Korrupció és forradalmi politika

 

Kelet-Európa minden "új demokráciáját" korrupciós botrányok tartják lázban. Közöttük is különösen azok, amelyek az új "oligarchák" és pénzmágnások vagyonának eredetére vetnek kevéssé hízelgő fényt. Különféle politikai csoportosulások és a fölső közigazgatásba beférkőzött klánok "leplezik le" ellenfeleik és vetélytársaik üzelmeit. A politikai harcok és a tömegkommunikációs idegrángások is a korrupciós ügyek, valódi és álbotrányok ütemét követik.

 

Magyarországon ezt tovább súlyosbítja "a két tábor" egyre vadabb, egyre engesztelhetetlenebb, egyre értelmetlenebb és egyre tartalmatlanabb szembenállása. Minél üresebb ez az ellentét, annál nagyobb a harci düh. Bár a kölcsönös vádaskodások - "ki lopott többet?" - abszurdak és nevetségesek önmagukban, a szenvedély végül is nem érthetetlen.

 

Amiről szó van ugyanis: az az új kapitalizmus és az új polgári állam legitimációja, vagyis a nép általi elismertsége. A polgári demokrácia belső békéje meg a tőkés gazdaság működőképessége (értsd: a honpolgárok, a dolgozók beletörődése és viszonylagos engedelmessége) csak úgy őrizhető meg, legalábbis közvetlen fizikai kényszer nélkül, ha a néppel el lehet hitetni, hogy a társadalmi rendszer elfogadható, eltűrhető, nem elviselhetetlenül igazságtalan.

 

Kelet-Európában ez az elfogadottság, mint tudjuk, részleges és bizonytalan. Ellenállás és lázadás ugyan nincs, de törvénytisztelet és közcélú honpolgári öntevékenység sincs - e két utóbbi a klasszikus polgári társadalom jellemzője. Kevés embernek van kedve adót, járulékot, illetéket, vámot stb. fizetni, ha úgy kell vélnie, hogy az állami tisztviselők vagy elsikkasztják, vagy felelőtlenül elpazarolják a honpolgároktól eredő állami vagyont, vagy részrehajlóan és elfogultan osztják szét. Mindennemű szabály tömeges és állandó kijátszása ma már a kelet-európai élet fő kulturális vonása. A törvényszegés cinkos, kacsintgatós nyíltsága arra utal, hogy a kelet-európai népek államukat nem tartják igazságosnak.

 

A polgári demokratikus államnak nincs tekintélye. Emiatt "a korrupció elleni harc" elsősorban legitimációs küzdelem, amint a nagy francia forradalom óta minden politikai küzdelem az. A polgári társadalomban - pontosabban: a polgári nyilvánosságban - nincs "nyers", közvetlen hatalmi harc, mint Shakespeare királydrámáiban, a viaskodás a "közvélemény" megnyeréséért, befolyásolásáért folyik.

 

És nemcsak egyes politikai többségek kialakítása végett, hanem magának a tőkés rendszernek, a polgári államnak a meg-megújuló elismertetéséért is küzdenek.

 

A korrupcióról, különösen a nagy vagyonok eredetéről folytatott részben jóhiszemű, részben manipulált vita a rendszer megerősítését szolgálja, a polgári állam ingatag legitimitását hivatott aládúcolni.

 

Hogyan?

 

Egyszerűen úgy, hogy a korrupciót kivételnek, anomáliának tünteti föl. Ha van (és üldöztetik) csalárd vagyonszerzés, akkor - állítják a polgári közvélemény irányítói - az összes többi vagyonra formált jogcím elismerhető. Ha a meggazdagodás bizonyos alakzatai elítélendők, akkor a többiek bizonyára dicséretesek vagy kifogástalanok.

