

Ugyanezen a napon, április 12-én 6000 katona szállt partra Albániában. Az akció legfontosabb feladata a durresi és vlorai kikötők, a tiranai repülőtér és az északot déllel összekötő főbb országutak biztosítása volt.

Április 9-én egy hajó érkezett az olasz Brindisi kikötőjébe, fedélzetén a SHIK mintegy száz ügynökével. Az ő feladatuk volt az Albániából menekültek mozgásának tüzetes ellenőrzése. Az olaszok általában igyekeztek megszabadulni a lehetséges bevándorlóktól, de a helyzet természetesen egészen más volt, ha az állam védelmezőiről volt szó! A "külföldi" titkosrendőrség tagjai szívélyes fogadtatásnak örvendezhettek Olaszországban. A proletariátus fenyegetésével szemben a burzsoázia mindig kész félretenni egy időre saját belső versenyét, és egyesíteni sorait az eredményes harc érdekében. Persze a bukott piramiscégek tulajdonosai is megértő kollégákra leltek Olaszországban - egyébként máshol is. Ezt megkönnyítette,, hogy például az olaszországi Pouilles szupermarket-hálózat a nemrég még ünnepelt Vefa albán piramiscéghez tartozott.

Április 12-én egy francia kommandó érkezett Durresbe hogy biztosítsa a francia hadsereg csapatainak partraszállási övezetét.

Április 14-én, hétfőn az olaszországi Pisa és Tirana között légihidat létesítettek a felszerelések gyors átszállításához. Az olasz hadsereg C-130-as gépei már aznap Tiranában landoltak.

Április 15-én megkezdődött az "Alba-hadművelet". A 6000 katona és a többnemzetiségű csapatok megszállták Durres és Vlora kikötőit. Megérkezett az ENSZ Élelmezési Főbiztosság konvoja, amelyből 360 tonna lisztet és 36 tonna zöldséget rakodtak ki.

Minél inkább retteg a burzsoázia, látva a fegyveres proletárharc kiterjedését, annál elsöprőbb a többnemzetiségű csapatok érkezése. A csapatszállító hajók mérete, a harckocsik és a többi jármű, a bonyolult és látványos fegyverzet - megannyi eszköze a megfélemlítésnek! A vvilág országaiban a proletárok csak elvétve tiltakoztak a burzsoázia összevont akciója ellen - ez is mutatja az erőteljes albániai harc teljes nemzetközi elszigeteltségét, amelyet előidézője, a burzsoázia sikeresen fel is használt. A katonai akció tetőpontján is csak néhány hang hallatszott az invázióval szemben: a humanitarianizmus diktatórikus terrorja uralkodott.

Tiranában a helyzet visszatért a felkelés előtti "normális" állapothoz. Az újságok a szokásos időben megjelentek, a boltokat feltöltötték, a közlekedés akadozott, mint rendesen. Az utcákon csak néhány fegyver volt látható, azok is mind a járőröző rendőrségi páncélkocsikon.

Április 17-én egy EBESZ küldöttség kereste fel a vlorai Közjóléti Bizottságot. A Bizottság vezetője - kétséget sem hagyva saját ellenforradalmi szerepéről - kijelentette: "Az Alba-hadművelet elbbukhatna, ha a feladatok között az is szerepelne, hogy erővel betörjenek otthonainkba és elszedjék a fegyvereinket". Ez teljesen megfelelt az EBESZ-küldöttek előzetes várakozásainak. Látható, hogy az albániai burzsoázia félelmei ugyanazok voltak, mint nemzetközi humanitárius kollégáiké.

Május elsejétől hetedikéig a rendőrség újra megjelent Shkodra, Berat, Burrel, Kukes és Kruje utcáin. Ám az igazságszolgáltatás működésképtelen volt. Nem voltak rendőrőrsök, börtönök, bíróságok... A rabok, mielőtt elhagyták celláikat, akkurátusan elégették az aktákat és feljegyzéseket, majd magukat az épületeket is felgyújtották. "A büntetésvégrehajási-rendszer igazgatója bejelentette, hogy egész Albániában mindössze 27 elítélt maradt a börtönökben a rabok március 13-i harcai után, szemben az azt megelőző 1300-al. Ebből a 27-ből is kilencen önként tértek vissza celláikba" - közölte a sajtó pár nappal korábban.

"45 év után most végre megvan a lehetőségünk, hogy jó törvényeket alkossunk. Alkotmányos kartánk van, amely meghatározza az emberi jogokat. Van igazságügy-miniszterünk, független bírói szövetségeink, fellebbezési jogunk, büntető-törvénykönyvünk... De elmulasztottuk, hogy az embereket az új szellem szerint neveljük. És mit számított ez az egész a felkelőknek?" - tette fel a kérdést egy porig sújtott bííró, aki szeretné, ha elhinnénk neki, hogy Albániában Enver Hodzsa halála óta nyoma sincs az elnyomás rendszerének. Mintha a "jó törvények" és a zökkenőmentesen működő büntetésvégrehajtás és igazságszolgáltatás megváltoztatná az állami terrorizmus természetét... A bíró úr így folytatta: "A törvényes lehetőségek helyett a közvetlen utat választották: a bankok felprédálását. Nem volt bizalmuk az Államban és törvényeiben. Még a shkodrai gyártulajdonos is: hiába, hogy a törvény különleges garanciákat nyújtott neki üzlete védelmére, ő mégis inkább saját védőrséget szervezett."

Május 14-én az ellenzéki pártok az 1997 június 27-ére meghirdetett választás bojkottálásával kezdtek fenyegetőzni, mivel kérdésesnek tekintették a választási törvény bizonyos passzusait. Nem véletlenül szenteltek annyi figyelmet a szavazással és annak törvényességével kapcsolatos kérdéseknek. A cél az volt, hogy minél jobban érzékeltessék az emberekkel: az egyetlen lehetőség összes probléma megoldására, ha mindenki elmegy szavazni Berisha intézkedései ellen. És így a proletariátus, amely nemrégen még hadba szállt a teljes államrend és annak minden struktúrája: a bankok, a rendőrség, a bíróságok, a börtönök, az üzletek, stb. ellen, most hagyta, hogy totális harca elsikkadjon a demokratikus követelések útvesztőjében, és végül Berisha fejének követelésévé silányuljon, de még azt is választások útján követelje...

A mozgalom kezdetén Berisha fejének követelése csupán egy gyengeség volt, amely nem vette figyelembe a proletárharc teljességét. A gyakorlatban ekkor még a "Le Berishával!" jelszó sokkal többet jelentett: "Le az Állammal!". De, köszönhetően a szocialista ellenzék kitartó aknamunkájának, ekkor már ugyanez a jelszó csupán önmagát jelentette: olyan politikai megoldást, amely a burzsoázia érdekeit szolgálta; elősegítette a proletariátus lefegyverzését, a tárgyalásokat, amelyek újra biztosíthatták a burzsoázia számára a fegyverek monopóliumát.

Május 21-én tíz ellenzéki párt általános egyezséget kötött. Ebben megígérték, hogy új vezetőt neveznek ki a titkosrendőrség - a SHIK - élére. Így - legalábbis részben - teljesítették a Népi Megmentési Bizottságok követeléseit, akik a titkosrendőrség teljes átszervezéséért szálltak korábban síkra.

Június 4-én - három héttel a június 29-ére tervezett törvényhozási választások előtt - Sali Berisha elnök ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg egy, a Demokrata Párt által tartott választási nagygyűlésen. A gyűlölet még izzott - dacárra a választási ígéreteknek!

Néhány ritka kivételtől eltekintve, szinte senki sem szolgáltatta vissza a laktanyák kifosztásában szerzett fegyvereket. A rendkívüli állapot továbbra is érvényben maradt.

Június 27-én egy külföldi megfigyelőkből álló konvoj indult el Tiranából dél felé az olasz és a román hadsereg járművein. Gjirokaszter felé igyekeztek, és érintették Memaliajt és Tepelenét - azokat a területeket, amelyek március folyamán a felkelés középpontjának számítottak. Néhány proletár szórványos támadásaitól eltekintve a konvoj különösebb probléma nélkül haladt át célja felé. Ez jól mutatja a harc kifulladását: a felkelés erői szétforgácsolódtak, és bár a gyűlölet tovább izzott a rend újraszervezésével szemben, mégis mindent az általános erőtlenség határozott már meg... kiábrándultság uralkodott el a proletárokon.

A választások kijelölt időpontja előtt két nappal a nemzetközi megfigyelők még úgy vélték, hogy nincsenek meg egy szabad és demokratikus választás előfeltételei az országban. De június 29-én a burzsoázia végül mégis végtelen örömmel üdvözölhette Albánia "dicsőséges bevonulását a szavazófülkébe". Ez a hirtelen "metamorfózis" - akárcsak nem sokkal korábban Romániában és Bulgáriában - a forradalmi veszélyt a szavazóhelységek előtti fegyelmezett, demokratikus, állampolgári sorban állásra változtatta át. És mi mást szülne a szavazófülke elszigeteltsége, mint elszigeteltséget (19)? A forradalom szellemét Albániában egy időre sikerült visszazárni a palackba, és a dolgok visszatértek a politikai tárgyalások, alkuk és civakodások jól megszokott, dágványos kerékvágásába.

Július 23-án - csak néhány hónappal második elnökségi ciklusának megkezdése után - Sali Berisha ötéves elnökség után lemondott posztjáról. Így a nemzeti közmegegyezés látványának többé semmi híja nem volt. Ez volt az utolsó próbálkozás az ellenzék részéről, hogy a felkelőket fegyvereik beszolgáltatására beszéljék rá. Céljukat - "a helyzet rendezését, az állam hatalmának helyreállítását, a jövendő kormány legitimitásának visszaszerzését, és az általános nemzeti megbékélés légkörének megteremtését" - végül elérték.

1997 augusztus 12-én a "többnemzetiségű védelmi erők" hatezer katonája elhagyta Albániát.

A tanulságok

Egy korábbi cikkünkben ("A jelenlegi harcok általános jellemzői" - Kommunizmus 4. szám, 1998 január) az elmúlt néhány év harcainak általános vonásait próbáltuk globális szempontból vizsgálni. Most, figyelembe véve az albániai események felrázó elemeit, meg kell vizsgálnunk ennek a harcnak a mélységét és jellegzetességeit. Vajon minőségi lépést képeznek-e a jelenlegi harcok általános jellemzőihez képest?

Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, akkor újra meg kell vizsgálnunk magukat az általános jellemzőket, és összevetnünk őket az albániai eseményekkel, hogy láthassuk az eltéréseket és az azonosságokat (20).

Korábbi cikkünk hangsúlyozza a proletariátus erőszakos és döntő akcióját, amely meghódítja az utcákat, közvetlenül szembefordul az Állam struktúráival, épületeivel, rendőrőrseivel - és lerombolja a magántulajdon által állított korlátokat a kisajátítás és a vissza-elsajátítás általános mozgalmában. Az Albániai események ezt határozottan megerősítik. A proletárok rátámadtak a rendőrállomásokra, a titkosrendőrség épületeire, a laktanyákra, bíróságokra, börtönökre, a kormánypárt helyi irodáira, raktárakra, bankokra, a burzsoák villáira, az üzletekre... felgyújtották az elnyomás, a tőkefelhalmozás, az ellenforradalmi szervezetek központjait... általános volt a fosztogatás, a vissza-elsajátítás mozgalma.

Mint annak idején cikkünkben rámutattunk: "Az utca közvetlen elfoglalása azokkal a megosztásunkra szolgáló kategóriákkal való szakítás irányába mutat, amelyeket a Tőke a proletariátusra kényszerít; áttöri a gyárak, bányák, irodák szűk kereteit. Munkanélküliek, a Tőke által házimunkára ítélt nők, idősebbek, gyerekek stb. mind egyesülnek a direkt akcióban." Akárcsak Burmában durván tíz évvel ezelőtt, ezek a falak Albániában is leomlottak, és a harc szerte az országban minden rétegre kiterjedt.

A fosztogatás mindenekelőtt a laktanyák ellen irányult, hiszen a mozgalom fő célja, miután egyszerű tiltakozásból felkeléssé fejlődött, a felfegyverkezés volt. Másodsorban a bankok ellen, ahol a résztvevők pénze elpárolgott. Azután, az éhségtől fenyegetve, az áruraktárak kifosztása következett. Végül a fosztogatás teljesen általánossá vált, kiterjedt a mindenféle boltokra, a középületekre és gyárakra, egyszóval minden olyan helyre, ahol bármilyen árucikk található volt; elvittek mindent, ami mozdítható volt, beleértve a falakat, a gerendákat és a tetőcserepeket.

Cikkünk hangsúlyozza azt is, hogy nincsen látható mennyiségi fejlődés a robbanások előtt, és nem előzik meg fontos részleges küzdelmek azt a pontot, amikor a proletariátus elégedetlensége eléri a csúcspontját. Maga az a tény, hogy a küzdelem feltartóztathatatlan futótűz képében jelentkezik, lehetetlenné teszi, hogy a szociáldemokrácia klasszikus fegyvertárával bármiféle befolyást gyakoroljanak a proletariátus erőszakos és döntő akcióira. Így a szakszervezetek sem képesek történelmi szerepük betöltésére: a proletariátus erőszakos fellépésének kordában tartására. Az a reformista közeg, amely általában igyekszik ellenőrzése alá vonni a különféle harcokat, itt pillanatok alatt lemarad az eseményekről.

Albániában figyelemreméltó, hogy a rendőrök és a katonák (a különleges egységek és az elitcsapatok kivételével) nem voltak hajlandóak a harcoló proletárok megtámadására. Ugyanakkor fontos szerepet játszott az ellenforradalmi erők átmeneti bénultságában az események gyorsasága, a meglepetés is.

Meglehetősen kevés próbálkozás volt arra, hogy a fokozódó felfordulásnak békés tüntetésekkel vagy éhségsztrájkokkal vegyék elejét, és még ezt a néhány próbálkozást is brutális módon elsöpörte a felkelési mozgalom gyors és általános terjedése. A fegyveres harc vált általánossá, és azok a fegyveres erők, amelyek normális körülmények között a lázadások leverésének fő eszközei, kénytelenek voltak visszavonulni. Mi több, rengeteg katona eldobta az egyenruhát és csatlakozott osztálytestvéreihez, megnyitották a laktanyákat és szétosztották a fegyvereket.

Egy másik, általunk korábban vizsgált közös jellemzője az utóbbi évek harcainak: "Ezek a lázadások általában mindenféle kifejezett cél nélkül robbannak ki, és igen ritkán fogalmaznak meg pozitív követeléseket."

Albániában is megfigyelhető volt a pozitív követelések hiánya, még úgy is, hogy a lázadás kiindulópontja egy üzleti trükk volt, amellyel a proletárok kis megtakarításait elhappolták. Az események mögött a proletariátus teljesen bizonytalan helyzete állt, amelyben az addigiakhoz képest még kétségbeejtőbb módon fosztották meg őket az életükhöz szükséges dolgoktól. Albániában a közvetlen ok könnyen megragadható, de az a gyűlölet, ami akkor kirobbant, általában véve a tulajdon elleni gyűlölet volt. Mi több, a proletariátus gyűlöletének általános fellángolása nem csak a befektetési társaságokat sújtotta, de a burzsoá Állam minden területét, és így az albániai felkelés egy sokkal totálisabb vetületére mutatott rá.

A burzsoázia támadásával - amely ebben az esetben az üzleti ügyeskedés formáját öltötte - szemben a proletariátus hangos, határozott NEMET mondott! A kirobbanó gyűlölet mondatta ki ezt a nemet és követelte vissza az ellopott pénzeket - ez nem állt össze pozitív követeléssé, és így sokkal nehezebb volt reformista ajánlatokkal eltéríteni céljaitól. A társadalmi felfordulás ideje alatt végig ez a NEM!, ez a hajlíthatatlan tagadás volt a meghatározó, és ezért hiányozhattak a konkrét pozitív követelések.

A burzsoá ellenzék volt az, amely - mivel a proletariátus nem volt képes arra, hogy saját céljait állítsa a felkelés elé - végül sikeresen becsepegtette a mozgalomba a Berisha lemondatására irányuló korlátozott követelést. Így az Állam elleni harcot sikerült egy olyan burzsoá politikai manőver keretei közé szorítani amelynek célja pusztán az egyik kormány felcserélése volt a másikkal. Pontosan a "Mondjon le Berisha!"-féle követelés volt az, amely az átmentet képezte a nyomorúságos burzsoá rendre adott proletár NEM!-től a tulajdonosok IGEN!-jéig, amely a burzsoá állam reformjában öltött testet. Ez a követelés minden alkalommal egyre erőteljesebben jelentkezett, egyre jobban támadta a proletár NEM!-et, míg végül maga alá teperte, és még azt is elfelejttette az emberekkel, hogy a bankokban köddé vált pénzüket visszaköveteljék.

Azt mondhatjuk, hogy az albániai mozgalom nagyjából megfelelt azoknak az általános jellemvonásoknak, amelyeket korábbi cikkünkben vizsgáltunk.

Azonban akkor arra a megállapításra jutottunk, hogy még egy adott mozgalom csúcspontján is akkora a burzsoá ideológia hatása, hogy a közvetlen akciókban csak egy kisebbség vesz részt. Albániában a helyzet szembeötlően más volt.

A felfegyverkezés és a közvetlen akciókban való részvétel általánossá vált. Így volt ez a felismert titkosrendőrökkel való leszámolásokban csakúgy, mint a rendőrőrsök, börtönök, középületek felgyújtása esetében, vagy akár a raktárak, boltok és laktanyák kifosztásánál... Míg egyesek a legközvetlenebb harcokat folytatták, addig mások - többnyire tömegesen - megakadályozták, hogy a rend erői beavatkozhassanak ezekbe harcokba. A felfegyverzett proletárok megszervezték az úttorlaszokat, az általuk elfoglalt területek védelmét. Világosan látható, hogy Albániában a közvetlen akciókban nem csak egy kisebbség vett részt. A harc általánossá vált.

Cikkünkben máshol azt írtuk, hogy a burzsoázia, amint túljut az első meglepetésen, képes arra, hogy visszaszerezze az irányítást az események fölött, és elnyomó erejének mozgósításával visszaállítsa a rendet. Ebben az esetben ez is másként történt.

Albániában a mozgalom messzebbre jutott, mint az elmúlt évek legtöbb, a két osztály közötti összecsapása (pl. Los Angeles 1992-ben); ebben az esetben általános volt a proletárok felfegyverkezése, és maga a harc is több volt, mint egy-egy villámcsapás a tőkés világuralom egyre komorabb és fenyegetőbb egén. A mozgalom a radikalizálódás és az általánossá válás két hetes időszaka alatt jutott el a békés demonstrációk fullasztó légkörétől az általános fegyveres felkelésig, amelynek során a harcok az ország északi részére is átterjedtek, és végül a burzsoá erők kénytelenek voltak Tiranát is kiüríteni.

Ugyanakkor a harcok általánossá válásával sem szerveződtek meg az érintkezés csatornái a különböző területen harcolók között. A felkelés kirobbanásakor Albánia egyharmadára terjedt ki. Tulajdonképpen egy-egy szikra elég volt ahhoz, hogy a tűz minden különösebb erőfeszítés nélkül tovább terjedjen; egy győztes összecsapás híre másokat is a lázadásra bátorított. Nem a lelkesedés hiánya, de még csak nem is a fegyvereké okozta azt, hogy a felkelők végül is elszigetelték magukat megszállt városaikban, és nem próbálták meg centralizálni harcukat. Itt újra láthatjuk, hogy hiányzott a perspektíva, a határozott osztályszempontú célok meghatározása. Ez tette lehetővé a mindenféle Védelmi, Közjóléti, Nemzeti Megmentési stb. Bizottságoknak és Tanácsoknak, hogy az állam mindig készenlétben álló eszközeivel behálózzák és megbénítsák a mozgalmat. A burzsoá pártok demokratikus képviseletesdije a nyolc város bizottságaival kezdődött, és végül az országos választásokba torkollott.

Újfent bebizonyosodott, hogy - mint azt korábbi írásunkban is leszögeztük - hogy a forradalomi irányvonal hiánya lehetővé teszi a burzsoázia számára a helyzet ellenőrzésének visszaszerzését.

A burzsoázia mindig tagadja az összecsapások osztályjellegét, és így internacionalista vonásaikat is. Így azért is mindent megtesznek, hogy elrejtsék: ami Albániában történt, az a proletariátus globális küzdelmének egy mozzanata volt. A burzsoázia számára ugyanis a legnagyobb veszélyt éppen az jelentené, ha a világ más részein élő proletárok magukra ismernének osztálytestvéreik Albániában (vagy bárhol másutt) folytatott harcában, és fegyvereiket az addig uralkodó demokratikus apparátus egésze ellen fordítanák. Ezért természetesen sietnek kijelenteni, hogy az albániai eseményeknek (és az összes többinek) az égvilágon semmi köze nincsen a világ számos táján folyó más harcokhoz. Az ő szemükben minden harc csak helyi fontossággal bír.

Ebben az értelemben az albániai proletárharc gyengeségeinek forrását a világméretű proletárharc mai gyengeségeiben kell keresnünk. Más oldalról nézve az ottani proletárok fő gyengesége éppen nemzetközi elszigeteltségük; vagyis az a tény, hogy máshol a proletariátus leigázott és gyenge maradt, képtelen arra, hogy kövesse albániai osztálytestvérei példáját. Sőt, ami még rosszabb, képtelen volt felfogni, hogy Albániában az ő harcát vívják!

Van a jelenlegi helyzetnek még egy állandó eleme: a vezetés és a forradalmi program hiánya. Ezek döntő jelentőségűvé válnak az akciók során, és hozzájárulnak a harc nemzetközi felismerésének, tudatosságának hiányához. Ez a két hiány kölcsönösen erősíti egymást. Az egyik-másik régióban előretörő, másutt passzív proletariátus tragédiája éppen annyira történelmi, mint földrajzi probléma; egyaránt érinti a program és az elszigetelődés kérdését. Ez a tragédia magában egyesíti a forradalmi irányvonal és a megértés hiányát, valamint a proletárok harcának hiányát a világ más területein.

Ezeknek az általános gyengeségeknek folytán a burzsoázia képes volt az "albán kérdést" elszigetelt, helyi jelenségnek beállítani (ahogy ezt korábban már a "kurd kérdéssel" is megtették). Nagy lendülettel felvázolták a részvét és az együttérzés látványát, miközben a sajtó kizárólag osztálysemleges kifejezéseket használt, és "albánokról" (a nemzeti megosztás mindig jól felhasználható), "áldozatokról", "az eseményekhez vezető nyomorról", a hatalom visszaéléseiről", a "demokrácia élősdijeiről", "korrupt vállalkozókról" fecsegett. Igyekeztek a helyi jellegzetességeket hangsúlyozni, hiszen "a legszegényebb, leginkább elmaradott európai országról van szó, amelynek fél évszázados sztálinista elnyomás után most kell rátérnie a szabadság és a piacgazdaság útjára..." amelyben "olyan nép él, amely nem ismeri a munka igazi ízét, a gyümölcsöző igyekezet és áldozathozatal szellemét... amelyik csak most kezdte el a demokrácia iskoláját" (21). A szociáldemokrácia is mindig a különféle termelési módok (kapitalista, szocialista, feudális) egymás mellett való létezéséről prédikál, és hangsúlyozza a "különféle" ("demokratikus", "totalitárius") rendszerek közti különbségeket. Ezáltal lehetővé válik, hogy a "katasztrófákért", a "társadalmi drámákért", "tragédiákért", "népirtásokért" mindig a kapitalista fejlődés és a demokrácia hiányát okolhassák. Természetesen soha sem vetemednének arra, hogy ezeket az eseményeket valamilyen globális összefüggésben szemléljék, azt bemutatva, hogy mi bennük az alapvető, közös vonás; a média tálalásában korunk katasztrófáinak soha nincsen semmi köze a jelenlegi társadalom termelési módjának természetéhez... Szerintük minden csak helyi kérdés, ennek vagy annak a személyiségnek a hibáiról, valamilyen szokatlan körülményről vagy rossz irányításról van szó. A burzsoázia nem győzi eleget sulykolni látomását, amelyben minden harcnak különböző okai vannak, és semminek sincs köze a kizsákmányolás globális rendszeréhez. Meg akarják akadályozni, hogy a világ egyik részén élő proletárok felismerjék saját harcukat egy másik terület proletariátusának harcában. Meg akarják akadályozni annak a megértését, hogy a tőke diktatúrája az, amely természetéből következően súlyosbítja a kizsákmányolást, háborúkat és nyomort termel ki magából, és csakis a mi harcunk, a felfegyverzett proletariátus állam elleni harca lesz képes véget vetni ennek az embertelenségnek.

A burzsoázia raktárában lapulnak azonban még más megosztó kategóriák is, amelyek adott esetben alkalmasak lehetnek a harcoló proletariátus visszaverésére. Az albániai események során például gondosan kihasználták azt a lehetőséget, amely a Dél-Albániában élő görög kisebbség nacionalista/irredenta érzelmeiben rejlett (22). Amíg a proletariátus harcban áll, addig a burzsoázia - éppen e harc egyesítő lényegéből következően, amely pusztító hatással van minden nacionalista érzésre - képtelen ezen a szinten támadni; de amint az jól látható a különféle frakciók propagandájában, fenntartják a lehetőségét annak, hogy a görögbarát vagy éppen görögellenes érzelmekre alapozva valamiféle szeparatista mozgalmat hozzanak létre a közeljövőben a dél-albániai területeken.

Más frakciók az "etnikai alapú Albánia" eszméjét emlegetik, vagyis a Koszovóval és Macedóniával megtoldott önálló albán államét. Így próbálják az albán népet egy nemzeti felszabadítási és újraegyesítési harc mögött felsorakoztatni.

Egy másik burzsoá polarizációs törekvés azt próbálja magyarázni, hogy mi volt az oka a mozgalom eltérő erejének az északi és déli területeken. Ezért az albánokat két nagy törzsre, az északi "gegekre" és a déli "toszkokra" osztották fel (23). A burzsoázia célja az összes ilyen és ehhez hasonló megosztással az, hogy megelőzze az osztályharcot, és minden mozgalmat olyan polarizációba kényszerítsen, amelynek mindkét pólusa egyaránt burzsoá.

A mozgalom első szakaszának lezárulásával a burzsoázia részvétének és együttérzésének hangjait a "túlkapások" kárhoztatása váltotta fel. Hiszen az ő szemükben a világ összes nyomorúsága sem jogosítja fel a proletariátust, hogy a fegyverekhez nyúljon. Ekkor már nem az "albán szegényeknek" nevezték a harcoló proletárokat, hanem "kannibáloknak", "garázdáknak", "részeg csőcseléknek", "ellenőrizhetetlen elemeknek", "gengsztereknek", "maffiózóknak", "bűnözőknek", "banditáknak", "élősködőknek"... Néhány újságíró és latin-amerikai parlamenti képviselő egyenesen kijelentette, hogy az albániai utcákon a börtönökből kiszabadult kéjgyilkosok tömegei ülik őrjöngő torukat. És természetesen, mint erre már rámutattunk, mindezzel az a céljuk, hogy összemossák a fegyveres proletárcsoportokat azokkal a burzsoá bandákkal, amelyek csak a saját kis pecsenyéjüket sütögették, legyenek bár szempontjaik (a célok és az eszközök tekintetében) antagonisztikusan szembenállók.

Az események feletti ellenőrzés megragadásával a burzsoázia mindig megpróbálja a teljes rendszer elleni harcot bizonyos berendezkedések reformjáért folytatott harccá változtatni, megtörni a harc osztályerejét, a szolidaritást, a harcban kifejlődő kollektív tudatosságot, és visszavezetni a proletariátust a választási ösvényekre. Az osztályerő ellen az elszigetelt egyének választási urnáit vetik be. A kollektív tudatossággal azt a szabad akaratot állítják szembe, amely törvényszerűen a domináns ideológiát büfögi vissza. A proletárok közötti közvetlen harci kapcsolatokra a választási cédulák közvetítő mehanizmusa a reakció.

Végül korábbi írásunkban fontos jellemvonásként írtunk arról, hogy korunkban alapvető különbség van a proletár akciók ereje és az akciók proletár tudatossága között.

A mozgalom kiterjedése ellenére, és dacára annak, hogy milyen tisztán fejeződtek ki az osztály céljai magukban az akciókban, úgy tűnik, hogy nem akadt egyetlen olyan kisebbség sem, amely kiemelte volna a mozgalom alapvető osztálytartalmát, amely minden szempontból meghatározza a proletariátusnak a tőke halálos rendszere elleni harcát a kommunista forradalomért. Természetesen különlegesen nehéz a kommunizmus perspektíváját egy olyan országban leszögezni, ahol a kizsákmányolást évtizedekig a kommunizmus nevével takarózva működtették. De itt nem elsősorban az elnevezésről van szó. A forradalom szempontjából annak az avantgard kisebbségnek a fejlődése a fontos, amelyik kifejezi a mozgalom forradalmi lényegét, és kapcsolatát a proletariátus világméretű történelmi harcával, a demokratikus csapdákkal való szakításokkal. Tragikus, hogy Albániában ilyen kisebbség nem létezik, vagy nem elég erős ahhoz, hogy megjelenjen és új irányt szabjon a lázadásnak. És ez nyilvánvalóan nem az albániai proletariátus sajátos gyengesége, hanem a világproletariátus jelenlegi helyzetéből fakad, amely, dacára az elszenvedett számtalan csapásnak és vereségnek, még ma sem képes egy internacionalista forradalmi szervezet minimumát kiizzadni.

Azonban annak ellenére, hogy fontos hangsúlyoznunk a mozgalom korlátait, nem szabad elfeledkeznünk az albániai harcok erőteljes pillanatairól sem. Ez a harc egy hirtelen viharként jelent meg a társadalmi béke poshadt világtengerén. Az albániai proletárok harca újra bebizonyította, hogy a magántulajdon, az állam, a kizsákmányolás, a nyomor, a háború... egyszóval a kapitalista társadalom valódi kritikája nem más, mint a proletariátus fegyveres harca a burzsoá állam minden struktúrája ellen. Ez a harc újra megmutatta, hogy amikor a proletariátus végre a harcba száll, akkor óriási erejének még a hadseregek sem állhatnak ellen.

A proletárok - az összes létező gazdagság termelői - a világon mindenütt hagyják, hogy a kapitalisták - akik számára az egyetlen szempont a nyereségesség - betereljék őket a tárgyalások zsákutcájáába. A demokrácia csapdái a világ minden táján felhúzva várják, hogy lemészárolhassák a proletárokat, vagy visszaűzzék őket a munka poklába. Mindenütt azt halljuk: "a harc teljesen értelmetlen, semmi sem fog megváltozni..!" Közben pedig egyre iszonyúbb dolgok történnek, "katasztrófák", "tragédiák", "fajirtások"... és a jó állampolgár felsóhajt: "ja kérem, ilyen az élet"!!!

Habár a proletárok rengeteget szenvedtek az elmúlt években, dühük nagyrészt mégis rejtve maradt (24). Éppen ezért esik olyan jól látni, hogy néhány proletártestvérünk fegyverrel a kezében engedte kibontakozni a kapitalista állam elleni gyűlöletét.

Az albániai proletárok akcióiban az fejeződött ki, amit a proletárok világszerte éreznek; ezáltal váltak bizonyos értelemben a proletariátus avantgardjává!

Az albániai proletárok csupán azt fejezték ki, ami minden proletár közös lényege: a kizsákmányolás elleni harcot, amelynek célja a kommunizmus. És a hangjuk nem maradt teljesen észrevétlen. Egy magyarországi településen a fizetésük elmaradásáért dühös proletárok így fenyegették főnöküket: "Majd csinálunk itt is Albániát!". Egy lengyelországi tüntetésen a résztvevők "Albánia! Albánia!" kiáltásokkal vonultak fel. Európa más városaiban a demonstrációk jelszava "Vlora! Vlora!" volt...

Az albániai proletariátus harca újra megerősítette a bizalmat proletariátus történelmi erejében.

Harc a burzsoá állam minden intézménye ellen!

Le a tulajdonnal, a pénzzel, a bérmunkával, a tőkével!!!

Az emberi lét megvalósításáért: éljen a kommunizmus!!!

---------------------------------

"Forradalom"

"Hosszú azoknak a szavaknak a listája, amellyel megpróbálják meghatározni, hogy mi történik Albániában (az 'eseményeket'): de általános a forradalom szó elkerülése. Biztosítanak bennünket, hogy Európában már soha nem kerülhet sor újabb forradalomra - habár éppen itt van egy. A 'lázadók', akik 'felkeltek', akik 'káoszt' és anarchiát gerjesztenek... felkelők, zendülők. És fosztogatnak.

Egyetlen rádióadó, egyetlen televízióállomás, egyetlen újság sem használta a 'forradalom' szót. Valahogy nem felel meg nekik. Olyan esemény ez, amely összezavarja az európai szerkesztők gondolatait; közöttük a spanyolokét is, akiket elkábít a baszk kérdés... akárcsak a kormányokat, a politikusokat, és a gondolkodókat, akik gyakran képtelenek egy épkézláb gondolatra.

A 'forradalom' Miguel Artoa (Emeritus Free College) meghatározása szerint 'olyan erőszakos akció, amely megváltoztatja a rezsimet és a társadalmat. Az erőszak ilyenkor elkerülhetetlen, és nem egyszerű dolog előre megítélni, hogy mennyi erőszakra lesz szükség a hatalom meghódításához, és mi az, ami már felesleges'... Ez a lázadás azért tört ki, mert létrehoztak egy demokratikus bankot, hogy az emberektől elrabolja megtakarításaikat. Egy másik azért, mert egy csapat Fekete-tengeri matróz nem akarta megenni a romlott húst. Az ok mindig más és más. Az albánok évtizedekig egy sajátos kommunista rezsim elnyomása alatt éltek; aztán megjött Nyugatról a demokrácia, és kiforgatta őket a pénzükből. Bőven elegendő okuk van hát a káoszra, arra, hogy megtámadják ezt a rendet!"

(Eduardo Haro Tecglen - El País, 1997. március 15.)

---------------------------------

Notes

1. Ebből a szempontból mindkét nézőpont szubjektív; de itt véget is ér a hasonlóság, mivel ahogy feljebb kifejtettük, a burzsoá nézőpont szempontjából fontos mindannak az elrejtése, ami a kapitalista társadalmi rend végzetét jelenti. Logikus tehát, hogy tagadja, elködösíti vagy elbagatellizálja mindazon jelenségeket, amelyek a rendszer agóniájának jelei. A proletariátus, a kommunizmus szempontjából, a kapitalizmus történelmi túlhaladásának nézőpontjából alapvető szükséglet magának az objektív valóságnak önmagában való felismerése, vagyis az osztályok közötti, a kapitalista termelési mód lerombolásához vezető ellentmondások feltárása. Ezért az uralkodó osztály szubjektív nézőpontjából az objektív valóságtól való eltávolodás következik, amíg a kizsákmányoltak szubjektív álláspontja az objektív valóság megismerésére és megismertetésére ösztönöz minket.

2. Enver Hodzsa (1908-1985): sztálinista vezető, az Albán Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke, az Albán "Kommunista" Párt első titkára. 1985-ös halála a "szocializmus egy országban" - elv bukásának előjátéka.

3. Ebben a kérdésben lásd még cikkünket: "Situación actual de la restructuración capitalista en Rusia" [A kapitalista átszervezés jelenlegi helyzete Oroszországban] In: Comunismo (csoportunk spanyol nyelvű központi folyóirata) No.40.

4. A burzsoázia minden alakalommal megpróbálkozik azzal, hogy választások segítségével az uralmának alapjait - a pénzt, árutermelést, tőkét - veszélyeztető indulatok céltáblájául egyik vagy másik pártot, egyik vagy másik kormányzatot állítsa. 1991 tavaszán a választási cirkusz a Szocialista Pártot (az átkeresztelt sztálinistákat) helyezte nyerő pozícióba, míg 1992 márciusában a Demokrata Pártra került a sor, amelyet 1991-ben alapított Berisha (aki szintén egy újramelegített sztálinista maradék).

5. 1995-ben a "sétáló hús" piacán dolgozó vállalkozók forgalma világméretekben - nemcsak Albániát, hanem Kurdisztánt, Kínnát stb. is figyelembe véve - elérte a 380 millió dollárt.

6. Ezek igen erős személyi kötődések voltak: egy egész rakás kormánytisztviselő és pártvezető ült ott a piramisszervező cégekben.

7. Albániához hasonlóan a szomszédos Makedóniában is megjelentek a spekulatív gazdasági társaságok. A legnagyobb a TAT volt, amely bukásával 30.000 befektetőt tett tönkre és mintegy 80 millió dolláros követelést hagyott maga után. Oroszországban 1994-ben egy S. Mavregyij nevű illető, akinek mindössze 50 dollárja volt, 600%-os évi kamatot ígért a befektetőknek. Több ezer dollárt keresett így, mielőtt - emberek ezreit tönkretéve - csődöt jelentett. A börtönből való szabadulása után az Állami Duma képviselője lett! Egyébként az első sajtóbeszámoló hasonló manipulációkról 1919-ből való. Ekkor történt, hogy Bostonban (USA) egy bizonyos Ch. Ponzi 50%-os kamatot ígért 90 napra. Húszmillió dollárt sikerült így begyűjtenie, amiből 15-öt ki is fizetett, a többi ötöt pedig zsebre tette.

8. Mint ahogy az árukat újracsomagolják, és új reklámhadjáratokat indítanak a kedvezőbb forgalom érdekében, úgy kapott a Sigourimi, a régi sztálinista titkosrendőrség is új nevet és új egyenruhát. Néhány túlzottan is közismert és hírhedt főnököt nyugdíjba küldtek, másokat áthelyeztek a munkaadói őrző-védő fegyveres szolgálatokba, ahol feladatuk a munkahelyek megfigyelése és őrzése, a munkásgyűlések és demonstrációk ellenőrzése volt... a SHIK készen állt mocskos munkája folytatására. Semmi sem változott! A történelem mindig és mindenütt önmagát ismétli: amint egy titkosrendőrség túlzottan diszkreditálja magát elnyomó gyakorlatával, megváltoztatja a nevét, lecseréli néhány emberét hogy lehetővé váljon a szervezet számára feladatainak hatásos teljesítése. Ez részben hatásos is lehet, amennyiben megváltoztatják az elnyomás formáját (vagy a retorikáját), és az állam általában is némi renoválásra szorul. Általánosságban persze ugyanaz marad a struktúra, megtartják a régi aktákat, épületeket, módszereket, és ugyanazokat a börtönöket használják... már persze akkor, ha a proletárok felkelése nem söpri el az egészet!

9. A jugoszláviai háború alatt az ezen a területen élő proletárok igen fontos harcokat vívtak. Lásd a témáról cikkünket az (angol nyelvű) Communism 9. számában (1995 augusztus): "Yugoslavia: Imperialist War Against the World Proletariat" [Jugoszlávia: imperialista háború a világproletariátus ellen].

10. Lásd cikkeinket: "Défaitisme révolutionnaire en Irak" [Forradalmi defetizmus Irakban] a (francia nyelvű) Communisme 34. számában; "Prolétariat contre nationalisme" [A proletariátus a nacionalizmus ellen] a Communisme 36. számában; "A propos de la lutte de classe en Irak" [Az iraki osztályharc ürügyén] a Communisme 43. számában; és "A comrade's testimony: a journey to Iraq" [Egy elvtárs beszámolója: utazás Irakba] az (angol nyelvű) Communism 7. számában.

11. Vissza-elsajátítás vagy reapropriáció, amelynek során a proletárok, erőszakos akcióikban "visszaveszik" a tulajdonosoktól azokat a dolgokat, amelyeket ők, a proletárok termeltek. Mivel ez esetben nem a dolgok csereértéke számít - amely az általános felfordulásban átmenetileg értelmetlenné válik (nem megy végbe csere) - hanem az adott hasznosságuk, ezért itt a dolgok egyértelmű elsajátításáról, felhasználásáról beszélhetünk (az emberi szükségletek közvetlen kielégítésének formájában), amely nem a magántulajdon-áru-érték logikájában megy végbe, hanem az ezek elleni lázadás körülményei között.

12. Nem tudjuk most előre megítélni, hogy volt-e olyan kisebbség amely kommunista gyakorlatával a párt történelmi folyamatába illeszkedett volna, vagy a tapasztalatok alapján létre jön-e ilyenfajta csoportosulás a közeli jövőben. Amit itt újra le kell szögeznünk, az a forradalmi perspektíva erőtlensége, a szerveződések alacsony szintje és a forradalmi propaganda hiánya az albániai mozgalom erejéhez és kiterjedtségéhez viszonyítva.