 

Sajátos magyarországi alvariánsa ennek a legitimációs trükknek, amely hagyományosnak mondható, hogy a tömegkommunikáció - talán önkéntelenül - úgy állítja be, mintha a "közvagyon" eltulajdonítói elsősorban politikusok volnának, netán a politikusok "kíséretéhez" tartozó kliensek és kengyelhordozók. A rádióműsorokba betelefonálók és az olvasóilevél-írók jellegzetesen kispolgári szubkultúrája számára az egyébként is osztatlan közgyűlöletnek örvendő országgyűlési képviselők "a gazdagok", a valódi burzsoáziáéhoz képest nevetséges kiváltságaik váltanak ki fölháborodást - miközben ezek a többnyire idősebb, szegény és dühös emberek önhibájukon kívül a burzsoázia puszta létéről se nagyon értesülnek a nagy orákulum, a tévé sugallataiból. Az a milliárdos volt KISZ KB-titkár, aki politizál: közellenség, viszont az a milliárdos volt KISZ KB-titkár, aki csöndesen meghúzza magát az üzleti életben: a nemzeti burzsoázia tiszteletre méltó dísztagja. S ennek a primitív trükknek százezrek dőlnek be. A voltaképpeni uralkodó osztályról úgyszólván szó sem esik; a sajtó az uralkodó osztályt többnyire "a gazdaság" szemérmes becenéven emlegeti.

 

A tőkés gazdasági rendszer és a burzsoá állam megingott - és persze eleve ingatag - legitimitásának megtámogatására más hasonló eszközök is vannak. Ezeket a magyarországi közírás a "bűnbakképzés" pontatlan címszava alatt szokta rendszerezni. A "bűnbakkeresés" művelői többnyire azok, akik általánosságban a kapitalizmusnak hívei ugyan, de a polgári demokráciának, a polgári liberalizmusnak nem igaz barátai vagy egyenesen ellenségei.

 

A bűnbakkeresők rendszerint a banktőkét, a finánctőkét, a tőzsdét, a spekulációt, a "kamatrabszolgaságot" szokták kipécézni, no meg a nemzetközi (kozmopolita, globális, külföldi) tőkét mint az igazságtalanság fő forrását. Ennek a taktikának tiszteletet parancsoló fasiszta pedigréje van. A politikai családfa báján túl ebben az a szép, hogy - teljesen alaptalanul - az ipari, kereskedelmi, szórakoztatóipari stb. tőkét mentesíti a kizsákmányolás vélelmétől. Hiszen az iparban, ugye, dolgoznak, nem úgy, mint a vérszívó bankban. Mintha a dolgozók által megtermelt értéktöbbletet nem általában a tőkések sajátítanák ki, mintha az ipari, mezőgazdasági stb. beruházók a termelők szép szeméért fektetnék a pénzüket bizonyos vállalatokba, nem pedig a profit reményében.

 

A populizmusnak ez a fasisztoid változata azt akarja elhitetni a dolgozókkal, hogy a kizsákmányolás a rendszerben kivétel (anomália), amely csak bizonyos tőkés "körökre" jellemző, amelyeket ilyen-olyan ellenőrzés alá kellene vonni. Mintha a globális fölmelegedést és a talajszennyezést a banktőke okozná, nem az autóipar, az "energiaszektor", a bányászat, a vegyszeres földművelés és az út- és hídlobbi. A látszatra rendszerkritikus, ám valójában rendszervédő álpopulizmus itt a honpolgárokat mint fogyasztókat ("fogyasztón" itt a bankok és biztosítók ügyfeleit is értem) szembeállítaná a honpolgárokkal mint termelőkkel.

 

A honpolgár, akinek elbugázzák a megtakarításait, kilyukasztják az ózonját, elapasztják a tavait, elszippantják a levegőjét, megmérgezik a folyóit, lakhatatlanná teszik a városát, sivataggá változtatják a ligeteit, bűzös kínzókamrákká változtatják a kórházait, inflációval és forgalmi adóval semmivé teszik a bér- vagy nyugdíjemelését, akinek írástudatlan idiótát csinálnak a gyerekéből, akinek fülét betömi a zenemocsok és akinek a szemét kápráztatja a képernyőmocsok, akit babonával, halandzsával, valláspótlékkal és előítélettel butít az álkultúra - ez az ember azt gondolhatja, hogy mindez "külső erők" gonosz aknamunkája, holott mindez az általa, az ő munkája által teremtett érték, amely fölött, akár egész élete fölött, semmi befolyása nincs.