13. Mindenképpen tisztáznunk kell, hogy soha nem alkalmazzuk a "forradalmi vezetés" megjelölést közvetlen és behatárolt értelmében, amikor emberek egy meghatározott csoportjáról, egy szervezetről vagy "pártról" beszélünk. Forradalmi vezetés alatt azt a történelmi irányelvet értjük, amelyben a proletariátus saját forradalmi programjának megvalósítására tör, igyekszik meghatározni a kapitalizmus megszüntetéséhez szükséges stratégiák összességét, igyekszik kifejezni létének - mint a tőkés társadalom teljes tagadásának - programatikus teljességét, azt a programatikus teljességet amely meghatározza a forradalom összes taktikai eszközét és funkcióját a végső cél, a kommunista társadalom szempontjából. Ezért a kapitalista társadalom elpusztításának forradalmi mozgalma csakis a demokráciával - amely a tőke minden formájának szerveződési módja - szembehelyezkedve fejlesztheti ki magát. V.ö. Programorientációs Tézisek c. szövegünkkel. Tehát ha bizonyos személyek, csoportok, "pártok" képviselik a forradalmi vezetést, az kizárólag a fenti, történelmi értelemben lehetséges.

14. Körülbelül 400 külföldi tulajdonú vállalkozás működik a Tirana, Durres, Lushnje és Fier által határolt területen. Egy részük francia és német alapítású, de a legtöbb mögött olasz tőke áll. A legfontosabb 120 vállalkozás összesen mintegy 200-250 millió dolláros beruházást képvisel és kb. 30.000 munkást foglalkoztat. 1994-ben például csak egy, a Coca-Cola Company által felépített palackozóüzem húszmilliós beruházást és száz új munkahelyet jelentett.

15. Ugyanezzel a módszerrel éltek Olaszországban, ahol az állam kitalált egy, a burzsoáziára törő misztikus "fegyveres bandát", hogy ezáltal megbélyegezze a létező osztályerőszakot. Lásd: "Olaszország: erősödik az elnyomás!" c. cikkünket a Kommunizmus 4. számában (1997. december).

16. Március 19-én az olasz kormány az ország egész területére szükségállapotot hirdetett ki 1997 június 30-ig tartó érvénnyel. Ez tartalmazta az ellenőrzési feladatokat ellátó rendfenntartó egységek megerősítését, nem csak a határterületeken, hanem az ország belsejében is. A rendelet tartalmazta mindazon külföldi menekültek azonnali visszatoloncolását, akik bármilyen kapcsolatban vannak a bűnözéssel - pusztán az a tény, hogy illegálisan lépték át a határt, már elegendő volt - és így az ország szempontjából nem kívánatosak - ez a kategória, mint azt számtalan tapasztalatból tudjuk, igen rugalmas: kiválóan alkalmazható mindazon proletárokra, akik fegyvereiket az Állam ellen fordították. Már az első napon 289 veszélyesnek nyilvánított albániait szállítottak erős őrizet alatt Tiranába az olasz hadsereg helikopterei. Mások, akiket "menekülteknek" nyilvánítottak, 60 napos - 90 napra meghosszabbítható - ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptak: ennyi időt adtak az olasz hatóságok az albániai helyzet "normalizálódására". Függetlenül attól, hogy milyen ideológia nevében dolgoznak, a rendőri erők közötti együttműködés - mint mindig - jelen esetben is teljes volt.

17. Március 20-án az olasz hadsereg egy süllyedő bárka 400 utasát toloncolta vissza Durres kikötőjébe. 28-án egy olasz katonai járőrhajó visszafordított egy menekültekkel teli hajót Albánia felé. A túlterhelt jármű az irányváltoztatástól felborult és elsüllyedt, 87 utasa fulladt a vízbe. Május 4-én visszaküldték Albániába azt az 1223 menekültet, akik egyetlen tankhajó fedélzetére zsúfolva érkeztek korábban Bari olasz kikötőbe. (Az első 180 férfit már rögtön megérkezésükkor erős őrizet alatt viszzatoloncolták Durresbe.) Az ócska hajót tulajdonosa 100.000 dollárért vette, és az utasok mindegyike 5-600 dollárt fizetett az útért! Minél nagyobb az emberi nyomor és szenvedés, annál nagyobb a tőke nyeresége; jelen esetben a beruházás egyetlen kör alatt többszáz százalékos hasznot hozott!

18. Korábban már foglalkoztunk az USA intervenciós politikájának okaival és irányultságával. Lásd: "L'armée et la politique militaires des Etats-Unis d'Amérique" [A hadsereg és a katonai politika az USA-ban] a Le Communiste 12. és 13. számában. Az albániai események is megmutatják, hogy az amerikai állam jól érti a feladatát, és tisztában van vele, hogy milyen intézkedésekre van szükség, ha a proletariátus megtámadja az Államot.

19. A "szavazófülke" franciául "isoloir" - "elszigetelő"!

20. Ezt a tevékenységet már megkezdtük egy rövid szövegben - "Kiegészítő jegyzetek...", Kommunizmus 4. szám - amely azonban pillanatnyi reagálás volt az eseményekre. Jelen szövegünkben az ott feltárt irányvonalakat vetjük alá alaposabb elemzésnek.

21. Manapság nem divatos többé proletariátusról beszélni, vagy forradalmi harcról, a kapitalizmus és az állam elleni lázadásról. Sokkal inkább a "kurdok", az "iszlám fundamentalisták", a "dolgozók", "akik már öt hónapja nem kapták meg bérüket", a "parasztok", "palesztinok", "éhezők", "bányászok", "szegények", "baszkok", "munkanélküliek", "színesek", "diákok", "indiánok", "környezetvédők", "közalkalmazottak" stb.stb.... harcairól. Egészen az abszurditásig fokozzák ezt a terminológiát, hogy az adott helyzeteket mindig valamilyen anakronisztikus helyi jellegzetességgel, a kapitalizmus és demokrácia valamilyen mértékű hiányával magyarázhassák.

22. A görög kisebbség ötvenezres létszámával az albániai lakosságnak kb. 12%-át teszi ki. Főleg a déli területek kis falvaiban élnek. Ez a terület 1913-ig Görögországhoz tartozott, és egyes görögök még ma is "Északi Területnek" nevezik (v.ö. "Felvidék"...).

23. Ebben a témában lásd cikkünket, amely a burzsoázia hasonló, erőszakos polarizációját támadja (hutuk és a tutszik) Ruandában és a környező országokban: "Les campagnes humanitaires contre le prolétariat, l'exemple du Rwanda" [A humanitárius kampányok a proletariátus ellen: a ruandai példa] a - francia nyelvű - Communisme 41. számában.

24. Sőt, ami ennél sokkal rosszabb, mindazt a gyűlöletet, amely a tőkés társadalomban alapvető versenyhelyzet eredménye volt, a burzsoázia sikeresen a "többi munkás" ellen fordította, vagy tetszés szerint a bevándorlók, a "színesbőrűek", a nők, a munkanélküliek, valamelyik etnikai csoport stb... ellen. Végezetül ezt a dühöt kapitalista keretek között megszervezve az imperialista háború rasszista katonai erejévé változtatják.

 

Forrás: http://gci-icg.org/hungarian/kommunizmus5.htm

Bakunyin: A hatalom korrumpál a legjobban

Az állam nem más, mint az uralom és a kizsákmányolás szabályszerűvé és rendszeressé tétele. Megkísérelhetjük ezt a tömegek kevesek általi kormányzásának következményeinek vizsgálatával szemléltetni, először induljuk ki egy szabad kapcsolaton alapuló ideális államból, ahol ezek a kevesek olyan intelligensek és hűségesek, amilyennek csak ön szeretné.

Tegyük fel, hogy a kormány csak a legderekabb állampolgárokból áll. Először is ezek az emberek, ha nem is jogi, de gyakorlati kiváltságot élveznek. Azért választották meg őket az emberek, mert ők a legintelligensebbek, legokosabbak, legbölcsebbek, legbátrabbak és leghűségesebbek. Az állampolgárok tömegeiből kiemelve még nem képeznek külön osztályt, csak emberek egy csoportját, akikkel szemben a természet kivételt tett, és ez okból az emberek megválasztottak. Számuk szükségszerűen igen korlátozott, minden országban tapasztalataink szerint mindig is kevés volt az olyan tehetséges emberek száma, akik automatikusan ki tudták vívni a nemzet egyértelmű tiszteletét. Ezért a rossz döntéstől való félelmüktől kényszerített emberek mindig közülük fogják uralkodóikat megválasztani.

És íme a két részre osztott társadalom, bár még nem beszélhetünk két osztályról, melyet az állampolgárok túlnyomó és az általa választott kormánynak magukat önként alávető többsége, valamint a természet által kivételezettek kis csoportja, akiket az emberek ily módon elismertek, és kormányzásukkal megbíztak alkotnak. A népszavazásokon őket jó képességeik miatt különítik el az állampolgárok tömegeitől, melyek ajánlottak a megválasztásukhoz, és természetesen mert ők a legodaadóbbak és leghasznosabbak mindenki közül. Még nem alkottak maguk számára semmiféle kiváltságot, semmi különleges jogot, kivéve azt az emberek akaratából eredő különleges szerepüket, mellyel őket megbízták. Mi több, életstílusukból, életfeltételeikből és lehetőségeikből fakadó dolog terén nem különülnek el a többiektől, így teljes egyenlőség uralkodik mindenki között. Lehet ez az egyenlőség hosszú életű? Tegyük fel, hogy nem az, és bebizonyítani ezt gyerekjáték.

Semmi sem jelent nagyobb veszélyt az egyén erkölcsére, mint a parancsolgatás szokása. A legjobb, legintelligensebb, érdekeltségek nélküli, adakozó, csalhatatlan szegényt is megrontja ez a foglalkozás. A két érzés, mely a hatalommal együtt jár, minden esetben erkölcstelenségbe taszít; ez a két érzés a tömegek megvetése és a saját érdemnek a túlbecsülése.

„A tömegek” - mondogatja magának az illető - „felismerték képtelenségüket arra, hogy magukat igazgassák, és engem választottak főnöküknek. Így nyilvánosan kihirdették alsóbbrendűségüket és az én felsőbbrendűségemet. Egy ilyen tömegben aligha találnék magamhoz foghatókat, így egyedül én vagyok képes a közös ügyeket intézni. Az embereknek szükségük van rám; képtelenek az én szolgálataim nélkül meglenni, míg én, velük szemben, magam is jól boldogulok; ezért nekik saját biztonságuk érdekében engedelmeskedniük kell nekem, és szófogadásukat viszonozva jót cselekszem velük.”

De mi tesz egy okos és jószívű embert büszkeségtől pöffeszkedő őrültté? A halatom és a parancsolgatás szokása a legintelligensebb és legtehetségesebb embereket is tönkreteszi értelmileg és erkölcsileg egyaránt.

(1867)"

Spektákulum és értékkritika

Anselm Jappe híres Guy Debord-könyvében (1) mutatja ki igen meggyőzően, hogy „Debord elméletének a megértéséhez elsősorban arra van szükség, hogy őt marxista szerzőként kezeljük”. Bizony, Henri Lefebvre, Joseph Gabel, vagy a Socialisme ou Barbarie folyóirat hatásán túl, A spektákulum társadalmának második fejezetétől egyértelművé válik, hogy Debord elsősorban Karl Marx elméletére támaszkodik legfontosabb tézisei felvázolásánál, a marxista hagyományból pedig mindenekelőtt Lukács Györgynek volt döntő hatása elméletére. Jappe számára magától értetődő, hogy a spektákulum elméletét az árutermelés, az értékelmélet és az áru fetisizmusának vizsgálatához kell visszavezetni, hiszen maga Debord is ezekre támaszkodott mikor kifejtette a spektákulum jelenségét érintő kritikáját. Debord elméletét elsősorban Marx fényében vizsgálva, Jappe azt is beláttatja velünk, hogy a spektákulum jelenségét nem lehet egyszerűen a képalkotás, a „látvány” magában való logikájával leírni, mint azt Debord számos interpretátora teszi, mert ezzel elfeledkeznénk a spektákulum kritikai koncepciójának alaptételéről miszerint „a spektákulum nem képek együttese, hanem az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek” (A spektákulum társadalmának ez a 4. tézise). Debord tehát a spektákulumot nem transzhisztorikus módon vázolja fel nekünk, hanem mint napjaink társadalmának egyik központi jellemzőjét. Ez az elmélet így nem a „képekről, a dolgok látványáról szóló filozófia” hagyományába illeszkedik, magánál Debord-nál, mint ezt egyébként filmművészeti életműve is bizonyítja, szó sincs a képek gyűlöletéről.

Emígyen A spektákulum társadalmának első tézise, mely A tőke első mondatának parafrázisa, amelyben a termelési mód említődik, mely „mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg”, már Marx számára is az emberi életnek és környezetének számszerűsíthető kritériumokra való leredukálást jelentette. Ez még elviselhetetlenebbé válik egy olyan társadalomban, amely már nem is képes a minőséget másképp meghatározni, mint absztrakt módon, azaz képek formájában. Anselm Jappe megmutatván, hogy Debord elsősorban Lukács Marx-interpretációjára támaszkodott, amikor az árut úgy írta le, mint az „össztársadalmi lét egyetemes kategóriáját”(2). Jappe joggal írja tehát, hogy „a probléma nem elsősorban abban áll, hogy a kép hűtlen ahhoz, amit ábrázolni hivatott, hanem magának a valóságnak az állapotában, melyet a képnek ábrázolnia kellene.” Az első esetben csupán „az áru fetisizmusának igen felszínes koncepciójáról lenne szó, amely a valóság hamis reprezentációjáról beszél”(3). Ahogy Jappe mindehhez hozzáteszi: „Debord nem magát a képet illeti kritikával, hanem a kép-formát, mint az érték-forma legújabb változatát” (4), amely „maga is a csereértéknek a használati érték felett a gazdaság területén alkotott győzelmének az eredője” (5), amely magának a politikai gazdaságtan a szervező ereje is. Például Claude Lefort tévesen tulajdonítja Debord-nak azt a gondolatot, hogy „a fantazmagóriák termelése irányítaná az áruk termelését”, ennek Debord éppen az ellenkezőjét vallotta, amely A spektákulum társadalmának egyik gyakran explicit formában is elhangzó evidenciája; elsősorban a második fejezetére gondolhatunk a műnek, ahol a spektákulum, „mint az árutermelés folyamatának egyik pillanata jelenik meg” (6). A dolgok ilyeténvaló megfordulása, amely mélyen jellemző az árutermelő társadalomra, ahol a konkrét munka az absztrakt munka attribútumává válik, a használati érték a csereértékévé, amit Marx a Tőke első fejezetében vizsgált meg, ott is elsősorban „Az áru fétisjellege karaktere és ennek titka”  címet viselő negyedik fejezetben, amelyet egyébként Debord is felhasznál, hogy leírja „ennek az absztrakciónak a legmesszebb menő fejlődését” (7), ami nem más mint maga a spektákulum, amelyről Debord még azt is leszögezi, hogy annak konkrét létmódja éppen az absztrakció (8). Debord spektákulumról szóló elmélete ennek értelmében úgy is interpretálható, mint az érték-forma (vagy az áru-forma)  „valóságos absztrakciója” (9) legújabb szakaszának a leírása (10). Ebben a szakaszban a társadalom egészét a spektákulum törvényei irányítják, nem csak a termelést, hanem a „szabad időt” is, a hamis társadalmi kohézió tévútja révén, amelyet maga a spektákulum testesít meg, ami egyszerre teszi láthatóvá az emberek közti elidegenedett társadalmi kapcsolatokat (már Marx számára is, „a tőke emberek közti társadalmi viszony, mely dolgokban ölt testet”) és testesíti meg hatalmának azon eredményeit, melyeknek létrejöttéhez maguk az emberek is (többnyire erről tudomást nem vevő aktivitásuk révén) is hozzájárultak (11), olyannyira, hogy „a spektákulum a tőke a felhalmozódás olyan fokán, hogy képpé válik.” (12). Ez a rejtett ideológia, mely révén a burzsoázia termelési módja irracionális eredményeit koherensként, racionálisként és vitathatatlanként állítja az atomizált tömegek elé, ahol már a termelők közti minden közvetlen kommunikáció megsemmisült a közösségiekkel egyetemben, ez a „részekre szakadt társadalom totális diktatúrája”, amely már láthatatlanná teszi az „össztársadalmat és annak változásait” (13), olyannyira befolyása alatt tartva a valódi társadalmi aktivitást, hogy „ahol a létező világ puszta képekké változik, ott a puszta képekből valódi tények lesznek” (14), maga az ideológia materializálódik. Ludwig Feuerbach A kereszténység lényege című munkájára explicite hivatkozván Debord úgy határozza meg a spektákulumot, mint egyfajta civilizációs visszaesést, a társadalomból a mítoszba, egy új vallást (abban az értelemben, hogy ez az ember a transzcendenciába való képzeletbeli vetítése, melyről nem ismeri fel, hogy az nem más, mint a saját, önmagától elválasztott hatalmának a megtestesülése), ahol az ember, noha a természettel szemben tudatos lény („ez volt a burzsoázia nagy találmánya”) (15), de már nem tudatos a saját termelésével szemben, amelyik úgy áll vele szemközt, mint valamiféle sorscsapás (16). Ebben az értelemben Debord a hetvenes évek elején például a környezetszennyezésben illetően „semmi igazában új dolgot” nem lát, ez nem több, mint „egy régi folyamat kierőszakolt végjátéka”, „egy olyan társadalom tünete, amely nem lépett még túl az osztályantagonizmusokon és amely így mindig újabb ellentéteket hoz világra, amelyeket az árutermelés pusztán kvantitatív logikája hív életre”, ahol „tudatosan hozzák létre a különböző termékek és spektakuláris képük elhasználódását, hogy fenntartsák a fogyasztás szezonális jellegét, amely legitimálja a termelésben zajló erőfeszítések állandóságát és a nélkülözés közelségét”. Ez a jelenség idővel „felhalmozódó valósággá” változik át, végül is ez tér vissza a környezetszennyezést képében (17): „Egy társadalom amely egyszerre egyre betegebb és egyre hatalmasabb, mindenütt újrateremti a világot, mint környezetet; és a betegsége díszletét, mint egy beteg bolygót. Egy társadalom, amely egyelőre nem vált homogénné, amelyet még nem önmaga irányít, hanem egyre inkább önmagának egy része, amely felülemelkedik rajta, magát rajta kívül állóként határozza meg, a természet leigázására egy olyan folyamatot indított meg, melyet már ő sem tud kordában tartani. A kapitalizmus ezzel végre bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy saját mozgása révén nem tudja többé fejleszteni a termelőerőket, nem kvantitatívan, mint ezt sokan érteni vélték, hanem kvalitatívan” (18).
Egy „valóban a feje tetejére állt világban”, ahol „az igaz csak a hazugság egy mozzanata”, Debord Günther Anders bizonyos gondolatait is aktualizálja, aki „Az ember elavultsága” (1956) című munkájában szögezi le, hogy a „az ideológiák története véget ért” (19): az egész kevésbé igaz, mint a részek összességének igazsága, hogy Hegel híres mondását kifordítsuk: „ahol minden hazugság, ott egyedül a minden hazugság”. „Azok feladata, akik a világról alkotott képeket szállítják számunkra, abban áll, hogy eltereljék a figyelmünket az egészet illető hazugságról, bizonyos részigazságok révén.” (20) „A mai világunk posztideologikus: nincs többé szüksége ideológiákra. Ez azt is jelenti, hogy felesleges a világról alkotott képünket befolyásolni, olyan víziókat megalkotni, mely nem felel meg a világ állapotának, vagy éppen ideológiákkal bajlódni: maga a világnak a folyása egy megrendezett spektákulum. Felesleges hazudni, ha maga a hazugság vált igazzá.”(21)
Mindazonáltal mind Anselm Jappe, mind francia nyelven Gérard Briche, vagy szélesebb értelemben az értékkritikai teoretikusok, úgy ítélik meg, hogy Debord nem volt elég konzekvens kritikájában. Ezen szerzők azt is a szemére vetik, hogy még a hagyományos marxizmus keretei között maradt, amikor nem fogalmazott elég világosan a munkásosztály kérdésében (főleg a munkástanácsoknak a dicshimnuszát említhetjük ez ügyben), vagy magának a spektákulum-koncepciónak a realitással való kapcsolata kétértelműségében, amely lehetőséget adott a fetisizmus idealista olvasatának (jóllehet a spektákulum koncepciója nem hagy kételyt az iránt, hogy nem egy mentális manipulációról van szó, mert ez a koncepció nem a modern kommunikáció-, vagy a politikai reklámok egy teóriája). Az első kritikát illetően, ahogy Briche Jappe nyomán aláhúzza, éppen az ellenkezője igaz, mint ahogy Debord vélte: az áru logikájának vizsgálata végül is ahhoz az eredményhez vezet, hogy mind a burzsoák, mind a proletárok az értékesülés folyamatának ágensei csupán. És éppen itt mutathatunk rá az árunak és a spektákulumnak a szituacionista kritikájának kétértelműségére. Kétértelműségére, melyben a Szituacionista Internacionálé osztozik egyébiránt a hagyományos marxizmussal, ideértve utóbbi eretnek áramlatait is.” (22) A Debord által már 1953-ban a Szajna-part egy falára festett „Sose dolgozzatok!” szituacionista jelszó valójában csak egy romantikus gondolat volt (így például a Szituacionista Internacionálé számos szövege mindezek mellett egyszerre ünnepelte a technológiai automatizálás felszabadító tendenciáit), mely sohasem használta fel valójában az absztrakt munka radikális kritikájának erejét, amely egyébként nagyon is benne rejlett az elméletben. Az értékkritikai iskola szemében Debord elméletének korlátairól érdemes az említett Jappe-könyv utolsó, „A teória múltja és jelene” című fejezetét elolvasni. Debord „munka-ellenességét” leginkább talán Isidore Isou, a letterizmus alapítója, Le Soulèvement de la Jeunesse [A fiatalság felkelése] (1949) munkája befolyásolta. Anselm Jappe egy korábbi könyvében, a L’Avant-garde inacceptable, Réflexions sur Guy Debord [A tűrhetetlen avantgárd, Töprengések Guy Debord-ról] című munkájában hosszan ír arról, ahogy Debord gondolatát kisajátították és kiforgatták eredeti jelentéséből elsősorban a „spektákulum” kategóriájának vulgarizálása révén: a spektákulum koncepciójából mindössze a „politika bulvárosodását” vagy éppen a „reklámok hatalmát” akarván megérteni. Mindenestre relatív ismertsége ellenére Debord gondolatait továbbra is jórészt értetlenség övezi, mindez azonban a legkevésbé sem csökkenti szubverzív tartalmukat.

Jegyzetek :


[1] Anselm Jappe: Guy Debord, Marseilles: Via Valeriano, 1995
[2] Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest: Magvető, 1971, 323.
[3] Anselm Jappe: Guy Debord, Marseilles : Via Valeriano, 1995,  197.
[4] Anselm Jappe: Guy Debord, Marseilles : Via Valeriano, 1995, 197.
[5] Internationale situationniste, n°10, mars 1966, 59.
[6] Internationale situationniste, n°12, septembre 1969, 48.
[7]  Anselm Jappe: Guy Debord, Marseilles: Via Valeriano, 1995, 31.
[8] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest : Bakassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006,  29. tézis.
[9] Anselm Jappe idézi egy másik könyvében, Les Aventures de la marchandise [Az áru kalandjai] (Paris : Editions Denoël, 2003, p. 219), a német gondolkodót, Hans-Jürgen Krahl-t, Theodor W. Adorno tanítványát, aki Konstitution und Klassenkampf című művében elemzi, hogy az absztrakció folyamata révén, amely a valóság teljességét maga alá gyűri, hogyan válik a kapitalizmus reális metafizikává: "Hegelnél az emberek a tudat marionettbábui, amely magasabb rendű, mint ők maguk. Marxnál azonban a tudat az élő emberek prédikátuma és tulajdona. [...] Egy metafizikai tudat létezése, amely az emberek fölött áll, látszat, de valóságos látszat: a tőke. A tőke a szellem létező fenomenológiája, a valóságos metafizika. Látszat, mert nincs valóságos dolgokból álló struktúrája, de mégis uralkodik az emberek felett."
[10] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006, 38. tézis
[11] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006,  30. tézis
[12] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006, 34. tézis
[13] Internationale situationniste, n°8, janvier 1963, 33.
[14] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006, 18. tézis
[15] Internationale situationniste, n°8, janvier 1963, 4.
[16] Lukács eképpen írja le ezt az új helyzetet : "az emberek egyrészt egyre fokozottabb mértékében szétszakítják, levetik magukról és maguk mögött hagyják a csupán "természetadta", irracionális-tényszerű kötöttségeket, másrészt azonban, ugyanakkor, ebben a maguk által megteremtett, "maguk által létrehozott" valóságban egyfajta második természetet építenek fel maguk körül, melynek folyamata ugyanolyan kérlelhetetlen törvényszerűséggel lép fel velük szemben, ahogy korábban az irracionális természeti erők (pontosabban: az ebben a formában megjelenő társadalmi viszonyok). Saját társadalmi mozgásuk, mint Marx mondja, dolgok mozgásának formájában jelenik meg számukra, amelynek ellenőrzése alatt állnak, ahelyett, hogy ők gyakorolnának ellenőrzést felette." Lukács György : Történelem és osztálytudat, Budapest: Magvető, 1971, 387.
[17] Guy Debord, Gianfranco Sanguinetti: Thèses sur l'internationle situationniste et son temps, thèse 16.
[18] Guy Debord: La planète malade, Paris: Gallimard, 2004,  83.
[19] Guy Debord: A spektákulum társadalma, Budapest: Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám, 2006, 213. tézis
[20] Günther Anders, L'obsolescence de l'homme, (1956), Paris: Editions de l'Encyclopédie des Nuisances, 2002, 188.
[21] Günther Anders, L'obsolescence de l'homme, (1956), Paris: Editions de l'Encyclopédie des Nuisances, 2002, 224-225.
[22] Gérard Briche, "Le spectacle comme réalité et illusion" , Colloque Guy Debord 2007.

Az eredeti francia változat: Le concept du spectacle et la critique de la valeur

Debord egy másik olvasatához: Meghalt a szélsőbaloldal, éljen az ultrabalodal!

 

Forrás: http://rednews.hu/a-gyakorlat-elmelete/default/spektakulum-es-ertekkritika.html

 

Mi a kapcsolat a kapitalizmus és a környezeti válság között?

Az alábbi cikk fordítás az An Anarchist FAQ című gigantikus műből, amelynek nézőpontjával néhány alapvető dologban nem értünk egyet, és ezért nem is nagyon szoktunk tőlük idézni. Ez a kis fejezet viszont egész jól kifejti azt a szűk témát, amire vállalkozik: a környezeti válság egyik fő oka a kapitalizmus és ezért a kapitalizmuson belüli megoldási kisérletek kudarcra vannak ítélve.

Azt hiányoljuk belőle elsősorban, hogy túlságosan a növekedés-kényszerre fókuszál, és nem ír arról, hogy a vállalatoknak döntéseiknél egyáltalán nem érdekük figyelembe venni az ökológiai szempontokat, épp ellenkezőleg, a tőkefelhalmozás kényszere és a verseny miatt mindenáron megpróbálnak kibújni az alól, hogy az externáliák (tevékenységük nem szándékolt hatásai) miatt felelősségre vonják őket.

--------------------------------------------------------------------------

A környezet pusztulása riasztó méreteket öltött. Nap mint nap súlyosabb becsléseket tesznek közzé a globális felmelegedéssel, az ózonréteg pusztulásával, a termőtalaj eróziójával, az esőerdők irtásával, a savasesőkkel, a mérgező hulladékokkal, a fajok gyorsuló ütemű kihalásával és az élelemben és a vízben található növényvédőszermaradványokkal kapcsolatban. Számos tudós szerint alig 35 évünk van, hogy cselekedjünk, mielőtt a létfontosságú ökoszisztémák helyrehozhatatlan károsodásokat szenvednek és tömeges emberveszteséggel kell számolnunk [1] .

Sok anarchista úgy látja, hogy a környezeti válság az uralkodás pszichológiájában gyökerezik, ami a patriarchátus, a rabszolgatartás és az első primitív államok kialakulásával bukkant fel a késő Neolitikumban. Az öko-anarchizmus egyik úttörője, Murray Bookchin rámutat, hogy "a hierarchiák, az osztályok, a tulajdonformák, az államszerű intézmények, amelyek a társadalmi uralommal jelentek meg, az ember-természet kapcsolatra is áttevődtek. A természetet is egyre inkább csak puszta erőforrásnak, tárgynak, nyersanyagnak tekintették, amit a latifundiumon dolgozó rabszolgákhoz hasonlóan ki lehet zsákmányolni [2]. Az ő megítélése szerint az uralom pszichologiájának felszámolása nélkül az ökológiai katasztrófa elhárítására tett minden kísérlet pusztán tüneti kezelés, és mint ilyen, kudarcra van ítélve.

Bookchin úgy érvel, hogy "az emberiség és a természet közötti konfliktus az ember és ember közötti konfliktus kiterjesztése. Amennyiben a zöldmozgalom nem képes átfogni az uralom kérdéskörének minden vetületét, semmivel sem tud hozzájárulni napjaink környezeti válságának lényegi megoldásához. Ha megelégednek a szennyezés és takarékosság szigorúbb ellenőrzésének tisztán reformista követelésével - a puszta környezetvédelemmel - és nem foglalkoznak a forradalom egy átfogóbb fogalmának szükségességével, azzal szavatolják a természet és az ember jelenlegi kizsákmányolásának további fennállását." [3]

Mivel az uralom pszichológiája a kapitalizmus közegében érvényesül a legpusztítóbban, a legtöbb öko-anarchista fő célja, hogy leszámoljon a kapitalizmussal. "A rendszer a végnélküli pusztítással az egész bioszférát a sivatagi és sarkvidéki életközösségek törékeny egyszerűségének szintjére fogja redukálni. Megfordítjuk a szerves evolúció folyamatát, amely a növény- és állatvilágot egyre összetettebb rendszerekké fejlesztette - egy egyszerűbb és kevésbé stabil élővilágot teremtünk. Ennek az ijesztő visszafejlődésnek a hosszútávú következményei nagyon is előreláthatóak: a bioszféra olyan törékennyé válik, hogy végül az emberiség szempontjából összeomlik, vagyis megszűnnek az emberi élet szerves előfeltételei. Pusztán idő kérdése, hogy egy olyan társadalomban, ahol a termelés öncélúan folyik, ez megtörténjen, bár azt, hogy pontosan mikor fog bekövetkezni, lehetetlen megjósolni." [4]

Fontos hangsúlyozni, hogy a kapitalizmust meg kell semmisíteni, mivel az ún. "zöld-kapitalisták" állításaival ellentétben nincsen "környezetbarát" változata. Ennek oka, hogy "a kapitalizmus nem pusztán szentesíti a természet kizsákmányolásának pre-kapitalista elvét, hanem a természeti környezet felélését beépíti a társadalom működésébe. Egy ilyen társadalom értékeiről alkudozni, megkísérelni megijeszteni különböző látomásokkal a növekedés következményeiről olyan, mintha magáról a rendszer anyagcseréjéről vitatkoznánk. Talán könnyebb lenne meggyőzni egy zöld növényt, hogy álljon le a fotoszintézissel, mint a burzsoá gazdaságot, hogy álljon el a tőkefelhalmozástól." [5]

Így hát a kapitalizmus azért okoz környezeti katasztrófát, mert az uralom elvén alapszik (ember és ember, valamint természet és ember között), valamint a folyamatos, végnélküli növekedésen (növekedés nélkül a kapitalizmus megszűnne létezni).

Miért mennek tönkre a kapitalista cégek növekedés nélkül?

1950 óta az ipari termelés 50-szeresére nőtt. Ilyen növekedés egy véges környezetben nyilvánvalóan nem folyhat a végtelenségig katasztrofális következmények nélkül. Azonban, mint ahogy azt a "növekedes vagy halál" szlogen is sugallja, elméletileg kizárható, hogy a kapitalizmus megszabadul ettől a függőségétől. Fontos megérteni, miért.

A kapitalizmus alapja a profittermelés. A cégnek, amennyiben jövedelmező akar maradni, olyan olcsón kell árukat és szolgáltatásokat előállítania, hogy versenyképes legyen más, hasonló iparágban tevékenykedő cégekkel. Ha az egyik cég növeli a termelékenységét (amivel mindegyik próbálkozik), akkor olcsóbban tud termelni, ezzel pedig aláígér az ellenfeleinek, nagyobb piaci részesedést szerez, végül pedig csődbe kergeti a kevésbé gazdaságos cégeket.
Ezenfelül ahogy a nagyobb termelékenysegű, jövedelmezőbb cégek terjeszkednek, gyakran puszta méretükből előnyt kovácsolnak (pl. nagytételben vásárolják a nyersanyagokat), ami további előnyt jelent kevésbé termelékeny versenytársaikhoz képest. Ezért a növekvő termelékenység elengedhetetlen a túlélésükhöz.

A termelékenységet kétféleképp lehet növelni: a munkások kizsákmányolásának növelésével (azaz hosszabb munkaidő, intenzívebb munkatempó ugyanannyi fizetésért), vagy új technológiák bevezetésével, amelyek csökkentik az ugyanahhoz a termék vagy szolgáltatás előállításához szükséges munkaidőt. Annak köszönhetően, hogy a munkások küzdenek a kizsákmányolásuk növelése ellen, a kapitalizmusban a fő termelékenységnövelő eljárás az új technológiák bevezetése, (bár a kapitalisták mindig próbálnak olyan módszereket találni, melyekkel az adott technológival dolgozó munkásokat még jobban kizsákmányolhatják).

Azonban az új technológiák drágák, ami azt jelenti, hogy a folyamatos fejlesztés érdekében a vállalatoknak folyamatosan növelnie kell az eladást, így folytatva a tőke (gépek, alapterület, munkások, stb.) felhalmozását. Valóban, a kapitalizmusban az egy helyben maradás válságot jelent - így egy cégnek állandóan törekednie kell a nagyobb profit megszerzésére és így kénytelen terjeszkedni és befektetni. Más szavakkal, a túlélés érdekében a cégeknek állandóan terjeszkednie kell és folytatnia a tőke felhalmozását; növelnie a termelékenységét, hogy eleget adhasson el a növekedés fenntartásához és a tőke felhalmozásának folytatásához. Azaz nincs más lehetősége, csakis a "növekedés vagy halál", vagyis a "termelés a termelés kedvéért".

Tehát elméletileg kizárható, hogy a kapitalizmus megoldja a környezeti válságot, mivel a növekedési elv saját alaptermészetéhez tartozik:

"A kapitalista piacgazdaságban a ‘növekedés határairól’ beszélni olyannyira értelmetlen, mint egy harcos társadalomban a háború határairól beszélni. A moralista jámborság, amit manapság számos jószándékú környezetvédő hangoztat, éppen annyira naív, mint amennyire manipulatív a multinacionális cégek moralizálása. A kapitalizmust nem könnyebb ‘meggyőzni’, hogy korlátozza a növekedest, mint egy embert, hogy hagyja abba a lélegzést. A kapitalizmus ‘megzöldítésének’ minden kísérlete kudarcra van ítélve, mivel a véget nem érő növekedés a rendszer alaptermészetéhez tartozik." [6]
Amíg a kapitalizmus létezik, szükségképpen folytatni fogja a természetpusztítást, addig, amíg meg nem semmisíti az emberi élet szerves előfeltételeit. Ezért nem lehet a kapitalizmussal kompromisszumot kötni: el kell pusztítanunk, mielőtt ő pusztít el minket. És fogytán az időnk.

A kapitalisták természetesen nem fogadják el ezt a következtetést. A legtöbb egyszerűen figyelmen kivül hagyja a bizonyítékokat, vagy egy rózsaszínű szemüvegen át szemléli a helyzetet, és ragaszkodik ahhoz, hogy a környezeti problémák nem is olyan súlyosak, és hogy majd a tudomány megoldja őket, mielőtt még túl késő lenne. A jobboldali libertariánusok hajlamosak erre a megközelítésre, de azt is hozzáteszik, hogy egy ténylegesen szabadpiaci kapitalizmus gondoskodna a megoldásról. Az következő részek egyikében megmutatjuk, hogy miért hibásak ezek az érvek és miért a libertariánus szocializmus a legjobb reményünk arra, hogy megelőzzük a természeti katasztrófát.

Forrás: An anarchist FAQ

http://www.infoshop.org/AnarchistFAQSectionD4

Fordították: az egykori indymedia.hu szerkesztői

http://hu.indymedia.org/node/6168

Irodalomjegyzék:

[1] Donella M. Meadows, Dennis L. Meadows, & Jorgen Randers. Beyond the Limits:
Confronting Global Collapse, Envisioning a Sustainable
Future. Chelsea Green Publishing Company, 1992. Vagy
Kirkpatrick Sale szavaival élve "a bolygó jó úton halad, vagy talán mindjárt meg is érkezik egy globális ökokatasztrófához. Kirkpatrick Sale. Bioregionalism - A Sense of Place. The Nation 12: 336-339.

[2] Murray Bookchin. Toward an Ecological Society: 41.

[3] i.m. 43.

[4] i.m. 68.

[5] i.m. 66.

[6] Murray Bookchin. Remaking Society: 93-94.

28 tézis az osztálytársadalomról

Aktuális cikkünk a németországi elméleti miliőből származik: szerzői “Az osztály nélküli társadalom barátai” [FreundInnen der klassenlosen Gesellschaft] hangzatos nevet viselik. A szöveg nem igényel hosszas bemutatást, ugyanis olvasmányos stílusa ellenére (ha-ha) tartalomban igen gazdag, így egyszerűen magáért beszél. Kiváló összefoglalása a kommunista mozgalom elméleti eredményeinek, német nyelvterületen a fogékonyak körében méltán népszerű. Külön erénye, hogy az egy-egy részproblémát felnagyító, egymással csak a vita kedvéért vitatkozó irányzatok közös pozitívumait megőrizve nyesegeti le a pusztán dacból keletkezett kinövéseket, amelyek így vagy úgy visszavezetnek a burzsoá ideológia keblére (mint pl. állásfoglalás egyik vagy másik nemzetállam mellett, a szociális reformok éljenzése vagy teljes dogmatikus elvetése – a lehetőségek kihasználása helyett, stb.)

Technikai megjegyzések: jegyzeteinket ezúttal becsillagoztuk, és az egyes tézisek mögé illesztettük, többnyire [szögletes zárójelben].  Néhol a szövegben maradt az eredeti német kifejezés, ezzel jeleztük, hogy a fordítás nem tökéletes. Ha van jobb ötletetek, hogy hogyan lehetne az adott szavakat magyarul megfogalmazni, küldjétek el kommentben.

Forrás: Kosmoprolet #1, Berlin 2007 − www.klassenlos.tk

I. Az osztály nélküli osztálytársadalom diadalmenete

1

A tőke fejlett zónákban lezajlott történetének ideiglenes eredménye osztály nélküli osztálytársadalomnak tűnik fel, amelyben a régi munkásmiliő egy általánossá vált bérfüggőségben oldódott fel: mindenütt proletarizált egyének, a proletariátus meg sehol ­ nincs jelen mint felismerhető embercsoport, kollektív cselekvőként, a társadalom negatív, bomlasztó oldalaként meg aztán végképp nem. Alkalmi munkahelyi harcok nem válnak osztályharccá, amelyben a társadalom jövőjéért folyna a küzdelem, ugyanis a régi proletármozgalom maradéktalanul felszívódott az uralkodó rendben, és egy új rend még nem látható.

2

Az osztály nélküli osztálytársadalom a régi munkásmozgalom és a modern állam gyermeke. A XIX. és XX. század osztályharcaiban újra meg újra felvillantak továbbmutató momentumok, a munkások túlnyomó többsége bennmaradt azon szervezetekben, amelyeknek politikája minden forradalmi retorikát figyelmen kívül hagyva arra irányult, hogy a munkások felszabadítását a polgári társadalom talaján állva és annak eszközeivel valósítsa meg ­ a szakszervezetek, valamint a II. és III. Internacionálé szocialista és “kommunista”* pártjainak keretében, amelyek olyan forradalmi elveket, mint az antiparlamentarizmust hamar ejtettek, és végül teljesen sztálinizálódtak. Kivételt csak a radikális kisebbségek képeztek, mint az IWW Amerikában, az anarchoszindikalisták és baloldali radikálisok a szocialista pártokban vagy azokon túl. Így oldják fel a régi munkásmozgalom sikerei végül a neki talajt adó proletár miliőt; ennek vitathatatlan szíve a gyár volt, ám a munkás-sportegyletek, munkássajtó, munkásnegyedek, stb. alakjában nem kevesebbet, mint a polgári társadalmon belüli saját társadalmat alkotott. Az állami szociálpolitika ugyan a biztosítástól a várostervezésig minden eszközzel e miliő céltudatos lemorzsolására törekedett ­ bár Németország esetében a nácizmus jelentősége aligha túlbecsülhető­, viszont annak minden fejlett országban végbement letűnése elsősorban a társadalom tőkésítésének köszönhető, amely a munkásosztály számára lehetővé tette a politikai jogfosztottságtól és anyagi szűkösségtől való megszabadulást. A “tőke logikáját” ez a történelmi fejlemény csak annyiban követi, amennyiben e logika az osztályharcot is magába foglalja.

*[Az eredeti szövegben nem volt idézőjel, nekünk azonban így jobban megfelel, mert hozzájárul annak tisztázásához, hogy mit nem értünk a kommunizmuson. – a ford.]