 

Az uralkodó ideológia elhiteti velünk, hogy igazi problémáink a munkahelyen kívül találhatók, ott, ahol elszigetelt, erőtlen egyénekként, tehát eleve vereségre ítélve állunk szemben - vagy csak szemközt - a polgári társadalommal. Az uralkodó ideológia elhiteti velünk, hogy a bomlás, a háború okai "az indulatok", vagy "a külföldiek" vagy "az amerikaiak" vagy "az ukrán bűnözők". A honpolgár vagy "lakos", vagy "fogyasztó", tehát a közember valójában magánember. Az a hely, ahol az ember igazán társadalmi, az a munkahely - a modern társadalom és a modern személyiség szülőhelye - teljesen eltűnt szem elől, láthatatlan és tabu, pedig az emberek ébrenlétük négyötödét töltik a munkahelyükön vagy úton munkahelyük felé, és állítólagos szabadidejüket is iparosította a tévé. Az az érték, amelyet ott előállítanak, mint méreg, szennyezés, kín és átok tér vissza hozzájuk mint fogyasztókhoz, lakókhoz és ügyfelekhöz - és a tőlük elvont értéktöbbletről nem is szóltunk.

 

A honpolgár mint magánember (fogyasztó, lakó, ügyfél) csak a kapitalizmus bizonyos (válogatott) mozzanataival kerül szembe, teljesen passzívan. Itt egyetlen menekvése és egyben egyetlen látható ellenfele a burzsoá állam, tehát a kapitalizmushoz való viszonya látszólag tisztán politikai. Elviselhetetlen életéhez való viszonyának egyetlen lehetséges leképezése az, ha az államra vetíti. Az államot kell befolyásolni - pl. burzsoá pártok vagy nyomást gyakorló ("civil") szervezetek révén -, hogy magánemberekként itt-ott lélegzethez jusson. Csakugyan nem lehetetlen, hogy a "hulladékgazdálkodás" - teszem azt - megváltozik majd, hogy elterjednek a természetesen lebomló (biodegradábilis) csomagolóanyagok. S akkor mi lesz a műanyagipar dolgozóival? Ki fizeti meg a fogyasztási cikkek drágulását? Ki kapja majd az új humánus recikláló iparág profitját?

 

A kapitalizmus elvi alapján álló antikapitalizmus csak az ún. pénztőkével és az állami megrendelések kedvezményezettjeivel foglalkozik álságos propagandájában: a dolgozóit kizsákmányoló gyár-, bánya- és bolttulajdonos, a vevőit, megrendelőit, bérlőit, adósait, beszállítóit, ápoltjait, biztosítottjait kiszipolyozó kartell, a bércsökkentő, munkaidőhosszabbító, szakszervezet-üldöző, üzembezáró, tőkemenekítő, biztonsági berendezéseken takarékoskodó, tb-járulékfizetést elkerülő, adófizetéstől fölmentett, munkaritmus-gyorsító, normaemelő, mérnököket szakképzetlen szalagmunkára szorító tőkés eltűnt a nyilvánosság elől, akárcsak az "aktív korú" dolgozó nép kilenctizede.

 

Ez az egyébként ismeretes félremagyarázás - amely olyan végzetes szerepet játszott már a tizenkilencedik században, de főleg a huszadik század húszas és harmincas éveiben -, amely a fezőrökre, a spekulánsokra és a panamistákra hárítja a kapitalizmus minden bűnét, mindig ellenforradalmi szerepet tölt be, hiszen egyrészt bizonyos kapitalistákra (méghozzá a tőke szempontjából megbízhatatlan bajkeverőkre) irányítja a nép dühét, másrészt viszont a tőke "szabályos" ágensei által vezetett rendszert megerősíti. A korrupció elleni harc a szociális demagógia (méghozzá a rendszervédő, "apologetikus" demagógia) egyik csöppet sem ártatlan formája. A "raffendes" és "schaffendes Kapital", a kozmopolita karvalytőke és az alkotó-teremtő nemzeti tőke közötti fiktív különbség propagandisztikus sulykolása, vagy nálunk az állítólag erényes "kis- és középvállalkozó" meg a démoni pénzmágnás "ideologikus" szembeállítása tudományos értelemben csacskaság, politikailag pedig súlyosan megtévesztő és életveszélyes. A kizsákmányolás jelensége kisvállalkozónál és nagyvállalkozónál ugyanez, a különbség nagyságrendi, nem erkölcsi. A teljes Afrika össztermékének háromszorosát kereső gyógyszer- és agrárvegyészeti óriáskonszern épp úgy becsapja ügyfeleit és fogyasztóit, mint a foltozóvarga, a "természetgyógyász", az illegálisan, titokban vegyszerező kisgazda, borpancsoló sógora és a kiskacsákat halliszttel etető ángya. (Vö. a Kommunista Kiáltvány III. 1.2. fejezetével a reakciós és konzervatív szocializmusról: "A burzsoázia egy része orvosolni akarja a társadalmi visszásságokat, hogy evvel a polgári társadalom fönnmaradását biztosítsa." Ezek a javítgatások "a tőke és a bérmunka viszonyán mit se változtatnak, hanem? csökkentik a burzsoázia számára uralkodásának költségeit és egyszerűsítik államháztartását.")