3

Ebben a konfrontációban központi jelentőségű a bérek és a munkaidő hossza körül vívott küzdelem. Csak a munkások ellenállása kényszeríti ki a munkanap rövidülését és ássa alá a munkának életükben korábban egyértelműen [=túlnyomóan] központi szerepét, anélkül, hogy magát a munkát valaha is meghaladhatnák. A kapitalisták a kizsákmányolást, a többletmunka kisajtolását már nem tudják a munkanap hosszabbításával fokozni; ugyanígy akadályozza meg a munkások ellenállása, hogy csökkentsék bérüket. A munkaerő-áru értékét sokkal inkább úgy csökkentik, hogy a munkások élelmezése válik olcsóbbá. A viszonylagos értéktöbblet ezen növelése azt jelenti, hogy a kizsákmányolási ráta ­ a fizetett munka fizetetlen munkához való viszonya ­ emelhető, bár a munkások kevesebb ideig dolgozhatnak és bérükből többet vásárolhatnak. A reformizmus diadalmenete az ezzel adódó lehetőségben gyökerezik, hogy a kapitalisták és a munkások részlegesen megbékéljenek, mert az egyik fél továbbra is felhalmozhat anélkül, hogy a többiektől mindenképpen egyre többet kellene elvennie, ők tényleg egyre kevésbé földönfutó nyomorultak. Bármilyen jelentős is volt a gyarmati erőszak-történelem a kapitalizmus keletkezése szempontjából: a fejlett kapitalista társadalmak gazdagsága nem a gyarmatokon kisajátított extraprofiton, az úgynevezett harmadik világbeli munkások és parasztok többlet-kizsákmányolásán, hanem a munka termelékenységének iszonyatos felfokozásán alapszik. A bérek és a profitok nem nullszaldós viszonyban állnak. Ugyanilyen illuzórikus az ezzel szembeállított felfogás, mely szerint ez az állapot stabil és válságoktól mentes, általánossá tehető és ráadásul mindig továbbvihető, amíg a tőke társadalma munkásparadicsommá nem változik. Jelenleg azon együttállás végjátékának vagyunk tanúi, amelynek ez a reformista illúzió erejét köszönhette.

4

Ami a gazdaságra nézve a relatív értéktöbblet-termelésként és a munkásosztálynak abból származó anyagi jobbléteként tűnik fel, az a politika oldaláról a proletárnak állampolgárként való elismerése. A burzsoázia osztály-állama osztályokon átívelő társadalomtervező intézménnyé változik át, amelynek politikáját formálisan mindenki egyformán határozhatja meg; kezdetben osztálypártok útján, amelyek aztán fokozatosan néppártokká alakulnak. Amint a szupermarket sem ismer proletárt és kapitalistát, csak fizetőképes fogyasztót, úgy a szavazóurna is csak az állampolgárt ismeri. A proletárok életét egyre inkább az állam közvetíti munkavédelmi törvényei és szociális szolgáltatásai útján (amely utóbbiakat a bérekből és az értéktöbbletből választják le, tehát minden esetben a proletárok munkáján nyugszanak), lakásépítésekkel és iskolákkal, hogy befektetési és foglalkoztatási programjait se felejtsük ki. Az anarchizmussal szemben, amely az államot csak külsődleges ellenségnek ismerte, titkosrendőrségként, börtönként, röviden: erőszakként, a munkásmozgalmon belül az etatista áramlatok érvényesülnek, melyek ezt az államot, ha proletár arcot ölt, jogosan saját alkotásukként fogják fel és tanulják meg szeretni. Míg az olasz fasizmus proletár nemzetnek képzeli magát, a nemzetiszocialisták ünnepnapnak nyilvánítják május elsejét és az új amerikai ipari szakszervezetek legnagyobb sikereiket érik el a Roosevelt-féle “New Deal” alatt, Sztálin minden dolgozó hazáját építi föl, akik valaha hazátlanok voltak.

Több mint mellékhatás, hogy ezzel a társadalom bürokratikus ellenőrzése a tökéletességig fejlődik. A proletár internacionalizmus és a munkásmiliő önszerveződése a társadalom államosításának ütemében hal el, amely a tömegek nacionalizálásában és két világháborúban tetőzik.

5

Amikor az 1929-es válság leleplezte a polgári rációt és előkészítette a szociáldemokrata reformizmus “arany huszas éveinek” dicstelen végét, az uralkodó rend Németországban a faj és a tekintélyelvű állam erőszakának nyílt őrületébe mentette át magát. Sehol sem valósították meg groteszkebb és barbárabb módon az osztály nélküli osztálytársadalmat, mint a nemzetiszocializmusban, amelynek “küldetése” Hitler szavaival az “osztályok közti szakadás, amelyben a polgárság és a marxizmus egyformán hibás” végérvényes leküzdése volt. Éppen mivel az osztályellentét érintetlen maradt, ezért kenhették rá a zsidókra egyszerre a népközösség proletár-internacionalista és plutokrata-finánctőkés szabotőreinek szerepét, amit aztán, mint valami ördögöt, tömeggyilkossággal igyekeztek “kiűzni”.

A kurta-furcsa ideológiai tákolmány mögött viszont, mely szerint “a zsidó” mint bolsevik piszkálta fel a német munkásokat, hogy tőzsdésként a nemzeti gazdaság fölött diadalmaskodhasson, mégsem csak a tőkének a német munkásosztály fölötti puszta diktatúrája van, hanem még inkább ama terv, hogy az osztályt egy “népi” jóléti államba integrálják. Amilyen vitathatatlan tény, hogy a fasiszta állam elsőnek a munkásmozgalom ellen lépett akcióba, olyan kétségtelen az is, hogy tömegbázisát a munkásosztályra is ki tudta terjeszteni. Milliónyi kényszermunkás faji előjogokkal övezett felügyelőiként, a német megsemmisítő háború bakáiként, az “árjásítások” haszonélvezőiként a német proletariátus jelentős részei szívódtak fel a népközösségben, amely áldozatainak szemszögéből nem propagandahazugságot jelentett, hanem a földi poklot.

Ha Hitler nem üzemi baleset volt, a faji-imperialista háború pedig a német kapitalizmus utolsó mentsvára, akkor a munkásmozgalom nem a legalitás diktatúra elleni védelmével mondott csődöt, hanem inkább avval, hogy képtelen volt ebből a polgári rendből kitörni, amely tiszta erőből a fasiszta szakadékba rohant. A történelmi tragikum: a szociáldemokráciának és a szakszervezeteknek, miután 1914-ben a szociálsovinizmus nótáját fújták és 1918-19-ben leverték a forradalmi kisebbségeket, most engedelmeskedniük kellett egy olyan népközösségnek (és nem ritkán áldozatul is estek neki), amelynek saját népállami gondolata több szempontból is a megtévesztésig hasonlított az övékhez ­ ezért a szakszervezeteknek az új hatalmasokhoz dörgölőzése szintén nem csak megrontott vezetők félresiklása volt.

Önnön 1914-es lelkesedésük a “hadiszocializmusért”, az állami gazdasági irányításért, a munkaszolgálatért és a nemzeti egységért most ellenük fordult, mert bármilyen bágyadtak voltak is, azért a munkásosztály szervezetei voltak, amelynek most közvetlenül az államba kellett besorolódnia; az ellentétes érdekek méricskélésének ideje a nagy válsággal lejárt. A munkásmozgalom pártkommunista szárnya viszont nem csak munkanélküli-szervezetté és ennek megfelelően erőtlenné vált; nemcsak hamis győzelmi tudatba ringatta magát a történelmi törvényszerűségek üres metafizikájára támaszkodva és alábecsülve a nácizmus feltörekvő barbárságát; tekintélyelvű struktúráival és olyan politikai ostobaságokkal, mint “A német nép nemzeti és szociális felszabadításának programja” (1930) inkább maga is akaratlanul támogatta azt, úgyhogy “a III. Internacionálé németországi nacionalista kalandjai” a fasiszta győzelem előfeltételei közé tartoznak. Saját maguk nevelték fasisztává a munkásokat, amennyiben tíz éven át versengtek Hitlerrel a “valódi nacionalizmus” fogalmáért. (GIK, 1935)

6

A XX. századi proletár mozgalom folyamatában már-már nagyobb súllyal eshetett latba, hogy állítólagos legnagyobb győzelme 1917-ben Oroszországban a továbbiakban olyan eredményeket érlelt, amelyek nyomán inkább félni lehetett a forradalomtól, mintsem vágyni rá.

A forradalom előtti Oroszország a parasztok tengerében elszórt egyes városi proletár szigetekkel tűnt ki. Az orosz forradalom “polgári” (február) és “proletár” (október) fázisra osztása tiszta ideológia. A társadalmi forradalmak az adott társadalmi viszonyok alkotta lehetőségeken belül mozognak. És ezek nem változnak meg néhány hónap alatt.

1917-ben az orosz lakosság a “kenyér, föld és béke” jelszavával lázadt föl a háború és saját életkörülményeinek brutalitása és értelmetlensége ellen. Katonaként a háborúban parasztoknak és munkásoknak ugyanazon osztályokon átívelő sorsot kellett elszenvedniük, és gondoskodtak arról, hogy a katonai fegyelem összeomoljék a fronton. A férfiak hazatértek, és az egész országban elterjesztették a feljebbvalókkal szembeni engedetlenséget. Az uralkodó hatalmi viszonyokat mindenütt megkérdőjelezték munkás-, paraszt- és katonatanácsok formájában. Míg az üzemi tanácsok egy radikális része elutasította a hierarchikus döntési struktúrákat, átvette a termelést és elosztást, és erre építve üzemközi koordinációra törekedett, ami a munkásosztályon belüli kommunista áramlat létezését bizonyítja, a forradalmi parasztok legjobb esetben ­ az oroszországi vidéki közösség történelmi különlegességére támaszkodva egymástól független, önellátó kollektívák létrehozását sürgették, ami a városok eltűnését és a kapitalizmus előtti termelési viszonyokhoz való visszatérést jelentette volna. E kettőből egyik mozgalom sem tudta az össztársadalmi újratermelést biztosítani. Az államhatalomként fellépő bolsevik pártnak jutott a feladat, hogy a gazdasági túlélést despotikus formában megszervezze, mégpedig egyformán a munkások és parasztok ellenében. Csak egy Európa többi részére kiterjedő proletárforradalom tudta volna feltartóztatni ezt az antikommunista folyamatot.

Az üzemi tanácsok kiiktatásával és a ­ különösen a Mahno vezette ­parasztmozgalom szétverésével nem egyszerűen eltűntek a radikális követelések és célkitűzések; eltorzított formában integrálták őket a szovjet társadalomba. A termelési folyamat társadalmasítására és megváltoztatására való törekvést a gyárak államosításával és a munka militarizálásával és taylorizálásával váltották föl. Igazi elméleti vicc, hogy a trockisták, akik a “szocializmus egy országban” ideológiáját joggal elvetették, azt képzelték, hogy Szovjet-Oroszországban csak egy “politikai” forradalomra van szükség, mivel a tulajdonviszonyok már megfelelnek a kommunizmusnak. Viccnek azonban elég sötét, hogy ugyanaz [a Trockij], aki a sztálinista bürokráciával vívott harcában a munkásdemokráciát hangoztatta, néhány évvel korábban a Vörös Hadsereg legfelsőbb tisztjében a munkások, parasztok, katonák minden ellenállását vérbe fojtotta. Az 1921-es kronstadti felkelés emléke azonban a másik oldalról is mitológiává változik, amikor kizárólag a pártdiktatúrával szembeni tanácsdemokrácia követelése válik hangsúlyossá, és a városok és a vidék közti “szabad” árucsere nem éppen forradalmi követelését elhallgatják. Közvetlenül a felkelés leverése után a bolsevik kormány átvette ezt a gazdasági követelést, és az “új gazdaságpolitika” (NEP) alakjában meg is valósította. Végül is a ­ rossz minőségű ­ kenyeret a munkakényszer általános kiterjesztésével garantálták mindenkinek. A földhöz jutást az államilag erőltetett kényszerkollektivizálás útján valósították meg. A békét társadalmi békeként teremtették meg, kőkemény eszközökkel. Az osztályérdekeket nemzeti érdekekké fazonírozták át. Az osztályharcot a nagy honvédő háború és az antifasiszta ideológia kifordított alakjában ünnepelték.

A bolsevikok internacionalista álláspontja, amelyet főleg az első világháború idején képviseltek, megszilárdította helyüket a forradalmárok soraiban. És egy nyugat-európai proletárforradalom esetében lehet, hogy meg is maradtak volna forradalmárnak. Ám a bolsevikok pártkoncepciója, az osztálynak az osztályharcok dinamikájából eredő lehetséges kommunista magatartásával szembeni bizalmatlansága már a forradalom előtt is a kommunizmus tekintélyelvű felfogására utalt. Mindazonáltal a sima antileninizmus, mely a bolsevik pártban látja a kommunista forradalom kudarcának okát, elfelejti, hogy a bolsevikok esetében is a lét határozza meg a tudatot, és nem veszi észre, hogy maga is mennyire rabja a történelem lefolyását kénye-kedve szerint irányító, mindenható vezetésről alkotott elképzelésnek. Nem lehet megmondani, mi történt volna, ha a társadalmi konfliktusok más irányt vettek volna. De a történelmi eredményt tekintve a párt diktatúrája végrehajtotta az egyik alternatívát, amit az 1917-ben uralkodó külső és belső feltételek megengedtek, és amit “eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezhetünk: az orosz paraszti tömegek társadalmi-gazdasági integrációját a világpiacba az iparosítás és a bérmunka általánossá tétele útján. Ilyenformán az orosz forradalom történelmi teljesítménye végső soron egy terrorista rezsim orwelli madárnyelvén szólva: szovjethatalom és villamosítás.

7

Az orosz forradalom a társadalmi forradalom netovábbjaként vonult be a munkásmozgalom mitológiájába. Az első világháború utáni közép-európai forradalmi felkeléseknek nem utolsósorban az általa kiváltott lelkesedés volt az egyik mozgatórugója. Ezek nyílt veresége és az oroszországi emancipációs törekvések alattomos kiüresítése kölcsönösen feltételezte és erősítette egymást. Maradt a látszólagos ellentmondás: míg a fejlett kapitalista Nyugaton a proletárforradalmak nyilvánvalóan kudarcra ítéltettek, és úgy tűnt, csak a reformizmusnak van jövője, [másfelől] megszilárdult az egy viszonylag elmaradott országban sikeresen véghezvitt erőszakos rendszerdöntésről alkotott kép. Az orosz forradalom mindenekelőtt a harmadik világ antikolonialista és antiimperialista mozgalmainak modernizációs csomagjaihoz adott viszonyítási pontot és használati utasítást. Itt a “marxizmus-leninizmus” a radikális polgárság és értelmiség ideológiája lett. Oroszország a periféria országaiban az imperializmus korában végrehajtott nemzeti fejlesztési projektek prototípusává vált. Nyugaton a vörös októbert vagy reménységként imádták, ami a munkások egy részét az orosz külpolitika érdekében használta föl, vagy pedig a kapitalizmus meghaladását célzó bármely gondolat ellen mumusként vetették be.

8

A második világháború után illékonnyá válik a régi, állampárti munkásmozgalom magáról alkotott illúziója, hogy túlmutatna a fennálló renden. A radikális irányzatokat viszont mindenütt szétverték, felmorzsolták és feloldották. Amilyen halott a munkásmozgalom mint egy új társadalom hordozója, olyan hatalmas is mint a proletariátus bürokratikus képviselete a polgári társadalomban, melynek kebelén még néhány sikeres évtized vár rá, talán a legjobbak, amikor a szabad Nyugat kormányai ideális össz-szociáldemokrataként* viselkednek és a kommunista pártok csupán a leghatározottabb szociáldemokraták, a szakszervezetek kétszámjegyű béremeléseket harcolnak ki, és a munkásgyermekek nem szükségszerűen a gyárcsarnokban kötnek ki, amelyekben apáik és gyakran anyáik is melóznak. A szociológusok kikiáltják az osztálytársadalom végét.

*[Utalás Engels kijelentésére: „az állam az ideális összkapitalista”. – a ford.]

9

Színtiszta misztika volna a munkásmozgalom ezen történetét a “munkásárulók” műveként, a megvesztegetés és a jó útról való letérés történeteként megfesteni. Ahogy a német szociáldemokrácia 1918-19-ben halomra lövette a spartakistákat, úgy verte szét 1936-37-ben a sztálinizmus a társadalmi forradalmat Spanyolországban. Mindkettő lojális proletárok tömegeire támaszkodott. A proletariátusnak nincsen forradalmi lényege, amelyet csak a reformista mesterkedések akadályoztak volna újra meg újra, hogy végre ereje teljében kitörjön. Csak a bérből élők elsöprő többségének mozgalma tudja megváltoztatni a társadalmat. Ám ezért csak a támaszt kereső metafizikusok istenítik a proletariátust, mint “forradalmi szubjektumot”. A proletárok olyanok, ahogyan küzdenek; harcaik mindmáig nem vezették ki őket az osztálytársadalomból, hanem egyre jobban annak mélyébe vetették.

Éppily kevéssé hal ki ezzel az integrációval a forradalom lehetősége, amely az efféle legendák szerint valamely állítólagos liberális aranykorban adott volt, midőn a haragos munkások és iparbárók csaptak össze, és a kultúraipar meg a jóléti állam még ismeretlen volt. Ez a szomorúra hangolt bukástörténet mint történelemfilozófia nem szegezhető szembe [entgegenhalten] a feltartóztathatatlan felemelkedéssel. A materialista történelemfogalom kiindulópontja, hogy másképp is történhetett volna, az osztályharcoknak más kimenetele is lehetett volna. Ám a történelemszemléletet kényszerűen a bekövetkezett további események határozzák meg, amelyekben az elnyomás és a felszabadítás dialektikája nem állt meg.

10

Egy korábbi radikális szarkasztikus megjegyezése: “A kommünárok az utolsó emberig lelövették magukat, hogy Te hifi-tornyot vehess magadnak.” A jóléti állam sikertörténete azonban azon alapul, hogy a proletariátus egy valódi szükségletének megy elébe: egy olyan élet szükségletének, amely nem a munkaerő eladásának sikerétől függ. A jóléti államnak különösen a második világháborút követő kiépítése és az ebben az időben történt óriási termelőerő-növekedés hosszú időre eltünteti a szűkölködő paupert Európa és részben Észak-Amerika színpadáról, és felkorbácsolja a tulajdonnélküli osztály anyagi igényeit, amiről (a régi nemes hagyomány folytatásaképpen) manapság minden csatornán nyafognak a burzsoá ideológusok.

Mikor ugyanezek most az egyénről zengedezik ódáikat és minden mégoly apró jóléti szolgáltatást egyből szocializmusnak bélyegeznek, amely állítólag megsemmisíti azt az egyént, akkor nemcsak ­ugyan ellenkező előjellel, de ­ ugyanannak a tévedésnek esnek áldozatul, mint a XIX. század nyolcvanas éveiben a német parlamenti szociáldemokrata frakció ama része, mely a szociális törvényekben máris a szocializmus kezdetét látta, de még azt sem ismerik föl, hogy a modern egyén létét jelentős részben éppen az árutársadalmon belül az egyén szabad kibontakozásához alapfeltételeket biztosító államnak köszönheti. Igaz, hogy bevezették a munkanélküli-segélyt, a táppénzt, a nyugdíjat, stb., hogy két konjunktúraciklus között is készenlétben tarthassák az ipari tartaléksereget, valamint ellenőrzés alatt tarthassák s ne bízzák saját gondjaira az osztályt, hogy védelmezzék a polgári rendet a bűnözéstől és lázongástól. Ez viszont sokaknak lehetővé tette a bérmunkán túli életet is, mégpedig úgy, hogy az nem volt azonos a keserű szegénységgel.

A termelésbe való állami beavatkozás a proletárok munkakörülményeinek javítása érdekében, a minimálbér bevezetése vagy a munkanap törvényi korlátozása elvileg a túlkizsákmányolástól kellene védjen, hogy az osztály újratermelődése ne forogjon veszélyben, hiszen ezt az osztályt a kapitalisták a jövőben is ki akarják zsákmányolni. Másfelől hihetetlenül megnőtt annak valószínűsége, hogy ne mindössze 30 év után, miután életét a gyárban töltötte, krepáljon be az ember, hanem akár a hatvanat is túllépje. A csökkentett amortizáció nyitotta meg egyáltalán annak lehetőségét, hogy a saját érdekéről gondolkodjék az ember. Az általános iskolakötelezettséget úgyszintén a modern igazgatás érdekeinek kedvéért vezették be, hogy immár az ország legtávolabbi szegletében is mindenki elolvashassa az állami rendelkezéseket, mint szabad bérmunkás szerződéseket írhasson alá, és mint munkaerő-árujának eladója megtanuljon számolni. Ám a tömegek ezáltal képezni is tudták magukat, elméleti írásokat olvasni, kollektíven meg tudták értetni magukat egymással közvetlenül és a távolból, amiről a régi munkásmozgalom sokszínű sajtója kiválóan tanúskodik. És végül az elmúlt évszázad második felében addig ismeretlen mértékben nyíltak meg a proletár utánpótlás előtt a felsőoktatás kapui. Az osztályintegráció kritikájának nem szabad e szempontokat félresöpörni, melyek a proletárok érdekében is állnak, és melyeket elég gyakran nem egyszerűen biztosított az állam, hanem ki kellett harcolni.

11

A kapitalizmus diadalát megszilárdító elválasztások egyike a termelési és újratermelési szféra elválasztása. Nemek szerint kódolt határvonal ez, amely a mindenféle antropológiai vagy biológiai legitimációs ideológiáktól kísérve a polgári család alakjában társadalmi példaképpé vált. Ugyan a XIX. és a korai XX. században a túlnyomó többség gazdaságilag a nők ­ és gyakran a gyerekek ­ keresetére volt utalva, a nemi alapú munkamegosztás és a férfi kereső ideálja azonban a proletár miliőben is győzedelmeskedett.

A polgárság által az emberi és polgári jogok nyilatkozatában magának igényelt univerzalizmus, mint már éleslátó kortárs (női) kritikusai mint pl. Olympe de Gouges vagy Mary Wollstonecraft ­ is megjegyezték, először igen részleges volt: ugyanis a szabad emberi egyén, amelynek megszületését ünnepelte, hímnemű volt. Ezért a meglátásért de Gouges-nek kijárt egy nyilvános fellépés: lefejezték.

A nők nyilvános iskolákban és egyetemeken folyó képzéshez, a politikai életben való részvételhez hasonlóan a magántulajdonhoz való jogból is ki voltak rekesztve egészen a XX. század első feléig, és ki kellett harcolniuk ezeket a jogokat. A nőmozgalomnak a kései hatvanas évektől kialakuló második hulláma a női test fölötti, abortusztörvények formájában szabályozott önrendelkezés mellett főként a nők elnyomásának finomabb, privát formáit vonta látókörébe, és intézményesülése során gondoskodott róla, hogy éppen nem a nemek egyenlőségének elkötelezett, hanem az egyik nemre jellemző vétkeket (pl. szexuális zaklatás a munkahelyen, házasságon belüli nemi erőszak) büntető törvények szülessenek.

Optimistán azt hihetnénk, ezen az alapon lezárult a nő polgári szubjektummá való emancipációja. A nemek közti hierarchikus viszony fenntartásának anyagi alapjai messzemenően elavultak: időközben tervezhető a terhesség, és ezáltal a tőke szemszögéből sem jelent kiszámíthatatlan kockázatot, a munkaerő egyéni újratermelése legalábbis a nagyvárosokban áruszerűen is megoldható. A hagyományos polgári családmodellnek nem megfelelő élettervekkel szembeni tolerancia is tényleg jelentősen megnőtt, ám a válságos időkben rendszeresen felhangzó “vissza a tűzhelyhez”-kiáltások, illetve a demográfiailag motivált felhívás, hogy a tudós nők lehetőleg sok gyereket szüljenek, csakúgy, mint a különböző vezetői szintekre vetett pillantás mégis másra tanítanak. Habár a nők mint munkaerő az életben minden bajnak ki vannak téve, mégis lényegesen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, gyakran részmunkaidőben és főleg a szolgáltatási szektorban dolgoznak. Ez utóbbinak az elmúlt évtizedekben látott robbanása nem utolsósorban az újratermelési szféra erős tőkésítésére vezethető vissza, ugyanakkor a fizetetlen újratermelő munka túlnyomó részét továbbra is a “kettősen terhelt” nők végzik el.

A nemi különbségek és az állítólag azokból eredő tulajdonságok és képességek köré épült ideológiatermelés sem állt le, ehelyett új virágkorát éli és a mindennapi tudat biztos része a szociobiológia, amely még tetszés szerint bármit a vadászokból és gyűjtögetőkből vezet le. Hogy az embernek a kromoszómaminta szerinti szétválasztásától való megszabadulása még a polgári társadalom talaján történik-e, az nem utolsósorban ezen ideológiák szívósságától függ.

12

A fejlett kapitalizmus azért tűnhet osztály nélküli társadalomnak, mert az osztályellentmondás egyik oldala elvonttá, míg a másik diffúzzá válik. Ez ironikus módon mind az osztályharc híveit, mind pedig az azt megvetőket összezavarta. Utóbbiak, akik “érték-kritikusnak”* [Wertkritiker] nevezik magukat, durván a társadalom felszínéhez, a körforgás valós látszatához tapadtak, ahol ténylegesen csak egyforma polgári szubjektumok keringenek. A proletariátusnak mondott “érték-kritikai” búcsú a proletariátus felforgató szerepének elfeledését [Aussetzen] a megfordíthatatlan történelmi törvényszerűség rangjára emeli. Vigaszul szolgál az árutermelő rendszernek az évről évre mindig mástól, de mindig nemsokára eljövő összeomlása, ámen. [Trost spendet die Aussicht auf den Jahr um Jahr von neuem unmittelbar bevorstehenden Kollaps des warenproduzierenden Systems — Amen.]

Az osztályharc némely rokonszenvezői számára viszont az osztály objektív fogalma ama szubjektivista elképzelésben talált menedéket, hogy az osztály a harcban a semmiből teremti meg magát; hogy az osztály “nyitott fogalom”, minden más pedig “szociológiai”. Egy “nyitott” fogalom azonban nem rendelkezik meghatározással, tehát nem fogalom. Az a legyöngített felfogás is elterjedt, hogy az osztály egy viszony, és ezért objektíven nem meghatározható. De minek a viszonya?

Az osztályviszony a tőke és a proletarizáltak, az értékesülő érték és a munkaerő viszonya. Igaz, hogy a tőke annyiban nem “automatikus szubjektum”, hogy magától semmit sem tesz, és ezért mindig valamely akarattal és tudattal bíró lényre van szüksége, vagyis eleddig emberekre, akik értékesülését saját érdekükben szervezik. Ám a tőke nem feltétlenül a tőkésekhez van kötve. A burzsoázia kétségtelenül eleven létező és osztálytudatos, de nem a végső oka a társadalom romlottságának. Minden pénz potenciális tőke, és azzá is válik, amint nem fogyasztás céljára verik el, hanem belép a termelésbe. Így jutott eszébe okos vállalkozóknak, hogy munkásaikat részben részvényekkel díjazzák, és a sokat kárhoztatott “sáska”-alapok közül sokan az amerikai prolik nyugdíjbefektetéseit értékesítik, akik “a pénzüket dolgoztatják”, így szól legalábbis ama tényállás fétisiszta leírása, hogy e pénz segítségével valahol valakik idegen munka fölött parancsnokolnak. A tőkének e valamelyest antidemokratikus jellege azonban ezzel azt is feltételezi, amit az ideológusok világképe szerint tagadnia kellene: a proletarizáltak létezését, azaz olyan emberekét, akiknek önmagukat kell a vásárra vinniük, hogy munkájuk és többletmunkájuk útján értékesítsék a tőkét. Ha a kapitalista társadalom elődeitől eltérően az osztályhatárok elvi átjárhatóságából él is, a proletár kisrészvényesnek attól még nem jobb a sora, mint a legtöbb mosogatónak.

Éppen ez a proletár lét nem fogható meg látszólag sehol, mert egyszerűen mindenhol jelen van. A bérfüggőség általánossá válása mely a régi munkásmiliő feloldódásával párhuzamosan zajlik, a parasztokat a történelem színpadának peremére szorítja, előbb a (hivatali) alkalmazottakat, majd a szellemi munkásokat proletarizálja végül a kapitalista fejlődés központjaiban nem két tisztán elváló osztálytábort hoz létre, hanem az élethelyzetek átláthatatlan sokaságát; talált kenyeret a társadalomkutatóknak, akik nagyon is örülnek, hogy a harsány fáktól nem kell látniuk az erdőt. Így az osztály ma nem az esetleg rendszerbuktatáson gondolkodó kollektív cselekvők megjelölése, hanem csupán a munkaerő tőke részére eladásának messzemenően általános kényszeréé (aminek a menedzser, bár formálisan bérmunkás, legkésőbb két, felügyelőtanácsban eltöltött év után aligha veti alá magát). Amilyen kevéssé kell az értéknek és az értéktöbbletnek valamely meghatározott áruban megtestesülnie, éppannyira nem kell az osztály fogalmának a fizikai munkához, egy dologi termékhez vagy a gyárhoz mint termelési helyszínhez kötődnie. Nem kell Negri professzor vidáman-anyagtalanul termelő “sokaságát”** különösebben nagyra tartani, sem a fordizmus (mindenki a gyárban) és posztfordizmus (mindenki egyedül az otthoni számítógépnél) balos-akadémikus sémája hívének lenni, hogy “a gyár központi szerepéről” folyó beszédben felismerjük azt a beszűkült osztályfogalmat, amellyel ma fabatkát sem nyerünk, pláne nem a végső harcot. Az ipari munkásosztály világméretekben pont annyira nem tűnt el, mint amennyire a proletariátus fogalmát sem fedi le.

((A ford. megj.:

* “érték-kritika” [Wertkritik] = Németországból eredő posztmarxista irányzat, legfőbb képviselője a Krisis könyvújság és köre. Úgy egy évtizeddel ezelőtt többen elég közel álltak az “antideutsch” irányzathoz (na, az még egy furcsa állatkert), amelynek radikálisabb csoportjaiban ma is népszerűek. Főgurujuk, Robert Kurz azonban pár éve megpróbált leszámolni ilyetén kötődéseivel “Die antideutsche Ideologie” (utalás Marx és Engels “A német ideológia” c. művére) című könyvében. Az “érték-kritikusok” elméletüket “Kiáltvány a munka ellen” [Manifest gegen die Arbeit] címmel foglalták össze, ahol a munkásosztályt illetően kijelentik, hogy “nem a forradalom szubjektuma, és soha nem is volt az”, majd tanácsok alakítását tartják szükségesnek (de ki vesz részt bennük?), illetve sokat idézik a Paul Lafargue-féle “Lustasághoz való jog” c. írást, amelyben egyfajta technicizált utópia vázolódik fel. A munkásság felkeléseit (pl. Dél-Kelet-Ázsiában) egyes szerzőik azzal utasítják el, hogy ezekben “nem kérdőjelezik meg az értéket”. Hogy a gépek szétverése, a munka beszüntetése és a közös harc során felbukkanó megannyi kommunista elem nem kérdőjelezi meg az érték logikáját, az csak íróasztalok mögé penészedett jóléti értelmiségiek teljesen irreális elképzelése lehet ­ akik mindaddig fennhordják az orrukat, amíg a gépezettől megkapják a zsíroskenyeret, és nem kényszerülnek a már most is kisemmizettekkel együtt barikádra vonulni. Mindazonáltal ha egy forradalmi helyzetben is azt várják el a többiektől, hogy ideológiai kiselőadásaikat udvarias tapssal fogadják (esetleg hasonlóan magasröptű fejtegetésekkel viszonozzák), akkor megérdemelten fognak éhenhalni.

** “sokaság” [Multitude] = Antonio Negri és Michael Hardt találmánya. Nevezett úriemberek az “Empire” [Birodalom], majd az annak folytatásául írt “Multitude” [Sokaság] című, nyelvezetüket tekintve félresiklott filozófiahallgatóknak szóló könyveikben azt állítják, hogy a munkásosztálynak és az imperializmusnak vége, helyettük egy sokszínű, párhuzamosan sokféle célért küzdő, nagy demokratikus massza (“sokaság”) és egy átláthatatlan, szörnyeteg “birodalom” áll szemben egymással. Ezt a vaskos misztifikációt a Negri és az olaszországi operaismo hagyományából jövő más itáliai szerzők, valamint különféle szociológusok által az utóbbi 20 évben kifejlesztett koncepcióval alapozzák meg, mely szerint az “anyagtalan munka” [immaterial labour], vagyis a szolgáltatások és szellemi termékek előállítása önmagában is értéktöbbletet termel ­ és a végén eljutnak oda, hogy az ilyen munkát végzőket teszik meg “forradalmi” szubjektumnak. Forradalomról persze már szó sincs, hiszen az “anyagtalan munka” végzői Negriék szerint egyfajta kollektív szellemet hoztak létre [general intellect], és ezzel máris a kommunizmusban találjuk magunkat. Nem akarjuk alábecsülni a földgolyót átszövő információs hálózat jelentőségét, de ebből a tézisből egyrészt a munkásosztály többi részének lesajnálása és megvetése árad ­ akik esetleg nem élhetnek olyan “kreatívan” és “szabadon”, mint a számítógépes grafikusok és webdesignerek ­, másrészt a szellemi munkának mint munkának a feldicsőítése ­ ami színtiszta ellenforradalmi ostobaság. Negri prof követői erre kitaláltak egy “újkeletű” kategóriát: a “prekariátust” (precarious = kiszolgáltatott), amivel a bizonytalan munkakörülmények közt dolgozó, alkalmi megbízásoktól függő bérmunkásokat akarják jelölni, mi több, e kategóriát szintén újabb lázadó szubjektumnak kiáltották ki. Ez aztán oda vezet, hogy az ezen absztrakt besorolásba tartozó bevándorló takarítók és az alkalmi munkát végző jóléti diákság majd állítólag e kategorizálás miatt fognak együtt küzdeni. Együttes küzdelmen persze a szimbolikus utcai tüntetéseket és “akciókat” értik. (Hogy a napszámos lét egyébként mennyire nem új, arról maga a szó nem mai keletkezése is tanúskodik…) Negri továbbá a feltétlen alapjövedelem mellett érvel, vagyis az érték megtartását vagy “békés elhalását” javasolja. Az európai baloldalon manapság sok ilyen jelszó kering – nem véletlen lett hősünk az antiglobalizációs mozgalom egyik apostola, a “radikális” reformizmus értelmiségieskedőn zagyva igehirdetője.))

II. A proletariátus ön-megszüntetése

13

Az osztályellentmondás a társadalom alapjaiba van bevésve, anélkül, hogy szükségszerűen szétvetné a társadalmat. A munkaerő magányos eladói újra meg újra azt tapasztalják, hogy össze kell fogniuk és küzdeniük, hogy ne darálódjanak be teljesen; a kizsákmányolás feltételeit folyton újra kell tárgyalni, és csak a szövetkezés útján tudja néhány munkás a saját sorokban jelentkező konkurrenciát helyenként meghaladni. Ám a “magában való osztályból” a “magáért való osztályba” való legendás átmenet nem közvetlen érdekek és nem valamely követelések általánossá válása útján jöhet létre, mert ezek mindig a tőkéhez kötődnek, és ezzel ahhoz, ami a proletariátusra a szétforgácsolódást mint természetes állapotot kényszeríti rá. Az osztálytudat nem annak felismerése lenne, hogy egy osztály vagyunk, hanem hogy nem kellene osztálynak lennünk; a forradalom nem a bérmunkások győzelme a burzsoázia fölött, hanem a proletariátus ön-megszüntetése. “A bérből élők egyáltalában csak saját osztályuk megszüntetéséért tudnak ‘magáért való osztállyá’ egyesülni, az őket elválasztó magántulajdon teljes tagadása által, azon érdek által, hogy ne csak az üzemi termelőeszközök fölött vegyék át az uralmat, hanem a társadalmi újratermelési folyamat fölött a maga teljességében (és ez szükségszerűen nemzetközi méreteket jelent).” (Werner Imhof)

A tőke általi társadalmasítás továbbra is ellentmondásos, mert az embereket éppen azáltal választja el, amivel összeköti őket. A munkatermékek értékformája nem más, mint a polgári társadalom legalapvetőbb ellentmondásának kifejeződése és közvetítése: a munka társadalmi jellegű (termelés mások számára), egyszersmind társadalmiatlan, vagyis egymástól elválasztott és egymás ellenében termelő üzemekbe beosztott munka, amely társadalmi érvényét csak a cserében nyeri el. Ha a proletárok csak átvennék munkahelyeiket, ezen üzemek között azonban továbbra is csereviszonyokat tartanának fönn, akkor a termelés még nem válna valóban társadalmivá, és az árutermelés minden ellentmondását úgymond önmaguk által uraltan vennék a nyakukba. A felszabadulás nem kevesebb lenne, mint a világpiac világközösséggé való átalakítása, amelyben a magántulajdon feloldódott az élet közös alakításában. A forradalmat azonban nem kellene ama hamis ígérettel terhelni, hogy az a szükség birodalmát majd csupa játékban és szórakozásban oldja fel; pont ily kevéssé fog [a mai világ] a maga jelenlegi, a szabadságnak a világ alakításától mentesített birodalmával szembeni absztrakt ellentétében megmaradni. A termelés céljának egyáltalában sajátunkként való elismerése volna a döntő előrelépés. Az észszerű lét ezen megteremtésével az állam alapjai is megszűnnének, amely csak hamis és elnyomó létet kényszerít ki a versengő magánérdekek alapján állva, avagy az osztálynélküli társadalom egy éleslátó barátjának szavaival szólva: “Csak amikor a valódi egyéni ember visszavonja a benne rejlő absztrakt állampolgárt, és mint egyéni ember saját empirikus életében, egyéni munkájában, egyéni viszonyaiban, nembéli lénnyé válik, csak amikor az ember saját erőit társadalmi erőkként ismeri föl és szervezte meg, és ezért a társadalom erejét többé nem választja el magától politikai erőként, csak akkor teljesül be az emberi emancipáció.” (Marx: „A zsidókérdéshez”)

14

A proletariátus ön-megszüntetése következésképpen összeegyeztethetetlen a proletariátus diktatúrájával. Minden újabb felszabadulási kísérletnek kétségkívül számolnia kell fegyveres ellenlábasokkal, akiket a tapasztalat szerint nem hat meg az uralommentességről folyó diskurzus. A proletárdiktatúra jelszava azonban nem merül ki ebben a banalitásban, hanem egy átmeneti szocialista társadalom felépítését tűzi ki céljául.

Éppen Marx volt az, aki Bakunyinnal szemben a “politikai hatalom meghódítására” kötelezte az I. Internacionálét, és a kommunizmus elé egy programmatikus átmeneti időszakot iktatott be, amelyben “valamely formában egyenlő mennyiségű munkát cserélnek ki” („A gothai program kritikája”), ami csak az árutermelés és az állam közti kényszerű összefüggést ábrázolja. Mindez történelem. A XX. század tragédiája volt, hogy a forradalom pont ott tört ki, ahol a lehető legnyomorúságosabbak voltak a kommunizmus megvalósulásának feltételei, és a nyugat-európai forradalmi hullám kudarcából megszületett “átmeneti szocialista társadalom” ennek következtében 70 évvel később szabadpiaci társadalommá alakult. Az eddigi szocialista forradalmak kivétel nélkül polgáriak voltak, éspedig olyan övezetekben, ahol a burzsoázia e történelmi feladathoz túlságosan gyenge volt, és ahol az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozást a legnagyobb komolysággal szocialista ügynek nyilvánították. A XXI. században azonban már nincs több megvalósulásra váró mezőgazdasági forradalom, nincsenek fejleszteni való termelőerők, már nem a bérmunka általánossá tételéről szól a mese, hanem annak megszüntetéséről. Olyan forradalmak, amelyeknek előbb egyáltalában a kommunizmus történelmi feltételeit kellene megteremteniük, már csak elszigetelten, a világ legelmaradottabb szegleteiben elképzelhetők.

15

Az államhatalom meghódítását mindazonáltal ma többnyire egy, a hatalmi struktúrán belüli céltalan, következésképpen örökké tartó állóháború kedvéért szokás elvetni. Az anti-autoriter szellemiség ­ amely szerint a mozgalom formáinak saját céljaival összhangban kell állnia, tehát a leninista élcsapat-párt puccsra és nem a kizsákmányoltak önfelszabadítására alkalmas ­ arra a posztmodern antiszellemiségre jutott, amely a meghatározatlanságban és meghatározhatatlanságban a forradalmat ünnepli. A dogmatikus szkeptikusok, akik kérdezve haladnak, de már egyáltalán nem akarják tudni, hová, először is elsiklanak afölött, hogy a kommunista cél a fennálló viszonyok kritikájában határozza meg önmagát, másodszor pedig, hogy ez a cél, mivel sem politikai úton, sem máról holnapra nem érhető el, csak a kommunizáció mozgalmaként képzelhető el, amelyben az atomizált bérmunkások társadalmi egyénekké vedlenek át és elkezdik életüket csereviszonyok nélkül alakítani. “Amíg a tömegmozgalmak még kicsik és felszínesek, addig a tendencia nem irányul egyértelműen az összes társadalmi erő uralására. De amint ezek a mozgalmak növekedni kezdenek, állandóan új funkciók jelennek meg a harcoló tömegeken belül, hatáskörük kibővül. És ebben a harcoló tömegben létrejön az emberek és a termelési folyamat közötti kapcsolatok teljesen új csoportosulása. Így jön létre az új ‘rend’. Ezek az önálló osztálymozgalmak lényeges ismertetőjegyei, amelyek a burzsoázia félelmeit okozzák.”* Henk Canne Meijer, a holland tanácskommunista ezzel 1935-ben az 1968-as párizsi május forgatókönyvét írta.