 

Miközben az államkapitalista nomenklatúra-burzsoázia fölosztotta maga között a vagyonát - ami persze nem volt sportszerű és klubszerű folyamat, különösen Oroszországban volt véres és rémületes -, miközben az átalakulás történelmünkben példátlan gazdasági válságot okozott, valódi pusztulást, munkahelyek millióinak megszűnését, egész országrészek visszasüllyedését a preindusztriális korszakba, államok (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia) fölbomlását és kaotikus átalakulását (Németország), miközben hihetetlen profitok keletkeztek szédítő spekulatív tőkemozgások közepette - eközben a magyarországi közvéleményt olyan ügyek tartották lázban, mint a szombathelyi polgármester "személyi anyagában" található kétes nyelvvizsga-bizonyítvány, az Oktatási Minisztérium néhány hivatalnoka által egy lepukkant SZOT-üdülőben eltöltött vendégéjszaka, kormánytisztviselők röpülőjegyei, szaunabelépői és a volt miniszterelnök személyi edzőjének diplomata-útlevele. Még a sok milliárdos sikkasztásáról nevezetes tőzsdealkusz ellen is az volt a fő média-szemrehányás, hogy nincs diplomája, a szokványos cári-sztálini reflexeknek megfelelően. Ezek voltak az "ügyek" Magyarországon. Gyakran ilyesmivel foglalkoztak az oknyomozók, a tényföltárók és a kampánymenedzserek. És lesz olvasó, aki majd rajtam nevet, hiszen hozzászoktatták, hogy a komoly dolgokon kacagjon, a pimf ügyecskéken pedig lángolóan fölháborodjék. De én azt mondom Arany Jánossal: "...kiállom a mosoly tüzét, s a gúnyos arcnak rendületlen komoly képet szögzök ellenébe" (Prózai dolgozatok, 1879, 376. l.).

 

De az alapprobléma Kelet-Európában még ennél is csavarosabb.

 

És itt - kissé szokatlan módon - arra kérem az olvasót, hogy jól figyeljen, mert könnyű félrehallani, félreolvasni azt, ami némileg ellentmond a szokásos elemzéseknek; persze efelől még a szokásos elemzések helytállók lehetnek.

 

Nézetem szerint az új vagyonok keletkezésének sokakat érdeklő históriája másképp föst, mint ahogy ábrázolni szokták. Az 1917 és 1989 között fönnállott rendszer soha, egyetlen pillanatig se volt szocialista rendszer, amint azt forradalmi marxisták már 1918/19-ben fölismerték, maga Lenin is többször jelét adta, hogy tudja: a "szovjet" szisztéma (amely politikailag és jogilag is másfél év alatt megszűnt autentikus tanácsrendszernek lenni) voltaképpen államkapitalizmus.

 

Mellesleg: a nyugati, tehát szabadon vizsgálódó és mind a szociáldemokráciától, mind a hivatalos, azaz sztálinista és posztsztálinista (moszkvai vagy pekingi irányítású) "kommunista" pártoktól független marxizmus körében évtizedek óta ez az uralkodó elmélet, amelyet Kelet-Európában sem 1989 előtt, sem 1989 után nem állt az uralkodó körök érdekében ismertetni.