* [Forrás magyarul: H.C. Meijer: „Az új munkásmozgalom létrejötte” http://www.reocities.com/sztrajk/meier2.htm ]

16

A párizsi május és az olaszországi “lopakodó május” egy új osztályharc-hullám csúcspontjai, amely 1968-tól megrázkódtatta a fejlettebb régiókat, és amelynek radikális kisebbségei a baloldali kultúrpesszimizmusnak mintegy kigúnyolásakképpen pontosabban fogalmazzák meg a proletariátus ön-megszüntetését, mint elődeik az 1917 körüli forradalmi ciklusban. Az elméleti és cselekvő kritika nem csak az állam előretolt helyőrségévé vált régi munkásmozgalmat veszi górcső alá, de az örökölt baloldali radikalizmuson is túlmegy.

A proletariátusnak ezentúl már nem tulajdonítják a kapitalista fejlődés függelékének méltatlan szerepét, mintha csak a megörökölt elmélet nyomán a nagy színrelépésnek kellene elkövetkeznie. A tőke végzetes válságára való türelmes várakozás alulmarad ama tervvel szemben, hogy magunk okozzuk ezt a válságot. A régi determinizmusnak mondott búcsúban megegyezik a szituacionisták és az operaisták kritikája, amely csoportok egyébként külön utakat járnak. Amilyen gyorsan az események beigazolják ezt a felfogást ­ hiszen az 1968 környéki heves osztályharcokat sehol sem előzik meg tömeges elbocsátások, bércsökkentések vagy a tőke válságának egyéb következményei ­, az a régi világ igazgatóit váratlanul és ennek megfelelő keménységgel éri. Még ahol a polgári társadalom saját közjó-ideálját megvalósítani látszik is, demokratikusnak, teljes foglalkoztatottságúnak és virágzónak mutatkozik, még ott sem biztos a kizsákmányoltak általános beleegyezése.

A hagyományos baloldali radikalizmusnak a proletariátus ön-megszüntetését illető felemás fogalmazásait is meghaladják ­ nem csak a pártkultuszt és az államhatalom meghódítását, amelyet az Amadeo Bordiga körüli baloldali kommunisták prezentáltak, de az árutermelés önigazgatását is, amellyel a német-holland tanácskommunisták jegyezték el magukat. A tanácskommunisták a legjobb anti-autoriter szándékkal szegezték szembe a pártdiktatúrával a tanácsuralmat és a központi tervezéssel a munkásönigazgatást, amelyben minden termelő egyéni munkateljesítményének függvényében részesedik az össztársadalmi termékből, és egy munkaidő-elszámolásnak kellene a pénzt felváltania. Az ilyetén elképzelések kortárs követői ellen a Szituacionista Internacionálé 1967-ben így fogalmaz: “Nem elég a munkástanácsok elvont hatalmáért lelkesedni, fel is kell mutatni annak konkrét jelentését: az árutermelés, következésképp a proletariátus megszüntetését.” („A diákélet nyomorúsága”) Hogy a szituacionisták ezzel koránt sincsenek egyedül, ellenben 1968 körül az összes előrehaladott felforgató elem ezzel a felismeréssel tűnik ki, az már arra utal, hogy ez egyszerűen a kapitalista társadalmasítás magasabb fokának köszönhető, amely most már közvetlenül átcsaphat a kommunizmusba. “Az idegen munkaidő eltolvajlása, amelyen a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapnak tűnik ezen újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által teremtett alaphoz képest. Amint a munka közvetlen alakjában megszűnik a gazdagság nagy forrása lenni, a munkaidő is megszűnik, meg kell szűnnie a gazdagság mértékének lenni, és ebből következően megszűnik a csereérték mint a használati érték mértéke. A tömeg többletmunkája megszűnt az általános gazdagság fejlődése feltételének lenni, éppúgy, mint ahogy a kevesek tétlensége az emberi elme általános hatalmainak fejlődése számára.” (Marx: „A politikai gazdaságtan kritikájának alapvonalai”)

17

A termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondás alapul vétele nem ok nélkül vált rosszhírűvé. Legvulgárisabb megfogalmazásában ezt az ellentmondást úgy értelmezték, hogy a szocializmus győzelme törvényszerűen a technológiai haladásban rejlik. Egy lágyabb változat tartózkodik a győzelem biztos tudatától, az itt és most létező termelési apparátust azonban ugyanúgy a szocializmus hírnökének tekinti, melynek megvalósításához csak a tulajdoni címkék megváltoztatása szükséges. Ezzel szemben az operaizmus pontosan a gyári munkások tömeges tapasztalatából indult ki, akik számára a munkaszervezés és a gépek nem a szocializmus felé haladó közvetlen szövetségeseket, hanem a puszta zsarnokságot jelentették. Az az elképzelés, hogy a tőke külső burka alatt makulátlan termelési apparátus érlelődik, elfelejti, hogy azok célja, vagyis az értéktöbblet-termelés behatol a gépezetekbe és a munkaszervezetbe. Ellentétben azonban a mai súlyosan elzöldült baloldallal, amely számára a természet uralásának elért szintjéből adódó lehetőségekre való minden utalás “hagyományos marxizmus”, az operaista kritika tisztában volt azzal, hogy a termelőerők fejlődése nem merül ki a gyár konkrét alakjában, és más viszonyok közt a termelők hasznára lehet, ahelyett, hogy leigázná őket. Ebben a szellemben jegyezte meg a Comitato Operaio di Porto Marghera (P.M.-i Munkásbizottság), “hogy a felhalmozott tudomány mennyisége olyan nagy, hogy a munka azonnali hatállyal az emberi élet mellékes tényévé volna lefokozható, ahelyett, hogy ‘az emberi lét alapjának’ minősítenék.”

18

Mindehhez még hozzájön, hogy a késői kapitalizmusban kiéleződik a termelőerők és termelési viszonyok közti ellentmondás abban a jelenségben, amit már a régi munkásmozgalom jól ismert, mint az ágyúk és vaj ellentmondását ­ ezt Guy Debord 1967-ben “a használati érték csökkenő tendenciájának” nevezte: nem csak a termelési helyszínek belső élete, de termékeik is egyre inkább a visszás társadalmi forma vonásait viselik. Ha Marx az ipart még “az ember lényegi erőinek nyitott könyveként” ünnepelhette, úgy időközben a munka termékei növekvő mértékben közvetlen bizonyítékot szolgáltatnak az őket létrehozó társadalom ellen; a tőke anakronizmusa kézzelfoghatóvá válik azon termékekben, amelyeket egy felszabadult emberiség sehogyan sem tudna használni, és amelyek a nem-szabadoknak kárára vannak. Lehetőség és valóság soha nem volt még ennyire távol egymástól, mint ma, mikor a proletarizáltak nagy része világszerte nyomorban vegetál, míg a világtársadalom termelőkapacitásai régóta minden anyagi szükséget feleslegessé tesznek. A béke jóindulatú papjaiban végül is nem az a megállapításuk az idegesítő, hogy egy atomrakéta helyett öt kórházat lehetne építeni, hanem az a naivitás, amellyel egy antagonisztikus társadalomba emberi célokat akarnak beleujjongani.

Az osztálytudat számára ez a fejlődés azt jelenti, hogy annak tudata, hogy saját munkánk állítja elő ezt a világot, egyre több munkás számára már nem termelői büszkeséget, hanem szégyenkezést kelthet ­ vagy jogos utálatát ama társadalomnak, amely szemét termelésére kényszerít: ennyiben a “munkaellenes harc” 1968 körül felbukkant jelszava igenis észszerű tartalommal bír.

19

Ugyanakkor a késő hatvanas évektől a fejlett kapitalista centrumokból kiinduló világméretű osztályharc-hullám forradalmi-mitológiai módszerekkel sem hamisítható át a régi világ tudatos megszüntetését célzó mozgalommá. Csak kisebbségek akartak végleg leszámolni a tőkével, és ezen kisebbségeknek kisebbsége tudta, miről is beszél. E legfejlettebb elemek mellett mindenféle kétes alakok kúsztak elő a forradalom történetének szemétdombjáról, Lenint és Maót, az antiimperializmust és a bérrabszolgaság önigazgatását tették meg közös nevezőjüknek, és hogy teljes legyen a zűrzavar, a forradalmi ész és a baloldali ideológia gyakran sajátos hibridekben kereszteződött, mint az antiautoriter maoizmus vagy a leninista operaizmus. A társadalmi forradalom modern fogalma, amely az 1968 körüli leghaladóbb áramlatokban felvillant, sosem volt több, mint gyenge tendencia a nagy zavarodottság idején.

A bérből élők valódi mozgalma azonban az osztálynélküli osztálytársadalom szépséges álmát vitte a tönk szélére, amennyiben készpénznek vette azt. A munkások, főleg az ostoba igahúzással, a futószalag embertelen hajszájával és a szüntelen értékesítés kedvéért való emberanyag-léttel szembeni gyűlölettől hajtva ha nem is mindent, de legalább több bért és kevesebb munkát akartak. A baloldali jelmezbált messzemenően figyelmen kívül hagyva a hetvenes évek osztályharcai az intézményesített reformizmust saját határaiig kergették, és végül csődbe juttatták. Ezen évek jelszava, az autonómia a vadsztrájkot jelentette vagy a szakszervezeti sztrájkot, ám a veszteségekre való tekintet nélkül. Az ezen évek egyik másik fő jelszavát jelentő “munkáshatalom” csomópontjaiban, a szerelőcsarnokokban Detroittól Torinóig nem a cégtulajdonosok voltak a ház urai, a futószalagok szabotázsnak estek áldozatul és a munkások önkényesen lerövidítették a műszakokat; ez a hagyományosan trade-unionista Egyesült Királyságban is elegendő volt a “lopakodó válsághoz” és a “winter of discontent”-hez [az elégedetlenség tele], és még a posztfasiszta Németországban uralkodó megkövült viszonyok is megrepedeztek, főleg a fiatal munkásoknak, tanoncoknak és vándormunkásoknak köszönhetően.

A hetvenes évek az egész nyugati világban a munkamegtagadás és bérrobbanás jegyében teltek. A munkások örömmel feledkeztek meg a mértéktartásról, amely az 1945 utáni szociáldemokrata “aranykor” sikerének titka volt. A béreknek és a termelékenységnek ez a megengedhetetlen szétválasztása felerősítette a tőke elkerülhetelen periodikus válságának egyikét, mely éppen felívelt, mialatt az eszményi összkapitalista nyögni kezdett a proletarizáltak megpuhítása céljából kényszerűen nem is sejtett magasságokba srófolt szociális kiadások súlya alatt.

Az autonómia és a munkáshatalom így aztán szintén hamar történelemmé lett. A militáns csoportokat frontálisan támadták meg, a munkáshatalom bástyáit automatizálták, szétszedték és kitelepítették. A növekvő munkanélküliség megfegyelmezte a dolgozókat, míg az állam az ideális szociális munkás szerepéből az osztály idomárává vedlett át. Így kezdődik a nyugati centrumokban ciklusról ciklusra az ellenreform, amely mind szélesebb fronton támadja a proletariátust. E mozzanatban nyilvánul meg gyengesége a reformista munkásmozgalomnak, amely mivel teljes mértékben az osztályellenség mindenkori állapotától függ, a visszarendeződést legfeljebb tompíthatja.

III. Az ígéretnélküliség kora

20

Ha az állam most meg is próbálja szélsebesen visszavonni korábbi engedményeit és védőintézkedéseit, a tőke már egy lépéssel előbb jár: a technikai haladás és a vasfüggöny leomlása lehetővé teszik egész gyárvárosok tucatnyi más hálás fogadó országba való áttelepítését. Így állítanak be folyamatosan minden munkást az összes többi munkással szembeni, a legalacsonyabb bérért és legmagasabb termelékenységért folyó konkurrenciaviszonyba. Korábban a kínai nagy falakat a nyugati olcsó árak tűzerejével döntötték romba, úgy ma a tőke arany napja keletről süt: az új “sárga veszély” már nem az antikommunista geostratégák nyárspolgári frázisa, hanem a termelés áttelepítésével a nyugati munkásosztály életszínvonalára leselkedő komoly veszély.

Annyi termelő van elválasztva a termelőeszközöktől, mint még soha, és ezáltal munkaereje eladására utalva, a vidéki élet butasága elmarad a vidékről menekülés brutalitása mögött. Így képződik egy világméretű munkásosztály, melynek tagjai egyenlőnek érezhetik magukat a munkahelyekért folytatott világméretű versenyben, mely munkahelyek száma ugyan nem abszolút értelemben, de a munkaerő eladóinak számához képest arányaiban csökken. Ezzel a proletárság mint a kapitalista munkafolyamatba beszippantottak vagy abból kiköpöttek állapota végleges győzelméhez ér világszerte, és a centrum és periféria közti földrajzi határok elkezdenek elmosódni.

Az a bizonytalanság, amely a “prekariátusról” folyó jólismert beszédben különleges problémaként jelenik meg, ennélfogva a proletariátus globális mindennapjait alkotja. A tőke mai egérútjai, melyek államfőkre és munkásokra egyaránt a jeges borzongást hozzák, holnapra, mikor a bérszínvonal részben megemelkedett, megint senkiföldjévé válnak; India régóta készen áll, hogy átvegye Lengyelországtól a stafétát. A tőke azonban hamar rájön, hogy bárhová is vándorol, az osztályharcot mindig magával hurcolja a csomagtartóban. Néhány éven belül Új-Delhi és Sanghaj újdonsült bérmunkásai ellenséges és hálátlan kortársaknak bizonyulnak, akik újfent felviszik a kizsákmányolás árát. Ezekben az osztályharcokban gyökerezik a remény, hogy az antiimperialista mitológia évszázadát a proletár internacionalizmus új korszaka váltja fel.

21

Azonban a proletárság globális általánossá válása, amely a termelékenység állandó gyors növekedésével áll kapcsolatban, egy nem csak Európát bejáró kísértetet is felébreszt a munkanélküliségét. E kísértet elleni szent hajszára a régi rendnek valóban minden politikai hatalma szövetkezett, mialatt a termelőeszközöket birtokló osztálynak nagyon is kapóra jön. E vállalkozás kilátástalansága, amit a “szükséges munkanélküliségről” szóló beszéddel maguktól is beismernek, az állami ügynökségeket éppoly kevéssé akadályozza abban, hogy a teljes foglalkoztatás utópiáját lélekveszejtő iramban erőltessék a világra, mint az a tény, hogy a munkát már az emberiség legkorábbi hagyománya is átokként ismerte.

Ami a munkást és a munkanélkülit eggyé teszi, az az állandó félelem. Az ezidáig félig-meddig jól felszerelt jóléti rendszerekkel rendelkező térségekben az állam így még mindig egy féltékeny gyűlölködő szeretet tárgya. A gyanakvó visszautasítottak újra meg újra a politikailag és gazdaságilag gondoskodó pátriárka után sóvárognak, ő viszont minden mulatságot félretol, és ragaszkodik a bérmunka rendszeréhez szükséges fegyelmezéshez, hogy megvalósíthassa programját: a lustaság, a tivornya és a romantikus szabadságmámor kiirtását. Minél nagyobb szükség van a jóléti államra, annál inkább ellehetetlenül, és a munkanélküliség elleni harc kényszerűen a munkanélküliek elleni harccá változik. Amennyiben a régi munkásmozgalom fáradt maradványai ez ellen bármi kifogást emelnek, az homokra épülő vár ­ a bérmunkarendszer elfogadásának homokjára, amelynek a munkanélküliség csak a fonákját adja, és amely minden emberi szükségletet a finanszírozhatóság tűfokán présel át. A kényelem teljesen elfeledett és mégis mindenkiben ösztönösen meglévő csábítása, a hozzá kapcsolódó homályos felismeréssel együtt, mely szerint a termelékenység fejlődése alapján ez meg is valósulhat, egy másik politikai modell középpontjába kerül: mindenkinek egy kicsit, mégpedig az államtól! Az alapjövedelmet követelő mozgalom elképzelései szerint a kapitalista társadalom majd valami nagy jótékonysági rendezvénnyé alakul át. Az a felismerés, hogy a teljes foglalkoztatottság illuzórikus és tetejébe nem is kívánatos, még groteszkebb illúzióhoz vezet: az államról mint szuperatyáról szőtt álomhoz, amely állítólag feloldja az alapjául szolgáló bérmunkakényszert nagylelkű pénzosztogatással.

22

Az eddigi periférián képződő új munkásosztályok mintegy tükörképeként a régi centrumokban is visszatér az eltűntnek hitt elnyomorodás. Mindenütt láthatóvá válik az, amit eredetileg így határoztak meg: “A tőkefelhalmozásnak megfelelő mértékben halmozódik fel a nyomor. A gazdagság felhalmozása tehát egyúttal a túloldalon a nyomoré, a gyötrő munkáé, a rabszolgaságé, a tudatlanságé, az eldurvulásé és az erkölcsi eltévelyedésé is” (Marx: „A tőke”). A nagyvárosokban az ilyetén proletariátus távolléte tovább éltette a régi gyarmatosítói büszkeséget, míg a periférián való tömeges jelenlétük az elmaradottság biztos jelének számított. A munkásnegyedek mai visszatérésével nyilvánvalóvá válik, hogy az egyik nem létezhetett a másik nélkül.

Amilyen igyekezettel az “alsó rétegekről” szóló tehetetlen beszéd próbálkozik az “arany évek” osztályáteresztő liftmodelljét őrizgetni, olyannyira nem hisznek már benne: csikorognak az eresztékek, és a felvonó már nem üzemel. A múltbéli etetésektől kijózanodva dereng fel a kidobottakban saját fölöslegességük tudata, és az államnál való haszontalan kérvényezésen túl dühvel átitatott felkelésekben tör ki.

E fejlemények csúcsát eddig a francia banlieue-kben lezajlott felkelések képviselték. Az állam a maga megszilárdult képviseleti eszköztárával nem tud mit kezdeni a proletariátus e szegmensével; alkalmanként még segít a szociális munkások régi brigádja, akik azonban mind gyakrabban a valódi élet tanórái közti szünidei bohóc szerepében találják magukat. Már csak azért is megbukik minden beolvasztási kísérlet, mert az állam nem tudna több potenciálisan aktiválható munkaerőt elhelyezni. Nincs már mit felkínálni a dühöngőknek, már csak másokat ijesztgeni jók: rajtuk demonstrálják a szegénység nyomorúságát vagy az állam erőszakmonopóliumát. A “feleslegesek” árnyékgazdasága ugyan kitűnik sokoldalú találékonyságával, mégis elmarad a társadalmi gazdagság termelése mögött. Következésképpen harcaik, melyekben a mindennapi nihilizmus ellen szolidáris kapcsolatokat kötnek, kívül esnek minden lehetőségen, hogy ezt a termelést elsajátítsák: a modern világ lázadó “söpredéke” (Sarkozy) a géprombolókhoz hasonlatos, akiktől elszakították a gépeket. Ezzel a tőke gigantikus népességfölösleg-kitermelési tendenciáját testesítik meg. A világproletariátus nagy része el van vágva a reguláris termeléstől, és csak ipari tartalékseregnek is csak korlátozottan van szükség rá, míg mások összerogyásig dolgoznak. A munka újrafelosztásáért folyó reformharcok, melyek tompíthatnák ezt az őrültséget, folyton a szükségesnél több embert újratermelni semmiképp sem akaró és inkább kevesebb proliból több többletmunkát kisajtoló tőke korlátaiba ütköznek. Az egész osztály jövője döntően attól függ, hogy a fölöslegesek képesek-e helyzetüket egy általános mozgalom kiindulópontjává tenni. Ebbe az irányba mutatnak az argentin piqueterók akciói.

23

A tőke frontális támadásai nyomán a szakszervezetek nyilvánvaló válságba kerültek, akkor is, ha eddig csak szélsőséges liberálisok mennek el odáig, hogy egyszerűen a felszámolásukat követeljék. E válság jelei nemcsak az egyes harcokban tapasztalt vereségek, hanem a szakszervezet törzsét érintő tény is: tagjaik egyre kevesebben lesznek.