 

Aligha van szükség különleges elmeélre annak a fölismeréséhez, hogy a lenini-sztálini rendszerben fönnmaradt a bérmunka, az árutermelés, a munkamegosztás, a kizsákmányolás, a munkakényszer, a pénz, az elnyomás, az egyenlőtlenség, a hierarchia, a szervezett kényszer és a többi. Látszatra azonban megszűnt a termelőeszközök magántulajdona - ez az a látszat, amelynek hatására sok millió lelkes és jóhiszemű kommunista balek áldozta föl (fizikailag és szellemileg) az életét pártja oltárán, teljesen hiába -, és ez a látszat máig nagyon fontos. A bolsevik forradalom ugyanis kiirtotta vagy deklasszálta, proletárrá tette, kifosztotta a korábbi uralkodó osztályokat - elvégre eredetében antifeudális parasztforradalom volt -, és "államosította" a megmaradt gazdasági szervezeteket. A létrejött új uralkodó osztály persze különbözött a nemességtől és a polgárságtól, s amint a "sültrealista" Kopátsy Sándor közgazdász utalt rá, először hozott létre a régi paraszti többséggel etnikailag és felekezetileg rokon vezető réteget (ami a félgyarmati kelet-európai országokban újdonság volt, amint újdonság ma a "harmadik világban"). Az akkor új uralkodó osztály - s ebben a nemességhez hasonlított inkább, mintsem a polgársághoz - egyesítette a hatalmi (politikai, katonai és ideológiai) jogosultságokat és kiváltságokat a gazdasági funkciókkal, bár viszonylag hamar bekövetkezett az apparátusok differenciálódása, elkülönülése.

 

Az államkapitalista uralkodó osztály mint össztőkés volt a termelőeszközök kollektív tulajdonosa és az értéktöbbleteket termelő gazdaság kollektív adminisztrátora ("una eademque nobilitas"), kollektív kizsákmányoló és egyben állami elit. Humoros dolog, hogy a Magyar Szocialista Párt h. elnöke, az Országgyűlés elnöke nem tudja, mit jelent a "nomenklatúra" szó: ugyanis az állampárt hatásköri listáján szereplő funkciók betöltőinek összességét. A hatásköri lista (=nomenklatúra) volt az a szelekciós mechanizmus, amellyel korlátozták vagy serkentették az uralkodó osztályba való bejuthatást, mint hajdan a nemesi rangra emeléssel.

 

A rendszerváltáskor nem történt egyéb, mint hogy az államkapitalista (vagy állammonopolista-kapitalista) uralkodó osztály lemondott politikai-jogi kiváltságainak egy részéről (az uralkodó osztályba való bejutás fölülről történő, nomenklatúrás kiválasztási mechanizmusáról, a politikai funkció és a társadalmi pozíció egységéről), viszont a termelési eszközök "kollektív" magántulajdonából "egyéni" magántulajdont csinált.

 

Nem "a nép vagyonát" osztotta föl az uralkodó osztály saját tagjai között, hiszen az soha nem volt a nép vagyona. Az uralkodó osztály csupán a közvetlen politikai hatalomgyakorlás kasztos monopóliumát adta föl, de megmaradt uralkodó osztálynak, habár többé nem rendiesen zárt, hanem modernül nyitott - különösen a nyugati tőke konkurenciája felé nyitott - uralkodó osztálynak. Ez igaz, de az államkapitalista "össztőkés" belső osztálykultúrája mégis rendies-kasztos volt, ezért a kívülről (a korábbi ún. "értelmiség" berkeiből stb.) érkező vetélytársakkal szemben exkluzívan türelmetlen maradt.

 

Semmiféle "eredeti tőkefelhalmozás" nem történt, ezt már régen elvégezte a sztálini iparosítás, a gyorsított "függőleges mobilitás" (="kulturális forradalom"), a fölülről vezényelt urbanizáció és szekularizáció, bár lássuk be: az urbanizációt, a szekularizációt, az ingyenes népiskolát, az általános katonai szolgálatot, a nyelv egységesítését, az általános, egyenlő és titkos szavazati jogot, a kisebbségek és a nők egyenjogúsítását (azaz a modern "nép" kialakítását) Franciaországban és Németországban is fölülről vezényelték 1789 és 1930 között.

 

A kelet-európai modernséget teljes egészében a sztálinista-posztsztálinista rezsimek teremtették meg, tehát nálunk a modernség legitimációja élesen elválik a szabadelvű-alkotmányos jogállam legitimációjától, szemben a Nyugattal, és ez soha, soha nem fog megváltozni, mert nem változhat meg. Itt a modernizációnak semmi köze nem volt és nem is lehetett a liberális-demokratikus politikai ideológiához, és millió példa van rá, hogy a legelemibb alkotmányos alapelvek érthetetlenek a közönség számára. (Teszem azt: a nyugati államok lankadatlan küzdelmet folytatnak a polgárőrség típusú képződmények ellen, amelyek oldják és relativizálják az állam erőszakmonopóliumát, minden osztálytársadalmon nyugvó civilizáció alapját; nálunk az állam ahelyett, hogy kíméletlenül üldözné a polgárőrséget, az állami költségvetésből támogatja!)

 

Az államkapitalista uralkodó osztály azt osztotta föl, ami az övé volt (egyébként: tetemes veszteséggel). A dolgozó nép nem a tulajdonát vesztette - nem volt neki -, a változás nem társadalmi forradalom volt, hanem politikai rendszerváltás.

 

Észre kell venni, hogy nemcsak a diktatúrás-nomenklatúrás államkapitalizmus szűnt meg, hanem Nyugaton a klasszikus magántulajdonú társadalmakat "vegyes" gazdaságúvá tevő fasiszta és szociáldemokrata árnyalatú államkapitalista tendenciák, a gaulle-ista tervezési kísérletek is. A paternalista gondoskodás fölszámolása, a keményebb bánásmód a bérmunkásokkal, az egyenlőtlenségeket korrigáló tendenciák kifulladása a demokráciákban és a tekintély-elvű-korporatív latin-amerikai rezsimekben is bekövetkezett, viszont az ezredfordulóig a szabadságjogok kiterjesztésével lehetett kompenzálni.

 

A "privatizációt", azaz az államkapitalista, "össztőkés" uralkodó osztály kaszturalmának fölváltását a klasszikus magántulajdon dominanciájával azok a föltörekvő társadalmi csoportok (és politikai expozitúráik) bírálják "erkölcsileg", amelyeknek a függőleges mobilitását ("emelkedését") a régi uralkodó osztály kasztos-rendies rögzöttségei ("kizárólagossága", "összetartása") akadályozzák. Ez áll a mai politikai küzdelmek hátterében - mint oly gyakran a történelemben. (Vö. Szalai Erzsébet, Szelényi Iván, Laki Mihály stb. ún. "elit"-vizsgálataival.) A "régi" és az "új" burzsoázia közötti különbségek csak politikaiak és kulturálisak - de ha komoly dologról van szó, pl. az adóról, akkor a jobboldal bizony szívből támogatja a gyűlölt SZDSZ-t, a plátói (pénztelen, elvi) kapitalisták érthetetlen pártját.

 

Az, aki morálisan kifogásolja a privatizációt, azaz az államkapitalista uralkodó osztály tőkejavainak fölosztását az osztály immár magántőkés tagjai és csoportjai között, az elismeri a sztálini rendszer önlegitimációs ideológiáját a szocialista köztulajdonról. Ha ugyanis csakugyan "a nép vagyonát" osztották itt föl, akkor Sztálinnak volt igaza, és akkor a bukott rendszer uralkodó osztálya nem volt más, mint bürokrácia, hivatalnokréteg, és a dolgozókat nem zsákmányolta ki senki, életük szuverén urai voltak, ami nyilvánvalóan nem igaz, tehát az alaptételről bebizonyítottuk, hogy hamis.

 

Az pedig végképp nevetséges képmutatás, ha (mint a Gyurcsány-ügyben) csodálkozunk rajta, hogy a politikusok jelentős része az uralkodó osztályból származik, akár a régebbi (ci-devant) fajtából, akár (mint a bányatulajdonos és földbirtokos-szőlőbirtokos Orbán család esetében) a viszonylag újabb fajtából. A köznek nem lévén vagyona, a közvagyont nem lehetett ellopni.