A mindegyre zsugorodó munkahelyi törzsgárdák még követik a szakszervezetet, ha az itt-ott harcba hív a privatizáció, a bércsökkentés és kitelepítés ellen. Ezek a harcok még csak nem is az életkörülmények javítását tűzik ki célul, és az elmúlt jóléti állam szabványai mögött jócskán elmaradó követeléseikkel színtisztán védekező jellegűek. A temetői csendnél mégis jobbak: ha csak kétségbeesett akciók is, egyes esetekben keresztezhetik a tőke érdekeit, és főleg utolsó emlékei annak a gondolatnak, hogy nem kell mindent harc nélkül tudomásul venni, és néha jó dolog a szolidaritásban tapasztalatot gyűjteni.

Hogy ezek a harcok a tőke támadásaival és az életkörülmények fenyegető rosszabbodásával szemben mennyire csak puszta védekezést jelentenek, az megmutatkozik abban, hogy a bejelentett üzembezárásoknál többnyire az egyetlen cél a legrosszabb megakadályozása: e reménytelen harcban vagy a munkahely mindenáron való megőrzése a tét (amelynek kedvéért drasztikus bércsökkentésekbe is beleegyeznek), vagy a végkielégítések nagysága, vagy a kihullottak gyűjtőjéül szolgáló intézmények finanszírozása. A szükségben az emberek “saját üzemük” köré gyűlnek, ami a maga közvetlenségében bizonyos mértékű realizmus bizonyítéka.

Anélkül, hogy más üzemekben vagy bárhol másutt egy másik társadalmi perspektíva mutatkozna, a valóságtól idegen dolog volna sztrájkkal a tönk szélére juttatni a saját munkahelyet vagy visszautasítani a felkínált végkielégítést a mártíromság kedvéért.

Mégis: csökkenő társadalmi jelentősége ellenére, amely ebben a puszta utóvédharcra korlátozódásban fejeződik ki, a szakszervezet még messze nem halott. Részben szép sikerrel fáradozik azon, hogy SMS-tiltakozásokkal, transzparenslengetéssel és hasonlókkal figyelmet és új lendületet nyerjen. Legfőképpen azonban továbbra is arra hagyatkozhat, hogy ­ tagfogyatkozás ide vagy oda ­ a munkahelyi csoportok jelentős része képzelőerő és más harci formákkal és tartalmakkal való tapasztalat híján félelemtől és elégedetlenségtől hajtva még mindig a túlhaladott reformizmus ezen intézményéhez ragaszkodik.

Hogy a béna szakszervezeti politikát és a szakszervezeteken kívüli ill. ellenükben folytatott harcok hiányát megmagyarázzuk, nem kell gonosz bürokratákról szóló összeesküvés-elméletekhez nyúlnunk. Maguk a munkavállalók fogadják el a kapitalizmusban nekik jutó munkaerő-szerepet, amennyiben nem kérdőjelezik meg a bérmunkát és ezáltal annak képviseletét, a szakszervezetet. Ez utóbbi a munkaerő árának kialkudásáért felelős, és a kapitalista társadalmi rend keretében legokosabb bérpolitikára törekszik. Az ennek során születő és kisebbik rosszként széles körben elfogadott eredmények és kompromisszumok logikus következményei a szakszervezettel elválaszthatatlanul összefonódott, kapitalista dologi kényszereknek való alárendelődésnek és azon munkahelyi gárdának, amely már csak magát képviseltetni tanulta meg, és minden döntésnek feltétlenül engedelmeskedik.

A szakszervezet csak akkor tudja a kapitalizmusban munkaerő-viszonteladói funkcióját betölteni, ha a vállalkozókkal szemben be tudja bizonyítani erre a képviseletre szóló monopóliumát. E célból egyrészt néha mozgósító erejéről kell tanúbizonyságot tennie, és akár “a társadalmi béke felmondásával” fenyegetőznie. Másrészt saját nélkülözhetetlenségét is bizonyítania kell, ha az elégedetlenség mégiscsak saját akcióformákban és -tartalmakban tör utat magának. Már jóelőre gondoskodik minden, akár csak ötletszerűen felmerülő lázadás korlátok közé szorításáról szabályzataival, nyilatkozataival, pénzeszközeivel, a sajtóval és saját hivatalnokaival. Ha mégis lázadásra kerül a sor, akkor lehet a szakszervezeti határozatokat lefelé érvényesíteni, a sztrájkolókkal szemben rendfenntartóként fellépni és a társadalmi béke helyreállítását biztosítani. A szakszervezeti vezetés ezen elnyomó funkciójában is biztos lehet a bázis nagy részének támogatásában.

24

A szakszervezeti irányítás alól kisiklani igyekvő autonóm harcok azonban egy bizonyos radikálbaloldali mitológia ellenére nem mindig hordoznak maguktól emancipatórikus tartalmat. Gyakran ezek is a munkahelymegőrzés korlátolt színvonalán vesztegelnek, amelyre némelykor a szakszervezetek is képtelennek bizonyulnak. Ugyanis nem csak a szakszervezetek hatalma zárja el a harcok útját. Még inkább a harcok korlátozottságán és hiányán alapszik a szakszervezet hatalma is.

Mindez újfent egy maximalista kritikának készíti a helyet, mely mindent, ami nem közvetlenül a forradalmat célozza, reformizmusként pocskondiáz. Ám ég és föld a különbség az élet egyik-másik reform általi jobbátételéért folyó behatárolt harcok és a rosszabbodás elhárításáért vívottak, valamint a reformizmus között. Ez utóbbi politikai irányzat, amely vagy közvetlenül a kapitalizmus megőrzését tűzi ki célnak, amennyiben legrosszabb kinövéseit letompítja, vagy az elháríthatatlanná vált követeléseket intézményes utakra tereli, vagy akár azon illúzióba kapaszkodik, hogy ezt a társadalmat folyamatos javítások hosszú sorozatával szocializmussá lehet átalakítani. Viszont minden esetben az államnak kell mindezt végrehajtania. A reformizmus politikai képviselet; a bázis minden tevékenységét az előírt pályán kell tartania. Ezzel szemben az említett harcokban mindenekelőtt a saját érdeküket képviselik a résztvevők. Csak ezekben keletkezik annak lehetősége, hogy polgári jogalanyként, a munkaerő-áru eladóiként folytatott létből kilépjenek, szükségképpen vitatkozniuk kell a közös célokról, meg kell haladniuk saját egyébként szükséges egoizmusukat. A szolidaritás többé nem vasárnapi szociáldemokrata szólam. Minden itt és most a saját élet javításáért folytatott harc, amely lerázza a képviseletet, amelyben öntevékenység zajlik, a jövő társadalmának kísérleti terepe, melynek érintkezési formái nem csak a forradalommal, mintegy varázsütésre bukkannak fel.

25

A napi harcok korlátai a leninizmusnak szolgáltatnak igazolást az élcsapat-párthoz. Forradalomelméletként ez lényegében nem más, mint az államcsínynek, a vezetőség tudattalan tömegek fölötti hatalomátvételének elmélete. Ha valaha fel is világlott nekik valami, az Lenin szerint legfeljebb valami halovány trade-unionizmus lehet, és nem a forradalom csillogó fénye. A társadalmi forradalom azonban nem lehet egy központi vezetés ügye. Nincsen igazgatótanácsa sem. Máskülönben nem lenne több a szokásos puccsoknál vagy irányított lázadásoknál, amelyek újfajta elnyomásban végződtek. A felforgatás szelleme a felforgatás kivitelezőinek tömegében kell hogy meglegyen; máskülönben fabatkát sem ér. Ugyan hogy is sikerülhetne egy, az ember ember fölötti uralmát felszámolni kívánó, az élet saját kézbe vételét szorgalmazó forradalom, ha már az oda vezető első lépésnél megint vezetés, irányítás, igazgatás kell neki? Csak újra a tétlenség régi útjaira lépne, és az egész régi szart ismételné.

A marxista-leninista szekták történetében a hatvanas évek vége óta elég gyakran a hiúság, ha ugyan nem saját maguk mértéktelen túlbecslése adta az ötletet ambiciózus embereknek, hogy csak egy fegyelmezett szervezetre van szükség, hogy jelet adjon a felkelésre, és vezesse azt. Ezren ezerszer alapították meg a pártot, akik az új Trockij vagy Lenin akartak lenni, olyan emberek, akiknek történelmi nagysága csoportocskáik törpeségével vetekedett. A történelmi tapasztalattal szembeni immunitással felvértezve kíséreltek meg egy, már maga a történelem által is elítélt koncepciót a jelenre alkalmazni. A proletariátus felszabadítása csak maga a proletariátus műve lehet.

Van azonban a leninizmusnak egy olyan kritikája, amely az osztálytudat problémáját munkáskodva elveti. A tudat lényegtelen, mivel (egy kedvelt Marx-idézet szerint) nem az a fő, mit képzel egyik vagy másik proletár, hanem amit a proletárok majdan történelmileg cselekedni kényszerülnek. Ez az optimista történelmi determinizmus elcsalja, hogy a proletárok soha nem kényszerülnek forradalomra, ami az elő-történelem végének kezdetét jelezné, mert az emberek még ezen elő-történelemben kezdik történelmüket tudatosan csinálni. Pont ez a “voluntarizmus” a leninizmus helytálló mozzanata, amelynek igazságát elitista pártkoncepciója meg is öli.

Ideje meghaladni a leninista hatalomátvétel és munkáskodó öntagadás hamis alternatíváit meghaladni. A modern kommunista álláspont nem kívülről közelít az osztályhoz, nem óhajtja neki paternalista módon az üdvösséget szolgáltatni, sem pedig viszont nem várja el azt tőle. Sokkal inkább objektívan hangsúlyozza a kommunizmushoz vezető szubjektív mozgatórugóit, észszerűen és rendszerezetten értelmezi azokat a maguk társadalmiságában, persze olyan társadalmiságban, amelyen az összes többi proletárral eleinte csak elvontan osztozik, és amelynek tudata ezért nem létezik.

A gyakorlatban kell bebizonyítania kritikájának valóságát, hatalmát és talpraesettségét. Az osztályharc kollektív gyakorlata nélkül, amelyben a proletárok és kommunisták egymás közt és egymással kommunikációba és interakcióba léphetnek, a kommunista kritika mindig magára marad, valami elvont állampolgári álláspont világtól elrugaszkodottságában, ami gyakorlatilag nem képes az osztályon belül állást foglalni.

26

Elmélet és gyakorlat, melyek egymásbanvalósága a történelem forradalmi pillanataiban nyilvánult meg, ma megmerevedett ellentétben kölcsönösen kizárják egymást. Ennek megfelelő kifejeződése az, amit kritikus vagy radikális nyilvánosságnak nevezhetünk. Egyfelől akadémizmusban, mely minden helyes részfelismerése ellenére soha nem jut el a viszonyok totalitásáig, mivel a változtató gyakorlat ismeretszerző jelentőségét nem érti meg – másfelől rövidtávú aktivizmusban, amely csak saját magát, de a társadalmat soha nem hozza mozgásba.

Aki nem érti meg valóságát, az nem tud valóban cselekedni, és aki nem akar cselekedni, az nem is fogja soha megérteni. Olvassuk csak a diák-baloldal sajtótermékeit, látogassuk kísérteties előadásaikat, és egyből megértjük, miből táplálkozik az elmélet-ellenesség, miként a másik oldalról nem kevés magát radikálisnak mutató akadémikus részéről adott a kifogás, hogy egy egyetemi diploma alatt a döntő fontosságú ismeretek meg sem szerezhetők.

Az aktivizmus viszont, amely az akadémizmuson felül állónak tartja magát, mert hiszen legalább tesz valamit, ennek a doktorok felvigyázta kóválygásnak csak a másik oldala. Amennyire kritikára érdemesek azon alkalmak, amelyekre mozgósít, olyan kevéssé változtat alapjaiban az ezeket lehetővé tevő viszonyokon. Nagy lármával mutatnak be kampányokat csúcstalálkozók ellen, a Euromayday-ért, a létminimum-pénzért és hasonlókért, és felforgatónak adják el azokat.

Ez a társadalmi tevékenység alapjában véve semmiben sem különbözik más politikai cselekedetektől, és a politika az a társadalmi cselekvés, amely a társadalomtól elválasztva történik. Ama magasabb szférában található, ahol elvontan már mindenki társadalmi egyén, anélkül, hogy az alsóbb szférák konkrét érdekeiről számot kellene adnia. Nem a társadalmi gyakorlat alapján fejlődik ki valamilyen álláspont, hanem ezt egyszerűen kifordítják [überstülpen]. Aztán követőket kell találni, ez néha már a kampányok egyedüli céljának tűnik, amilyen gyakran váltakozik azok tartalma. Az árueladáshoz hasonlóan marketingtrükköket alkalmaznak, hogy a legújabb saját terméket a tömegek közé vigyék. A tömegnek szimbolikus akciók mögött kellene felsorakoznia. Még ahol cselekvésre akarnák is mozgósítani őket, az emberek ott is csak tárgyak, pedagógialilag manipulálandó anyag. A politika csak az elkülönített egyéneknek a rajtuk kívül álló célok érdekében való külsődleges egységesítése.

27

Az osztály nélküli osztálytársadalomban vége a proletarizáltak központi szerepet játszó szelete utáni kutatásnak. Ama jelentős termelői hatalom, amivel az ipari munkásosztály változatlanul rendelkezik, nem garancia arra, hogy harcai a számtalan más bérből élőre is kisugároznak és kiterjednek. Kevésbé azonosítható egy állítólagos kulcsszektor, mint valaha. Ennek következtében a jelenkori társadalmi mozgalmak látóterében az úgynevezett neoliberalizmus ellenében a proletár valóság helyszíneinek sokasága áll, anélkül, hogy egy osztály mozzanataiként gondolnának rá; sokszínűséggé cicomázzák, és a “sokaság” ideológiájával tömjénezik elméletben. A központi szegmens említett hiányának helyes felismerése és az egyesek valamely egységnek való alárendelésével szembeni helyes ellenállás mégis csak az identitáspolitika új konzervativizmusába torkollik. Többé nem a fennálló viszonyok teljes megváltoztatása a cél, hanem mindössze “egy olyan világ, amelyben sok világnak helye van”. Egy olyan világ, amelyben mindenki az marad, ami ma: munkás, paraszt, művész, informatikus, indián őslakos, és így tovább. Sokszínűvé váltak az identitások, ám olyan makacsul ragaszkodnak hozzájuk, mint a kőkorszaki marxisták a proletáréhoz. A munkásosztály szocialista állításából a “sokaság” reformista állítása lett, az igazságos bérezésből alapjövedelem mindenkinek, a dolgozók hazájából a globális állampolgársághoz való jog ­ mindannak posztmodern visszaöklendezése, ami már a XIX. és XX. század régi munkásmozgalmában is büdös volt.

28

A modern kommunista álláspont, ami a proletariátust nem örökkévalóvá tenni, hanem megszüntetni, a pénzt nem igazságosabban elosztani, hanem meghaladni, az államot nem demokratizálni, hanem felszámolni akarja, komikus hatást kelt az e társadalmi formák emberbaráti átalakítására irányuló számtalan baloldali kísérlet mellett. Viszont egyáltalán nem utópikus, mivel csak a társadalom objektív ellentmondásainak kíván a végére járni – egy olyan társadaloménak, amely egyszerre tűnik ki az emberek totális társadalmasításával és teljes atomizálásával, ami sosemvolt gazdagságot és leírhatatlan nyomort termel; amely társadalom mindenki terméke és mégis saját törvényeit követi, és minden ellenőrzés alól kivonja magát. Az akadémikus baloldaltól eltérően a kommunista álláspont nem ismétli meg a valódi eldologiasodást az elméletben; ahol zavarodott professzorok a társadalmat a “hatalom”, a “struktúra” és a “diskurzus” fogalmai alá temetik, a kommunista álláspont csak emberek művét látja, a társadalmi gyakorlat bizonyos történelmi formáit, amelyek megszüntethetők.

A fennálló állapotok kommunista kritikusai a proletarizáltak nagy tömegétől leválasztva érzékelik magukat, és ebben nem is tévednek. Ezt az elkülönülést azonban a társadalmon gyakorolt kritika szörnyűségesen nehézzé nyilvánításával felnagyítani pont azt jelentené, hogy a kommunista kritikának a mindenkivel közös tapasztalati alapját tagadjuk; és legfőképpen azt tagadnánk, hogy ma a fennálló viszonyok igazolása nagyobb energiát igényel, mint elutasításuk: a társadalom ellentmondásait, amelyeket a kritikai elmélet megfogalmazni próbál, mindenki érzi, és titokban sokan fel is ismerik azokat. Az ideológia hatalma nem a viszonyok állítólagos átláthatatlanságában és nem is az egyének tudatlanságában gyökerezik, hanem abban, ahogyan a tőke uralta életet, a saját szükségletek egyénenkénti elnyomását elkerülhetetlen sorssá racionalizálja, és ezáltal elviselhetővé teszi. Mivel a másfajta viszonyok távol vannak, a hétköznapi tudat alárendelődik a fennállóaknak.

A felvilágosítást célzó erőfeszítések, melyek jófajta érvekkel adnának ugródeszkát az embereknek, emiatt aztán tehetetlenek maradnak. Régi félreértés, hogy Marx kezdeményezte volna az osztályharcot vagy akár “feltalálta” volna a kommunizmust. Az osztályharcok saját elméletük előtt jártak és kifejezték a kommunizmus lehetőségét, amelyet az elmélet tükrözött, és célzott álláspontként vitt vissza a harcokba. A proletarizáltaknak ma is maguk mögött kell tudniuk az első lépést, hogy a viszonyok megértésének és végül meghaladásának szükséglete felébredjen bennük. Ami a magányos és tehetetlen egyének számára tévútnak tűnik, egyszeriben elképzelhetővé válik, amint a kollektív tett szétveri a fennálló viszonyok mozdíthatatlanságának látszatát; eközben óvatoskodókból lázadók lesznek, és olyan emberek, akik Marxtól egy sort sem olvastak, egyszercsak a legjobb kommunistákká válnak. Az avantgarde egyszerűen azokból áll, akik a megfelelő pillanatban helyesen cselekszenek, és ezáltal a megkövesedett körülményekben rejlő lehetőségeket napvilágra hozzák.

A szétforgácsolt elégedetlenek számára, akik bánatos időkben kommunista körökben jönnek össze és alkalmanként hosszú téziseket vajúdnak a világra, mindez először is azt jelenti, hogy elutasítják a “szavahihetőség” megszerzéséért folyó és “realista” programokkal valakihez dörgölőző taktikázást a bérmunkások tömegétől való elkülönülésük leküzdése érdekében: “a hamis tudathoz való alkalmazkodás még soha nem változtatta meg a hamis tudatot” (Hans-Jürgen Krahl). Tudják, mi a különbség “a górék” szidalmazása és a bérmunka-rendszer kritikája között, és korántsem tartják mellékesnek. Rosa Luxemburggal vallják, hogy semmi sem forradalmibb, mint felismerni és kimondani a valót. Másodszor azonban tudják, hogy pontosan ez nem valami magát a forradalmi osztálytudat szelencéjének beállító szervezet monológja; a kritikai materializmus nem ismer egyszer és mindenkorra rögzített igazságokat, amelyeket csak elterjeszteni kellene a nép körében.

A világban jelenlévő proletár életmódok és túlélési stratégiák minden különbözősége mellett ma ezek a különbségek a világproletariátuson belül léteznek. A kommunista kritika számol ezzel. Mindazonáltal képzelődés maradna e kritika ­ elvont, elnagyolt és nem teljes ­ a proletároknak a termelésben szerzett tapasztalata és termelői tudása nélkül. Az anyagi élet termelésének globális elsajátítása és forradalmasítása végső soron e tudástól függ.

A földgolyón elszórtan élő kommunistákat nem egy formális szervezethez, akár világpárthoz tartozás egyesíti. A kommunista öncímkézés is lényegtelen. Döntő az a képesség, hogy a külön zajló harcokat világszerte egymásra vonatkoztassák, az azokban szerzett tapasztalatot kommunikálják, és e konfliktusokban megkülönböztessék az előrevivő mozzanatokat a bénítóaktól, az egoista-lokalista momentumokat a kiterjesztés és kommunizáció felé mutatóaktól. Ez szükségessé teszi a kommunisták szabad szövetkezését, amely képessé teszi őket, hogy helyben helyesen cselekedjenek az egész érdekében, felismerés és nem valami mindentudó forradalmi főhadiszállás utasításai alapján. Ez szabad szövetkezés, amely a kapitalizmus kényszerű szövetkezési modellje nyomán válik lehetségessé, de már puszta létében is a szabad emberiség előképe. Ez a történelmi párt viszont aztán feloldódik az osztálytudatos proletariátusban ­ mely proletariátus immár világméretekben küzd önnön megszüntetéséért.

Forrás: http://antipolitika.blogsport.eu/2011/01/23/28-tezis-az-osztalytarsadalomrol/#more-33