 

Vagy minden tulajdon lopás, vagy egyik se. Szerintem és a drága Proudhon szerint mindegyik az. Paradoxális módon csak a magánosítás után és révén keletkezhettek igazi közjavak, amelyeket a népakarat - magántulajdonos-tőkés körülmények között is - az államra óhajt bízni, amelyek a közfölfogás szerint nem föloszthatók. Ezek privatizációja ellen helyes tiltakozni, de ezeket a közjavakat a nép autentikus tulajdonának tekinteni: mítosz. Ez akkor volna csak igaz, ha az állam a nép állama volna, márpedig ez per definitionem lehetetlen, hiszen az állam - ha nem is minden aspektusában - az osztályuralom szerve, hol jobb, hol rosszabb. Persze ez nem azt jelenti, hogy az állam a burzsoázia - és ne nevezzük a burzsoáziát "gazdasági elitnek", ez hazugság és butaság - akaratának, ízlésének, szándékainak engedelmes szolgája; védi ugyan az osztályuralmat, de a maga módján. Persze minél gyöngébb ("kisebb") az állam, a közvetlen tőkeuralom annál pregnánsabban érvényesül.

 

A közvetlen tőkeuralom nem azt jelenti, hogy nagytőkések ülnek a kormányban - 1949 és 1989 között kizárólag nagytőkések (az "össztőkés" részei) ültek a kormányban, Tisza nagybirtokos volt és finánctőkés stb. -, ez semmit se jelent, hanem azokról a területekről, egyre nagyobbakról, van szó, ahonnan az állam "kivonul", s ahol a tőkések nemcsak gazdálkodnak saját érdekükben, hanem politikai értelemben vezetnek, irányítanak is. A "neoliberális globalizáció", amely csak a szociáldemokrata korszakhoz képest új, de nem a tizennyolcadik és a korai tizenkilencedik századhoz képest, elveszi a választók befolyását az energia, az infrastruktúra, a közlekedés, az urbanisztika, a közoktatás stb. fölött, az adócsökkentésekkel irrelevánssá teszi az állami újraelosztást.

 

Az SZDSZ által igen helytelenül javasolt - csak a fölső középosztálynak hasznos - adócsökkentés és a "cifli-cufli mungóképviselők" (forrás: nagykárolyi gróf Károlyi Mihály de genere Kaplony) által keresztülerőszakolt kórháztörvény kétségkívül egyoldalúan a burzsoáziának kedvez, akár az oktatási reform - és általában minden manapság -, de itt csak a nép politikai befolyása csökken, nem pedig a nem létező tulajdonát kurtítják meg.

 

A korrupció elleni harc tehát ellenforradalmi, reakciós taktika, mert a "szabályos" kizsákmányolást igazolja - nem mintha a privatizáció ne lett volna az egyes burzsoák szemszögéből becstelen: az volt -, a vagyonos és vagyontalan osztályok közötti sokkal fontosabb különbséget letagadja, elhazudja.

 

A dolgozó nép számára végső soron közömbös, hogy a burzsoázia egyes csoportjai közül melyiknek nagyobb a vagyona és a hatalma, az is közömbös, hogy a miniszterek gazdagodnak-e vagy sem, az is, hogy szépen vagy csúnyán tettek-e szert a kollektív osztályvagyon egy darabjára (mind csúnyán tettek rá szert, másképp nem lehet: minden tőkés magántulajdon a tulajdon nélküliek munkájából származó értéktöbblet, s ennél csúnyább nem kell). A kérdés az, hogy meghúzzák-e az elnyomás csavarját vagy se. S erre az osztálytársadalmat csak szolgáló, személyükben vagyontalan miniszterek is képesek.

 

A forradalmi politika - amelyet finoman "rendszerkritikusnak" illik nevezni manapság... - nem bizonyos tőkés csoportok vagy típusok iránti kulturális ellenszenvből indul ki (ilyesmivel a szélsőjobboldal szokta volt megtéveszteni jobb sorsra érdemes követőit), hanem a tőkés magántulajdont és a kizsákmányolást, a bérmunkát és az árutermelést ellenzi.

 

Mi egy bank kirablása egy bank alapításához képest?

 

TGM